A gyermekeim kamaszkorukat élik, unokáim pedig még gondolataimban sincsenek. Néhány kiskori emlékem viszont akad azokról az időkről, amikor apai nagymamám gondjaira voltunk bízva az öcsémmel. (Nagyszüleink közül ő volt az egyetlen, akit személyesen ismerhettünk, a többiek sajnos a születésünket sem élték meg.) Nagymama határozott asszony volt, ami a szívén, az a száján. Tanítónőként sem tűrte az ellentmondást, ahogy a diákjait, úgy a családtagjait is „katonás” rendben szerette maga körül látni. 

A nagyszülői hatás

Élesen emlékszem, amikor egy balatoni nyaralás alkalmával – ahol végig a szüleink nélkül voltunk vele – a készülődő vihar ellenére fürdőzni indult a tóba, és nem értette, miért nézünk rá olyan riadtan. Azt, hogy mi magunk vele tartsunk, a testvéremmel együtt kategorikusan visszautasítottuk. Ma is fel tudom idézni, ahogy lestük, vártuk a stégről, mikor látjuk végre visszafelé közeledni őt a sárgásfehér, virágos úszósapkájában. 

Felnőtt fejjel úgy sejtem, sőt biztos vagyok benne, hogy Nagyi egyáltalán nem ment messzire, ez az egész csak nekünk tűnt örökkévalóságnak; ő csupán meg szeretett volna mártózni a szokásosnál szilajabb habokban. 

Majd, amikor már a lépcsőket mászva kikászálódott vízből, annyit mondott: „Anyátoknak erről egy szót se!” 

De ugyanezt mondta akkor is, amikor nagyon is jól tudhatta, hogy Anyu ebédre vár minket haza. Ő mégis megengedte, hogy búcsúzóul egy jó nagy marokkal kihalásszunk a csokis kekszből, ami mindig a tálalószekrény üvegajtós részében, ugyanabban a fedeles porcelántálban lapult. 

Egy-egy véletlenül kicsúszott vagy épp jó szándékú megjegyzés „olyan környezetet teremthet, amelyben az unokák kényelmetlenül vagy bizonytalanul érzik magukat” – mondja Ann-Louise Lockhart gyermekpszichológus. Szerinte épp ezért fontos, hogy a nagyszülők próbáljanak jobban odafigyelni arra, hogyan kommunikálnak az unokáikkal. Bár Lockhart szerint nem könnyű, ám soha nem késő változtatni azon, hogyan fejezzük ki magunkat. Nagyszülőként tudatában kellene lennünk annak, hogy a szavaink milyen nagy hatással lehetnek unokáink érzéseire és gondolataira. 

„Ez a mi kis titkunk marad”

Egy kis plusz süti az unokáknak a szülők háta mögött, vagy a Nagyi csak azt hagyja, hogy a gyerekek lefekvési időn túl is fennmaradjanak, miközben azt sutyorogja: „Ez a mi kis titkunk lesz.” Bármi, ami kapcsán a nagyszülő arra bátorítja az unokáját, hogy titkoljon el valamit a szülei elől, káros lehet, véli Zainab Delawalla atlantai klinikai pszichológus. A szakember úgy gondolja, ez aláássa a szülői tekintélyt, aminek hosszú távú negatív következményei lehetnek. 

Ráadásul azt üzenheti a gyerekeknek, hogy kerülhetnek olyan helyzetbe, amikor az a legjobb, ha nem szólnak a szüleiknek. Ez pedig különösen veszélyes lehet például olyan esetekben, amikor a gyereket valaki zaklatja. 

A nagyszülők találhatnak más módot is arra, hogy az unokáikkal foglalkozzanak, anélkül, hogy átlépnék a szülők által felállított határokat, teszi hozzá a szakember. 

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Pexels/Freestocks

„Olyan nagyra nőttél! Meghíztál?”

Szintén érdemes kerülni a gyermek testére vagy súlyára vonatkozó megjegyzéseket, mivel ezek testkép- és önértékelési problémákhoz vezethetnek. „Felelős felnőttként az a feladatunk, hogy bátorítsuk és támogassuk a gyerekeket abban, hogy magabiztosak legyenek a saját bőrükben” – mondja Lockhart. A gyermekpszichológus szerint kerülni kell az olyan megjegyzéseket, amelyek potenciálisan árthatnak az önértékelésüknek, és bizonytalansághoz vezethetnek.

„A praxisomban folyamatosan hallom ezt, a kisgyerekektől a felnőttekig. A gyerekek emlékeznek a nagyszülők ilyen és ehhez hasonló durva megjegyzéseire, és újra meg újra lejátsszák magukban őket” – hívja fel a figyelmet a szakember. Bármely a fizikai megjelenéssel kapcsolatos megjegyzés vagy összehasonlítás problémás lehet, mert a belső tulajdonságok helyett a külső fontosságára helyezi a hangsúlyt. 

Ehelyett mondják azt az unokáknak, mennyire örülnek, hogy újra találkoznak velük!

„Amit a tányérodra kiszedsz, azt mind meg kell enned!”

Célszerű, ha nem erőltetik a saját étkezési szokásaikat vagy elvárásaikat a nagyszülők az unokáikra, és általában inkább megtartják maguknak az unoka ételfogyasztásával kapcsolatos megjegyzéseiket is. Az ételekkel, az éhségérzettel kapcsolatos tanulási folyamat nagyon fontos gyermekkorban. A „jó” és „rossz” étkezési szokásokra vonatkozó megjegyzések befolyásolhatják a gyereket a szokásai alakításában – ahelyett, hogy a testük által küldött jeleket követnék. Ráadásul emiatt szégyen vagy zavarodottság érzetét is társíthatják az evéshez. Azzal teszünk a legjobbat, ha igyekszünk jó példát mutatni: a helyes étkezési szokások gyakorlása sokkal fontosabb, mint bármilyen megjegyzés, amit tehetünk.

„Annyira el vagy kényeztetve!”

Előfordulhat, hogy ilyesmi csúszik ki a nagyszülő száján, például, amikor azt látja, hogy a kisunoka hisztirohamban tör ki, mert nem kapta meg azt az ajándékot, amit akart. 

Ha ez túlságosan gyakran előfordul, annak valószínűleg kevesebb köze van magához a gyerekhez, inkább arról van szó, hogyan nevelték a szülei. 

Ryan Howes, a kaliforniai Pasadena klinikai pszichológusa szerint a követelőző és hálátlan viselkedést a gyerekek vagy megtanulták, vagy modellként látták maguk előtt, talán még a szüleik is megerősítették őket benne. Nem igazságos mindenért a gyereket hibáztatni, érdemes inkább a szülőkkel szót váltani.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Pexels/Rdne

„Anyuci ezt nem jól tudja”

Változnak az idők, vele a gyermeknevelési szokások is. A nagyszülők egy másik korban nőttek fel, más szokásokkal és normákkal, és egy pontig természetes is, hogy véleményt fogalmaznak meg ezzel kapcsolatban, mondja Howes, aki úgy véli, alapvetően semmi rossz nincs abban, ha rámutatnak ezekre a különbségekre. De nagyon könnyen előfordulhat, hogy ezek a megjegyzések megszégyenítően hatnak: például, ha a nagyszülők kijelentik, hogy a régi „bevált” út helyes volt, az új pedig helytelen, és hogy valami baj van az unokával vagy a szüleivel. 

A szakember szerint általánosságban az a legjobb, ha ezeket a megjegyzéseket a nagyszülő megtartja magának, kivéve, ha jelentős „vakfoltokat” lát, amelyek potenciálisan károsak lehetnek a gyermek számára. „Még ebben az esetben is az a legjobb, ha az unoka helyett a szülőkhöz fordulunk az aggodalmakkal – véli Howes. – Ha a nagyszülőknek van valami kifogásuk azzal kapcsolatban, ahogyan a gyermekük neveli a gyerekét, hozzák ezt szóba, vagy tartsák meg maguknak, de az unokákat hagyják ki ebből” – összegzi a szakember.
 

„Mit nem lehet ezen érteni, hiszen háromszor is elmondtam!” – vetjük sokszor dühösen oda a párunknak, amikor már teljesen elveszettnek érezzük magunkat. Hányszor előfordul a hétköznapokban, hogy akarva-akaratlan félreértjük egymást, nem arra válaszolunk, amit a másik mondott, hanem arra, amit felfogunk belőle. Előfordul, hogy meg se halljuk a másikat, vagy nem a megfelelő pillanatban tesszük szóvá azt, ami a lelkünket nyomja. Torkig vagyunk a pimaszul feleselő kamaszunkkal, miközben az anyósunkkal egy másik „csatát” vívunk egy másik színtéren. Mindennapos jelenetek, szerepek jönnek-mennek, egyikből lépünk a másikba. 

A beszédes Háború és béke a nappalinkban címet kapott est arra vállalkozik, hogy ezeket a mindannyiunk számára ismerős játszmákat helyezze új megvilágításba, többféle megközelítésben. Felvezetésként Tolner Péter Romboló és építő párbeszédek, avagy a HÁLA vitamin hatása a kapcsolatainkra címmel tartott előadást – a Tollár Mónika rendezte színpadi produkció és Pál Feri arra tökéletesen rímelő előadásának visszafogott előjátékaként.

Mindenkinek megvan a maga „Dezsője”, és lehúzott pár hetet „Taksonyban”

Bevallom, nem először láttam a Janikovszky Éva: A lemez két oldala című művéből átdolgozott képzeletszínházi darabot. Könnyen elképzelhető, hogy nem is utoljára, ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy a következő alkalommal is hasonlóan őszintén, ugyanilyen intenzitással leszek képes nevetni rajta. Még akkor is, ha több jelenetben újra és újra magamra ismerek: például a kínosan rendmániás feleség vagy a kamaszával perlekedő anyuka szerepében. 

A különleges produkció tükröt tart elénk, amit a szavak csiszoltak; általa mindennapos játszmáinkra láthatunk és ismerhetünk rá. 

A lemezek különböző, ezúttal női oldalait az április 13-ai előadáson Szamosi Zsófia és Szandtner Anna színész- és nem mellesleg testvérpár „játszotta le” a közönségnek. Az általuk megformált karakterek egészen hétköznapi témákról, például gyereknevelésről, háztartásról, vendégeskedésről beszélnek, csupa olyan dologról, amelyhez mindannyian azonnal kapcsolódni tudunk. 
„Anyuka, drága, én nem tudom, hányszor mondjam még, hogy végre megértse, az én szekrényemben ne tessék turkálni…” – csattannak fel a képzeletbeli anyóshoz címzett szavak a színpadon. Majd egy másik jelenetben ugyanaz a színésznő mártír feleséget játszva fakad ki a barátnőjének. Szerepek, helyzetek váltakoznak, pont, mint a való életben. Ahol általában mi, nők is többféle szerepben próbálunk lavírozni egyszerre: vagyunk egyszerre anya, gyerek, barátnő, feleség, anyós – kinek mi jutott osztályrészül. 
Újra és újra bizonyosságot nyer, hogy Janikovszky Éva szövege valóságos kincsesbánya. Annak ellenére, hogy A lemez két oldala című műve a hetvenes években íródott, fanyar humorát, a görbe tükröt, amit szavain keresztül elénk tart, egy ponton sem kezdte ki az idő vasfoga. Mert nem az a lényeg, hogy a férj épp egy televízió vagy – ahogy manapság valószínűbb – egy okostelefon képernyőjébe feledkezve hárítja felesége ventilálását. 

Kép

Szamosi Zsófia és Szandtner Anna a Háború és béke a nappalinkban című darabban

A Dezsők és Lajosok ma is ugyanolyan értetlenséggel fogadják, ahogy életük párja épp a focimeccs közben lázad fel és kezd bele – Pál Feri találó kifejezésével élve a „nyomatásba”, hogy az idei nyarat is férje szüleinél kellene töltenie Taksonyban. Ahogyan egy mai anyóstól is minden bizonnyal ugyanannyira „távol áll, hogy beleszóljon” bármibe, ám ezt mégis megteszi. Az édesanyjukkal pimaszkodó Lacikákról nem is beszélve, akik szintén köztünk vannak. A legnagyobb varázslat, ami megtörténik velünk a nézőtéren, abban rejlik, hogy a hasonlóság, a szembesülés mégsem kínos, sőt inkább sírva nevetős. 

Az a páratlan pillanat adja meg a feloldást, amikor a nézőtér szinte már egy emberként gurul a nevetéstől. Ráeszmélhetünk: ezek bizony kivétel nélkül mi vagyunk, ilyenek vagyunk. 

Így értsük jobban egymást! 

Az est második felében Pál Feri lépett színpadra, arra vállalkozva, hogy a mentálhigiéné oldaláról világítsa meg azokat a típusos kapcsolati nehézségeket, amelyeket a színdarab is láttatni próbált. Már-már humoristákat megszégyenítő előadása bevezetőjében arról beszélt, hogy mi, emberek általában mindig kommunikálunk érzelmeket is. Sőt a mondanivalónkba egy mélyebb szinten kapcsolati üzeneteket is kódolunk. Azt, hogy ennek milyen három fajtája ismeretes, egy igazán személetes, hétköznapi példán keresztül vezette le, a rekeszizmainkat újabb komoly igénybevételnek kitéve. 

Kép

Pál Feri atya a darab után tartott előadást

Ahogy fogalmazott, esti beszélgetéseink nagyon kiszámítható forgatókönyv szerint zajlanak, a férj egy képernyőt bámul, például focimeccset néz. A nő viszont beszélgetne, és nagyon rosszul éli meg, hogy a férje látszólag rá se hederít: úgynevezett „el” (a kapcsolattól elforduló) üzenetek sorát közvetíti. „Már megint nem figyelsz rám! Minden este a tévét bámulod!” – veti a szemére, majd a fejére olvassa, hogy férje soha nem veszi őt komolyan, illetve, hogy vele soha nem lehet beszélni. Ebben a feszült helyzetben a férfi stressz-szintje emelkedik, és pillanatok alatt „harcra kész” állapotba kerül. Ezek után el lehet képzelni, hogy a válasza olyan kapcsolati üzenetet fog hordozni, amely finoman szólva nem hat építően. 

Pál Feri viszont megoldást is kínál: szerinte egymás hibáztatása helyett érdemes lenne azon elgondolkodni, mit tehetnénk másképp. Az a meglátása, hogy a férfiaknak érdemes lenne megbecsülni a nők erőfeszítéseit, amiket ilyenkor nemcsak magukért, hanem a kapcsolatért is tesznek. A nőknek pedig szerinte azt kellene átgondolniuk, hogy ha folyton „ellene” (a kapcsolat ellen dolgozó) üzeneteket küldve kommunikálnak, annak következtében pont az a kapcsolat mehet tönkre, amelynek a fennmaradásán, építésén fáradoznának. 

Pál Feri szerint meg kellene próbálnunk az „el” és az „ellene” üzeneteket kiiktatni, amennyire lehetséges, és úgy kommunikálni egymással, hogy kerüljük a veszekedést, a stresszhelyzetet. 

Még ha ez nem sikerülhet is minden esetben, akkor se csüggedjünk, a jó hír az, hogy az agytörzsi memóriánkba begyakorolt jó szokások kiélezett helyzetben is előhívhatók. Ezért is érdemes minél többet gyakorolnunk a „felé” – a kapcsolat fennmaradása érdekében tett – pozitív üzeneteket: azt, hogy miként teremthetünk békét is a szavaink erejével.

Az előadás újra színpadra kerül majd 2024. november 9-én a Marczin, ám akkor férfi színészekkel és ismét Pál Ferivel.  
 

Amikor először láttunk a televízióban nyelvet tanuló csecsemőket, csak legyintettünk vagy szörnyülködtünk. Mára azonban gyakorivá vált a jelenség. Sok a vegyes házasság, a hosszabb-rövidebb ideig külföldön élő család, de a Magyarországon élő magyar szülők egy része is arra törekszik, hogy a csemete minél korábban belekóstolhasson egy idegen nyelvbe. A segédeszközök és lehetőségek tárháza egyre bővül, van, aki saját maga igyekszik otthon különféle oktató-programokat használni, vagy foglalkozásra hordja, majd nemzetközi óvodába íratja a gyereket. A jelenség eléggé új nálunk, ezért még tömeges méretekben nem látható, hová vezet ez a sok igyekezet. 

Csapdák és veszélyek

A korai nyelvtanulás – csakúgy, mint a babaúszás, zenei foglalkozás és egyéb fejlesztő foglalkozások – legfőbb veszélye, hogy túlságosan hamar órarend szerinti életmódra kényszeríti a kisgyerekeket. Célirányos tevékenységet és koncentrált figyelmet vár el a szülő abba az életkorban, amikor a gyermek legfontosabb feladata az lenne, hogy maga találjon elfoglaltságot és célt saját magának, és érdeklődése tárgyával annyi ideig és olyan módon foglalkozzon, ameddig és ahogyan ő szeretne. 

Soknyelvű Európa régen és ma

A korábban gyakran hangoztatott „tanulja meg először az anyanyelvét!” vélemény mintha egyre halkulna. Nem nehéz belátni, hogy ha a világ nagyobbik felén (Afrika, Ázsia, Kanada, Európa egyes országai) teljesen természetes a többnyelvűség, miért pont a mi agyunkat terhelné meg ez a feladat? De nem kell ilyen messzire menni. Elég, ha csak saját felmenőinkre gondolunk: minden családban akad néhány történet a sváb nagymamáról vagy a tót dédnagypapáról. 

Egy-két emberöltővel ezelőtt itt, Közép-Európában is magától értetődő volt, hogy az emberek több nyelvet használtak a napi tevékenységeik során: mást a sarki sváb fűszeresnél, mást a drótostóttal, mást a hivatalos ügyek intézésénél és esetleg mást otthon, a családban. 

Ártalmas az anyanyelvre?

A többnyelvűség persze csak legritkább esetben jelenti azt, hogy az ember ugyanolyan színvonalon érti és beszéli mindegyik nyelvét. Általában mindenkinek megvan a domináns nyelve, az, amelyikben igazán „otthon” érzi magát. Els Oksaar észt származású, Németországban élő nyelvész így vall személyes tapasztalatairól: „A fiam 29 éves, és már iskoláskora előtt megtanult négy nyelven: észtül, svédül, németül és angolul. Én is többnyelvűként nőttem fel, de az észtet tartom az anyanyelvemnek. Hamburgban is észtül beszélünk otthon, és ha egyszer csak elkezdenénk németül vagy svédül beszélni egymáshoz, az olyan lenne, mintha megváltoznának a köztünk lévő érzelmi viszonyok. Merevvé és távolságtartóvá válna minden. Mert már annak is jelzésértéke van, hogy melyik nyelven szólalunk meg.” 

Az érzelmi kötődések miatt mindenkiben személyes viszony alakul ki a beszélt nyelveihez. Ezért azt ajánlják egyes pszichológusok, hogy a szülők a mindennapokban a saját anyanyelvükön beszéljenek a gyermekükhöz, különben elveszhetnek olyan kötődési pontok, amelyek pótolhatatlanok. Ahol a két szülőnek nem ugyanaz az anyanyelve, természetes, ha mindketten saját nyelvükön szólnak a gyermekükhöz. De mit tehetünk mi, a többiek, hogy a keserves nyelvtanulástól és a kudarcoktól megkíméljük a gyerekeinket, hogy olyan készségek alakuljanak ki bennük, amelyekkel az idegen nyelv használata természetessé válik? 

Ha nem tanításként fogjuk fel az idegennyelvi foglalkozást, hanem „körülvesszük” magunkat az idegen nyelvvel, akkor az hamarosan szinte magától válik második nyelvünkké. 

Ha együtt énekelünk, mesekönyveket olvasunk, később dvdket nézünk, nyaralásnál külföldi családokkal idegen nyelven beszélünk vagy bébiszittert hívunk, aki „csak játszik” a kicsivel, miközben a másik nyelven szól hozzá, akkor „oka” van annak, hogy miért nem magyarul beszélünk. 

Halmozott előnyök

Ha az anyanyelv kitüntetett szerepe megmarad, a második nyelv nemhogy hátráltatná, de valójában jótékony hatással is van rá: a kétnyelvű gyerekekben már egészen fiatalon tudatosulnak olyan nyelvi jelenségek, amelyekkel egynyelvű társaik csak az iskolában találkoznak. A több dimenzióban való létezés, a többféle nézőpont megismerése, a különböző nyelvi rendszerek elsajátítása olyan pluszt ad a fejlődő agynak, amely a tanulás és az élet számos területén segíthet majd. Azt általában mindenki elfogadja, hogy egy idegen nyelv elsajátítása megkönnyíti a további nyelvek tanulását. De talán kevesebben gondolnak arra, hogy mivel egy másik nyelv ismerete elősegíti az elemző gondolkodást, pozitív hatással van az intellektusra is. 

A legnagyobb hozadék

A korai nyelvtanulás „mellékhatása” lehet, ami nem csupán a gyermek jövője szempontjából fontos, hogy a szülő–gyerek kapcsolat jelenét teszi jobbá. Mert mi is történik a kisgyerekkori nyelvtanulás közben? Anya (vagy apa) és gyerek együtt van, közösen tevékenykednek. Mesekönyvet nézegetnek, más anyákkal (apákkal) és gyerekekkel találkoznak, énekelnek, mondókáznak, játszanak. örömteli időt töltenek együtt, amit mindkét fél szeret. Kell¬-e ennél több? Hisz így szülő és gyermek olyan közös élményekhez juthat, amely további kapocs lehet közöttük. Hogy mindeközben egy másik nyelvet használnak? Ez szinte mellékes dolog.
 

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

„Néhány évvel ezelőtt egy német johannita társunk mutatott nekem egy fényképet, amelyen egy három-négyszáz éves, barokk pietà szobor volt látható. Az alkotás korábban egy olyan németországi templomban állt, amelyet már nem használt gyülekezet, ezért a szobor sorsa bizonytalanná vált. Azt kérdezte, lenne-e lehetőség nálunk, Magyarországon befogadni régi feszületeket, kegytárgyakat. Habozás nélkül igent mondtam” – idézi fel az első, Németországból érkező szobrok történetét Tomcsányi Csilla, a magyarországi johanniták hölgycsoportjának tagja. Pár hét múlva a német johanniták az alkotást – több feszülettel és egy Szűz Mária-szoborral együtt –, eljuttatták Magyarországra. 

A Johannita Rend Magyar Tagozata a 900 éves rendi parancsnak megfelelve – a hit védelme és a rászorulók támogatása – olyan „örökbefogadókat” keresett, akik vállalták, hogy imádkozni fognak a feszület alatt. Az első kegytárgyaknak és feszületeknek hamarosan új otthont találtak: a Szűz Mária-szobor a fóti plébániára került, a pietà pedig egy magánkápolnában kapott helyet. Később egyre több feszület érkezett Németországból, többek között a Boden-tó melletti nagy, évszázadokon át ferences nővérek által lakott, mára átalakított kolostorból, nemrég pedig egy németországi kórházból kaptak 30-40 keresztet. Tomcsányi Csilla becslése szerint a johanniták 150-170 feszületnek kerestek és találtak új helyet az elmúlt években.  

Kép

Fotó forrása: Johannita Rend Magyar Tagozata

A feszületek új otthona

A művészeti alkotásként is értékelhető faragványokat különböző magyarországi egyházi közösségek, oktatási intézmények és családok fogadták örökbe. A tokaji Béres Szőlőbirtok kápolnáját, a bikoli Reviczky-kúria templomát és több erdélyi kápolnát is olyan kereszt díszíti, amely a johanniták segítségével talált új otthonra, de egy budapesti katolikus kollégium szobáiban, az Országúti Ferencesek egyik hittantermében, egy bakonyi lelkigyakorlatos házban, a Rezső téri Magyarok Nagyasszonya-templomban, valamint a lőcsei katakombakápolnában is találunk Németországból származó feszületet. Kárpátalján olyan közösségek fogadhattak örökbe egy-egy keresztet, akik új imádkozóhelyet, házi kápolnát hoztak, hoznak létre, és ott havonta együtt imádkoznak.

„Mindenki személyesen választhatta ki azt a feszületet, amely megszólította – hiszen a keresztekről más-más Krisztus-arcok néznek le. Különösen megérintett annak a Szűz Mária-szobornak a története, amelyet egy kedves katolikus ismerősöm fogadott be. Nem sokkal később elmesélte, hogy a szobrot elkérte tőle egy társa az asszonykörből, akinek a férjét akkor műtötték, és a Szűzanya közbenjárását akarta kérni. Ez a szobor azóta afféle vándor Madonnává vált, házról házra jár, imádkoznak alatta a szeretteikért” – mondja Tomcsányi Csilla.

Bár a magyar reformátusok templomaiban, szakrális-liturgikus tereiben nem találunk feszületeket, a németországi kegytárgyaknak és kereszteknek mégis az egyetlen protestáns lovagrend magyar tagozata keresett új otthont. A johanniták 900 éves történetében az ökumené mindig fontos szerepet játszott, soha nem szakadt meg például a kapcsolat a közös gyökerekkel rendelkező protestáns rend és a katolikus máltai lovagok között – a mai napig kölcsönösen elismerik és a támogatják egymás munkáját. 

Kép

Németországi nővérek csomagolják a feszületeket – Forrás: Johannita Rend Magyar Tagozata

Johanniták: újabb projekt zárult le Kárpátalján

A magyar johanniták nemrég lezárult karitatív projektje is erről a nyitottságról, ökumenikus együttműködésről árulkodik. A Johannita Segítő Szolgálat az orosz–ukrán háború kirobbanása óta folyamatosan támogatja a kárpátaljai intézményeket és családokat, az elmúlt hónapokban pedig a helyi közösségek életében fontos szerepet játszó református lelkészeket és görögkatolikus papokat is adományokkal segítették. 

Az SOS – Save our Servants, vagyis „Óvjuk meg szolgálóinkat” projekt keretében összesen 61 kárpátaljai református lelkésznek és 250 görögkatolikus papnak juttattak el egy-egy csomagot azért, hogy akkor is el tudják látni családjukat, ha krízishelyzetbe kerülnek. Többségük nagycsaládos, ezért a csomagok annyi hideg élelmiszert tartalmaztak, amely egy hónapra elegendő egy család számára, de higiéniai termékeket és gyógyszereket is csomagoltak. A beérkezett pénzadományokból megvásárolták a szükséges árut, családonként összecsomagolták, kisteherautókkal átvitték a határon és segítettek a szétosztásban – ezzel a kezdeményezéssel is igyekeztek köszönetet mondani a lelkészek hűséges szolgálatáért. A projekt lebonyolításában a johannita lovagok és családtagjaik, barátaik, önkéntesek, egy amerikai alapítvány munkatársai, valamint a Beregszászi Máltai Szeretetszolgálat is részt vett.

A Johannita Rend Magyar Tagozata

A betegek, a gyengék, az elesettek segítése és a keresztény hit védelme – közel 900 éve harcolnak ezekért az eszmékért az egyetlen protestáns lovagrend tagjai. A johannita és a máltai lovagrend közös elődje, a Keresztelő Szent Jánosról elnevezett Jeruzsálemi Ispotályos Lovagrend 1099-ben jött létre, tagjai betegek, sebesültek ápolását végezték. Az oszmán terjeszkedés miatt a 12. században katonai-betegápoló renddé vált, a jeruzsálemi királyság egyik komoly haderejének számított. A rend a reformáció idején kezdett kettéválni – a lovagok egy része a protestáns hitre tért át. A protestáns ág tartotta meg az eredeti johannita nevet, míg a Szent János-rend katolikusnak maradt másik ágát a mai napig a máltai lovagok alkotják. 
Magyarországon már a 12. században megjelentek a johannita lovagok, akik számos ispotállyal, várral rendelkeztek, de a török hódítás után szerepük kisebb lett. Hivatalosan csak 1924-ben ismerték el ismét a Johannita Rend Magyar Tagozatát, amelynek a második világháború kitörésekor már több mint száz tagja volt. 1946-ban a rend működését betiltották, a johanniták emigrációban működtek tovább, csak 1992-ben térhettek vissza Magyarországra, ám segítő szolgálatuk már 1989-ben megkezdte működését, és azóta is segít a rászorultakon.

Forrás: Salt Communication/Johannita Rend Magyar Tagozata

A február végén megrendezett egész napos konferencián több, mint 40 üzleti szakember, tanácsadó és coach osztotta meg tudását a munkaerőpiaci változásokkal és trendekkel kapcsolatban. Az előadások és az izgalmas gyakorlati szekciók mellett a Kiváló Munkáltatói Márkák jó gyakorlatai – kerekasztal-beszélgetésre voltak kíváncsiak a legtöbben. A beszélgetésben négy MagyarBrands-díjas márka, az RS Bútor, a Polar Klíma, a Pannon-work és a Polcz márkák osztották meg tippjeiket. 

A Magyarbrands Kiváló Munkáltatói márka legutóbbi kiválasztásának tapasztalatai azt mutatták, hogy a vállalatok egyre jobban értik a munkáltatói márkaépítés jelentőségét, és a teljes alkalmazotti életúton keresztül végig gondolják annak fázisait. A kulcs ennek a kettősségnek a szem előtt tartása: olyan eszközöket találni, melyekkel egyszerre lehet növelni a bizalmat a márkánk iránt és a legjobb munkaerőt is bevonzani. 

Pólya Ádám, az RS Bútor vezérigazgatója szerint a munkaerő nem csupán egy fogaskerék vagy egy puszta eszköz a sikerhez, hanem az az igazán fontos, hogy a vezetőség emberileg is minőségi kapcsolatot ápoljon a munkavállalókkal. Úgy gondolja, hogy munkáltató és munkavállaló sikeres együttműködéséhez három fontos pontnak az együttállása szükséges. Az első, hogy minden vállalatnak kell egy küldetés, amely pozitívan hat, és azonosulni tudnak vele munkavállalói is – így például az RS Bútor a magyar bútorgyártás zászlóshajója, jelentős a nemzetgazdasági szerepük, több ezer munkahelyet teremtenek és támogatják a hazai kisvállalkozásokat is.  

A második pont, hogy munkavállalóik számára stabil hátteret nyújtsanak és a munkán túl igazi szakmát adjanak a kezükbe, oktatással támogassák a továbbképzésüket. Úgy tapasztalták, hogy ez különösen motiválja az új és régi alkalmazottjaikat is. A harmadik pont pedig, hogy folyamatosan fókuszban legyen az élhető munkakörnyezet. Az RS Bútor az Ausztriában is elterjedt vasárnapi zárva tartással minden munkavállalójának hetente egy fix szabadnapot garantál, amire minden körülmények között számíthatnak. Ez a kialakított bizalom sokkal fontosabb az RS Bútor számára, mint, hogy folyamatosan rendelkezésre álljanak. 

Kép

Jobbra: Pólya Ádám, az RS Bútor vezérigazgatója – Forrás: MagyarBrands

A Polar Klíma az első, kifejezetten kelet-közép európai vásárlói igények alapján optimalizált, magyar fejlesztésű légkondicionáló márka. Máté-Szabó Anita, a Polar Klíma HR munkatársa azt fogalmazta meg kiindulópontként, hogy céljaikat nem tudják elérni elégedett és lojális munkatársak nélkül. Ennek előmozdítására egy korábbi gyakorlat szerint annak a napnak az évfordulóján, amikor munkavállalóik munkaviszonya elkezdődött a vállalatnál, közvetlen felettesük ajándékkal lepte meg kollégáikat. A kezdeményezés tovább fejlesztésére vezették be 2022-ben a Beeward, mobiltelefonról és asztali gépről is elérhető internetes platformot, amely egy hazai startup vállalkozás terméke. A rendszer – amely egyfajta virtuális kaptár –, üdvözlő üzeneteket küld, melyről a cégnél dolgozó összes munkatárs értesítést kap, illetve a hírfolyamon is megjelenik, hogy aznap éppen ki jubilál, hány éve járul hozzá csapatuk sikereihez. Ezen kívül úgynevezett „nektárokkal”, azaz gyűjthető pontokkal is meglepik az adott munkavállalót. Ezeket a nektárokat egy virtuális shop-ban lehet beváltani a céges tolltól, a bónusz szabadságon és az ajándékutalványokon át egészen a két fős wellness hétvégéig. Így valóban mindenkinek olyan örömöt tudnak szerezni, amely személyre szól. 

Kép

Jobbra: Máté-Szabó Anita, a Polar Klíma HR munkatársa – Forrás: MagyarBrands

A Pannon-Work Magyarország egyik legnagyobb munkaerő-kölcsönző márkája foglalkozik a munkaerőkölcsönzésen kívül közvetítéssel, szövetkezeti foglalkoztatással, rehabilitációs foglalkoztatással és bérszámfejtéssel Magyarországon, Ausztriában és Szerbiában egyaránt. Baksy Marianna, marketing és PR vezető a Pannon-Work szenvedélyének tartja a munkáltatók és a munkavállalók egymásra találásának elősegítését. A szokásos win-win szituáció helyett kidolgozták az úgynevezett tripla win helyzetet, amelyben nem csak a cég és az ügyfél a vállalat tartópillérei, hanem az is fontos, hogy a munkavállaló is igazán jól érezze magát. Hogy csapatukból mindenki megtapasztalhassa milyen a #pannonosság érzése, több érdekes programmal, jogi videóval és különleges Pannon-Work pódiumbeszélgetéssel edukálják munkavállalóikat. Az exkluzív előadások témáját mindig a munka köré építik fel és ismert emberekkel hitelesítik beszélgetéseiket. Tavaly májusban például Lengyel Tamással élőztek facebook oldalukon, októberben pedig Ördög Nórával készítettek interjút. Emellett saját szervezetükön belül nagy hangsúlyt fektetnek az egyén fejlesztésére is: beszélgetésekkel, tanácsadással támogatják munkatársaikat.

Kép

Jobbra: Baksy Marianna, a Pannon-Work marketing- és PR vezetője – Forrás: MagyarBrands

A POLCZ márka termékei lényegében a hagyományos befőttesüvegben tárolt ételekből inspirálódtak, csak új szintre emelték a gyors, mégis házias készételek világát. Ha alig van idő két megbeszélés között vagy otthon üres a hűtő, csak meg kell melegíteni és kész is van az isteni meleg ebéd vagy vacsora. Ráadásul tejtermék-, glutén- és tojás sem található bennük. Kiss-Maros Eszter, a POLCZ irodavezetője a beszélgetés során bemutatta, hogy az innovatív hozzáállás nemcsak a termékeikben, de a munkáltatói márkájuk építésében is megmutatkozik. Kis, de feltörekvő márkaként igazán fontos számukra, hogy munkavállalóik elégedettek legyenek, ezért minden esetben a tökéletes munkakörnyezet kialakítására törekednek. Ha úgy érzékelik, hogy az egyik munkatársuk az akkori pozíciójában nem elégedett, akkor megkeresik számára a legmegfelelőbb opciót a közös munka folytatására. Ennek köszönhetően hírük szájhagyomány útján is kiválóan terjed. 

Kép

Jobbra: Kiss-Maros Eszter, a POLCZ irodavezetője – Forrás: MagyarBrands

Mi volt a jellemző tavaly és mire számíthatnak a márkák munkáltatóként a jövőben? 

Kulcsár Zita, a Kiváló Munkáltatói márka bizottságának elnöke kiemelte, hogy 2023-ban a társadalmi felelősségvállalás nemcsak a vállalat szempontjából, hanem a munkáltatói márkaépítésben is releváns lett. Fontos meghatározni, hogy ki milyen hatást gyakorol az ökoszisztémára. A fenntarthatóság más területeken is megjelent, így például egyre alapvetővé válik a munkavállalók mentális egészségének gondozása, hiszen környezetünk rendkívül gyorsan változik, folyamatosan alkalmazkodnunk kell és ez óriási nyomást jelenthet. Megszületett az igény arra, hogy vállalatoknál az eddig csak felsővezetők számára elérhető coach-ok szervezeti szinten is jelen legyenek. A kerekasztalbeszélgetésen felvázolt stratégiák inspirálhatnak más vállalatokat is arra, hogy kidolgozzák saját munkáltatói víziójukat a gyakorlatban is.

Kép

Balra: Kulcsár Zita, a Kiváló Munkáltatói márka bizottságának elnöke – Forrás: MagyarBrands

A cikk a MagyarBrands támogatásával készült. A MagyarBrands Programról és a Kiváló Munkáltatói márka díjról bővebben itt olvashatnak: https://magyarbrands.hu/magyarbrands-palyazat/ 

A bruttó nemzeti boldogság

Amber Gurung a negyvenes éveiben jár, testvérei már mind házasok, ő idős édesanyját ápolja valahol a 700 ezer lakosú, fél-Magyarország területű Bhutáni Királyságban. Főszereplőnk különleges alkalmi munkából él: boldogságügynök.  

A buddhista apróhimalájai királyságban ugyanis a Boldogság Kutatóintézet munkatársai – köztük Amber – járják az országot, és egy négyórás kérdőív segítségével mérik fel a lakosság boldogságszintjét. A gazdasági mutatók helyett ennek eredményéből dolgozzák ki az ötéves fejlesztési terveket, amelyeknek elsődleges célja, hogy tovább növeljék a bhutáni társadalom „boldogságindexét”. 

Az adatgyűjtés révén kapott statisztikai eredményeket megpróbálják beépíteni a törvénykezésbe, és olyan fejlesztéseket indítványozni, amelyek még boldogabbá teszik a lakosságot. 

Ezen alapul a Bruttó Nemzeti Boldogság (Gross National Happiness) koncepció, amely a bhutáni kormány fejlesztéspolitikai irányelve és Bhután egyik legismertebb védjegye. 

Zurbó Dorottya és rendezőtársa, Arun Bhattarai Amber Gurung nyomába eredtek, hogy megfejtsék, mitől is olyan boldog ez az India és Kína tibeti régiója által közrefogott ország. A rendezőpáros hol könnyfakasztó, hol humoros, végtelenül őszinte dokumentumfilmet készített. 

Kép

A boldogság ügynöke című film stábja: középen Amber Gurung, jobb szélen Arun Bhattarai és Zurbó Dorottya rendezők – Forrás: Mozinet

Hogyan kerül egy magyar rendező Bhutánba?

Kezdjük az elején! Zurbó Dorottya és Arun Bhattarai 2012-ben egy nemzetközi dokumentumfilm-rendező mesterképzésen találkoztak. Először vizsgafilmeket készítettek közösen, majd 2017-ben debütált az első egész estés dokumentumfilmjük, A monostor gyermekei, egy Bhutánban játszódó intim családtörténet. Azért fontos a korábbi filmjüket is megemlíteni, mert e nélkül valószínűleg A boldogság ügynöke sem készülhetett volna el. Amikor A monostor gyermekeit forgatták, váratlanul besétált az akkori főszereplőik otthonába Amber, hogy kitöltesse a kérdőívet. 

Öt éven keresztül forgatták a filmet, kisebb-nagyobb megszakításokkal. Míg Arun Bhattarai Bhutánban született, és ott is él, Dorottya másfél hónapos periódusokra utazott forgatni az országba, ahova nagyon nehéz bejutni, napi 250 dollár a turistavízum, és azzal is csak rövid időt lehet ott tölteni. A külföldi stábokat csak magas napidíj ellenében engedik forgatni, ám mivel Arun egyike az ország első képzett filmrendezőinek, ők szabadon mozoghattak és forgathattak. 

Nagy kihívást jelentettek számukra a himalájai szerpentinek, az is megtörtént, hogy a sárba ragadt autójukat traktorral kellett kihúzni. A kanyargós földutakon csak nagyon kis sebességgel tudtak vezetni, mert gyakoriak arrafelé a hegyomlások, bármikor sziklák zuhanhatnak az útra.

A bhutáni kormány ötévente felméri a nemzeti boldogságszintet, ehhez a Boldogság Kutatóintézet felkér 70–80 boldogságügynököt, hogy egy 148 kérdésből álló kérdőívvel járják be az országot, készítsék el a felmérést. 

A legtöbb bhutáni ember megtiszteléseként éli meg, ha felveszik vele a boldogságinterjút. 

Bíznak a királyban, és mivel a bruttó nemzeti boldogság koncepció a király kezdeményezése, szívesen nyilatkoznak az ügynököknek. Úgy érzik, a vezetők és a kormány kíváncsiak a véleményükre, törődnek velük, ezért minél alaposabban szeretnek válaszolni a kérdésekre. Nem rejtik véka alá a problémáikat sem. A kérdőívben vannak olyan érzelmi kérdések, amelyeket még sosem kérdezett meg tőlük senki.

Kép

Amber Gurung és kérdezőbiztos társa egy bhutáni lakossal – Forrás: Mozinet

Egy magányos boldogságügynök

Főszereplőnk, Amber szereti a munkáját, figyelmesen hallgatja az emberek válaszait, miközben kérdezőbiztos társával autóval bejárják a legtávolabbi, legelhagyatottabb falvakat is. Két kérdőív között festői környezetben pihennek, az autóban pedig szól a dal: „Hallod te is az út végén a szerelem szavát?” Amber a rádióval együtt énekel, hiszen róla szól, amit hallgat. 

Arra vágyik ugyanis, hogy szerelemre találjon, családot alapíthasson. A helyzet abszurditása, hogy ennek a saját országa a gátja, hiszen nincs állampolgársága, valamint útlevele sem. Nepáli származású lévén még gyerekként elvették az állampolgárságot a családjától, ez pedig az állandó munkavállalást, a házasodást és a külföldi utazást is ellehetetleníti. 
„Álmodozni nekem is lehet a családomról. Lehet, hogy nem jön össze, de álmodozni lehet” – sommázza a filmben. 

A boldogságstatisztikák mögötti szomorú igazság, hogy miközben Amber a királynak dolgozik, felméri, hogy mennyire boldogok az állam polgárai, éppen a hatalom fosztja meg őt a szabadságától.

Így jobb híján minden évben levelet ír a királynak, amelyben kérvényezi az állampolgárságot.

Az ország, ahol mindenki boldog? 

A 2023-as felmérés szerint a népesség 93,6 százaléka boldog Bhutánban. A boldogságkérdőív kilenc területet vizsgál a lakosság életében, és a pszichológiai jólléttől kezdve a spiritualitáson át a közösségi tevékenységekig pontozzák az emberi tapasztalatokat és megéléseket. Nemcsak a materiális, objektíven mérhető adatokat kutatják, mint a magántulajdon, a jószágok és a háztartási cikkek („Van-e kecskéje? Tehén? Szamár? Tévé? Mosógép? Okostelefon?”), hanem a szubjektívebb faktorokat is: például az alvási szokásokat, az érzéseket és a mentális egészséget, amit nehéz számszerűsíteni.

A film nem csupán Amber Gurung munkáját, az ő életének alakulását követi, hanem helyenként a férfitól elszakadva, mélyebben beleláthatunk egy-egy ember személyes életébe. Megmutatják, milyen történetek, emberi sorsok vannak a statisztikák, a számok és a kérdőívek mögött. 

Ezen személyes történetek nélkül is megállná a helyét az alkotás, de ezzel még magasabb polcra kerül, ettől lesz igazán hiteles A boldogság ügynöke. 

A rendezők csodálatos érzékenységgel mutatják be ezeket a sorsokat, amik, valljuk be, egyáltalán nem illenek abba a boldogságképbe, amelyről Bhutánt a nagyvilág ismeri, amit kifelé mutat az ország a világnak. 

Hogyan él egy transznemű táncosnő bölcs, nagybeteg édesanyjával egy olyan hagyományokra épülő országban, ahol 2020-ig büntethető volt a homoszexualitás? Milyen sors jut egy tinédzser lánynak egy elszigetelt falucskában, aki egy alkoholizmussal küzdő anyával és bántalmazó apja emlékével nevelkedik? 

A film egyik legmeghatóbb jelenete, amikor a három feleséget tartó, önimádó férfihoz érkeznek, aki 10/10–re értékeli a boldogságszintjét. Eközben feleségei azért élnek vele, mert nincs más választásuk, mégis ebben a helyzetben is képesek pozitívan szemlélni az életet: a felettük uralkodó férjüket kinevetve, egymás barátságában megtalálni a boldogságot. 

Kép

Képkocka a filmből – Forrás: Mozinet

Május elején jön a magyar mozikba

A készítők ugyanakkor nem azt a képet hangsúlyozzák, hogy a boldognak hitt Bhutánban valójában mindenki boldogtalan vagy boldogságot hazudik. 

Hanem azt, hogy a lakók az európai szemmel boldogtalannak gondolt életükben is képesek meglátni az örömet. 

Vagyis van mit tanulni tőlük. Ahogy az egyik bhutáni lakos mondja: „Van egy tehenünk, tegnap megellett, most már van fejős tehenem, el tudom adni a tejet, ezért a boldogságszintem 10-es.” Vagy hogy Ambernek nincs állampolgársága, nincs testi-lelki társa, de amikor szól a zene, és táncol, abban a pillanatban boldog.

A film csodálatos természetközeli környezetben egy a mi kultúránktól távoli nép hétköznapjait mutatja be, az ehhez illő autentikus zenei aláfestés Balázs Ádám zeneszerző munkája. A dokumentumfilm producerei: Szakonyi Noémi Veronika és Vincze Máté Artur (a Hat hét alkotói). A boldogság ügynöke – amely május 2-ától látható a magyar mozikban – az Egyesült Államok legnagyobb filmfesztiválján, a Robert Redford által alapított Sundance-en mutatkozott be, és nemzetközi körútja azóta is folytatódik. Már csak azért is nagyon drukkolunk a nemzetközi jó szereplésért, hátha Amber Gurung is elhagyhatja egyszer a szülőföldjét, és láthatja, hogy a története eljutott a nagyvilágba.

Kommunikáció 

Kulcsfontosságú a nyílt és őszinte kommunikáció. Beszéljünk a kamaszokkal olyan fontos témákról, mint például az érzelmek, a szexuális egészség, a drogok, az iskolai nehézségek. Hallgassuk meg őket, figyeljünk a véleményükre és az érzéseikre, hiszen igazán jót lehet velük beszélgetni. A serdülők messziről „kiszagolják”, ha őszintén érdeklődünk irántuk. Amikor ezt érzik, gyakran hosszasan mesélnek, és beavatnak az életükbe. Segítsünk fejleszteni a kommunikációs készségeiket, ideértve az aktív hallgatást, a hatékony beszédet és a konfliktuskezelési stratégiákat. Ez segíti őket az interperszonális kapcsolataikban és az élet különböző területein.  

Konfliktus nélkül nincs nevelés

 A kamaszkorban gyakran előfordulnak konfliktusok a szülők és a tinédzserek között. Fontos, hogy a konfliktusokat természetes módon kezeljük, hiszen ez az élet szerves része. Amelyik családban nincsenek konfliktusok, ott súlyos baj lehet. Hallgassuk meg a kamaszok véleményét, nézzük meg azt, hogy mik az érdekeik, és próbáljunk találni közös megoldásokat, amennyiben ez lehetséges. Nincsen nevelés konfliktus nélkül.

 Amíg a gyermekünk még nincs tizenkét éves, addig ez jóval egyszerűbb, de a szülői tekintély és a felelősség utána is felhatalmaz minket arra, hogy érvényesítsük az akaratunkat. 

Ez a leginkább neuralgikus pont a kamasz gyermeket nevelő családokban. Gyakran a szülő elveszíti a türelmét, vagy megijed a gyermekétől és a konfliktus természetétől. Az egyedülálló szülők életében speciális helyzet alakul ki, nekik két szerepet kell egyszerre működtetniük. Ha nem tudjuk lejátszani a konfliktusokat, a helyzet fokozódik, és csak egyre rosszabb és rosszabb lesz. Igazán megterhelő, amikor egy család életét a kamasz gyermek irányítja. Ha az érzelmi hullámzásokban – amelyeket a testi és a lelki együtthatók okoznak – az egész család részesül, az teljes káoszhoz vezet. Próbáljuk a szűk családban következetesen és együtt képviselni a felelős felnőtt véleményt, így megerősödhetünk a döntéseinkben.  

Határok és szabályok 

Fontos, hogy legyenek határok és szabályok a kamaszok számára. Valójában, ha mi nem húzunk határokat gyermekünknek a nevelésben, akkor majd a társadalom fog (gyermekvédelem, rendőrség, bíróság). A serdülő amikor azt tapasztalja, hogy nincsenek jól érzékelhető keretek, akkor addig provokál, amíg történik valami. Fontos, hogy a szabályok reálisak és egyszerűek legyenek. Ebben kulcsszerepe van a következetességnek. 

Amiben egyetértünk szülőként, azt képviseljük egyformán. A kisebb dolgokban lehetünk rugalmasak, de legyenek kőbe vésett szabályok, amelyek betartásában nincs alku. Ez a későbbiekben biztonságot és stabil értékrendet ad a gyermekünknek. Praxisomban azt tapasztalom, hogy a legtöbb szülő attól szenved, hogy nehezen egyezteti össze a stabil kereteket és a jó hangulatot. 

Nem kell választani, mert mindkettőre szükség van. Lehetünk lazák és megengedők anélkül, hogy megtagadnánk a szabályokat, amelyekben hiszünk.  

Példaadás 

A szülők, a gondviselők példamutatása kulcsfontosságú a kamaszok számára. Ez alapján tanulják meg, hogy hogyan kell viselkedniük és döntéseket hozniuk. A hitelesség az, amikor a viselkedésünk és a kommunikációnk egybevág. Csak azt tudjuk megtanítani a gyermekeinknek, amit mi magunk is tudunk. Ezt hajlamosak vagyunk elfelejteni.  

Bizalom és támogatás 

A kamaszoknak szükségük van arra, hogy tudják, befolyásolhatják a szüleiket. Kifejezhetik az érzéseiket és a gondolataikat anélkül, hogy félteniük kellene magukat a megszégyenítéstől. Támogassuk, bátorítsuk őket céljaik elérésében. Vannak azonban fontos szabályok, amelyeknek a megszegése következményekkel jár. Mielőtt elütné az autó a gyerekemet, mert átmegy a piroson, meg kell tanítanom neki, hogy akkor sem mehet át, ha nincs ott rendőr, vagy én nem állok mellette. Azt szeretnénk, ha belátná, hogy a szabályok érte vannak.  

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Unplash

Hatáskör és felelősség 

Bátorítsuk a kamaszokat önálló gondolkodásra és döntések meghozatalára. Segítsünk nekik fejleszteni a problémamegoldó és kritikai gondolkodási készségeiket, hogy képesek legyenek önállóan megoldani a kihívásokat. Adjunk lehetőséget nekik arra, hogy döntéseket hozzanak, és felelősséget vállaljanak bizonyos területeken. Ezt egészen apró dolgokban is el lehet kezdeni. Ne féljünk attól, hogy valamit elrontanak. Pont ebből tanulnak. 

A saját döntéseik felelősségét akkor érzik át igazán, ha olykor elbuknak. Ebből tanulhatnak a legtöbbet. Amikor pedig jó döntéseket hoznak, az erősíti az önbecsülésüket és az önértékelésüket. 

Úgy érezhetik, hogy valamiben jók, kompetensek, és ennek hangot is adnak olykor.  

Az egészséges élet ne csak elvárás legyen! 

Kamaszkorban az egészség és az életmódszokások nagyon fontosak. Szülőként próbáljuk támogatni gyermekünket a rendszeres testmozgásban, az egészséges táplálkozásban és az egészséges alvási szokások kialakításában. Ebben nagy ellenállásra számíthatunk. Fontos az is, hogy a saját szokásaink is példamutatóak legyenek. Csak arról tudunk hitelesen és határozottan beszélni, amit mi magunk is megélünk a mindennapokban. Hiteles lehet az a szülő, aki káros vagy egészségtelen életet él, de egyik napról a másikra nyíltan és őszintén elkezd változtatni, küzd saját magával. Ugyanakkor semmiképp nem hiteles az, aki elvárja az egészséges életmódot a gyermekétől, de ő maga nem tesz érte semmit. 

Az empátia nem mindig kompromisszum 

Kamasz gyermekeinkkel legyünk empatikusak, és próbáljuk megérteni az érzéseiket. Így könnyebben közelebb kerülhetünk hozzájuk, és közösen megoldást találhatunk a problémáikra. A gyermekünkkel a kapcsolat a legfontosabb, de ez nem jelenti azt, hogy mindenben egyetértünk. Amivel időnként nem értünk egyet, annak adjunk hangot. Érveljünk, beszéljünk róla, de alapvető értékeinkben nem kell kompromisszumot kötni, mert nem biztos, hogy lehet.  

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Konstruktív visszajelzés  

Adjunk konstruktív visszajelzést a kamaszoknak, hogy segítsünk nekik az önreflexióban és a fejlődésben! Legyenek tiszták és specifikusak a visszajelzések, és emeljék ki a pozitívumot is. Például ne csak azt mondjuk, hogy „ügyes vagy”. Emeljük ki konkrétan, amit jól csinált. Például: „Most nagyon szépen rendbe raktad a szobádat, látom még a szekrény tetejét is letörölted.” 
A serdülő általában tevékeny és keresi önmagát. Így van ez a hobbi megtalálásában is. Szerves része az identitásának egy sport- vagy hobbitevékenység végzése. 

Támogassuk és dicsérjük a tevékenységet, amit választ. Elmondhatjuk azt is, amivel nem értünk egyet, mert például túl veszélyes. 

Felkészülhetünk arra, hogy mi leszünk a gonosz szülő, aki nem támogatja a céljaiban, de néhány év múlva valószínűleg hálás lesz ezért. 

A kamaszoknak fontos, hogy legyen mellettük egy megbízható felnőtt vagy mentor, akiben megbíznak, akivel beszélgethetnek, és aki segíthet nekik a nehéz, illetve döntéseket igénylő helyzetekben. Ez a felnőtt lehet egy nagyszülő vagy bármilyen idősebb rokon, esetleg egy edző vagy az osztályfőnök. 

A családi hierarchia 

Gyermekünk nagymértékben tőlünk függ. Hiszen mi adunk neki zsebpénzt, telefont, mi fizetjük az internetet, a ruháit, a cipőit, mi biztosítjuk számára a lakhatást, autóval hozzuk és visszük. Mindezzel azonban átmenetileg nincs tisztában, időnként egy-egy nehéz helyzetben emlékeztethetjük is arra, hogy saját erejéből nem jutna messzire. A rossz döntéseknek következménye van az életben. Ez a realitás. Ezt úgy fogja megtanulni, ha mi is ezt közvetítjük felé. Ezek a helyzetek mindig konfliktusokat szülnek, de ne féljünk gyermekünket korlátozni, és felvállalni a konfliktusokat, mert ezekből a helyzetekből nagyon sokat tanulhat. 
A pillanatnyi helyzetben elmondja majd, mennyire utál minket, mennyire rossz szülők vagyunk, hogy minden barátjának jobb fej szülei vannak. De ezt nem kell komolyan vennünk! Hosszú távon hálás lesz, kiegyensúlyozott és remélhetőleg boldog. A szülői és a gyermeki alrendszer nem átjárható. 

Ezért sem lehetünk a gyermekünk barátja. A felelősség rajtunk van, mi mondjuk meg, hogy mi érték a családban. 

Mit tartunk jónak, és mi az, ami kevésbé fontos vagy értéktelen a számunkra. Amikor a családi hierarchia felborul, az súlyos és negatív következményekkel jár. A szülő elveszíti az irányítást a család felett, egyre inkább alkalmatlannak érzi magát a gyereknevelésre, másrészt az éretlen serdülőt felruházza hatalommal. A kamaszt túlterheli érzelmileg, amikor a felnőttek átengedik neki a komoly döntések jogát. 

A szülő által megteremtett érzelmi biztonság sokáig fontos, még ha a gyermek leválási törekvései, önállósága, identitásépítése miatt nem is tűnik úgy. Egy-egy gyengébb pillanatában a kamasz szeret újra gyermek lenni, és bebújni a biztonságot adó családi háttérbe, hogy erőt merítve újból kimenjen a „csatatérre”. Így töltődik fel erővel, energiával a szülei biztonságában és erejéből.  

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

A cikk megjelenését a Média a Családért Alapítvány támogatta.

A Rákosi-korszak életveszélyes viszonyai között 1954 októberében Budapesten több ezer fős tömeg tüntetett az utcákon, a feldühödött tiltakozók kirakatokat törtek be. A tömeget feloszlatták, a bíróságok pedig szigorú börtönbüntetéseket szabtak ki, de a hatalom két évvel a forradalom előtt kapott egy kis ízelítőt az utca erejéről. Az 1954-es esemény – bár a pesti nép tréfásan kis októberi szocialista forradalomnak nevezte el – még nem szólt nyíltan a politikáról, az váltotta ki, hogy a világbajnokságon az Aranycsapat a várakozásokkal szemben kikapott az NSZK válogatottjától. Az állás 2–2 volt, amikor a németek a 84. percben megszerezték a győztes gólt. Szepesi György majdnem elsírta magát a rádió mikrofonja mögött. Nem győztünk, hiába szerzett az Aranycsapat – azóta sem megdöntött rekordként – huszonhét gólt a vébén, hiába lőtt Puskás egy érvénytelennek nyilvánított egyenlítő gólt a meccs végén, hiába derült ki, hogy a németeket az akkor még legálisnak számító amfetaminnal doppingolták. 

A németek számára viszont ez a diadal napja volt. Egy kis vigasztalást jelentett az elvesztett háború, a romokban heverő gazdaság és a végletesen megtépázott nemzeti öntudat letargiájában.

 Volt azonban még valaki, aki maradéktalan örömöt érzett a győzelem után. Adolf Dasslernek hívták, és ő volt a feltörekvő Adidas nevű sportszergyártó cég tulajdonosa. Ez a meccs áttörést jelentett a számára, mivel a német válogatott tagjai az Adidas vadonatúj, felcsavarozható stoplikkal ellátott futballcipőjét viselték a győzedelmes összecsapáson. Dassler már az ötvenes éveiben járt, és a saját bátyjával vívott keserű, gyilkos rivalizálás töltötte ki az elmúlt évtizedeit. Régóta várt már egy ilyen látványos sikerre.

Kép

Adolf Dassler a cipőgyárban, az 1920-as években – Forrás: Profimedia – Red Dot

Cipő sportolóknak

Az Adidas és a Puma ősét, a Dassler Fivérek Cipőgyárát 1919-ben alapította két német fiatalember: a 21 éves Rudolf és a 19 éves Adolf Dassler. Mint sok más híres világmárka, ez is rendkívül szerény körülmények között kezdte meg működését. A két testvér kiválóan tudott együtt dolgozni: az idősebb Rudi volt a közönségkapcsolatok és a reklám felelőse, Adi pedig álmodozó, introvertált ötletemberként járult hozzá a cég munkájához. Az elvesztett világháború utáni áldatlan állapotok közepette először főleg papucsokat gyártottak, mégpedig meglehetősen szerény körülmények között a bajorországi Herzogenaurach városában. A háborút követő szűk esztendőkben sokszor volt áramkimaradás, ezért a biztonság kedvéért mindig készenlétben állt néhány kerékpáros áramfejlesztő gép. Amíg egyes munkások dolgoztak, mások buzgón taposták a pedálokat, hogy működjenek a gépek. 

A testvérek hamarosan bevezettek egy szokatlan újítást: az 1920-as évektől célba vettek egy kis számú, de folyamatosan gyarapodó társadalmi csoportot. Rájöttek, hogy egyre több férfi vonzódik a szabadtéri kocogáshoz, terepfutáshoz. Ehhez pedig nem álltak rendelkezésre megfelelő sportcipők.

A Dassler testvérek kibővítették a portfóliójukat: hegyes stoplikkal ellátott, tartós bőrből készült futócipőket gyártottak. A márka neve a cipőgyár nevéből – Gebrüder Dassler Schuhfabrik – Geda lett.

A Geda-cipőket extrém igénybevételre, kézzel készítették. A minőségük kiváló volt, ezért a vállalkozásnak lassan, de biztosan híre ment. A harmincas évekre a Geda már közismert név volt, olyannyira, hogy a német nemzeti atlétikacsapat edzője is érdeklődött iránta. Az első nagy áttörést akkor érték el, amikor a német atléták hivatalosan is a Dassler testvérek cipőit kezdték használni a versenyzésre. Közben elkezdett magához térni a német gazdaság is, így a testvérek egyre tehetősebbek és befolyásosabbak lettek. Mire 1933-ban Adolf Hitler hatalomra került, a Geda márka megkerülhetetlen volt a sportban.

Kép

Az 1954-es világbajnokságon győztes német válogatott – Forrás: Profimedia – Red Dot

Ellenfelek és ellenségek egy cipőben 

Mindkét testvérnek – mint a Reich prominens nagypolgárainak – gyakorlatilag kötelező volt belépnie a Nemzetiszocialista Német Munkáspártba. A vélemények megoszlanak arról, hogy melyikük mennyire volt a Führer lelkes követője, anyagilag mindenesetre nem jártak rosszul. Rudolf volt az, aki komolyabban belemerült az új rendszer ideológiájába, Adolf viszont alaposabban ki akarta használni a helyzetük adta sikereket. Ő volt például az, aki elintézte, hogy az ő cipőgyáruk lássa el a Hitlerjugend fiatal sportolóit cipőkkel, és annak ellenére belépett a szervezetbe, hogy ekkoriban már messze járt a gyerekkortól. 

Mire elérkezett az 1936-os berlini olimpia, már a világ sportolóinak jelentős százaléka hordott Geda cipőt. A siker átütő volt a testvérek sportcipőiben versenyző sportolók hét aranyérmet, öt ezüstöt és öt bronzot nyertek. Akaratukon kívül még kellemetlenséget is okozott nekik ez a rengeteg jó eredmény. Ez az olimpia – a német politikai vezetők szándékai szerint – a germán nép, és összességében az „árja faj” dicsőségét volt hivatott bemutatni a világnak. 
Amikor a fekete bőrű amerikai atléta, Jesse Owens egymás után nyerte a versenyszámokat Geda cipőjében, a Dassler fivéreknek valószínűleg kiült néhány izzadságcsepp a homlokára. Owens megnyerte a 100 és a 200 méteres síkfutást, a 4x100 méteres váltót és a távolugrást is. 

Hitler a versenynap végén kezet fogott a német aranyérmesekkel és egy finn sportolóval, aztán sürgős elfoglaltságára hivatkozva elhagyta a stadiont – állítólag azért, hogy ne kelljen egy fekete amerikaival fizikai kontaktust teremtenie. 

A Dassler gyárban a hihetetlen sikerek hatására hirtelen felfutott a termelés, majd amikor kitört a világháború, menetrendszerűen megérkeztek a katonai megrendelések is. Havi tízezer-ötszáz pár katonai bakancs gyártására kötelezték őket. 

Kép

A Dassler fivérek, Adolf 1915 körül (balra) és Rudolf – Forrás: Profimedia – Red Dot

Kíméletlen háború és testvérharc 

A politika és a két fivér közötti személyiségbéli különbségek egyre komolyabb feszültségeket okoztak. Az sem segített a helyzeten, hogy Rudolf és Adolf továbbra is közös házban éltek a szüleikkel és házastársaikkal. Komoly szerepet játszott viszonyuk megromlásában az asszonyok viszálya. Adi fiatal felesége, Käthe túlzottan is ambiciózus volt, mindenáron bele akart folyni a cég üzleti ügyeibe, és a népes család minden egyes tagjával összetűzésbe keveredett. 

Aztán a háború tovább súlyosbította a helyzetet. A német hadsereg katonai szolgálatra kötelezte Rudolfot, míg Adolf felmentést kapott, hogy vezethesse a vállalatot. A testvérek ekkor már komolyan összevesztek, és egymást okolták, sőt árulónak nevezték. 
Ahogyan aztán Németország fokozatosan csúszni kezdett lefelé a lejtőn, és a hadiipart egyre valószínűtlenebb túltermelésbe hajszolták, a Dassler testvérek cipőgyárára is sor került. A hadsereg átvette az irányítást, leállíttatta a cipőkészítést, és az egész gyárat átállította haditermelésre. Ettől kezdve Panzerschreckeket, azaz vállról indítható rakétavetőket kellett készíteniük. Rudi, aki a második legnagyobb lengyelországi zsidó gettóban teljesített szolgálatot, leveleiben követelte az öccsétől, hogy értesítse őt minden döntéséről, kérje ki a véleményét, sőt, a feleségét, Friedlt nevezze ki helyettesének. 

Ez persze nem történt meg, a viszonyuk pedig végleg elmérgesedett, majd egyre nyíltabb ellenségeskedéssé változott. A háború végnapjaiban, az előretörő szovjet csapatok elől menekülve Rudolf megszökött a hadseregtől, és elindult haza, hogy rendet tegyen a Geda háza táján. A Gestapo elfogta és letartóztatta. Amikor aztán véget ért a háború, és szabadon engedték, Rudi hazament Herzogenaurachba. Itt viszont az amerikaiak tartóztatták le, és háborús bűnökben való részvétellel vádolták. 

Adi és a felesége, Käthe is azt vallotta, hogy SS-tag volt, így egy évet töltött fogságban. 

De Adi sem járt sokkal jobban. Rudi visszaadta a kölcsönt, és ő is beárulta a testvérét. Azt állította, hogy kettőjük közül Adi ragaszkodott a fegyvergyártáshoz, és a saját zsebére dolgozott. Ezzel komoly veszélybe került, mivel a nácimentesítési program rendje szerint a második legveszélyesebb kategóriába, vagyis Belasteternek sorolták, olyan párttagok és támogatók közé, akik anyagilag profitáltak a rendszer bűneiből. Ez a státusz tíz év börtönbüntetést jelentett volna. 

Adit végül a városka félig zsidó polgármestere mentette meg, aki tanúvallomásában elmondta, hogy Adolf Dassler a saját házában rejtegette őt az elhurcolás elől. Adit ezek után alacsonyabb fokozatú bűnelkövetőnek, Minderbelasteternek nyilvánították, majd a felesége közbenjárására egyszerű követővé, Mitläuferré fokozták le. 

Ezeket a kölcsönös árulásokat már soha többé nem tudták megbocsátani egymásnak, a Dassler fivérek egykor harmonikus kapcsolata egyszer s mindenkorra engesztelhetetlen gyűlöletté változott.  

Kép

Az idős Adidas Adolf Dassler Franz Beckenbauer és Uli Hoeness társaságában – Forrás: Profimedia – Red Dot

Az ellenségek városa 

Amint elültek a háború legvadabb utórezgései, 1948-ban a Dassler Fivérek Cipőgyárát hivatalosan is kettéosztották. Adolf a saját becenevéből és a vezetéknevéből alkotta meg az Adidas elnevezést, mire Rudolf hasonló módszerrel a Ruda márkanevet választotta, amit nem sokkal később Pumára változtatott. 

Herzogenaurach városában ők voltak a legfőbb munkaadók, így a két család gyűlölködése miatt az egész település egyfajta shakespeare-i megosztottságban élt. 

A várost kettéválasztó Aurach nevű folyó egyik oldalán az Adidas, a másikon a Puma tevékenykedett. Mivel nem volt olyan család, amelyik ne lett volna szoros kapcsolatban egyik vagy másik munkáltatóval, a lakosok is ellenségként tekintettek egymásra. 

Azonnali elbocsátás terhe mellett szigorúan tilos volt az ellenség munkavállalóival házasodni, sőt kapcsolatot tartani is. Mindkét vállalat dolgozóinak saját kocsmái és színháza volt, mindenki figyelte a számára kevéssé ismert lakosok cipőjét, nehogy véletlenül a tilosba tévedjen. 

A következő évtizedekben mindkét cég sikeresen tevékenykedett, de az Adidas messze elhúzott a verseny során. A futball-világbajnokság megnyerése után olyan neveket sorakoztattak fel a cipőik viselői között, mint Muhammad Ali és Joe Frazier, míg a Puma „mindössze” a brazil futballválogatottat nyerte meg magának. Az Adidasnál „találták fel” a tömegesen gyártott, bárki által megvásárolható tréningruhákat, valamint a fel- és lecsavarozható stoplikat, ami újabb hatalmas lökést adott a világhírüknek. 

A háborút követő évtizedekben sokszor felmerült, hogy a testvérpár a náci rendszer legnagyobb haszonélvezői között volt, mégis háborítatlanul folytathatták a működésüket a háború után is. A felvetés nagyon is jogosnak hangzik, legföljebb a realitások szólnak ellene. Hitler rendszerének a szorításából lehetetlen volt menekülni, minden nagyiparosnak be kellett állnia a sorba. Ha megvizsgálunk néhány mai óriáscéget, nagyon hasonló, sőt ennél súlyosabb eseteket találunk. A nácik az IBM infrastruktúrája segítségével azonosították és tartották nyilván a deportálandó zsidók millióit, a Volkswagen tizenötezer koncentrációs táborokból hozatott rabszolgával gyártott katonai járműveket a német hadsereg számára, sőt felépített egy teljes tábort is a munkásai fogva tartására.

A Coca-Cola kifejezetten a háborús német piacra fejlesztette ki a Fantát, Hugo Boss tervezte a náci egyenruhák egy részét, és komoly pénzadományokat biztosított az SS számára. 

A Bayer gyógyszergyár anyavállalata, az IG Farben pedig az auschwitzi haláltábor közvetlen szomszédságában, rabszolgamunkásokkal dolgoztatott, és kifejlesztette a tömeggyilkosságokra használt Zyklon-B gázt. 

A Dassler fivérek büntetése szimbolikusan talán a viszálykodás lett, amit a háború okozott. Az egymás iránti gyűlöletük olyan erős volt, hogy minden békítési kísérlet kudarcot vallott. A versengés nemzedékeken át húzódott és bizonyos mértékig a mai napig is tart, bár az évtizedek során civilizált szintre csitult. Először Rudolf halt meg 1974-ben, majd Adolf is követte 1978-ban. Haláluk esetére mindketten szigorú parancsba adták, hogy egymástól minél messzebbre temessék őket. A herzogenaurachi temető két átellenes végén nyugszanak, a lehető legnagyobb távolságra egymástól.  

A cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Kálló Éva nevelés- és fejlődéslélektannal foglalkozó szakember a nagyszülő viselkedésében szintén az elvárások nélküli, teljes elfogadás attitűdjét hangsúlyozza, amely már felszabadult a felelősség nyomasztó súlya alól. mint mondja, a munkája miatt maga sem tud úgy nagymama lenni, ahogy szeretne: „Sajnos, amikor szült a lányom, két hét szabadságot tudtam csak kivenni.” 

A gyermekágy ideje alatt az anyának a saját édesanyjára legalább négy-hat hétig szüksége lenne.

A kutatások is bizonyítják, hogy ha ott a férj, az asszony akkor is olyan valakit keres, aki maga is átélte az első hetek nehézségeit. Ekkor nem a csecsemőt kell ellátnia a nagyinak, akár hozzá se nyúljon a babához, hanem legyen elérhető, biztosítsa a zavartalan körülményeket a csecsemő és az anya közötti összhang kialakulásához – állítja a szakember. „Mióta megszületett az unokám, főállású nagymama szeretnék lenni, de csak tíz év múlva mehetek nyugdíjba” – fogalmazza meg legfőbb vágyát Katalin, alsós napközis nevelő, aki egyébként rajong a munkájáért és a gyerekekért. Agglomerációs településen tanít, ahol a frissen kiköltözött, fiatal családoktól sokszor több száz km-re élnek a nagyszülők, akik nagyrészt maguk is dolgoznak, így az első-második osztályos kisdiákok gyakran 5-6 óráig is a napköziben vannak. Több nagymamatársához hasonlóan a betegállományt választotta, hogy vigyázhasson 2,5 éves unokájára, amíg a lánya a második babát a világra hozta. Véleménye szerint szülő és gyerek számára egyaránt kedvezőtlen a jelenlegi helyzet, mert a szülés idejével együtt tolódik a nyugdíj-korhatár, amikor pedig a gyerek iskolába kerül, hirtelen mindenki dolgozik körülötte, s jobb híján marad a bébiszitter. 

Ha nincs alkalom a találkozásra, nem épül ki az a bensőséges, őszinte kötődés, ami később titkos szövetségesekké teheti a nagyit és az unokát. A jelenlegi foglalkoztatási helyzetben a nyugdíjkorhatár csökkentése aligha várható, így egyre fontosabb az együtt töltött minőségi idő megteremtése. Az elődök iránti kötődés megélése ugyanis elengedhetetlen az egészséges személyiségfejlődéshez, az éntudat kialakulásához, s ezt nem helyettesítheti semmilyen intézmény – mondja Kálló Éva, aki a Nemzetközi Pikler Emmi Közalapítvány otthonában szerzett tapasztalataira is alapozza véleményét.

Generációs örökség

A pszichológiai kutatások alátámasztják, hogy a folyamatosság érzése, mint alapélmény az ember számára nélkülözhetetlen. Minden egyénnek fontos a múltja, maga története, az, hogy tudjon mesélni a családjáról. A generációs örökség az adott közösséghez, családhoz tartozást jeleníti meg, amely az értékrendi igazodás mellett magában foglal sok-sok látszólag jelentéktelen történetet is, amelyek az énkép gazdagodását szolgálják. Ideális esetben a nagyszülők azok, akik a jelenlétükkel és a sokszor ismételt, igaz meséikkel ezt a folytonosságot képviselik az unokák számára.

A cikk eredetileg a Képmás magazin 2009 májusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt.
 

Fáradt vagy fásult?

Természetesen a serdülő fiatalnak is lehet, sőt kell feladatokat adni. Talán legjobb ezt a reggel, vagy inkább előző este elmondani neki, hogy aznapra milyen megbízást kap, és esetleg a hazaérésünket megjelölni, mint teljesítési határidőt. Legtöbbjük az azonnali ugrasztást tűri nehezen. Gyakran érzi fáradtnak magát. Tényleg fáradt. Testarányai viharos gyorsasággal változnak. Belső szerveinek működése nem képes azonnal lépést tartani ezzel a tempóval. Más kérdés, hogy gyakran önmagát fosztja meg a kiadós pihenéstől. Mindez a kamaszkor természetes velejárója.

Baj akkor van, ha a cél, a motiváció hiányzik, ha a tétlenség a jövőkép hiányából fakad.

A tartósan munkanélkülivé váló szülők gyermekei között lehet látni ilyen mintakövetést. A sorozatos kudarcok után lefagy a tevékeny, értelmes élet akarata. Már az sem motiválja, amit módjában áll megtenni életminőségének védelmében.

Mintát mutathatunk például a saját időbeosztásunkkal. A kora délutáni órák még a tevékenységek idejébe tartoznak. A kikapcsolódás órái este kezdődnek, és a nap levezetése alvással végződik.

A mama szoknyáján

Kisgyerekeknél sokszor követik el azt a hibát a felnőttek, hogy a gyorsaság, tisztaság, praktikum nevében olyan dolgokat is elvégeznek, amit már régen rábízhatnának a kicsire. Ezzel ők kondicionálják a tétlenségre, arra, hogy a vele kapcsolatos dolgok nem rá tartoznak. Az ilyen gyerek kisiskolás korban is az anyukája szoknyáján üldögélve várja, hogy mindent elrendezzenek körülötte. Anyukája is benne van a játszmában. A gyerek és a szülő is egyre frusztráltabb ettől.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Unsplash / Katie Gerrard

Micimackó és Nyuszi

Az idegrendszer fejlődése nagyon különböző mintázatot követ. Az érési folyamat üteme egyénenként változó. Hiba, ha a lassabb, szemlélődő gyermeket akkor sem hagyják elmélyedni, amikor erre bőven van idő és tér is. Természetesen neki is meg kell tanítani a nap forgatókönyvét, de hagyni kell őt hosszú ideig bámulni a hangyabolyt, egy képeskönyvet, egy szerkezetet, és hogy feltehesse az ezekkel kapcsolatos kérdéseit. Az állandó lótás-futás, nyüzsgés elfedheti a felszínességet, hiányzik belőle az igazi élmény, belső munka. Gondoljunk csak Micimackó és Nyuszi eltérő karakterére!

Motiválni mindenáron?

A motiválással is óvatosan kell bánni. Ha nagyon tehetséges gyermekünk nem akar edzőtáborba menni, az több dolgot is jelenthet: esetleg nem érzi magát biztonságban az edzője mellett, a folyamatos teljesítményelvárás riasztja, mással is szeretne foglalkozni, stb. Nem szabad kicsikarni beleegyezését vágyott dolgok beígérésével, vagy zsarolni azzal, hogy két egymástól független motivációt összekapcsolunk! Például tehetséges kis sportolónak beígérünk egy kiskutyát, ha elmegy edzőtáborba.

Ellenben lehet lelkesíteni azzal, hogy mennyit fejlődött önmagához képest, jó őt meccsen nézni, mert annyira boldognak látjuk a labda kergetése közben. Tudjuk, hogy barátokra is talált az edzőteremben.

A hasznosság – gazdaságosság, anyagi siker – bűvkörében élve, gyakran erőszakosan szelektálunk, minősítünk gyermekeink érdeklődését irányítva. Rajzolgat, mesét ír, teljesen bele van bolondulva a dínókba, de miből fog majd megélni? Felbuzdulásunkban elcipeljük edzésre, beíratjuk nyelviskolába, leállítva spontán tevékenységét. Híres emberek életrajzát olvasva gyakran találkozunk gyermekkorban feltámadt érdeklődéssel, dédelgetett álmokkal, melyek később világraszóló felfedezések lettek.

Gondoljunk csak Schliemann Henrikre, aki tényleg megtalálta Tróját, vagy a magyar paleontológusra, Ősi Attilára, aki egy eddig ismeretlen dinoszaurusz maradványit tárta fel hazánkban!

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>