Úgy gondolom, ezek a díjak az emberi értékeidnek is szólnak, hiszen a közönségdíjak kapcsán például az is fontos, hogy a színész szerethető legyen.

Éppen ezért szeretetdíjaknak hívom őket, mert ezek mind a közönségtől, a hallgatóimtól és a kollégáim részéről jöttek. De legyünk őszinték: minden díj arról szól, hogy kiért mozdul meg egy csapat, ki mellett mozgósíthatók az emberek. Hiszen sokaknak járna, sokan megérdemelnék, de sajnos nincs mögöttük egy harcos kolléga vagy egy színház, és akkor nem jön össze. Mielőtt a Halhatatlanok Társulatának tagja lettem, megható volt látni a kollégákat, ahogy videón üzentek a közönségnek, vagy Pásztor Erzsikét, ahogy minden előadás után kiállt a színpadra, és kérte, hogy szavazzanak rám. 

Ebben nemcsak a közönség irántam érzett szimpátiája, hanem az Erzsike irányába áradó szeretet is benne volt. 

Hogyha ő kéri, akkor igen, megtesszük.

Egyre ritkább a hétköznapokban, hogy valaki nyíltan kiáll, méltatja a kollégáját, és tesz azért, hogy a munkatársa teljesítményét kitüntessék. Te is úgy tapasztalod, hogy többen azt hiszik, ha rossz színben tüntetik fel a kollégát, akkor a saját teljesítményük nagyobbnak hat? 

Sajnos rengeteg ilyennel találkozom, és iszonyúan elszomorít. Pedig tapasztalom, hogy mennyit tud jelenteni a hétköznapokon egy apró dicséret is. Ha csak annyit mondok a kolleginának, hogy „Milyen csinos vagy!”, már attól sokkal jobban érzi magát. 

A környezet elismerése vagy a belső meggyőződés nyom többet a latban?

Fontos a külső megerősítés, mert amit kívülről hallunk, azt könnyedén elhisszük. De ha másról hallunk valamit, azt is hajlamosak vagyunk igaznak venni. Ez olyan, mint amikor valaki felmagasztalja saját magát, hogy ő milyen jó színész/rendező/akármi, egy idő után már hiába látod, hogy ez nem így van, még a környezet is az ő meggyőződését igazolja vissza: ez az ember hirtelen ott lesz mindenhol, kapja a lehetőségeket, ott lesz a plakátokon. Sajnos ugyanígy működik a megsemmisítő kritika is: karriereket tehet tönkre a közmegvetés.

Te el tudod ismerni a saját teljesítményed? Tudod jólesően lapogatni a saját válladat egy jól sikerült előadás után?

Nálunk ez úgy alakult, hogy gyakorlatilag nem volt olyan díj, amelyet anyám (Zsurzs Éva filmrendező – a szerk.) ne kapott volna meg. Tehát nekem – ha úgy tetszik –, mindenből volt otthon, ha nem is az enyém. 

Nagyon érdekes volt, ahogy anyu a díjakra reagált: örült is nekik, mosolygott, elment az átadóra, de amikor előfordult, hogy kérdeztem, „mennyi pénz jár ezzel?”, azt mondta, hogy semmi, csak a szégyen – mindig nevettünk ezen. 

A díjai közül egyeseknek nagyon örült, másokat pedig rezignáltan fogadott. Így egyszerűen abba nőttem bele, hogy a díjaktól nem kell hanyatt esni. A pályám elején nem is jutott eszembe, hogy akár kaphatnék is valamit, mert én a játék öröméért játszottam. A kollégáim mondogatták állandóan, hogy nekem is kellene már kapnom valamit. Amikor pedig jött a rendelet, hogy a művészeti díjas kollégáknak megemelik a nyugdíját, sokak számára akkor derült ki, hogy én azért nem adom be a kérvényt, mert nem kaptam díjat – ezen sokan meglepődtek. Az, hogy most sorra jöttek az elismerések, fantasztikus érzés, mert mind közönség-, illetve szakmai díj.

Kép

Zsurzs Éva rendező (középen) és Zsurzs Kati (az asztalnál) a Csongor és Tünde próbáján, 1976-ban 
Kép: Fortepan / Szalay Zoltán

Hogy a saját teljesítményemet mennyire tudom értékelni egy előadás után, az nem csak tőlem függ. Attól vagyunk professzionálisak, hogy akkor is el tudjuk játszani a darabot, ha meghalt az anyánk előző nap, mert abban a néhány órában mindent kizárunk, csak a játékra figyelünk. De ez teljesen más, mint amikor megtörténik a varázslat: az összes színész és a közönség finomhangolásban van, értjük egymás rezgéseit, és pontosan megtaláljuk azt az egyensúlyt, hogy még tudjuk figyelni a nézőtéren a reakciókat, de ne telepedjünk rá a közönségre, ne akarjunk nyomást gyakorolni. Nagyon sok összetevője van a színházi élménynek, annyi mindennek kell stimmelnie: zakatol-e a tudatalattinkban olyan dolog, amit nem tudunk kizárni? Tudjuk-e a közönséget a darab „plusz” szereplőjeként kezelni – ez nagyon fontos! 

Valóban nehéz feladat lehet úgy kialakítani a kapcsolatot egy embertömeggel, hogy nem nézel rájuk, csak a hatodik érzékeddel figyeled őket.

Képes vagyok a legkisebb reakciót is kiszűrni. Van olyan kolléga, aki úgy játszik, hogy a tudatából teljesen kizárja a közönséget, de ezt én el sem tudom képzelni. Éppen ez a színház lényege: az élő kapcsolat, hogy együtt csinálunk valamit, amiben ők a puszta jelenlétükkel vesznek részt.

Mindig eszembe jut, amikor színházban vagyok, hogy ez a jelenség, hogy szájtátva nézzük, ahogy más emberek eljátszanak egy történetet, gyakorlatilag az idők kezdete óta velünk van, és az ókortól számítva szinte változatlan formában történik. Ez döbbenetes!

Egyszer megkérdezték tőlem, hogy szerintem meddig lesz még színház. 

Biztos vagyok benne, hogy addig, amíg ember lesz, színház is lesz. 

Önkéntelenül rátapad a figyelmünk a rólunk szóló történetekre: hogy milyenek vagyunk, milyenek lehetnénk, mi hogyan reagálnánk erre a helyzetre? Ez egy nagy közös játék. Egy történész mondta, hogy lehet, hogy minden megváltozott körülöttünk az évezredek folyamán: fejlődik a technológia, a tudomány, az életvitelünk is egészen más, mint több ezer éve, de egy valami változatlan: az emberi természet. A legjobb bizonyíték erre a színház évezredes uralma. Ma már nagyon megoszlik a közönség: van, aki az elgondolkodtató, konfliktusos vagy éppen politikai darabokat keresi, mások viszont csak egy jó kikapcsolódásra vágynak – én ezt a részét is nagyon komolyan veszem, mert szerintem fontos, hogy tudjuk segíteni az embereket abban, hogy legalább arra a két órára, amíg a nézőtéren vannak, önfeledten nevethessenek. 

Kép

Zsurzs Kati - Kép: Földi Tamás / Wikipédia

Milyen szerepeket szeretsz játszani?

A nagy drámai szerepekről az alkatom miatt lemaradtam naiva koromban, és később is inkább a vígjátékok felé mozdult a pályám – talán a humorérzékem miatt. Olykor játszottam drámákat, és nagyon szerettem. Nagy élmény volt látni, hogy hatást gyakorolok a nézőre: eljutott oda, ahová én, tudott velem jönni. Igazán megfacsartuk a lelkét, megmozdítottunk benne valamit. Egyszer játszottam a Jóccakát anya… című kétszemélyes darabot, amely arról szól, hogy a lányom bejelenti, ma este öngyilkos lesz, és én minden eszközzel próbálom megfékezni. Ezt csak picike helyen lehetett játszani, ahol a nézők olyan közel voltak, mint most mi ketten itt, a kávézóban, egy kisasztal két oldalán.

Nagyon szuggesztív élmény lehet…

Kemény. Egy nagy kibeszélős este, amikor kiderül, hogy a lánynak is megvannak az okai, de az anyának, nekem is mindenre megvolt az okom, amit tettem. Isteni darab, nagyon mély; lehet rajta röhögni és nagyot sírni. Imádok ilyet játszani, ahol a közelség miatt érzem minden kimondott mondat hatását. 

Engem is megviselt minden alkalommal, és a nézők is úgy távoztak a végén, hogy nem azt mondták, milyen jó voltam, hanem hogy ez a beszélgetés még előttük áll az anyjukkal. 

Ez az igazi ajándék, amikor felszínre hozhatok valamit, ami nagyon mélyen van, és nem beszéljük meg! Jó látni, hogy hatni tudok, de mindig tisztában vagyok vele, hogy ez óriási felelősség is.

Sokak életére befolyással vagy, még többeknek pedig szinte a hétköznapi ismerőse lettél a Mi kis falunk óta. Hogy viseled ezt az ismertséget?

Valóban, egyre többen ismernek meg az utcán. Fiatalabb koromban, ha valahol megismertek a közértben, oda már nem mentem többet, mert annyira zavarba tudtam jönni. Most már nem kínzom magam azzal, hogy messzebbre menjek, hátha ott nem ismernek. A hangom alapján sokszor eddig is felkapták a fejüket, csak nem igazán tudtak hová tenni. A legjobb sztori a helyi kisboltban volt, amikor a csemegepultból kértem 20 deka párizsit. Az eladó rám néz, és azt mondja: „Mi? Mondja még egyszer!” Nem tudtam mire vélni, de csak elmondtam még egyszer, mire az eladó örömében a pultra csapott, és ezt mondta: „Maga egy magyar hang!”

Az oktatással és kutatással foglalkozó szakember már a doktori disszertációjában is azt vizsgálta, hogy miképp alkalmazhatók a kutyák különböző bűnügyi nyomozások során, például amikor kábítószert kell megtalálniuk vagy szagokat azonosítaniuk. Orsolya miután kutyakiképző vizsgát tett, saját angol vérebei által is tapasztalhatta, miként „működnek” a kutyák, amikor nyomot követnek, embert mentenek vagy éppen kiválasztják a szagokat. Mivel az ebekkel végzett munka eredményes volt, felvetődött benne, hogy más területeken is – például az egészségügy – sikeresen lehetne alkalmazni az állatokat. Az újabb kutatások, orvosi tanulmányok vezették el oda, hogy betegségfelismerő kutyák kiképzésével foglalkozzon. 

Hogyan zajlik az ebek kiképzése? 

Hasonlóan, mint a rendőrségi szagazonosító kutyáké. A különbség az, hogy egy nyomozás során a bűncselekmény helyszínén rögzítenek egy indítószagot, és a kiképzett kutyának azt kell összehasonlítania a gyanúsított szagával. A betegségfelismerés folyamatában a beteg és az egészséges emberektől vett, valamint az előre betanult szag alapján kell jó döntést hoznia az állatnak, jelen esetben felismernie a tüdődaganatot. A kiképzés elején fontos, hogy felmérjük a kutya motiválhatóságát. Figyelembe kell vennünk a tulajdonságait, és azok alapján kell kiválasztanunk a jutalom típusát. Ez lehet játék vagy élelem. 

A „találatot” egyértelműen kell jeleznie a kutyának, például üléssel vagy fekvéssel. Jellemzően egyéves körüli, engedelmességi alapokkal rendelkező ebbel lehet kezdeni a betegségfelismerő képzést, amely négy, de akár tizenkét hónapig is tarthat – a rák típusától is függően –, ideális esetben napi kétszer húsz percben. A kiképzési idő függ a megtanítani kívánt szagtól, annak kémiai kötéseitől, a kutya fajtájától, szaglóérzékenységétől, a kiképzés felépítésétől. 

Miután mintákat – kilélegzett levegő, tenyérről vett izzadság, fülzsír, vizeletminta – gyűjtünk beteg és egészséges páciensektől, megtanítjuk a kutyának, hogy különbséget tegyen közöttük. 

Például leteszünk sorba ötöt, amelyek közül négy egészséges és egy beteg. Egy mintát egyszer lehet felhasználni, hogy az állat valóban a betegséget ismerje fel, és ne egyéb illatra legyen figyelmes. 

Jelenleg a tüdőrák-felismerő programban három kutyafajtával – vizsla, németjuhász, bordercollie – foglalkoznak a kiképzők. Most a tesztelési fázisnál tartunk. Felmérjük, milyen pontossággal dolgoznak a kutyák, milyen hatékonysággal képesek kiszagolni a betegséget, és összevetjük az adatokat az eddigi külföldi kutatási eredményekkel.  

Egyéb betegségek, például a cukorbetegség észlelése más kiképzési módot igényel? 

Igen, az adott kór típusa határozza meg a tanítás során használt eszközöket, mintákat. Míg egyes esetekben a nyálminta, a kilélegzett levegőminta az eredményre vezető, addig más típusoknál például kenet alapján is lehet tanítani a kutyát.

Mely fajták a legalkalmasabbak az ilyen jellegű feladatra? 

Azok, amelyek a tenyésztés során is a szagfelismerésre, követésre szelektáltak, mint az angol véreb vagy a beagle, valamint a „palackorrú” kutyák: a németjuhászok, belgajuhászok. Az ő orruk ugyanis több szaglóreceptorsejtet tartalmaz, mint a kisebb, „nyomott orrú” társaiké, így szagfelismerő képességük is jobb. Az általánosítások mellett azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy a motiváció mindennél fontosabb, ez az alapja az együttműködésnek, a sikernek.

Úgy tudjuk, a kutyákat az emberi szagok alapvetően nem érdeklik. Mégis másként viselkednek, ha gazdájukon a megszokottól eltérő szagot éreznek.  

Egy angol alapítvány vezetője mesélte, hogy a kutyája egyik napról a másikra elkezdte kaparni, orrával bökdösni a mellkasát. 

Néhány nap után a hölgy felkereste háziorvosát, aki különféle vizsgálatokra küldte. Mellrákot diagnosztizáltak nála, amit aztán sikeresen megoperáltak. 

Az ember és a kutya között a több ezer év alatt társas kötelék alakult ki. A kutyákat csakugyan nem érdeklik az emberi szagok, de az állandó együttlét során érzékelik, ha a gazdájuknak megváltozik az anyagcseréje. Emiatt viselkedett izgatottan, ezért jelzett a gazdinak az említett kutya is. Másik példaként említeném a cukorbetegséget. Ha a felismerésére kiképzett kutya túl magas vagy alacsony vércukorszintet észlel, az éjszaka közepén is felébreszti, figyelmezteti gazdáját.  

Orsolya szerint a kiképzett kutyák megbízhatók, gyorsan dolgoznak, és költséghatékony megoldást kínálnak az elődiagnosztizálásra. Soha nem fogják felváltani az orvosokat, de a jövőben hatékonyan közreműködhetnek abban, hogy nemcsak a tüdődaganatot, hanem a prosztata- és méhnyakrákot is korán fel lehessen ismerni. Jelenleg egyes alapítványok, civil szervezetek foglalkoznak időszakosan a különböző ráktípusokat felismerő kutyák kiképzésével. Úgy véli, hamarosan az allergénekkel kapcsolatban is sort kellene keríteni az ebek kiképzésére.   

Ez az interjú eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

A meddőség az élet minden területéről elrabol valamit

„Az élet továbbadásának csodája, a teremtő munkában való részesedés megkülönböztetett kiváltság. A nő kizárólagos privilégiuma, hogy testén keresztül átélje az új ember alakot öltésének páratlan folyamatát. Nem véletlen, hogy a nők többsége vágyik arra, hogy gyermeket hozzon a világra” – így fogalmaz a szerző arról a legtöbb nőben munkálkodó vágyról, hogy egy nap anyává váljon. De mi történik, ha a testünk minden akaratunk, próbálkozásunk ellenére sem képes megadni nekünk a gyermekáldás csodáját? Muzslai-Bízik Hanna ezt a számára egy évtizede tartó küzdelmet tárja az olvasó elé saját történetének elmesélésével. 

Ahogy arra az írónő is hivatkozik, a WHO 2022-es felmérése alapján a felnőtt népesség 17,5 százalékát érinti a meddőség problémája. Korántsem elhanyagolható szám, de a statisztikák megismerése mellett legalább annyira fontos kérdés, hogy ez az akadály milyen folyamatokat indíthat el az érintettek lelkében, milyen hatással lehet a párkapcsolat mellett a munkahelyi, családi, baráti viszonyokra. 

A könyvből ugyanis kiderül, hogy a terméketlenség „tehetséges, felkészült tolvajként” az élet minden területéről elvesz valamit: kihat az egyén magáról alkotott képére, identitást teremt, valamint a környezethez való viszonyulást is befolyásolja. 

Hiszen mit is él át egy infertilitással küzdő nő? A szerző megfogalmazása szerint azt, hogy „»A méhem egy temető.« A szervem, mely arra rendeltetett, hogy az élet bölcsője legyen, koporsóvá vált. Eddig senki nem jutott ki belőle élve. Nőiességem védett babaszobájában krematóriumot épített a gyermektelenség.”

Kép

Muzslai-Bízik Hanna – Fotó: Turcsány Torda I Harmat Kiadó

Férfi és nő: két csatatér, de ugyanaz a küzdelem

A könyv egyik fontos megállapítása, hogy a terméketlenség okozta krízissel, nehézségekkel a férfinak ugyanúgy szembe kell néznie (akkor hatványozottan, ha kiderül, hogy az ő oldaláról is adódnak meddőségi problémák). Ez óhatatlanul kihat a párkapcsolati életre is. A „terméketlenség porfelhőjében való fuldoklás” a legnehezebb helyzetekben azt érezteti a párokkal, hogy nincs köztük egység. Bár a közös célért, a várva várt gyermekért küzdenek mind a ketten, ezeket a harcokat sokszor különböző csatatereken kell megvívniuk. Az sem kizárt, hogy egy ponton az egyik fél belefárad a folyamatos sikertelenségbe, és már inkább feladná a küzdelmet.

Az írónő szerint azonban még ebben a kilátástalannak tűnő helyzetben is rá lehet találni arra a partnerségre, amely valójában mindvégig ott volt a két ember között: „A lényeg a házasságunk, a szövetségünk, ami ezt a lehetetlenül nehéz helyzetet is átvészelte. Együtt beletanultunk egy új, addig teljesen ismeretlen együttműködési formába, melybe ez az abszurd élethelyzet kényszerített bele minket.” 

A nehézségek által pedig végül rájöttek arra is, hogy ők ketten gyermek nélkül is teljes családot alkotnak, hiszen az „nem a gyermekkel születik, hanem két ember lényének örök érvényű egymásba fonódásával, és szeretetből szőtt szövetségével”. 

A terméketlenséggel küzdők a párjuk mellett még egy helyen lelhetnek teljes megértésre, ez pedig a sorstársak közege. Nekik nem kell „Kolumbusz Kristófként” elmagyarázni az új, ismeretlen világot, hiszen sajnálatos módon maguk is behatóan ismerik azt. Amire viszont szükségük lehet, hogy érezzék, nincsenek egyedül. Hogy tudják, van kiút abból a sötétségből, amelyet a meddőség az életükre borított. A szerző számos tippel, túlélési technikával, a fejezetek végén pedig irányított kérdésekkel vezeti végig sorstársait a könyvön. A kérdések megválaszolása a saját tapasztalat, trauma feldolgozásában is segítséget nyújthat. 

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Az együttérzés többet ér, mint a kéretlen jó tanács

De mi a helyzet azokkal, akiknek a környezetében van meddőséggel küzdő pár, személyesen azonban sosem tapasztalták az ezzel járó krízishelyzetet? Bár az írónő elsősorban sorstársaihoz szól a könyvben, azoknak is ajánlja, akik kívülállóként szeretnék jobban megérteni a helyzetet, ezáltal empatikusabban fordulni az érintettek felé. A kötetet végigolvasva valóban kiderül, hogy mennyire fontos a témáról folytatott diskurzus. Az egyik fejezet azokat a kéretlen jó tanácsokat és tippeket részletezi, amelyeket az írónő és párja az évek során kapott. A szerző itt rávilágít arra, hogy „egy »szeretlek; veled vagyok; melletted állok; meghallgatlak; figyelek rád; imádkozom érted; drukkolok neked; veled izgulok« reakció, egy szeretetteljes ölelés vagy egy együttérző pillantás milliószor többet ér, mint ezer jó tanács.” 

Külső szemlélőként azt is fontos látni, hogy a családban, baráti körben történt gyermekáldások folyamatosan emlékeztetik az érintetteket a saját kudarcukra, gyászukra. 

Ezért meg kell érteni, ha a terméketlenséggel küzdő párok határokat állítanak fel, például kihagynak egy összejövetelt, mert lelkileg nincsenek olyan állapotban, hogy őszinte örömmel, tudatosan legyenek jelen az adott eseményen. 

Ha ezekről nyíltan beszélhetnek és megértésre lelnek, az hosszú távon közelebb viszi őket a családhoz, a barátokhoz, még akkor is, ha vannak időszakok, amikor a nehézségek miatt olykor távolabb sodródnak. 

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Joguk van a gyászhoz és a kiúthoz is

A szerző nyíltan ír arról is, hogy egy ilyen esemény a legsziklaszilárdabb hitű ember Istenhez való viszonyulását is képes a feje tetejére állítani. Hiszen ha ennyire vágyunk valamire, de az élet mégis folyamatosan megakadályozza, hogy a miénk legyen, azt érezhetjük, hogy egyedül maradtunk, Isten cserben hagyott minket. A hit megingása, az Istentől való elfordulás az írónőt is érintette, ám a férje segítségével végül újra visszatalált hozzá, és rájött, hogy „Jelen van. Sőt, mi több, nem hagy gyászomba zárva, hanem megmutatja a kijáratot. Ezt be is bizonyította számomra, többek között ezen a könyvön keresztül.”

A kötet egyik fejezete részletesen kitér az orvosok szerepére is. Bár leterheltségük miatt nem mindig tudnak a páciens számára is kielégítő reakciókat, válaszokat adni, a szerző mégis kiemeli, mennyi hálával tartozik nekik azért, mert nap mint nap – többek között a lombikprogram keretében – támogatják abban, hogy egyszer talán átélhesse a szülés csodáját. 

A könyv egyik legfontosabb tanulsága, hogy bár embert próbáló erőt és kitartást igényel megküzdeni a meddőség okozta kihívásokkal, traumákkal, mégis ki lehet jutni a sötétségből, az írónő személyes története is erről tesz tanúbizonyságot.

Egy másik lényeges gondolat, hogy a terméketlenséggel küzdő emberek gyermek nélkül is ugyanolyan értékesek, mint bárki más, és érdemes megtalálniuk az életben azokat a szenvedélyeket, élményeket, amelyeket a babára várás során felfedezhetnek és átélhetnek. Mindezt azonban joguk van úgy tenni, hogy közben a gyászukat is megélik. 

1. Ugrálni a szép beszédért

Beszédes nevet visel a Pattanjdomb nevű játéksziget: a gumidombon a gyerekek kedvükre ugrálhatnak. Azon túl, hogy nem a kanapét vagy a szülők ágyát használják trambulinnak, rengeteg pozitív hatása van a játékon végzett mozdulatsornak: a ritmikus ugrálás fejleszti az egyensúlyt, a térérzéket, a térbeli orientációt és a helyes levegővételt is. Utóbbi a tiszta beszéd kialakulását segíti. Ez is mutatja, a mozgás mennyi képességgel függ össze, amit nem is gondolnánk.

2–3. Homokból formált szavak

Ma, amikor már a két-hároméves gyerekek kezében is ott az okostelefon vagy a tablet, különösen sokat jelentenek az olyan, kézügyességet fejlesztő játékok, mint a homokozó. A Tarzan™ Park Homoktenger nevű játékszigetén a kicsik homokból gyúrhatják meg, önthetik formába, amit elképzelnek, miközben kezük finommozgása fejlődik. A finommozgásra később, iskoláskorban nagy szükségük lesz: ez teszi lehetővé a görcs nélküli, helyes ceruzafogást, a folyamatos vonalvezetést és a szépírást is. A homokformákkal való játéknak köszönhetően jobban megy majd nekik a formák felismerése, és szókincsük is gazdagodik. Azon se lepődjünk meg, ha otthon önként fognak jelentkezni a kis kukta szerepére, hogy a konyhában serénykedjenek, míg fő a vasárnapi ebéd.

Még izgalmasabb a Homokbánya: ezen a játékszigeten a gyerekek egy csillébe önthetnek vizet és homokot, és annak útját követhetik végig, zsilipekkel zárhatják el majd bányászhatják ki a masszát. „Dagonyázás” közben játszva ismerkedhetnek meg az anyagok különböző halmazállapotával.

4. Korai emlékeket idéz fel a vízen siklás

A Vízidodzsembe ülve azt is kipróbálhatják, milyen a vízen közlekedni. Ez a remek játék azon túl, hogy nagyon jó móka, rengeteg képesség fejlesztéséhez járul hozzá, mint a figyelem, a szem–kéz koordináció, az egyensúly és a térbeli tájékozódás, amiknek szerepe van az olvasás, az írás és a számolás gördülékenyebb elsajátításában. A hullámokon ringatózva a gyermekekben a ringatás élménye is felidéződhet, ami elősegíti az idegrendszer érését, fejlődését.

5. Az őserdő hőse sem csinálná ügyesebben

E sorok írója világéletében ügyetlen volt a labdajátékokban, és még felnőtt fejjel is nehézséget okoz számára, ha személyi edzője ellentétes kar–láb mozgásra kéri. Mentségemre szóljon, hogy az én időmben még nem voltak olyan játékeszközök, mint a Billegliget. Egy igen komplex játékeszközről van szó: a gyerekek fa lánchídon kelhetnek át, falapokon szökdelhetnek, és kötélen is mászhatnak. Fejlődik a szem–kéz–láb koordinációjuk, a térbeli tájékozódásuk, a egyensúlyozó képességük, gyakorolják az elemi mozgásokat, míg a kapaszkodás a keresztcsatornák érését is segíti.
A park Tarzanjai igazán magabiztosnak fogják érezni magukat, ha végigjárták vagy inkább mászták ezt a játékszigetet.

Kép

Fotó forrása: Tarzan™ Park

6–7. Bárki lehetsz

A Tarzan™ Park egyik leglátványosabb eleme a hatalmas kalózhajó. Amikor pár éve itt jártunk keresztlányommal, neki is ez volt az egyik kedvence. A Zsiványtenger szigeten kikötve a gyerekek kalózkapitányként pásztázhatják végig tekintetüket a területen, már csak egy vállukon csücsülő papagáj fog hiányozni!

A romantikusabb lelkű gyerekek átszállhatnak a hajóról a Rejtekerőd szigetenálló hintóba, amely bálba készülő Csipkerózsikát és bátor lovagot is szállíthat. Az már a gyerekek fantáziáján múlik, kinek a bőrébe bújnak.
A szerepjátékok növelik kreativitásukat, segítik szocializációjukat is.

Kép

Fotó forrása: Tarzan™ Park

8. Ringat a víz!

A mai kisgyerekek – különösen a nagyvárosokban élők – ritkán találkozhatnak a vízzel, s talán később, amikor eljön az úszástanulás ideje, feszengve másznak a medencébe. A Tarzan™ Park Placcs Placc nevű játékszigetén játékos formában barátkozhatnak össze a vízzel: egy színes, alagútszerű eszköz alatt pancsolhatnak, amelynek különböző részeiből sugárban folyik a víz. A kicsik az önfeledt szórakozást élhetik meg, miközben a víz nyugtató hatással is bír, a szorongóbb gyerekekkel emiatt is érdemes kipróbálni.

9. Együtt vidámabb az élet

Valamennyi játékeszköz lehetőséget ad a kicsiknek a kortársaikkal közös játszásra, barátkozásra. Én most csak egyet emelek ki, ez pedig a Versenyek tere, amely 10 fedett bokszból áll. Többek közt nagyméretű sakk, csocsó és asztali hoki is található itt.

A Tarzan™ Park játékeszközei, mint látjuk, rengeteg készséget fejlesztenek, magabiztossággal töltve meg a gyermekek batyuját. Játszva készítik fel az óvodáskorúakat az iskolára, akiknek az új barátok szerzése is könnyebben fog menni. 

A TARZAN™ védjegy az Edgar Rice Burroughs, Inc. tulajdonában van, és engedéllyel használják.

Forrás: https://tarzanpark.hu/wp-content-uploads-2021-08-tp_szakertoianyag_v11-pdf/ 

Támogatott tartalom.

A püspöki katedra és a miniszteri bársonyszék  

Horváth Mihály nemesi származású, ám elszegényedett, polgári életet élő család negyedik gyermekeként született Szentesen 1809-ben. Apja tizenhét gyermeket nevelő szerény jövedelmű seborvos volt. A gyarapodó família Mihály ötesztendős korában a jobb megélhetés reményében költözött Szegedre, így ő már a Tisza-parti városban volt kisiskolás, majd a piarista gimnázium diákja, ahol kiváló tanulóként különösen a magyar történelem és irodalom érdekelte. Érettségi után a papi hivatást választva a Váci egyházmegyei szemináriumba került, ahol a teológia mellett történelmet tanult, három évvel később pedig bölcsészdoktori oklevelet szerzett a pesti egyetemen. A Váci Egyházmegye szolgálatára 1931-ben szentelték pappá, kápláni éveit Dorozsmán, Kecskeméten, Nagykátán és Nagyabonyban töltötte, és ekkor jelentek meg első történelmi tárgyú írásai.  

Ezt követően főúri családoknál, a Keglevich és az Erdődy grófoknál vállalt magántanítói állást. 

Szívén viselte a magyar nyelv tudományos és oktatási használatának és a magyar történelem feltárásának ügyét, emellett bekapcsolódott a reformkor szellemi mozgalmaiba. 

Barátságot kötött az Athenaeum folyóiratot szerkesztő Toldy Ferenccel. A Nádasdy család történetét feldolgozó munkáját követően históriai tárgyú írásainak sikerét a Magyar Tudományos Akadémia 1839-ben levelező, három évvel később vidéki tagsággal ismerte el. Ebben az időben adta közre Az ipar és kereskedés története Magyarországon a XVI. század közepéig című művét, majd a négykötetes A magyarok története című szintézisét. Pályázott is akadémiai állásokra, ám sikertelenül. Végül 1844-től a bécsi Theresianumban, a Mária Terézia által magyar nemesi ifjak számára alapított nevelőintézetben lett a magyar nyelv, irodalom és stilisztika tanára, szabad idejében a császárváros könyvtárainak és levéltárainak buzgó látogatója. Három esztendő elmúltával tért vissza a papi szolgálathoz mint Hatvan város prépost-plébánosa. Az ekkortól használt Hatvani Mihály írói álnévnek különösen emigrációban kiadott művei hazai terjesztése idején látta hasznát. Nagy figyelmet keltett 1847-es hazafias emlékbeszéde is, amelyet József nádor ravatalánál mondott el.  

Az egyházi radikalizmusból a polgári életbe  

Már a Batthyány-kormány működése idején, 1848 nyarán Eötvös József kultuszminiszter ajánlására V. Ferdinánd királyi főkegyúri jogával élve, előzetes római hozzájárulás nélkül a csanádi püspökség élére állította. Ám mivel a kinevezés utólagos pápai megerősítésére és püspökké szentelésére a körülmények alakulása miatt nem került sor, csak választott püspök, ám ezzel is főrendiházi tag lett. Ténylegesen nem vette át az egyházmegye kormányzását, hanem lelkesen belevetette magát a politikai életbe. Így a püspöki kar tagjainak zömével szemben a forradalom és a szabadságharc mellé állt, és erre szólította fel paptársait is. 

A nagy nemzeti sorskérdésekben már korábban is liberális, a nemzeti polgárosodást támogató álláspontra helyezkedett, híve volt a felekezetek közötti toleranciának, szimpatizált a republikánus eszmékkel. 

Az egyház belső ügyeiben is radikális nézeteket vallott, lehetségesnek tekintette a papi nőtlenség eltörlését, a szerzetesrendek feloszlatását, kívánatosnak tartotta, hogy az egyházi vagyont nemzeti közcélú alapítványba helyezzék át. 

Követte az Országgyűlést Debrecenbe, a Habsburg-ház trónfosztását kimondó országgyűlési határozatot követően pedig 1849. május 2-án kultuszminiszterként tagja lett Szemere Bertalan rövid életű kormányának, részese a nemzetiségek anyanyelvi oktatását lehetővé tévő törvénynek is. Alig három hónapos minisztersége alatt tárcája élén egyébként csak keveset tudott megvalósítani céljaiból, a szabadságharc bukása után pedig menekülni, bujdosni kényszerült. Mivel elfogatóparancs volt érvényben ellene, és halálos ítélet fenyegette, álnéven, álruhában, egy arisztokrata hölgy inasaként sikerült külföldre szöknie. 

Kép

A reformkori Budapest egy korabeli metszeten

Itthon halálra ítélték, jelképesen felakasztották, az egyházi hatóságok pedig minden papi tevékenységtől eltiltották. Bécs, Lipcse, Brüsszel érintésével Párizsba ment, ahol a könyvtárakat látogatta, kapcsolatban maradt az emigránsokkal, és mivel az oltártól eltiltották, civil életet kezdett. Néhány éven keresztül Batthyány Lajos árvái mellett vállalt nevelői állást, egy ideig Brüsszelben élt, a Károlyi család lányainak nevelőjeként pedig 1859-ben Genovába, majd Genfbe költözött. Mivel felfüggesztését követően laikusnak tekintette magát, 1864-ben polgári házasságot kötött egy jómódú polgárlánnyal, Marie Michelle Voignoux-val, akitől öt gyermeke született, közülük kettő érte meg a felnőttkort.  

Az emigrációban is tevékenyen 

Az emigrációban töltött évek alatt nem politizált, csak a történetírás foglalkoztatta, levéltárakat, könyvtárakat látogatott, felkutatta és közreadta a belgiumi könyvtárakban fellelhető magyar vonatkozású dokumentumokat. Sorra jelentek meg saját művei, élvezetes, olvasmányos stílusban írott fontos történeti szintézisei is: a hatkötetes Magyarország történelme, a Huszonöt év Magyarország történelméből és a Magyarország függetlenségi harcának története 1848 és 1849-ben, amely nagyban alakította, formálta a hazai közgondolkozást a szabadságharcról. 

Ez utóbbi, 1865-ben megjelent, szellemi vihart kavaró munkája nyomán terjedt el idehaza az a magát sokáig tartó közmeggyőződés, amely szerint Görgei Artúr a szabadságharc árulója volt.

E könyv miatt többen meg is nehezteltek rá, például Kossuth Lajos, akit külpolitikai hozzá nem értés, vagy Klapka György, akit hadvezéri dilettantizmus és meggondolatlanság vétkében marasztalt el.

Ilyen helyzetben történetírói védekezésnek, egyben hitvallásnak is felfogható, amikor azt írta: „Ha szenvedély nélkül s tárgyilagosan írunk, sokat meg lehet mondani. De ha megütköznek is, ha nem tetszik is az igaz szó, ám azért hallgatni nem szabad.”

Az elismert történetíró 

Időközben azonban idehaza sok minden megváltozott, a kiegyezés előtt röviddel Horváth főleg Eötvös és néhány főpásztor közbenjárására Erzsébet királyné rokonszenvét is élvezve amnesztiát kapott, hazatérhetett, még az uralkodó is fogadta, később Rudolf trónörökös történelemtanárává is megtette. Az egyház rehabilitálta egy szokatlan kánonjogi megoldással. Hiszen Horváth ekkor már családos ember volt, de mivel csak polgári, azaz az egyház szemében érvénytelen házasságban élt, papi jogállásának visszanyerése nem ütközött akadályokba. 

Hazatérve bekapcsolódott a politikai és a tudományos közéletbe, az uralkodó tribunici címzetes püspökké, vaskai apáttá nevezte ki. A kiegyezés támogatójaként a Deák-párt színeiben Szeged városi képviselő lett, de számos tisztség várta a tudomány világában is. Így a kiegyezés évétől haláláig ő volt a Magyart Történelmi Társulat elnöke, megválasztották a II. osztály elnökének a Magyar Tudományos Akadémián, és tagjai közé hívta a Kisfaludy Társaság.  

Még 1868-ban összegyűjtve adta közre kisebb történeti munkáit, a következő évtizedben pedig megírta Zrínyi Ilona és Fráter György életrajzát. Az immár nyolc kötetre bővült Magyarország történelme című szintézisét 1871-ben jelentette meg. 

Utolsó éveiben értekezett a Szent István kori hazai egyház állapotáról, és összefoglaló munkában dolgozta fel a kereszténység magyarországi történetének első évszázadát. 

Az idő előrehaladtával egészségi állapota megromlott, 1878-ban gyógykezelésre a gyógyfürdőiről és szanatóriumairól híres csehországi városba, Karlsbadba ment, ahol még annak az esztendőnek a nyarán hatvankilenc esztendősen távozott az élők sorából. A Magyar Tudományos Akadémia saját halottjaként temette el, a Kerepesi temetőben nyugszik, a szakma pedig a XIX. századi nemzeti liberális történetírás klasszikusaként emlékezik rá.  

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Mi alapján választottátok ki ezt a húszas listát?

Gyakran hallunk a klienseinktől, a hozzánk forduló pároktól olyan gondolatokat, elvárásokat akár magukkal, akár a párjukkal szemben, amelyek valamilyen hiedelmen alapulnak. Ezekkel rengetegszer találkozunk a magánéletünkben is, a fodrásznál, a boltban, az online világban. A párkapcsolati hiedelmek tulajdonképpen átszövik a mindennapjainkat. Könyvünkben azokat gyűjtöttük össze, amelyekkel leggyakrabban találkozunk, nemcsak mi, hanem a környezetünk is.

Honnan erednek a párkapcsolati hiedelmek? Van-e valóságalapjuk? 

Hogyne, a könyvben szereplők mindegyikének van valóságtartalma. A legtöbb tévhit egy alapvetően igaz állítás általánosításával vagy leegyszerűsítésével keletkezik. Olyan dologra is érvényesnek tekintünk valamit, amelyre nem igaz, vagy olyan jelenséget is megmagyarázunk vele, ami jóval több mindenen múlik. Utóbbira jó példa „a kapcsolatokban hétévente biztosan beáll a krízis” bölcsesség. Válságba kerül a kapcsolatunk, és megmagyarázzuk, hogy ez rajtunk kívül álló ok miatt történt. Mintha lenne egy rajtunk kívül álló erő, amely úgy dönt, hogy hétévente végig kell mennünk egy krízisen. 

Ahelyett, hogy energiát fektetnénk abba, hogy megnézzük, mi az, ami félrecsúszott, melyikünk mit tett, milyen folyamatok zajlanak bennem, a másikban, magában a kapcsolatban. 

Szeretjük, hogy egy jelenségre, amelyet nem teljesen értünk, van egy gyors, egyszerű magyarázatunk, amelytől egyből biztonságban érezhetjük magunkat. Ám az nem feltétlen fedi a teljes igazságot. 

Ugyanez történik, amikor a friss szerelmesek azt gondolják, hogy „egymásnak lettünk teremtve”, mert ugyanarra gondoltak, vagy ugyanaz a kedvenc ételük? 

Jó érzés a kapcsolat elején ilyen apró dolgokat észrevenni. A kezdeti rózsaszín ködként ismert szimbiotikus fázisban, az első kettő–négy évben a pár feladata elsősorban az összetartozás mély megélése, ami fontos érzelmi bázisa lehet egy hosszú távú kapcsolatnak. Ezt a szimbiotikus állapotot azonban a differenciálódás fejlődési szakasza követi, amelyben már az a fő kihívás, hogyan tudják a pár tagjai egyénként is meghatározni magukat és egymást, és hogyan tudják működtetni a kapcsolatukat. Jóval egyszerűbb összehangolni a különbözőségeket, ha a pár biztos érzelmi bázisra támaszkodhat. Ez a mondás nem helyénvaló abban az esetben, ha úgy tekintünk rá, hogy az „egymásnak lettünk teremtve” azt jelenti, minden működni fog magától. Nagyon jó, ha van egy érzelmi bázisunk, de ne kívülről várjuk, hogy mi fog erre épülni. Nekünk kell működtetni a kapcsolatot, és felelősséget vállalnunk érte, nem háríthatjuk ezt másra. 

Sokkal jobb arra büszkének lenni, hogy mit építettünk közösen, mint arra, mekkora mákunk volt, hogy megtaláltuk a másikat.

Kép

A könyv borítója – Forrás: Csonka Balázs és Sákovics Diana

Ahogy az említett példáknál is szóba került, számos „bölcsességhez” felelősséghárítás is társul. Így akarjuk megvédeni magunkat? 

Nem nagyon szeretünk felelősséget vállalni, ezért mindig a másik a hülye, a másik csinálja rosszul, a másik tehet róla. Már gyermekkorunktól kezdve kiváló manővereink vannak arra, hogyan hárítsuk a felelősséget magunkról: leverődött a kép a falról, leesett a tányér, mindenkinek egyes lett a dolgozata, nem csak az enyém stb. Máskülönben szembe kellene néznünk azzal, hogy nem gondoltuk át, bénák voltunk, nem készültünk a dolgozatra. Felnőttként sem változik a helyzet, azt hisszük, érettebbek vagyunk, de nem. Ha krízis van a párkapcsolatunkban, akkor is könnyebb a másikat hibáztatni, mint vállalni azt, hogy én rontottam el, én nem figyeltem rád, én nem vettem részt dolgokban. Ugyanis így nem sérül az önértékelésünk, meg tudjuk őrizni az integritásunkat, fenn tudjuk tartani azt az énképet, amellyel sokkal jobb együtt élni. Ez azonban gyermeki hozzáállás, az énről szól, nem arról, hogyan működtessük minél jobban a párkapcsolatunkat. 

Hadd hozzam ide a féltékenységről szóló hiedelmet is, miszerint „a féltékenység a szerelem jele”. Annyira gyakori, hogy összemossuk a viselkedést az érzelemmel! Nyilván senki sem örül, ha a párjának viszonya van mással, rossz érzést okoz. Ám mi döntjük el, hogy mit kezdünk ezzel az érzéssel, ugyanis a féltékenység, vagy még inkább a féltékenykedés az erre épülő viselkedés. Attól még, hogy dühössé válunk miatta, nem kell bántani a másikat. 

A féltékenység hátterében számos dolog állhat, például alacsony önértékelés, érzelmi bizonytalanság, függőség a partnertől, illetve az az érzés, hogy az ember nem elég jó a partnerének. Ezek mind az egyénről szólnak, nem a másikról. 

Van személyes kedvenced a hiedelmek között?

„Soha ne feküdjetek le aludni haragban” – ezt én is sokszor hallottam. Alapvetően nagyon jó tanács, ha azt értjük alatta, hogy oldjuk meg a konfliktusokat, a felvetődő problémákat, s ne vigyünk magunkban érzelmi feszültséget. Ám hajlamosak vagyunk úgy értelmezni ezt az állítást, hogy ne legyünk nyíltan agresszívak Ezért sokszor inkább úgy teszünk, mintha minden rendben lenne, miközben ott van bennünk a tüske. Nem oldjuk meg a konfliktust, csak elkerüljük a konfrontációt. A külső konfliktus tehát nem szűnik meg, hanem belsővé alakul. Vegyük a régi példát, hogy miért úgy nyomod ki a tubusból a fogkrémet, ahogy te akarod, és miért nem úgy, ahogy nekem jó. Ilyenkor két lehetőség áll előttünk: megbeszéljük, vagy nem szólunk semmit. Utóbbi azonban idővel belső feszültséget okoz: elnyomott státuszban érezzük magukat, áldozatnak, akire egyáltalán nem figyel a másik. Rengeteg belső konfliktus alakul ki abból, ha nem lehet felvállalni a külső konfrontációt valami miatt. Ilyenkor nagyon messze kerülünk attól a jó alapgondolattól, hogy ha ott áll az elefánt a szobában, ne erőlködjünk még egy szőnyeget a fejére rakni, hogy eltakarjuk, mert nem fér alá, hanem próbáljunk meg valamit kezdeni a helyzettel. Fontos ilyenkor azt is tudatosítani, hogy ketten vagyunk ebben a kapcsolatban. És nem mindegy, hogy egyénként egymással állunk szemben, vagy ketten együtt a problémával, amit meg kell oldani.

Mondanál a hiedelmek helyett olyan aranyigazságokat, amelyek valóban ahhoz segítenek bennünket, hogy jól működtessük párkapcsolatunkat?

Nagyon fontos a reflexió, nemcsak egyéni, hanem párkapcsolati szinten is. Folyamatosan nézzünk rá a kapcsolatunkra, mi történik közöttünk, hogyan hozunk létre közösen egy-egy jelenetet, és az kinek miről szól. Például a fogkrémtubus esete neked arról szól, hogy ne kelljen arra figyelned, hogy egy kicsit kényszeres a párod, neki meg arról szól, hogy figyelembe veszed-e őt. Minden egyes történés tanít nekünk valamit arról, hogy mi ketten hogyan működünk együtt, melyek a kapcsolatunk leggyengébb pontjai, mik a fejlesztendő területek, milyen erőforrásaink vannak. Mivel a párkapcsolat, de a szülőtársi viszony is dinamikusan változó rendszerek, amelyeknek fejlődési íve van, csak folyamatában érdemes gondolkodni róluk. Ahhoz, hogy megismerjük saját működésünket, célszerű tisztában lenni azzal is, hogy milyen élményeket, mintákat, értékeket, megoldási modelleket hozunk a szüleinktől, felmenőinktől, ők hogyan szocializálódtak, kinek milyen szerep jutott a családban, milyen döntéseket hoztak az élet nagy fordulópontjain, hogyan választottak párt, stb. 

Megküzdöttetek-e ezen hiedelmek valamelyikével a magánéletetekben, esetleg a saját károtokon tanultátok-e meg valamelyikről, hogy igaz vagy sem?

Együtt nem, mert viszonylag későn találkoztunk, és addigra már elég hosszú önismereti utat jártunk be mindketten. Bár a párkapcsolatot holtig tanulja az ember. Minden egyes nap tudunk újat tanulni magunkról, a másikról, a kapcsolatról. Ezek a hiedelmek olyan viszonyítási pontok, amelyek nagyon félre tudják vinni az embert, a kapcsolatot, nem is elsősorban azért, mert nem teljesen fedik az igazságot, hanem azért, mert nem egyformán értelmezzük őket. Könnyen dobálózunk velük, miközben nincs is meghatározva, mit értünk alattuk, mire, mikor és meddig érvényesek. Ezért szeretnénk segítséget nyújtani az eligazodásban mindenkinek, aki párkapcsolatban él vagy szeretne élni a jövőben. 

A „Jelenünk közös, a múltunk nem – a nemzeti kisebbségek együttélése" című projekt alaptézise, hogy a múlt századi Kárpát-medencei nemzetiségek sorstörténete bár eltér egymástól, napjainkra viszont identitáserősítő, közösségépítő erővé vált. Az I. és II. világháború, a be-, el- és kitelepítés, az 1956-os forradalom és szabadságharc, a '60-as, '70-es, '80-as évek, a rendszerváltás mind külön hatott a nemzetiségekre, amelyeknek együtt kellett élniük és jó viszonyt kellett ápolniuk a megmaradásuk érdekében. A program célja, hogy bemutassa azoknak a családoknak a történeteit, akiket kiválasztottak Magyarországon, Szlovákiában, Szerbiában és Romániában. Az itt együttélő szlovák, magyar, román, szerb és cigány nemzetiségek egyéni sorstörténetei mutatkoznak meg tehát az interjúkban, a 20. századi történelem eseményeinek árnyékában.

Akik kamera vagy diktafon elé álltak

Polyák Géza 1920-ban született. Sorsa sokfelé vitte a délvidéki Zentáról. Éppen csak munkába állt, amikor be is sorozták a Kárpátok koronavárosába, Husztra, majd Csapra, végül Nagybereznára került, ahol Magyarország védelmi parancsnoksága kezdett formálódni. Egy félreértés miatt végül kiküldték a frontra. Előbb akna robbant fel mellette, majd lapockalövést kapott. Előbb Ungvárra, majd Budapestre vitték kórházba. Ami ezután következett, az egy regényt is megérdemelne – de végül hazatért a szeretteihez Zentára.

Kép

Polyák Géza

Kovács János 1939-ben született, gyerekként többször költözött a Dunántúlon. Ötödikes elemistaként élte meg a frontot. Volt úgy, hogy édesapjával földbe gyökeredzett lábbal álltak a házuk előtt, nem mertek mozdulni, amíg a német csapatok éppen visszavonultak, az orosz alakulatok pedig éppen vonultak be hozzájuk, egymásra szegezett fegyverekkel. Több hasonló jelenetet élt át tízévesen... Milyen jó, hogy nekünk nem kellett ilyet átélni! Vajon az ő életét, gondolkodását, félelmeit hogyan befolyásolta a gyerekfejjel átélt háború?

Veres Imre 1938-ban született, élete jól példázza Székelyföld történelmét: többször hazát váltó föld, amelyen úgy éltek többször állampolgárságot váltó egyének, hogy ki se tették lábukat a falujukból. Ugyanakkor sorsában rejlik az, amiről a Tamási Áron-regényekben is olvashatunk: a többgyerekes családban a fiatalok sorsa elrendeltetett, jelen esetben ő maradt otthon gondozni szüleit.

Kocska Klára a többi megszólalóhoz képest „fiatal”, 1951-ben született a felvidéki Bélyben, majd az élet Kelet-Szlovákiába szólította, Királyhelmecre. Izgalmas vasúti munkája során a több nyelvű kommunikáció úttörője lett, szép sporteredményeket ért el, és a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesületének elnökévé választották. Nemcsak szakmai életútját emlegette az interjúban, hanem egy gyermekkori óhaját és hozzá tartozó félelmét is. Nagyon vágyott kistestvérre. Amikor az öccse megszületett, annál nagyobb boldogsága nem volt. A pici hirtelen tüdőgyulladást kapott, sokáig kritikus állapotban volt. Szerencsés kimenetelű lett a betegsége, de el tudjuk képzelni, hogy gyerekként az imádott testvér elvesztésének a lehetősége mekkora traumát hagy az emberben, ha még felnőtt korában is meghatározó emlékként tekint vissza rá.

Kép

Kocska Klára

Miért fontosak számunkra az idős emberek emlékei?

„Ezek mind olyan életsorsok, amikhez hasonlót ma a szabad akaratot sokszor a közösség érdeke elé helyező, globalizált, énközpontú világ szülöttei már nem tapasztalhatnak meg. Ez sok szempontból jó, másrészt viszont meg kell találnunk a szépséget a letűnt időkben is, amely felmenőink életének keretéül szolgált – vallja Keszey Judit, a program ötletgazdája és megvalósítója. – Az utolsó órákban vagyunk, hogy még meghallgathassuk azokat, akik saját maguk élték át a 20. század eseményeit, és nem csak könyvekből szereztek róla ismereteket. Sok beszélgetésen vagyok túl, és mindegyiknél látom, hogy az idősebb korosztály szeretne beszélni, szeretné valakinek elmondani fiatalságát, de vagy nincs kinek, vagy nem hallgattatnak meg. Az ítélkezés nélküli hallgatás nagy ajándék számukra, de számunkra is. Nekem megidézi a gyerekkoromat, amikor a dédszülők, nagyszülők meséltek a háború által meghatározott gyerekkorukról.
A történet- és politikatudomány már annyira tárgyilagosan feltérképezte a 20: századi eseményeket, tanuljuk és tanítjuk az iskolákban, hogy mi miért történt – viszont az egyéni sorstörténetek eltérőek lehetnek, és ez a különbözőség az, ami kíváncsivá tesz. Az a tapasztalatom, hogy minél erősebb a családi kapcsolat, annál többet tudunk felmenőinkről, és ez kölcsönös, tehát aki szeret időt tölteni idős nagyszüleivel és hallgatja őket, annak az „éntudata” is formálódik. Így kevesebb »ki vagyok én, honnan jöttünk mi mint család, mi határozott meg bennünket a múltban« kérdésre kell majd választ keresnie” – összegezte tapasztalatait Keszey Judit.

Az idősek megküzdéstörténeteiből értékes tanulságokat vonhatunk le. Ami pedig talán a legfontosabb: az ilyen történetek segítenek megőrizni és továbbadni a kulturális örökségünket, az összetartozás-érzést.

Kép

Veres Imre

Keszey Judit kiemelte, mennyire fontossá, már-már misszióvá vált számára, hogy megfelelő empátiával és kérdésekkel olyan életepizódok elmondására késztesse interjúalanyait, amire ők maguk megjegyezték: „Ezt még sosem mondtam el a rokonoknak.” „Ez az óriási bizalom megtisztelő részükről, és nagyon örülök, hogyha egy rég őrzött belső élmény szavakká formálódik és fennmaradhat az utókornak” – összegezte élményeit Keszey Judit, akinek az anyagok elkészítésében Szakál Boglárka és Kocska Ádám segítettek.

A beszélgetések megnézhetők és meghallgathatók a YouTube-on, a Display Europe lejátszási listáján.

– Tisztelt bíró úr! Ügyfelem, alperes V. M., a 2016-os, 13. kormányrendelet 127. paragrafusának 4. bekezdése alapján szeretné megvédeni jogait az itt megjelent felperessel szemben, miszerint „a közterületen elhelyezett szabadon mozdítható tárgyak a társadalom közös tulajdonát képezik, amennyiben az adott objektumot sem a helyi önkormányzat, sem az állam nem sorolja fel saját rendelkezéseiben mint egyedi esetet”. Ennek alapján egyértelmű, hogy az ez ügyben tárgyalt zöld, műanyag kertészeti eszközt V. M. teljesen jogosan emelte fel a földről, hogy vér szerinti utódjának ideiglenes használatra átadja. 

A padsorokban hőbörgés, fújolás veszi kezdetét. Te szemét, korrupt csitri, mennyit kaptál, hogy ezt az állatot képviseld, látszik, hogy nincs gyereked, üvölti egy férfi hátulról. 

Egy harmincas nő a harmadik sorban félbehagyja a szoptatást, feláll, és öklét rázva kántálni kezd: La-pát-tol-vaj! La-pát-tol-vaj! 

– Csendet! – csap a tölgyfa asztalra a bíró. Ötven körüli férfi, mély, tekintélyt parancsoló hangja van, csak a keze remeg kicsit a félelemtől. – Felkérem a felperes jogi képviselőjét, hogy ismertesse az álláspontjukat. 

A középkorú ügyvédnő magabiztos mosollyal feláll, végignéz a tömegen. Pillanatnyi hatásszünetet tart, majd széttárja karjait, és határozott, tapasztalatot sugárzó tekintetét a bíróra szegezi. 

– Tisztelt bíró úr! Egyértelmű, hogy lopás ténye áll fenn. Alperes, V. M. határozottan és szánt szándékkal ellopta ügyfelem, az itt megjelent H. A. gyermekétől az ügy tárgyát képező zöld, 2016-os gyártmányú zöld lapátot, amely a 2018-ban kezdődött, és azóta is tomboló európai lapáthiány következtében szinte felbecsülhetetlen értékkel bír, tekintve, hogy nincs elrepedve, eltörve, a nyele erős, a feje pedig akár húsz dekagramm vizes homokot is elbír. Az Országgyűlés által a múlt héten elfogadott legújabb, 2023/15. kormányrendelet alapján, amely a játszótéri lapátok használati jogát egyértelműsíti, napnál is világosabb, hogy mivel ügyfelem gyermeke az eset történte előtt egy perccel hagyta csak ott az egyébként valóban közös lapátot, a jogos eltulajdonításhoz szükséges három perc nem telt le. Ez a játszótér kerítésére elhelyezett lapátjogi jegyzőkönyvből is egyértelműen kiolvasható. 

A padsorokból hangos „úgy van” kiáltások hangzanak. Börtönbe velük, üvölti el magát egy holtfáradt, négygyerekes apuka. A bíró, bár még nem nézte át az előző heti rendeleteket, becsukja a szemét, és próbál gyorsan dönteni, mielőtt elszabadul a pokol. 

– V. M.-et a zöld lapát azonnali visszaszolgáltatására kötelezem – mondja végül. 

– De hát, még ott, a játszótéren visszaadtuk Petikének, mert nagyon sírt – szólal meg halkan az alperes. 

Ennek hallatán elcsendesül a terem. Ezt a részletet senki sem ismerte. A fotósok csalódottan leengedik a gépet. A padsorokból bosszúsan elkezdenek kioldalazni a szülők. Lökdösik egymást, próbálnak utat törni a kijárat felé. 

Érthető, hogy sietnek. Oda kell érni a munka­hely­re, oviba kell vinni a gyereket, be kell indítani otthon a mosógépet.  

Ilyen csip-csup játszótéri ügyekre mégis kinek van ideje?  

Az írás Véssey Miklós „Apa, kezdődik!” című sorozatának része. A sorozat további részei itt érhetők el.

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

„Az alacsony születésszám miatti népesség-összeomlás sokkal nagyobb veszélyt jelent az emberiségre, mint a globális felmelegedés. Ha az embereknek nem lesz több gyerekük, a civilizáció összeomlik. Jegyezzék meg a szavaimat” – intette hallgatóságát Elon Musk 2021 decemberében egy rendezvényen. A milliárdos techvezér szerint túl sok „jó, okos ember” gondolja azt, hogy túl sok ember él a világon, és hogy a népesség száma kezelhetetlenül nő. Holott ez tévedés – tette hozzá.

Elon Muskot gyakran foglalkoztatják hasonló gondolatok, közösségi felületein is előszeretettel és gyakorta értekezik a népességfogyás veszélyéről. 

Egy tavalyi bejegyzésében például azt írta, ha a születési ráta riasztó összeomlása folytatódik, a civilizáció felnőtt pelenkában nyöszörögve fog meghalni. 

Ahogyan azt sem rejti véka alá, hogy megszállottan rajong Dzsingisz kánért, akinek olyan sok utódja volt, hogy a 13. századi mongol uralkodó genetikai öröksége állítólag a mai napig kimutatható az emberi populáció egy jelentős részénél.

S hogy jó példát mutasson a gyakorlatban, Musknak eddig 11 gyermeke született három különböző nőtől (és béranyától). Első feleségétől, Justine Wilsontól – akitől 2008-ban vált el – hat gyermeke született, a legidősebb meghalt. A kanadai zenész- és énekesnővel, Grimes-szel folytatott se veled, se nélküled kapcsolatából három közös gyerek született (ám itt már a béranyaság is besegített a gyermekáldásba). Mellettük Musk még egy ikerpár édesapja, nekik a Neurolink nevű cége projektigazgatója, Shivon Zilis adott életet. 

Elitista aggodalmak a fajnemesítés árnyékában  

Ugyanakkor Elon Musk közel sem magányos harcos, már ami az emberiség jövőjének megmentésével kapcsolatos elképzeléseit illeti. Ez a típusú, úgynevezett pronatalista megközelítés reneszánszát éli, sőt egyre népszerűbb trenddé erősödik manapság, különösen a Szilícium-völgy szupergazdagjai körében. Általános meghatározása szerint minden olyan hozzáállás vagy politika pronatalizmusnak tekinthető, amely a születés, a társadalmi reprodukció és a szülőség pártján áll, e születéspártiak ugyanakkor nem egyéni szempontjaik, hanem társadalmi szükségszerűség okán vállalnak több gyermeket. 

Abban a meggyőződésben, hogy a magasabb születésszám a népességszám fenntartásának, a gazdasági növekedés támogatásának, a kulturális és nemzeti identitás megőrzésének feltétele. 

A félelem leginkább gazdasági jellegű: kevesebb munkaképes korú emberrel nem lesz, aki eltartsa az időseket, és fenntartsa a gazdasági termelékenységet, ami megterheli az állami forrásokat és a szociális jóléti rendszereket. 

A mozgalom „reklámarcaként” vált ismertté a közelmúltban Malcolm és Simone Collins is, akikről az utóbbi időben sokat cikkezett a brit sajtó. Elsősorban annak kapcsán, hogy a pennsylvaniai pár azt hangoztatja, minél több gyermeket kell vállalni a termékenységi összeomlás leküzdése és a születési ráta növelése érdekében. Malcolm azzal magyarázta a Szilícium-völgyben élők fokozott vonzalmát ehhez az elmélethez, hogy egyfelől ők az adatok, a statisztikák megszállottjai, másrészt nekik van elég nagy vagyonuk és hatalmuk ahhoz, hogy utána is járjanak a dolgoknak. 

Kép

Malcolm és Simone Collins gyerekeikkel – Forrás: Wikipedia

Collinséknak eddig három gyermeke született: a féléves lányuk Titan Invictus, fiaik a négyéves Octavian George és a kétéves Torsten Savage. Simone termékenységi problémái miatt a gyerekek mesterséges megtermékenyítéssel fogantak, ennek ellenére távlati terveikben összesen hét gyermek szerepel. Az asszony jelenleg negyedik gyermekükkel, egy kislánnyal várandós, akit Industry Americus Collinsnak fognak elnevezni.

Első lányuk indoklásuk szerint azért kapta a Titan Invictus nevet, mert attól tartottak, egy nőies nevet kevésbé vennének komolyan az emberek. 

Második kislányuk fogantatását gondosan, előre megtervezték: genetikai vizsgálatokat végeztettek, amik alapján szelektáltak az embriók között, hogy kizárjanak bizonyos betegségekkel kapcsolatos géneket. 

És itt a bökkenő: sokakban emiatt kelt erős ellenérzéseket a pronatalizmus eme sajátos értelmezése, amit egyesek az eugenika egy formájának tekintenek. (Az eugenika követői úgy gondolták, hogy mesterséges szelekció révén – akárcsak a haszonállatok, kutyák vagy növények esetében – az emberek javítani tudják gyermekeik fizikai és mentális adottságait egy tökéletesebb generáció megalkotása érdekében.)

Collinsék társalapítókként létrehozták az elméletet elsőként népszerűsítő Pronatalist.org nonprofit kezdeményezést; történetüket az utóbbi néhány évben a brit sajtó is alaposan felkapta, „hipszter eugenikusoknak” titulálta őket a közvélemény, noha ezt a jelzőt ők maguk elutasítják. „Nem hiszünk abban, hogy az emberiséget tökéletesíteni lehet, mi csak a lehető legjobbat szeretnénk adni a gyerekeinknek” – próbálta magyarázni a sajtónak a természet rendjébe történő művi beavatkozást az anya.  

Mindenki egyenlő, de vannak egyenlőbbek

A beültetés előtti genetikai szűrés nem szabályozott az Egyesült Államokban, ám több olyan cég is létezik, amelyek bizonyos betegségek kockázatának szempontjából hajtanak végre vizsgálatokat embriókon. A kiskapukat kihasználva Collinsék odáig mentek, hogy kislányuk fogantatása előtt felkeresték a Genomic Prediction nevű céget, amely arról nevezetes, hogy különféle genetikai rendellenességek kockázata alapján szűri meg a beültetés előtt álló embriókat. 

A tőlük kinyert adatokkal aztán a páros egy olyan tudósokból álló csapatot bérelt fel, akik azt állítják, hogy meg tudják jósolni annak valószínűségét, hogy egy embrió a jövőben boldog lesz-e.

A Guardian egyik szerzője véleménycikkben fakadt ki a jelenség kapcsán. Arwa Mahdawi tavaly áprilisi írásában az etikai, morális kérdések mellett azt feszegeti, vajon miért barátkozik a média azokkal, akik egy szuper emberfajtát akarnak létrehozni. Mahdawi arra a megállapításra jut, hogy bár a Collinsék-féle „önjelölt pronatalisták” nem hangoztatják, hogy kizárólag fehér utódok születésével képzelik megállítani a népességfogyást, elgondolásukat valójában csak egy nagyon vékony határ választja el bizonyos rasszista elméletektől.