1999 márciusában néhány hónaposan még az igazak álmát aludtam a szépséges vajdasági Novi Sad (Újvidék) város egyik négyemeletes társasházának tetőtéri kis garzonlakásában, amikor megkezdődtek a NATO bombázási hadműveletei az akkori Szerbia–Montenegró államban. Ettől kezdve igencsak felgyorsultak az események. Egyévesen – már megjárva a menedéket adó Szlovéniát is – kettesben találtam magam édesanyámmal Budapesten, a Havanna-lakótelepen, egy bérelt lakásban, apa és szülőföld nélkül. 

Az az apró kis lélek bennem akkor még nem érte utol a testét, nem fogta fel a történéseket.

Hosszú ideig az egyetlen tudatos emlékem abból az időből a csipogós játékoktól való iszonyom volt, amelyek hangjára pontosan úgy sírtam fel vagy merevedtem le, mint a bombát jelző szirénákra egykor Újvidéken.

Tizenöt évre volt szüksége a testemnek, hogy a tudatosság szintjére felengedje a PTSD (magyarul: poszttraumás stressz-zavar) első tüneteit, s összesen negyed évszázadra, hogy a váratlan veszteségélmények és az ezekből következő gyász hatására visszataláljak a spontán feltörő emlékeimhez (angolul: flashback). Na, és hogy felvértezzem magam a feldolgozás iránti vágy bátorságával. Mert van bennem egy élet, amely a maga teljességében élni akar – szabadon, nem a múlt szorongató árnyékában. 

A trauma természete: töréspontok, amelyeket feledni igyekszünk

A trauma idegrendszeri, fiziológiás lenyomat, lelki töréspont, amely egy általunk életveszélyesnek érzékelt, a testi és lélektani határainkat egészségtelenül túlterhelő eseményből keletkezett. „A trauma az emberi szenvedés leginkább figyelmen kívül hagyott, eltagadott, félreértett és legkevésbé kezelt oka” – írta dr. Peter A. Levine világhírű pszichoterapeuta, a Somatic Experiencing (tudatosított testi tapasztalás) módszerének megalkotója.

A Levine-idézetben négy kulcsfogalom szerepel: figyelmen kívül hagyás, eltagadás, félreértés, hiányos kezelési mód. 

Ezek a traumás eseményt követő cselekvést vagy éppen nem cselekvést leíró szavak. Ha a bennünk kavargó, örvénylő érzésfolyamot leválasztjuk magunkról, a történetünkről, arról, akivé lettünk általa, amit okozott bennünk, akkor a kezdeti repedés az idő előrehaladtával szakadékká szélesedhet bennünk. 

Fontos kettéválasztani az eseményt és a hozzá társuló élményt, a kettő ugyanis nem ugyanaz. Ahogyan dr. Máté Gábor kanadai orvos, író megfogalmazta: „A trauma nem az, ami veled történik, hanem az, ami benned történik.” A trauma sajátossága, hogy a kialakulásához éppen az adott helyzetben átélt védtelenség, tehetetlenség, kiszolgáltatottság vezet. Bennünk reked a ki nem csatornázott pszichés és testi energia. Leesünk a minket addig stabilan tartó lábainkról, s az újbóli lábra álláshoz tudattalanul keresni fogjuk a kapaszkodókat. Akár úgy, hogy eltávolítjuk magunkat saját magunktól, az érzéseinktől, amihez társulhat egy olyan ijesztő élmény is, mintha nem lennénk a testünkben. 

De az is lehet, hogy önmagunk „érzéstelenítésének” más útjait választjuk. És van, aki ennek ellenkezőjéhez folyamodik: az életét veszélyeztető élmények keresése útján emeli a szorongás hőfokát – ilyen lehet például a bungee jumping vagy az ejtőernyős ugrás, amelyekben „a lét a tét” érzésének újbóli és újbóli átélése valójában a traumaismétlés egy formája. 

A traumát átélt lélek ilyenkor a túlélésből fakadó extázis élményére függ rá, így keresve a feloldódás lehetőségét. 

Az én belső érzéstelenítőm a teljesítményfüggőség volt

A saját terápiás utam során testi szinten is kézzelfoghatóan bizonyosodott be, hogy például a teljesítményfüggőségem a túlélés következménye volt. Újra és újra szerettem volna igazolni magam és a környezetem számára, hogy az élet küzdőtér, ahol meg kell feszülni, hogy élhető, azaz túlélhető legyen, amit csak nagy energiabefektetéssel ér véghezvinni. Ha ehhez nem társult az az érzés, hogy ebbe „bele kell halni”, akkor az olyannak tűnt, mintha semmit sem csináltam volna. 

Hogy kellően megfelelő legyen az, amit csinálok, és én is, aki csinálja, igyekeztem, természetesen tudattalanul, minden teljesítményhelyzetben a legkönyörtelenebb mércéket állítani magam elé. S hogy a kép teljes legyen, a teljesítmény kényszere nem válogatott: a lélektani határaimat túlságosan is meghaladó, érzelmileg kiégető párkapcsolatok is – kezdetben észrevétlenül – a bizonyítás kimerítő lehetőségei voltak, amelyekkel éltem, és persze feléltem bennük magamat is. Kívül szívósságnak, erős női jelenlétnek tűnt minden helytállásom, ami belül előfordult, hogy szilánkokra tört.

Kép

A kép illusztráció - Kép: Freepik

Kiút: a traumából meríthető kincsek, avagy testünk intelligenciája határtalan

A traumaterápiás személetmódban ezt a tudattalan, kockázatos belső késztetést ismétlési kényszernek nevezik: a lélek úgy keresi a gyógyírt, hogy belehelyezi magát a forrásélményhez hasonló helyzetekbe, hogy ismét megélhesse a már ismerős érzéseket. Az energia keresi a levezetődés helyét, és ehhez meg kell közelíteni a kiindulás állapotát. Létre kell hozni egy ahhoz hasonló szcénát, ahol mindez hajdanán kialakult. Az érzések, az egymást követő élménykockák sorrendje nem változik, csak az ezekhez asszisztáló elemek cserélődnek ki. 

A megszenvedés nyújtotta biztonság illúziója a személyes élményem az ismétlési kényszerről, amely egy adott ponton a kiégésig tolt el az életem minden területén. 

Onnan már csak felfelé tudtam elindulni. Ez hozott áttörést és biztonságos talajt, amelyen napról napra szilárdítom magam, az erőm és az életem.

A túlteljesítő törekvésem mostanra a „hadd eresszek erős gyökereket oda, ahol éppen vagyok” szellemben zajlik, amit napról napra finomítok úgy a hivatásomban, mint a kapcsolódásaimban. Az öngyógyító folyamataim sikeressége a klienseimmel való lelki munkában térül meg leginkább. Jelen vagyok és segítem azokat, akik felfedik előttem belső harcterüket, és egy közösen vállalt út során szépen lassan leteszik az önbántás fegyverét, békét kötnek magukkal, a testükkel, a történetükkel, és a javarészt kívülről nem látható sebeik gyógyulni kezdenek… 

A trauma persze nem kizárólagosan extremitással járó élethelyzet lehet, mint például természeti katasztrófák, háborúk, súlyos balesetek – ahogyan nem is feltétlenül egyszeri intenzív behatások eredményezik a klasszikus traumás forgatókönyveket. Például ismétlődő fizikai, szexuális és/vagy érzelmi bántalmazás is megrepesztheti testi-lelki rendszerünk finomabb burkait, átrendezheti neurobiológiánk mélyebb struktúráit, „megmagyarázhatatlan” testi, érzelmi tüneteket hagyva maga után.

A testünk bölcsebb és őszintébb, mint gondolnánk

Ahogy közeledünk önmagunkhoz, egyszerre kimegy a belső érzéstelenítő hatása. A testünkre ebben nagyon jó barátunkként számíthatunk. Kendőzetlen őszintesége és érzékenysége az, ami segíthet hazatalálni és gyógyítani a feldolgozatlan trauma fájdalmas nyomait, egykoron sérült ösztöneinket, el- és megtagadott érzéseinket. 

A testem bölcsességére hagyatkozva, a szemmel is látható tüneteimhez egyre közelebb kerülve, a saját bőrömön ezt a szó szoros értelmében is megtapasztalhattam, többek közt a több mint tíz évig tartó ekcémámból való kigyógyulásom tanösvényén.

A bőröm – a testhatáraimat óvó, a külvilággal összekötő és attól el is határoló szervem – különös érzékenységére sokáig úgy tekintettem, mint a szenvedés forrására. Egészen addig, amíg beengedtem az üzenetét, amit közvetített: az életem nagyon korai szakaszában megszakadt a kapcsolódásom a gyökereimmel. A hirtelen apa- és szülőföldvesztés emlékei akaratlanul is belém ivódtak. Milyen tragikus és szép, hogy a bőröm pont olyan életesemények hatására lobbant be anno, amelyek során elveszítettem az életemben első számú férfit és egy állandónak hitt, „otthonos” helyzetet, vagyis amikor megtört bennem az ősbizalom… 

A lelki vázám összeragasztott cserepeinek törésvonalai közé ma aranyszínű festéket húzok – ez a japánoktól eredeztethető szokás, a kintsugi közel áll a szívemhez, és a poszttraumás növekedés szimbólumának is tartom. A gyógyulás nem egyenlő a felejtéssel, a meg nem történtté tevéssel. Az arany vonalak egyszerre emlékeztetnek a töréspontokra és adják meg a tiszteletet annak, hogy ezek között újra illeszkedés jöhetett és jöhet létre, hogy bennem, a testemben egy törhetetlen lélek lakozik. 

Sokan katasztrófát kiáltottak a könyve megjelenésekor. Tényleg ekkora a baj?

Sajnálatos tény, hogy jellemző a történelmi egyházaktól való elfordulás, továbbá az is látható, hogy a kisebb keresztény felekezetek (Hit Gyülekezete, Jehova Tanúi) gyülekezetei annyival nem növekedtek, mint amennyivel csökken a nagy keresztény felekezetek híveinek száma. Az egyházak erre különbözőképpen reagáltak: akadtak, akik homokba dugták a fejüket, mások azt mondták, mivel sokan nem válaszoltak a kérdésre, a számok nem mutatnak semmit.

Azzal nehéz lenne vitázni, hogy komoly gond, ha az emberek nem válaszolnak a vallásukat firtató kérdésre.

Annak firtatása, hogy miért nem válaszolnak egy ilyen kérdésre az emberek, elsősorban a szociológia területe. A statisztikus csak a helyzetről tud megállapításokkal szolgálni.

Beszéljünk a hívőkről. Hogyan alakult a felekezetek eloszlása országosan?

Ahogy korábban is megfigyelhető volt, a Dunántúlon és a Duna–Tisza-közén jobbára a római katolikusok, a Tiszántúlon a reformátusok vannak többségben. 

A görögkatolikusok száma Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegyében, míg az evangélikusoké Békésben jelentős. 

A 2011-es adatok alapján még a települések közül el lehetett különíteni azokat, ahol az adott domináns felekezet aránya az össznépességből ötven százalékos vagy a feletti. A 2022-es népszámlálás után már csak negyven százaléknál célszerű megvonni a dominanciahatárt, vagyis feltehetően ennyit esett az általános válaszolási kedv. 

A földrajzi eloszlásban hol történt számottevő változás?

A római katolikusok a nyugati határ mentén vannak a legtöbben és Észak-Magyarországon, míg egyre inkább visszaesik a híveik száma Budapesten és agglomerációjában, Fejérben és Komárom-Esztergom vármegyében. Az evangélikusok aránya némileg nőtt az ország északnyugati részén. Az ortodoxok helyzetét nagyon nehéz megítélni, nemcsak mozaikosságuk miatt, hanem azért is, mert hatféle ortodoxia létezik, erre viszont nem vonatkoztak kérdések. Annyi látható, hogy a román határhoz közeli területeken él a legtöbb ortodox hívő, legtöbbjük román nemzetiségű magyar állampolgár. A számuk is növekszik, 2001-hez viszonyítva több mint hét százalékkal vannak többen. Az izraeliták leginkább Budapesten, valamint Szegeden, Hódmezővásárhelyen, Debrecenben és Nyíregyházán élnek, különösen utóbbi városban nőtt a számuk.

Az előbb említette, hogy a római katolikusok száma Budapesten jelentősen megcsappant. Hol csökkent még, vagy éppen nőtt a hívek száma leginkább?

Összességében majdnem a felére esett vissza a magukat hívőnek valló emberek száma 2001-hez képest. 

Az apadás leginkább Békés, Jász-Nagykun-Szolnok, Csongrád-Csanád, Bács-Kiskun és Tolna vármegyében látható. Elszigetelten tapasztalhatók növekmények, aminek az egyik oka lehet, hogy nagyon kicsi az alap, így akár egy-egy költözés is befolyásoló tényező. A másik ok a kiköltözés a nagyvárosok agglomerációjába, ez jellemző különösen Budapest körül. Az egy tömbben élő katolikusoknál kevésbé figyelhető meg visszaesés. A görögkatolikusok száma viszont 2001-hez viszonyítva majdnem negyven százalékkal esett vissza.

Kép

Kép: Freepik

Mi a helyzet a református hívekkel?

A római katolikusokkal ellentétben éppen a tömbben tapasztalható csökkenés a hívek számában, különösen Békés, Csongrád-Csanád, továbbá Tolna és Baranya megyékben, míg a nyugati országrészben, különösen Győr-Moson-Sopron megyében több lett a református. 

Ennek a nyugati országrészbe költözés az oka?

Nem vagyok szociológus, de kézenfekvőnek tűnik a válasz, hogy a jobb (akár ausztriai) munkalehetőségek miatt sokan keletről és délről nyugatra költöztek. 

A növekmények elsősorban néhány nagyváros, így Budapest, Győr, Nagykanizsa, Veszprém környezetében levő településeken, pontszerűen figyelhetők meg.

Az evangélikusoknál mi tapasztalható?

A legdrasztikusabban éppen Békés vármegyében csökkent a számuk, míg összességében az figyelhető meg, hogy az evangélikus hívek is keletről nyugat felé tolódnak, vélhetően ugyancsak belső migrációs folyamatoknak köszönhetően.

Mi jellemző vallásgyakorlás szempontjából a nagyvárosokra, és mi a kistelepülésekre?

Azt lehet mondani, hogy minél kisebb a település, annál inkább vallásosak az emberek, bár a falvakban a visszaesés közel azonos mértékű, mint a nagyvárosokban. A növekmények a nyugati országrész városainak közelében tapasztalhatók. 

Melyek a legvallásosabb és legvallástalanabb vidékek?

Minél urbanizáltabb egy vidék, annál több a nem vallásos. Budapesten, Hajdú-Biharban, Békésben, Jász-Nagykun-Szolnoknak a Tiszától keletre fekvő területein, illetve Csongrád-Csanád vármegyékben látható leginkább strukturális csökkenés. 2022-ben a vallásosak aránya Győr-Moson-Sopron, Vas, Zala, Borsod-Abaúj-Zemplén, Szabolcs-Szatmár-Bereg és Nógrád vármegyékben volt a legmagasabb. A 2011-es és a 2001-es térképeken alapvetően ezzel azonos térbeli mintázatot láthatunk, igaz, jóval magasabb értékek mellett. Így a három népszámlálási év térképein nem is tudtam azonos kategorizálást használni, mert az gyakorlatilag elmosta volna a valós térbeli különbségeket.

Melyik római katolikus és református egyházmegyében nőtt leginkább a vallástalanok (és vallásukról nem nyilatkozók) aránya, és melyik őrizte meg leginkább a híveit?

Ez a könyvemben az úgynevezett extra, mert bekértem a római katolikus és a református egyházmegyék településeinek körét, s így az adatokat egyházmegyék szerint is közöltem. Kiemelném, hogy a legtöbb nem vallásos az Esztergom-Budapesti Főegyházmegyében van, ami viszont érdekes: ez a szám csökkenő tendenciát mutat. A nem vallásosok aránya mérséklődött a Debrecen-Nyíregyházi és a Szeged-Csanádi egyházmegyében. 

A nem válaszolók számában minden egyházmegyében növekedés tapasztalható, leginkább ott, ahol csökkent a nem vallásosak száma: mintha a nem vallásosak „átmentek” volna „nem válaszolóba”. 

A reformátusok esetében Budapesten és környékén él a legtöbb nem vallásos, illetve nem válaszoló.

Kép

Kép: Freepik

Mennyire befolyásolta az arányokat a népesség csökkenése?

Azt látom, hogy a folyamatokat nem ez befolyásolta elsősorban. Demográfiai erózió közepén vagyunk, 1980 óta folyamatosan csökken a népesség, de az egyházaktól való elfordulás mértéke nagyobb, mint ez a tendencia.

Lehet, hogy inkább onnan kellene megközelíteni a kérdést, hogy ki számít vallásosnak?

Ez sokkal jobb megközelítés. Ki a vallásos? Aki válaszolt a kérdésre? Vagy az, aki tartja a keresztény ünnepeket, aki megkeresztelkedik, aki gyülekezetbe jár, aki gyón? Aki válaszolt, pozitívan nyilatkozott a vallásáról – én őket tekintem vallásosnak. Ugyanakkor nem lehet azt mondani, hogy azok között, akik nem válaszoltak, nincs vallásos. Hogy miért nem válaszolt az állampolgár? A szakirodalom szerint sok oka lehet, de szerintem nem ez a legfontosabb.

Hanem?

Manapság, ha valaki három–öt percet tölt egy weblapon, az már hosszú figyelemráfordításnak számít. Ez igaz a népességszámlálási oldalra is: ha nem volt kötelező egy válasz, sokan nem is válaszoltak rá, mert nem akartak még azzal is időt tölteni. Márpedig a népszámlálási kérdőívet az állampolgárok 70 százaléka az interneten töltötte ki. Vagyis: a nem válaszolásra magyarázat lehet, hogy az emberek nem szeretnek sok időt tölteni kattintgatással, ezért sok kérdést átugrottak. 

A vallási hovatartozást firtató kérdésre a válaszadók negyven százaléka nem válaszolt. 

Türelmetlenek vagyunk?

Igen, az adatok erről tanúskodnak. Egy másik ok az individualizáció. Én, én, én… „mert jár nekem”, „mert megérdemlem”, „majd én eldöntöm, miben hiszek, nekem ne mondja meg senki”. Erre rezonál, hogy egy felmérés szerint sokan elhiszik, hogy van Isten, a Szentháromság, Jézus Krisztus, ugyanakkor reinkarnáció is. Sok ember a „vallási palettáról” azt választ, ami neki tetszik, és nem azt vallja, amit egy felekezet tanít. Ha ebben a szellemi környezetben vizsgáljuk a kapott adatokat, kevésbé számottevő a visszaesés.

Milyen egyéb következtetéseket lehet még levonni a számsorokból? 

Például a teljes termékenységi arányszámra is lehet következtetni. Ez egy hipotetikus szám, ami azt jelenti, hogy ha egy nőre a most jellemző születési szám lenne a jellemző, akkor élete során várhatóan hány gyermeknek adna életet. Az ideális országosan az lenne, ha elérnénk a 2,1-et, ez az érték biztosíthatná, hogy ne fogyjon tovább a népesség. Jelenleg 1,6-nál tartunk, míg a Gyurcsány- és Bajnai-kormány alatt az érték 1,2 volt. Van viszont az országnak számos olyan területe, ahol elérjük a 2,1-es értéket vagy még magasabbat is.

Van szerepe a születések számában a vallásosságnak?

Több mutatót is megnéztem, amelyek magyarázhatnák a teljes termékenységi arányszám lokálisan magasabb értékét, és egyértelműen látszik, hogy a három vagy több gyermeket szülők aránya komoly kapcsolatban van a vallásossággal. Az országosan alacsony vallásos arány miatt nem arról van szó, hogy egy teljes járásra hatást gyakorolna a vallás, de ha egy átlagnál nagyobb csoport komolyan veszi a hitét, ott látható, hogy ez kedvezően hat a fertilitásra. Ha megmaradnak a közösségek, megtartják a hitüket, és próbálnak a vallásuk elvárásainak megfelelően élni, annak még ma is van hatása. Már csak azért is, mert a térképen látható, hogy ezek a közösségek nem elszigetelt csoportokat alkotnak, hanem egymás mellett nagyobb, egybefüggő területeken élnek. 

Látszik a számokból az is: minél jobban élnek az emberek, annál kevésbé vállalnak gyermeket, vagyis a kapitalizmus, a jólét a legjobb fogamzásgátló. 

Persze nem mondhatjuk azt, hogy ne növeljük a jólétet, de a jóléttől hiába várjuk a fertilitás növekedését.

„Már az is óriási élmény volt, hogy megélhette, képes akár egy vonalat is húzni egy fehér lapra. Az alkalom előtt még kórházban feküdt ez a lakó, és bénulásos állapota miatt olyan kiszolgáltatott állapotban volt, hogy mosdatni, öltöztetni kellett. Elmondta, hogy nemrég még a kezét sem tudta megmozdítani, környezete segítségére szorult, s el sem hiszi, hogy most ő is képes aktivitásra, valamit létrehozni a saját kezével.” Ládonyi Zsuzsanna Visszaadott méltóság – művészetterápiával a hajléktalanokért című esszéjéből idéztünk, amely ennek a különleges mentálhigiénés programnak a tanulságait foglalja össze a Máltai Tanulmányok legfrissebb, 2024. évi első számában. 

Azt, hogy a lakhatással összefüggő kérdések mennyivel összetettebbek mondjuk a lakások négyzetméterárának alakulásánál, a kötetben helyet kapott esszék sokszínűsége is megmutatja. 

Ládonyi Zsuzsanna szociálpolitikus, coach, egyetemi docens például egy általa megálmodott, hajléktalanoknak indított komplex művészeti terápiás foglalkozássorozat tapasztalatait osztja meg. Az Otthonra találni a művészetben projekt az Európa Kulturális Fővárosa program támogatásával valósulhatott meg Veszprémben, tavaly – megnyitva a lehetőséget arra, hogy a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Befogadás Házának lakói művészetterápiás foglalkozásokon vegyenek részt. A foglalkozásokat Quirin Ágnes komplex művészeti terapeuta, grafikusművész vezette.

Magáról a folyamatról így vall Ládonyi Zsuzsanna, az ötletgazda: „A fehér lapra bármi felkerülhetett, sötét vagy vidám színek, formák; az alkotás szabad tere a felszabadulás lehetőségét nyújtotta minden résztvevő számára, teljesítményelvárás nélkül. A teljesítményorientált világunkban kudarcot valló résztvevők megtapasztalhatták a teljes elfogadást, a védelmet, amely elindította őket a belső gyógyulás útján.” 

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Képzőművészeti alkotások sora született, amelyeket – az alkotási folyamatról készült fotókkal kiegészülve – több kiállításon is bemutattak az érdeklődő nagyközönségnek, találkozási lehetőséget biztosítva a társadalom peremére szorult otthontalanok és a többségi társadalom számára. Amint arra a tanulmány rávilágít, a projekt többféle jótékony hatást gyakorolt a résztvevők mindennapjaira: elsősorban azt, hogy ezúttal pozitív módon kerülhettek a figyelem középpontjába. 

A kiállításoknak köszönhetően megélhették, hogy ezúttal ők, a kiszolgáltatott emberek adhatnak valamit a többségi társadalom számára. 

A folyamat során a hajléktalanok közül többen is rátaláltak elfeledett képességeikre és erőforrásaikra, ebből önbizalmat meríthettek, és a külső kapcsolataik is javultak. 

Ahogyan azt a projektcsapat megfogalmazta a hitvallásában: „Minden ember értékes, s a művészet, az alkotás mindenki számára adott erőforrás. Célunk a művészet és a társadalmi felelősségvállalás összekapcsolása: felhívjuk mindenki figyelmét az alkotás felszabadító erejére, ami a társadalom peremén élők számára is elérhetővé válik a projektünk segítségével.”

A résztvevők a segítségre szoruló helyett alkotó, cselekvő szerepbe kerülhettek, ha csak átmenetileg is. Ládonyi Zsuzsanna rámutat, ez a személyiségükben megjelent pozitív identitáselem segítség lehet a megküzdésben. A projekt hozadékaként ráadásul – a szervezők előzetes elképzeléseit meghaladva – később többen munkához is jutottak, kilépve az eddig tapasztalt ördögi körből. 

Az egyik legegyszerűbb étel a töltött padlizsán: igen hamar elkészül, ráadásul nagyon ízletes is. Amikor a családomnak készítettem, mindenkinél nagy sikert aratott. A padlizsánokat a tányéron virágalakban elrendezve ráadásul szép kompozíciót is kapunk, ami biztosan még vonzóbbá teszi ezt a fogást a kisebbek számára.

Töltött padlizsán

Hozzávalók: 
4 db padlizsán 
kb. 3 dl natúr joghurt 
400 gramm darált hús 
trappista (vagy más félkemény) sajt
só
kevés olaj 

töltött padlizsán – Fotó: Fekete Fanni

A padlizsánokat megmosom és kettévágom. A belsejüket kivágom (ezeket felkockázva meg is lehet főzni/sütni, és joghurtos padlizsánként is fogyasztható). Ízlés szerint megsózhatjuk a padlizsánok belső felületét. Közben kis olajban megsütöm a darált húst, sóval ízesítem. Utána belekanalazok egy-egy adagot a darált húsból a padlizsánokba. Joghurtot öntök rájuk, majd a tetejükre sajtot reszelek. Ezután sütőbe teszem a már megtöltött padlizsánokat. Körülbelül 180 fokon sütöm úgy félórán át.
A tányér szélét tulipánszirmokkal díszítettem, de hogy még egészségesebb és evésre csábítóbb legyen az összkép, csalhatunk egy kicsit, és dekorálhatjuk lilahagymával is.

Csirke „virágágyon”

Egy sima zöldségköretből is születhet művészi alkotás, mint a mellékelt fotó is mutatja. Ehhez egyformára szeletelt főtt répákat helyeztem a tányér szélére, belül pedig főtt zöldborsóval töltöttem ki a teret. Ha narancssárga helyett más színért van oda a gyerek, a répát helyettesíthetjük például főtt karfiollal, nyers paprikával, paradicsommal is.

A fotót készítette: Fekete Fanni

Ha szívesen látnánk egy egész szál virágot a tányéron, akkor a zöldbab, a spárga, a kígyóuborka és a zöldhagyma is tökéletes lesz erre a célra. A tulipánok/rózsák/orchideák/és a többi fejéhez pedig paradicsom mellett használhatunk többek közt céklát, retket, paprikát, karfiolt, babot is.

Gyümölcsökkel ugyanúgy alkothatunk vonzó kompozíciót a tányéron: a cseresznye, meggy, szőlő, mandarin is megannyi ötletnek lehet alapja. A kreatívkodásba a gyerekeket is bevonhatjuk, bár fennáll a veszély, hogy a menet közbeni csipegetésnek köszönhetően a többi családtagnak már nem marad mit tálalni...

Miért éppen a menstruáció és a női ciklus témájával kezdtél foglalkozni? Mi indított arra, hogy kidolgozd az anya–lánya workshopokat?

Az elmúlt 15 év Ciklus-show foglalkozásain a lányok harmadától azt hallottam, hogy vele nem beszélgetett az anyukája az első menstruációról, a serdülőkori változásokról. 

Emellett ott a döbbenetes valóság: a gyerekek általában ötödik osztályban már találkoznak a pornóval. 

Nem hagyott nyugodni a kérdés: hogyan fogják így a lányok megtanulni, hogy a testük értékes és tiszteletet érdemel? Hogyan fognak pozitívan viszonyulni a testükhöz, értékelni és érteni a működését? Végül rájöttem, hogy már jóval korábban, még a kiskamaszkor kezdetén támogatni kell az anyákat. Megtanítani, hogyan tudják meghitt beszélgetésekkel segíteni a lányukat a nagylánnyá válás során. Megerősíteni az anya–lánya kapcsolatot még a kamaszkor viharai előtt. 

Ebből a felismerésből született meg a „4 évszak hercegnője” videós anya–lánya workshop, amelyet pszichológus–illusztrátor lányommal, Martos Julival közösen hoztunk létre. És ezért indítottam el az @anyacsevej Instagram-oldalt is, ahol folyamatosan teszek ki tartalmakat az első menstruáció, a serdülőkor, az anya–lánya kapcsolat témájában.

A 4 évszak hercegnőjében információkat adsz át az egészséges ciklusról. Milyen többletet jelent ez egy kislány számára? 

Sajnos a biológia-tankönyvekben, munkafüzetekben (végignéztem az összeset!) nemegyszer pontatlan vagy téves információval találkoznak a gyerekek a ciklussal és a szaporodással kapcsolatban. Csak egy apró, ám fontos példa: a grafikus ábrák mindenütt tévesen azt sugallják, hogy a ciklus mindig 28 napos, az ovuláció és a kisbaba foganása mindig a 14. napon történhet. Néha még a szövegben is ez szerepel. Emiatt sok lány szorong, hogy vele valami baj van, ha nem 28 naponta jön meg a menzesze. 

Pedig egy felnőtt nő esetében is 24 és 36 nap között változhat az egészséges női ciklus hossza. Egy serdülő lány ciklusánál ez az ingadozás pedig sokkal tágabb határok között mozoghat az első menstruáció utáni években. 

Éppen ezért fontos tisztában lenni azzal, mi normális, és mi adhat valóban okot aggodalomra. Arról meg végképp nem esik szó, hogy a kialakulóban lévő ciklusra milyen nagy hatással van a stressz, az alváshiány, az egészségtelen étkezés, a fogyókúrás diéta, a mozgáshiány vagy akár a túlzásba vitt edzés.

Milyen eltérés fér bele egy kamasz lánynál a kialakulóban lévő, de egészséges ciklusba, és melyek lehetnek azok a pontok, ahol inkább már orvoshoz kell fordulni, mert hormonális eltérések vagy cikluszavar sejthető? 

Kamaszkorban, a menarche (első vérzés) utáni első években általában nagyobb rendszertelenség jellemző, míg összehangolódik a ciklust szabályozó komplex hormonális rendszer. Ilyenkor legtöbbször 21 és 45 nap között változik a ciklushossz. Az ovuláció pedig gyakran nem a 14. napon, és nem is a ciklus közepén van – de akár ovuláció nélküli ciklusok is tapasztalhatók. Serdülőkorban a testnek akár évekre is szüksége lehet, hogy begyakorolja a női ciklus nagyon összetett folyamatait. Az első két évben a fenti határok közti rendszertelen ciklus teljesen normális lehet, általában nem kell aggódni miatta. De ha két év után is megmarad a 24–35 napon túli rendszertelenség, érdemes lehet orvossal konzultálni. 

Ha 16 éves korig nem jön meg az első menstruáció, 
ha 21 napnál rövidebb ciklusokkal jár a vérzés,
ha 7 napnál hosszabb ideig tartó, elhúzódó vérzés van, 
ha 80 ml-nél több a vérveszteség egy menstruáció során (egy normál betét ~5 ml),
ha két év után is 35 napnál hosszabbak a ciklusok,
ha nagyon erős, a napi rutint komolyan korlátozó görcsöléssel jár a vérzés 
– ez mind olyan tünet, amelyekkel érdemes orvoshoz fordulni.

Cikluskövetési oktatóként mit gondolsz, realitás egy kiskamasz vagy nagyobb kamasz lánynál, hogy ciklustáblázatot vezessen? Mit adhat ez neki?

Szerintem nagyon sok múlik azon, hogy milyen mintát lát otthon. Ha az édesanyja követi a ciklusát, pláne, ha még mesél is róla, miért érdemes ezt tenni, akkor a lánya szinte belenőhet a cikluskövetésbe. Csupán a menstruáció és a méhnyaknyák, vagyis ennek a két könnyen megfigyelhető testi jelnek a nyomon követése fontos információkkal szolgálhat a ciklus során zajló hormonális változásokról. 

A kirajzolódó ciklusmintázatokból sokkal hamarabb észrevehetők az esetlegesen fellépő hormonális problémák. 

Ugyanakkor sok hozadéka van az „érzelmi cikluskövetésnek” is. Ha egy kamasz lány megfigyeli, milyen érzelmi változások játszódnak le benne a menstruációs ciklus során, akkor azt is felfedezheti, milyen hatással vannak általában a hormonális változások a hangulatára és az érzelmeire. Ez a tudatosság pedig lehetővé teszi, hogy „nála legyen a kontroll”, ne legyen teljesen kiszolgáltatva a hormonoknak.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Anya–lánya programokat tartasz. Az édesanyák mennyire vannak tisztában a ciklusukkal, mennyire magabiztosak abban, hogy mi egészséges, és mi utal problémára – legyen szó akár a lányukról, akár saját magukról? 

A „nem 28 napos a ciklusa, milyen gond lehet?” ijedelmétől a „majd beáll, csak ki kell várni pár évet, semmi probléma” mentalitáson át a „nem baj, a fogamzásgátló majd rendszerezi a ciklusát” hozzáállásig sok mindennel találkozom. De általános, hogy az anyák nagyon hálásak a támpontot jelentő információkért. A kamaszkori ciklusokat illetően ugyanis még sokkal nagyobb a bizonytalanság, mint a felnőttkori időszak jellemzői esetében. 

A méhnyaknyák jelentőségéről beszélni különösen fontos. Sokszor az anyák sem tudják, hogy ez nem „folyás”, hanem a nyák mintázata fontos szerepet és információkat hordoz. 

Az is gyakran jelent számukra újdonságot, hogy a hormonális változásokkal együtt hullámzanak az érzelmi és testi változások – ezt nevezem „a menstruációs ciklus 4 évszakának”.

Van-e olyan történet, élmény, amely megerősített abban, hogy szükség van az általad biztosított tudásra és élményre?

Nagyon sok pozitív visszajelzést kapok a workshopok résztvevőitől, mind az online, mind a személyes változatot illetően. Hadd hozzam ide két kedvencemet. „Lányom (11 éves) eleinte vonakodott, mert ciki vagyok, aztán belevágtunk az online workshopba. Sokat nevettünk, tervezgettünk, fantasztikus kikapcsolódás volt, és nagyon sokat tanultunk is. Gyönyörű, meghitt közös élményt adott mindkettőnknek!” – írta V. Dóra. A másik visszajelzést egy személyes workshop után osztotta meg velem egy anyuka: „Hiánypótló ez a program. Leomlanak a falak, eltűnnek a tabuk, megszűnik a szégyen. Azóta olyan természetesen, spontán és nyíltan tudunk beszélgetni a »kényes« dolgokról is. 11 éves kislányom már nem fintorogva, hanem izgatottan, pozitívan várja az első menstruációját.”

A Budai-hegység, egészen pontosan a Rózsadomb mélyén bújik meg hazánk legnagyobb víz alatti barlangrendszere, amelyet a világ legnagyobb hévizes barlangjaként tartanak számon. A Molnár János-barlang a Boltív- és az Alagút-forrás vízvezető járata, a mélyből feltörő hévíz és a Budai-hegységből érkező hideg karsztvíz a Malom-tavat, valamint a Lukács Gyógyfürdőt és Uszodát látja el. Az 1982 óta fokozott védettséget élvező barlang évszaktól függetlenül állandó hőmérsékletű, 22-23 Celsius-fokos vizébe kizárólag képzett búvárok merülhetnek le, elsősorban kutatási célból. 

A mai Frankel Leó úton található mesterséges Malom-tó története egészen a 16. századig nyúlik vissza. A télen-nyáron melegvizes források által táplált tavat a törökök alakították ki, ahogyan az ott álló lőpormalmot is. Utóbbi 1686- ban, a Habsburg uralommal hagyományos funkciót kapott, és Császármalom néven folytatta működését egészen a 19. századig. A tó partján 1806-ban nyílt meg a Betegápoló Irgalmasrend kórházaként üzemelő Császárfürdő, amelyet a század második felében átalakítottak, és Hild József tervei alapján felépült a klasszicista stílusú épületszárnya is. A századfordulón adták át az id. Ray Rezső tervei szerint készült, mór jegyeket viselő, török kori fürdőkre emlékeztető Lukácsot, amely hamarosan átvette a Császárfürdő szerepét.  

A forrás nyomában 

A Budai-hegység természetes hőforrásait már a rómaiak is ismerték, a Felhévíz néven ismert terület számos termálkarsztos barlangot rejt, amelyek többségét véletlenül fedezték fel, így a sokáig Malomtavi-barlang néven ismert járatrendszert is. Molnár János patikus 1858-ban a mai Lukács fürdőt tápláló forrásokat keresve, a József-hegy oldalában talált egy hasadékot. A kíváncsi természettudós egy vízzel teli barlangot sejtett a Malom-tó vízszintje felett, a hegy gyomrában. 

Egy kollégájával lemerészkedtek, hogy saját szemükkel győződjenek meg a barlang létéről, és bár az üreg kiterjedését nem tudták megállapítani, az elérhető részeket bejárták, és részletesen elemezték az ott talált vizet. 

A forrás megtalálása érdekében megpróbálkoztak a tó lecsapolásával is, de a vízzel teli járatok ellehetetlenítették a további kutatást. Molnár 1858-ban osztotta meg felfedezését a nagyközönséggel, a barlangról szóló első leírását az Orvosi Hetilap adta közzé, amit egy évvel később egy tanulmány követett a Magyar Királyi Természettudományi Társaság évkönyvében. Molnár vizsgálta először a fürdőt tápláló forrásokat, emellett részletesen elemezte a barlang vizét, hőmérsékletét, sőt még rajzokat is készített a természeti csodáról.  

Kép

A Malom-tó – Forrás: Wikimedia Commons

Merülés csak haladóknak 

Megfelelő technológia híján évtizedeken keresztül csak kisebb kutatások zajlottak, kevesen vállalkoztak az életveszélyes műveletre, hiszen egy kis vasajtón, majd egy szűk járaton át kellett lemerülni az ismeretlen mélybe. A barlang első részletesebb felmérését Papp Ferenc és Tarics Sándor végezte 1937-ben, ezt követően 1953-ban dr. Kessler Hubert, Rádai Ödön és Chambre Attila a tűzoltóságtól kapott oxigénes légzőkészülékekkel kísérelte meg a hazai könnyűbúvárkodás egyik első budapesti merülését a Malom-tóban, sikertelenül. 

Több eredménytelen próbálkozást követően 1959-ben Holly István volt az első, aki szabadtüdővel, csupán egy búvármaszkot és vízhatlan lámpát használva ereszkedett a vízbe, majd szerencsésen átúszott két időszakosan víz alatt álló átjárón, vagyis szifonon. 

„Azon túl alacsony barlang következett, a víz és mennyezet között alig arasznyi résben volt levegő. Nemsokára a barlangot teljesen kitöltötte a víz. Beúszva azonban megállapította, hogy itt a folyosónak vége van. [...] Másnap két teljesen száraz termet találtak 4 emelet magasságban. Pár próbaúszás után kiderült, hogy nem ez az egész barlang, a helyenként 10 méternél is mélyebb víz egész nagy üregrendszert takar” – számolt be az évtizedek óta várt felfedezésről az Egyetemi Lapok. Ezt követően külső segítség is érkezett, „békaember-felszereléssel behatoltak a vízzel ellepett barlangrendszerbe, több vízalatti folyosót találtak. A legnagyobb mélység, amelyet elértek, 15 méter volt, de lehetett volna tovább is haladni lefelé.” 

A természeti kincs hegyen keresztüli megnyitásának tervét már Molnár János is felvetette, 1976 ban pedig dr. Kessler Hubert érvelt a barlang gyógyászati célú felhasználása mellett. A légzőszervi megbetegedésben szenvedőket az ötvenes évek vége óta kezelték a hazai barlangokban, így adta magát az ötlet, hogy – a Rózsadombon épülő SZOT-üdülőt a járatrendszerrel összekötve – kialakítsanak egy húsz beteg befogadására alkalmas helyiséget, valamint egy folyosót, amelyen keresztül az időjárási viszonyoktól függetlenül elérhető a szállóvendégek számára a Lukács fürdő. Bár nekiláttak a kivitelezésnek, az ötlet végül nem valósult meg. 

A kutatások aranykora 

A Malomtavi-barlang kutatása az 1960-as években élénkült fel, 1973-ban pedig jelentős expedíció indult Plózer István búvár, barlangkutató vezetésével. A csapat egyik tagja, Mozsáry Gábor így emlékezett vissza az eseményre a föld alatti vizek mélyén című munkájában: „Alámerülve, mintha akváriumban úsznánk. Gyönyörű, tiszta víz és élet mindenütt. Halak, növények. Fényképezünk a tóban, mert ez ritka alkalom. Liliom úr, a bérlő úgy érzi, mintha a veteményes kiskertjét taposnánk. Azt hiszi, hogy mi kiszaggatjuk a növényeket, pedig csak a víz kavarodik föl, ahogy úszunk. A tóban merülni csodálatos, de amiért jöttünk, az csak most következik. A tó sarkán rakott boltív alatt sötét hasadék nyílik, víz fölött és víz alatt is messzire látni benne. Ide úszunk be egymás után. A hasadék szűk, de járható.” 

A biztonságosabb merülés érdekében színes köteleket rögzítettek a járatokban, két levegős teremben pedig bázisokat alakítottak ki, amelyek segítették a további járatok felderítését. 

A kutatás eredményeként háromszáz méter hosszúságban fedezték fel a barlangrendszert.  

Nyolc kilométernyi labirintus 

Az 1977 óta Molnár János nevét viselő barlang legmélyebb részei a kilencven-száz métert is elérik, ismert járatainak hossza mára elérte a nyolc kilométert, azonban továbbra sem tudni, hogy pontosan mekkora rész vár még felfedezésre. A 2000-es években a barlangban egy mesterséges vágattal feltárták a világ legnagyobb termálvizes termét, a húsz-huszonöt méter magas, Kessler Hubertről elnevezett csarnokot. Ez alapjaiban változtatta meg a barlang feltárásának további lehetőségeit, hiszen a búvárok számára egy felszíni bázis épülhetett ki, hatékonyabbá téve a merüléseket. A mai kutatások során nem csupán a feltárt részeket, a víz áramlását és a vízhozamot vizsgálják, de az élővilágot is aprólékosan tanulmányozzák.

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt. 

Egyedi, informatív tárlat mutatja be, milyen út vezetett az Osztrák Nemzeti Banktól az Osztrák–Magyar Bankig, majd a mai önálló jegybankig. A kiállítás kézzelfoghatóvá teszi a Magyar Nemzeti Bank tevékenységét, feladatköreit. Bepillantást enged a jegybank életébe, bemutatja a bank elnökeit, híres munkatársait. Tárgyi emlékek, archív felvételek, numizmatikai kincsek, soha ki nem adott emlékérem-tervek kerülnek karnyújtásnyira a látogatóktól.

Az időszaki kiállítás, amely regisztráció nélkül ingyenesen látogatható, kiemelt gazdaság- és pénzügytörténeti események bemutatásával, digitális és statikus tartalmak, interaktív elemek felhasználásával ragadja meg a látogatók figyelmét.

A 2024. december 30-ig látogatható tárlat remek kiegészítő programja a Magyar Pénzmúzeum és Látogatóközpont állandó kiállításának, amely ugyancsak megemlékezik a kezdetekről, így többek között Popovics Sándorról, az MNB első elnökének munkásságáról. Betekintést nyerhetünk az Elnöki Irodába, meg lehet tekinteni egy korabeli bankfiókot, ahogyan a Szabadság téri székház makettjét is.

Kép

Április 26. más tekintetben is fontos dátum: ekkor indult el az MNB 100 országos kvízverseny!

A versenyen középiskolások és egyetemisták mérhetik össze tudásukat. A fél éven át tartó vetélkedő kérdései döntően a jegybank történetéhez kapcsolódnak gazdasági és pénzügyi kérdésekkel kiegészülve. A verseny során összesen 100 nyereményt vihetnek haza a diákok. Míg az adott kvízt kitöltő játékosok között havonta értékes tárgyi nyeremények találnak gazdára, aki pedig 6 hónapon keresztül részt vesz és kitölti az összes kvízt, fődíjként akár egy Apple iPad-et is hazavihet.

További információ a kvízversenyről az mnb100.penziranytu.hu oldalon érhető el.

A gyermekeim kamaszkorukat élik, unokáim pedig még gondolataimban sincsenek. Néhány kiskori emlékem viszont akad azokról az időkről, amikor apai nagymamám gondjaira voltunk bízva az öcsémmel. (Nagyszüleink közül ő volt az egyetlen, akit személyesen ismerhettünk, a többiek sajnos a születésünket sem élték meg.) Nagymama határozott asszony volt, ami a szívén, az a száján. Tanítónőként sem tűrte az ellentmondást, ahogy a diákjait, úgy a családtagjait is „katonás” rendben szerette maga körül látni. 

A nagyszülői hatás

Élesen emlékszem, amikor egy balatoni nyaralás alkalmával – ahol végig a szüleink nélkül voltunk vele – a készülődő vihar ellenére fürdőzni indult a tóba, és nem értette, miért nézünk rá olyan riadtan. Azt, hogy mi magunk vele tartsunk, a testvéremmel együtt kategorikusan visszautasítottuk. Ma is fel tudom idézni, ahogy lestük, vártuk a stégről, mikor látjuk végre visszafelé közeledni őt a sárgásfehér, virágos úszósapkájában. 

Felnőtt fejjel úgy sejtem, sőt biztos vagyok benne, hogy Nagyi egyáltalán nem ment messzire, ez az egész csak nekünk tűnt örökkévalóságnak; ő csupán meg szeretett volna mártózni a szokásosnál szilajabb habokban. 

Majd, amikor már a lépcsőket mászva kikászálódott vízből, annyit mondott: „Anyátoknak erről egy szót se!” 

De ugyanezt mondta akkor is, amikor nagyon is jól tudhatta, hogy Anyu ebédre vár minket haza. Ő mégis megengedte, hogy búcsúzóul egy jó nagy marokkal kihalásszunk a csokis kekszből, ami mindig a tálalószekrény üvegajtós részében, ugyanabban a fedeles porcelántálban lapult. 

Egy-egy véletlenül kicsúszott vagy épp jó szándékú megjegyzés „olyan környezetet teremthet, amelyben az unokák kényelmetlenül vagy bizonytalanul érzik magukat” – mondja Ann-Louise Lockhart gyermekpszichológus. Szerinte épp ezért fontos, hogy a nagyszülők próbáljanak jobban odafigyelni arra, hogyan kommunikálnak az unokáikkal. Bár Lockhart szerint nem könnyű, ám soha nem késő változtatni azon, hogyan fejezzük ki magunkat. Nagyszülőként tudatában kellene lennünk annak, hogy a szavaink milyen nagy hatással lehetnek unokáink érzéseire és gondolataira. 

„Ez a mi kis titkunk marad”

Egy kis plusz süti az unokáknak a szülők háta mögött, vagy a Nagyi csak azt hagyja, hogy a gyerekek lefekvési időn túl is fennmaradjanak, miközben azt sutyorogja: „Ez a mi kis titkunk lesz.” Bármi, ami kapcsán a nagyszülő arra bátorítja az unokáját, hogy titkoljon el valamit a szülei elől, káros lehet, véli Zainab Delawalla atlantai klinikai pszichológus. A szakember úgy gondolja, ez aláássa a szülői tekintélyt, aminek hosszú távú negatív következményei lehetnek. 

Ráadásul azt üzenheti a gyerekeknek, hogy kerülhetnek olyan helyzetbe, amikor az a legjobb, ha nem szólnak a szüleiknek. Ez pedig különösen veszélyes lehet például olyan esetekben, amikor a gyereket valaki zaklatja. 

A nagyszülők találhatnak más módot is arra, hogy az unokáikkal foglalkozzanak, anélkül, hogy átlépnék a szülők által felállított határokat, teszi hozzá a szakember. 

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Pexels/Freestocks

„Olyan nagyra nőttél! Meghíztál?”

Szintén érdemes kerülni a gyermek testére vagy súlyára vonatkozó megjegyzéseket, mivel ezek testkép- és önértékelési problémákhoz vezethetnek. „Felelős felnőttként az a feladatunk, hogy bátorítsuk és támogassuk a gyerekeket abban, hogy magabiztosak legyenek a saját bőrükben” – mondja Lockhart. A gyermekpszichológus szerint kerülni kell az olyan megjegyzéseket, amelyek potenciálisan árthatnak az önértékelésüknek, és bizonytalansághoz vezethetnek.

„A praxisomban folyamatosan hallom ezt, a kisgyerekektől a felnőttekig. A gyerekek emlékeznek a nagyszülők ilyen és ehhez hasonló durva megjegyzéseire, és újra meg újra lejátsszák magukban őket” – hívja fel a figyelmet a szakember. Bármely a fizikai megjelenéssel kapcsolatos megjegyzés vagy összehasonlítás problémás lehet, mert a belső tulajdonságok helyett a külső fontosságára helyezi a hangsúlyt. 

Ehelyett mondják azt az unokáknak, mennyire örülnek, hogy újra találkoznak velük!

„Amit a tányérodra kiszedsz, azt mind meg kell enned!”

Célszerű, ha nem erőltetik a saját étkezési szokásaikat vagy elvárásaikat a nagyszülők az unokáikra, és általában inkább megtartják maguknak az unoka ételfogyasztásával kapcsolatos megjegyzéseiket is. Az ételekkel, az éhségérzettel kapcsolatos tanulási folyamat nagyon fontos gyermekkorban. A „jó” és „rossz” étkezési szokásokra vonatkozó megjegyzések befolyásolhatják a gyereket a szokásai alakításában – ahelyett, hogy a testük által küldött jeleket követnék. Ráadásul emiatt szégyen vagy zavarodottság érzetét is társíthatják az evéshez. Azzal teszünk a legjobbat, ha igyekszünk jó példát mutatni: a helyes étkezési szokások gyakorlása sokkal fontosabb, mint bármilyen megjegyzés, amit tehetünk.

„Annyira el vagy kényeztetve!”

Előfordulhat, hogy ilyesmi csúszik ki a nagyszülő száján, például, amikor azt látja, hogy a kisunoka hisztirohamban tör ki, mert nem kapta meg azt az ajándékot, amit akart. 

Ha ez túlságosan gyakran előfordul, annak valószínűleg kevesebb köze van magához a gyerekhez, inkább arról van szó, hogyan nevelték a szülei. 

Ryan Howes, a kaliforniai Pasadena klinikai pszichológusa szerint a követelőző és hálátlan viselkedést a gyerekek vagy megtanulták, vagy modellként látták maguk előtt, talán még a szüleik is megerősítették őket benne. Nem igazságos mindenért a gyereket hibáztatni, érdemes inkább a szülőkkel szót váltani.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Pexels/Rdne

„Anyuci ezt nem jól tudja”

Változnak az idők, vele a gyermeknevelési szokások is. A nagyszülők egy másik korban nőttek fel, más szokásokkal és normákkal, és egy pontig természetes is, hogy véleményt fogalmaznak meg ezzel kapcsolatban, mondja Howes, aki úgy véli, alapvetően semmi rossz nincs abban, ha rámutatnak ezekre a különbségekre. De nagyon könnyen előfordulhat, hogy ezek a megjegyzések megszégyenítően hatnak: például, ha a nagyszülők kijelentik, hogy a régi „bevált” út helyes volt, az új pedig helytelen, és hogy valami baj van az unokával vagy a szüleivel. 

A szakember szerint általánosságban az a legjobb, ha ezeket a megjegyzéseket a nagyszülő megtartja magának, kivéve, ha jelentős „vakfoltokat” lát, amelyek potenciálisan károsak lehetnek a gyermek számára. „Még ebben az esetben is az a legjobb, ha az unoka helyett a szülőkhöz fordulunk az aggodalmakkal – véli Howes. – Ha a nagyszülőknek van valami kifogásuk azzal kapcsolatban, ahogyan a gyermekük neveli a gyerekét, hozzák ezt szóba, vagy tartsák meg maguknak, de az unokákat hagyják ki ebből” – összegzi a szakember.
 

„Mit nem lehet ezen érteni, hiszen háromszor is elmondtam!” – vetjük sokszor dühösen oda a párunknak, amikor már teljesen elveszettnek érezzük magunkat. Hányszor előfordul a hétköznapokban, hogy akarva-akaratlan félreértjük egymást, nem arra válaszolunk, amit a másik mondott, hanem arra, amit felfogunk belőle. Előfordul, hogy meg se halljuk a másikat, vagy nem a megfelelő pillanatban tesszük szóvá azt, ami a lelkünket nyomja. Torkig vagyunk a pimaszul feleselő kamaszunkkal, miközben az anyósunkkal egy másik „csatát” vívunk egy másik színtéren. Mindennapos jelenetek, szerepek jönnek-mennek, egyikből lépünk a másikba. 

A beszédes Háború és béke a nappalinkban címet kapott est arra vállalkozik, hogy ezeket a mindannyiunk számára ismerős játszmákat helyezze új megvilágításba, többféle megközelítésben. Felvezetésként Tolner Péter Romboló és építő párbeszédek, avagy a HÁLA vitamin hatása a kapcsolatainkra címmel tartott előadást – a Tollár Mónika rendezte színpadi produkció és Pál Feri arra tökéletesen rímelő előadásának visszafogott előjátékaként.

Mindenkinek megvan a maga „Dezsője”, és lehúzott pár hetet „Taksonyban”

Bevallom, nem először láttam a Janikovszky Éva: A lemez két oldala című művéből átdolgozott képzeletszínházi darabot. Könnyen elképzelhető, hogy nem is utoljára, ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy a következő alkalommal is hasonlóan őszintén, ugyanilyen intenzitással leszek képes nevetni rajta. Még akkor is, ha több jelenetben újra és újra magamra ismerek: például a kínosan rendmániás feleség vagy a kamaszával perlekedő anyuka szerepében. 

A különleges produkció tükröt tart elénk, amit a szavak csiszoltak; általa mindennapos játszmáinkra láthatunk és ismerhetünk rá. 

A lemezek különböző, ezúttal női oldalait az április 13-ai előadáson Szamosi Zsófia és Szandtner Anna színész- és nem mellesleg testvérpár „játszotta le” a közönségnek. Az általuk megformált karakterek egészen hétköznapi témákról, például gyereknevelésről, háztartásról, vendégeskedésről beszélnek, csupa olyan dologról, amelyhez mindannyian azonnal kapcsolódni tudunk. 
„Anyuka, drága, én nem tudom, hányszor mondjam még, hogy végre megértse, az én szekrényemben ne tessék turkálni…” – csattannak fel a képzeletbeli anyóshoz címzett szavak a színpadon. Majd egy másik jelenetben ugyanaz a színésznő mártír feleséget játszva fakad ki a barátnőjének. Szerepek, helyzetek váltakoznak, pont, mint a való életben. Ahol általában mi, nők is többféle szerepben próbálunk lavírozni egyszerre: vagyunk egyszerre anya, gyerek, barátnő, feleség, anyós – kinek mi jutott osztályrészül. 
Újra és újra bizonyosságot nyer, hogy Janikovszky Éva szövege valóságos kincsesbánya. Annak ellenére, hogy A lemez két oldala című műve a hetvenes években íródott, fanyar humorát, a görbe tükröt, amit szavain keresztül elénk tart, egy ponton sem kezdte ki az idő vasfoga. Mert nem az a lényeg, hogy a férj épp egy televízió vagy – ahogy manapság valószínűbb – egy okostelefon képernyőjébe feledkezve hárítja felesége ventilálását. 

Kép

Szamosi Zsófia és Szandtner Anna a Háború és béke a nappalinkban című darabban

A Dezsők és Lajosok ma is ugyanolyan értetlenséggel fogadják, ahogy életük párja épp a focimeccs közben lázad fel és kezd bele – Pál Feri találó kifejezésével élve a „nyomatásba”, hogy az idei nyarat is férje szüleinél kellene töltenie Taksonyban. Ahogyan egy mai anyóstól is minden bizonnyal ugyanannyira „távol áll, hogy beleszóljon” bármibe, ám ezt mégis megteszi. Az édesanyjukkal pimaszkodó Lacikákról nem is beszélve, akik szintén köztünk vannak. A legnagyobb varázslat, ami megtörténik velünk a nézőtéren, abban rejlik, hogy a hasonlóság, a szembesülés mégsem kínos, sőt inkább sírva nevetős. 

Az a páratlan pillanat adja meg a feloldást, amikor a nézőtér szinte már egy emberként gurul a nevetéstől. Ráeszmélhetünk: ezek bizony kivétel nélkül mi vagyunk, ilyenek vagyunk. 

Így értsük jobban egymást! 

Az est második felében Pál Feri lépett színpadra, arra vállalkozva, hogy a mentálhigiéné oldaláról világítsa meg azokat a típusos kapcsolati nehézségeket, amelyeket a színdarab is láttatni próbált. Már-már humoristákat megszégyenítő előadása bevezetőjében arról beszélt, hogy mi, emberek általában mindig kommunikálunk érzelmeket is. Sőt a mondanivalónkba egy mélyebb szinten kapcsolati üzeneteket is kódolunk. Azt, hogy ennek milyen három fajtája ismeretes, egy igazán személetes, hétköznapi példán keresztül vezette le, a rekeszizmainkat újabb komoly igénybevételnek kitéve. 

Kép

Pál Feri atya a darab után tartott előadást

Ahogy fogalmazott, esti beszélgetéseink nagyon kiszámítható forgatókönyv szerint zajlanak, a férj egy képernyőt bámul, például focimeccset néz. A nő viszont beszélgetne, és nagyon rosszul éli meg, hogy a férje látszólag rá se hederít: úgynevezett „el” (a kapcsolattól elforduló) üzenetek sorát közvetíti. „Már megint nem figyelsz rám! Minden este a tévét bámulod!” – veti a szemére, majd a fejére olvassa, hogy férje soha nem veszi őt komolyan, illetve, hogy vele soha nem lehet beszélni. Ebben a feszült helyzetben a férfi stressz-szintje emelkedik, és pillanatok alatt „harcra kész” állapotba kerül. Ezek után el lehet képzelni, hogy a válasza olyan kapcsolati üzenetet fog hordozni, amely finoman szólva nem hat építően. 

Pál Feri viszont megoldást is kínál: szerinte egymás hibáztatása helyett érdemes lenne azon elgondolkodni, mit tehetnénk másképp. Az a meglátása, hogy a férfiaknak érdemes lenne megbecsülni a nők erőfeszítéseit, amiket ilyenkor nemcsak magukért, hanem a kapcsolatért is tesznek. A nőknek pedig szerinte azt kellene átgondolniuk, hogy ha folyton „ellene” (a kapcsolat ellen dolgozó) üzeneteket küldve kommunikálnak, annak következtében pont az a kapcsolat mehet tönkre, amelynek a fennmaradásán, építésén fáradoznának. 

Pál Feri szerint meg kellene próbálnunk az „el” és az „ellene” üzeneteket kiiktatni, amennyire lehetséges, és úgy kommunikálni egymással, hogy kerüljük a veszekedést, a stresszhelyzetet. 

Még ha ez nem sikerülhet is minden esetben, akkor se csüggedjünk, a jó hír az, hogy az agytörzsi memóriánkba begyakorolt jó szokások kiélezett helyzetben is előhívhatók. Ezért is érdemes minél többet gyakorolnunk a „felé” – a kapcsolat fennmaradása érdekében tett – pozitív üzeneteket: azt, hogy miként teremthetünk békét is a szavaink erejével.

Az előadás újra színpadra kerül majd 2024. november 9-én a Marczin, ám akkor férfi színészekkel és ismét Pál Ferivel.  
 

Amikor először láttunk a televízióban nyelvet tanuló csecsemőket, csak legyintettünk vagy szörnyülködtünk. Mára azonban gyakorivá vált a jelenség. Sok a vegyes házasság, a hosszabb-rövidebb ideig külföldön élő család, de a Magyarországon élő magyar szülők egy része is arra törekszik, hogy a csemete minél korábban belekóstolhasson egy idegen nyelvbe. A segédeszközök és lehetőségek tárháza egyre bővül, van, aki saját maga igyekszik otthon különféle oktató-programokat használni, vagy foglalkozásra hordja, majd nemzetközi óvodába íratja a gyereket. A jelenség eléggé új nálunk, ezért még tömeges méretekben nem látható, hová vezet ez a sok igyekezet. 

Csapdák és veszélyek

A korai nyelvtanulás – csakúgy, mint a babaúszás, zenei foglalkozás és egyéb fejlesztő foglalkozások – legfőbb veszélye, hogy túlságosan hamar órarend szerinti életmódra kényszeríti a kisgyerekeket. Célirányos tevékenységet és koncentrált figyelmet vár el a szülő abba az életkorban, amikor a gyermek legfontosabb feladata az lenne, hogy maga találjon elfoglaltságot és célt saját magának, és érdeklődése tárgyával annyi ideig és olyan módon foglalkozzon, ameddig és ahogyan ő szeretne. 

Soknyelvű Európa régen és ma

A korábban gyakran hangoztatott „tanulja meg először az anyanyelvét!” vélemény mintha egyre halkulna. Nem nehéz belátni, hogy ha a világ nagyobbik felén (Afrika, Ázsia, Kanada, Európa egyes országai) teljesen természetes a többnyelvűség, miért pont a mi agyunkat terhelné meg ez a feladat? De nem kell ilyen messzire menni. Elég, ha csak saját felmenőinkre gondolunk: minden családban akad néhány történet a sváb nagymamáról vagy a tót dédnagypapáról. 

Egy-két emberöltővel ezelőtt itt, Közép-Európában is magától értetődő volt, hogy az emberek több nyelvet használtak a napi tevékenységeik során: mást a sarki sváb fűszeresnél, mást a drótostóttal, mást a hivatalos ügyek intézésénél és esetleg mást otthon, a családban. 

Ártalmas az anyanyelvre?

A többnyelvűség persze csak legritkább esetben jelenti azt, hogy az ember ugyanolyan színvonalon érti és beszéli mindegyik nyelvét. Általában mindenkinek megvan a domináns nyelve, az, amelyikben igazán „otthon” érzi magát. Els Oksaar észt származású, Németországban élő nyelvész így vall személyes tapasztalatairól: „A fiam 29 éves, és már iskoláskora előtt megtanult négy nyelven: észtül, svédül, németül és angolul. Én is többnyelvűként nőttem fel, de az észtet tartom az anyanyelvemnek. Hamburgban is észtül beszélünk otthon, és ha egyszer csak elkezdenénk németül vagy svédül beszélni egymáshoz, az olyan lenne, mintha megváltoznának a köztünk lévő érzelmi viszonyok. Merevvé és távolságtartóvá válna minden. Mert már annak is jelzésértéke van, hogy melyik nyelven szólalunk meg.” 

Az érzelmi kötődések miatt mindenkiben személyes viszony alakul ki a beszélt nyelveihez. Ezért azt ajánlják egyes pszichológusok, hogy a szülők a mindennapokban a saját anyanyelvükön beszéljenek a gyermekükhöz, különben elveszhetnek olyan kötődési pontok, amelyek pótolhatatlanok. Ahol a két szülőnek nem ugyanaz az anyanyelve, természetes, ha mindketten saját nyelvükön szólnak a gyermekükhöz. De mit tehetünk mi, a többiek, hogy a keserves nyelvtanulástól és a kudarcoktól megkíméljük a gyerekeinket, hogy olyan készségek alakuljanak ki bennük, amelyekkel az idegen nyelv használata természetessé válik? 

Ha nem tanításként fogjuk fel az idegennyelvi foglalkozást, hanem „körülvesszük” magunkat az idegen nyelvvel, akkor az hamarosan szinte magától válik második nyelvünkké. 

Ha együtt énekelünk, mesekönyveket olvasunk, később dvdket nézünk, nyaralásnál külföldi családokkal idegen nyelven beszélünk vagy bébiszittert hívunk, aki „csak játszik” a kicsivel, miközben a másik nyelven szól hozzá, akkor „oka” van annak, hogy miért nem magyarul beszélünk. 

Halmozott előnyök

Ha az anyanyelv kitüntetett szerepe megmarad, a második nyelv nemhogy hátráltatná, de valójában jótékony hatással is van rá: a kétnyelvű gyerekekben már egészen fiatalon tudatosulnak olyan nyelvi jelenségek, amelyekkel egynyelvű társaik csak az iskolában találkoznak. A több dimenzióban való létezés, a többféle nézőpont megismerése, a különböző nyelvi rendszerek elsajátítása olyan pluszt ad a fejlődő agynak, amely a tanulás és az élet számos területén segíthet majd. Azt általában mindenki elfogadja, hogy egy idegen nyelv elsajátítása megkönnyíti a további nyelvek tanulását. De talán kevesebben gondolnak arra, hogy mivel egy másik nyelv ismerete elősegíti az elemző gondolkodást, pozitív hatással van az intellektusra is. 

A legnagyobb hozadék

A korai nyelvtanulás „mellékhatása” lehet, ami nem csupán a gyermek jövője szempontjából fontos, hogy a szülő–gyerek kapcsolat jelenét teszi jobbá. Mert mi is történik a kisgyerekkori nyelvtanulás közben? Anya (vagy apa) és gyerek együtt van, közösen tevékenykednek. Mesekönyvet nézegetnek, más anyákkal (apákkal) és gyerekekkel találkoznak, énekelnek, mondókáznak, játszanak. örömteli időt töltenek együtt, amit mindkét fél szeret. Kell¬-e ennél több? Hisz így szülő és gyermek olyan közös élményekhez juthat, amely további kapocs lehet közöttük. Hogy mindeközben egy másik nyelvet használnak? Ez szinte mellékes dolog.
 

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.