Egészséges, életerős emberként írni az eutanáziáról olyan, mintha az otthon melegéből értékelnénk egy háborút, miközben más a lövészárokból tudósít. Ezzel magam is tisztában vagyok, ezért fontosnak tartom, hogy alázattal közelítsük meg a témát. Azonban nem szeretnék úgy tenni, mintha csakis az a meglátás lehetne megfontolásra érdemes, ami a szenvedés kohójában született. Az elmúlás mindannyiunkat érinti. Akkor is van beleszólásunk, ha egyelőre távolinak tűnik.

Hadd kezdjem azzal, hogy nem az empátia mértékét tartom a pro- és antieutanázia oldal közötti legnagyobb különbségnek. Ellenezhetjük a másik halálba segítését úgy is, hogy közben mi magunk is szenvedünk a leépülését látva; a kettő nem zárja ki egymást. Az álláspontunk tehát nem az együttérzés hiányából fakad.

 Sokkal inkább táplálkozik abból a meggyőződésből, hogy a halál nem egy eszköz, amit úgy használunk, ahogy jónak látjuk. 

Az életben nem minden szelídíthető. Illúzió azt gondolni, hogy képesek vagyunk betörni a halált. A következő szempontok ezt hivatottak szemléltetni.

Miért reagálunk másképp az állatok szenvedésére, mint az emberekére?

Az egyik leggyakoribb érv, ami az eutanázia mellett elhangzik, az, hogy az állatok irányába jelenleg nagyobb irgalmasságot tanúsítunk, mint embertársaink felé. Hiszen amíg egy beteg kutyát készek vagyunk elaltatni, a súlyos beteg emberekkel nem tesszük meg ugyanezt. Elsőre talán meggyőzőnek is hangozhat ez, ám valójában a gondolatmenet fordított logika alapján működik. Mert valóban könnyítünk egy állat szenvedésén, de nem azért, mert annyival többre tartanánk. Épp ellenkezőleg. A kutyát azért altatjuk el, mert kutya.

Bármennyire ragaszkodunk is hozzá, bármennyire kedves a szívünknek, nem ér annyit, mint egy ember. Egyébként kiderült, hogy még az állatok végső elaltatása is megterhelő súly az állatorvosok lelkén, mivel olyankor is nyújtaniuk kell ezt a szolgáltatást, amikor nem az állat állapota, hanem csak a gazda szegénysége vagy éppen felelősség alóli kibúvása indokolja. Mi sem bizonyítja jobban az ember és állat értéke közötti különbséget, mint azok a felmérések, amelyek szerint még az eutanáziát támogató orvosok többsége sem vállalná a halálos injekció beadását. Miért? 

Mert az valószínűleg olyan súllyal nehezedne a lelkiismeretükre, ahogy egy állat elaltatása soha nem lenne képes. 

Hiába a fehér köpeny és a sterilitás, amikor egy beteg az utolsókat lélegzi, az orvosa érezheti úgy, hogy minden jóindulat ellenére mégiscsak egy örök törvény ellen vétett. Tulajdonképp ez az etimológia próbája is egyben: valóban létezik „kegyes halál”, vagy ott, abban a pillanatban inkább támad az a benyomásunk, hogy kioltottunk egy életet? A felmérések eredményei beszédesek.

Tömegek halálvágyát képes felfokozni a kommunikáció, a média

Egy másik gyakori érv a pro-eutanázia oldalon, hogy aki úgy dönt, hogy igénybe veszi a szolgáltatást, az senki másnak nem árt vele. De mit jelent ártani? Egy ember halála talán nem direkt módon hat a környezetére, de attól még jelentősen befolyásolhatja egy másik ember gondolkodását. Köztudott, hogy a Werther-effektus miképpen lép működésbe: a nagy médiavisszhangot keltő öngyilkosságok valóságos öngyilkossági „járványt” képesek generálni. Úgy tűnik, nincs ez másként az eutanáziával sem. 

Egy svájci példa a kilencvenes évekből: amikor egy ismert pár közösen zárta le az életét az EXIT nevű szervezet segítségével, a halálukat követő években ugrásszerűen megnőtt az eutanáziát kérvényezők száma, főleg a 60 év feletti nők körében. De önmagában az, ahogyan az eutanázia elfogadását sürgetve a haldoklásról kommunikálunk, is megváltoztathatja egy betegnek a saját küzdelméhez való viszonyát. 
Amikor a halált rendre úgy emlegetjük, mint a családot és a társadalmi rendszert tehermentesítő opciót, az érintettek szemszögéből nézve önzésnek tűnhet az élni akarás. Különösen, ha annak mások fizetik meg az árát: időben, pénzben, fáradozásban. 

Nem tudjuk, hányan döntenének úgy, hogy lezárják az életüket, pusztán azért, mert úgy érzik, túl nagy terhet jelentenek a hozzátartozóik számára. 

Arról nem beszélve, hogy a nyomás nem csak belülről érkezhet. Egy sebezhető, kiszolgáltatott helyzetben lévő embert már egy manipulatív felvetés is az eutanázia felé terelheti.

Csúszós lejtő a törvényi engedélyezés

A belga származású Shanti De Corte egy terrortámadás túlélőjeként döntött úgy, hogy kérvényezi az eutanáziát, ugyanis nem tudta mentálisan feldolgozni a horrort, ami 2016-ban a brüsszeli repülőtéren lezajlott. A fiatal lány 23 éves korában távozott az élők sorából. Ugyanez a sors vár Zoraya ter Beekre, aki azért került a figyelem középpontjába, mert a mentális problémái olyan mértékű szenvedést okoznak számára, amivel elmondása szerint képtelen tovább létezni. A holland Aurelia Browers 29 évesen zárta le az életét, szintén hasonló okokra hivatkozva, de említhetnénk a kanadai M.V.-t is (a nevét nem hozták nyilvánosságra), akinek a szülei jelenleg is kétségbeesetten harcolnak azért, hogy visszavonja az eutanáziakérelmét. 

Folytathatnánk a sort, de talán ennyiből is látszik, hogy egy olyan lejtőről beszélünk, amelyen nagyon könnyű megindulni lefelé. Azokban az országokban, ahol legalizálták az eutanáziát, eredetileg nem a fenti esetek megoldásaként tekintettek rá. De ez itt a csavar: a szenvedés szubjektív. Gyötrelem a rák, az Alzheimer, de a depresszió és a PTSD is. 

A „ki vagy te, hogy megmondd nekem” korában pedig ember legyen a talpán, aki közölni meri bárkivel is, hogy a szenvedése nem „elegendő” ahhoz, hogy megszabadítsák tőle.

Az öngyilkossági hajlam már nem kóros tünet?

A pszichiátriai betegek eutanáziája esetén különösen látványos, hogy a szuicid késztetés gyakorlatilag nem betegségtünet többé. A pro-eutanázia oldal logikája alapján ugyanis, ha egy személy szeretné lezárni az életét, az többé nem egy probléma, ami kezelésre szorul, hanem jogos igény, amit ki kell elégíteni. Ám ha a halál választás kérdése, felvetődik a kérdés, hogy az öngyilkossági kísérletekre hogyan reagáljunk. Aki a hídról leugrást választja, ugyanúgy véget akar vetni az életének, mint aki orvosi segítséget kér. Miért akadályozzuk meg az egyiket, és támogassuk a másikat? És mit okoz mindez az emberek segítőszakmába fektetett bizalmával? Képesek leszünk ugyanúgy nézni egy orvosra vagy pszichológusra, és meg merünk nyílni előtte a legijesztőbb gondolatainkkal is, ha tudjuk, hogy a halálunkra is lehetséges megoldásként tekint?

Szakemberként nem hiszek abban, hogy bárki is meg szeretne halni. Aki szenved, az megkönnyebbülni szeretne, nem meghalni. Felelőtlen és érzéketlen az a gyakran elhangzó állítás, amely szerint az eutanázia könnyű kiút egy súlyosan beteg ember számára. Mi ebben a könnyű? Hatalmas bátorság kell ahhoz, hogy egy ekkora döntést meghozzunk. Viszont abban egészen biztos vagyok, hogy attól még a könnyebbik útról beszélünk, csak nem a beteg, hanem a társadalom számára. 

Mert közösségként melyik az egyszerűbb: kísérni, támogatni, segíteni valakit az utolsó pillanatig, vagy azt mondani, hogy itt egy gyorsabb megoldás? 

Dr. Atul Gawande Mert egyszer meghalunk című könyvében így fogalmaz: „Az életet támogatni sokkal nehezebb, mint a halált, de jóval nagyobb lehetőség is rejlik benne.” Dr. Gawande több száz oldalon keresztül bizonyítja, hogy valóban így van.

Az empátia elengedhetetlen, de korántsem elég. Az igazán jelentős döntések többről szólnak, mint együttérzésről. A kérdés tehát nem az, hogy a halált támogatjuk-e, hanem, hogy mi mást tehetnénk az életért.

Mostanában erős a társadalmi nyomás rajtatok, sok pedagógus el is hagyta a pályát. Te miért maradtál?

Én jelenleg igazgatóhelyettesként veszek részt az iskola életében, és ezt az élet-, illetve munkaformát a magaménak érzem, noha sokszor estébe nyúlik a munkanapom. Szeretem ezt, ezért nekem könnyű volt a választás. Inkább arra tudok válaszolni, hogy a kollégáim miért maradtak itt. Vannak közülük, akik úgy érzik, egyszerűen ehhez értenek, ízig-vérig pedagógusok. Nálunk az alsó tagozaton többnyire 45–60 éves nők tanítanak, az ő életükből kimaradt a nyelvtanulás, alsós tanárként nem is volt szükségük erre. 

Néhányan azt hiszik, nem is értenek máshoz. Pedig egy pedagógus pszichológus, dadus, nővérke és mi minden még egyben! A kollégáim bérkiegészítés céljából inkább keresnek másodállást a hivatásuk mellé, mint hogy ne csinálhassák azt, amit szeretnek, és amiben ki tudnak teljesedni. Sokan vállalnak korrepetálást, árufeltöltést, vagy hétvégén reggeliztetnek egy szállodában. Az idei évben akadnak azért szabad státuszaink, és besegítenek a nyugdíjba vonult kollégák is, így maradtunk a felszínen. Mi nagyjából egy ötvenes átlagéletkorral rendelkező tanári kar vagyunk.

A pár hónapja kapott béremelés nem oldotta meg a helyzetet?

Szerintem még nem. 

Ha az inflációt nézzük, vagy azt, hogy hány évet váratott magára ez az emelés, akkor sajnos még nem értük el azt a bérszintet, amiből finanszírozni lehet egy albérletet, a háztartás költségeit, netalán egy gyermek taníttatását. 

Ha lenne tanári bérlakás, az rengeteget javíthatna a helyzeten, megtartó szerepe lehetne. 

Nem a pályád kezdetén választottad a pedagógusi hivatást.

Korábban egy svájci érdekeltségű cégnél dolgoztam. A gyerekeim születése után, 28 éves koromban hallottam meg a hívást erre a pályára. A nagyobbik fiam tanító nénije óriási hatással volt rám. Napközis tanítóként kerültem az iskolába, amit akkor mélyvíznek éreztem. Akkoriban kihalásos alapon lehetett délelőttös tanítóvá válni, ki kellett érdemelni a feladatot; ma már szinte csak besétál valaki, és kap egy osztályt… 

P. Hermann Noémi pedagógus – Forrás: P. Hermann Noémi

Mi még egy poroszosabb, fegyelmezettebb iskolai stílusban nőttünk fel. Ezt próbáltad továbbvinni?

Nem, engem az alternatív pedagógiák érdekeltek, sok módszert ellestem az évek alatt. Én egy állami fenntartású, normál tanmenetű iskolában dolgozom, mégis sok olyan elemet hoztam be, amiket az adott keretek közt maradva jónak gondoltam. A becsukott ajtó mögött sok apró trükköt használtam, az anyag lement, de olyan légkört próbáltam teremteni, amelyben én is jól érzem magam és a gyerekek is.

Megfogott ez a kifejezés: „csukott ajtó mögött”… Van benne valami meghittség.

A csukott ajtó képe nekem azt is jelenti, hogy a tanító és a diákok egy bizalmi körben vannak, vagyis úgy működik az egész, mint egy család, ahol mindenki megélheti a saját személyiségét. Egyébként praktikusan akár nyitva is lehetne, én úgy látom, hogy sosem folyik ugyanolyan munka két egymás melletti teremben, hiszen a pedagógusok mindig a közösségre szabják a metódust. Én szívesen vettem az órákat mozgásosabbra, építettem akár a betűtanulásba is olyan módszert, amelyben a hang kiejtéséhez és a képi megjelenéshez még mozdulat is tartozott. Így lett az osztálynak egy titkos nyelve. 

A tanításban van valami szabad és kreatív összetevő, ami mindig ámulatba ejt. 

Hogyan éled meg a pedagóguslétet? Lelassítod a beszédedet, ha magyarázol a hentesnek, esetleg felemeled a hangod, ha közlekedési vétséget látsz, vagy visszatartod magad attól, hogy az utcán egyél meg egy szaftos hamburgert?

Én nem viszem a „pedagógusprogramomat” magammal az utcára, nem viselkedem fegyelmezetten, nem élek példamutatóan, és nem szólok rá arra, aki nem a jobb felső sarokba írja a nevét. Annyi igaz, hogy a pedagógusférjek gyakorta hangoztatják (ha szóhoz jutnak), hogy a tanárok mindent verbálisan akarnak megoldani. Megszoktam, hogy ötvenféle változatban és megközelítésben tudom előadni ugyanazt. 

Változtak a gyerekek, nehezebben kezelhetőbbek lettek a pályád során?

Szerintem a minket körülvevő világ lett nehezebb, ami áthuzalozza a gyerekek agyát. A húsz éve használt módszer önmagában nem rossz, csak a gyerek halálra unja… Nyüzsgők a gyerekek, küzdenek alapdolgokkal, mint orrfújás, cipőfűző-bekötés, öltözés, vetkőzés… Van, aki kikiabál a WC-ről, hogy „kész vagyok” – ezeknek helyet kell adni a nevelésben. Vannak persze kiválóan működő gyerekek is, itt szerintem az a kihívás, hogy egyre szélesebb a spektrum. Ha huszonkét gyerek van az osztályban, akkor huszonkét irányba differenciálunk.

Szerinted milyen tükröt tart nektek a társadalom, milyennek látnak titeket?

Az a nagy tisztelet, ami a régi falusi tanítókat övezte, már a múlté, de ez nem baj. 

Viszont veszteségnek érzem, hogy mintha a bizalom is fogyatkozna velünk szemben, bár az is lehet, hogy a bizalom általánosan fogy az emberekben. Nekünk nehéz ezt megélni, hiszen eddig azt tapasztaltuk, hogy a szülők komolyan veszik, amit tanácsolunk. 

Ugyanakkor van elvárás arra vonatkozóan, hogy anyja helyett anyja legyünk a gyereknek, amíg velünk van. Manapság viszont a gyermekeket a családban mellérendelt szerepkörbe emelik: amit a gyerek mond, az nagyon gyakran szent és sérthetetlen. Ezért nem kérdeznek minket, hanem rögtön számonkérő módban lépnek fel, így sokszor magyarázkodásba megy át a helyzet, ami megbillenti az egyensúlyt. 

Nyakatokon a teljesítményértékelési rendszer bevezetése. Ez okoz számotokra fejtörést?

Inkább azt mondom, hogy még nem tudjuk, miképpen fogjuk jól csinálni. A pedagógus erőfeszítésének mértéke nem igazán mérhető le a gyerek teljesítményéből, vagy abból, hány külső programra vitte a gyerekeket. Lehet több év munkája is a pedagógusnak egy gyerek korlátait lebontani, aki nem vágyik versenyekre, vagyis ez a siker nem lesz mérhető. Belső feszültségeket teremthet a bér differenciálása, és nem lenne jó az sem, ha egymáshoz kezdenénk méregetni magunkat. Ebben látok veszélyt. Mintha bizalomvesztést élnénk meg irányítói oldalról is.

Előfordult már, hogy pont valami nehézség, elakadás miatt tanultál valami újat?

Egyszer volt az osztályomban egy fiú, aki nem szólalt meg, és semmilyen módon nem vett részt az órán. Ennek hatására beiratkoztam egy fejlesztőpedagógusi továbbképzésre. Mostanra feladatgyűjteményeket és fejlesztési feladatokat írok, ez a mesterpedagógusi képzésem része. 

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Mennyire teher nektek a nehéz családi hátterű gyerekek problémája?

Ami mostanában újdonság, az a válás utáni váltott felügyelet megítélése. Régi vágású pedagógusként én azt gondolom, hogy akkor az a gyerek sehol nincs otthon. Ez a kétlakiság elég nehéz lehet, bár a gyerekek rugalmasak. Súlyos helyzeteket okoznak a távoltartási végzések, esetenként a szülő függősége. Ezeket a bíróság szabályozza, nekünk végre kell hajtanunk, ezzel viszont konfliktusokat kell felvállalnunk. Érzelmileg ez megvisel minket, néha még félelem is társul hozzá. Sok zaklatott történet kíséri a munkánkat. 

Egyszer szánalomból én is majdnem hazavittem, örökbe fogadtam egy gyereket, és szerintem a pedagógusok többsége átesik ezen. Utána megpróbáltam nem annyira beengedni magam ezekbe a helyzetekbe. A pedagógusok érzelmileg könnyen bevonódnak, sok család terhét cipelik. 

Mik a fénypontok a pályátokon?

A gyerekek. Ők mindig. A kicsik… Jönnek, ölelnek, később visszajárnak hozzánk, a saját gyereküket hozzák vissza. Rajtuk keresztül érezzük, hogy jó helyen vagyunk, és jó, amit csinálunk. A tudásátadás gyönyörűség, főleg, ha négy évig vihetjük ugyanazt az osztályt, és harmadiktól már jön vissza az a megtanult anyag, amit átlényegítettek a saját kis személyiségükön. Nem az jön vissza, hogy milyen jó volt egy matekpélda, hanem az együtt megélt élmények, érzések és a saját képükre formált tudás.

A tanításon kívül hogyan kapcsolódsz még a gyerekekhez?

Meséket, verseket írok, a verseimhez szövegfeldolgozó feladatokat készítettem, és ha úgy adódik, a matematikafeladatba is viszek lírát. 

P. Hermann Noémi: Szappanbuborék

Buborék, buborék,
szappanbuborék.
Szalmaszálból messze száll,
előtte a nagy határ.
Körülnéz a világban,
szivárványos kabátban.
Erdők felett átlebeg,
felhők között tekereg.
Buborék, buborék,
szappanbuborék.
Levegővel van tele,
attól dagad a begye.
Olyan nagyon védtelen,
pukk, elpattan hirtelen.
Ennyi volt az élete,
újat fújni kellene.

Regeneráció  

Szöveteink folyamatosan megújulnak, az elhasználódott sejtek elhalnak és kiürülnek a szervezetből, míg az újak a helyükre állnak. A le- és felépülésnek ez az örök körforgása biztosítja, hogy szöveteink mindig jó minőségűek legyenek, és a nekik szánt feladatot tökéletesen teljesítsék. Igaz ez a csontjainkra, az izmainkra, a kötőszövetre, de a szerveinket alkotó és működtető sejtekre is. Természetesen az idő előrehaladtával, körülbelül a negyvenedik életévünktől az újjáépítő folyamatok lassabbá válnak, több épül le, mint ami fel, a szövetek egyre kevésbé tudnak megújulni. 

Ezt hívjuk öregedési folyamatnak. Ez azonban jelentősen lelassítható és befolyásolható. 

Amikor edzünk, akkor a szöveteink a mindennapi mozgásokhoz képest erőteljesebb terhelést kapnak, ez pedig indokolja, hogy az elhasználódott sejtek lebontása és az újak szintézise nagyobb mértékű legyen. Testünk karbantartó és építő munkásai ezért nagyobb tempóra kapcsolnak. Hogy minden flottul menjen, ahhoz az szükséges, hogy a „munkaterületen” ne randalírozzanak mások, kvázi körbe kell keríteni kordonnal erre az időre a munkát végzőket. Azaz a regenerációs időn belül ne végezzünk olyan tevékenységet, mely éppen a fokozott le- és felépítésben lévő területet használja. 

Ez már csak azért is fontos, mert az első huszonnégy-harminchat órában még nagyobb mértékű a lebomlás, mint a felépítés. Az új sejtek szintetizálásához ugyanis idő kell, ezért van egy kis fáziskésés a két folyamat között. Harminchat órát követően kerül körülbelül egy szintre a két folyamat, majd azt követően már egyre több lesz a felépült új szövet, meg is haladja a lebomlott sejtek mértékét. Ezt szuperkompenzációnak hívjuk. Vagyis akkor jön létre ez a túlteljesítés, ha hagyunk időt a két folyamat békés lezajlására. 

Ebből két fontos információt kell megértenünk. Az egyik, hogy ha a nagy terhelést követő napon megint ugyanazt a terhelést adjuk ugyanannak a területnek, akkor a nagymértékű lebomlás (és még el nem kezdődött felépítés) miatt gyengébb, ezáltal sérülékenyebb a szövet. 

Ez persze nem jelenti azt, hogy ilyenkor csak a plafont nézve feküdni szabad, és várakozni a felépülésre. A titok a jó edzéstervezésben van. 

A profik is pontosan így csinálják. Ha egyik nap erőedzést csinálsz, akkor másnap menj rá a mozgástanulásra, egyensúlyfejlesztésre, gyorsaságra, mobilitásfokozásra. Majd a következő napon újra lehet nagyobb erőt igénylő dolgokat végezni.  

A másik megfontolandó üzenet pedig a szuperkompenzáció elvéből az, hogy ha adsz időt a regenerációra, akkor erősebb, terhelhetőbb lesz a szövet (több épül vissza, mint ami lebomlott), jobb teljesítményt nyújt a tested. Profi sportolók már régen felismerték, hogy a teljesítményük javulása bizony nagymértékben függ az okosan megtervezett edzésprogramtól, amelynek kötelező része a regeneráció tiszteletben tartása és tervszerűsége. 

Érdemes akár heti egyszer csak tisztán regenerációs edzést végezni, ami általában mobilizációból, nyújtásokból, hengerezésből, mozgáspontosításból áll. 

Longevity 

És hogy visszatérjek az örök fiatalság kérdéséhez, természetesen a fentiek szerinti aktív és ráadásul okosan aktív élet a szövetek önmegújító és önreparációs folyamatait is aktívabbá teszik. Tehát minél jobban „használod” a testedet (értsd: fizikailag aktív vagy), annál jobban ösztönzöd a leépítő folyamatok mellett a felépítőket is. A leépülés ugyanis mindenképpen zajlik, hiszen elhasználódnak a sejtjeink, azoknak is van szavatosságuk. 

De a felépítés csak annyira lesz aktív, amennyire a szervezet érzékeli, hogy szükség van a friss, ropogós, új sejtekre. Minél aktívabb vagy, annál több épül újjá. 

A kor előrehaladtával a regenerációra egyre több időt és nagyobb figyelmet kell szánni. Ám kutatások bizonyítják, hogy a sportos, edzett idősebb emberek testösszetétele előnyösebb, mint a mozgásszegény életet élő fiataloké. Tehát nemcsak lassítani lehet az öregedést, de rendkívül jó fizikumot lehet fenntartani hatvan év felett is. Ez pedig a legfontosabb tényezője a jó minőségű, hosszú életnek.  

Az írás Almássy Csilla Mozgásban című sorozatának részeként jelent meg, amelynek további részei elérhetőek itt. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>
 

Szinte minden nyáron olvashatunk arról, hogy az erdőtüzek egyre gyakoribbak, a tavak, a folyók vízállása rendre alacsonyabb, a fúrt kutak kiszáradnak, a mezőgazdaság vízhiánnyal küzd. Mindez a kiskertekben is érezhető, megoldást pedig – lévén a vízkészlet véges – a folyamatos öntözés sem jelent. „A természetben minden mindennel összefügg. A legfontosabb például, hogy a kertekben keletkező szerves anyagot helyben tartsuk. Mindegy, hogy komposztként vagy talajtakaróként használjuk fel, a lényeg, hogy ne küldjük el zacskózva még a diólevelet se” – mondja dr. Divéky-Ertsey Anna, a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem Agroökológiai és Ökológiai Gazdálkodási Tanszékének docense. 

A talaj takarása és minőségének javítása azért kulcskérdés, mert a jobb szerkezetű, magas szervesanyag-tartalmú termőközeg jobb vízmegtartó képességgel bír, általa a növények is később kezdenek el lankadni, száradni. 

A talajjavítás legkézenfekvőbb eszköze a komposztálás, ami akár úgy is történhet, hogy a szerves anyagokat – például az őszi leveleket – a növények tövéhez juttatjuk ki, oda dolgozzuk be. 

Ezzel kapcsolatban rengeteg a tévhit, sokan például azt gondolják, hogy a tuják és az örökzöldek nyesedékeit ilyen célra nem lehet használni, pedig ez nem így van, takarható velük akár a tujasor vagy a sövénysor töve is. Mivel egyszerre csak kis mennyiséget használunk belőlük, a kémhatást sem tolják el savas irányba, a növényeknek viszont segítenek.

Agroerdészetek  

A mulcsolás mellett divatba jönnek az olyan módszerek is, mint az agroerdészet. Ezek a rendszerek világszerte terjednek, a mediterrán térségben például gyakori, hogy az olívaültetvények vagy narancsligetek sávjában gabonát vagy egyéb növényeket termesztenek. Magyarországon is van ennek hagyománya az alföldi szőlőkben, ahol a sorközben például rozs vetésével próbálták megelőzni, hogy a homokot elvigye a szél. 
„Ez a módszer a kiskertekben is használható, de másképp, ott az árnyékolást lehet megoldani gyümölcsfákkal. A városokban pláne az jelentheti a jövőt, ha a lombkorona minél összefüggőbb. Ilyenkor jobb lesz a páraképződés, a hajnali harmatképződés, a fák megszűrik a nyári napsütést, összességében kiegyenlítettebb lesz a kert klímája. Ha ez adott, akkor a magasabbra felnyírt lombkorona alatt bátran lehet kertészkedni, remekül megterem ott a cukkini, a zöldbab, a sóska és a paradicsom, de akár az eper és a csicsóka is” – mondja szakértőnk.

Mivel a gyümölcsfák nem szeretik, ha a gyökerükhöz közel ásunk, ilyen területeken a legjobb magaságyást vagy kiemelt ágyást használni.  

Kép

Kép forrása: Profimedia – Red Dot

Gyümölcsöt, de mit?  

A gyümölcsfák telepítését alaposan át kell gondolni, nemcsak a vízigényt és a melegtűrést nézve, hanem a növényvédelmet is. Az őszibarack és a kajszi kiskerti termesztése például komoly kihívás, ezeket rengeteg gombás betegség és kártevő fenyegeti. Náluk egyszerűbb választás az alma és a körte, amelyeket egészen a fagyokig el lehet ültetni. A telepítés évében fontos őket rendszeresen öntözni, de később már nem kell. A hagyományos gyümölcsök mellett érdemes gondolkodni olyan fajokban is, mint a füge, az olíva, a kivi, a gránátalma és a pisztácia, amelyek ma már teremnek Magyarországon is.  

Bővülhet a veteményes  

Érkezhetnek a kertekbe olyan növények is, mint például a batáta, más néven édesburgonya (ezt palántáról érdemes ültetni), aminek nagy előnye, hogy jobban bírja a szárazságot, mint a vízigényes burgonya. Persze a hagyományosan termesztett zöldségfajokat sem kell elengedni, kis odafigyeléssel meg lehet termelni a paprikát és a paradicsomot, a sütőtököt, a gyökérzöldségeket, a hagymaféléket, a levélzöldségeket és a salátákat. A padlizsán a szárazságot is remekül bírja, lévén nem túl nedvdús, levelei is szőrözöttek. 
Az egyes zöldségekből érdemes azokat választani, amelyek rövid tenyészidejűek. Például a nyár közepétől érő paradicsom sokkal víztakarékosabban nevelhető, mint azok, amelyek csak szeptemberre érnek be. Ráadásul, ha letermettek, utánuk még ültethetünk mást is, például szintén rövid tenyészidejű cukorborsót vagy zöldbabot, őszi retket.  

Öntözni, de hogyan?  

A kiskertekből az öntözést teljesen mellőzni nem lehet, de észszerűsíteni igen. 

A lágy esővizet például érdemes gyűjteni, amihez elég hordókat helyezni az ereszcsatornákhoz.

Beszerezhetőek akár köbméteres tartályok is, amelyek egy-egy esős napon hamar megtelhetnek, ha a vizet átszivattyúzzuk beléjük a hordókból. Ha a házon napelem is van, ez plusz energiát sem igényel. Ha az ilyen tartályokat a talajba is le tudjuk ásatni, akkor már télen is elkezdhetjük az esővíz gyűjtését.

„Akármivel öntözzünk is, a locsolás időpontjára mindig figyelni kell: a legjobb, ha azt késő estére vagy hajnalra időzítjük, akár öntözőkomputer segítségével is. A mindennapos öntözést célszerű kerülni, az ugyanis nem készteti a növényeket arra, hogy mélyebbre hatoljanak, így hatékonyabb gyökereket fejlesszenek. Az öntözési módszerek közül a legjobb a csepegtetés, főleg, ha olyan csövet szerzünk be, ami talajba fektethető” – mondja Divéky-Ertsey Anna. Ez azért előnyös, mert lassú, csökkenti a párolgás mértékét, kíméli a talaj szerkezetét. Fáknál praktikus lehet öntözőzsákokat is beszerezni, azokkal lassan, szivárogtatva lehet öntözni a friss telepítésű csemetéket.  

A gyomok is segítenek  

A vízgazdálkodást az is segíti, ha a veteményesben a sorok közé visszaszórjuk a kihúzgált gyomokat – feltéve, hogy nem virágoznak és nincsenek magszárban „Nagy melegben és tűző napnál még az sem biztos, hogy a veteményest érdemes gyomlálni.” 

„A gyomnövények ugyanis egyfajta takarást adnak, párásabb mikroklímát biztosítanak. Ha ez hiányzik, akkor a zöldségeket és a talajt direkt módon éri a tűző nap, aminek hatására beindul a párolgás, a növények pedig vesztenek nedvességtartalmukból” – emeli ki szakértőnk. 

Érdemes tudni azt is, hogy vízgazdálkodás szempontjából a palántázásnál praktikusabb a helybe vetés, akkor ugyanis a növény egyből igazodni tud a környezeti viszonyokhoz, szárazságtűrőbb lesz. Másrészt a palánták kiültetésekor a gyökerek óhatatlanul is sérülnek, mindenképp locsolni kell őket egészen addig, amíg meg nem erősödnek. Viszont ezzel szintén csak „elkényelmesítjük” őket, kevésbé lesznek strapabírók. 

Sokoldalú nyesedék  

A kiskerteket azzal is fenntarthatóbbá tehetjük, ha szakítunk a fűnyírás megszokott gyakorlatával. Míg például tavasszal célszerű összegyűjteni a zöld és nagyon friss füvet, addig később jobb a gyepen hagyni a lenyírt fűszálakat. „Ilyenkor a nyesedék kiválóan takarja a füvet, segíti megelőzni a kiégést, kikopaszodást. Ha olyan területünk van, amit valami miatt föl kellett ásni – például öntözőrendszer telepítése miatt –, akkor oda sem kell fűmagot szórni, elég betakarni azzal a friss fűnyesedékkel, amit a kertben levágtunk. Ha így teszünk, akkor az a rész nagyjából két hét után elkezd bezöldülni, utána csak nyírni kell. Ez azért van így, mert a talaj magas fű- és gyommagkészlettel rendelkezik, a lenyírt fű is tartalmaz magot” – emeli ki szakértőnk. 

Érdemes fölhagyni a gyep öntözésével is, aminél kevés pazarlóbb dolog létezik. Ehelyett jobb arra törekedni, hogy a zöldterületet ne csak fűfélék alkossák, hanem egyéb fajok is – ez nem nehéz, lévén az ilyen társulások kialakításához csak arra van szükség, hogy ne távolítsuk el azokat a növényeket, amelyeket gyomnak tartunk. A pitypangot például sokan próbálják száműzni, pedig az egyik leghasznosabb növény. 

Kiváló hatással van a talaj szerkezetére, vízmegkötő képességére, remek mézelő, leveléből készülhet saláta is. Hatalmas előny, hogy gyorsan újrasarjad, elég hozzá minimális eső, és már ki is hajt. 

A gyep egyes területeire kerülhetnek olyan kúszó örökzöldek is, amelyek bírják a szárazságot. Jók a mediterrán fűszernövények is – például a levendula, a tárkony, a rozmaring, a kakukkfű és az oregánó –, amelyeket szintén lehet napos helyre ültetni. Ezek a fajok ugyancsak segíthetik, hogy kertünk még ősszel is jól mutasson. 

Geotextil helyett szalma?  

A geotextil praktikus megoldásnak tűnik, de akármennyire jó minőségű, nem enged át elég nedvességet, ráadásul rossz szerkezetű, száraz talajt hagy maga után. Emiatt ősszel annak is érdemes felszednie, aki amúgy ragaszkodik hozzá. A zöldségeskert talajtakarására a legjobb szalmát használni, az ugyanis nem csak a kiszáradástól véd. 
„A kalászosok szalmájából olyan anyagok oldódnak ki, amelyeknek enyhe csírázásgátló hatásuk van. Emiatt a gyomnövények nemcsak fényhez nem jutnak, hanem rosszabbul is csíráznak. A szezon után a szalmát a talajba is be lehet forgatni, annak szerkezetét, vízmegkötő képességét is kiválóan javítja” – mondja Divéky-Ertsey Anna. Érdemes figyelni arra is, hogy szezon végén a veteményesből a növények gyökerét se húzzuk ki, hanem hagyjuk őket a helyükön – pláne, ha hüvelyesekről van szó, amelyek a nitrogénmegkötő baktériumokkal élnek szimbiózisban.  

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.
 

„Nem az Egyház ellen, hanem az Egyházért szerveztük ezt a beszélgetést” – szögezte le rögtön az esemény elején Martí Zoltán, a 777 főszerkesztője, az est moderátora. A résztvevők mindnyájan üdvözölték, hogy létrejött ez az alkalom, ugyanis nem volt még arra példa sem Egyházon belül, sem azon kívül, hogy egy korábbi áldozat, egy szerzetes és egy gyermekvédelmi szakember egy asztalhoz ült volna, és őszintén meghallgatták volna egymást. 

„Ahhoz, hogy kimozduljunk az eddigi helyzetből az Egyházon és a társadalmon belül, minél többet kell nyíltan és őszintén beszélnünk ezekről a kérdésekről. Nyilván sok félelem és ellenállás van bennünk, de ha nem merünk találkozni a valósággal, az még ugyanúgy szembe fog jönni velünk, csak felkészületlenül ér bennünket” – mondta Dobszay Benedek.

Pető Attila Dánielt fiatalkorában négy éven keresztül szexuálisan bántalmazta Sz. Balázs volt katolikus pap, akit 2016-ban laicizáltak. Attila évek óta nyíltan beszél az ellene elkövetett tettekről. Ma már előszeretettel mutatkozik be gyermekvédelmi aktivistaként, igyekszik magát átminősíteni áldozatból aktivistává. A beszélgetés során elmondta, hogy a vele történt trauma feldolgozásával jól áll, jól van most, ugyanakkor hozzátette: „Balázs tönkretette életem egyik nagyon komoly tervét. 

Ha ez nem történik velem, akkor most valószínűleg pap vagy szerzetes lennék, és lehet, hogy szorosabban kapcsolódnék ehhez a közösséghez. 

Nem haragszom Balázsra, fogalmam sincs, hogy ő tisztában van-e azzal, mit okozott nekem vagy másoknak. Meggyőződésem, hogy neki ugyanannyira szüksége van segítségre, mint nekünk, áldozatoknak.” Pető Attila a történtek ellenére továbbra is gyakorló katolikus, hite csak erősödött az elmúlt években, mély istenélményei vannak. 

Kép

Pető Attila Dániel – Fotó: Szabó Csaba

Dr. Puskás Balázs szerint Attila esete azért is fontos, mert felhívta a figyelmet arra, hogy az övéhez hasonló helyzetek és események tarthatatlanok: „Minden országban volt egy jelentős eset, egy szikra, amely lángot lobbantott, amelynek köszönhetően észrevettük azt, ami addig sötétben volt, nálunk ez Attiláé volt” – világított rá a szakember. 

Arra a kérdésre, hogy mit szűrt le az Egyház Attila esetéből, Dobszay Benedek a következőket válaszolta: „Ami Attilával 2010 előtt történt, az az eljárás, ahogyan az ügyét kezelték, például hogy titoktartásra kötelezték, katasztrofális. Azt hiszem, ma már senki sem úgy állna hozzá, mint akkor. Sok minden változott az eljárásrendben, sok képzés indult el, ám sok minden még mindig fájóan hiányzik.” 

Úgy érzi, a változáshoz az is hozzájárult, hogy a társadalom egyre jobban kezdi érteni az áldozati létet, azt is, miért hallgatnak az áldozatok akár évtizedeken keresztül. „Sokan korábban úgy gondolták, hogy ez hitelteleníti őket, mára viszont sokkal inkább értjük, milyen pszichés folyamat játszódik le bennük, amíg eljutnak oda, hogy meg mernek szólalni” – mondta a szerzetes. 

A gyermekvédelmi szakember is úgy véli, attitűdváltás ment végbe az Egyházban az elmúlt években, és ma már inkább az áldozat érdekeire figyelünk, mintsem arra, mi lesz az intézménnyel. Szerinte ma már nem történhet meg ilyen eset. 

„Minden egyházmegyében, szerzetesrendben gyermekvédelmi felelősök ülnek, akik rögtön ugranak az első olyan helyzetre, amikor kommunikálni kell egy áldozattal” – magyarázta. 

Az Egyházon belüli változások kapcsán példaként hozta fel a francia püspöki kart, amely országos vizsgálatot indított, és jelentést készített az egyházon belüli gyermekbántalmazásokról. Több tízezer órányi beszélgetést folytattak, korábbi áldozatokkal is. „Ez volt az a fordulópont, amikor a püspökök átjöttek a másik oldalra, és azt mondták, baj van. Teljesen megfordult a hozzáállásuk, ehhez az kellett, hogy meghallgassák azokat az embereket, akik el tudták mondani, hogy valójában mi történt” – mondta a szakember. 

Kép

Dr. Puskás Balázs – Fotó: Szabó Csaba

A beszélgetés során szóba került az Egyház és az állam gyermekvédelme közti különbség is. Puskás Balázs véleménye szerint jelenleg kicsit előrébb jár az Egyház ezen a területen. „A szerzetesi irodákban, egyes egyházmegyékben és intézményekben már olyan preventív és áldozatközpontú szemlélet uralkodik, amely mindenképp példamutató” – hangsúlyozta. A bicskei eset kapcsán tapasztalt egyfajta proaktivitást is állami szinten, ám úgy érzi, a szigorítás önmagában nem elég, mert megelőzésre, átvilágításra van szükség. 
Dobszay Balázs szerint „a leírt gondolat és a valós gyakorlat sem az állami, sem az egyházi rendszerben nem fedi egymást teljesen. 

Jelenleg az egyházi leírt jog szigorúbb, mint a polgári jog. Legyen szó az elévülés, a korhatár vagy a munkavégzés alóli felfüggesztés kérdéséről – mondta a szerzetes. 

Majd hozzátette: – Nekünk is volt olyan ügyünk, amely az állami büntetőjogi kategóriát nem ütötte meg, de a Szentszék büntetést mért ki az elkövetőre, jogosan.” Dobszay Benedek arról is beszámolt, hogy más felekezetek és szervezetek is érzik, lépniük kell a gyermekvédelem területén. Egyre többen keresik fel őket, és érdeklődnek a jó gyakorlataik iránt. 

Kép

Dobszay Balázs – Fotó: Szabó Csaba

„Ha az Egyház előrébb jár a gyermekvédelemben, akkor miért aposztrofálják sokan pedofilnak? Mit kellene tenni, hogy ez megváltozzon a fejekben?” – tette fel a kérdést a 777 főszerkesztője az est során. Pető Attila szerint egy megfelelő kommunikációs stáb jól jönne az Egyháznak. „Hiteles emberek tömegére is szükség van, mi, civilek is tudunk tanúságot tenni – tette hozzá dr. Puskás Balázs. – Jó lenne, ha minél többen megértenék, hogy ez létező probléma, és ezt a klérus is ki merné mondani” – fűzte hozzá.
„Ha botrány van az Egyházban, az mindig nagyobb hír, mint amikor egy repülő zuhan le. Ha azt mondjuk, hogy az erkölcs, az evangélium, a jézusi tanítás nevében működünk, akkor nálunk egy botrány mindig hatványozottan hat. Ezt tudomásul kell vennünk, nagy a felelősségünk – hangsúlyozta a szerzetes. – Sztereotip gondolkodás mindig lesz, nekünk az a dolgunk, hogy rendet teremtsünk” – tette hozzá. 

„Nem kellene kihagyni a Jóistent ebből az egész történetből – hívta fel a figyelmet a beszélgetés végén Dobszay Benedek, majd így folytatta: – Értem, hogy legyen egyházmarketing és jó kommunikáció, de azért én hinnék a kegyelemben és abban, hogy a Jóisten ad hitet. Az áldozatok közül nem egy, nem kettő továbbra is a keresztény közösség tagja, és az is akar maradni. Meg kellene adni nekik a lehetőséget, hogy azok legyenek. 

Vigyük a kereszthez ezt az iszonyatos terhet, amit ez az egész jelent! 

Ez Krisztus Egyháza: ha mi küzdünk, és próbáljuk jól csinálni, bízzunk abban, hogy gyűjteni fog Ő ide embereket.”

Hogyan kezdődött az életvédő szolgálatotok?

A férjemmel kezdődött, pontosabban a megismerkedésünkkel. 1997 nyarán holland és magyar gyerekek egyhónapos evangelizációs turnén vettek részt közösen Magyarországon, a Youth with a Mission nevű keresztény szervezet gyerektagozata, a King’s Kids égisze alatt. Én az egyik meghívott vezető voltam, Ed pedig a buszt vezette, amivel a holland gyerekek és felnőttek érkeztek. Az egyhónapos táborozás alatt volt alkalmunk egymást megismerni Eddel, és a gyerekek elkezdtek minket cikizni, ők már jóval hamarabb észrevették, mint mi, hogy valami szövődik közöttünk. A tábor után én ugyanezzel a busszal elutaztam Hollandiába egy család meghívására, ám akkor már Ed ragaszkodott hozzá, hogy ő mutassa meg nekem az országot. Amikor ott maradtam vele egyedül, először átfutott az agyamon, hogy én megőrültem: itt vagyok egy idegen férfival egy idegen országban… A holland vezetőkkel leültünk beszélgetni, és azután hamarosan már a házasságunkat kezdtük tervezni. Elvitt a szüleihez bemutatni, nagy szeretettel fogadtak. Édesapja mesélte, hogy ő két éve feleségért imádkozik a fia számára. Akkor az én édesapám már nem élt, ezért úgy éreztem, hogy az atyai áldást tőle kapom meg. 

Úgy tűnik, nem volt szokványos az egymásra találásotok és az odáig vezető utatok sem…

Akkor már én is négy éve imádkoztam egy jó férjért. 

1997. május közepén, egy éjszaka különös élményben volt részem: felébredtem, és Isten azt mondta számomra hallhatóan: „Öt és fél.” 

Nem értettem, mire vonatkozhat ez, de később kiderült. Visszajöttünk Eddel Magyarországra intézni a papírokat, és megrendeltük a gyűrűt is. Amikor több hét múlva végre elkészült, kimentünk a Margit-szigetre. Alacsony volt a Duna vízállása, és ahogy megkerültük a híd lábát, volt ott egy kicsi földterület, ahonnan láttuk a kivilágított gyönyörű Budapestet, olyan volt, mint egy ékszerdoboz. Ott kérte meg a kezemet. Akkor villant be az agyamba, hogy október 31. van, pont öt és fél hónap telt el május közepe óta, amikor Isten ígéretét hallottam. Olyan volt ez, mint Isten pecsétje a kapcsolatunkon, ami az elmúlt több mint 26 év alatt nagyon sok erőt adott. Két esküvőt tartottunk: a polgárit Hollandiában, ami után Ed keresztény gyülekezete szép partit adott, az egyházit pedig itthon, a Dávid Kulcsa szabadkeresztény gyülekezetben, ahová akkoriban jártam.

Milyen nyelven beszélgettetek?

A közös nyelvünk az angol. A holland King’s Kids-vezetők azt tanácsolták, hogy mivel különböző országból származunk, kezdjük a házasságunkat egy harmadik országban, egy angol nyelvűben. Ez gyümölcsöző tanácsnak bizonyult. Izraelre esett a választásunk. Ed korábban dolgozott a Keresztények a Zsidókért mozgalomban, egy ottani ismerőse a nagycsaládjával akkor már Izraelben élt, a tengerparton, több lakókocsiban, és mi odaköltözhettünk az egyik lakóautójukba. A nászutunkat így gyönyörű természetvédelmi területen tölthettük, közel a tengerparthoz, narancsligetek szomszédságában; a lakhatásért cserébe segítettünk a háztartásvezetésben. Minden ünnepet Jeruzsálemben tölthettünk abban az évben, ez felemelő élmény volt. 

Kerestétek a hivatásotokat?

Imádkoztunk azért, hogy az Izraelben töltendő egy évet fordítsa Isten a javunkra; bármilyen keresztény önkéntes munkára nyitottak voltunk. A Jaffa-kapunál található az anglikán Christ Church, és a gyülekezet kávézójában láttuk kiírva, hogy önkéntes munkatársakat keresnek. Négy hónapig dolgoztunk náluk, és Jeruzsálem óvárosában lakhattunk. Egy konferencián találkoztunk a Be’ad Chaim életvédő szervezettel, amelynek Jeruzsálemben irodája volt. Járni kezdtünk hetente az imaalkalmaikra, elolvastuk a kiadványaikat. Akkor kerültünk először igazán testközelbe az abortusz valóságával. 

Izraelben a jog megengedte, hogy az anya kilenc hónapon belül bármikor elvetethesse a gyermekét. A nőknek is be kellett vonulniuk katonának, és a kormány a katonaságban töltött időszakra két ingyenes abortuszlehetőséget biztosított nekik. 

Döbbenetes egy holokausztot megélt nép esetében ez a szabadosság az abortusz terén, ami egy második holokausztot eredményez! Világossá vált számunkra, hogy az abortusz mögötti elv rokon a rabszolgasággal és a nácizmussal, ahol az embertől elvehették az ember mivoltát. Az ártatlan vér kiontása bárhol történik, a Biblia szerint oda átkot hoz: folytonos háborgást, háborút, nyomorúságot. 
A helybeli életvédőkhöz csatlakoztunk, hogy megtanuljuk ennek a szolgálatnak a módszereit: szórólapokat osztogatva bejártuk egész Izraelt. Sok nyitottságot tapasztaltunk, hiszen az izraeliek tanulják az iskolában az Ószövetséget, de sokan eldobták a szórólapot; és találkoztunk olyan nővel is, aki meglátva a lapon olvasható „A gyerekeket kidobjuk, mint egy szemetet?” mondatot, elborult arccal küldött minket a pokolba. Valószínűleg érintett lehetett. 

Kép

Fotó: Katona László

Volt sikerélményetek akkoriban?

Osztogattunk egy kis füzetecskét is. Valaki eldobta, miután a kezébe adtuk, de másvalaki, aki éppen az abortuszklinikára igyekezett, felvette a földről, elolvasta, és a hatására megtartotta a gyermekét. Öt hónap alatt, amíg Izraelben ezt a szolgálatot végeztük, legalább öt babáról tudtunk, aki a szórólapozós munkánk hatására menekült meg. 

Ed akkor már tudta, hogy az abortuszra szánt gyerekeket kell védenünk fő szolgálatunkként.

Mit találtatok itthon az életvédelem terén, amikor 1999 elején visszatértetek Magyarországra?  

Akkoriban évente 60–70 ezer abortuszt végeztek, a terhesség 12. hetéig. Kerestük, hogy kik foglalkoznak életvédelemmel, és kevés kezdeményezést találtunk, ráadásul nem az általunk megtapasztalt és vágyott szellemiséget képviselték. A Keresztény Orvosok Magyarországi Társasága karolt fel minket. Általuk és szabadkeresztény gyülekezetek segítségével nyertünk azután pályázatokat, kaptunk adományokat, abból hoztuk létre a Kiáltás az Életért szolgálatot.

2000 őszén elindult a telefonos szolgálat a válságterhesek számára, a +36 70 2252525-ös hívószám a mai napig elérhető;
2001. október 1-jén megnyílt Budapesten a Válságterhességi Tanácsadó Központ; 2020 óta online formában üzemel;
2002: az első tanácsadóképzés Budapesten, 70 fővel;
2003. december: hivatalosan is megalakult a Kiáltás az Életért Egyesület;
2005-ben elindultak az abortusz utáni bibliatanulmányozó sorozatok és a csoportvezetők képzése; a csoportokban azóta több száz nő élte át az abortusz utáni lelki gyógyulást;
2006-tól napjainkig több nemzetközi életvédő konferenciát szerveztek Magyarországon.

Milyen ambíciókkal indultatok, és mára mi valósult meg ezekből?

Nonstop segélyvonal, Válságterhességi központ és személyes tanácsadások – ezeket szerettük volna Magyarországon is megvalósítani, és mind létre is jött. 2001-től volt saját irodánk, ahol ingyenes terhességi tesztet kaptak az oda betérők – akkoriban még nem lehetett egyszerűen és olcsón hozzáférni, nagy kereslet volt rá. Ez alkalmat adott beszélgetésre is: ha negatív lett a tesztjük, akkor a felelős szexualitásról beszélgettünk, ha pedig pozitív, akkor arról, hogy miben segíthetünk nekik. Nagyon könnyű ilyenkor szóba hozni Istent, hiszen az emberi fejlődés maga egy csoda. 

A rendelőnkbe kaptunk egy ultrahangos készüléket, és szerettünk volna ingyenes nőgyógyászati vizsgálatot is biztosítani, de ez a terv végül nem valósult meg, és az irodánkat a Covid-járvány elvitte. Ma él a telefonvonal, és személyes találkozásra is lehetőségünk van a Jelen Közösségi Térben, a Kresz Géza utca 18-ban.

Sok fiatal számára Isten említése vörös posztó, inkább elidegenítő, mint vonzó. Ti ezt a hatást hogyan kerültétek el?

Hágában részt vettünk egy nemzetközi életvédő konferencián, ahol a Life International is ott volt, és tőlük nagyon jó képzési anyagot kaptunk; lényege a szívünk és elménk felkészítése. Fontos, hogy teljesen a hozzánk fordulókra, az ő problémáikra figyeljünk, személyükre szabottan segítsük őket; amikor pedig már bizalommal vannak felénk, ők maguk lesznek kíváncsiak arra, hogy mi miért segítünk ingyen. Arra bátorítottuk a tanácsadóinkat, hogy ilyenkor merjenek a saját buktatóikról és örömeikről, a saját hitükről beszélni. 

Sokféle hátterű ember megfordult nálunk, ateisták és hívők is különféle felekezetekből, még Hare Krisnással is találkoztunk. 

Úttörői voltunk az ilyen típusú személyes válságterhességi tanácsadásnak Magyarországon.

Ha valaki úgy döntött, hogy megtartja a gyermekét, miben tudtatok neki segíteni?

Babakelengyét gyűjtöttünk, és anyaotthont is kerestünk, amikor arra volt szükség. Nagyon sokszor imádkoztunk is értük, amit szívesen fogadtak. Az örökbe adásban is többször tudtunk segíteni a Baptista Szeretetszolgálattal együttműködve.

Hogy látod ma a várandósokat segítő civilek helyzetét, lehetőségeit?

Amikor kezdtük a munkát, a krízisben lévő terhesek fizikai és lelki segítése, a gyerekek mentése volt az egyik célunk, de képezni is szerettünk volna életvédelmi segítőket. Volt, amikor két képzést is tartottunk egy évben a Life International munkafüzete alapján, ezt több százan el is végezték. Nagyon jó látni, hogy azok közül, akik nálunk elindultak, többen hivatásukként végzik az életvédelmi munkát, így tudtunk segíteni több mai civil életvédő segítő szervezet létrejöttében.

Hogyan alakult a házasságotok, családotok? 

Saját gyermekünk nem született, pedig nekem nagy vágyam volt a nagycsalád, a pici babákért odavagyok. Ezért úgy döntöttünk Eddel, hogy nevelőszülők leszünk. Nem könnyű nehéz hátterű és viselkedési zavarokkal is küzdő gyerekeket nevelni, de nagyon szerettük őket. Hét éven át négy gyermek élt velünk, nagyon szép időszak volt. Egy gyermeket örökbe fogadtunk, ő ma már húszéves, és van egy kis unokánk is.

Kép

Kép: Katona László

Hogyan viselted el, amikor a segítség felajánlása ellenére is elvetette a gyermekét a hozzátok forduló kismama?

Borzasztó érzés volt, amikor még a napot és az órát is tudtam… Eleinte nagyon szíven ütött, és persze később is, de addigra már megértettem, hogy ez nem az én felelősségem. Mindent megteszek, ami tőlem telik, hogy a kismama megtartsa a gyermekét, de a döntés az övé. Azért is nagyon fontos, hogy ne manipuláljunk senkit, mert a felelősség az övé, akár megtartja a gyereket, és fel kell nevelnie, lehet, hogy egyedül; akár annak a tudatával él majd, hogy elvetette. 

Fontos volt magunkban és másokban is tudatosítani, hogy ez a szolgálat nem Ed, Zsuzsa meg a segítőink és támogatóink szolgálata, hanem Istené. Ő akarja elérni az embereket, mi ebben csak munkatársai vagyunk. 

Megtisztelő volt azzal szembesülni, hogy vannak, akik velünk osztják meg a szívük legféltettebb titkait. 

Ki lehet gyógyulni a posztabortusz-szindrómából?

Igen, az abortusz utáni lelki gyógyulásban is segítünk, ott is megrendítő sorsokkal találkoztunk. Egy 80 év körüli asszony eljött az egyik gyógyulókurzusra, és csak a legeslegvégén mondta el, hogy nem egy, hanem hat abortusza volt. Fordult hozzánk olyan idős nő, aki nem is tudta pontosan megmondani, hány abortuszon volt túl. Az ő fiatalkorukban szinte születésszabályozásként használták a terhességmegszakítást. Az 1960-as évek második felében kétszer annyi volt az abortuszok, mint a születések száma.

Magyarországon ma egy liberális abortusztörvény van érvényben, ugyanakkor az Alaptörvény deklarálja a magzati élet védelmét. Néha úgy érzem, állami intézményhálózat híján csak csepp a tengerben az a néhány egyházi és civil szervezet, amelyek a válságba jutott terheseket próbálják segíteni. Mit lehetne még tenni?

A hálózat szerintem is fontos lenne, de az olyan, mint egy térkép, és ha nincs viszonyítási pont, akkor térképpel is eltévedhetünk. A hálók megtarthatnak, de általában személytelenek és ridegek. A személyes kapcsolatok által jöhet igazán változás a krízisbe kerülő helyzetében is, akár életcélt és örömöt is adhat az életének, ha vállalja a babát.

Az idősebb nemzedékkel még elhitették, hogy a baba a méhükben csak egy sejtcsomó, de a mai fiatalok, akiknek az internet az elsődleges információforrása, már tudhatják, hogy háromhetes korától dobog a szíve. Kaptam egyszer egy telefonhívást egy középkorú nőtől, aki csak későn szembesült azzal, hogy milyen nagy volt már és mennyi mindent érzett a babája nyolchetesen, amikor abortálta, és neki utólag nagyon fájt, hogy akkor erről nem világosította fel senki. A mai fiatalok már az abortusz utáni lelki teherről is tudhatnak. Én nagyon hiszek abban, hogy a tényeket, az igazságot az emberek elé kell tárni, és ebben van előrehaladás. Ahogy az Ige is mondja, „az igazság szabaddá tesz”. 

Minél több tudományos tény válik ismertté a magzati életről, annál védhetetlenebb lesz az abortusz, mert egyre nyilvánvalóbb: az egy élő ember életének a kioltása. A tudományos ismeretek összhangban vannak a Biblia, Isten tanításával az élet védelméről.

A szolgálatunk másik fontos alapja a szeretet. Az igazság és a szeretet két pillér, mindkettő egyformán fontos. Képzésünknek is az volt a mottója, hogy „Az igazságot szeretetben mondjuk el”. Mindig arra törekedtünk, hogy a hozzánk forduló emberek érezzék, nincsenek egyedül: velük vagyunk, és azért is beszéltünk nekik Istenről, mert Ő akkor is velük van, amikor mi fizikailag nem. Mindenkit igyekeztünk hívő közösségbe, gyülekezetbe kapcsolni. Amikor lányunk nagyon beteg volt, majd fiatalon babát várt, én is kértem segítséget, de igazából az segített rajta a legtöbbet, hogy döntést hoztam: támogatom, áldozatot hozok érte, segítem őt a mindennapokban. A fiataloknak is az segíthet a legtöbbet, ha a családjuk melléjük áll a krízisben. Ez nem könnyű. Isten is ezt tette: megtestesült Jézusban, aki itt járt közöttünk, tanított minket, majd feláldozta magát értünk. Mennybemenetele előtt megígérte, hogy küld bátorítót, vígasztalót, hogy ne maradjunk egyedül – ő a Szentlélek. És adott közösséget is, hogy emberek által is megtapasztalhassuk a szeretetet, elfogadást.

Hány gyerek köszönheti az életét a Kiáltás az Életért Egyesületnek?

Legalább 120, akikről biztosan tudunk, de valószínű, hogy ennél több. Pontos számot nem tudok mondani, mert nem mindenkinek tudtuk a sorsa alakulását követni. Évente négy-öt gyerekről tudtuk, hogy segítettünk az édesanyjuknak az életüket megtartó döntésben. Nagyon szép, erőt adó történeteink vannak, néhányukkal a mai napig baráti kapcsolatban maradtunk.

A cikk megjelenését a Média a Családért Alapítvány támogatta.

A szülőfalud jól ismert a hagyományairól. Már gyerekként magadba szívtad ezeket a helyi szokásokat?

Igen, mondhatni beleszülettem ebbe. A széki hagyományőrzésre elsősorban a szüleim biztattak és neveltek, akik viszonylag korán elindítottak a néptánc és a népdalok útján. Tízévesen kezdtem el táncolni, édesanyám és édesapám is néptáncol. 

A ruháim nagy részét édesanyámtól örököltem, tőle tanultam meg varrni is. 

A faluközösségben is erősen megmutatkozott a hagyomány iránti szeretet. Amikor elmentünk valahova fellépni a tánccsoporttal, az mindig különleges alkalom volt, élveztük egymás társaságát, az évek során szoros barátságok szövődtek. Bár ma már nem járunk fellépésekre, megmaradt a tagok között a jó kapcsolat, és amikor csak tehetjük, összegyűlünk.

Kolozsvár 60 kilométerre van Széktől, oda jártál tanulni, és most ott is dolgozol. Milyen a viszonyod a kincses városhoz?

Jelenleg Széken élek, innen ingázok Kolozsvárra, a munkahelyemre. A mindennapi utazás nem a kedvencem, de már megszoktam. Nem szeretem a nagyvárosi nyüzsgést, már középiskolásként is alig vártam a hétvégét, hogy hazamehessek Kolozsvárról. Az ismerőseim nagy része a városban maradt, de én az utolsó óra után egyből indultam az állomásra. Én Széken érzem jól magam, itt nőttem fel, itt is tervezek élni. Szerencsés vagyok, mert egy olyan férfihoz mentem hozzá, aki falubeli, és akinek ugyancsak ilyen tervei vannak. Szeretem, hogy itt szinte mindenki ismer mindenkit, így egy kicsit olyan, mintha együtt élnénk az életünket, és nem elszigetelten, mint egy nagyvárosban.

A munkádban is erősen jelen van a közösség, hiszen a Mathias Corvinus Collegium erdélyi csapatában diákokkal foglalkozol, programokat szervezel nekik.

Igen, nagyon szeretek együtt dolgozni a diákokkal, a közelükben lenni. Csaknem három éve dolgozom az MCC-nél, jelenleg a Középiskolás Program erdélyi koordinátorhelyettese vagyok. 

A változatosság, a lendületesség mellett az a legjobb a munkámban, hogy egy közösségért dolgozunk. 

A csapatunkkal folyamatosan arra törekszünk, hogy újat tanítsunk a diákoknak, és olyan képzéseket szervezzünk nekik, amelyek előreviszik őket az életben. Igyekszünk olyan lehetőségeket teremteni, ahol a kolozsvári diák megismerkedhet a székelyföldivel, ugyanakkor találkozhat magyarországi MCC-s diákkal is.

Ez azt jelenti, hogy közel áll a szívedhez az oktatás, a tehetséggondozás?

Így van, olyannyira, hogy azt is el tudom képzelni, hogy a jövőben tanárként dolgozzak, ezért is vagyok jelenleg matematika szakos hallgató, szabadidőmben pedig helyi diákoknak segítek felzárkózni a tantárgyból. Eredetileg az építőmérnöki szakmában gondolkoztam, de rájöttem, hogy interaktívabb módon szeretnék élni, dolgozni, emberek között akarok lenni. Ott a munkám abból állt volna, hogy ülök a gép előtt, és számolok.

A néptánc mennyire maradt az életed része?

Azzal a csoporttal, amelyik a táncnak köszönhetően verődött össze évekkel ezelőtt, szoktunk bálokat szervezni, de ma már egyre kevesebb van belőlük. Viszont a Márton, Pista, János és Zsuzsanna névnapokat még mindig megünnepeljük. Zsuzsanna napján tartunk egy nagyobb táncmulatságot, ez régi hagyomány, ahogy az is, hogy ilyenkor mindenki széki népviseletet ölt magára. Emellett a Zsuzsa nevet viselő lányok és asszonyok kínálással készülnek. Nagyjából éjfél körül a férfiak összefogózkodva eléneklik a Zsuzsanna-köszöntőt, majd mi, akik valamilyen süteménnyel készültünk, körbekínáljuk őket. Jellemzően csörögét, Zsuzsi-kiflit, pánkót szoktunk készíteni.

Kép

A fotót készítette: Moldvai Anikó

A férjedet is a tánccsoportnak köszönhetően ismerted meg?

Nem, ő nem néptáncol. Őt régebbről ismertem, de csak négy éve figyeltünk fel egymásra. A pandémia előtt gyakran lementünk a központba, amit mi csak piacnak nevezünk, hogy összegyűljünk, beszélgessünk, tulajdonképpen itt kezdődött minden. Bár ő olyan családban nőtt fel, ahol kevésbé volt prioritás a hagyományőrzés, mégis nyitott volt arra, hogy széki népviseletben legyen az esküvőnkön.

Hogyan készültetek a nagy napra?

A hagyományokhoz híven néhány nappal az esküvő előtt eljöttek a családi házhoz a falubeli asszonyok süteményt sütni. 

Serestély Zsuzsi néni elkészítette a pártámat, amelynek kötelező eleme a rozmaring, a kicsi rózsa és az angyalhaj. 

A vőlegénynek és a vőfélyeknek is összeállították a bokrétákat. A polgári szertartást nem aznap tartottuk, hanem egy héttel a nagy nap előtt, de akkor is népviselet volt rajtunk. Édesanyám adta rám a ruhát és az alkalomhoz illő viseletet. Az esküvő napján én és a vőlegényem is népviseletben voltunk, este pedig átöltöztünk, akkor vettem fel a fehér menyasszonyi ruhát.

Hogy nézett ki a szertartás?

A kérésemre szinte mindenki – szülők, barátok, ismerősök – népviseletben volt az esküvőn. 12 vőfélyünk (vőfi) és 10 nyoszolyólányunk (nyüszülány) volt, ők is széki ruhát viseltek. A szokást követve előző este a vőlegényemmel beosztottuk, hogy ki kivel lesz párban, a vőfélyeknek pedig el kellett menniük elkérni a lányokat, ehhez verset kellett mondaniuk. A hagyomány szerint a nászmenet a vőlegényes háztól indult, énekelve és zenés kíséretben vonultak végig az utcán, és jöttek értem, a menyasszonyért. 

Érdekes, hogy amikor a vőlegény megérkezik a nászmenettel a menyasszonyos házhoz, zárt kapuval várják, mivel be kell „kéreztesse” a vőlegény násznagya (kérője) magukat, és ilyenkor mindig egy kis játékos „vita” alakul ki. Ezután bejött a násznép, én egy másik szobában várakoztam, mivel a vőlegényem nem láthatott még. Az a szokás, hogy a kérő előbb egy hajadon lányt, majd egy asszonyt kísér a vőlegény elé, és csak harmadjára viszi a menyasszonyt a párjához, mindezt úgy, hogy közben rímbe szedett verssorokat szaval. 

Ezt követően megvolt a búcsúztató – ez nagyon szép és megható volt számomra. Aztán elmentünk a templomba ugyancsak zenés kísérettel a magunk mögött lévő násznéppel. 

A szertartás után pedig a vőlegényes házhoz vettük az irányt, ahol én is verset mondtam az anyósomnak, hogy fogadjon be magához. 

Utána kezdődött a buli.

Milyen régi szokást követtél még az esküvőn?

Amikor férjhez mentem, akkor volt utoljára befonva a hajam. A hagyomány szerint, amíg valaki lány, addig befont hajjal kell járnia, emellett kendőt is kell viseljen, kivéve akkor, amikor nyoszolyólány, vagy éppen úrvacsorát vesz. Régen úgy volt, hogy az esküvő napján, hajnalban felkontyolták a menyasszonyt, onnantól kezdve pedig kötelezően kontyot kellett viselnie. Nálam ez kicsit másként történt, nem akkor volt a kontyolás, hanem az esküvő utáni héten, vasárnap. Ekkor felkontyolva mentem a templomba először újmenyecskeként, férjem pedig újemberként. Ez is egy kötelező szokás, bár régebben az volt a szabály, hogy esküvő után az újmenyecske egy hétig nem mehetett ki a házból, csak vasárnap délelőtt hagyhatta el azt, amikor elment a templomba. Én ugyan nem maradtam otthon egy hétig, de a hajamat kontyban viseltem az istentiszteletkor.

A templomba is népviseletben mentél?

Igen, a templomba elég gyakran felvesszük a népviseletet, ez is egy régi hagyomány itt Széken. Amikor konfirmáltam, egy éven keresztül minden vasárnap délelőtt és délután székiben mentem templomba a társaimmal együtt. Az idősebbek között szinte mindenki székiben jár a mindennapokban is. Ennek az egyik legjellegzetesebb része a bő, keményített, manguralt ingujj, de említhetném a kendőt (keszkenyőt), a különböző szoknyákat (fersing), kötényeket (ruha), a fillentyűs mellényt (lájbi), a tulipános csizmát, férfiak esetében pedig a kék lájbit vagy a zöld szvettert, szalmakalapot. 

Rendkívül fontos, mikor mit veszünk fel. Például nem mindegy, milyen fernsingben megyünk táncolni, melyikben a templomba, milyen keszkenyőt viselünk a hétköznapokban, s milyet a vasárnapi istentiszteleten. 

Sőt, azt sem szabad összekeverni, hogy éppen délelőtti vagy délutáni templomozásra vesszük fel.

Mik a jövőbeli terveid?

Jelenleg Széken építkezünk a férjemmel, nagyon várjuk, hogy elkészüljön a közös otthonunk. Azt tervezem, hogy nekem is lesz széki szobám, ahogy a családi házban, és elhozom az édesanyám által készített varrottasokat, a meglévő díszes tárgyakat. A hagyományokat pedig továbbra is őrizni fogom, ez már az életem része.

A házasságotok közel negyedszázadnyi ideje alatt megszokhattátok az összehangolt tervezést és tevékenységet, de hogy működik ez a munka terén?

Gergő: Nem a család az egyetlen közös vállalkozásunk. 2010-ben a házasság hete arcai voltunk, és azóta számos előadást tartottunk. Emellett közösségfejlesztő szolgálatunk is van, amelyben szintén együtt dolgozunk. Van egy dinamikája az együtt gondolkodásunknak: jön egy ötlet, mindketten fellelkesedünk, aztán összeomlik az egész, átevickélünk a hullámvölgyön, újra felvesszük a fonalat, és végül megtaláljuk a megoldást. 

Margit: Némi különbség is felfedezhető a kettőnk működési módja között. Én talán jobban látom a dolgok szerkezetét, csontvázát; Gergő talán ügyesebb abban, hogy mindezt felöltöztessük, hússal kitöltsük. De nincsenek éles határok, mindketten aktívan veszünk részt az egész tevékenységben. Az Anyakulcs is közös munka eredménye: benne van a rengeteg támogató és fejlesztő találkozás családokkal, szülőkkel, meg persze a saját tapasztalataink is. Kerestük, mi az anyák kihívása – ahogy én látom anyaként, és ahogy Gergő lát engem. 

Az Apakulcs középpontjában a kapcsolódás áll, az Anyakulcséban az elengedés. Mintha a két motívum ellentétes irányból közelítene.

Gergő: Más a kihívása egy anyának és egy apának. A szerepünk, hogy jó szülei legyünk gyermekeinknek, hasonló; de más az, ami ösztönösen megy, és amibe több energiát kell tennünk. 

Egy mondatban megfogalmazva: az apáknak inkább az a feladatuk, hogy próbáljanak kicsit többek lenni, az anyáknak pedig az, hogy próbáljanak kicsit kevesebbek lenni a gyermekük életében. 

Férfiként gyakorlottabbak vagyunk abban, hogy kihívást adjunk a gyerekeinknek – „menjél, csináld, legyél erős” –, de a gyengéd ölelés, a közellépés általában nehezebben megy, tehát ezzel érdemes többet foglalkoznunk. 

Margit: A legtöbb anya ösztönösen kapcsolódik a fogantatás pillanatától kezdve. Nem a tudatos jelenlétre, támogatásra kell tehát elsősorban figyelnünk – hiszen az szinte magától is megy –, hanem arra, hogy a közeli ottlétből kicsit hátrébb lépjünk, távolodjunk. Ahogy anyaként világra szüljük a gyermekünket, ugyanezzel a szüléssel kell újra meg újra elengedni őt, mert ez a fejlődés útja mindkettőnk számára. A gyermek születése sokszor fájdalommal és félelemmel jár, de áthatja az öröm, ami enyhítheti a negatív érzéseket. Reméljük, hogy a későbbi „világba szüléseinkben” sem az eltávolodás fájdalmai és félelmei lesznek hangsúlyosak, hanem ott is megtaláljuk az örömet. Ehhez szeretnénk szempontokat adni és irányt mutatni, hogy egészségesebben lehessünk anyák és gyermekek a világban.

Kép

Süveges Gergő és Süvegesné Rudan Margit – A fotó a házaspár tulajdona

Anyaként hogyan élted meg az elengedést?

Margit: Amikor meg tudták fogni a kanalat, és próbáltak egyedül lapátolni, akkor nem vettem ki a kezükből. Amikor egész jól ment, akkor az ő feladatukká vált, ezen a területen önállóak lehettek. Ha fel tudták húzni segítség nélkül a cipőjüket, akkor először rácsodálkoztam, és egy idő után természetessé vált. A lányokkal eleinte együtt mentünk vásárolni, és én javasoltam, hogy mi áll jól nekik. Később nekik is lett véleményük, és ők kérdezték, hogy mit szólok hozzá. Amikor láttam, hogy egyre érettebbek, rájuk bíztam a választást. Most már kettesben mennek vásárolni, és a szabadsággal együtt a felelősség is átkerült hozzájuk. 

Helyzetről helyzetre nekünk kell meghatároznunk, hogy mikor kell közelebb lépnünk és mikor távolabb, hogy ők növekedhessenek. 

Gergő, milyen édesanyának látod a feleségedet?

Gergő: Elképesztő, ahogyan szervezi és meghatározza a családunk életét. Tudatosan figyel arra, hogy minek mi lehet a következménye. Az előre gondolkodása mindannyiunknak segít, sokat gazdagodunk belőle. 

Említettétek, hogy az anyáknak kisebbedniük, az apáknak növekedniük kell a gyermek életében. Gergőnek sikerül teret nyernie otthon?

Margit: Igen, és ezért nagyon hálás vagyok. Gergő a munkaidejének köszönhetően meglepő időpontokban van itthon, ezáltal sok időt tud együtt tölteni a gyerekekkel. Ezt fontos feladatának tartja, így része a gyerekek életének, és kapcsolódni tud hozzájuk.

Gergő: Ez persze ma már inkább fordítva van, hiszen a legkisebb is hamarosan 16 éves lesz. Már nem az a kérdés, hogy én itthon vagyok-e, hanem ők itthon vannak-e. 

Margit: Persze továbbra is fontos benne lenni az apró mindennapi történéseikben, ami nekik és nekünk is sokat ad. 

A gyerekkori élményeink örökre meghatároznak minket, még ha időközben felülírjuk is őket. Mit kaptatok édesanyátoktól a tarisznyátokba? 

Gergő: A bátorításról őrzök szép emlékeket. Amikor különböző kihívások előtt álltam, a biztatását és a belém fektetett hitét érzékeltem. 

Margit: A testvéreimmel azt éreztük, hogy fokozatosan átadta a felelősséget. Amire képesek voltunk, és ami mellett döntöttünk, azért a felelősséget is vállalnunk kellett.  

A közösen megírt könyvetekben az anyaság első kulcsa az önállóság. Sokunkban él egy kép, amilyennek látni szeretnénk a gyermekünket. Nagy a kísértés, hogy efelé tereljük, és szinte beleprogramozzuk a vágyainkat. 

Margit: Ő egy másik, önálló, független személyiség. A kérdés az, hogy meglátom-e, mire képes az egészen pici dolgoktól kezdve. Lehet, hogy máshogy köti meg a cipőfűzőt, máshogy készíti a rántottát, más szakmát választ, mint amit én megálmodok…

Gergő: …és más íven veszi a kanyart, amikor már van jogosítványa.

Margit: Ez minden életkorban felbukkanó kihívás. 

A saját gyerekeinknél örömömet lelem abban, hogy olyan ötleteket, megoldásokat hoznak be, amelyek bennem nincsenek. 

Ezáltal új színek jelennek meg a személyiségükben, amelyek az én életemben szokatlanok, mégis jó rájuk nézni. Nem klónokat nevelünk. 

Gergő: Az önállóság alapvetően az anyáról szól: felismeri-e, rácsodálkozik-e, mennyi mindenre képes a gyermeke, illetve mennyi mindent csinál másképp. 

Az anyaság második pillére a szabadság. Hogyan találhatjuk meg az egyensúlyt a korlátozás és a szabaddá engedés között? 

Margit: Ha a gyerekemnek megvan valamire a képessége, akkor abban bátoríthatom, megadhatom a szabadságát. Más helyzet, ha olyan területen engedem el a gyeplőt, ahol még nincs meg a képessége arra, hogy jó döntéseket hozzon. A szabadsággal együtt azt is megtapasztalja, hogy mérlegelhet, hibázhat, és a hibából tanulhat, növekedhet.

Gergő: A gyerekeinkben biztosan feltámad az igény és a vágy arra, hogy ők cselekedjenek, és mások felé nyissanak. Anyaként nem visszafogni, magamhoz láncolni kell, hanem bátorítani, miközben azt is mérlegelem, hogy mire képes. 

Kép

Az anyaság harmadik kulcsa a felelősség. Anyaként talán hajlamosabbak vagyunk arra, hogy a széltől is megóvjuk gyermekünket, helyette cselekedjünk, és elsimítsuk a következményeket, nehogy szomorúság vagy fájdalom érje őt. 

Gergő: Ha önálló, szabad és felelős személyiség a célunk, akkor muszáj megtapasztalnia kudarcokat is. Ez persze nem azt jelenti, hogy én teszek neki rosszat. De nem tudom és nem is akarom mindentől megvédeni.

Margit: Amikor elkezdjük várni a gyermekünket, és kialakul bennünk egy kép arról, hogy felnőttként milyennek szeretnénk őt látni, akkor fontos, hogy önmagával rendben lévő, szabadon döntéseket hozó, jó kapcsolatokban élő és mindezért felelősséget vállaló, érett felnőtt legyen. Ez nem a nagykorúsággal együtt, egyik napról a másikra csöppen a személyiségébe, hanem lépésről lépésre kell alakulnia. Ha képes rá, és ő hozta a döntéseket, akkor az ő szintjén a felelősséget is át kell adnom, hogy tanuljon belőle, megerősödjön, módosítani tudja a saját megoldásait. Ha ezt a lépést átveszem tőle, akkor nem előre segítem, hanem tévútra viszem.

Gergő: A felelősség kulcsánál fontos a határaink tisztázása: én és a gyermekem nem egyek vagyunk. 

Tudatosítani kell azt, hogy meddig tartok én, és mettől kezdődik ő. Ahol ő van, ott nem mindig tudok jelen lenni, és ez teljesen rendben van így.

Az apaság mellett most már az anyaságot is támogatjátok, segítitek saját meglátásaitokkal. Mik a távlati terveitek?

Margit: Azt gondoljuk, az anyáknak nagy szükségük van arra, hogy kisebb körben, személyesen, egymásba kapaszkodva, a tapasztalataikat egymással megosztva nézhessenek az anyaságukra. Az Apakulcshoz hasonlóan a www.anyakulcs.hu oldalra anyáknak szóló tesztek is felkerülnek, és tervezünk Anyakulcs-napokat is. Ebbe bevontuk egy barátnőnket, Pácz Orsit. 

Gergő: Reméljük, hogy ősszel el tudjuk indítani az Anyakulcs-napokat, és hamarosan megnyitjuk a jelentkezési felületet is. Egyelőre a weboldalon lehet feliratkozni a várólistára. Sokan felteszik a kérdést, hogyan tudják lépésről lépésre elengedni a gyermeküket. Ebben szeretnénk segítséget adni – saját magunknak és egymásnak is.

A cikk megjelenését a Média a Családért Alapítvány támogatta.

Talán emlékeznek néhányan a Queen Latifah főszereplésével készült Az utolsó vakáció című filmre. A nő, aki kuporgatta a pénzét, hogy egyszer, ha minden úgy alakul, elmegy majd egy utazásra, és kipróbálja a síelést, halálos diagnózist kap. Csak néhány hónap marad neki az életből, ő pedig úgy dönt, akár ki is próbálhatná azokat a dolgokat, amelyekre mindig vágyott. A film végén persze jön a csavar – elnézést azoktól, akik még nem látták –, kiderül, hogy csak összecserélték a vizsgálatok eredményét, és valójában az egész egy rossz vicc volt az élettől.

Ez nagyon nem vicc

Amikor katasztrófa történik az életünkben, sokszor jön a kérdés: ugye ez csak egy rossz vicc? Feltehetően Csire Zsuzska és családja mindenét odaadta volna, hogy a Jóisten azt mondja: „Megtanultátok a leckét, menjetek tovább, gyermekeim!” De van ebben lecke? Van, több is. Mi, akik abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy csak külső szemlélői vagyunk egy család veszteségének, könnyebben át tudjuk gondolni, mi az, amit Zsuzska élete utolsó évével tanított nekünk.

Egészségesen született, de egy fertőzés szövődményeként szívizomgyulladást kapott. Tízéves korában karácsonykor rosszul lett. Eleinte a család csak gyomorrontásra gyanakodott, ám ahogy teltek a napok, és a kislány egyre rosszabbul lett, bevitték a kórházba. Ott epekővel diagnosztizálták, de egyre súlyosbodó állapota miatt további vizsgálatokat végeztek. 

A kardiológus már megbizonyosodott róla, hogy szívprobléma áll a háttérben: ismeretlen eredetű fertőzés következménye a szívizomgyulladás. 

Akkor még mindenki remélte, hogy Zsuzska szíve magától meg fog gyógyulni, mivel a vírusfertőzésre nincs gyógyszer. 

Nyolc hónapnyi kórházi tartózkodás után Zsuzska állapota tovább romlott, elkerülhetetlenné vált a szívátültetés a tízéves kislány számára. Az első években úgy tűnt, szervezete befogadta az új szívet, de a tizenötödik születésnapja előtti hónapokban megkezdődött a kilökődési folyamat. Mindent megtettek, hogy lassítsák vagy megállítsák, de sajnos négy év gyógyszeres terápia és rengeteg vizsgálat után sem tudták késleltetni az immunreakciót. 2020 nyarán Zsuzska szíve kilenc másodpercre leállt. Édesanyja azonnal hívta a mentőket, és kezdte az újraélesztést. Az orvosok öt órán át küzdöttek Zsuzsi szívéért. 
Az egyetlen út vissza az életbe az újabb szívátültetés volt. 2021-ben azzal a tudattal vágtak neki a beavatkozásnak, hogy a szív valószínűleg nem fog passzolni a lány immunrendszeréhez, ritka vércsoportja és a korábbi kilökődés alkalmával termelődött ellenanyag miatt. Novemberben történt a beavatkozás, de azonnal komplikációk léptek fel, s elmondták neki az orvosok, hogy nagyon jó esetben is csak néhány év van hátra az életéből. 

Amikor Zsuzsiban tudatosult, hogy nagyon korlátozott ideje maradt a földön, bakancslistát írt, amelyen színházlátogatás, lovas fotózás, festés, állatkert, görögországi utazás és még sok más szerepelt. 

Bár fokozatosan fogyott az ereje, vidámnak és bizakodónak látszott. 

„Megszoktam, hogy a levegőben lógok”

Egy podcast-felvételen hangzott el ez a mondat, válaszul arra a kérdésre, milyen gyakran keríti hatalmába a pánik. A hétköznapokban én is sokféle szituációban szoktam pánikolni. A szomorú igazság az, hogy mindannyian a levegőben lógunk. A mindennapok robotpilóta-üzemmódja fenntartja bennünk az életünk felett gyakorolt kontroll látszatát, ám érdemes néha nagyobb látószögből ránéznünk a dolgokra. Sok mindent igyekszünk befolyásolni – mások viselkedését, véleményét, életét, hangulatát –, amik fölött nincs valódi hatalmunk. 

Az olyan globális történéseket, mint a forgalom, a tömeg a metrón, az időjárás, az élelmiszerek ára és hasonlók, abszolút el is engedhetjük. Az egyetlen dolog, ami felett megtanulhatunk kontrollt gyakorolni, saját magunk vagyunk. Az, ahogyan reagálunk a minket érő eseményekre, a velünk kapcsolatban álló emberekre, amilyen formában kommunikáljuk az érzelmeinket. Zsuzska is ezt tette, amikor nem zárkózott be egyedül a halálos diagnózisával, hanem elindított egy blogot, ahol összeírt mindent, ami őt boldoggá tenné abban a kis időben, ami maradt. 

Sok időt kellett kórházban töltenie, és folyamatosan rosszabbodó állapota miatt gyakran fizikai korlátokba is ütközött a bakancslistán szereplő tervek megvalósításakor. Nyilvánvaló, hogy ő is küzdött időnként a szomorúsággal, a kétségbeeséssel és a meg nem élt élete feletti gyásszal, de valahonnan tudott annyi erőt meríteni, hogy a jobb napokon az örömökre koncentrált, és tudott őszintén mosolyogni.

Vajon hányan élünk abban a hibernációhoz hasonló állapotban, amikor csak áhítozunk a számunkra örömöt adó dolgokra? 

Az egészen apró örömöktől kezdve, mint például egy rövid séta a késő délutáni napsütésben, a nagyobb jelentőségű életkérdésekig, mondjuk, hogy milyen munkát végezzünk, hol és kivel szeretnénk élni. Igyekszünk kibújni a választások, döntések feszültsége alól, ami minden alkalommal jelentkezik, amikor ki kell lépnünk a komforzónánkból. 

Vajon tudjuk-e egyáltalán, mi az, ami nekünk örömöt okozna? Fontos, hogy legyen bakancslistánk, amelyen akár a papírvirág-hajtogatás is helyet kaphat az egzotikus nyaralás mellett. Mert jó, ha nemcsak a környezetünk elismeréséből merítjük a motivációnkat, hanem tudunk természetes módon, önmagunkból is töltekezni.

Tőlünk is függ, romlott vagy szép a világ

Sok minden okot adhat panaszra, és sok mindennek lehet örülni. A mi választásunk, hová irányítjuk a figyelmünket. Zsuzska végig tanult, magántanulóként leérettségizett, szeretett volna gyermekpszichológus lenni. A nyilvánvaló korlátai ellenére voltak vágyai és céljai, amelyek erőt adtak neki a következő naphoz. Sokan mondják, hogy a panaszkodás és a búsulás magyar mentalitás. Valóban gyakori, hogy az emberek arról beszélnek, milyen cudar világban élünk. 

Vajon hogyan telnének a mindennapjaink, ha olyan apró célokat tűznénk magunk elé, amelyek elérhetők, de azért kihívást jelentenek, és a javunkra válnak? Ki ne érezné jobban magát legalább napi tíz perc rendszeres testmozgástól? Az is lehet cél, hogy szépen szóljunk másokhoz, mert az pozitívan hat vissza ránk is. Vagy hogy elvégezzünk valami olyat, amit már rég halogattunk, például egy kirándulást vagy nagytakarítást.

Mondhatnánk, hogy elromlott a világ: háború, éhezés, hajléktalanság, kilátástalanság, betegségek. De csak a magunk környezetében tudunk változtatni. 

Talán a halál szorításában sokkal élesebben kirajzolódnak életünk kontúrjai, de az igazi kihívás az, hogy akkor tegyünk valamit, amikor még végtelennek tetsző időnk, egészségünk, forrásaink vannak. 

Bár sokszor tapasztaljuk, hogy az emberek gyűlölködők, kárörvendők, nem képesek összefogni, Zsuzska bakancslistájára mégis rengeteg felajánlás érkezett. Ki is írta a Facebook-oldalára, milyen hálás, hogy ennyi szeretet árad felé. Tehát a képességünk a szeretetre és az összefogásra megvan, csupán rajtunk múlik, hogy akarunk-e élni vele a mindennapokban. 

Végül néhány gondolat azok számára, akik úgy gondolják, a Zsuzskáéhoz hasonló esetek bizonyítják: nincs Isten. Isten létezését nem az igazolja, ha a dolgok a mi elképzeléseink szerint alakulnak. Isten a nagyon boldog és a mély megpróbáltatásokkal terhes pillanatokban egyaránt adhat jelet magáról, egyéni érzékenységtől, lelki ráhangoltságtól függ, ki mennyire veszi észre ezeket. Ilyen jel lehet a hirtelen jött lelki nyugalom a krízis közepén; a megfelelő mondat megtalálása egy gyászoló megvigasztalásához; a pont jókor talált pénz a kabátzsebben; a váratlan állásajánlat; vagy egy sugallat, hogy hívjunk fel valakit, akiről aztán kiderül, hogy pontosan erre volt szüksége; vagy egy alvó gyermek nyugodt szuszogása – ez mind lehet Isten üzenete. Csak rajtunk áll, hogy mit veszünk észre, és miből merítünk erőt.

Búcsúzunk tőled, Zsuzska, és köszönjük, hogy életeddel példát állítottál elénk!
 

Állami gondozásban nevelkedtek

A fővárostól körülbelül 15 kilométerre működik a Máltai Szeretetszolgálat Csilla Háza Páty Integrált Intézmény. A két természetközeli környezetben működő lakóotthonban összesen 24 enyhe vagy közepes értelmi fogyatékossággal élő fiatal lakik, 18-tól egészen 40-45 éves korig. Hozzájuk érkezem egy hétköznap délutánon, az udvaron Gyárfás Erzsébet intézményvezető fogad. Már várnak ránk, ugyanis az otthon pincehelyiségében zenekari próba zajlik. 

Amikor belépünk, éppen a „Szivaroztam, elégettem a számat” népdalfeldolgozást játsszák. A hangszerek és a mikrofonok mögött a PMZ, a Pátyi Máltai Zenekar. „Énekeljük még el a Piros az almát” – kérik a tagok. Így a népdal után a könnyűzene vizeire eveznek. Gitár, szintetizátor, dob, csörgő, kísérő hangszerek és természetesen ének. A negyvenes éveikben járó zenekari tagok a koronavírus-járvány kitörése óta muzsikálnak együtt, Varga-Berta Zsolt, a lakóotthon egyik nevelője vezetésével. 

Mindannyian állami gondozásban nevelkedtek, lemondtak róluk a szüleik, van, aki már húsz éve a máltaiaknál lakik. 

Az általános gyakorlat szerint az érintettek legfeljebb 24 éves korukig maradhatnak a gyermekotthonokban, a gyámjuk nyújthat be kérelmet hosszabbításért a Máltai Szeretetszolgálathoz. 
„Legnagyobb feladatunknak azt tartjuk, hogy a lakóink minél önállóbb, emberhez méltó életet tudjanak élni. Mind a huszonnégy lakónk dolgozik. Vannak, akik kijárnak, a szabad munkaerőpiacon dolgoznak, mások itt, nálunk megváltozott munkaképességű műhelyekben vagy a fejlesztőfoglalkoztatásban” – magyarázza Gyárfás Erzsébet, a lakóotthonban mindenki Zsóka nénije. Nevetnek is a PMZ tagjai, amikor Erzsébetnek szólítom.

A zenekar tagjai között van, aki takarítóként, más a kerámiaműhelyben, megint más a menzán dolgozik. „Mindenkinek megvan a kis keresete, amiből gazdálkodhat” – mondja Zsóka. Hangsúlyozza, az online világ az itteni lakókat is be tudja szippantani, ezért igyekeznek arra ösztönözni őket, hogy a szabadidejüket hasznosan töltsék. Fejlesztőfoglalkozásokon vehetnek részt, fejlesztőpedagógusokkal, pszichológusokkal, és állatasszisztált terápiát is nyújtanak nekik. De ugyanennyire fontos, hogy szabad akaratukból döntsenek, mit szeretnének csinálni. 

„Mindannyian intézetben nőttek fel, ahol különböző ünnepségeken már szerepeltek. Többször felvetődött, hogy milyen jó lenne zenélni, de nem volt zenei képzettségük hozzá. Egy volt kolléganőm elhívott ide egy zenészt. Miután felmérte, hogy nem igazán tudunk hangszeren játszani, azt mondta, mindenki iratkozzon be zeneiskolába, és egy-két év múlva keressük meg újra” – idézi fel az előzményeket Varga-Berta Zsolt. 
A zeneiskolába járásra viszont nem volt lehetőség, így meg is állt ez az ígéretes projekt – ám 2020-ban kitört a koronavírus-járvány. „Furcsa, hogy egy rossz helyzetből jó alakult ki. 

A covid idején az első hullámban látogatási és kijárási tilalom volt a lakóotthonban. Nagyon sok energiánk szabadult fel, ráértünk, és elkezdtünk megtanulni egy dalt.

Talán a Bóbitát vagy a Csiribirit” – emlékezik az együttes vezetője. 

„Az első próbán még egy bóvlibb szintim volt”

„Emlékszem az első próbára, akkor még egy bóvlibb szintim volt” – veszi át a szót Lotz Károly, Karcsi, aki szintetizátoron és gitáron játszik. „Mondtuk Karcsinak, hogy szórakozásból zenélj valamit. Erre elkezdett hamisan gitározni, mi meg énekeltünk. Egyre hangosabbak lettünk. Zsolti mondta, hogy mi lenne, ha zenekart alapítanánk. Én úgy voltam vele, hogy hagyjatok már ezzel, többször próbáltuk, úgysem fog sikerülni. Ő meg mondta, hogy hidd el, sikerülni fog, csak akarni kell” – meséli nevetve Vajda Gyöngyi, a PMZ egyik énekese.

Azóta nagyon sokat tanultak, fejlődtek. Kottát ugyan nem olvasnak, de a szöveg ott van előttük a kottaállványon, Karcsi pedig ismeri az akkordokat, hozza is és megmutatja nekem az énekeskönyvet. Mint megtudom, mindenkinek külön jelöléseket használnak a szerepéhez mérten, amit begyakorolnak, ez ad támpontot nekik. A csörgőkön Miller Ottó játszik, aki énekel is, Kovács Krisztina felel a kísérő hangszerekért, Csige Zoltán ül a dobnál, ő a fő énekes is. Tisztán és határozottan szól a hangja.
„Kiskorom óta szerettem volna dobolni. Amikor iskolába jártam, órán, szünetekben a ceruzáimmal próbálgattam a ritmusokat, egyre jobban ment. Saját magam tanultam meg végül. De nagyon sajnálom, hogy nem tudok mondjuk gitározni, ahhoz nem lenne türelmem” – meséli Zoli, aki innentől szinte a PMZ szóvivőjévé válik. De a többieket sem kell félteni, sokszor egymás szavába vágva mesélnek a közös zenélés öröméről. 

Kép

Fotó: Radványi Benedek

Karanténkoncerttel indult a történetük

Reptér, Ki vagyok én igazán, Edda-dalok – sorolják a kedvenc zeneszámaikat.
„Mindig az a kedvenc, amit épp tanulunk. A sok kedvencből kialakult mostanra egy repertoár” – magyarázza Varga-Berta Zsolt. A repertoárt pedig már színpadokon is bemutathatták. Többek közt Pátyon, Biatorbágyon, Budaörsön léptek fel. Az első koncertjük pedig hol máshol, mint a máltaiaknál volt. 
„Kitaláltuk, hogy ha vége lesz a kijárási tilalomnak, rendezünk egy karanténzáró bulit” – emlékszik vissza Zsóka. A fellépésüket vastaps fogadta. 

Ahogy Kriszti fogalmaz, ő a közönség örömét szereti a legjobban a zenélésben. 

Zsolt minden zeneszámot átdolgoz, az együttesre formálja, de bárki kísérletezhet, és mindenkinek megvan a maga erőssége.
„Ottónak például az esztétikai érzéke; ha bizonytalan vagyok valamiben, meg szoktam kérdezni. Karcsi nagyon pontosan és szépen énekel, lehet rá építeni. Én sem tudok kottát olvasni, ezért nehéz új dalt tanítanom. De Karcsi mindig érzi, hol van egy dallamnak vége. Szerintem, ha gyermekkorától komoly zeneoktatásban részesült volna, bármilyen szinten képes lenne játszani. A fő énekes, dobos Zolinak pedig nagyon jó a ritmusérzéke. Gyöngyi a mi csipogónk, aki mindig talál valami szerelnivalót a kottaállványon” – sorolja a PMZ vezetője. 

„Amikor megtanulunk egy dalt, mindig teszek hozzá valamilyen saját dobritmust, amit én találok ki” – fejti ki Zoli. „Én is így voltam ezzel, a múlt héten gyakoroltunk egy Kowalsky-dalt, és hülyeségből elkezdtem használni a cint. Zsolti meg mondta, hogy milyen jól hangzik” – teszi hozzá Ottó. 

Életre szóló élményre készülnek

Az együttes most nagy munkában van, hetente kétszer-háromszor próbálnak, mert életük eddigi legnagyobb fellépésére, a Befogadás Hangja Fesztiválra készülnek. „Attól én félek” – mondják többen is. 

A Befogadás Hangja Fesztivált május 8–9-én rendezik a MOM Kulturális Központ kupolatermében, ahol testi és értelmi akadályozottsággal élő profi és amatőr előadók állnak színpadra. Az esemény regisztrációhoz (regisztrációs díj/adomány: 1000 Ft) kötött. Az adományokat a fesztivál házigazdái a Pátyi Máltai Zenekar tagjainak zenei fejlődésére, képzésére, hangszerek vásárlására fordítják. A fesztivál speciális szükségletű és hátrányos helyzetű emberek által készített termékek vásárával is kiegészül: a Máltai Szeretetszolgálat műhelyeiben és a felzárkózó településeken készült kézműves termékekből lehet válogatni.

Az értelmi fogyatékossággal élők szavakkal gyakran nehezen tudják kifejezni magukat, de a művészeten, a zenén keresztül meg tudják szólítani a közönséget. A fesztivál célja, hogy megmutassák, mennyi akadályt képesek legyőzni. „Ha lehetőség lett volna rá, hogy kiskorukban felismerjék a tehetségüket, akkor ezt ápolni, fejleszteni lehetett volna. Így negyvenévesen kapták meg az esélyt” – véli Zsóka. „Jobb későn, mint soha” – veti fel Zoli.

A májusi rendezvény különleges számukra, hiszen eddig mindig egyedül lépett fel a PMZ, most viszont lesznek más fellépők is, akiknek profi zenei hátterük van. „Mi nem vagyunk zenészek, csupán amatőrök. Egyesek kicsit talán attól tartanak, hogy összemérnek minket másokkal. De mindent szeretnénk elengedni és örömből zenélni” – magyarázza Zsolt.
„Nem vagyunk olyan korszerűek, megelégszünk azzal, hogy Zoli dobol, Kriszti botokat csattint össze. Vannak eszközök, amikkel színesítjük a dalokat, de nincsenek elektromos eszközeink. Mi ezt ingyen csináljuk, elmegyünk, szívesen játszunk” – foglalja össze Ottó. „Nem vágyunk arra, hogy elmenjünk valamelyik nagy csarnokba, és ott zenéljünk” – mondja Zoli, a dobos. 

„Akkor mire vágytok?” – kérdezem. „Hát, ami most van. Örömzene.”

Kép

Fotó: Kovács Bence

Nemcsak szórakozás, hanem gyógyír is a zenélés

A zene közös pont lett a PMZ életében, megtölti a mindennapokat élményekkel, célokkal. Mindig van feszültség, hol nincs, de szeretettel, gondoskodással viselkednek egymással. „Van, hogy azt mondjuk Zsoltinak, hagyjál minket, fáradtak vagyunk. De amikor bejövünk és elkezdünk zenélni, nagyon gyorsan telik az idő. Mindig kérjük a próba végén, hogy ne menjünk még, játsszunk” – mesélik. Ezt vezetőjük is megerősíti: „Gyakran fásultan, rosszkedvűen, esetleg betegen jönnek próbára, de amikor zenélnek, mindez elpárolog. Feltöltődnek. Ez nem túlzás, így történik.” 

Május 9-én Mező Misi lesz a vendégművésze a PMZ-nek a MOMkultban. Együtt fogják elénekelni a Magna Cum Laude Piros az alma című számát, amit a zenekar mostanra jól begyakorolt. „Mindig hajlítva énekeltük az első sort. Zsolti erre azt mondta, hogy »Gyöngyi, Mező Misivel fogtok énekelni, nem kell hajlítani«” – meséli Vajda Gyöngyi. „Az van, hogy most Mező Misinek kell megtanulni azt, ahogy mi énekeljük” – folytatja viccesen az énekes-dobos Zoli. Kriszti szerint a fesztivál jó alkalom lesz arra, hogy megismerjék a többi zenekart is. 

„A találkozások, az, hogy Mező Misivel együtt énekelhetnek, életre szóló élmény lesz nekik. Ha olyan szépen el tudják játszani, ahogy a próbán, örülni fognak, hogy ők sem hátráltatták, hanem hozzátettek az eseményhez. Mindig emlékezni fognak rá, mesélni fogják” – véli Zsolt. 

„Biztosan elfogult vagyok, de nekem ők tökéletesek. Olyan szintre jutottak, ami érték. Úgy gondoljuk, ezt fontos felmutatni.” 

„Én attól lennék boldog, ha látnám őket örülni, és tele lenne emberekkel a Kupolaterem” – emeli ki Zsóka. 
„És ti mivel lennétek elégedettek a májusi fellépés után?” – kérdezem tőlük még búcsúzóul. „Mindenki tapsol, kétszáz ember, és visszatapsolnak” – mondják. „Meg, ha utána majd arról beszélnek, hogy hallottad a PMZ-t? Hallgasd meg őket!” – teszi hozzá a dobosuk.