Az évszázados hímzés világa

A parasztház magába zárja az időt, a szobában búbos kemence. „Életemnek azt a szakaszát őrzi ez a kis ház, amikor az egyszerűséget választottuk követendő útnak, én pedig vissza szerettem volna lépni a múltba. Őshonos magyar állatokat tartottunk, kenyeret sütöttem. Aztán rájöttem, hogy ez zsákutca, hiszen nem kell a múltban élnem ahhoz, hogy az identitásomat megőrizhessem. 

Az igazi harmónia az, ha az életünkbe úgy építjük be a régi időket, hogy egyúttal meg is haladjuk őket.

A technika fejlődése – mindazokkal a könnyítő körülményekkel, hogy kinyitjuk a csapot, és folyik a meleg víz, van fűtés, villany – csak segítségünkre szolgál, és egy sokkal kényelmesebb létet biztosít. Ezek nem ördögtől való dolgok. Becsülöm a régiek nehéz, sokszor küzdelmes életét, de tudom, hogy a XXI. század gyermekei már egy másik korszakban vívják harcaikat. Ma már nem használom a búbos kemencéimet sem. Arra vagyok hivatott, hogy a múltat beépítsem a jelenbe, amit így élhető, gyakorlatias formában át tudok vinni a jövőbe. A személyiségfejlődés egy folyamat, amelyben vannak zsákutcák, rossz döntések, visszaesések is, mindezek ellenére a fejlődés a cél” – emlékezik vissza életének korábbi szakaszára a tervező.  

Katrics Krisztina az édesapjától, aki Munkácson született régi, polgári családban, örökölte a hagyományok és a múlt tiszteletét. „Trianon kitörölhetetlen nyomot hagyott édesapámban. Én már Egerben láttam meg a napvilágot, de az egész gyermekkoromat átjárta az a finom hazaszeretet, amelyet a szüleimtől kaptam. A nemzeti kultúra a kezdetektől az életem meghatározó része.”  

Katrics Krisztina − Forrás: Katrics Krisztina

Ha valaki Matyóföld közelében cseperedik fel, azt óhatatlanul magába szippantja az évszázados hímzés világa. Matyóföld három falut ölel fel: Mezőkövesdet, Tardot és Szentistvánt.  

A Gondviselés és a dac tartotta a pályán

Krisztinát mindig érdekelte az öltözködés, és a vállalkozói lét sem állt távol tőle. Sokoldalú kreativitása, az üzleti életben szerzett tapasztalatai hasznára váltak, amikor eljött az ideje annak, hogy a saját útjára lépjen. „Mezőkövesden nyitottam egy nőiruha-boltot. A városban a fűből, a fából, a házakból, a falakból is árad a valaha itt élt és ma is élő hihetetlenül erős, kreatív íróasszonyok hagyománya. Itt minden a hímzésről szól, mindenki ezzel foglalkozik. Ott ültem ebben az inspiratív energiában, és amikor éppen nem voltak nálam vevők, előadásokat hallgattam a magyar kultúráról. 

Megfogott a matyóhímzés hangulata, szépsége. Később értettem meg a matyó díszítőművészet szakrális jelentéstartalmát. 

Az Örökség Alkotóműhely indulásának pedig egészen egyszerű a története. Megkívántam magamnak egy matyó hímzéssel díszített blúzt, de sehol nem találtam olyat, amely megfelelt volna az elképzelésemnek. A klasszikus, kis behúzott blúzok egyáltalán nem álltak jól. Bárhogy is nézegettem magamat bennük, sehogy sem tetszett a látvány, ezért terveztem magamnak egyet. De teljesen új fazont: kicsit frissebbet, modernebbet, amit aztán másfajta matyó színezéssel díszítettem. Nagy sikere lett, jöttek a megkeresések, hogy tervezzek ilyeneket eladásra is. Fellelkesedtem. Ez volt a kezdet, de elég rögös utat kellett bejárnom az Örökség Alkotóműhelyért, hiszen kaptam bántást, és volt részem rosszindulatú megjegyzésekben. A teremtő akarat, a Gondviselés és a saját dacosságom a pályán tartottak. Mindig kaptam valakitől buzdítást, támogatást.” 

Krisztina határozottan kijelenti, hogy nem hivatott arra, hogy a matyó népművészetről beszéljen, hiszen ő nem népművész és nem is néprajztudós. Sok elméleti ismerettel rendelkezik, mégis inkább a gyakorlat híve. Inkább megmutatja, hogy miképp lehet megújítani egy több száz éves mintakincset úgy, hogy az a mai öltözködéskultúrában is élő legyen. „Számtalan kézműves technika megszűnt létezni, amikor az utolsó ember, aki ennek a birtokában volt, elköltözött ebből a világból, és a tudását magával vitte a sírba.”  

„Pontosan azért hívjuk segítségül a digitális technikát, hogy megmentsük a régi matyó íróasszonyok mintakincsét az enyészettől.”  

Krisztina elárulja, annak ellenére, hogy tud drukkolni (a drukkolás: a kézimunka alapanyagára a mintát festékkel felviszik, előnyomják), és vannak olyan megrendelői, akik ragaszkodnak a kézi hímzéshez, a vásárlók kilencvenöt százaléka a professzionális, gépi hímzést választja, mivel a gép milliós öltésszámokkal, gyönyörű színekkel dolgozik, ezért egészen más hatást kelt az anyagon, mint a kézi. 

Tulipán vagy ördögminta

Az Örökség Alkotóműhely öltözékei között találhatunk egyszerűbb, mindennapi viseleteket, esküvői ruhákat vagy elegáns darabokat különböző protokolleseményekre. Mindezek bőrbarát, természetes, kényelmes, könnyen tisztán tartható anyagokból készülnek. A tervező selyemre, bársonyra, pamutra, gyapjúra helyezi fel a mintákat. Katrics Krisztina öltözékeiben hű a matyó mintakincshez, ellenben a mintafelhelyezés és a színezés formabontó. A dizájner kedvenc színei közé tartoznak a mohazöld és a fáradtbordó árnyalatai. „Nem a klasszikus hatvanas-hetvenes évekbeli matyó színvilágot használom, hanem a saját esztétikai érzékemre hallgatok. Inkább a húszas-harmincas évek matyó mintáinak színeivel, illetve saját színkombinációkkal dolgozom. Utóbbiak nagyon kedvesek a mai szemnek, és a viselhetőség szempontjából is előnyösebbek.”  

A matyó mintakincs motívumai különböző jelentésekkel bírnak. A dizájner ezért is bánik óvatosan a lefelé tartó mintákkal, hiszen azok az öregedést, az elmúlást szimbolizálják.  

„Nagyon sok esetben beszédes a minta. Például egy tulipán mindig magában rejti a nőiesség, a termékenység finom szimbólumait. – Krisztina érdekességként megosztja velem, hogy a múlt rendszer ateizmussal átitatott évtizedeiben a szakrális mintakincset az íróasszonyok úgy tudták megőrizni és életben tartani, hogy sokszor negatív nevekkel látták el azokat: csúnyamintának vagy ördögmintának keresztelték. – Én az ördögmintát egy Boldogasszony-koronával díszített gyönyörű szép tulipánnak értelmezem” – mondja a tervező. 

Kép

Fotó: Katrics Krisztina

A magyar népművészet mintakincse közkincs, amelyet nem lehet kisajátítani. Elődeink örökségéhez nem szabad csak tudományos vagy egy adott pillanatot rögzítő, merev hagyományőrző szemlélettel közelítenünk. A különböző korok, évtizedek gyermekei más és más esztétikai igényeket fogalmaznak meg egy-egy öltözékkel, díszítéssel kapcsolatban. Az Örökség Alkotóműhelynek sikerült felpezsdítenie az évszázados matyó népi díszítőművészet világát. Ezzel a régi íróasszonyok is elégedettek lehetnek, ha letekintek egy kicsit a matyómennyországból.  

Ez a cikk a Képmás 2024. áprilisi számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Több mint harminc éve a pályán

Hétköznap dél körül beszélünk telefonon, Poroszkai-German István, a Dunakeszi Mentőállomás állomásvezetője csak reggel ért haza a munkából, ugyanis 24 órázott, hétfő reggel fél héttől kedd reggelig volt szolgálatban. 

Merthogy ez szolgálat, nem ügyelet – így nevezik a mentősök egymás között. 

„Van 12 órás és 24 órás szolgálat. Ha 24 órában dolgozunk, akkor reggel fél hét és hét között van a váltás, átnézzük a felszerelést, feltöltjük, ami hiányzik, a gépkocsivezetők megnézik az autó állapotát: a fékek, a kormány, a megkülönböztető jelzések működését. Az ápolók is ugyanígy tesznek” – kezdi az állomásvezető.

Miután közösen átnézik a felszerelést, a lelépő személyzetet a belépő személyzet váltja. Mint mondja, tabletrendszer működik az Országos Mentőszolgálatnál, ezen kell bejelentkezni, illetve azt is ellenőrzik, hogy működnek-e a rádiók. Ha mindez megvan, minden állomáson van egy tartózkodóhelység, ahol várják az irányító csoport által kiadott feladatokat. 

Poroszkai-German István idén harmincegy éve van a pályán, és tulajdonképpen egy véletlen folytán lett mentős. 

„Egy rosszullét okán lettem mentős. A húszas éveim elején a Szentendrei Szabadtéri Múzeumban dolgoztam mint biztonsági őr. Rengeteget kellett dolgozni, kimerültem, szívritmusproblémám lett. A szentendrei mentők jöttek ki értem, és egy barátom volt a gépkocsivezető. Miután kijöhettem a kórházból, megkérdeztem őt, hogyan lehet valaki mentős. Az ő tanácsára bementem a Markó utcába, és jelentkeztem. Akkor Dunakeszin épp volt szabad gépkocsivezetői pozíció. Felvettek, azóta itt dolgozom” – foglalja össze.

István pályája kezdetén − Forrás: Poroszkai-German István

Nem szabad cipelni a terhet

Ennyi év távlatából a legelső mentésére már nem emlékszik, de az első vonatgázolást, amelyhez hívták őket, nehezen felejti. „A mai napig tisztán emlékszem az első vonatgázoltra, akihez kimentünk. Most is itt van a szemem előtt, miként láttuk az áldozatot, akinek sajnos már nem volt esélye a túlélésre.” 

De hogyan lehet az ilyen tragédiákon nap mint nap túllépni? – kérdezem. „Nekem akkor egy régi mentorom azt tanácsolta, hogy nem szabad továbbvinni magunkkal a terhet, mert lerakódik, és rosszat tesz lelkileg, mentálisan. Ott kell hagyni a helyszínen, hiszen van, akiért hiába teszünk meg mindent, már nem lehet rajta segíteni. 

Viszont újra be kell ülni az autóba, hiszen kapjuk az újabb riasztást, ahol száz százalékban észnél kell lenni. Nem lehet azon rágódni, hogy mi volt egy-két órával korábban. 

Én mindig ezt alkalmazom, így könnyebb feldolgozni, de mindenkinél másképp működik. Azt vallom, hogy ezt nem szabad cipelni, mert nem tesz jót. Mindig próbálom a pályakezdőknek, az újoncoknak is átadni a szemléletemet” – fogalmaz. 

Ha már a pályakezdőknél tartunk, miért ajánlaná ezt a hivatást a fiataloknak? – vetem fel. „Jóleső érzés segíteni azokon, akiknek szükségük van rá, akik bajba kerültek, ez utólag is erőt ad” – összegzi István. Majd hozzáteszi, hogy az elmúlt évtizedekből természetesen rengeteg pozitív emléke, mentéstörténete is van: a szülések a mentőautóban vagy lakáson, a sikeres újraélesztések, a baleseteknél a csonttörések sikeres rögzítése.

„Dunakeszin, Fóton harminc év alatt elég sok helyen jártam, sok ember megismer, ha találkozunk. A rengeteg ellátott beteg közül nekem nehéz mindenkit felismerni. Mindig rám köszön valaki, hogy »Emlékszik rám?« Több olyan újraélesztettem van, akivel találkozom utcán, vonaton, és megköszöni, hogy milyen jó munkát végeztünk. Tartottam olyan családdal a kapcsolatot, akiknél a mentőautóban zajlott le a szülés, láttam felnőni a gyermeket” – sorolja az Év Mentőse díj győztese, akit barátai, ismerősei neveztek az elismerésre. 

István jelenleg mentőtechnikus-képzésre jár, azaz a mentőgépkocsi-vezetés mellett mentőápolónak képezi tovább magát. „Régen, 1996-ban szereztem meg a szakápolói képesítésemet, viszont fel kellett egy kicsit frissíteni a tudásomat, ezért újra elkezdtem az iskolát a Váci Szakképzési Centrum Selye János Egészségügyi Technikumban. Az osztálytársaimmal – akik mentőápolók, általános ápolók, gyógymasszőrök – nagyon jó közösség alakult ki, ők jelöltek a díjra. 

Nem tudtam róla. Egy hónapig jöttek az e-mailek, hogy fogadjam el a jelölést, én meg azt hittem, hogy ez csak valami szokásos internetes csalás. 

Már majdnem lejárt a nevezés, amikor a díj szervezője, a hazipatika.hu részéről is rám írt, hogy fogadjam el a jelölést. Akkor realizálódott bennem, hogy ez nem átverés – meséli. – Nagyon meglepődtem, és örültem, amikor nyertem, mert ilyen szintű elismerést még nem kaptam. Rengetegen szavaztak rám: barátok, ismerős családok, munkatársak, kollégák” – teszi hozzá.

„Harminc év szolgálat után is mindennap úgy megy be dolgozni, hogy szereti a munkáját.” „Hatalmas tudással, empátiával és hivatástudattal rendelkezik.” „Azonnal bizalmat vált ki a másikból.” „A segíteni akarása példaértékű! Mindig mosolyog. Mert a legjobb mentős" – ezekkel a sorokkal jellemezte Istvánt a környezete. 

Veszélyes üzem

A mindennapokban az utakon, a mentőautókból sokszor csak annyit látunk, annyit hallunk, hogy szirénáznak, és gyorsan el kell engedni őket. A volán mögött ilyenkor nagyon sok mindenre kell figyelniük a mentőgépkocsi-vezetőknek. 

„A kék lámpa, vagyis a megkülönböztető jelzés használata veszélyes üzem. A KRESZ-ben az van, hogy az ezt használó gépjármű felhívja a többi közlekedő figyelmét arra, hogy meg fogja szegni a közlekedési szabályokat. Például átmegyünk a piros lámpán, igaz, nagyon körültekintően 5 kilométer per órával. Nagyon kell figyelni a gyalogosokra, be van dugva a fülük, telefont nyomkodnak, nem vesznek észre minket. Akkor is, amikor szembemegyünk a forgalommal vagy két autósor között vezetünk. Szerteágazóan kell figyelni arra, hogy épségben kijussunk a helyszínre, és utána a beteggel bejussunk a kórházba” – összegzi Poroszkai-German István.

Kép

Fotók forrása: Poroszkai-German István

Hangsúlyozza, a mentőgépkocsi-vezetőknek is ugyanúgy részt kell venniük a betegellátásban, mint a mentőápolóknak, de utóbbiaknak nagyobb a kompetenciaszintjük. „Nemcsak A-ból B-be viszek egy járművet, hanem ketten egymásra támaszkodunk” – mondja.

Mentőgépkocsi: Betegszállításra, szükség szerint a beteg ellátásának a megkezdésére alkalmas mentőegység. Két főből áll: egy mentőápolóból és egy mentőgépkocsi-vezetőből.

Esetkocsi: súlyosabb, emelt szintű ellátást igénylő emberekhez küldött mentőgépkocsi. Hárman utaznak benne: gépkocsivezető, mentőápoló és mentőtiszt vagy orvos. Az autó kiegészül gyógyszerekkel, eszközökkel, ami az emelt szintű betegellátáshoz szükséges.

„Akit egyszer a sziréna hangja megbolondít, az nem tudja abbahagyni”

Szerinte a társadalom a koronavírus-járvány alatt érezte át igazán, mennyire fontos a mentősök munkája. „Napjainkban az szokott ellentétet szülni, ha nincs életveszély, és várni kell a mentőre. Ezt sokszor nehéz kezelni” – mondja. 

A mentősöknek sokszor az ünnepek is a munkáról szólnak, ez alól a dunakeszi állomás vezetője sem kivétel. „Az elmúlt tizenöt évben mindig január elsején dolgoztam, mert nem vagyok az a nagy iszogatós, bulizós fajta, ezért mindig elvállaltam az elsejét, hogy a szilveszterező bajtársaimnak ne kelljen bejönni. 

Most viszont december 26-án és szilveszterkor voltam szolgálatban: karácsonykor és szilveszterkor is esetkocsin dolgoztam. 

A szilveszter az utóbbi évekkel ellentétben nem volt olyan megterhelő. Tűzijátékos, petárdás baleset nem volt – bár itt csak a mi körzetünkről, a Dunakanyarról beszélek –, ittas személyt is csak egyet kellett ellátni. Az előző években viszont rengeteg volt” – idézi fel. 

István tehát „véletlenül” lett mentős, de egyáltalán nem bánta meg, hogy ezt a hivatást választotta, sőt. „Szeretem csinálni. Időnként nagyon nehéz, de nem tudnám abbahagyni. Van egy mondás közöttünk, amely szerint akit egyszer a sziréna hangja megbolondít, az nem tudja abbahagyni. Ez teljesen igaz” – teszi hozzá.

Ahogy 1944-ben a szovjet hadsereg egyre jobban előrenyomult Magyarország területén, a magyar államiság legfontosabb kincseit jelentő koronázási ereklyék menekítése is megkezdődött. Novemberben a budai várból egy veszprémi banktrezorba, majd Kőszegre kerültek a becses ékszerek, végül a koronaőrök parancsnokának, Pajtás Ernőnek a vezetésével az ausztriai Mattsee mellett ásták el a Szent Koronát, a jogart és az országalmát egy kettévágott benzineshordóban. 

A Szent Jobbot a település plébánosa rejtette el, a koronázási palástot és a kardot pedig továbbvitték magukkal a koronaőrök, akik végül amerikai hadifogságba estek. Miután az ereklyék rejtekhelyének pontos helyét felfedték, a páratlan kincseket sikerült megtalálni, s ettől kezdve egészen 1978 januárjáig az Egyesült Államok felügyelete alatt álltak. 

Az USA 39. elnökének, Jimmy Carternek a döntése nyomán végül 1978. január 6-án „az amerikai nép képviseletében” Cyrus Vance külügyminiszter az Országházban rendezett ünnepségen visszaadta a Szent Koronát és a koronázási jelvényeket a magyar népnek. 

Fontos kikötés volt azonban: Kádár János nem lehet jelen a ceremónián. Pálffy Géza történész 2012 óta a „Lendület” Szent Korona Kutatócsoport vezetőjeként igyekszik kollégáival feltárni a különleges kisugárzású, szent ereklyénk múltját. Most őt kérdezzük. 

Napjainkig sokféle elképzelés született a Szent Korona keletkezéséről, de vajon mi a véleménye mindezzel kapcsolatban a felségjelvény egyik legelismertebb kutatójának? 

Mivel a „Lendület” Szent Korona Kutatócsoport 2012 nyarán elsősorban nemzeti ereklyénk írott és képi források alapján feltárható történetének kutatására és a korona főszereplései, az uralkodókoronázások vizsgálatára jött létre, legfőbb nemzeti kincsünk keletkezéstörténetével nem foglalkozunk. Erről ugyanis írott és képi források hiányában csupán elméletek gyárthatók. E kérdésben a tudományos megismerésnek jelenleg komoly korlátai vannak. Nem szégyen kimondani: amiként a rák ellenszerét sem ismerték még fel, a Szent Korona keletkezését sem tudjuk biztosan rekonstruálni. Ezért nincs konszenzus arról, mikor készülhetett. Ráadásul a felségjelvényt 2000-től a Parlamentben őrzik, így tudományos kutatására csak különleges esetekben van lehetőség.

Mi az, ami biztosan kijelenthető koronánk korai történetéről?

Igen kevés. Korai históriáját nagyrészt magából a tárgyból kellene kitalálnunk. Amit mégis biztosan tudunk: egyfelől a Szent Korona kifejezés elsőként 1256-ban fordul elő. Másfelől azért nevezzük a koronát szentnek, mert évszázadokon át a szent királyokhoz, elsősorban Szent Istvánhoz kötötték. Révay Péter koronaőr, a Szent Korona első kutatója – akiről tavaly külön könyvet jelentettünk meg – sem merte ezt a 17. század elején megcáfolni, bár felismerte, hogy azon görög zománclemezek vannak.

A modern kutatás bizonyította be végleg, hogy az abroncson az 1070-es években élt uralkodók láthatók: többek között Dukász Mihály bizánci császár és I. Géza királyunk. Így a mai Szent Korona biztosan nem lehetett Szent István fején.

A koronázási jelvények közül köthető-e valamelyik ténylegesen Szent Istvánhoz?

Fontos hangsúlyozni: a korona államalapító uralkodónkhoz kötésének évszázados hagyománya erősebb, mint a valóság. De ez más koronaékszereink esetében is igaz. A Parlamentben látható koronázási kard például a 15. század végéről származik, mégis századokon át Szent István kardjaként emlegették. Az 1031-es feliratú palástot kivéve azonban egyik koronázási jelvény sem köthető konkrétan első királyunkhoz. Az viszont szinte biztosan kijelenthető, hogy az 1256-ban említett Szent Korona már a mai korona volt! Ám jelenleg nem tudjuk, mikor állították görög és latin részeiből össze, de azt igen, hogy 1205-ben Aragóniai Konstancia magyar királyné kisgyermek fia, Imre számára Ausztriába vitte, és Árpád-házi András herceg majdnem háborút indított, hogy visszaszerezze. 

Így a mai Szent Korona feltehetően Szent István II. Szilveszter pápától kapott, utóbb elkallódott koronájának pótlására készülhetett, valamikor az 1070 utáni bő egy évszázadban. Első királyunk egykori koronájáról azonban vajmi keveset tudunk, hiszen arról sem érdemi leírással, sem ábrázolással nem rendelkezünk. Sőt bármennyire hihetetlennek tűnik, koronánk első hiteles, részletes és színes ábrázolását csupán az 1550-es évekből, egy Augsburgban készült Habsburg-dinasztiatörténetből ismerjük. Ennek keletkezéstörténetét is az elmúlt évtizedben tártuk fel.

Kép

Pálffy Géza a Szent Koronát és a tartományok címereit ábrázoló országtáblákkal − Forrás: Pálffy Géza

Összesen hányszor lopták el a becses koronázási ékszert? Hány sérüléséről, illetve „kalandjáról” tudunk?

Ezen eseményekről friss kutatásaink alapján már biztosabbat mondhatok. Kétszer rabolta el magyar királyné (1205, 1440), számos alkalommal sérült meg viharos élete folyamán. 

Jelenleg több mint 90 kalandjáról tudunk, ezek között volt külföldi és hazai menekítés, szállítás és országjárás, elrablás és elásás, ládafeltörés és rendkívüli közszemle is.

Tizenegyszer menekítették határon túlra, több tucatszor szállították belföldön, négyszer ásták el, hétszer törték fel a ládáját, miközben több mint harminc alkalommal került közszemlére. Átlagosan minden évtizedben történt valami az ország legfőbb kincsével, sőt életének hatodát külföldön töltötte. Mindezek már önmagukban is megdöbbentők. Emellett érdemes kiemelni: a közvélekedéssel ellentétben a Szent Korona nem kizárólag beavató korona, hiszen a modern korban egyre gyakrabban került nem koronázásokhoz köthető ünnepségek és utazások során közszemlére, így történelmünk különleges közszereplőjévé vált. Mindezekről a nagyközönséget két új tanulmánykötetünk tájékoztatja: A Szent Korona hazatér. A magyar korona tizenegy külföldi útja (1205–1978) [2018] és A Szent Korona magyarországi kalandjai (1301–2001) [2023].

Kép

Forrás: Pálffy Géza

A keresztet vélhetően a 15. században illesztették a koronára. Mikor és miért ferdült el?

Nagyon valószínű, hogy ez a korona 1608 óta használt vasládájának 1638. februári feltörésekor történhetett. Ezt megelőzően minden ábrázoláson egyenesen áll a kereszt, később viszont már ferde. Ekkor egy királynét, III. Ferdinánd feleségét koronázták Pozsonyban, és rossz kulcsokat hoztak Bécsből a láda kinyitására, amelyeket 1608 után ott őriztek. Az új királynénak természetesen nem a fejére került a Szent Korona (akkor királynő lett volna), hanem csupán a vállát érintették vele (ez 1563-tól volt hagyomány). Mindez azt jelképezte, hogy a királyné támasza az uralkodónak az ország kormányzásában.

Mivel tehát rossz kulcs érkezett a koronázóvárosba, a ceremónia előtt lakatosoknak kellett feltörni a ládát a pozsonyi Szent Márton-templomban. Ekkor nemcsak a láda, hanem a korona is komolyan megsérülhetett. 

Ezt bizonyítja, hogy majd két hétig nem tették vissza a helyére, sőt a feltörés során tönkrement védőtokját is újra kellett cserélni. A keresztet feltehetően nem tudták vagy nem merték kiegyenesíteni, de az új tok aztán két évszázadig használatban maradt.

Ön foghatta a kezében a Szent Koronát? Ha igen, milyen érzés volt ez, tényleg van egy erős kisugárzása?

Fogni nem foghattam, de a koronázási kard tudományos vizsgálata alkalmával 2013 novemberében megérinthettem. Egészen felemelő pillanata volt az életemnek, sohasem fogom elfeledni, hiszen történelmünk legfontosabb kincséről van szó, amely sok-sok uralkodónk fejét érintette. Különleges megtiszteltetés számomra nemzeti ereklyénk kutatása!

Kép

Pálffy Géza Kőszegen − Forrás: Pálffy Géza

Mik a további legfőbb eredményei az ön által vezetett kutatócsoportnak?

Röviden négy dolgot emelnék ki. Egyfelől új koronázási és nemzeti kincseket fedeztünk fel, mint például a legkorábbi szent koronás magyar országzászlót 1618-ból az Esterházy család fraknói gyűjteményében. Ezen már ugyanaz a címer díszeleg, mint napjainkban minden magyar személyi igazolványán. Másfelől felfedezéseinkről 2016–2017-ben a FilmEver Stúdióval együttműködésben – A Szent Korona és koronázási kincseink nyomában címmel – 65 perces ismeretterjesztő filmet készítettünk. Ez az első nagyszabású film koronázási kincseinkről, amelynek DVD-je minden középiskolába eljutott.

Harmadrészt a magyar uralkodók törvényes koronázása kapcsán még az érettségi tételt is pontosítottuk: történelmünkben összesen öt koronázóvárosban (Esztergom, Székesfehérvár, Pozsony, Sopron és Buda[pest]) közel félszáz uralkodót koronáztak, ezt azonban 1687-től a pótolhatatlan Szent Koronával már nem egyedül az esztergomi érsek, hanem ő és a világi elitet vezető nádor közösen tették. Végül bő tíz esztendő alatt több mint negyedszáz könyvünk jelent meg tucatnyi nyelven. Ez jól mutatja a magyar Szent Korona iránti kiemelkedő nemzetközi érdeklődést és a tudományos kutatások széles körű társadalmi hasznosulását.

Van-e a világtörténelemben hasonlóan kalandos sorsú, ilyen sok király koronázásán „részt vett” korona, mint a miénk?

Ennyire kalandos sorsú, ilyen hosszú ideig használatban lévő és ennyire egyedülálló eszmeiséggel és napjainkig tartó jelentőséggel bíró felségjelvény alig van a világon. 

Talán a Bécsben őrzött német-római császári korona vethető össze vele.

Mindezek után lehet-e még újat mondani legfőbb nemzeti kincsünkről?

Egy tudományos kutatást sohasem lehet lezárni. Magunk most – ismét team-munkában – éppen a korona sok évszázados őrzését igyekszünk feltárni. Remélem, értékes kötet jelenhet meg róla jövő karácsonyra. Ám a történeti feltáró munka mellett nagy szükség lenne a korona modern természettudományos, roncsolásmentes vizsgálatára is, miként ez az említett császári koronával nemrég megtörtént. De ez már egy másik kutatócsoport feladata.

Kisanyám – Avagy mostantól minden más (2004)

A Kisanyám (2004) tulajdonképpen az Ilyen az élet (2010) párfilmje is lehetne, hiszen mindkettő hasonlóan nehéz témát dolgoz fel, egy kis amerikai humorral vegyítve, néhány dologban azonban a végletekig eltérnek egymástól. 

Helen Harris (Kate Hudson) ugyanis nagy kanállal habzsolja az életet, építi a karrierjét, ugyanakkor a társasági élet és a szerelem(nek vélt románc) is a munkahelyi közegben köszönt rá. Az álomszerű élet azonban egy csapásra összedől, amikor egy váratlan telefonhívás révén értesül nővére és sógora halálhíréről. Az igazi változás azonban csak akkor kezdődik el Helen életében, amikor a végrendelet feltárásakor kiderül, hogy nővére őt jelölte meg a gyermekei gyámjaként. 

Ez nemcsak azért éri hideg zuhanyként, mert a fiatal lány lakása teljes mértékben alkalmatlan három gyermek felnevelésére, és a munkahelye is rossz néven veszi a gyerekek miatti kimaradásokat, hanem azért is, mert Helen sem nem nőtt még fel a feladathoz.

Az angol cím, a Raising Helen gyönyörű kettős utalás a film ívére. Egyszerre utal Helen újdonsült nevelőszülői szerepkörére és a saját fejlődéstörténetére, szülővé válásának útjára. Egy olyan út ez, amely rengeteg áldozatot kíván, többek közt az divatszakmában betöltött ügynöki pozíciójának kell búcsút intenie. Mindez történik egy olyan időszakban, amikor a saját gyásza mellett át kell kísérnie három különböző életkorú gyermeket is ezen a fájdalmas folyamaton.

A leggyakorlottabb szülőket is próbára tenné egy ilyen hirtelen változás, azonban a család, az új munkakörnyezet és az iskolából érkező támogatások végigkísérik Helent a szülővé válás útján. A főhős közben életre szóló tapasztalatokat szerez, és a kezdetben felszínes barátságait felváltja egy mély, megértő szociális háló, amelyre bátran lehet támaszkodni a nehéz időkben.

Kép

Képkocka a Kisanyám című filmből

Egy nap (2018)

A hollywoodi filmek után jöjjön egy kis magyar valóság! Szilágyi Zsófia filmje, az Egy nap nem szól sem többről, sem kevesebbről, mint egy magyar család huszonnégy órájáról, a főszereplő Anna (Szamosi Zsófia) szemüvegén keresztül.

Anna egy negyvenes éveiben járó, háromgyerekes anyuka, aki nyelviskolában tanít. Egyensúlyozik a munka és az anyaság között, így ez a huszonnégy óra tulajdonképpen bármelyik napját bemutathatná. Ugyanis Anna életében szinte minden nap ugyanarra a rutinra épül: reggeli rohanás a bölcsődébe, iskolába, majd nyolc óra a munkahelyen, délután pedig a gyerekeket fuvarozza különórára, balettre vagy csellókoncertre, és csak ezután jön a közös tanulás, a játék, a főzés és a házimunka.

Az állandó rohanás, a mókuskerék mellé társulnak még olyan megélhetési és magánéleti problémák, amelyeket nem lehet a szőnyeg alá söpörni. 

Annáék napról napra élnek, és próbálják jól beosztani azt a szűkös minimálbért, amelyből szinte lehetetlen finanszírozni egy öttagú család mindennapjait… Az anyagi bizonytalanság és a folyamatos stressz mellett a házaspár kapcsolatát egy hirtelen felbukkanó harmadik szereplő is terheli, így Anna lába alól bármikor kicsúszhat a talaj. 

A film zsenialitása – amellett, hogy rendkívül jól él a díszlet és a hanghatások adta lehetőségekkel –, hogy kissé lezáratlan marad, mert a magunk előtt görgetett, megoldatlan problémák soha nem csak egyetlen nap nehézségei.     

Kép

Képkocka az Egy nap című filmből

Joy (2015)

Joy életvidám, okos kislány, aki rengeteget játszik, többnyire olyan játékokkal, amelyeket maga fabrikált: papírházikóban élnek a papíremberkék, természetesen papírállatkákkal körülvéve. Nagymamája hatalmas reményeket fűz a kislány jövőjéhez, az élet azonban átírja ezt a forgatókönyvet.

Joy élete már egészen korán a szülei kapcsolati nehézségeitől terhelt, emiatt a családon belüli szerepek is felcserélődnek: édesanyját Joy tartja el, apja pedig alkalomadtán beköltözik a lány lakásába, ha éppen nincs szeretője, akinél lakhatna. Idővel persze Joy életébe is beköszönt a nagy ő, de a második gyerek születése után kiderül, hogy ez a házasság mégsem hordozza magában azt a mély szeretetet és elköteleződést, ami átsegíti őket a legnagyobb viharokon.

A fiatal lány mégis úgy dönt, változtatni szeretne, úgy határoz, hogy felmond, és vállalkozói karriert indít mint feltaláló. 

Azonban hamar rá kell jönnie, hogy ez nem olyan egyszerű, az üzleti élet tele van alakoskodással és átveréssel, így nem meglepő, hogy a naiv és tapasztalatlan lány is igen gyorsan a csalók áldozatává válik.

Joy igazságérzete és elköteleződése azonban nagyobb, mint a benne dolgozó félelem és bizonytalanság, így karakterének életútja rendkívül inspiráló fordulatot vesz. Ez átsegíti őt a viszontagságokon, egészen addig a piedesztálig, ahonnan képes lesz másoknak is segítséget nyújtani, miközben megőrzi saját álmait, és képes lesz önmaga maradni.

Kép

Képkocka a Joy című filmből

A számolás joga (2016)         

Mindenki tudja, hogy az első holdra szállás alkalmával kik voltak azok, akik először hagyták el a bolygót, és többé-kevésbé az is közismert, melyik évben volt ez a grandiózus esemény. Arról azonban már nem szól a fáma, kik voltak azok a mérnökök, akik lehetővé tették, hogy az emberek egyáltalán kijussanak a világűrbe.

A számolás joga (2016) a hidegháború alatti űrverseny egy szegmensét örökíti meg a NASA űrállomásán, ahol a három főhősnőnk, Katherine Johnson, Dorothy Vaughan és Mary Jackson is dolgozik. 

Izgalmas, hogy Amerika a saját társadalmi berendezkedése révén kerül hátrányba az oroszokkal szemben, ugyanis az előítéletek miatt a nők és az afroamerikaiak labdába sem rúghatnak a NASA-nál.

A számolás joga ezt a hátrányos megkülönböztetést mutatja be, továbbá azoknak is emléket állít, akik rengeteget tettek hozzá a biztonságos űrutazás létrejöttéhez, mégis az árnyékban maradtak. Katherine, Dorothy és Mary olyan nők, akik páratlan tehetségüket csak nagy harcok árán kamatoztathatják. Mielőtt elérik karrierjük csúcsát, olyan megalázó munkakörnyezetben kell tevékenykedniük, amely teljesen kizsigereli a dolgozókat: az afroamerikaiaknak külön mosdóhelyiséget létesítenek, ráadásul ugyanazért a munkáért jóval kevesebb juttatásban részesülnek – mindezt úgy, hogy személyükben a NASA űrközpontjának legkiválóbb mérnökeiről beszélünk.

Rendíthetetlen munkamorálról és kitartásról szól ez a film, amely hátterében igaz történet húzódik meg. A legfontosabb, amit ez az alkotás tanít a világnak, az a tehetség és a szorgalom törvényszerű kifizetődése még egy olyan rendszerben is, ami egyértelműen a férfiaknak kedvez.

Kép

Képkocka A számolás joga című filmből

Diploma után (2009)

Mi sem jelent nagyobb örömöt, mint átvenni életünk első diplomáját, kezet rázni a rektorral, és miközben a családi fotókon széles mosoly terül el az arcunkon, legbelül gombóc szorul az ember torkába, gondolva, hogy a gondtalan egyetemista státuszát immár felváltja a munkanélküliség, amelyhez ráadásul a tapasztalat hiánya is társul. Ryden – Alexis Bledel alakításában – mégis hatalmas reményeket fűz a saját jövőjéhez, bizton hiszi, hogy az álommunka (és ezáltal az álomélet is) karnyújtásnyira van tőle.

Ehhez képest az élete feje a tetejére áll, amikor az álláskeresés során folyamatos zsákutcákba jut saját gyakorlatlansága, a megfelelő kapcsolatrendszer hiánya és a munkaerőpiac telítettsége révén. 

Ez nem csak a tökéletes terveit húzza keresztül, hanem a saját lábra állást is ellehetetleníti, így Ryden élete visszalépések sorozatává válik. Anyagi bevétel hiányában kénytelen visszaköltözni a szüleihez, és a nehézségek következtében párjával is elhidegülnek egymástól.

Mindemellett kénytelen végignézni, amint baráti köre (és riválisai) sorban helyezkednek el jobbnál jobb pozíciókban, miközben Ryden hátrafelé halad az életben, és azokat a kapaszkodókat is eldobja magától, amelyek a szüleitől vagy a párjától érkeznek.

Kép

Képkocka a Diploma után című filmből

Ahogy mondani szokták, minden kezdő a saját bőrén tanul, és ez törvényszerűen igaz Ryden karakterére is, aki egy kis kitérővel végül mégis eléri célját. Ám a nehézségekkel kikövezett út, a rengeteg állásinterjú és a kudarcélmények sorozata többet tanít főhősünknek, mintha varázsütésre az ölébe hullott volna minden, amit kívánt.

Januárban a hónap témája: család ÉS munka. További cikkeink a témában itt érhetőek el. 

Merényi Krisztina értelmiségi szülők gyermeke, Székesfehérvárott nőtt fel. Családi „batyujába” a tanulás szeretete, a keresztény hit és a rászorulók segítésének késztetése, a hála gyakorlása és a hagyományok tisztelete került – és ezek az értékek az övén túl még sokak életére áldásos hatással lettek. A folyamatos fejlődés iránti szenvedélye öt diplomáig (japántanár, újságíró, coach, szupervizor, nemzetközi kapcsolatok) juttatta őt, a segítségnyújtás belső igénye arra késztette, hogy a Soroptimist International női jószolgálati világszervezet egyik budapesti klubjának alapító elnöke legyen. De hogy lett belőle diplomata, és miért éppen Japánban?

Akit egy nyelv szíven talált

Bár a szocializmustól távol állt az egzotikus kultúrák népszerűsítése, a nyolcvanas évek végén már könnyebben lehetett ismerkedni népekkel, nyelvekkel. Merényi Krisztina kamaszként, a korra jellemző fojtó, ingerszegény környezetben nagyon vágyott rá, hogy különleges hivatása legyen, amit szenvedéllyel tud űzni. Tizenhét éves volt ekkor, és már látott néhány Kurosawa Akira-filmet és Sógun-epizódot, olvasott magyarul elérhető japán irodalmat. A japán kultúra kifinomultsága, igényessége, sokszínű tradíciója levette a lábáról. 

Bátyjától kapta az első magyarul megjelent japán nyelvkönyvet, ebből kezdte önszorgalomból tanulni a nyelvet, és rögtön tudta: megtalálta a neki való pályát. Japán szakra jelentkezett. 

A japán kultúrának hol az idegenségére, hol az otthonosságára csodálkozott rá. Nehezen tanulható például a japán társadalmi hierarchia erőteljes (szabályozó) jelenléte a nyelvben, de meglepő az is, hogy a kultúrájuk sokszor közelebb van a magyarhoz, mint gondolnánk. „Mind a két nép szereti és tiszteli a tradíciókat. A zeneiség, a pentatónia például nagyon hasonló a két ország muzsikájában. Aztán a táncházmozgalom: Japánban a mai napig működnek olyan, japánok által alapított néptánccsoportok, amelyek a Timár Sándor-féle örökséget viszik tovább. Vannak hasonló szavaink is: például a víz japánul mizu, a só shio, és ahogy náluk, úgy nálunk is a vezetéknév áll elöl.” Krisztina 1993-tól kezdve, vagyis több mint harminc éve folyamatosan tolmácsol, tanítással és idegenvezetéssel, japán turistacsoportok kísérésével is foglalkozott.

Aki soha nem mondja, hogy ő már kész van

1995-ben Yamagata prefektúra Yuza városába hívták meg, hogy angolt tanítson általános iskolásoknak. Nagy feladat volt, mert Japánban akkor még szinte sehol nem oktattak angolt ilyen korú gyerekeknek állami fenntartású általános iskolában, inkább középiskolásoknak. Merényi Krisztina előtt tehát nem volt se minta, se tanterv, se tankönyv.

Előnyt jelentett, hogy Japánban a tanároknak óriási a presztízse, és hogy neki a puszta megjelenése is oktatással ért fel, hiszen szőke haja, zöld szeme, fehér bőre, nyugati viselete eleve érdeklődést keltett. 

Alázatának, együttműködő természetének és újszerű ötleteinek (kesztyűbábok, saját készítésű táblák és játékok, kreatív feladatok stb.) köszönhetően a kísérlet átütő siker lett: hat általános iskola hat évfolyamának összes osztályát, összesen 1200 gyereket tanított angolra egy éven át. Felfigyeltek rá a japán oktatási minisztériumban, nagykövetek hospitáltak az óráin, módszereire azóta is építenek. „Mindig felkészülten mentem órára, de arra is figyeltem, hogy lehet picit még jobbá tenni, amit csinálok. Ebben nagyon japánosnak éreztem magam, hiszen ők is úgy vélik, mindig úton vannak, soha nem készek. Bármely művészeti ágban évtizedeken át képezik magukat, és soha nem mondják, hogy kész, már profi vagyok. Ez a »kaizen«, a folyamatos fejlődés szemlélete – én is erre törekedtem.”

Merényi Krisztina Yuzában határozta el, hogy később professzionális szinten szeretne kétoldalú kapcsolatok ápolásával foglalkozni. A yuzai angoltanári kalandnak számos további hozadéka lett. Később üzleti tanácsadóként például yuzai japán gazdálkodóknak segített tanulmányozni a magyar paprikatermesztést, egyéb hungarikumok exportjában is kulcsszerepe volt, de kísért japán turnéra magyar művészeti együtteseket, például a Szolnoki Szimfonikusokat és a Krétakört is.

Yuza polgármestere 2024-ben oklevéllel ismerte el a japán-magyar kapcsolatokért végzett több évtizedes munkáját. 

Kép

Japán tea magyar süteménnyel kombinálva − Forrás: Merényi Krisztina

Aki tudja, mit ér együtt ülni az asztalnál

A kultúraközi találkozások „aduásza” a gasztronómia lehet – de csak akkor, ha az ismerkedés túlmutat az ízélményeken. A tolmácsolás és idegenvezetés mellett Merényi Krisztina és munkatársa, Azari-Varga Viktória 2012–2020 között tematikus, moderált vacsoraesteket szervezett Gourmet Guides címmel a Slow Food mozgalom keretében. Ezek többórás vacsorák voltak, amelyeken különböző – például vietnámi, japán, kínai, mexikói, jordán, grúz, zsidó, szerb, görög, libanoni, orosz – nemzetek konyháját és kultúráját mutatták be a vendégeiknek. Speciális menüsorról autentikus fogásokat kóstoltak végig egy-egy kulturális kísérőprogram és ismeretterjesztő beszélgetés mellett. „Egy szépen megterített, együtt körbeült asztal, az a közösségi élmény, hogy jó társaságban finomat eszünk, a világon mindenhol megvan és értéket képvisel. Az étkezési szokások révén az egész kultúra megismerhető. A célunk az volt, hogy időt adjunk ennek a megismerésnek.” 

Kapcsolatokat építeni, egy csapatot rendszeresen egy asztalhoz ültetni, világokról mesélni, különböző embereket megértetni egymással… Ezek a feladatok ismerősen csenghetnek egy másik „munkakörből”. Merényi Krisztina édesanyaként is a kapcsolódás embere. Szerencsésnek mondja magát, mert férje a kezdetektől mindenben támogatja. Amíg két fia kicsi volt, illetve amíg vállalkozóként, változó időbeosztással dolgozott, egyetemre járt és időről időre Japánba repült, számíthatott a család rugalmasságára és együttműködésére. 

„Sokszor furdalt a lelkiismeret, ha nem voltam ott egy vasárnapi ebédnél. De mindig törekedtem arra, hogy ha otthon vagyok, akkor teljesen jelen legyek, az egész időt a gyerekeimnek adjam, illetve a hagyományainkat, ünnepeinket mindenképpen megtartsuk.” 

Olykor nehéz érzéseit a családja visszajelzései oldják fel: már felnőtt fiai azt mondják, nekik jó volt látni, hogy édesanyjukat boldoggá teszi, amit csinál.

Merényi Krisztina jól tudja, hogy a másik emberhez vezető út megtalálása nem csak nyelven és kultúrán múlik, ezért a segítőszakmában is kiképezte magát, diplomás szupervizorként és coachként magyar és japán ügyfeleknek segít az elakadásaikban. Volt, hogy tudását önkéntes szolgálatra is fordította: egy Soroptimist-projektben Ukrajnából hazánkba menekült édesanyáknak nyújtott mentálhigiénés segítséget.

Kép

Krisztina munka közben − Forrás: Merényi Krisztina

Aki több csapattal jutott ki az olimpiára

Merényi Krisztina 2019 előtt nem volt jártas a sport világában, bár maga szívesen tornázik és hobbiszinten kocog (a „hobbiszint” nála kilenc sikeresen teljesített félmaratont jelent…). 2017-ben Tochigi prefektúra kormányzójának tolmácsolt, aki a Magyar Olimpiai Bizottsággal tárgyalt arról, hogy a 2020-as tokiói olimpia előtt az ő tartományukba menjenek akklimatizációs edzőtáborokba a magyar csapatok. Az egyeztetési folyamat később elakadt, ám 2019-ben Fukuda Tomikazu kormányzó már arra kérte fel Merényi Krisztinát, hogy segítsen leszerződni a magyar sportszövetségekkel. Szűk három hónap alatt kilenc megállapodást kötöttek meg, Krisztina pedig japán megbízásból dolgozott tovább a magyar edzőtáborok szervezésén – néhány hét alatt több sportág teljes nyelvi készletét tanulva meg japánul. Majd a Covid sok mindent borított, az olimpiát egy évvel elhalasztották, de hat magyar csapat edzőtábora így is megvalósult, méghozzá Krisztina helyszíni támogatásával.

Ha nem is közvetlenül, de az ő keze is benne volt a magyar férfi vízilabdacsapat bronzérmében. Tombolt a járvány, a sportolók felkészülése karanténban, tiltások és kötöttségek között zajlott, és a szervezők nagyon szigorúan vették a testi érintkezést. „A pólósoknak elengedhetetlen volt, hogy legyenek edzőpartnereik, de ezért nagyon komoly harcot kellett vívni.” 

„Nem tudom, hány e-mailbe, telefonba, személyes érvelésbe került, hogy a magyar válogatott a spanyolokkal együtt edzhessen. A sors fintora, hogy a bronzmeccsen ők kerültek össze – és a magyarok nyertek.” 

Aki „Kakehashi”

Merényi Krisztina olimpiai megbízása idején indította el Kakehashi című blogját, amelyen egyrészt az olimpia eseményeiről tudósított, másrészt máig információgazdag, izgalmas cikkeket publikál a japán kultúráról, életmódról. A Kakehashi becenevet japán barátaitól kapta, ez összekötő hidat jelent, ami találó kép: tényleg világok között teremt kapcsolatot. 

2023 októberében a tokiói Liszt Intézet Magyar Kulturális Központ vezetésére kapott megbízást, teljesült tehát a „yuzai álom”. Diplomáciai feladatára szolgálatként tekint, saját személyét eszköznek tartja abban, hogy a magyar kultúra világszínvonalú teljesítményeit ismerjék és szeressék Japánban is. 

Kép

A Liszt Intézet Japánban − Forrás: Merényi Krisztina

Krisztina a legmagasabb szinten képes kimunkálni a kapcsolódás terét, a bizalmat, a természetes közvetlenséget. Tavaly ősszel például az ő és a Liszt Intézet szervezése révén találkoztak egymással a Habsburg és a japán császári család tagjai a Habsburg Ottó életét bemutató kiállításon. A tokiói Liszt Intézet változatos programjai is mindig találkozásokra, élményszerűségre építenek. A porcelánfestő bemutatótól kezdve a magyar süteményeket japán teákkal párosító gasztroesten át a jótékonysági hangversenyig, a Japánban élő magyar művészekkel tartott talkshowtól a divatbemutatón át a közel ötezer fős Magyar Fesztiválig csupa színvonalas, életteli program követi egymást – 2024-ben több mint 130 rendezvénye volt a Liszt Intézetnek.

2025 egyik fő eseménye az áprilisban nyíló Oszakai Világkiállítás lesz a japáni expók történetének első Magyar Pavilonjával. A Liszt Intézetben még decemberben nyílt egy „pre-expó” tárlat, amely egyrészt az eddigi világexpók magyar sikereit, másrészt az oszakai Magyar Pavilon terveit mutatja be, és egy harmadik, különleges része is van.

„Itt két terített asztal látható: az egyiken egy Viktória királynőről elnevezett mintájú Herendi étkészlet látható, a másikon egy kifejezetten japán piacra kifejlesztett, Apponyi-mintás termékcsalád japán étkezéshez illő terítéke.” 

„Azt szerettük volna kifejezni, hogy az 1851-es első londoni világexpónak, ahol Viktória királynő megismerte és megszerette a Herendi porcelánt, meghatározó szerepe volt abban, hogy a Herendit most világszerte ismerik, Japánban pedig egyenesen rajonganak érte.”

Connect, communicate, cooperate, vagyis „Kapcsolódni, kommunikálni, együttműködni”, szól a tokiói Liszt Intézet vezetőjének mottója. Erre a jelmondatra – akárcsak Merényi Krisztina munkásságára – minden nemzet, közösség és ember bátran alapozhat.

A felirat, ami nyomra vezetett

Több mint negyven évvel ezelőtt, 1984-ben a Los Angeles-i J. Paul Getty Múzeum számára kínálták eladásra a kincset, amelynek egyik tárgyán (az úgynevezett vadász- vagy Seuso-tálon) az éppen a múzeumban tartózkodó Szilágyi János György a Szépművészeti Múzeum Antik Gyűjteményének akkori vezetője észrevette a Pelso feliratot, és benne azonnal felismerte a Balaton római kori nevét. 

Magyarországra visszaérkezve Mócsy András régészprofesszor figyelmét is felhívta a kincsre és a tálon szereplő feliratra. A leletegyüttesre ekkor figyeltek fel először a hazai kutatók, ám a kincs magyarországi vonatkozásainak felderítésére akkor még hivatalos lépések nem történtek. Azt azonban lehetett feltételezni, hogy a kincs tulajdonosa valamikor a Balaton környékén élt. 

HEC SEVSO TIBI DVRENT PER SAECVLA MVLTA
POSTERIS VT PROSINT VASCVLA DIGNA TVIS

„Maradjanak meg neked sok évszázadon át ezek az edények, Seuso,
és utódaidnak is méltón a hasznára váljanak” – olvasható a vadásztálon a latin körfelirat. 

A kincs a 4. században készült, a legjelentősebb késő római ezüst kincsleletek egyike. Nevét az úgynevezett vadász- vagy Seuso-tál feliratán megnevezett tulajdonosáról, Seusóról kapta. Darabjai egy ünnepi lakomakészlet jellegzetes tartozékai, köztük tisztálkodáshoz és szépítkezéshez használt edényekkel. Tulajdonosa a 4. század utolsó évtizedeiben vagy az 5. század elején rejthette el, feltehetően egy háborús konfliktus előlmenekülve. 

Kép

A Seuso-tálon olvasható Pelso felirat − Forrás: Seuso projekt hivatalos oldala

Miből áll? 

A Seuso-kincs tizennégy, étkezéshez és tisztálkodáshoz használt ezüstedényből, illetve az ezeket rejtő rézüstből áll. Pontosabban két, ételek tálalására szolgáló, nagy méretű lapos tál, két további tálaló és valószínűleg dísztálként is használt tál, egy mosdáshoz használt mély tál és két hozzá tartozó, geometrikus díszítésű korsó, továbbá egy dionüszoszi ábrázolásokkal, egy állatalakokkal és egy görög mitológiai ábrázolással díszített korsó alkotja. Két vödör, egy illatszeres tégelyek tárolására szolgáló doboz, valamint egy amfora is tartozik hozzá. Az ezüstedényeket egy 83 centiméter átmérőjű és 32,5 centiméter magas rézüstben rejtették el. Az ezüstedények össztömege 68,5 kilogramm.

Először 1990 februárjában egy sajtótájékoztató keretében, New Yorkban mutatták be a nyilvánosságnak, itthon március elején jelent meg egy cikk a Népszavában, ami arról szólt, hogy felbukkant egy nagy jelentőségű késő római ezüstkincs, amit tulajdonosa, egy angol arisztokrata, Lord Nordhenton aukción szeretne értékesíteni 100 millió eurós kikiáltási áron. Ekkor értesült róla a magyar nyilvánosság is. Libanon, Jugoszlávia (később a jogutód Horvátország) és Magyarország is bejelentette tulajdonjogi igényét a felbecsülhetetlen értékű műtárgyakra. Mielőtt a perre térnénk, a történetnek van egy krimibe illő része is.

„Nem hittük el, hogy ezüst, mindenki ónnak vélte” 

Sümegh József polgárdi lakos még katonaévei előtt a Kőszárhegyen lévő bányában dolgozott kisegítő munkásként. Amatőr régiség- és érmegyűjtőként a bányában találhatta a kincset az 1970-es évek közepén, és azt évekig a Borbély pincében tárolta a közelben. 

A 24 éves Sümegh József felakasztott holttestét ebben a pincében találták meg 1980. december 14-én. Ügyét azzal zárták le, hogy a leszerelés előtt álló katona öngyilkosságot követett el. 

Dézsy Zoltán újságíró évtizedek óta követi a kincs sorsának alakulását, húsz év különbséggel két filmet (A Seuso-kincsek rejtélye, A Seuso-kincsek rejtélye folytatódik) is forgatott a történetről. 

A filmekben Sümegh József egykori barátai, kollégái számolnak be arról, hogy mindenki tudott róla Polgárdiban, hogy társuk ezüstöt talált, volt, aki látott is belőle egy, akár több darabot. „Nem hittük el, hogy ezüst, mindenki ónnak vélte” – mondta egyikük.

Az öngyilkosságot azonban családja, barátai vitatták, hiszen tervei voltak, telket vásárolt, ahova már szállították az építőanyagot, családot tervezett. „Az egyik hozzátartozónk meglátta a temetésen a koporsóban, hogy véres volt a trikója. Ez kissé furcsa, egy öngyilkos embernek mitől véres a trikója” – mondja a filmben a nővére. Szintén gyanús körülmény, hogy egy idő után elmaradoztak a hazaküldött levelei, de amikor a családtagjai meglátogatták a laktanyában, nem maradhattak egyedül, kihallgatták a családi beszélgetéseiket. Szerinte testvére tudta, hogy a kincsek miatt veszélyben van. 

Kép

Sümegh József portréja − Forrás: Wikipédia

Nem csak egy rejtélyes haláleset?

A családtagok Sümegh halálakor nem szóltak kételyeikről a hatóságoknak, akik 1990-ben mégis újraindították a nyomozást, ami nem volt egyszerű, ugyanis fel kellett kutatni a tanúkat, a korabeli helyszínelés sem volt elég körültekintő. 

Miért lesz valaki leszerelés előtt négy nappal öngyilkos? Két derékszíjjal volt felkötve – mennyire szokatlan, hogy egy kiskatona két derékszíjat hordjon magánál?

Felvetődtek olyan információk, hogy nagy értékű ezüstkincs birtokába került, amit elvettek tőle, elrabolták vagy kizsarolták tőle, fejtegette a filmben Tonhauser László, a nyomozást irányító rendőr ezredes. Ám nem sikerült egyértelműen megállapítani, hogy gyilkosság történt – sem az elkövetőt nem találták meg, sem azt nem tudták kinyomozni, hogyan történt a bűncselekmény. 

A környékbeliek viszont több rejtélyes halálesetről is suttogtak, amiket a nyomozók nem hoztak összefüggésbe az esettel. Brizs Károlyt katonaszökevénynek hitték, de szintén felakasztva találták meg. Kolonics Györggyel – aki Sümegh-gel együtt találhatta meg a kincset – mérgezett disznósajtot etettek. Úgy tudni, Sümegh rejtélyes halálesete kapcsán a nyomozás továbbra sincs lezárva, csak felfüggesztették. Ha új bizonyíték vagy tanú kerül elő, abban a pillanatban folytatódik az eljárás.

Mellékszál, de tovább fokozza a krimit, hogy eredetileg a második világháborúban harcoló magyar katonák Szabadbattyán határában találhatták meg a kincset, amit a Szár-hegyen, egy alagútszerű bányajáratban helyeztek el, viszont hadnagyuk berobbantotta annak bejáratát. Végzett a katonákkal, hogy senkinek ne mondhassák el a kincs rejtekhelyét.

Sümegh József a kincsekért az életével fizetett, de hogy került külföldre – Bécsbe, Londonba, majd New Yorkba – az ezüst? Erről több feltevés is létezik. 

Sümegh eladogathatta a kincs egyes részeit az Ecseri piacon, a nemzetközi műkincsmaffia felfigyelt rá, és talán ők végeztek vele. 

Mások szerint a műkincsek külföldre csempészésében a katonai hírszerzés, a pártállami titkosszolgálat játszott szerepet, miután a katonaságnál kiderült, milyen értékes tárgyakhoz jutott a polgárdi fiatalember.

Kié a kincs? 

Hogyan is kerülhetett végül haza az ókori műkincsegyüttes? 1991-ben bejelentette Magyarország, hogy perbe száll Lord Nordhampton cégével a kincsek tulajdonjogáért. De ugyanígy tett Libanon és Jugoszlávia (jogutódjaként Horvátország) is. Lelőhelyeként ugyanis Libanont adta meg az aukciósház, később azonban kiderült, hogy a kiviteli papírok hamisnak bizonyultak. A horvát vélemény szerint a kincsek a Pulától 20 kilométerre fekvő Barbariga közeléből származnak. A kincs tulajdonjogáról szóló per tárgyalására 1993 őszén, New Yorkban került sor.

A baj az volt, hogy nem került elő egyértelmű bizonyíték a lelőhelyről. Annyi derült ki, hogy a kincset Pannonia eddig ismert legnagyobb késő római kori oszlopcsarnokos palotájában vagy annak közelében, Szabadbattyán határában, a kőszárhegyi mészkőbánya egyik üregében találhatták, az egykori Gorsium közelében. 

A perben a magyarok bizonyítékként akarták bemutatni azt a négylábú, összecsukható ezüstállványt, aminek töredékei a pince – ahol Sümegh Józsefet holtan találták – bejáratától körülbelül három méterre álló szilvafa alól kerültek elő még 1878-ban, és a megtaláló beküldte őket a Nemzeti Múzeumba. Az állvány összefüggést mutatott a Seuso-kincsekkel, hasonlóan a talajminta-elemzésekhez, de ezeket bizonyítékként a bíróság elutasította. 

Az esküdtszék végül nem találta bizonyítottnak, hogy a kincsleletet Magyarországon tárták fel. Magyarország elveszítette a pert, amiért összességében több mint 2 millió dollárt fizetett. 

De a többiek sem nyertek: a bíróság elutasította az összes felperes tulajdonjogi igényét. A kincs birtoklási joga így a Lord Northampton vezette érdekeltségi csoportnál maradt, ám a tárgyak ezután eladhatatlanná váltak a műkincspiacon kérdéses származásuk miatt.

A Seuso-kincs darabjai − Forrás: Seuso projekt hivatalos oldala, fotó: Dabasi András és Kardos Judit

A nagy hazatérés

A sikertelen per ellenére Magyarország nem mondott le a kincs tulajdonjogáról. Folyamatos tárgyalások zajlottak, és végül „Magyarország családi ezüstjét” – ahogy a bejelentéskor Orbán Viktor miniszterelnök hivatkozott rá – hazahozták. Mindkét feléért nem vételárat, hanem úgynevezett kompenzációs díjat fizetett az állam: az első feléért 15 millió eurót (kb. 4,5 milliárd forint), a második, a díszesebb edényeket tartalmazó értékesebb feléért 28 millió eurót (8,6 milliárd forint).

A Nemzeti Múzeumban megtekinthető

A lelet első felének hazaérkezése után, 2014-ben a Magyar Tudományos Akadémia elnökének felkérésére a Magyar Nemzeti Múzeum, a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Tudományos Akadémia képviselői létrehozták a Seuso-kincs tudományos vizsgálatáért felelős bizottságot. A lelet a Seuso-kincs. Pannonia fénye című állandó kiállításon a Magyar Nemzeti Múzeumban megtekinthető.

Kép

A Seuso kincs darabjai 2017-ben, a Parlamentben kiállítva − forrás: Profimedia − Red Dot

„A Magyar Nemzeti Múzeumban a Seuso-kincs 15 darabja látható, míg jól tudjuk, Sümegh József 41 tárgyat rejtegetett” – hangsúlyozta tavaly egy előadáson Dézsy Zoltán, a cikkben már említett dokumentumfilmek rendezője. Meggyőződése szerint vannak még darabjai elrejtve a hetvenes-nyolcvanas évek illegális kincsvadászai, orgazdái hagyatékában. Mint mondta, senkinek semmitől nem kell tartania, ha jelentkezik, hogy nála van egy-egy darab, mert minden esetleges bűncselekmény elévült. Ki tudja? Talán egy-egy pincében lapulhat még egy ezüsttál vagy ezüstkancsó?

Az utóbbi években a Netflixnek is volt néhány kísérlete arra, hogy klasszikusokat vigyen a mozivászonra. Ilyen például az egészen meghatóra sikeredett, és Émile Ajar könyvét pontosan követő Előttem az élet (2020), vagy a kevésbé jól sikerült Meggyőző érvek (2022) című film, amely adaptáció kapcsán csak örülhetünk, hogy Jane Austen már nem láthatta.

A szépirodalmi művek megfilmesítése egyáltalán nem könnyű műfaj, éppen ezért csodálkoztam, amikor az amerikai produkciós vállalat bejelentette, hogy sorozatot készít García Márquez kultikus regényéből. Majd még jobban leesett az állam, amikor kijött az első előzetes, és konstatáltam, hogy végre valahára egy igazán ígéretes sorozatra várakozhatunk!

De miért is akkora mumus a Száz év magány a filmiparban?

Első körben elegendő annyit megjegyezni, hogy maga García Márquez sem tartotta alkalmasnak saját művét a megfilmesítésre. 

Ezt a filmipar mindeddig tiszteletben is tartotta, hiszen valljuk be, egy közel ötszáz oldalas regényt – ahol kis túlzással minden mondat mögöttes cselekménnyel rendelkezik – nem könnyű mozgóképpé alakítani. 

A helyzeten az sem segít, hogy az elbeszélés nem lineáris, cserébe kevés a párbeszéd, rengeteg a leírás és még annál is több a szereplő, akiknek a nevei gyakran azonosak. Még a legfigyelmesebb olvasókat is próbára teszi a nevekkel való játék és a bonyolult családtörténet, nemhogy egy forgatókönyvírót! 

Maga a könyv sikere is egészen elrettentő lehet a producerek és rendezők számára, hiszen, ha csupán Kolumbiát nézzük, akkor a Száz év magány a Biblia után a második legeladottabb könyv az országban. Nincs ez feltétlenül másképp globális szinten sem, ugyanis csak ezt a regényt 46 különböző nyelvre fordították le, és a legtöbb országban népszerű műnek számít. Szinte biztosak lehetünk abban, hogyha az utca népét kérjük meg, hogy mondjanak egy latin-amerikai regénycímet, akkor többségében García Márquez klasszikusa lesz a válasz.

García Márquez kedvéért még a Netflix is kolumbiai lokálpatriótává vált

Az érveket a végtelenségig sorolhatnánk arról, miért is nem érdemes megpiszkálni ezt a kultikus művet, a Netflix azonban vette a bátorságot és a jogutódokkal való kemény tárgyalások, egyezkedések árán megkapták a jogokat a megfilmesítéshez. 

García Márquez örökösei makacsul ragaszkodtak bizonyos feltételekhez, egész pontosan három kritériumot szabtak meg: a sorozat nyelve – akárcsak a regényé – legyen spanyol, a forgatás Kolumbia területén történjen, és a színészek is csak kolumbiaiak lehetnek.

Nem kis meglepetést okozva a Netfilx teljes mértékben eleget tett ezeknek, ami valljuk be, nagy falat, hiszen rengeteg szereplőt vonultat fel a sorozat. Mégis sikerült elegendő vállalkozó szellemű kolumbiai állampolgárt találni – sőt a nyílt castingon a huszonöt főszerepre tízezer jelentkező akadt. Az európai viszonylatban kevésbé ismert, Latin-Amerikában viszont a legkomolyabbnak számító színészi gárdától kezdve – mint például Gino Montesinos, Eduardo De Los Reyes vagy Marleyda Soto – egészen az amatőr színészekig és statisztákig mindenki kolumbiai. 

Nem kivétel ez alól a rendező, a forgatókönyvíró és az operatőrök sem. Mindez azért rendkívül izgalmas, mert a Netflix-kvóták miatt inkább az a tendencia figyelhető meg a saját gyártású filmeknél, hogy egy adott műben minél több etnikumú színészt igyekeznek felvonultatni.

Kép

Képkocka a sorozatból

A casting mellett a helyszín- és a nyelvválasztás is telitalálat volt. Bár több nyelven – köztük magyarul is – érhető el felirat és szinkron, mégis érdemes egy-két részletet eredetiben megtekinteni, ugyanis a spanyol nyelv szenzualitása és líraisága egészíti csak ki igazán azt a latin-amerikai életérzést, amelyet a gyönyörű helyszínek és az ízig-vérig kolumbiai szereplőgárda magával hoz.

No, de a könyv jobb vagy a film?

– tehetnék fel a jogos kérdést a nézők és olvasók. Én azért hagynám ezt válasz nélkül, mert az olvasás adta végtelen lehetőség a saját elképzelés kialakítására és a mozgókép nyújtotta vizuális élmény összehasonlíthatatlan. 

Ha García Márquez történetét szeretném a jövőben újra átélni, és narratív csavarokban gazdag esztétikai élményre vágyom, egyértelműen a könyv mellett teszem le a voksom. Ám amennyiben Kolumbia vadregényes tájaiban és a dallamosan csengő spanyol nyelvben szeretnék gyönyörködni, a Netflix lesz a nyerő. 

Mert két narratíva kis túlzással teljes mértékben megegyezik, mégis más élményt nyújtanak.

A sorozat erénye, ami elsősorban a forgatókönyvírót dicséri, hogy rendkívül jól bánik az eredeti szöveggel. A regényben található számtalan leírást nehéz vászonra vinni, ám ezt jól megoldották egy filmbeli elbeszélő segítségével, amihez nem ritkán a műből vettek át részleteket. Ugyanakkor a fő szöveghez képest rengeteg jelenet dinamizálva, párbeszédesítve lett, így a filmnél is elkülöníthető egy elbeszélői és egy cselekményi szál.

Bár apró módosításokat eszközöltek a regényhez képest, ezek többnyire csak a megfilmesítést könnyítő praktikus fogások. A cselekmény gerincének megtartásán túl ügyeltek az apró részletek változtatás nélküli átemelésére.

Kép

Képkocka a sorozatból

García Márquez regénye a mágikus realizmus jegyében íródott, és ezt a kettősséget a sorozat is átveszi. Egyszerre tükröződnek benne a valóság által ihletett részletek, mint a diktatórikus kolumbiai állam és a kapitalizmus felé megfogalmazott kritika, ugyanakkor a mágikus elemek is helyet kapnak, így megismerhetjük általuk a babonás kolumbiai néplélek rejtélyeit, az alkímia világát és a természetfeletti jelenségeket. 

A mágia és a valóság ellentéte izgalmas módon vetül ki a Buendía család életére, akik menekülni próbálnak az ősi, eredendő babonától, baljós jelektől és jóslatoktól, ugyanakkor a kormány nyomasztó uralmától is. 

José Arcadio Buendía és Ursula Íguárán ezért indulnak el házasságuk elején a fojtogató légkörű faluból, és a vándorlással teli hosszú évek után megtalálják a helyet, ahol letelepedhetnek és egy városkát alapíthatnak. A varázslatos erdei környezetben felépített Macondo tehát kezdetben maga az utópia. Ám hamar kiderül, hogy sem a mágia, sem a realizmus elől nincs menekvés, így az utópikus Macondo rövidesen disztópiába fordul át.

Ezt a folyamatot követhetjük végig a Buendía család hét generációjának történetén át, amelyből a sorozat első nyolc részében egyelőre négy generációt ismerhettünk meg, amely család feje bár José Arcadio Buendía, irányítója mégis rövid időn belül Ursula Íguárán lesz. A karakterek szövegbeli kidomborítása és a szerepek megformálása szintén jó összhangban állnak egymással, a három legkiemelkedőbb talán Claudio Cataño Porras, Marleyda Soto és Diego Vásquez alakítása.

Ezek a színészek mélységeiben tudták megérteni és magukévá tenni a Száz év magány karaktereit, azok szenvedéseit, örömeit, rögeszméit. A szöveghűségen és a nagy alakításokon túl az apró részletek pontos átvétele teszi különlegessé ezt a néhány részt, pont úgy, mint Macondo kékre festetett házfalai vagy a templom padlóján végigguruló eljegyzési gyűrű Aureliano Buendía ezredes és Remedeios Moscote esküvőjén…

Tényleg ennyire kifogástalan ez a sorozat?

Semmi sem az! García Márquez regényének sallangmentességét nehéz megőrizni, és a netflixes túlkapások sajnos helyenként beszivárogtak a sorozatba, így a grandiózus csatajelenetek sokkal inkább szólnak a nézők izgalmának fokozásáról és a figyelem maradéktalan fenntartásáról, mintsem a könyvben megjelenő meggyőződésekről és makacs rögeszmékről. 

Hasonlóképpen jártak el a helyenként túlfűtött jelenetekkel. Nyilván García Márquez sem volt prűd, de kérdés, hogy mekkora az eltérés az elbeszélői és a rendezői szándék között. 

Az adaptációról még nem érdemes végső értékítéletet alkotni, hiszen a streaming-szolgáltató adós maradt további nyolc résszel. Vajon a készítők beírják magukat sorozatukkal a filmtörténetbe, vagy feláldozzák a minőséget a nézettség és a bevétel oltárán?

Amikor az első gyermekem megszületett, teljesen naivan léptem az anyaságba. Egy boldog, zavartalan várandósság végén úgy lebegett előttem a szülés, mint valami egyetemi vizsga, amelyre szakkönyvekkel, tanfolyamokkal, oktatóvideókkal fel lehet készülni. Már ebben is hatalmasat tévedtem (ami az én szüléstörténetemet illeti), de a legnagyobb hiba az volt, hogy megfeledkeztem arról, hogy ezután a vizsga után visszavonhatatlanul benne leszek egy újfajta, véget nem érő megmérettetésben. 

Készültem én az anyaságra, persze. Megvettük a szükséges dolgokat. Ott sorakozott a gyerekneveléssel kapcsolatos szakirodalom a polcon. Énekeltem Mozartot a dudorodó hasamnak. Mégis minden meglepetésként ért. Mert a nagylányom egyszer csak ott volt velem teljes valójában. Csodálatos volt, gyönyörű, és nagyon sírt. Sírt a szülőszobán, a kórteremben, sírt éjjel, sírt nappal. Nem tudtam megnyugtatni. Nehezen indult a szoptatás is, mivel senki nem vette észre, hogy lenőtt a nyelve, és nem tudja elég nagyra nyitni a száját. Mire az első akadályok oldódni kezdtek, már bekúszott a bőröm alá az aggodalom. Az a fajta, amely a felelősség súlya alatt néha irracionálisan nagyra nő, máskor csak halványan a háttérben meghúzódik, de soha többé el nem tűnik. Összenőtt az anyaságommal. 

Bízni abban, hiba nélkül lélegezni fog a kiságyában, elengedni a kezét a lépcsőn, hagyni, hogy elkövesse élete első baklövéseit, megengedni, hogy felmásszon a mászóka tetejére, elköszönni tőle az óvoda ajtajában, elengedni az irreális és egymásnak ellentmondó elvárásokat, és csak elhinni, hogy elég jó anya vagyok, ezek számomra hatalmas kihívást jelentő feladatok voltak. 

Aztán a második gyermekem emelte a tétet, és behozta az életünkbe az allergiát, a gyerekkori asztmát, az orvosi köpenyeket, a rohammentőt. 

És bár lassan alakul minden, de kemény tanulóút volt számomra elfojtani az állandó aggodalmat, és átélni a pillanatokat. Sohasem fogok ennek az útnak a végére érni. De nehéz is felhőtlenül anyának lenni, mert három gyereknél mindig akad valami. 

A barátnőm a téren idegesen húzta összébb a kabátját, én meg csak néztem a fiamat, aki nekikészült egy újabb motoros száguldásnak, és csak annyit mondtam: kerüld ki azt a lyukat a homokozó mellett, kisfiam.  

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

A családotokban, ahogyan a hagyományos cigány kultúrában, az éneklés és a tánc nemcsak szabadidő-eltöltés, hanem érzelemkifejezés, együttlét, kommunikáció. Ha színpadra kerül, vagyis egy produkcióban ugyanolyan felszabadító tud maradni?   

Mindenféleképpen öröm, merthogy eleve azt visszük föl a színpadra, amit otthon is csinálnánk és csinálunk, csak színpadképes formába öntjük. 

Mi autodidakta módon tanultunk meg énekelni, a kezdetektől örömből zenélünk. 

Ami a lelkünkben van, azt egyébként is dalba öntjük, ez a lételemünk, improvizálunk, az előadó a szöveget az alkalomhoz megfelelően változtathatja. Ehhez a közönség részéről és a színpadon is nagy figyelemre van szükség, ahogyan otthon is meghallgatjuk a másikat. 

Egyszer azt mondtad egy interjúban, hogy a cigányok nem szeretik elmondani, amit éreznek, inkább elzenélik, elénekelik. Mi az, amit ki lehet mondani énekkel, és nem lehet vagy nem illik másképpen? 

 Nyilván léteznek illendőségi szabályok, van, amit még zenében sem fogalmazunk meg. Az elénekelt mondandónak nagyobb a súlya, és bennünk is könnyebben fogalmazódik meg, és sokkal közelebb jut a másik szívéhez. Azért kevés embernek van bátorsága ahhoz, hogy igazán azt énekelje, ami a szívéből fakad. Pedig az embernek erre szüksége van, akár zenében, versben, írásban vagy más alkotásban. Isten ehhez különféle művészi eszközöket adott nekünk, és képességet is arra, hogy megértsük az ilyen üzeneteket. 

Mit jelent számodra a színpadi közönség? Az életedben a női szerep, az anyaszerep, most a nagymamaszerep az elsődleges, ezt mindig elmondod. Hogyan fér bele ebbe az esti fellépés, a turné? 

Amikor elkezdtünk zenélni, akkor lettünk egy pár a férjemmel, Rostás Mihály Mazsival, és akkor született meg a lányunk is. Akkoriban nem sokat énekeltem színpadon, csak vendégként a Romano Drom-ban, ahol a férjem tagként zenélt. Akkor így esett jól, és mindazt, amit abban az időszakban megélhettem a lányommal, nem adnám semmi pénzért. Most unokáim vannak, és amikor éppen nem vagyunk úton, a lányomnak segítek a három pici mellett. Talán nekem mindig egyszerűbb volt így, hogy a férjemmel együtt dolgozunk. Sok terhet átvállal, mindent előkészít. Ha mondja, hogy menni kell, akkor megyünk, és akkor tudom, hogy azt a napot meg fogja oldani a lányom nélkülem. De amikor nincs előadásunk, a száz százalékot próbálom adni a családnak. 

Azt hiszem, én a színpadon, a zenélésben is igyekszem anya és feleség maradni. 

Az apák és a nagyapák szerepe is ilyen fontos a családban? 

Mindenféleképpen, bármelyik családban. A fej adja a tartását a családnak. Nálunk megvan ennek a komolysága, miközben a játékossága is, hiszen a férjem is játszik az unokákkal, megyünk velük együtt mindenfelé. 

Nem könnyű ma megőrizni a szülői tekintélyt. Gyakorta hallani arról, hogy a szülők hányféleképpen traumatizálhatják a gyerekeiket, és sokan azért, hogy ezt elkerüljék, inkább „lemondanak” arról, hogy a gyerekeik tiszteljék őket. 

A kultúránkban a gyerekek mindig elsődleges helyet foglaltak el, a gyerekkoromban is, ma is. És azt gondolom, hogy a kölcsönös tisztelet és odafigyelés őrzi meg a családfőt fejként. A tisztelet a szülő, nagyszülő részéről a gyerekek, unokák felé talán még fontosabb. Tény, hogy a mai fiatalabb nemzedék néha túl sokat enged meg magának, de ez nemcsak a cigány közösségekre, hanem az egész társadalomra igaz. 

Az csak romantikus közhely, hogy a cigány közösségek összetartóbbak, és inkább felelősnek érzik magukat egymás gyerekeiért is? 

Ez tényleg így van, de régebben ez nálunk is sokkal erősebb volt. Az internet berobbant az életünkbe, és ezzel együtt a közösségek tagjai is elszakadtak egymástól. Miközben nagyon jó, hogy akik távol vannak, családtagok, rokonok, online elérhetik egymást, közben sok közvetlen, emberi kapcsolatot el is vesztettünk. 

Lehet menteni a kultúrát, a dalokat fel lehet vinni a színpadra, lemezre. De hogyan lehet azokat az értékeket megőrizni, amelyek a hétköznapjainkban bújnak meg? 

Nehéz kérdés. Nagyon egyén- és családfüggő. 

Nálunk például megszűntek azok a közösségi terek, mint amilyenek a vásárok voltak, ahol spontán módon találkozhatott sokféle cigány és nem cigány ember. 

Nagyon anyagiassá váltak az emberek, és ez óriási probléma. Mindent ehhez kötünk, és lassan tényleg nem tud örömöt okozni az, hogy egymást látjuk. Gyerekként boldogok voltunk, ha volt egy karácsonyfánk, és volt mit enni, ha békességben, szeretetben együtt tudtunk lenni. Ma meg már az sem tud örömöt okozni, ha egy apró ajándékot kapunk a másiktól – tisztelet a kivételnek –, mivel nagy dolgokra vágyunk, amelyek sok pénzért vásárolhatók meg. 

Kép

Fotó: Emmer László

Mit mond el rólad, rólatok a nyelv, amelyen énekelsz? 

Lovári cigány nyelven énekelek, így is beszélünk otthon, de kettős identitásunk van, a magyart is ugyanúgy használjuk. Számomra könnyebb a dalokat cigány nyelven megfogalmazni, de vannak magyar vagy részben magyar nyelvű dalaink is. Az azonban tény, hogy sokszor egyszerűbb valamit cigányul kifejezni, hiszen léteznek olyan fogalmaink, amelyeket magyarul csak körülírni tudnánk, lováriul azonban van rá szavunk. A nyelvünkben benne van a múltuk és a jelenünk. A mai fiatalok már nem lóvásárba járnak, hanem szórakozóhelyekre, autóval és nem lovas kocsival, és mást is énekelnek, de ugyanazon a nyelven. Egy élő kultúrában ez a fajta változás természetes, a mostaniak már megéneklik azt, amiben ők vannak, mi még meg tudjuk énekelni azt, amit a múltban megélhettünk. 

Van a kettő között a kapocs? 

Amíg felelősek vagyunk a fiatalokért, amíg tudunk mit mondani, és ők meghallgatnak minket, addig az a kapocs ott van. 

Szoktatok Mazsival csak egymásnak zenélni? 

Igen, hogyne, amikor van időnk, kedvünk. Születnek is dalok, és a férjem olyankor rögtön kíséri is, és fel is veszi, hogy el ne felejtsük. 

Az együtt töltött idő átcsap munkába?

Mindig megéljük a pillanatot, csak ő gyorsan meg is örökíti. 

Abból majd később kialakulhat valami fontos, amit meg tudunk mutatni, hiszen a dalainkat tényleg a saját életünkből merítjük. 

Adtatok már dalt egymásnak ajándékba? 

Hűha! Igen. De az unokáinknak is megénekeljük az örömöt, amit ők adnak, vagy a szeretetet, amit a lányunktól kaptunk, amikor gyerek volt. 

Sokszor mondod, hogy édesapádnak különlegesen szép hangja volt. Van róla felvétel?

Igen, házi felvétel, amiről ő nem is tudott, emlékül szerettük volna magunknak. Aztán később, mikor készítettük a Romanimo lemezt, szerettük volna megmutatni, hogy milyen is volt a hangja, mi az, amit tőle kaphattam én és a családom is. Az ilyen vagy van, vagy nincs, vagy adja Isten, vagy nem, hogy valaki olyan hitelesen tudjon érzelmeket közölni. Apám mellett és abban a közösségben felnőni kivételes áldás volt. 

Mekkora az a közösség, amelyről beszélsz? 

A szűk családi kör, a tágabb családjaink közössége, és azok a cigány emberek is, akikkel egy-egy helyen együtt éltünk meg valami fontosat. 

Az országon, a világon átívelő cigány kultúra mennyire egységes? 

A zene által az ország és a világ olyan részeire is eljutunk, ahová egyébként nem utaznánk el, és ott megismerhetünk embereket a saját közösségükben is. Ez spontán alakul, észrevétlenül. A legfontosabb, ami összeköt, az a nyelvünk. Amikor Mexikóban léptünk fel, az ottani cigányokkal is értettük egymást. Sajnos ez az a része a kultúránknak, ami egyre jobban kihalóban van, de most még a világ bármely táján megértjük egymást. A lovári cigány világnyelv, de idézőjelben. Akik pedig ezt otthonról hozzák, hozzák vele a hagyományos kultúrát is. 

Amikor Indiában voltunk, megkérdeztük, hogy mi az, amiről ott meg tudják egymást különböztetni, hiszen mindenkinek sötétebb a bőrszíne. Elmondták, hogy a viseletük sokkal színesebb, tükör van a ruháikon, pörgős szoknyákban járnak, sok ékszert viselnek. 

Érdekes, hogy ott is fémmel kereskednek. 

Kép

Fotó: Jónás Jácint

Amikor készültünk a fotózásra, sok kérésed volt a stylisthoz, elmondtad például, hogy milyen hosszúságú ruhát veszel fel, hogy mennyire lehet kivágott. Az öltözködésre vonatkozó szabályokat is jobban tartják a cigány közösségek, mint a társadalom többi része? És inkább a nőkre vonatkoznak ezek? 

Vannak bizonyos dolgok, amelyekre a férfiaknak is illik odafigyelniük, de hát bizonyos helyekre senki sem megy el atlétában vagy rövidnadrágban, ez a nem cigány embereknél is van. A nőknél az ilyen elvárások erősebben jelen vannak, de az én gyerekkoromban még sokkal keményebben elvárták ezeket. Régen fejkendő és kötény nélkül egy asszony sem jelenhetett meg sehol. Mára ezeket elhagytuk, lépést tartunk a XXI. századdal, de én ma sem viselek nadrágot, és szoknyából is csak hosszabbat. 

A hagyományos család nőkre vonatkozó szabályai mennyit változtak? 

A nőknél az asszony- és anyaszerep ma is elsődleges, én is eszerint élek. 

Abból, hogy Mazsival a Holdvilág Kamaraszínházban, ahol a kilencvenes években már gyakran felléptél, ismerkedtetek meg, arra következtetek, hogy a családotok mégis modernebb volt az átlagnál. 

Más világ volt az is, ma már jobban féltjük a gyerekeket, szeretnénk megvédeni őket a veszélyes közösségektől… Mi, cigány gyerekekként a nem cigány gyerekekkel együtt játszhattunk, szabadon kimentünk, nem kellett őrizzenek a szüleink, nem kellett félni attól, hogy majd egy drogkereskedő megkörnyékez minket. 

Mit énekelsz az unokáidnak? 

Mindenfélét, ahogyan a pillanat adja, ahogyan érzem magam, mikor milyen helyzet van.

 Fájdalmat és örömet, amit egy felnőtt megél? 

Nem biztos, hogy a fájdalmamat, de azt, amikor annyira szeretsz valakit, hogy a sírás jön rád, azt igen. Abban melankólia is van. 

Látni egy felnőttet sírni, nem ijesztő egy gyerek számára? 

Megkérdezi, hogy mi van veled, és ez normális. Ilyenkor az ember megöleli és megnyugtatja, hogy nincs baj, semmi baj. 

A koncertjeiteken is ott vannak a gyerekek? 

El szoktuk vinni őket, ahova lehet, ők is résztvevői az előadásnak, ha éppen van hozzá kedvük, mászkálnak, énekelnek velünk, vagy a nagyobbik unokám gitárt fog. 

Ma, amikor a közönséget gigaprodukciókkal és futurisztikus technikával kápráztatják el, hogyan hat az emberekre ez a családias hangulat? 

Szeretik, hogy csak egy mikrofon van előttünk. Mi is spontán táncolunk a színpadon, és ha a közönség tagjainak van kedve hozzá, akkor velünk táncolnak. Ez a fajta megélés szerintem ma hiányzik a családok otthonaiból is, szükségünk van arra, hogy a gyerekekkel szabadon együtt legyünk, és részesei legyenek ők is a felnőtt társaságnak. Ehhez ad nekünk közeget a zene.  

Ez az interjú eredetileg a Képmás magazin 2024 októberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A fast fashion, vagy magyarul gyors divat a ruha- és textiliparban érzékelhető jelenség. Leegyszerűsítve arról szól, hogy rövid idő alatt a lehető legtöbb nadrág, pulóver, kabát és egyéb ismert öltözködési termék készüljön el, elfogadható piaci áron, és hasonlóan gyorsan a boltok polcain kössön ki.

Ahogy a környezetszennyezéshez és zöld átálláshoz köthető témák nagy része, a fast fashion is az elmúlt években vált igazán felkapottá, pedig a jelenség nem nevezhető újkeletűnek. Az 1990-es évektől kezdve folyamatosan változnak a vásárlási szokásaink, a rendszeres pénzköltéssel járó „shoppingolás” pedig már régóta a hétköznapjaink részévé vált. 

Ma már természetesnek vesszük a széles kínálatot, ezért a vásárlásra nem különleges eseményként tekintünk, és nemcsak akkor veszünk meg valamit, amikor feltétlenül szükségünk van rá, hanem „hobbiból” is szívesen vásárolunk. 

Abba viszont ritkán gondolunk bele, hogy a számunkra kényelmes helyzet visszafordíthatatlan következményekkel járhat a környezetre nézve.

Valóban ennyire káros?

A fast fashion kapcsán az egyik leggyakrabban hangoztatott tény az, hogy a ruhaipar a világ széndioxid-kibocsátásának tíz százalékáért felelős, ez kétszerannyi, mint amennyi a teljes légi és hajós közlekedés során a levegőbe jut. Emellett az előállítással járó vízveszteség is óriási, az óceánban kikötő mikro-műanyagokról nem is beszélve.

Világszinten természetesen a legnagyobb – és előállítás szempontjából is az élen járó – országokban teljesedik ki leginkább a jelenség. Az Amerikai Egyesült Államokban, Kínában, Japánban és Nagy-Britanniában is rendkívül sok termék készül, de az európai országok közül érdemes kiemelni Norvégiát is, mint kevésbé ismert példát. Egyes cégek arra törekednek, hogy adott esetben hetente dobjanak új terméket a piacra, ezeknek felvásárlása pedig fizikailag is lehetetlennek tűnik, ebből kiindulva nem meglepő a keletkező szemétmennyiség. 

Becslések szerint percenként több teherautónyi ruha válik szemétté, ez alapján el lehet mondani, hogy a fast fashion jelensége az egyik legkárosabb a világon, több fronton is hozzájárul a bolygó szennyezéséhez.

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

Miért van erre szükség?

Nem lenne rá semmi szükség. 

Bár az adatok és az ismeretek hiányosak a pontos számokat illetően, a becslések szerint az évente gyártott ruhadarabok kb. negyven százalékát egyáltalán nem adják el (optimistább becslések alacsonyabbra teszik ezt az arányt). 

Ez több mint hatvan milliárd terméket jelenthet. A cégek valószínűleg éppen a pazarlás mértéke miatt nem adnak ki részletes információkat az értékesítésről, hiszen már így is nagy felháborodás övezi az üzleti modellt.

A túltermelés ebben az esetben sem magyarázható társadalmilag elfogadható indokkal, ugyanis a fogyasztóknak egyáltalán nincsen igényük ilyen mennyiségű öltözködési termékre. Bár valóban sok időt töltünk üzletekben, ezt a tempót szinte lehetetlen követni.

Egyértelmű az is, hogy a mindennapokban egyre kevésbé használjuk többször ugyanazokat a ruhákat, a jelenséghez tehát akarva-akaratlanul mi magunk is alkalmazkodunk azzal, hogy folyamatosan újabb darabokat akarunk beszerezni, az éppen aktuális trendeket követve.

Hogyan zajlik a munka?

A gyors ütemű termeléshez nyilvánvalóan olyan munkaerőre is szükség van, amely elő tudja állítani a kívánt hatalmas mennyiséget. Az szintén komoly problémát jelent a ruhaszektorban és más termékek előállításánál is, hogy gyakran nehéz követni, milyen munkakörülmények között zajlik a termelés. 

Egyes esetekben alaposan feltételezhető, hogy emberi jogi szempontból nem megfelelő vagy akár elfogadhatatlan tényezők mellett dolgoztatnak munkásokat, akár kiskorúakat is.

Bár a problémával jó néhány civil szervezet foglalkozik világszerte, és egyre nagyobb közfelháborodást vált ki, mégsem tűnik úgy, hogy az elmúlt időben sikerült volna jelentősen visszaszorítani a jelenséget. Ahogy sok más dolgot, a munkakörülményeket sem teszik eléggé átláthatóvá a textiliparban termelő cégek, de gyakran készülnek tényfeltáró riportok a veszélyes munkafolyamatokról, amelyek során az alkalmazottaknak néha megfelelő védőfelszerelés nélkül kell teljesíteniük, ami akár súlyosabb sérülésekhez is vezethet. 

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

Hogyan lehet megfékezni?

Ahogy a többi rendkívül káros globális jelenséget, a fast fashiont is nagyon nehéz megállítani, vagy ellensúlyozni a hatásait. Mivel a probléma már régóta része a mindennapjainknak, az évek során egyre több szervezet kezdett el foglalkozni vele, megoldásokat keresni rá. A spanyolországi Ecoalf cég például algából és újrahasznosított műanyagból gyártott cipőket, a szükséges anyagokat különböző partokról összegyűjtve.

Egyes cégek függönyöket, takarókat, gumiabroncsokat vagy éppen biztonsági öveket használnak termékek és kiegészítők gyártásához. Az említett példák mellett még számos jó módszer van arra, hogy a gyártók csökkenteni tudják az előállítási folyamat veszélyes hatásait, a kérdés csak az, ők maguk mennyire hajlandók változtatni és ilyen módszerekben gondolkodni.

A mi szempontunkból lényeges kérdés, hogyan járulhatnánk hozzá mi magunk a helyzet javításához.

Elsősorban természetesen a saját vásárlási és ruhaviselési szokásainkon kellene változtatni, hogy a cégek felé még inkább jelezzük, nincs szükségünk ennyi cuccra. A kimutatások alapján már az is jelentősen segíthetne, ha kevesebbet mosnánk, és a szárítógépek helyett gyakrabban választanánk a szabadtéri szárítást. Továbbá a minőségi ruhák vásárlása és az enyhén ,,sérült” cuccaink kézi megjavítása is segíthet, például egy leszakadt gomb visszavarrása, vagy a nadrág felhajtása.

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

Ma már a Z generáció is sokat foglalkozik a problémával, elsősorban azok, akik az élet egyéb területén is a pazarlás minimalizálására koncentrálnak. Szép számban találunk a közösségi médiában is olyan videókat, amelyek a zero waste fashiont népszerűsítik. Ennek egyik alapja, hogy száz százalékban minőségi anyagból készült termékeket vásároljunk, vagy rendelés esetén azokat a cégeket válasszuk, amelyek a fent említett újrahasznosítási elveket követik.

Ami ebben az esetben is nehezítő tényező, az a megszokott, kényelmes dolgokról való lemondás, hiszen erre gyakran csak vonakodva vagyunk képesek, a részletes tájékozódásról nem is beszélve. Összességében mégis rendkívül fontos lenne csökkenteni a textilipar káros következményeit, mert a magatartásunk e tekintetben jelentősen befolyásolhatja a jövőnket.

Arra rendkívül kevés esély van, hogy a fast fashion korszaknak belátható időn belül véget vessünk, de egyes kérdőíves felmérések szerint a nagyobb cégek egy része hajlandó lenne csökkenteni a jövőben a túltermelés mértékén. Amiről pontosan nem is tudhatjuk, hogy mennyire eltúlzott, így az enyhülést is nehéz lesz mérni.