Az OECD-tagállamok három évente végeznek PISA-felmérést a 15 éves tanulók körében. A legutóbbi felmérés 2022-ben volt, azóta kongatják a magyar kutatók a vészharangot. A HUN-REN Közgazdaságtudományi Intézet májusban megjelent „A közoktatás indikátorrendszere 2023.” című kiadványa is részletesen foglalkozik a problémával, felhasználva a PISA-eredményeket is. De mit is jelent, mivel jár a hétköznapokban a funkcionális analfabétizmus?

A funkcionális analfabéták részlegesen vagy majdnem teljesen ismerik az ábécét, az adott szöveget lassacskán, hibázva, vagy akár folyékonyan is el tudják olvasni, ám a legalapvetőbb információkat, mint például egy név vagy egy időpont sem képesek kinyerni a szövegből. A gyerekeknél egy rövidebb olvasmány vagy akár egy szöveges feladat megértése, a felnőtteknél például egy kétsoros használati utasítás, szerződés vagy egy adóív kitöltése is komoly gondokat okoz. A hétköznapi élet is nehézkes számukra, általában csak alacsony képzettséget tudnak szerezni, de az is előfordul, hogy egyáltalán semmilyen képzettséget nem sikerül szerezniük.

A 2010-es évek elején 17–18% volt azon 15 éves fiatalok aránya, akik funkcionális analfabétának számítottak Magyarországon, azóta folyamatosan romlanak az eredményeink a szövegértés terén. Ez persze nem egyedülálló Európában, de ismerünk olyan országokat is, ahol javuló tendencia látható, ilyen például Lengyelország. Ez is azt mutatja, hogy számít, mennyire szívügye ez a probléma az adott ország oktatási rendszerének, mennyire szeretne változtatni a jelenlegi helyzeten. 

Fel kellene ismernie a döntéshozóknak, hogy a nálunk mért 27 százaléknyi funkcionális analfabéta fiatal nemsokára felnőtt lesz, ami azt jelenti, hogy minden negyedik munkavállalót, adófizető állampolgárt érinteni fog ez a probléma. 

Ki vagy mi „tehet” az olvasási nehézség vagy akár annak egyik legsúlyosabb formája, a funkcionális analfabétizmus kialakulásáról? Egy lassan kialakuló folyamatról vagy egy veleszületett adottságról beszélünk?

Tulajdonképpen három lehetséges lába van a problémának. Lehet genetikailag kódolt, lehet egy folyamat eredménye, amikor a gyermeket fejlődése során nem éri elég írott, olvasott, beszélt nyelvi impulzus, illetve kognitív fejlődési problémái vannak, ezt nevezzük második lábnak. A harmadik pedig a rosszul megválasztott olvasási tanulási módszerekből fakadó olvasási nehézségeké. 

Ha valami velünk születik, azon nyilván nagyon nehéz változtatni, de mit jelent az, amikor nem ér elég nyelvi impulzus egy gyereket? Hogyan alakulhat ki a „második láb”?

Az olvasás megtanulásához számos készség szükséges, amelyek megfelelő működése egyrészt múlhat genetikai adottságokon, másrészt azon közvetlen környezetből érkező ingerek meglétén vagy hiányán, amelyek a gyermekeket érik növekedésük, fejlődésük során. Ezek segíthetik vagy gátolhatják a gyermekek olvasástanulási képességeit, az olvasástanulás gördülékenységét. Általánosságban elmondható, hogy kedvezőtlenebb körülmények között nőnek fel és kisebb esélyt kapnak azok a gyerekek, akiknek a szülei alacsonyabban iskolázottak. Nagyon meghatározó, hogy mennyi mesét hallgat egy gyerek otthon, mennyire olvasnak a szülők, illetve mennyire kerülnek elő otthon írott nyelvi tartalmak a hétköznapokban, de manapság a probléma ennél sokkal összetettebb. 

A mai világnak nagy veszélye, hogy a szülők keveset beszélgetnek gyermekeikkel, akik még háttérbeszélgetéseket sem hallanak, mert a szülők egymással sem beszélgetnek, így nem érik nyelvi információk a gyermekeket. 

Lehet, hogy meglepően hangzik, de véleményem szerint fontos lenne felhívni a szülők figyelmét, hogy többet foglalkozzanak a gyermekekkel, szánjanak rájuk időt, beszélgessenek velük, vagy olvassanak, játsszanak együtt, gépek, informatikai eszközök nélkül. 

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Ez nagyon nehéz elvárásnak tűnik, mert egy hétköznapi ember ritkán engedi ki a kezéből a mobiltelefonját.

Magam sem tudom, hogyan lehetne ebben a témában eredményes szülőedukációt végezni, mégis erőfeszítéseket kellene tenni ebben az irányban. Ez az egyik lehetőség, a másik pedig az, hogy belátjuk, azok a gyermekek, akik most oviba mennek, nem tartanak ott beszédfejlettség terén, vagy akár szociális érettségben, ahol 5–10 évvel ezelőtt tartottak a gyerekek, és ennek megfelelően építjük fel az óvodai, iskolai nevelést.

Hogyan tud segíteni az iskolában a pedagógus az olvasási nehézségek elkerülésében, illetve kezelésében?

A gyermekek különböző olvasási képességekkel, fejlettséggel érkeznek az iskolába. Vannak, akik már tudnak, vagy majdnem tudnak olvasni, és az iskolának elég csupán rásegítenie erre a folyamatra, vannak, akik ott tanulnak meg olvasni, de ez nem okoz nekik problémát, illetve azok, akiknek meg komoly problémákat okoz. Hasznos lenne, ha a pedagógusnak lenne lehetősége választani a különböző olvasástanítási módszerek között. 

Az olvasás megtanulásában nem az ábécé betűinek az memorizálása jelenti általában a problémát, hanem az összeolvasás elsajátítása, hogy hogyan olvassák el mondatokat, szavakat, szótagokat, hogy hogyan kell összeolvasni a betűket. 

A tanmeneteknek elegendő időt kellene biztosítaniuk a pedagógusoknak, hogy ha úgy érzik, meg tudjanak állni a tanításban, és differenciáltan segíteni tudjanak a gyerekeknek az összeolvasás megtanulásában. A pedagógusnak több szabadságot kellene kapnia abban, hogy lelassíthassa az olvasástanítást, amikor ennek szükségét érzi, és ne legyen rajta nyomás, hogy mindenképp haladnia kelljen.

Kép

Fotó forrása: Apor Vilmos Katolikus Főiskola

A differenciálás nagyon nehézkes egy nagy létszámú osztályban.

Az, hogy egy gyerek képességeinek megfelelően más feladatot kap, mint a többiek, nem ajándék a pedagógus részéről, ez saját maga szempontjából is fontos. Ha egy pedagógus nem tesz különbséget feladatok szintjén a különböző képességű gyermekek között, akkor lesznek az osztályban unatkozó gyermekek, akikkel nem történik az órán semmi. Fontos, hogy tudjuk, tanórai differenciálásról beszélek. A mai gyermekek túl sokat ülnek az iskolában, és a fejlesztések, korrepetálások sok esetben délután, a pihenő-szabadidőben zajlanak, hiszen sem a napközis foglalkozásról, sem a délutáni tanulóidőről nem hiányozhat a diák. Pedig ezeknek a gyermekeknek is szüksége van pihenésre, szabad mozgásra, közösségi élményekre, ezért célszerűbb velük tanítási időben külön, differenciáltan foglalkozni.

Mi lenne most a legfontosabb teendő ön szerint?

A köznevelési rendszer mamutrendszer, lassan változik, nehezen alkalmazkodik a gyerekek készültségéhez, igényeihez. Míg a külföldi példák szerint eredményes, Magyarországon nincs meg a kultúrája annak, hogy a gyakorlatban dolgozó pedagógusok, a köznevelés szabályozása és a kutatók eredményei háromszöget alkotva és közösen keressenek válaszokat különböző felvetődő problémákra. Ha ebben a körben megvalósulhatna egy rugalmasabb, a gyermekek egyéni igényeihez könnyebben alakítható rendszer, akkor az első lépést már meg is tettük a funkcionális analfabétizmus visszaszorítására.

Csodákba feledkezve  

Montepulcianóban mondjuk mindjárt az első kirándulós napomon majdnem ott ragadtam, de ez nem a távolsági busz hibája volt. Sőt pont azért eshetett meg a malőr, mert a busz pontosan indult, én pedig pár percet késve csak a hűlt helyét találtam. Montepulcianóba is a sienai főhadiszállásomról kirándultam, ahogyan a kint töltött egy hét alatt csillagtúraszerűen mindenhova. 

Először Az Alkonyat – Újhold című fantasy forgatási helyszínéül is szolgáló kisváros főterének harangtornyába tekeregtem fel egy olyan szűk csigalépcsőn, amelyen úgy kellett közlekednem, mint egy macskának: remélve, hogy ahol a fejem átfér, ott a többi testrészem is. 

A kilátás fentről, a harang mellől annál tágasabb volt Montepulcianóra és környékére. Miután lejutottam, a hangulatos sikátorokban vesztem el – szó szerint. Addig játszottam az „itt még egy szelfi, ott még egy mellékutcába bekukkantás” című játékot, amíg a már említett pienzai busz menetrend szerinti indulását elnéztem, és az utolsó pillanatban már hiába futottam rá. Pont azt az öt percet, amely az eléréséhez hiányzott, egy gyönyörű kis kápolnában töltöttem imádkozással – ezt külföldön, ahol csak lehet, megteszem –, szóval talán az ég is így akarta.  

Mivel aznap délután több járat nem indult Pienzába, taxit kellett kerítenem. A Google által kidobott negyedik telefonszám működött is: Giuseppével, aki felvette, megegyeztünk egy megfizethető árban, majd – nem túlzok – fél perc múlva ott is volt az autó, ahová rendeltem. Hiába, az olaszok mindent ráérősen csinálnak, kivéve a vezetést! Pienzába így a lekésett buszommal egyidőben gördültem be, s újabb varázslatos települést járhattam végig. Itt szakadt rám a Toscanában töltött hetem egyetlen zivatara – szerencsére a csodás Santa Maria Assunta-katedrálissal szemben lévő városháza árkádjai alatt ért utol. 

Ott egy önjelölt Pavarotti épp igencsak minőségi operaáriákba kezdett, ezzel szórakoztatva az eső végét váró turistákat. Ennél olaszosabb jelenetet nem is rendezhetett volna az élet! 

A környező toszkán tájra kilátópontokkal is rendelkező Pienzából busszal indultam vissza a nap végén Sienába. Maga a jármű is olyan autentikus vidékeken haladt, hogy a jobb és bal oldali széksora között ide-oda pattogtam, hogy mindig az aktuális oldal szépségét csodálhassam, és örökíthessem meg a telefonommal.  

Kép

Fotó: Szász Adrián

 Kalapok és kalóriák  

Siena impozáns főterét a túrák után minden este felkerestem, s azon tűnődtem, vajon kagyló- vagy inkább legyezőalakú-e. Egyik este épp a Sienai Egyetem friss végzőseinek diplomaosztó ünnepségét tartották, s eléggé meglepődtem, amikor a kalapfeldobás pillanatában a sorok közül egy „Józsi!” felkiáltást hallottam. Ezek szerint magyar végzőst is ünnepeltünk. De Sienában akkor is érdemes majd minden sarkon a fejünk fölé pillantani, amikor nem hullanak kalapok az égből, mert az óvárost mindenütt más formájú lámpák díszítik. Jó hosszú a központi sétálóutca, tele kitűnő éttermekkel, amelyek közül a legjobb szívvel az OsteriaKamolliát ajánlom. A három legfinomabb ételből, amelyeket Sienában fogyasztottam, kettőt – egy lasagnét, amelyből mindjárt repetáztam is, és egy vaddisznóragus házi tésztát – itt tettek elém. A bevitt kalóriákat úgy sem volt nehéz lesétálnom, hogy a vasútállomástól, ahová a kirándulások miatt gyakran el kellett jutnom, megszámoltam: a kényelem kedvéért tíz egymást érő mozgólépcső, illetve mozgójárda vitt a dombon fekvő történelmi városközpontig.  

A következő napjaim legragyogóbb úti céljainak Volterra és San Gimignano városai ígérkeztek, amelyek logosztikailag akár egy napra is besűríthetők, ám én külön napot szántam rájuk. San Gimignano a mondhatni tökéletes toszkán városnézőélményt nyújtja, egy kicsit Toscana Tihanya vagy Szentendréje, ahol cserébe minden szép toronyra szép számú turista is jut. Tehát az egyik legfelkapottabb hely. A világ legjobbjaként hirdetett gelatóját is itt árulja Sergio Dondoli fagylaltkészítő mester. A fagyizója falán számos olyan híresség fotója látható, akik betértek már hozzá, a helyiség előtt pedig természetesen kígyózik a sor. 

A Tea Mussolinivel című 1999-es film San Gimignanó-i forgatása idején Dondoli azzal vette le a hollywoodi stábtagokat (Cher, Judi Dench, Franco Zeffirelli) a lábukról, hogy szerzett egy 1930-as évekbeli fagylaltos kocsit, és a történet korát megidéző járműből osztogatta nekik a fagyit. 

Én végül nem álltam végig a sort, mert a mellette lévő fagyisgelatója is tökéletes volt, nem bántam, ha mondjuk csak a második legjobb a világon. A közeli Volterra pedig San Gimignanónál egy kicsit tágasabb, a terein jobban eloszlanak az emberek, hajszálnyival kevésbé látványos, de ugyanannyira szerettem!  

A minden közepe  

Most viszont adok egy tippet, amit nekem senki sem adott, mielőtt kiutaztam, pedig szerintem jó tudni: az előző két város árnyékában megbújó és kicsit elvesző Colle di Val d’Elsa település bizonyos szempontból sokkal toszkánabb, mint bármi más, amit előtte láttam. Itt egy olyan hétfői napon szálltam le az aktuális buszomról, amikor néhány éttermen kívül nyitva is alig volt bármi, turista meg egy szál se, vagyis csak az álmoskás helyiek között bolyonghattam, amitől jólesően bennfentesnek éreztem magam. Ez a hely adta meg nekem azt az élményt, amelyet az érintetlen Toscana varázsának nevezek: a régi városrésszel, annak több száz éves kőházaival, időtlen nyugalmat árasztó kis utcáival. Pláne szieszta idején! Itt is egy fontos tanács: a toscanai éttermek hivatalos nyitási idejéhez mindig adjunk hozzá fél órát, ennyi ráhangolódás kell a személyzetnek, hogy ne csak kinyisson, de el is kezdje kiszolgálni a vendéget. 

Volt persze kivétel, ahol megkérdeztem nyitáskor, hogy mikor nyitnak, és jött is a szokásos válasz, hogy fél óra múlva, mire én: de akkor már indulnom kell a buszhoz, erre ők: ja, akkor már nyitva vagyunk!  

Az utóbbi a takaros és szintén alig ismert Buonconventóban (a városnév jelentése: jó kolostor) történt, amely városkából az utolsó nap még egy komoly túrára vállalkoztam. Azért volt komoly, mert a semmi, azaz inkább a minden közepére vitt, a Vald’Orcia régió melletti Crete Senesi nevű vidékre, ahol tipikus toszkán villák találhatók ég felé nyúló ciprusfák által körülölelve. Egy ilyen „zöld tornyos” kirándulásra is vágytam, és Ascianóig el is jutottam vonattal, de onnan busz az általam kinézett Agroturismo Baccoleno nevű luxusfarm felé csak odafele ment, vissza már ismét taxiznom kellett. A háromcsillagos szállásként is szolgáló farm és környezete lélegzetelállító, filmbe illő, úgyhogy megérte a plusz izzadságot, izgalmat, sőt a plusz eurókat is. Szerencsére megint akadt sofőr, aki Ascianóig visszavitt, s ott összebarátkozhattam egy Renato nevű macskával, amíg a vonatra vártam.  

A sienai szállás ablakában mondjuk csak egy szalamandra várt, na meg a kaktuszom, amely éppen az utolsó napig virágzott, majd elhullajtotta elszáradt szirmait. Viszont a kézipoggyászomban minden további nélkül haza tudtam szállítani bebugyolálva, ekkor láttam a papírján, hogy a származási helye Mexikó, és még kaktuszútlevéllel is rendelkezik. Itthon azóta egy új hajtással is megajándékozott, tehát köszöni, jól van! Én pedig boldog vagyok, hogy az otthonomba mostantól van ki mediterrán hangulatot csempésszen, ha már egy egész toszkán olajfaligetet nem hozhattam haza magammal.  

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Nosztalgia és kíváncsiság

Amerikában a fiatalok ezrével veszik a butamobilt, amely elsősorban híváskezdeményezésre és üzenetküldésre alkalmas. A jelenség hátterében különböző motivációk állnak.  Az Y-generáció tagjai, akik annak idején még megtapasztalták a digitális világtól való függetlenséget, szeretnék visszanyerni korábbi szabadságukat. Ők ugyanis nosztalgiával tekintenek a ’90-es évek végére, a 2000-es évek elejére, azokra a boldog időkre, amikor délután még együtt lógtak a haverokkal, és a mobilt leginkább csak arra használták, hogy találkozót beszéljenek meg, vagy értesítsék szüleiket, mikor érnek haza, hova menjenek értük. 

A már a képernyő előtt felnőtt Z-generáció pedig szívesen megismerné azt a világot, amelyben még nem terjedt el az okostelefon. 

Mindkét generáció tagjai között szép számmal akadnak olyanok is, akik egyszerűen csak felismerték, milyen rossz hatással van az életükre az okostelefon, és mennyi időt elvesz egyéb tevékenységektől. 

Justin Bieber, Ed Sheeran – sztárok is likvidálták már okostelefonjukat

A fiatal sztárok között is egyre többen vannak, akik butamobilra váltanak. Justin Bieber kanadai popsztár és Ed Sheeran brit énekes és dalszövegíró már évekkel ezelőtt megtette ezt a lépést. Sheeran így mesélt erről a The Collector’s Edition című podcastben: „Nagyon levert és szomorú voltam a telefonom miatt. Stresszelt, hogy ha kapok egy üzenetet, akkor kötelességem arra válaszolni.” Úgy érzi, óriási tehertől szabadult meg, hogy elhagyta az okostelefont. „Mintha egy fátyol lebbent volna fel. Nem szakítottam meg a kapcsolatot az emberekkel, hanem korlátoztam a velük való érintkezést” – nyilatkozta. 

Itthon még ragaszkodnak a fiatalok az okostelefonjukhoz

Magyarországon még nem tapasztalható növekvő igény a butamobilokra. A mobilcégek is elsősorban az idősebb korosztályt célozzák meg a csupán hívásra és üzenetküldésre használható telefonok hirdetésével. Ezért itthon gyakran „nagyitelefonnak” titulálják ezeket a készülékeket, amelyek a fiatalok számára semmiképp sem trendik és vágyott darabok. Többségük elképzelhetetlennek is tartja az életét okostelefon nélkül. A főiskolás Botond úgy érzi, ha nincs vele a mobilja, az olyan, mintha az egyik testrésze hiányozna. „Az okostelefonom hozzám tartozik, nélküle nehezen boldogulnék a mindennapokban, óriási biztonságot ad, hogy velem van” – mondja. A 15 éves Fanni egyszer hagyta otthon a telefonját, valóságos halálfélelmet érzett. 

„Egész végig azon stresszeltem, hogy valami váratlan dolog történik, és senkinek sem tudok szólni. Féltem attól is, hogy megharagszanak a barátaim, hogy nem reagálok az üzenetekre” – meséli.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Első fecskék

Annak ellenére, hogy nálunk a fiatalok többsége még az okostelefonra esküszik, akadnak olyanok, akik már megváltak tőle, mert felismerték negatív hatásait és saját függőségüket. A 16 éves gimnazista Zsófi is így tett. Egyrészt már fizikailag rosszul érezte magát, amikor napi több órát telefonozott: szétrobbant a feje, szorongott, semmihez sem volt kedve, miután letette a telefonját. „Főleg utazós és tökéletes lányok életéről szóló, szuperül összevágott videókat nézegettem. Egyszerűen fájt, amikor vissza kellett csöppennem a való életbe, ott ültem a rumlis szobámban, tanulnom kellett volna és sportolni, de semmihez sem volt kedvem – meséli. 

Másrészt rádöbbent arra, mennyi mindenről marad le a való életben, és mennyi mindent nem tud osztálytársairól. – Van, akiről azt sem tudom, hol lakik, van-e testvére, mert az iskolai szünetekben mindenki a telefonját nyomkodja, és alig szólunk egymáshoz, délután viszont beindul a beszélgetés az osztály online csoportjában” – mondja, majd így folytatja: – Egy nem létező világba menekülünk, miközben óriási lehetőséget hagyunk ki azzal, hogy nem éljük meg a valódi történéseket, és nem ismerjük meg azokat, akikkel napközben együtt vagyunk.” Végül egy barátnője hatására vált meg okostelefonjától, aki már egy ideje mondogatta, hogy nyomógombos telefonra kellene váltania, mert nem tud tőle tanulni, ám ő mégsem lépte meg. 

Zsófi döntése óta óriási változást tapasztal az életében. Sokkal jobban be tudja osztani az idejét. 

„Amikor hazaérkezem, rendet rakok, és egyből nekiállok a tanulásnak, sokkal produktívabb vagyok, és frissebbnek érzem magam.” 

„Ma már nem az az énidőm, hogy a telefont nyomkodom, hanem kiülök a kertbe, vagy elmegyek sétálni” – meséli. S mit szólnak ehhez a barátai, ismerősei? „Sokan mondják, hogy felnéznek rám emiatt, nekik is szükségük lenne digitális detoxra és arra a plusz öt órára, amennyit a telefon elvesz az életükből, de mégsem merik meglépni” – mondja. Egyedül azt nehezményezik a barátai, hogy nem vesz részt a csetelésekben, amit ő egy percig sem bán, valamint, hogy nehezebb őt elérni, fel kell hívni, vagy SMS-t kell neki írni. 

Kép

Kép forrása: Freepik

A 15 éves, szintén gimnazista Bogit szülei és testvérei sokat cukkolták, hogy telefonfüggő, és már WC-re sem megy nélküle. Ezért úgy döntött, bebizonyítja, hogy igenis képes lemondani róla. Születésnapjára nyomógombos telefont kért szüleitől. Délelőtt nem érezte hiányát, mivel az iskolában reggel le kell adni a telefont, és csak tanítás után kapják vissza. Délután viszont annál inkább hiányzott. „Az első hetekben nagyon frusztrált, hogy nincs rendes telefonom, állandóan nyúltam volna érte. Azon is pánikoltam, hogy csomó mindenről lemaradok, nem tudok fotókat és videókat készíteni, és elfelejtenek a többiek, mert nem vagyok online, de bizonyítani akartam a szüleimnek” – mesél a kezdetekről. 

Aztán ahogy telt az idő, rádöbbent, hogy tulajdonképpen semmiről sem marad le, ugyanis a barátai, ha fontos dologról van szó, felhívják, vagy másnap elmondják a suliban. Kezdetben nehezen foglalta el magát, nem tudott mit kezdeni a hirtelen felszabadult óráival, főleg a divatról, öltözködésről szóló rövid videók hiányoztak neki. Majd visszatért régi hobbijához:

„Elkezdtem újra rajzolni, elsősorban nőket különböző ruhákban. Csomó új ötletem lett, a szüleim és a barátaim is odavannak, milyen kreatív vagyok. Úgy érzem, megtaláltam, mi szeretnék lenni: divattervező” – meséli mosolyogva. 

Ami még nagy változás nála, hogy már nem akar állandóan új ruhákat venni. „Korábban nehezen tudtam ellenállni a velem szembejövő csábításoknak, mindig valami új darabra vágytam, amit valakin épp megláttam egy fotón vagy videóban” – mondja. Hogy mennyi ideig fog még tartani nála a digitális detox, nem tudja, de abban biztos, ha egyszer visszatér az okostelefonhoz, jóval kevesebb időt fog online tölteni, mint korábban. Most elég neki, ha olykor a szülei laptopját használja, vagy heti egyszer-kétszer rövid időre elkéri a nővére telefonját. „Ami tényleg csak rövid idő, mert a testvérem nem is adná oda hosszabbra” – magyarázza.

Mikor ér el Magyarországra is az új trend? Egyáltalán követni fogják a magyar fiatalok? Vágynak majd butamobilra? Nem tudjuk. De az biztos, hogy már most is sokat tehetünk azért, hogy megőrizzük gyermekeink mentális egészségét, és csökkentsük digitális függőségüket. Az iskolák limitálhatják vagy meg is tilthatják az okostelefonok intézményen belüli használatát, ahogy sokan ezt meg is teszik. Mi, szülők pedig különböző applikációk segítségével korlátozhatjuk gyermekeink online jelenlétét és tevékenységét. 

Tudós ősök tehetséges utódja 

Szöllőskislaki Kármán Tivadar Mihály, vagy ahogyan a tudománytörténetből ismerjük, Kármán Tódor 1881-ben született Budapesten, Csehországból származó, nagy múltú, elmagyarosodott zsidó család gyermekeként. Ősei között volt a XVI. század legendás zsidó tudósa, a prágai Júda Löw ben Becalél rabbi, a kabbala, a zsidó tudományok nagy hírű művelője, író, bölcselő, a maga idejében ismert természettudós, akinek nevéhez az életre kelt agyagóriás, a Gólem legendája is fűződik. A felmenők között a későbbi századokban is tudós rabbikat, tanult embereket találunk. Tódor nagyapja már Magyarországon, Szegeden volt kereskedő, apja pedig, aki még a Kleinmann Mór nevet kapta, a kiegyezés utáni évtizedekben a pesti egyetemen volt a pedagógia és az etika híres professzora, számos tudományos munka szerzője, Eötvös József miniszter munkatársa. Ő változtatta a család nevét Kármánra, egyben pedig érdemei elismeréseképpen Szöllőskislaki előnévvel nemességet nyert.

Édesanyja, Konn vagy Kohn Ilona szintén régi zsidó családból származott. Tódor a család harmadik gyermeként született, matematikai tehetsége már öt-hat évesen megmutatkozott. Elemi iskolai tanulmányait otthon, magánúton végezte, majd a pesti tanítóképző gyakorló gimnáziumában, a legendás Trefortba került, ahol alapos klasszikus és humán ismereteket is szerzett, de megmaradt a matematika és a fizika szerelmesének. 

Országos versenyen 1898-ban elnyerte a matematika és a természettudományok Eötvös József-díját.

Érettségi után külföldön szeretett volna elméleti matematikát tanulni, de szülői kívánságra a pesti Műegyetemre iratkozott be, ahol Bánki Donát tanítványa lett, és ekkor kezdett el a folyadékok, gázok és a levegő áramlástanával, hidro- és aerodinamikával foglalkozni. Kitüntetéssel szerzett gépészmérnöki oklevelet, 1902-ben, a kötelező katonai szolgálatát követően pedig Bánki tanársegédje lett az egyetemen, és műszaki tanácsadóként dolgozott a Ganz-gyárnak is. 

Kép

Kármán Tódor – Forrás: Profimedia – Red Dot

Németország egén 

Állami ösztöndíjjal 1906-ban jutott a göttingeni egyetemre, ahol két évvel később az áramlástan témájából doktorált. Ezt követően magántanárként az egyetemen maradt, a repülésben és a léghajózásban érdekelt Zeppelin Társaság megbízásából szélcsatorna építésébe és a tapasztalatok matematikai modellezésébe kezdett, emellett az atomok mozgását tanulmányozta a későbbi Nobel-díjas Max Bornnal. 

Egy rövid hazai, selmecbányai tanári működést leszámítva az I. világháború kitöréséig Németországban élt. 

Az Aacheni Műszaki Főiskola Repüléstan és Mechanika Tanszékének vezetője lett 1913-tól, és ebben a minőségében közreműködött a híres repülőmérnök, Hugo Junkers első teljesen fémépítésű szállító-repülőgépének megtervezésében, áramlástani és szilárdsági próbákat végzett. A világháború kitörésekor hazatérve behívták az osztrák–magyar hadseregbe, ahol főhadnagyként a Bécs mellé települt aerodinamikai laboratóriumnak lett a munkatársa. Repülőgépek szélcsatornában való kipróbálásán dolgozott. 

Részt vett az egyhelyben lebegni képes helikopter elve alapján működő repülőszerkezet megtervezésében is, ezt a pilótatiszt Petróczy István és a légcsavarok tervezésére szakosodott mérnök, Asboth Oszkár társaságában fejlesztették ki. A háború végén hazatért annak reményében, hogy részese lehet a magyar felsőoktatás modernizációjának, és ebben a szellemben vállalt állást a tanácsköztársaság idején. Közoktatási népbiztos-helyettesként dolgozott, ám ezt a munkát értelmetlennek ítélve, az állásról rövidesen lemondott. Szerepvállalása a tanácsuralom idején így is rossz pontnak számított, emiatt visszatért aacheni tanszéke élére, és bekapcsolódott a német repülőipar fejlesztési munkáiba. A következő évtizedben dolgozta ki azt a turbulencia- vagy légörvényelméletet, amely a repülőgépek körüli váratlan légáramlás-változások törvényeinek meghatározására irányult. 

Mindez kifejezett szándéka ellenére is hozzájárult az új német repülőgéptípusok kifejlesztéséhez, a Luftwaffe megteremtéséhez.  

A Nobel-díjas Robert Millikan 1926-ban szélcsatorna tervezésére kérte fel a kaliforniai műszaki egyetemen, a CALTECH-en (California Institute of Technology), a következő években pedig rendszeresen dolgozott az Újvilágban, és 1930-ban elvállalta az egyetem Guggenheim Repüléstani Laboratóriumának vezetését. Amikor 1933-ban Hitler hatalomra jutott, más zsidó származású tudósokkal, közötte honfitársaival együtt végleg Amerikába, Kaliforniába költözött, ahol három évvel később megszerezte az állampolgárságot is.  

Az amerikai légierő és az űrkutatás  

Kármán még 1933-ban megalapította az Aerodinamikai Tudományok Intézetét, amelynek keretei között sugárhajtóművek folyékony hajtóanyagával, a nagy sebességű repülés sugár- és torlósugaras hajtóműveivel kezdett kísérletezni. Nagy teljesítményű szélcsatornát épített, start- és ballisztikus rakéták kifejlesztésén, repülő szerkezetek optimális szárnyprofiljainak tervezésén, a hangsebesség feletti repülés technikai feltételeinek megteremtésén dolgozott. Közreműködött a II. világháború legendás szállítógépének, a C-47 Dakota megtervezésében, 1939-től az amerikai légierő tudományos tanácsadója lett. Közben a kaliforniai egyetemi években Kármán a kutatómunka mellett tanított is, növendékei közül kerültek ki azok az Újvilágban tanuló és dolgozó kínai tudósok, akiknek hazatérésük után, az 1960-as évektől a kínai repülés-, rakéta- és űrtechnika megteremtése köszönhető. 

A háború idején ő is részese lett az atombomba előállítására hivatott Manhattan-tervnek, amelyben egyebek között az új atomfegyver aerodinamikai kialakítása volt a feladata, de ekkor is hitt abban, hogy „a tudomány idővel főleg jóra fogja használni hatalmát”. 

Megalapította 1944-ben a Sugárhajtás-laboratórium nevű tudományos műhelyt, amely a német tapasztalatokon is alapuló rakétatechnikai fejlesztések mellett már az amerikai műhold- és űrhajózási program előkészítésében vállalt komoly részt. A háború után átvette a NATO repüléstani kutatásainak irányítását, 1960-ban pedig megszervezte a Nemzetközi Asztronautikai Akadémiát, amelynek két évvel később egykori hazája, Magyarország az ő közvetítésével lehetett a tagja. Hosszú távolléte és a politikai korlátok ellenére sem szakadt meg kapcsolata a szülőfölddel, 1962-ben hazalátogatott, ekkor a Budapesti Műszaki Egyetem nemzetközi rangú munkásságát díszdoktori címmel ismerte el. 

Kép

Csoportkép a farnborough-i légiparádén, középen Kármán Tódor (1947) – Forrás: Profimedia – Red Dot

Az ötvenes évektől sokat utazott, repülési és űrkutatási szervezeteket alapított, konferenciákon adott elő, a halál is egykori pályakezdése egyik színhelyén, a németországi Aachenben érte 1963-ban. Bár élete nagy részében katonai felhasználású témákon dolgozott, nem volt militarista alkat, amit e véleménye is igazol: „a tudomány, amely fegyvereket készít, az békés dolgokat is előállíthat. Aki irányított rakétafegyvereket gyárt, az műholdakat is képes előállítani.” Életében munkásságát, tudományos eredményeit Amerikában és más országokban is számos kitüntetéssel ismerték el, az űrkutatásban elért eredményeinek emlékét pedig két becsapódási kráter őrzi, az egyik a Hold, a másik a Mars felszínén. Itthon pedig a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum parkjában álló mellszobor emlékeztet alakjára. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Hogyan és mikor indult el a segélyvonal? Már az elejétől kezdve részese voltál a kezdeményezésnek? 

Az Érintettek Egyesületet olyan szülők hozták létre, akiknek a gyermekei daganatos betegséggel küzdöttek meg, vagy elveszítették őket ennek következtében. Az egyesületet egy érintett édesanya és egy orvos álmodta meg, én akkor a Tűzoltó utcában dolgoztam lelki gondozóként. Ott kérdezték meg, hogy részt vennék-e ebben, így lettem alelnöke az egyesületnek. Ezután néhány évig otthon voltam a második gyermekemmel. Amikor visszajöttem, megfogalmazták a szülők, hogy szerintük vannak olyan édesanyák, akiknek segítene, ha valakit el tudnának érni telefonon. Maga az ötlet tehát nem tőlem származik, hanem az egyesület elnök asszonyától, de mivel 15 éve dolgozom a gyermekonkológia világában, felkértek, hogy hetente kétszer vállaljam az elérhetőséget a segélyvonalon. Ez a telefonvonal 2021 óta működik. 

Hányan dolgoztok a segélyvonalnál? 

Ketten, Horváth-Csitári Boglárkával. Mind a ketten evangélikus lelkészek vagyunk, és a Mentálhigiéné Intézetben végeztünk, másoddiplomás képzésben. A társam, Bogi érintett anya is. 

Milyen tapasztalataid voltak lelki gondozóként a segélyvonal indulása előtt? 

Pécsett kezdtem, mert akkoriban a férjem ott volt evangélikus lelkész. Amikor Budapestre költöztünk, elkezdtem a Tűzoltó utcában dolgozni, most pedig már ötödik éve vagyok itt, a Szent László Kórházban. Elsősorban a sokk- és a krízisidőszakon kísérem végig a családokat. 

Szerintem nagyon fontos, hogy ilyenkor megoszthassák valakivel a gondolataikat, mivel újra és újra elmondva fokozatosan fel is dolgozzák azt az élethelyzetet, amibe kerültek. 

Milyen kérdésekkel, problémákkal fordulhatnak hozzátok az érintettek a segélyvonalon keresztül?

A krízis azt jelenti, hogy szembejön veled valami, ami nem kerülhető ki. Például megkapod azt a diagnózist, hogy a gyermekednek rákos megbetegedése van, és az eddigi megoldási mechanizmusok ilyenkor nem működnek. A diagnózis utáni kezdeti időszakban bármi lehet a kérdés: a bizonytalanság, a félelem, a szorongás, minden feljöhet. Legtöbbször édesanyák szoktak keresni. Bármelyik gyermekonkológiai centrumba kerülnek az ország bármely részén, ha rákeresnek az Érintettek Egyesület honlapjára, megtalálják a telefonszámainkat. Pusztán azzal, hogy elmondhatják, ami bennük van, és én végighallgatom őket, hiszem, hogy előbb-utóbb meg is születik a megoldás. Ha hosszan elmondhatják, talán újra tudják értelmezni a történteket, és nem fogják magukat hibáztatni. 

Kép

Némethné Tóth Szilvia – Forrás: Némethné Tóth Szilvia

Van olyan személyes történet, vagy csak általános tapasztalat, amelyet a legszívmelengetőbbnek érzel ebben a folyamatban?

Amikor az érintett családok kapcsolatba kerülnek velem, ők még nem tudják, de én hiszem helyettük is, hogy ezzel a helyzettel meg fognak tudni küzdeni. 

Sokéves tapasztalatból mondhatom, hogy a túlnyomó többség tényleg meg is küzd vele. Az elején, amikor kihúzzák a talajt a lábuk alól, az a kétségbeesés és bizonytalanság időszaka, de aztán ráállnak az útra, tudnak fókuszálni, összeadják a családi energiákat, erőforrásokat. 

Kaptatok olyan visszajelzéseket, amelyek erősítették azt, hogy nagy szükség van erre a segélyvonalra? 

Én azt gondolom, hogy ha valaki fel tud hívni, és létrejöhet egy beszélgetés, amelyben a krízisben lévő édesanya a kétségeit, a bizonytalanságait meg tudja fogalmazni, akkor ez az egész már megérte. Ennek az a lényege, hogy amikor azt hiszi, senkivel nem tud beszélni, derüljön ki számára, hogy mégis van kit keresnie. Az Érintettek Egyesületnek és az általa létrehozott segélyvonalnak is az a célja és küldetése, hogy megtapasztalhatóvá tegye a bekerülő családoknak, hogy bár ez egy zárt világ, még sincsenek egyedül. 

Milyen helyzetekben keresnek titeket az érintettek? 

Nemcsak olyan családok hívnak, akik most kerültek bele ebbe a világba, hanem olyanok is, akik már befejezték a kezelést, és hazatértek. 

Szerintem kétszer élnek meg krízist a szülők: akkor, amikor bekerülnek, illetve akkor, amikor hazamennek. 

Ebből a biztonságos világból való hazamenetel, illetve azoknak az elengedése, akikkel hónapokig, akár több mint egy évig is együtt éltek, szintén nehéz. Olyanok is szoktak tehát hívni, akik már otthon vannak, de még kell nekik az elbúcsúzáshoz néhány telefon. Az is mutatja a visszagyökerezést abba a világba, ahonnan ki lettek szakítva, hogy az idő múlásával ritkulnak ezek a telefonbeszélgetések.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Valóban nehéz lehet visszatérni, hiszen egy időre gyakorlatilag az otthonukká válik a kórházi közeg. 

Abszolút, mivel ez egy tényleg nagyon zárt világ, már csak a betegségtípus miatt is. A szókészlete hatalmas, rengeteg speciális kifejezés van, amit először nem értenek a bekerült családok. Eleinte rettenetesen félelmetes és frusztráló ez is, de aztán ahogy megtanulják, mi mit jelent, valamivel könnyebb lesz az életük. Sokszor a családok ilyenkor szét is vannak szakítva, mondjuk az apa otthon van a testvérrel vagy testvérekkel, dolgoznia kell, az anya pedig itt van a beteg gyermekkel. Gyakran látogatják egymást, de nem biztos, hogy otthon minden elmondható erről a zárt világról. Néha pedig, amikor feljön egy szorongás hónapokkal vagy évekkel később – például, ha belázasodik a gyerek –, akkor is felhívnak. Többféle funkciót lát el ez a segélyvonal: a bekerüléskor a bizonytalanságnál segít, aztán van egy búcsúzkodási rituálé, és később is segítség, amikor már élik az életüket, de jön valami nehézség. Ilyenkor újból felhívnak. 

Mondjuk pusztán csak azért, hogy megkérdezzék, normális-e, hogy megint félnek. És azt tudjuk mondani, hogy normális. 15 év után egy mondatot tartok igaznak: hogy bárkivel bármi megtörténhet.

És ezeknek a családoknak tényleg megvan ez a tapasztalata. A gyerek minél kisebb, ezt annál inkább elfelejti, de az anyai szív őrzi. És lehet, hogy néhány hónap vagy év elteltével, ha lebetegedik a gyerek, akkor a szülő újra elkezd félni. Ilyenkor felhívnak, és megbeszéljük, hogy ez természetes. 

Mit tartasz a legszebb dolognak és a legnagyobb kihívásnak ebben a hivatásban? 

A legnagyobb lelki ajándék, de egyben a legnagyobb lelki teher is látni, hogy az élet mennyire értékes és mennyire törékeny, múlandó. Ha látok embereket, akiknek sokkal nehezebb, mint nekem, mert akár el is veszítik a gyermeküket – és ez a legrosszabb, ami egy szülővel történhet –, akkor felteszem a kérdést, hogy én vagyok-e elég hálás mindazért, amim van. Mivel folyamatosan ér ez az érzelmi inger, az is felvetődik, hogy képes vagyok-e váltani, és a saját családomnak hazamenve ugyanazt a törődést és odafigyelést adni. Nekünk két nagyszerű fiú adatott, és addig vagyok én is mentálisan stabil, amíg ők jól vannak. 

Ha személyesen nem vagyunk érintettek, de szeretnénk segíteni ezeknek a családoknak, hogyan tudjuk ezt megtenni? 

Ha valaki szeretne könyvet, csokoládét, játékot hozni a Démétér Házba, megteheti, a transzplantáción átesett gyermekek ezt örömmel fogadják. Ha inkább pénzösszeggel támogatna, akkor én az Érintettek Egyesületet és a Démétér Alapítványt is nagyon jó szívvel ajánlom. Mind a kettő azért jött létre, hogy a gyermekonkológia világába bekerült családok életét könnyebbé tegye. 

A cikk megjelenését a Média a Családért Alapítvány támogatta.

Moszkvában eldöntötték, mi beálltunk a sorba 

1984. május 16-án sorsdöntő mérkőzést játszott Havannában a női kosárlabda-válogatott. A tét óriási volt: ha győznek, kijutnak a 73 nap múlva, július 28-án kezdődő Los Angeles-i olimpiára. Győztek, boldogan a levegőbe dobálták a szövetségi kapitányt. Akkor még mit sem tudtak arról, hogy a meccsük kezdete előtt nagyjából egy órával eldőlt: nem utazhatnak Los Angelesbe. Sem ők, sem egyetlen magyar sportoló a körülbelül 200 fős küldöttségből. 

Hidegháborús viszonyok

Moszkva május 8-án jelentette be, hogy a szovjet sportolók nem utaznak Los Angelesbe, és erre kérik politikai szövetségeseiket is. Csatlakozott a bojkotthoz az NDK, Bulgária és összesen 13 ország. Négy évvel korábban, 1980-ban Jimmy Carter amerikai elnök az afganisztáni szovjet invázió elleni tiltakozásul hirdetett bojkottot a Moszkvának ítélt olimpia ellen. A távolmaradáshoz akkor bő 60 ország csatlakozott.

Ugyanezen a napon Budapesten, a Népstadionban döntött arról a Magyar Olimpiai Bizottság (MOB), hogy Magyarország csatlakozik a szovjetek olimpiai bojkottjához a szocialista országokkal való szolidaritás jegyében. „Az ülés jegyzőkönyve nincs meg, eltüntették. A szavazásról legendák terjedtek. Ahány forrással beszéltem, szinte annyiféle. De az egyértelművé vált, hogy csak egyvalaki akadt, aki nem az igennél tette fel a kezét, hanem tartózkodott: Jacsó István, aki a Magyar Kézilabda Szövetség Fegyelmi Bizottságának elnöke volt” – fogalmaz Radványi Benedek sportújságíró, aki tíz évvel ezelőtt 1984 – A kettétört olimpia címmel hiánypótló könyvet írt a témában.

Pedig Magyarország – Romániához és Jugoszláviához hasonlóan – megtehette volna, hogy nem vesz részt a bojkottban. „Beszéltem olyan, akkor magas beosztású emberrel, aki úgy fogalmazott: ebben a korszakban már nem jöttek ukázok a Szovjetunióból. Ugyanakkor Kádárnak gazdasági szempontokat kellett mérlegelnie: hogyha rossz pontot szerzünk a szovjeteknél, az nekünk mennyire lehet káros. Magyarország akkor is kitett volt az orosz energiának. Nem tudjuk, mi lett volna, ha..., de a románok és a jugoszlávok sem sínylették meg a dolgot. Volt, aki állította: semmi jóvátehetetlen rossz nem történt volna az országgal. 

„Talán Kádár pozíciója megingott volna, de van olyan visszaemlékező, aki szerint még maga Kádár is megkönnyezte a döntést” – magyarázza Radványi Benedek. 

Vagyis egy politikai döntést kellett megszavaznia a sportbizottságnak. „Még ma is szégyellem magam, hogy megszavaztam ezt. Tudtam, hogy nem értek vele egyet, mégis feltettem a kezem. Kettős énem volt. Nem akarok hazudni, féltem. Egzisztenciális félelem volt bennem, másokhoz hasonlóan” – vallotta a történtekről a könyvben Zalka András, aki a Testnevelési Főiskolát képviselte. Szerinte olyan volt az egész, mint a bibliai történetet feldolgozó Karinthy-novellában: „Amikor a tömeget megkérdezték, hogy kit ne feszítsenek keresztre, egyénileg mindenki Krisztust kiáltott, együtt mégis Barabbásnak hangzott. Így voltunk mi is akkor.”

Kép

Magyar Zoltán tornász, aki szintén az olimpia bojkottálása mellett szavazott – Fotó forrása: 1984, Los Angeles - könyv a bojkottált olimpiáról Facebook oldal

Eltemették magukban a fájdalmat

A Népsport lehozta a közleményt, hogy nem utazunk, és másnap az erről szóló kommunikációnak vége lett. Nem lehetett róla beszélni, nem volt feldolgozás, a sportolók a fájdalmat nagyrészt eltemették magukban. A nyolcvanas években Los Angelesbe kiutazni már önmagában nagy kiváltság lett volna, és a legtöbb sportoló óriási áldozatokat hozott azért, hogy kijusson az olimpiára. 

Nagysolymosi Sándor dzsúdós ’83-ban konfliktusok miatt abbahagyta az élsportot, és egy sztriptízbárban dolgozott portásként. Az év végén mégis kitalálta, hogy megpróbálja az olimpiát, elkezdett újra keményen edzeni, otthagyta a jól fizető állását, a szülei tartották el. Neki Los Angeles az egyetlen olimpiája lett volna. 

„Volt, aki sírt, más szó nélkül felöltözött és hazament, én leütöttem egy radiátort a helyéről, szét is repedt tőle a kezem.” 

„Feltörtek belőlünk az érzelmek, mert nagy volt a tét, és ezzel véglegesen szembesülni szörnyű volt” – mondta Gáspár Tamás birkózó, aki egy szinte biztos aranyéremtől esett el. 

Székely Zoltán párbajtőrözőnek volt egy nem járó órája, a felkészülés alatt beállította a Los Angeles-i döntő időpontját rajta. Amikor kiderült, hogy nem mennek, összetörte az órát. A ’84-ben történtek beszédes ereklyéje az a sporttáska, amit úgy kaptak volna meg a sportolók, hogy rajta van a Los Angeles-i olimpia logója. Mivel a sporttáska már készen volt, az a megoldás született, hogy rávarrtak egy kék hátteret, és egy piros-fehér-zöld trikolórt, viszont a fény felé tartva látszik, mi van alatta…

„A lányom nem ismert fel”

„Úgy terveztük a babát, hogy Los Angelesre már fel tudjak készülni. Ennek megfelelően ’83 szeptemberében megszületett Andrea, decemberben elkezdtem az edzéseket, januárban edzőtáborba vonultam a válogatottal. Durva volt elszakadni tőle…” – fogalmaz a könyvben Gódorné Nagy Marianna, a korszak egyik legsikeresebb kézilabdázója. 

„Volt olyan női sportoló, aki az olimpia miatt elvetette a magzatát. Ő mit érezhetett?” – veti fel a sportújságíró. 

Bartalos Béla kézilabdázó negyedik olimpiájára készült, egy érem benne volt a pakliban. Napi négyszer edzettek, az időeltolódás miatt még éjfélkor is. „A lányom az óvodában mindenkiben az apukát kereste, amikor egyszer bementem hozzá, nem tudta, hogy én vagyok az” – fogalmazott a kötetben. Csapó Gábor vízilabdázó így emlékezett vissza arra az időszakra: „Jugoszlávia nyerte az olimpiát, velük háromszor játszottunk abban az évben, ebből kétszer Belgrádban, s mindegyik alkalommal megvertük őket. Tehát mondhatjuk, hogy valójában egy aranyérmet elvettek tőlünk.”

Az egyéni életutak sok szempontból megtörtek, sokan rögtön visszavonultak. Gerevich Pál kardvívó egyből összepakolt a mátraházi edzőtáborban, és hazament, igaz, ő a pályafutása végén járt. A szintén éremesélyes Sarusi Kis János kenusban életre szóló hiányérzet maradt: „Mindig is úgy voltam vele, hogy nem kerek az életem, hogy valami nem sikerült. Pedig érzésem szerint meg tudtam volna csinálni. 1984-ben a Mount Everesten is áteveztem volna, olyan erőben voltam.”

Magyarok Los Angelesben

A sportolók nem, de több magyar edző, magyar származású sportoló is kiutazhatott Amerikába. Az erdélyi tornász Szabó Katalin (Ecaterina Szabo) négy aranyérmet és egy ezüstöt nyert Los Angelesben Romániának. Szepesi László a franciák vívóedzőjeként, míg Laurencz László az osztrákok kézilabdaedzőjeként utazott ki. Voltak olyan sportszövetségi tagok, akik kimehettek dolgozni Los Angelesbe, ami érthető módon fájt a magyar versenyzőknek. Élőben a Magyar Televízió nem adta a játékokat, csak egy-egy összefoglaló volt naponta. 

Kép

Aki kijutott a '84-es olimpiára: Szepesi László (balra) Los Angelesben – Forrás: 1984, Los Angeles - könyv a bojkottált olimpiáról Facebook oldal

Kárpótlás: egy Zsiguli ára? 

A kényszerből távolmaradottak számára úgynevezett Barátság versenyeket szerveztek a szocialista országokban, amivel korántsem kárpótolták a versenyzőket. „Jó pénzeket ígértek az eredményekért, de voltak, akik már inkább a családjukkal lettek volna, így nem vették túl komolyan a felkészülést és a versenyt. Sokan állítják, hogy a Barátság versenyeket elcsalták, részrehajló volt a bíráskodás, nem voltak szigorú doppingellenőrzések, összességében a szovjeteket segítették” – hangsúlyozza Radványi Benedek. Igaz, volt, aki jól szerepelt a versenyeken, akár hazai közönség előtt szerzett aranyérmet. 

A vívók Barátság versenyeit Magyarországon rendezték, Stefanek Gertrúd tőrvívó így emlékezett vissza a negyven éve történtekre: „Amikor a Barátság versenyen az egyéni számot megnyertem, és ott álltunk a dobogón Kovács Edittel, aki harmadik lett, iszonyatosan elfogott a zokogás.” 

„Edit rám nézett, s azt mondta: »Mit bőgsz? Nem az olimpián vagy!« Bennem meg pont az volt, hogy ez akár máshol is megtörténhetett volna.”

A legenda szerint egy Zsiguli árát kapták a magyar aranyérmesek, ezt a szerzőnek többen is alátámasztották, mások viszont azt mondták, kevesebbet adtak az ígért összegnél. Igaz, napjainkban már a Barátság versenyek érmeseinek is jár az olimpiai életjáradék. 

Kép

Somogyi Miklós kerélpáros az 1984-es moszkvai Barátság verseny megnyitóján – Forrás: 1984, Los Angeles - könyv a bojkottált olimpiáról Facebook oldal

Hiába várták a bocsánatkérést

Ezeken felül negyven évvel ezelőtt annyi kárpótlást kaptak az érintettek, hogy a csapatsportolókat kiengedték külföldre játszani, például sok vízilabdázó így mehetett ki Olaszországba. Ugyanakkor egy gesztusértékű bocsánatkérésre, elismerésre a mai napig várnak, ami a Kettétört olimpia szerzője szerint a feldolgozásban is segítséget nyújthatna. Miközben az egyéni életutakat igen, a magyar sportot nem tudta megtörni a bojkott.

„1976-ban nem szerepeltünk jól az olimpián, ezért elkezdődött egy átszervezés, aminek az eredménye ’84-ben már jól látszott volna. 1988-ban újra jól szerepeltünk az olimpián, miután új egyéniségek tűntek fel (Egerszegi Krisztina, Darnyi Tamás), a csapatsportok azonban visszaestek. A női kosárlabda-válogatottnak se ’84 előtt, se utána nem sikerült saját jogon kvalifikálnia” – hangsúlyozza Radványi Benedek. 

Az olimpia bojkottja a szurkolókat, a társadalmat is felháborította, ám csak kis föld alatti mozgalmak tiltakoztak, amelyek nem szerepelhettek a sajtóban. 

A könyv szerzőjének sikerült beszélnie olyan, ’84-ben még gimnazista interjúalannyal, aki aláírásokat gyűjtött a bojkott ellen: iskolában, tanárok közt, még a vonaton is. 

Az aláírásgyűjtő tatabányai fiatalokat elkapta az elhárítás, de végül nem rúgták ki őket a gimnáziumból. 

Szpisák Attila: 17 éve kerültem a családommal Tótkomlósra, s mindjárt éreztük, itt nem csak istentiszteletek tartására lesz szükség. Tíz éve egy konferencián ültem juhászok között, s új tagként így mutatkoztam be: „Valószínűleg én vagyok az egyetlen, akinek diplomája van pásztorságból.” Erre mindenki hátrafordult, hogy ki ez, milyen pásztor lehet? Mondom, lelkipásztor, erre visszafordultak, hogy hűha. Akkor összesen tíz darab rackajuhot neveltünk terápiás állatként az ellátottjainknak, mondta is az egyik bácsi, hogy jól van, fiam, majd kigyógyulsz ebből. Hát, ma 450-nél tartunk…

Mihályi Jeromos: Hat éve lettem a Tihanyi Bencés Apátság elöljárója. Mi, bencések 1994-ben azzal kaptuk vissza az ötvenes években elvett apátságot, hogy üzemeltessünk benne múzeumot. Ránk szakadt a feladat, hogy hazánk egyik kiemelkedő turisztikai látogatóhelyét vezessük. Azt hiszem, benne vagyok a top három papban, akiket a legtöbbet szidnak: az apátság előtt rendre hallgatjuk, hogy „a kuruzsló papok pénzt szednek a templomért”. De sokszor megkapom azt a kérdést is, hogy lehet szerzetesi életet élni ilyen kavalkádban. Azt szoktam mondani, úgy, hogy becsukom az ablakot. 

A turizmusra, a látogatókra is úgy tekintek, mint misszióra. Üzeneteket tudunk átadni nagyon sokféle embernek, hiszen hozzánk nemcsak azok jönnek, akik konkrétan keresztény múzeumot szeretnének nézni, hanem a nyaraló családok is, ha esik az eső, vagy ha két nap alatt úgy leégtek a strandon, hogy oda épp nem mehetnek. 

A mi merítésünk 120 ezer ember, akik évente bejönnek az apátságba. Ezt a missziót alapozzák meg a vállalkozásaink, a levendulaföld és a különböző saját termékek.

Sohajda Levente: Vállalkozónak lenni karizma kérdése, és elhívott emberként áldás felfedezni magunkban azt a karizmát, amit Istentől kaptunk. Az életet hordozzuk, s ha olyan helyen vagyunk, ahonnan az elvándorlás a 20 év alattiak körében ötven százalékos, ahol bezárják az iskolát, és az aktív lakosság 70–80 százaléka munkanélküli, akkor fel kell tenni a kérdést: keresztény közösségként nincs-e dolgunk azzal, hogy az élet a gazdaság területén is újrainduljon? Belevágunk-e valamibe, vagy mi leszünk az a generáció, aki bezárja a templomot, és maga is elköltözik? Mi belevágtunk. 

Göncruszkán 63 gyülekezeti tag volt, amikor lelkésznek hívtak, s alapítottunk egy kis méhészetet, majd egy általános iskolát és óvodát 16 gyerekkel. Ma 250-en vannak. Hálás vagyok, hogy olyan társadalmi környezetben él a kereszténység Magyarországon, hogy kapunk támogatást az államtól, de nem vagyok benne biztos, hogy ez mindig így lesz. Az Úr viszont megadja az elköteleződést arra, hogy a szociális, oktatási szolgálatainkhoz megtaláljuk a saját forrásokat. Ha felfedezzük, hogy van karizmánk, rá kell jönnünk arra is, miért pont mi rendelkezünk vele a világnak ezen a pontján.

Szpisák Attila: A diakóniai szolgálaton keresztül nemcsak idősekkel, hanem szenvedélybetegekkel is elkezdtünk foglalkozni, próbáltuk nekik Isten igéjét megjeleníteni. Rájöttünk, hogy klassz, ha nappali ellátásban jó dolgokat mutatunk nekik reggel 8-tól délután 4-ig, ám az, hogy utána máris mennek a tőlünk kapott feliratos zakóban a kocsmába – ami a Tótkomlósi Evangélikus Szeretetszolgálat törzsközönségével volt tele – kudarc volt. Aki harminc éve alkoholista, nemigen képes visszatérni a munka világába, de mi nekik is ki akartunk találni valamit. Kaptunk egy cégtől két birkát ajándékba, betettük őket a kápolnakertbe, ahol leették a szőlőt meg mindent. Ez így nem volt jó, de aztán a Körös-Maros Nemzeti Parktól vettünk még néhányat, és a fiúk elkezdtek kijárni hozzájuk, etetni őket, gondoskodni róluk. 

Hétvégén megsimogatták a kicsiket, és nem rúgtak be, amikor ellési időszak volt. Ez mintegy húsz főt jelent, innentől kötelezettségünk, hogy őket is meg és fenn tudjuk tartani.

Mihályi Jeromos: Szent Benedek regulájában szerepel, hogy „imádkozz és dolgozz” – ez a kettő meghatározza, mit csinál egy szerzetes. A tétlenség a lélek ellensége, mondja Szent Benedek, úgyhogy az ima mellé valóban ott van a fizikai munka kötelezettsége is. Ha megnézzük a vállalkozást a levendulaföldtől a teakészítésig, az egyszerű fizikai munkáig: a szerzetesnek tényleg lételeme, hogy dolgozzon. Egy fiatal belépő szerzetesnél a legnehezebb megtalálni, mihez van karizmája, hogyan teljesedhet ki: földet művel, gyógynövényt készít vagy boltot vezet, mert épp ahhoz van érzéke.

Kép

Balról jobbra: Dabóczi Kálmán moderátor, Szpisák Attila evangélikus lelkész, Mihályi Jeromos bencés perjel, Sohajda Levente református lelkész – Fotó forrása: Keresztény Vállalkozói Konferencia

Sohajda Levente: Sok hasonlóságunk van egy családi vállalkozással, akik 20 év távlatából elmondják, sokáig semmit se vettek ki belőle, csak beletettek. Ezt mi is átéltük, de fel kellett tennünk a kérdést: mi a segítség? Egy romatömb környékén vagyunk, ott húzhattunk volna egy falat, hogy izoláljuk magunkat. Vagy az is segítség, ha adunk 500 forintot mindennap, hogy itt van, barátom, eliszod, vagy gyógyszert vagy pelenkát veszel belőle – de segítség ez? Kezdetben nem volt, csak egy diófánk, és elkezdett hullani a dió. Mondtuk, hogy a hittanos gyerekek szedjék össze. A nyugdíjas nénik pedig összegyűltek, megtörték. A dióbelet eladtuk, a befolyt összegből a nevelőszülős, szegény sorsú gyerekeknek vettünk karácsonyi ajándékokat. Szépen, cipősdobozokban ott voltak a nagy fa alatt a templom közepén; beült a nyolcvanéves Julis néni, és azt látta, hogy abban az ajándékban benne van ő és a keze munkája. És a gyerek szeme is csillogott, hogy végre ő sem kisemmizett. 

Vagy amikor betöltjük a mézet, felcímkézi Rózsika néni, és kap a nap végén egy üveggel. Hazaviszi, kiteszi a stelázsira, ám ha megyek családot látogatni, azt látom, hogy nem ette meg, ott van már vagy tíz üveggel. De miért? „Tiszteletes úr, mert a gyerekeim kint vannak Londonban, az unokáimmal egy évben egyszer találkozom, de ránézek arra az üvegre, és azt látom, hogy van értelme az életemnek.”

Az életminőség sokkal több, mint a nyugdíj, a BMW vagy a nyaraló. Szerintem a keresztyén vállalkozás arról szól, hogy ezt a fajta mennyei életminőséget felmutassuk.

Szpisák Attila: Feldolgozzuk a hortobágyi rackajuh gyapját, Magyarországon mi egyedül szövünk szőnyeget belőle. Gyönyörű szőnyegeink vannak, 18 szövőszékkel dolgozunk, egy csomó embert kiképeztünk már erre. De siker az is, hogy a száz dolgozónk között vannak fiatalok, akik korábban elmentek a városból, mert a Dél-Alföldről is óriási az elvándorlás. Hittanórán egyszer kiszámoltuk, hogy nyolcvan év múlva Tótkomlós eltűnik a térképről ilyen halandóság és gyerekszületési ráta mellett. De volt, aki visszajött, tudtunk neki munkát adni, megbecsült apuka, fönn tudja tartani a családját, és nem is akar többé elmenni. Az is cél, hogy a nyereséget fejlesztésekre fordítsuk: az ellátottaknak rom helyett otthont biztosítsunk, legyen szövőszék, mesterségek háza, ifjúsági program.

Kép

Szpisák Attila, Tótkomlós evangélikus lelkésze – Fotó forrása: Keresztény Vállalkozói Konferencia

Mihályi Jeromos: Mi nem azon gondolkodunk, mennyi lesz a profit. A kultúra terén ezt nem is lehet megtenni. Csak egy példa: elvárjuk, hogy legyen orgonakoncert, aminél nem az a bevett gyakorlat, hogy fizetni kell érte. Ám a Balaton most nagy kulturális virágzásnak indult, mindenhol, ahol találnak egy templomot, amit ki lehet nyitni, és le lehet porolni a padokat, és van benne egy harmónium, ott tartanak egy koncertet. A közönség szétaprózódik. A művésznek viszont, aki eljön, nem fizethetünk vatikáni valutában… Azt is kérdezik, miért nincs borászatunk, sörfőzdénk, ezek divatos dolgok. De ha mi a Balatonon fel szeretnénk venni a borászatba vagy a sörfőzdébe valakit, annak nettó 500–550 ezer forintot kellene fizetni, ám ha kap 20 ezer forinttal többet máshol, otthagy minket. Ilyen személyi költségek mellett ez nem reális, de kihasználjuk a szerzetesrend brandjét, keresünk egy jó minőségű borászatot, amelyik az apátság régi birtokain gazdálkodik, és velük koprodukcióban palackozunk egy bort. Mi adjuk hozzá a brandet, a történetet. Lehet, hogy a profit nem olyan hatalmas, de a sok piciből át tudunk csoportosítani azokra a küldetéseinkre – például a kultúrára –, ami nemigen hoz pénzt. 

A minőség nekünk azt jelenti: amit adunk, abban benne vagyunk mi, a közösségünk, a lelkiségünk.

Sohajda Levente: Amikor kezdtük, egy nyolcvanéves bácsi tanácsára lefektettük, hova megy majd a nyereség: nevelőszülős gyerekekhez, idősekhez, rokkantnyugdíjasokhoz. Csak eredeti dolgokban gondolkozunk, például hidegen kezelt mézet ágyazunk elő, aminek a pergetést követően 24 órán belül üvegben kell lennie. Ilyenről Magyarországon nem is tudok máshol. Az eredetiség nálunk azt a kivételességet jelenti, amit mi együtt, 6-tól 85 évesig bele tudunk tenni mindabba, amit létrehozunk.

A korábban főképp felnőtteket érintő 2-es típusú diabétesz a gyerekek körében is egyre gyakoribb. Ez a fajta cukorbetegség elsősorban az elhízásra vezethető vissza, előfordulása párhuzamosan növekszik azzal, hogy a gyerekek is egyre nagyobb arányban túlsúlyosak. Jó hír, hogy ha észreveszik náluk a betegség előállapotának számító inzulinrezisztenciát, akkor a diabétesz kialakulása elkerülhető. „Ehhez figyelni kell a kalória- és a szénhidrátbevitelre, illetve a rendszeres testmozgásra, ami sok esetben nem egyszerű. A legnagyobb nehézséget az okozza, hogy a szülők többsége úgy gondolja, a gyerekük nem eszik sokat. 

Viszont amikor megkérdezzük őket arról, mit tartanak soknak és kevésnek, kiderül, hogy a gyerekük valójában rengeteget eszik. Emiatt fontos, hogy a családban gyakorlattá váljon a kalóriaszámlálás. 

A diéta akkor is alapvető, ha a gyerekeknél már kialakult a 2-es típusú diabétesz, gyógyszeres kezelésre csak akkor van szükség, ha az nem elég. Ha a vércukorszint gyógyszeres terápiával sem tartható karban, akkor a következő lépés az inzulin” – mondja dr. Vajda Zsolt, a Heim Pál Országos Gyermekgyógyászati Intézet csecsemő- és gyermekgyógyásza, diabetológus főorvosa, endokrinológus. 

Ha támad az immunrendszer 

Az életmódbeli okokra visszavezethető 2-es típusú cukorbetegségtől el kell különíteni az autoimmun eredetű, inzulinhiányon alapuló diabéteszt, amelynek pontos oka nem ismert, csak a rizikófaktorai. Ilyen például az, ha a családban előfordult már a cukorbetegségnek ez a típusa. Kockázati tényezőnek számítanak a különböző fertőzések is, de direkt összefüggés nem mutatható ki. Magyarán, nem esik át fertőzéses betegségen mindenki, akinél később 1-es típusú diabétesz jelentkezik, és az ahhoz vezető autoimmun folyamat sem indul be mindenkinél, akit fertőzés érintett. Ez a fajta cukorbetegség nemcsak a rizikótényezőiben más, hanem abban is, hogy ha már elindult a folyamat, az nem fordítható vissza, nem volt még példa arra sem, hogy bárkinél elmúlt volna. 

„Azt a példát szoktam mondani, hogy ha egy asztalos levágja a hüvelykujját, akkor az nem fog újra kinőni. Ugyanez a helyzet itt is, hiszen az immunrendszer a hasnyálmirigy inzulintermelő sejtjeit pusztítja el, azok pedig jelen tudásunk szerint nem fognak ismét »kinőni«. Hogy mit hoz a jövő, nem tudhatjuk. 

Jelenleg egyes reménykeltő kutatások szerint gyógyszerekkel meg tudjuk menteni az inzulintermelő sejtek azon részét, amelyek a diagnózis felállításakor még épek.

Viszont tényleges gyógyulást jelenleg ez sem jelent, ettől az 1-es típusú diabétesz nem fog megszűnni” – mondja dr. Vajda Zsolt. 

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Profimedia – Red Dot

Mire figyelhet a szülő? 

Bár ezt a fajta diabéteszt megelőzni nem lehet, korai felismerése és kezelése kulcskérdés a szövődmények megelőzése érdekében. Ennek ellenére gyakori, hogy a tünetek nem szúrnak időben szemet, emiatt csúszik a diagnózis. „Jellemző triásza az 1-es típusú cukorbetegségnek az egyre növekvő mennyiségű vizelet, a fokozódó folyadékbevitel és az ehhez társuló fogyás. Vagyis a gyerek sokat pisil, sokat iszik és fogy. Gyakori, hogy éjszaka is többször fölkel, vagy ha már szobatiszta, akkor újra bepisil. Ha emellett a gyerek egyre enerváltabb és sápadtabb, esetleg a lehelete acetonszagúvá válik, és a levegőt is furcsán veszi – mintha tüdőgyulladása vagy asztmája lenne –, akkor segítséget kell kérni. Persze a legjobb nem kivárni, hogy a helyzet ennyire súlyos legyen, hanem már akkor vizelet- vagy vércukorvizsgálatot kérni a házi gyerekorvostól, amikor a gyerek sokat iszik és pisil, illetve fogyni kezd” – emeli ki dr. Vajda Zsolt. Ha igazolódik a gyanú, a kezelés inzulinpótlást jelent, egyedül annak mikéntje változhat. 

Milyen inzulinpótlási lehetőségek léteznek? 

Az 1-es típusú diabétesz kezelése inzulinpótlást jelent, ami döntően humáninzulin-készítményekkel történik. Ehhez inzulint beadó tollakat, úgynevezett peneket használnak (az inzulin egy fehérje, amelyet szájon át szedve megemésztenénk). Léteznek már hosszú és ultrarövid hatású inzulinanalógok is, amelyeket a gyerekek vércukorértékeitől, életkorától és életmódjától függően lehet alkalmazni bizonyos szabályok szerint. 

A legfejlettebb beadási mód az inzulinpumpa segítségével történik, amely az étkezések között előre betáplált program szerint, esetleg meghatározott algoritmus alapján automatikusan adagolja az inzulint. Ilyenkor a betegeknek csak az étkezési inzulin mennyiségével kell törődniük. 

A szöveti cukor monitorizálására alkalmas szenzorok is elérhetők, amelyek a diabétesz gondozását nagymértékben segítik. Jelenleg a legmodernebb kezelési rendszer a szenzorral összekötött automata inzulinpumpa (ez meghatározott szabályok szerint érhető el az egyes életkorokban), amely a bázisinzulint a gyerek vércukorértékéhez adaptáltan adagolja, és megfelelő étkezési inzulin beállítások mellett akár a nap egészében képes normál határok között tartani a vércukorszintet. 

Mikor érdemes a szakembernek gyanakodnia? 

Vannak betegségek, amelyek mellett a diabétesz az átlagosnál gyakrabban alakul ki, vagy amelyek a cukorbetegség mellett nagyobb arányban jelentkeznek. Például az 1-es típusú diabétesszel élő gyermekeket lisztérzékenységre rendszeresen szűrni kell, mert körükben tizenöt-tizennyolc százalékban alakulhat ki cöliákia. Fordítva is igaz ez, a lisztérzékeny gyermekek fokozott figyelmet igényelnek, mert körükben is gyakoribb a cukorbetegség. Van olyan betegség is, amelynél a diabétesz nagyságrendekkel többször vagy jelentősen gyakrabban alakul ki már gyerekkorban. Ilyen például a cisztás fibrózis, amely a ritka genetikai betegségek közé tartozik. 

„Esetében kulcskérdés, hogy a diagnózist mikor állítják fel, ebben pedig hatalmas előrelépés történt hazánkban. A kötelező újszülöttkori anyagcsereszűrések keretében már második éve vizsgálják a szülészeti intézményben az újszülöttek sarkából vett vérmintákat cisztás fibrózishoz köthető biokémiai markerekre is, ami lehetőséget biztosít arra, hogy akár az első tünetek megjelenése előtt megkezdődhessen a csecsemők kezelése” – mondja dr. Párniczky Andrea PhD csecsemő- és gyermekgyógyász, gyermek gasztroenterológus főorvos. 

Korábban ezt a betegséget csak másfél-kétéves csúszással ismerték föl, azt követően, hogy a szerteágazó tünetekből összeállt a kép. Viszont addigra már károsodtak a szervek. 

A szűrésnek köszönhetően a több szakterületet felölelő csapat már a jó állapotú, tünetmentes csecsemőket veheti gondozásba korszerű gyógyszerekkel, így, ha magát a betegséget gyógyítani nem is tudjuk, de az életminőség és az életkilátások komoly mértékben javíthatók. 

Kutatás és orvoslás 

A másik előrelépés annak volt köszönhető, hogy a Heim Pál kórház 2018-ban bekapcsolódott a Pécsi Tudományegyetem Transzlációs Medicina Központjának munkájába, és annak keretében csatlakozott az angliai cisztás fibrózis társaság kutatási programjához. „Ennek célja a cisztás fibrózishoz társuló szénhidrát-anyagcserezavar kialakulásának, kórfolyamatának megismerése. Ez fontos, mert a cisztás fibrózissal élő gyerekek harminc százalékánál már tízéves kor alatt kialakulhat diabéteszt megelőző állapot, vagy akár cukorbetegség is” – emeli ki dr. Párniczky Andrea.

A cisztás fibrózishoz társuló cukorbetegség ötvözi az 1-es és a 2-es típusú diabétesz sajátosságait, lévén a fennállásakor ugyanúgy a hasnyálmirigy inzulintermelő sejtjei károsodnak vagy pusztulnak el, mint az 1-es típusnál, csak más kórfolyamat szerint. Ehhez társul a krónikus gyulladás, amely fokozza az inzulinrezisztencia rizikóját. A nemzetközi irányelvek egyelőre tízéves kortól ajánlják az cisztás fibrózissal elő gyerekek diabéteszszűrését, de a kutatómunka rámutatott arra, hogy ezen a jövőben valószínűleg változtatni kell. Ha ugyanis még a tünetek jelentkezése előtt észlelik a szénhidrát-anyagcserezavart, akkor a szakembereknek még lehetőségük van beavatkozni annak lefolyásába.

Ennek jelentőségét mutatja, hogy a tízéves kor alatti szisztematikus szűréssel a Heim Pál kórházban a cisztás fibrózisban szenvedő gyerekek egyharmadát ki tudták emelni a diabétesz előállapotából.

Ez megfelel annak, ahány érintettnél a cukorbetegség ténylegesen jelentkezik ezen életkor előtt a statisztikák szerint. Ez pedig esélyt ad arra, hogy a diétás változtatásokkal megkíséreljék késleltetni az inzulinkezelést igénylő diabétesz megjelenését. Ez hatalmas előny, hiszen ilyenkor a kicsik számára a terápia nem naponta négyszer beadandó inzulinnal indul, hanem csak diétával. Inzulinra csak később lesz szükség, a fokozatosság pedig abban is tartható. Mindez nemcsak a cukorbetegség szövődményeinek megelőzését segíti, hanem támogatja a cisztás fibrózis terápiáját is.  

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Június 22-én, szombaton a Budaörsi Repülőtér ad otthont az egész napos, ingyenes családi rendezvénynek. A légibemutatók, különleges, régi és új, civil és harci légijárművek bemutatója mellett családi és gyermekprogramok is várják azokat, akik kilátogatnak a hatodik Budaörsi Airshowra.

A repülés szerelmesei idén is lenyűgöző műrepülő bemutatókat láthatnak, Besenyei Péter, Rohács Tamás és Vári Gyula műrepülő pilóta közreműködésével. Különlegességként idén a Flying Bulls Aerobatic Team is látható lesz Budaörs egén, valamint a Baltic Bees Jet Team is. Lesz B-Kamov MVM H bemutató, MVM Helikopter illetve sok egyéb meglepetés – tehát minden, ami egy egésznapos légiparádéhoz szükséges. Lehetőség lesz helikopteres sétarepülésre is.

A kicsiket gyermeksziget várja, valamint gyerekkvízzel is készülnek. A földi járművek szerelmeseit katonai gépjárművek kiállítása várja az eseményen. Azok, akik az esemény közben szeretnének egy jót enni és inni, ezt a Szerencsejáték Zrt. Gasztroudvarában tehetik meg. Sőt, akik a különleges napot az emlékeken túl, kézzelfogható formában is magával vinné, ajándéktárgyak formájában akár haza is vihetik a látogatók.

Az eseményre a belépés ingyenes.

További részletek, naprakész információk az esemény Facebook oldalán találhatóak.
 

Boros Péter elmondása szerint nyugodt típus, nehezen lehet fölbosszantani. Kiegyensúlyozottságát én is érzem, miközben a lakása nappalijában beszélgetünk, ahol a szekrény polcai szinte roskadoznak az évtizedek alatt szerzett érmektől és kupáktól. Bevallja, nem tudja, összesen hány díjjal büszkélkedhet, sőt rendezgetni sem ő szokta ezeket, hanem a felesége, akinek nagyon hálás azért, hogy a mai napig támogatja őt a szenvedélyében. 

Az asztalon díszeleg a legújabb elismerés, a Guinness World Records tanúsítványa is, amely igazolja, hogy ő a világ legidősebb vívója. Még most is hihetetlen számára, hogy a 2023-as Veterán Országos Bajnokságon férfi tőr egyéniben elért harmadik helyezését ilyen formában is elismerték. Nem tartja nagy dolognak, hogy 90 évesen még vív, számára ez természetes, de örül a címnek, amelyet unokája az ő tudta nélkül pályázott meg. Amikor közösségimédia-oldalán megosztotta a hírt, ismerőseitől megkapta az „ikon” és „legenda” jelzőket, ő viszont szerényen kezeli a bókokat, azt mondja, ő csak egy ember, akinek a vívás egyfajta játék.

Feltehetően az édesapja is vívott

„1933. augusztus 25-én születtem Budapesten. Édesapámat, aki mérnök volt, a háborúban elveszítettem, így félárván, egyedüli gyerekként nőttem fel. 

Nem sok történet maradt fenn apámról, de egyszer rábukkantam otthon egy kardra és egy régi sisakra, amiből arra következtettünk édesanyámmal, hogy apám fiatalon vívni járhatott. 

Hetedikes gimnazistaként a tornatanár vívó tanfolyamot hirdetett, amire én elmentem, és ezt a kardot és sisakot használtam. Itt kezdődött minden.”

A rendszeres vívást viszonylag későn, 18 évesen kezdte el 1951-ben. Az érettségihez közeledve azt javasolták neki, hogy lépjen be valamelyik egyetemi sportklubba, mert ez megkönnyítheti az egyetemi felvételijét. Így került a Haladás (később OSC) Semmelweis utcai vívótermébe, az albérlő Bp. Lokomotív (később BVSC) vívója lett, ahova jelenleg is eljár veteránként vívni. 

„Az első edzőm híresen szigorú volt. Nagy Árpád tanította az alapokat, vagyis a lábmunkát, ami a vívásnál nagyon fontos. Annak idején egy évig csak ezt gyakoroltuk; a vívóállást, kitörést, előre- és hátralépést, ugrás-kitörést. Ezt nagyon precízen kellett végrehajtani. Az alapozó edzések után kezdtem el versenyezni. 1961-től már magyar bajnokságokat nyertem a BVSC csapatával.”

Kép

Fotó: Boros Zsombor

A versenyektől a vívómesterkedésig

Elmondása szerint versenyzőként az volt a legnagyobb eredménye, hogy háromszoros csapatbajnok volt férfi tőrben olyan nagy nevek mellett, mint a világbajnok Czvikovszky Ferenc, Kamuti Jenő és László, Papp Csaba. 

Hozzátette, abban az időben olyan erős volt a magyar tőrvívó sport, hogy azt mondták, a környező országok bármelyikében nyugodtan válogatott lehetett volna.

Végül nem volt szüksége a sportegyesületi tagságra, enélkül is bejutott az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetemre (mai nevén Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem), ahol híd- és szerkezetépítő szakon végzett. Dolgozott a MÁV-nál mint építésvezető, a Közép-Magyarországi Közmű- és Mélyépítő Vállalatnál termelési osztályvezető volt, végül a Főgáznál fejezte be a pályafutását főépítésvezetőként, illetve vezérigazgatói tanácsadóként. 

„Nagyon szerettem a vívást, sokáig csináltam. Időközben elvégeztem a Testnevelési Főiskolán a vívóedzői szakot, és a versenyzés befejezése után vívómesterkedtem a BVSC-ben, a Budapesti Vasutas Sport Clubban. De a rendszeres edzések véget értek, miután megszülettek az ikergyerekeim 1968-ban, így hosszabb szünet következett a vívásban.”

66 évesen kezdett a veteránok között versenyezni

A veterán vívósportra a barátai hívták fel a figyelmét évekkel később. Nem volt számára kérdés, hogy belekezd-e. 66 évesen vett részt első veterán versenyén Franciaországban. Azóta több külföldi és hazai városban is megfordult a veterán csapattal, többször szereztek dobogós helyet világ- és Európa-bajnokságokon. Péternek lehetősége volt Szilágyi Áron többszörös olimpiai, világ- és Európa-bajnok kardvívó edzéseibe is belelátni, mert volt idő, amikor mindketten ugyanazon a helyen vívtak.

Boros Péter 2023-ban a franciaországi Thionville-ben megrendezett veterán Európa-bajnokságon megkapta a legidősebb aktív vívónak járó díjat. 

Nagy élmény volt számára, hogy 90 évesen be tudott jutni a 70+-os korcsoportban a legjobb 16 közé, nem beszélve arról, hogy olyan erős ellenfelet sikerült legyőznie 10–6-ra, aki előző évben bronzérmes volt az Európa-bajnokságon. 

„A versenyen hatalmas löketet adott a szurkolótáborom. Sosem hittem, hogy ez be tudja indítani az embert. Azt gondoltam, hogy egy vívónak mindig az ellenfelére kell figyelnie, és úgysem hallja azt, amit kiabálnak neki a többiek. De megtapasztaltam, hogy ez nem így van, mert ha elég hangosan biztatják az embert, akkor elindul benne a flowélmény. Ez történt velem is, ennek köszönhetően sikerült legyőznöm a német ellenfelemet.” 

Kép

Boros Péter és unokája, Zsombor – Fotó: Boros Zsombor

Gyors kezével tud előnyt szerezni magának

Péter a 70+-os korosztályban vív, ez a legidősebb veterán csoport. Bevallja, hogy 90 évesen nem mindig üdítő 70 évesekkel vívni, egyrészt, mert ebben a korban a láb már mindenképpen lassabb. Azt mondja, neki szerencséje van, mert a keze még elég gyors. Gyorsan tud védeni, riposztot adni, és időnként közbeszúrni, mindezek az előnyére válnak egy versenyen. 

Hozzáteszi, nem vágyik mindenáron elismerésre és győzelemre, számára a sport inkább játékot jelent, mint kegyetlen küzdelmet. 

„Veteránként azért vívunk, mert jól érezzük magunkat közben, ez nekünk szórakozás. Akármilyen nagy összecsapásunk legyen a páston, utána mindig összeölelkezünk. A világbajnokságra való kijutásért mindig megy a harc, mert csak négyen indulhatnak egy országból, de egyébként egy baráti társasággal vívok. Az ellenfelemre barátként tekintek, nem pedig ellenségként.”

Túljárni az ellenfél eszén

Péter szerint akkor lehet valaki sikeres a vívásban, ha rengeteget gyakorol, van kitartása és hite abban, hogy véghez tud vinni valamit. „Azért szeretem ezt a sportot, mert itt nemcsak fizikailag kell nagyon jó formában lenni huzamosabb ideig, hanem szellemileg is. Ahhoz, hogy le tudja valaki győzni az ellenfelét, ki kell találnia egy taktikát ellene. Ha megvan a taktika, akkor jön a következő lépés, meg is kell tudni csinálni azt. Egyszóval túl kell járni az ellenfél eszén, és ha ez sikerül, akkor egy találat is hatalmas örömet tud okozni.” 

Jelenleg heti egyszer jár edzésre, néha tőrözőpartikra is el szokott menni a barátaival. Amikor akad érdeklődő, akkor tanítja is a vívást. Korábban évekig volt a Magyar Vívó Szövetség Veterán Bizottságának elnöke. Ha nem a tőrt forgatja, akkor kulturális eseményekre – hangversenyre, színházba, kiállításokra – jár a feleségével, és aktív társasági életet él. A régi vívóbarátaival hagyományszerűen minden évben összegyűlnek egyszer, ezt a találkozót ő szervezi mint rangidős. Emellett baráti vívóversenyeken – például a Csacsi Kupán – is részt szokott venni. 

„Úgy érzem, hogy sokan szeretnek, ezért nagyon hálás vagyok. Azt pedig, hogy ilyen kiváló egészségügyi állapotnak örvendek 90 évesen is, a szerencsés génjeimnek és a gondoskodó páromnak köszönhetem.”

Unokája „ajándéka” volt a Guinness-rekord

A beszélgetésből arra következtetek, a család többi tagja is éltető hatással van rá. Legidősebb unokája, a 18 éves Boros Zsombor nagyon sokat tett azért, hogy nagypapája elérhesse a Guinness-rekordot. Meglepetésnek szánta az elismerést, ezért a tudta nélkül szervezett le mindent: egyedül egyeztetett a szervezettel, a hivatalos okmányok felmutatásához pedig bevonta a rokonokat, és a Vívó Szövetséggel is levelezett, hogy igazolják a versenyeredményeket. Közel egy év kellett ahhoz, hogy döntsenek a rekordról, de megérte várni. Talán nem is meglepő, hogy a nagypapája nagyon meghatódott, amikor minderre fény derült.

Bár augusztus végén tölti a 91. életévét, Péter naptárjába már most be van írva a szeptemberi nemzetközi Budapest Kupa, amelyet mind a három fegyvernemben – kardban, tőrben, párbajtőrben – megrendeznek.