A Ráckevei-Duna mellett fekvő Szigethalmon nőttél fel. Milyen volt a gyermekkorod? 

A nagyszüleim és a szüleim eredetileg Kiskőrösről származnak, de amikor megszülettem, már Szigethalmon laktak. Nagyapámnak volt egy kocsmája, amit a szüleim üzemeltettek, a kocsma mögötti házban laktunk körülbelül hatéves koromig. Mindig nagy volt a mozgás, de szerettem ott lakni. Aztán egy másik kertes házba költöztünk, de a mai napig Szigethalmon élek a szüleimmel és kilenc évvel fiatalabb öcsémmel. A vallás fontos a családom számára, evangélikusok vagyunk. Általános iskolába Halásztelekre jártam, a gimnáziumot pedig már Ráckevén végeztem. 

A Budapesti Gazdasági Egyetem gazdálkodás és menedzsment szakának másodéves hallgatója vagy. Miért döntöttél úgy, hogy szeretnél továbbtanulni? 

Egészen kiskoromtól tudtam, hogy szeretnék diplomát. A szüleimnek vállalkozásuk van, soha nem dolgoztak alkalmazottként, ezért nem fix a jövedelmük. Úgy nőttem fel, hogy láttam, ez mennyi stresszel jár. Tudtam, hogy én ezt nem akarom. Mindig kitűnő tanuló voltam, de nem az a magolós típus. A gimnáziumban rájöttem, hogy a matek az egyetlen tantárgy, amit nem kell tanulnom, hanem magától megy. Viszont tizenkettedikben sem tudtam még, milyen irányba menjek tovább, ezért úgy döntöttem, hogy közgazdásznak tanulok tovább, mert abból még sok minden lehet az ember. 

Mit szóltak a szüleid a továbbtanulási terveidhez?

Nekik ez egyértelmű volt. Ha nem mondtam volna, hogy szeretnék egyetemre menni, akkor ők mondták volna, hogy kell. 

Apukám autókereskedéssel foglalkozik, anyukám besegít neki a papírmunkában. Ők nem diplomások, de anyukám járt egyetemre, csak félbehagyta, mert közben megszülettem én. Apai oldalról az unokabátyám idén szerez diplomát, de az anyai nagynéném is végzett egyetemet. 

A roma származásod, a roma kultúra milyen szerepet játszik az életedben?

Tisztában vagyok vele, hogy félig roma származású vagyok, de nem élek ezért másként. Nem tartom hátránynak, és nem is szégyellem. Soha nem ért hátrányos megkülönböztetés emiatt, de ez azért is lehet, mert sokan nem is veszik észre, hogy roma vagyok.

Nagypapám sajnos már nem él, nagymamám pedig – aki még ismeri a cigány nyelvet – tőlünk száz kilométerre lakik. Apukám roma, beszél cigányul, de mivel anya, én és a testvérem nem tudunk, ezért nem használja itthon. Nem tartjuk a roma hagyományokat, viszont az MCC Roma Tehetségprogramban, amelynek két éve vagyok a tagja, sokat tanulhattam erről. Szerintem azok a fiatalok, akik tanulni szeretnének, sokat kapnak a programtól. Az ösztöndíjrendszer teljesítményalapon működik. Az MCC kollégiumában kaptam szobát, heti három napot ott szoktam aludni. A tehetségprogram az alapszakos diplomáig tart, de mesterképzésen is lehet folytatni. Nem tartom kizártnak, hogy utána jelentkezzek majd a Vezetőképző Akadémiára.

Hogyan kerültél be a programba? 

Matekból emelt szinten érettségiztem. Nagyon sokat tanultam rá, de a szóbelin „nyilván” kihúztam az egyik olyan tételt, amiben nem voltam teljesen biztos. 

A tanár kinevetett, és megkérdezte, minek jelentkeztem emelt szintű vizsgára. Utána napokig sírtam, és azt hittem, hogy megbuktatnak. 

Végül nagyon lehúztak, nem vettek fel államilag támogatott képzésre. Akkor nagyon csalódott voltam, mert nem a BGE-re, hanem a Corvinusra szerettem volna járni. Utólag örülök, hogy így alakult, mert nagyon szeretem ezt az iskolát. Hajtottam, hogy jó jegyeket szerezzek, és szerencsére sikerült átkerülnöm fizetősről az államilag támogatott képzésre. 

Középiskolásként nem hallottam még az MCC-ről. Egyetem előtt Antal István programvezető keresett meg, hogy jelentkezzek. Végigmentem a felvételi eljáráson, így kerültem be. Önéletrajzot és motivációs levelet kellett küldeni és egy adott témáról prezentációt készíteni, amit a felvételi elbeszélgetésen elő kellett adni. Mi a véleményem arról, hogy a jövőben lesz-e nyomtatott újság, vagy teljesen átveszi a helyét az online média? Ez volt a téma. Ha jól emlékszem, a nyomtatott sajtó mellett álltam ki. Azért, mert az online médiában egyre több fake hír van, és olyan oldalak, amelyek nem megbízhatók. Ahogy erről beszélünk, most eszembe jutott, hogy azért a másik oldalt is szóba hoztam, hiszen a szüleim korosztálya már egyáltalán nem olvas nyomtatott lapot, így egy idő után már az idősebb emberek sem fognak újságot venni. 

Kép

Fotó forrása: MCC

A társaiddal tudjátok támogatni egymást?

A szakkollégiumban van összetartás a roma diákok között, bár nem vagyunk túl sokan, csak körülbelül tizenegyen. Amikor én kezdtem, majdnem húszan voltunk. Barátaimnak tartom a programban résztvevőket, de amikor először mentem, nagyon féltem, mert egy olyan, csak fiúk alkotta csoportba kerültem, akik már ismerték egymást. Izgultam, hogy be fogok-e tudni illeszkedni, de örömmel fogadtak, vártak, kíváncsiak voltak rám. Nagyon jóban lettünk. 

A mai napig sokszor kikérik a véleményem. Mindenki másban, de tudjuk egymást segíteni: munkában, önéletrajzírásban vagy abban adunk egymásnak tanácsot, mire lehet számítani egy állásinterjún. 

Van egy fiú, aki jogásznak készül, ezért nagyon strukturáltan tanul, és mindig ad tippeket, hogyan tanuljunk hatékonyabban.
A havi egy képzési hétvégén szoktunk találkozni, ami péntektől vasárnapig tart. Közös előadással kezdünk, aztán szombaton van kétszer három óránk, például közgazdaságtan, politikafilozófia vagy „A világ nagy kérdései” című tárgyak, és a vasárnap is így épül fel, csak más tantárgyakkal. Én ugye közgazdász szeretnék lenni, de más tematikájú kurzusokon is részt veszek, illetve járhatok angoltanárhoz. Próbálkoztam a középszintű nyelvvizsgával a gimnázium alatt kétszer is, de mindig egy-egy ponton múlt, hogy meglegyen. Most már a tanárom javaslatára inkább a felsőfokúra készülök. Emellett középiskolás diákokat mentorálok. 

Miben segíted őket?

Négy mentoráltam van, heti rendszerességgel beszélünk. Ketten már végzős gimnazisták, nekik például abban tudok segíteni, hogy milyen könyvekből érdemes tanulni az érettségire, vagy milyen tárgyakat érdemes majd felvenni az egyetemen. Elmagyarázom nekik a Neptun-rendszer működését, de ha bármi magánéleti problémájuk van, azt is szívesen meghallgatom.

Érzem a felelősséget, hogy a fiatalabb generációnak példát mutassak, talán ezért is vállaltam el a mentorkodást. Nem jelentkeztem rá, hanem megkerestek, mert nekem volt tavaly a legjobb átlagom. 

Úgy éreztem, hogy szeretném ezt csinálni, pedig nem egyszerű feladat. Az egyik mentoráltam például csak egy évvel fiatalabb nálam, és ő úgy gondolja, nincs szüksége segítségre. Ez számomra nehéz, ilyenkor nem tudom, mit csináljak. Másrészt sikerélményem is van: egy középiskolás fiút sikerült rábeszélnem, hogy próbálja meg az előrehozott érettségit.

Az egyetem és a szakkollégium mellett még dolgozol is. 

Pont ma volt az első munkanapom, korábban csak diákmunkákat végeztem. Most pénzügyi gyakornok vagyok egy robotikával foglalkozó német cégnél. Postafiókokat fogok kezelni, számlákat ellenőrzök majd. Kicsit beleláthatok a könyvelők munkájába, megnézhetem, hogyan működik ez az iskolán túl a valóságban. Amióta elkezdtem az egyetemet, rájöttem, hogy leginkább a számvitel érdekel, a menedzsment és a vállalatirányítás kevésbé. Szeretem a monoton munkákat, nem tartom magam annyira kreatívnak. Mesterképzésen pénzügy-számvitel szakon szeretnék továbbtanulni, és a jövőben szívesen dolgoznék könyvelőként, vagy ha minden jól alakul, könyvvizsgálóként.  

Öt év múlva hol látod magad?

Azért kezdtem el most dolgozni, hogy friss diplomásként már rendelkezzek munkatapasztalattal. El szeretnék indulni azon a bizonyos létrán felfelé. Öt év múlva már szívesen lennék könyvelő. 

Szabadidődben mit szoktál csinálni?

Most, hogy elkezdtem a munkát, nem igazán van szabadidőm. Három napot az egyetemen töltök, kettőt dolgozom. Ezen kívül mentorálok, angolórára járok, és ha még pont képzési hétvége is van, akkor semmi szabadidőm nem marad a héten. De amikor csak tudom, a barátommal és a családommal töltöm az időt. 

Barbarizmus az orvoslásban 

Az 1949-es Nobel-díj átadóünnepségén egy karakteres arcú portugál férfi vette át a Fiziológiai és orvostudományi Nobel-díjat. António Egas Moniznak hívták, és több más eredménye mellett ő dolgozta ki az első olyan eljárást, amelynek során radioaktív kontrasztanyag befecskendezésével láthatóvá váltak az agy belső erei. A díjat azonban nem ezért kapta, hanem egy olyan módszer kidolgozásáért, amelynek következtében később sok százan meghaltak, és több tízezer ember nyomorodott meg egy életre. 

Ez az eljárás egy lobotómia nevű műtéti beavatkozás volt. Olyan, ideg- és elmeproblémákkal küszködő emberek „megsegítésére” dolgozta ki, akiken az orvostudomány akkori állása szerint már nem lehetett segíteni. A gyakorlatban ez akár elmebeteg, akár egyszerűen csak nehezen kezelhető vagy depressziós pácienseket jelentett, akiket a családtagjaik nehezen tudtak elviselni, ezért valamiféle látványos csodamódszert kerestek. Moniz skizofréniás betegeken próbálta ki a technikát, mivel gyakran az ön- és közveszélyes, erőszakos rohamokkal járó skizofrén állapot kezelésére akkoriban nem létezett megfelelő módszer. 

Ugyanakkor ez a „varázslatos” kúra a mai ésszel szinte felfoghatatlanul barbár volt. 

Két lyukat fúrtak a páciens koponyájába, alkoholt öntöttek a homloklebenyre, hogy elpusztítsák az idegeket, majd üreges tűkkel – gyakorlatilag találomra – eltávolították az agy egyes részeit.

A szerencsésebbek túlélték, és viszonylag kezelhető károsodásokkal átvészelték a beavatkozást, sokan belehaltak, a többség azonban önálló életvezetésre képtelenül, elmegyógyintézetben vegetálta végig a hátralévő életét. 

Az első ilyen műtétet Moniz 1935-ben hajtotta végre, és ettől kezdve – akármilyen értelmetlen és félelmetes volt – hamar népszerűvé vált. Az elmebetegségek stigmája olyan erősen befolyásolt mindenkit, hogy az érintett családok elkeseredésükben bármilyen radikális megoldást hatalmas megkönnyebbüléssel fogadtak. A legtöbben nem gonoszságból küldték a családtagjaikat a műtőasztalra, nem megszabadulni akartak tőlük, hanem őszintén bíztak ebben a csodakúrának tekintett új eljárásban. 

Kép

António Egas Moniz – Forrás: Wikipedia

„Hiba” a Kennedy-gépezetben 

A viselkedészavarok és az elmebetegségek persze a leggazdagabb és a legnagyobb hatalmú családokat sem kímélik. Így történt, hogy az amerikai arisztokrácia csúcsragadozói, a Kennedy klán tagjai is szinte megoldhatatlan dilemmával találták szemben magukat. Joseph Kennedy és a felesége, Rose 1918-ban várta a harmadik gyermekük, Rosemary születését. Két ígéretes fiuk már volt, így örömmel fogadtak egy kislányt is, a szülés azonban nem a várakozásoknak megfelelően zajlott. 
A szülészorvos nem ért idejében a család házához, mivel az éppen dühöngő spanyolnáthajárvány foglalta le minden percét. A vajúdás alatt mindössze egy ápolónő tartózkodott a kismamával, és rémületében mindent megpróbált megtenni, nehogy egyedül kelljen levezetnie a szülést. 

Mintha valami morbid humorú anekdota szereplője lett volna, arra utasította Rose-t, hogy minden erejével szorítsa össze a combját, és ne engedje megszületni a gyereket. 

Ez persze csak ideig-óráig működött, így egy idő után minden egyes tolófájáskor erővel nyomta vissza a csecsemőt az édesanya testébe. Ez a küzdelem két óra hosszat tartott, így mire megérkezett az orvos, a kis Rosemary oxigénhiányt szenvedett. 

A fejlődésében hamar megmutatkoztak a hiányosságok. Kétévesen még nem tudott felülni, járásról hároméves koráig pedig szó sem volt. Iskoláskorára kiderült, hogy komoly hiányosságai vannak, így a tanulással is nagyon lemaradt. Iskoláról iskolára küldözgették abban a reményben, hogy valahol majd csak beleverik a gyerek fejébe a szükséges tudást – nem sok eredménnyel. 

A családfő, Joseph Patrick Kennedy nem az az ember volt, aki jó néven vette a lányától a fogyatékosságát. Magas társadalmi státuszú üzletemberként dominálta a család életét, és már fiatalon óriási vagyont szedett össze. Huszonöt évesen egy bank elnök-vezérigazgatójaként tevékenykedett, az I. világháborúban pedig az amerikai hadihajók gyártása körüli üzleti vállalkozásokba fektette a pénzét. 

Megismerkedett Franklin Delano Roosevelttel, a későbbi elnökkel, miközben – meg nem erősített források szerint – alkoholcsempészettel is foglalkozott. Tőzsdeügyletei is rengeteg pénzt hoztak a konyhára, és még a nagy világgazdasági válságból is megerősödve került ki, mivel az összes, rendelkezésére álló bennfentes információt vagyonszerzésre használta fel. 

Kép

A Kennedy család; jobb szélen Rosemary – Fotó forrása: Wikipedia

Sok küzdelem és egy kis remény 

A kis Rosemary ehhez képest nem nézett túl ígéretes jövő elé. Az iskoláiban bukdácsolt, és az egymás után születő fiatalabb testvérei lassan mind megelőzték őt. Hiába járatták a többiekkel együtt elit magániskolákba, semmi nem segített. Nehézségei voltak a mozgáskoordinációjával, és nehezen tanult meg tányérról, késsel-villával enni. Rövidesen már fogyatékos gyerekeknek fenntartott iskolába járatták, ahol a társas viselkedés normáit megtanulta, de ennél nem sokkal jutott tovább. Ráadásul a saját képességei miatti frusztrációja egyre gyakrabban dührohamokat okozott, amiket nehezen tudtak kezelni. 

Pszichológusokhoz járatták, nyugtatózták, iskoláról iskolára hurcolták, ő pedig minden erejével azon volt, hogy megfeleljen az apja teljesíthetetlen kívánalmainak. 

A családja kifelé azt a látszatot igyekezett kelteni, hogy Rosemaryvel minden rendben van. Mivel nagyon szép lány volt, könnyedén mutogathatták a nagyközönségnek és a sajtónak is. Társas eseményekre járt, és azt híresztelték róla, hogy óvónőnek tanul. Ha kellett, lelkes és intelligens hangzású leveleket mondtak neki tollba, amiket ő hűségesen lekörmölt, majd elküldték őket a sajtónak. Miközben a valóság az volt, hogy a fiatal nővé érett Rosemaryt vállalhatatlan viselkedése miatt az utolsó magániskolából is eltávolították. 

Kép

A Kennedy család Rómában 1939-ben; Rosemary alakja kiemelve – Fotó forrása: Profimedia - Red Dot

Ebben az élethelyzetben érte a családapát élete legkomolyabb megtiszteltetése: kinevezték az Egyesült Államok nagykövetének az Egyesült Királyságba. Itt Rosemarynek újabb iskolák és frusztrációk után végre sikerült beilleszkednie. Egy, az akkoriban hipermodern­nek számító Montessori-módszerrel tanító iskolába íratták, ahol Rosemary végre kibontakozhatott. Nem erőltették semmire, hagyták a maga tempójában haladni. 

Segített a kisebb gyerekek ellátásában, és az iskola mindennapi munkáit végezte. Szabad idejében bálokra, estélyekre, színházi előadásokra járt, ahol az emberek megcsodálhatták a szépségét. A dührohamok megszűntek, boldog volt, a brit nagyközönség imádta, a sajtó a tenyerén hordozta. Úgy tűnt, megtalálta azt a közeget, amelyben a legjobbat hozhatja ki magából. 

A sors azonban, úgy látszik, nem kedvezett Rosemarynek. Kitört a világháború 1939-ben, a család pedig hazautazott Amerikába. Rosemary hiába könyörgött, nem maradhatott Angliában. Joseph Kennedy ráadásul hirtelen nagyon kellemetlen helyzetbe került, mivel Roosevelt elnök tudomást szerzett a politikai álláspontjáról. 

Kiderült, hogy csodálta Hitlert, és a zsidóüldözésekkel az volt az egyetlen problémája, hogy rossz színben tüntetik fel a nácizmus rendszerét. 

Antiszemita kijelentéseit már nem lehetett eltitkolni a sajtó elől, így kénytelen volt lemondani a nagyköveti megbízatásáról. 

A végzetes műtét 

Rosemary ezalatt minden korábbinál rosszabb állapotba került: éjjelente megszökött a bentlakásos iskolából, otthon tört-zúzott, és egy különösen vad kitörés alkalmával még a saját nagyapját is megtámadta. Epilepsziás rohamai voltak, alvajáró lett, és az egész létezése egyre kínosabb lett a családja számára. Ráadásul az apja – mivel a személyes hitelét nagyrészt elveszítette a politikai életben – minden energiáját a két legidősebb fia, Joseph és John előmenetelére fordította, így különösen kellemetlennek találta a lánya jelenlétét. 

A szülők kétségbeesetten kerestek valamiféle megoldást, amelynek segítségével megszabadulhatnak ebből a csapdahelyzetből. 

Már semmitől nem zárkóztak el, akár radikális módszerekhez is hajlandók lettek volna folyamodni. Ekkor ismerték meg a korabeli orvostudomány egyik szuper­sztárját, dr. Walter Freemant. Freeman neurológus-pszichiáter volt, aki lelkesen érdeklődött a Moniz-féle lobotómia iránt, és elhatározta, hogy a repertoárja részévé teszi. Bár semmiféle sebészi végzettsége és gyakorlata nem volt, először holttesteken gyakorolt, majd végrehajtotta élete első lobotómiáját egy hatvanhárom éves asszonyon. Alice Hood Hammattnek annyi volt a problémája, hogy szorongásos és depressziós panaszai voltak, a műtét után azonban már rohamai lettek, és örülhetett, hogy túlélte a beavatkozást. 

Mire az idősebb Kennedyvel megismerkedett, Freeman elismert szakembernek számított a lobotómia területén, és készséggel vállalkozott arra, hogy Rosemaryn is végrehajtsa a műtétet. Meggyőződése volt, hogy a betegeknek egyetlen problémájuk van: túl sokat gondolkodnak, emésztik magukat a saját problémáikon. 

Úgy gondolta, hogy az agyban találomra végzett metsző, kaszáló mozdulatok megszakítják ennek a gondolati folyamatnak az egységét. 

1941 novemberében – enyhe bódításban – végre is hajtotta a beavatkozást Rosemaryn. Az anyjának nem is szóltak, Joseph egyedül hozta meg ezt a döntést. Amint a fiatal nő magához tért, azonnal világossá vált, hogy a végeredmény katasztrofális lett. Nem tudott se beszélni, se lábra állni. Pelenkázni kellett, és teljesen alkalmatlanná vált még a legalapvetőbb önálló cselekvésre is. Valószínűleg az egyik agyi artériáját szaggatta szét a barbár műtét, amelynek következtében súlyos agyvérzést szenvedett. 

Kép

Rosemary Kennedy a lobotómia előtt – Fotó forrása: Profimedia - Red Dot

Freemant nem vonták felelősségre, ennyi rizikó benne volt minden lobotómiában. A szülők pedig menteni próbálták a menthetőt. Hosszú hónapok teltek el fizikoterápiával, amelynek eredményeképpen Rosemary meg tudott tenni néhány lépést, és szólni tudott egy pár szót. A bal oldala béna maradt, és bottal, sántikálva járt. Ennél többet azonban élete hátra lévő hatvanhárom évében nem sikerült elérni nála. 

A családot ért szégyen kezelhetetlennek tűnt. Rosemaryt titokban egy eldugott pszichiátriai szanatóriumba szállították a családtól ezerhatszáz kilométernyi távolságra. Az apja saját házat építtetett neki az intézmény területén. Két apáca viselte gondját, és egy sofőr szállította saját autóján. Ebből az őrizetből azonban már soha többé nem került ki. Az anyja megfeledkezett róla, húsz évig meg sem látogatta, az apja soha. Húsz évig a saját testvérei sem tudták, hol van, és majdnem harminc év telt el, mire először kihozatták az intézményből, hogy részt vehessen egy-egy közös programon. A család kiterjedt levelezésében többé nem szerepelt; úgy kezelték, mintha nem is létezett volna. 

A világ csak negyvenhat évvel később, 1987-ben szerzett tudomást a lobotómiáról. 

Walter Freeman a műtét kudarca után sem gondolta úgy, hogy el kellene gondolkodnia. Ellenkezőleg: „forradalmasította” az eljárást. Ahelyett, hogy koponyát lékelt volna, hamarosan már a betegek szemüregén át, a szemgolyó fölött, a szemfenék papírvékonyságú csontlemezén keresztül hatolt be az agyba. Ehhez egy otthoni jégvágót használt. Az eljárását transzorbitális lobotómiának nevezte, a köznép azonban inkább jégvágós lobotómiaként emlegette. Így minden sokkal gyorsabban és kevesebb vesződséggel történt. 
Utazóorvos lett belőle, aki saját, Lobotomobil nevű teherautójával szállította a hevenyészett műtőjét, járta Amerika útjait, megrendelésre érkezett, és naponta akár húsz-huszonöt lobotómiát is elvégzett. Egy beteggel nagyjából tíz perc alatt végzett. A legfiatalabb páciense egy Howard Dully nevű tizenkét éves kisfiú volt, akire dühös volt az apja, mivel „sokat álmodozott”, és „engedetlen volt”. Mire az ötvenes években a lobotómia csillaga elkezdett leáldozni, Freeman már több ezer embert lobotomizált. Ekkor abbahagyta az operálást, és pszichiátriai magánpraxist nyitott Kaliforniában. 

Rosemary Kennedy hosszú évtizedekig, csöndesen, észrevétlenül élte a mindennapjait, miközben a család viharos időket élt meg. A legidősebb fiú, Joseph meghalt a világháborúban, aztán 1961-ben John amerikai elnök lett, a testvére, Robert főállamügyész, majd elnökjelölt. Mindkettőjüket meggyilkolták. Az idősebb Joe Kennedy kilenc gyermeke közül összesen négyet temetett el, mire 1969-ben agyvérzésben meghalt. 

Rosemary nyolcvanhat éves koráig, 2005-ig élt. Amikor meghalt, az apja és az anyja mellé temették. Még halálában sem szabadult meg tőlük. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt.

A hajózás önöknél családi hagyomány, apáról fiúra öröklődik?

Igen, már az édesapám is a tengerhajózásnál volt 35 évig, parancsnokként fejezte be. A fiaim is hajóznak a saját cégünkben, én pedig 18 évesen a tengerhajózásnál kezdtem, miután leérettségiztem a gépipari szakiskolában Győrben. 

Érettségi után édesapámmal elmehettem egy útra a Hazám tengerjáró hajóra, gépápolóként dolgoztam ott, majd katona lettem, és utána természetesen én is a tengerhajózásnál kezdtem dolgozni. Magyarországnak, ha jól emlékszem, 16 tengerjáró hajója volt akkor, ezeken magyar személyzet volt.

Honnan hova hajóztak ezekkel az áruszállító hajókkal?

A Dunáról indultunk idehaza, és lementünk a Fekete-, a Földközi-, az Égei-, a Márvány- vagy az Adriai-tengerig. Legjobban a Vörös-tengert szerettem, 40 méter mélyre le lehetett látni, gyönyörű korall élővilágot lehetett megfigyelni.

Ez azt jelenti, hogy akkoriban többet volt vízen, mint szárazföldön? 

Igen, általában fél–egy évig voltunk távol. Utána pedig itthon szabadságon. 

Hány évig volt ez a hivatása?

Tíz évig, mert sajnos cukorbeteg lettem, és cukorbetegséggel nem lehet a tengeren hajózni. Gépápolóként kezdtem, majd utána géptiszti tanfolyamra mentem és második géptisztként dolgoztam, amikor el kellett jönnöm onnan.  Az első géptisztnek a főgépekkel volt feladata, a másodiknak a segédgépekkel, a harmadik géptisztnek pedig a kisegítő berendezésekkel.

Amikor kiderült, hogy tengerre nem hajózhat többet, hogyan tudott a hajózás közelében maradni?
Rendkívül érzékenyen érintett ez engem. 

Nekem a hajózás volt az életem, elképzelni sem tudtam, hogy máshol dolgozzak. Választhattam, hogy a Dunára megyek, a Balatonra vagy a Tiszára. A Balatont választottam.

Pedig sokat hajózott a Dunán, tehát azt ismerte jól.

Igen, de amikor találkoztam a dunai kikötőkben a személyzettel, mindig az volt az érzésem, hogy más emberek, más beállítottságúak, mint mi. Talán ezért választottam a Balatont, pedig egyáltalán nem ismertem. Csak gyerekkoromban jártam ott, még úttörőként.

Kép

Kép forrása: A Jókai csavargőzös története című kiadvány

Milyen munkakörben tudott elhelyezkedni?

A MAHART-nál, a balatoni hajózási részlegnél kezdtem gépüzemvezetőként. Érdekes, hogy a legelső hajó, amelyre beszálltam itt, a Jókai volt. Akkoriban a Jókaiban a „kis” Budapest tengerjáró hajó egyik dízelmotorja működött. A Budapestet leselejtezték, szétvágták, a motorjait ide, a Balatonra hozták. Az egyik a Jókaiba került, a másik a Kelénbe. Nekem jó érzés volt, hogy egy tengeri hajó motorjával dolgozom a Jókain.

Aztán letettem a kormányos vizsgát, majd később hajóvezető–gépüzemvezetőként dolgoztam. Ezzel a kettős beosztással embert lehetett spórolni. Turistahajókon szolgáltam, de ez nem azt jelenti, hogy nem foglalkoztunk áruszállítással. Előfordult, hogy vontatmányokat, uszályokat kellett vontatni vagy cölöpverőt, markolót a kikötői javításokhoz, átalakításokhoz.

Hogyan jutott el a Balatoni Hajózási Leányvállalattól a saját vállalkozás indításáig?

A rendszerváltáskor a Tünde nevű hajón voltam hajóvezető–gépüzemvezető. Az akkori igazgató behívott, és azt mondta: „Sanyi, ajánlatot teszek neked. A sétahajózás ráfizetéses a cégnél, ezt nem tudom üzemeltetni a többi ágazat mellett.” Akkoriban volt a komp, a személyhajózás – ami menetrend szerint működött –, és ott volt még a műhelyrészleg is. 

Az igazgató úr azzal a javaslattal élt, hogy béreljem ki a Tündét, és kísérletképpen próbáljam meg sétahajózási tevékenységgel üzemeltetni Balatonfüreden. Három évre béreltem ki a hajót. 

Kétségeim voltak, mert nem tudtam, hogy azt a pénzt ki tudjuk-e termelni. Az első évben egymillió forintról volt szó. Az igazgató úr úgy gondolta, hogy településenként, ahol igény van rá, bérbe ad egy hajót sétahajózási tevékenységre, és majd ezek a vállalkozók kialakítanak egy kapcsolatrendszert, ettől pedig működni fog a tevékenység. És valóban, kerestük a kapcsolatot utazási irodákkal, szállodákkal, akiktől a vendégeket vártuk. Három év után már sikeresek is voltunk, egészen a tavalyi évig. 

Hol volt a Jókai ekkor, a kilencvenes évek elején?

1980-ban a Jókait elajándékozták a Tiszára a vízi úttörőknek, ahol teljesen lelakták a hajót. Egy árvíz alkalmával partra került úgy, hogy a hajó fara a vízben volt, az orra pedig a parton, amikor az árvíz visszavonult, és évekig úgy állt. Én nem tudtam erről, hiszen a Tiszára nem jártam.
Budapesten, a Hajózási Felügyeleten viszont voltak jó barátaim, köztük Busa Pista bácsi, aki ismerte az országban az összes hajót, hisz ő vizsgáztatta azokat. Elmentem vele a Tiszára egy vízibuszt nézni, amit felajánlottak nekem megvételre. A vízibusz nem tetszett, de amikor jöttünk vissza, ezt mondta: „Te, Sanyikám, a Jókai itt van Tiszalökön, nekiálltak a felújításának, de elfogyott a pénz. Nézzük meg!”

Kép

Kép forrása: A Jókai csavargőzös története című kiadvány

És akkor megláttam a hajót nyakig érő gazban a parton, a homokban: egy rozsdás héjlemez volt csak, semmi más. Nem voltak ülései, se motor, hajócsavar vagy kormánylapát. Nagyon sokat gondolkodtam, milyen igaza van Pista bácsinak, hogy ebből a hajóból én tudnék valamit csinálni. Próbáltam is megvenni. Tiszalökön egy Kft. megrendelte a felújítását, de tartozott a tiszalöki hajójavítónak egy csomó pénzzel. Ezért a hajójavító úgy döntött, a hajó ennek fejében már az övé. Velük tárgyaltam a vételről, de fura módon sosem tudtak árat mondani. Aztán a Hajózási Felügyeleten megtudtam, hogy a Kft., amely a hajó javítását megrendelte, két magánszemélyé volt, de felszámolás alá került. 

Megkerestem az egyik tulajdonost, hogy megvenném a hajót ezzel a kusza jogi háttérrel is. Mondott egy árat, én meg egy másikat, és elváltunk. 

Aztán egyik éjszaka nem tudtam aludni, úgy éreztem, a hajót meg kell vennem, különben megteszi más. Megkértem az ügyvédemet, írja meg a szerződést, és elküldtem őt Pestre. Megvette azon az összegen, amit én mondtam, aztán fölhívott a tulajdonos, és a szememre hányta, hogy nem ebben állapodtunk meg. Mondtam neki, hogy nem állapodtunk meg, csak ő is mondott egy összeget, meg én is. Erre azt felelte, vegyem tudomásul, hogy a különbözetet nálam le fogja inni. Azóta sem találkoztunk.

A hajót átírattam a nevemre a Felügyeleten, aztán elmentem Tiszalökre, hogy megkérdezzem, mikor vehetem tulajdonba. Azt mondták, ne röhögtessem őket, a Jókai az övék. Én pedig mutattam a hajóbizonyítványt, hogy már a nevemen van. Nem tudtak mit tenni. Ekkor ajánlatot tettem nekik, hogy náluk rendelem meg a hajó javítását, és még egy bizonyos összeget is fizetek annak fejében, hogy nem pereskednek. Ezt el is fogadták. Egy év alatt elkészültek, egy asztalosbrigád megcsinálta a bútorzatot, a hajócsavart pedig magához a hajóhoz terveztettem Rijekában.

Kép

A Jókai gőzös szállítása a Balatonra - Kép forrása: A Jókai csavargőzös története című kiadvány

Miként fogadták a barátai, a családja, hogy egy ilyen nagy beruházásba kezd csak azért, hogy egy ilyen szép turistahajó legyen a Balatonon?

Finomam szólva is kétségekkel fogadták. A feleségem először azt mondta, nem vagyok normális. De aztán ebben is száz százalékosan támogatott, mint mindenben, amibe belefogtam. A Jókai felújítását saját erőből és hitelből csináltam. Sok barátom segített a tervezésnél, a hajó kialakításánál a legapróbb részletekig. 

Hogyan került a hajó a Tiszáról a Balatonra?

Normális körülmények között lementünk volna a Tiszán, majd fel a Dunára, onnan pedig a Sió-csatornán haza a Balatonra. 

Igen ám, de Szegeden olyan magas volt a Tisza vízállása, hogy a híd alatt nem fértünk el a Jókaival. Ott kellett tartani egy télen át egy parti fához kikötve.

Aztán később, amikor elindultam volna a Dunára, kitört a délszláv háború, berobbantották a hidakat, és nem engedtek át bennünket. Iszonyatos pénzt fizettem „zsebbe” azért, hogy átengedjenek a lerombolt hidak mellett. Ez volt az első hajó, amelyik engedélyt kapott az átmenetelre. Amikor feljöttünk, kiderült, hogy a Sióba nem adnak vizet, így újra megálltunk. 

Korábban ahhoz, hogy kifizessem a Jókait, el kellett adnom a tulajdonomban lévő Szabadi nevű vízibuszt. A Dunára adtuk el, de víz híján nem tudták felvinni a Balatonról a Dunára. Megbeszéltük az új tulajdonossal, hogy mi üzemeltetjük tovább a Szabadit a Balatonon, neki meg odaadjuk a Jókait, így egy évig Budapesten járt a Jókai, kivéve, amikor a filmesek kibérelték a Hídember című film forgatásához. 

Egy év után elhatároztam, hogy mindenképpen elhozom a Balatonra. Egy barátomnak nehézgép-szállítmányozási cége volt, ő szerencsére elvállalta. Dunaföldváron egy 400 tonnás daru kivette, rátették egy 24 tengelyes trélerre, és elhoztuk. Siófok–Kilitire vittük az árvízkapuhoz.

Négyévi vergődés után, 2002. augusztus 20-án ért a hajó ide, Balatonfüredre. Nagyon jó érzés volt áthajózni vele, a helyiek is örömmel fogadták, Füred mindig is úgy érezte, a Jókai idetartozik. Négyen vezettük az elmúlt huszonegy évben, én, a két fiam és a Balaton egyetlen női hajóvezetője, aki nálunk dolgozott a hajó eladásáig.

A Jókai a Balaton harmadik leghosszabb ideje szolgáló gőzhajója. 1913-ban, Siófokon építette az Óbudai Hajógyár. Túlélt két világháborút, azt is, hogy akna robbant mellette, és azt is, hogy a német csapatok elsüllyesztették. Többszöri kiselejtezés után mentette meg Vanyolai Sándor, ő hozta nagyon szép állapotba, amit bárki megcsodálhat, ha elmegy a balatonfüredi kikötőbe. A Jókai most már a BAHART klasszikus flottájában szolgál a tó két legrégebbi hajójával, a Helkával és a Kelénnel együtt.

Abortusz zsebpénzből

„Én vagyok az egyik, aki ott serénykedett ennek a barbár kornak a születése körül” – mondta élete vége felé Dr. Nathanson, aki nem annyira elveinek, mint inkább azok hiányának köszönhette, hogy belekeveredett az abortuszpártiak mozgalmába, amelynek a 70-es évek elejére már az egyik fő alakjává vált. Magát akkoriban ateista zsidóként aposztrofálta, ami fedte is a valóságot. Szülei héber iskolába járatták, de apja otthon mindig megkérdőjelezte és kigúnyolta a rabbik tanítását. „Édesapám kiváló szülész-nőgyógyász szakorvos volt, de mint ember megbukott” – írja visszaemlékezéseiben. Erőszakos és despotikus volt, és csalta a feleségét. Nathanson szerint, apja személyiséget megnyomorító viselkedése vezetett oda, hogy nővére 49 évesen öngyilkos lett. Ez annyira megviselte az apát, hogy attól kezdve egészen haláláig soha többé ki sem ejtette a lánya nevét. 

Az ifjabb Dr. Nathanson a II. világháborút követően járt egyetemre a montreali Mc'Gill University orvosi karára, ahol szintén szülész-nőgyógyásznak tanult. Itt ismerkedett meg az „abortusz ördögi világával”, amikor teherbe ejtette akkori barátnőjét. 

Az apjától kapott havi tanulmányi ellátmányából fizette a terhességmegszakítást, ami akkoriban még illegális volt. 

Így vált érintetté és ezáltal elfogulttá a kérdésben. De nem ettől lett az abortusz legalizálásának egyik élharcosa. 1968-ban megismerkedett Larry Laderrel, aki életcéljául tűzte ki a művi terhesség-megszakítást korlátozó valamennyi törvény felszámolását. Nathanson eddigre már jónevű szülész-nőgyógyásznak számított, kiterjedt pacientúrával New Yorkban, mégis csatlakozott Laderhez és megalapították a nemzeti összefogás az abortuszt korlátozó Jogok vissza-vonásáért (NARAL) mozgalmat. Nem állt túlzottan jól a szénájuk, öt év múlva mégis átütő győzelmet tudtak aratni. Hogy ez miként vált lehetségessé? Érdemes megvizsgálni, hogy Nathanson, Lader és társaik milyen taktikát vetettek be, mert ugyanazt alkalmazták és alkalmazzák mind a mai napig mindenhol a nyugati világban.

Először is azt kellett elfogadtatni, hogy az abortusz nem morális, hanem pusztán egészségügyi kérdés. Azt kellett az emberek agyában elültetni, hogy minden csak a nő döntésén múlik, azaz a gyerek a természet áldása, ha az anya akarja, de csak egy betegség, ha nem. Itt felül kellett írni a hippokratészi esküt és az orvosi etikát, elhitetni, hogy az egészségügynek nem a gyógyítás a mindenek felett álló, elsődleges célja, hanem a páciensek kívánságainak a kiszolgálása. „Meggyőztük a médiát, hogy az abortusz minden megkötés nélküli teljes engedélyezése az egyetlen valóban liberális és felvilágosult út előre. Tudtuk, hogy az amerikaiak többsége nem támogatna egy ilyen törvénymódosítást, ezért egyszerűen hazudtunk egy kitalált közvélemény-kutatás eredményeiről. Telekürtöltük a médiát, hogy a kutatásaink értelmében az amerikai népesség 60 százaléka támogatja a minden megkötéstől mentes abortusz bevezetését.” 1973-ra az agyak átmosása terén Nathansonék olyan remek munkát végeztek, hogy az azóta világhírűvé vált Roe vs. Wade precedens perben az Amerikai Legfelső Bíróság az ítéletében felülírt minden korábbi tiltó törvényt és gyakorlatilag „privát döntéssé” tette az abortuszkérdést, amiben csak a nő és az orvosa az illetékes.

Másodszor Nathanson és társai folyamatosan és grandiózus méretekben hazudtak az illegális abortusz következtében meghalt nők számát illetően. „Úgy keltettük fel az emberek együttérzését, hogy teljesen valótlan adatokat mondtunk az illegális abortuszok számát illetően. A valóságban az USA-ban ez a szám évente valamivel százezer alatt volt, de mi mindenfelé azt híreszteltük, hogy több mint egymillió. 

A nagyközönség még a legnyilvánvalóbb hazugságot is hajlandó elhinni, csak sokszor és sok helyről kell neki ismételni. 

Ugyanígy hazudtunk az illegális abortuszokban meghalt nők számát illetően. Mi 10000 áldozatról beszéltünk évente, pedig a valóságban ez a szám 200–250 között mozgott. Azt a mítoszt is megetettük a médiával, hogy a legalizálás egyáltalán nem növelné az abortuszok számát, csak biztonságosabbá tenné a körülményeket. Ezzel szemben az abortusz mára (1996 – szerk.) az elsődleges születésszabályozó módszer lett Amerikában és a törvényesítés óta 1500%-kal (!) nőtt meg a művi terhességmegszakítások száma.”

Kép

Bernard Nathanson – Forrás: Profimedia

A taktika harmadik eleme a tudatosan felépített katolikusellenesség volt. „Kellett valamilyen ellenségkép, akivel szemben mint a szabadság szószólói és védelmezői léphettünk fel, ezért szisztematikus lejárató kampányba kezdtünk a Katolikus egyház és >>társadalmilag elmaradott<< nézetei ellen. Ezt aztán orrvérzésig nyomtuk. A médiával azt etettük, hogy az ellenállás valójában a klérus soraiból származik, és hogy a közvélemény-kutatások szerint a katolikus hívek maguk is pártolják a művi terhességmegszakítás törvényesítését. És a média pillanatok alatt bemosta az amerikai köztudatba, hogy aki abortuszellenes, az a katolikus klérus befolyása alatt áll és képtelen az önálló gondolkodásra, minden modern és haladó katolikus pedig abortuszpárti. Úgy állítottuk be, mintha egyedül a katolikus klérus ellenezné a legalizálást, és elhallgattuk a tényt, hogy más keresztény és nem keresztény vallási közösségek szintén rendíthetetlenül abortuszellenesek, nem is beszélve számos pro-life ateista csoportról.”

A taktika negyedik eleme az (volt), hogy művi terhesség-megszakítással lehet a legeredményesebben küzdeni a szegénység ellen. Miért van olyan sok szegény világszerte? Azért, mert több gyerek születik, mint amennyit a szegény családok anyagilag megengedhetnének maguknak. Mi hát a megoldás? Abortusz. Miért kell annyi pénzt költeni szociális juttatásokra? Hát azért, mert a jobbára valamelyik kisebbséghez tartozó szegények terheket rónak az adófizetőkre a túl sok gyerekükkel. A megoldás? Abortusz. Eleinte Nathanson tényleg úgy gondolta, hogy a társadalombiztosítás által fizetett abortusz csökkenteni fogja a házasságon kívül születő gyerekek számát és az általános szegénységet. egészen addig, amíg a tények meg nem győzték az ellenkezőjéről.

Lehetetlen megcsinálni, mégis ez a feladat

A terhességmegszakítás legalizálása után Dr. Bernard Nathanson lett az első igazgatója a Reproduktív- és Szexuálisegészség Központnak (CrASH), amely azóta is a nyugati világ legnagyobb abortuszklinikája. „Eleinte, amikor abortuszt végeztem, becsületemre mondom, hogy nem volt bennem semmilyen más érzés, csak büszkeség, hogy mekkora szakértelemmel és profizmussal tudom végrehajtani ezt a beavatkozást.” Igazán gondolkodóba legelőször akkor esett, amikor éppen a Planned Parenthood New York-i épületéből jött ki, és szembe találta magát több száz abortuszellenes, életpárti tüntetővel, akik a börtönbüntetés kockázatát is vállalták akciójukkal. Akkor és ott megérezte, hogy ezek az emberek valami magasabb hívásnak engedelmeskednek. Nem sokra rá otthagyta a CRASH igazgatói posztját és egy kórház nőgyógyászatán helyezkedett el, ahol még végzett terhességmegszakítást, de már nem hitt az abortusz jóságos, minden társadalmi problémára gyógyírt hozó erejében, hanem szükséges rossznak gondolta. 

Aztán megjelent az ultrahangos képalkotás, amitől az addig csak egy sejtcsomónak titulált magzat hirtelen láthatóvá vált, és Nathanson ereiben meghűlt a vér. Fokozatosan ráébredt, hogy az abortusz során egy embert ölnek meg. 1985-ben leforgatta a Néma sikoly című filmet, amiben azt örökítette meg, hogy miként küzd a magzat az életéért és próbál megmenekülni a vákuumos szívógép elől. A film óriási visszhangot keltett mindenütt a világon. Egykori abortuszpárti kollégái és harcostársai ellene fordultak, hazugsággal és manipulációval vádolták. De Nathansont ekkor már nem lehetett eltéríteni. Kidolgozta az ún. „vektor teóriát”, amelynek értelmében a fogantatás pillanatától kezdődően minden magzatnak sajátos életirányultsága van, amit ha hagynak zavartalanul kibontakozni, akkor egy ember fog megszületni. A megtermékenyült petesejt (zigóta) nemcsak az „élet lehetőségét” hordozza magában, ahogy a Legfelső Bíróság a Roe vs. Wade ügyben fogalmazott, hanem az maga az élet. Még egy filmet forgatott, The Eclipse of reason címmel, ami a különböző abortusztechnikákat mutatja be grafikus pontossággal. 

Teljes egészében és visszavonhatatlanul átállt az életpártiak oldalára, ám most sokkal nehezebb lett a dolga, mint ’előző életében’ volt. 

„Az abortusz mára egy olyan rettenetesen nagy szörnyeteggé nőtte ki magát, hogy még csak elgondolni is lehetetlen, hogy vissza lehet tuszkolni abba a ketrecbe, ahonnan kiengedtük. Mégis erre az emberfeletti feladatra vagyunk meghívva.” És ahogy az abortusszal kapcsolatos nézetei megváltoztak, úgy került egyre közelebb az addigi legfőbb ellenséghez, a Katolikus egyházhoz is.

Örök igazság az élet

„Az a fejlődés, aminek a Katolikus egyház ellenáll, valójában egyáltalán nem fejlődés”, mondta egy interjúban 1996-ban, azután, hogy megjelent a The Hand of God című önéletrajzi műve. „Egyetlen igazi fejlődés van, mégpedig az embereknek az a képessége, hogy szeressék egymást. A szabadság az a környezet, amelyben megtanulhatjuk szeretni egymást. Szabadság nélkül nem tudunk szeretni. A fejlődés nem feltétlenül mérhető dollárban vagy bármilyen más hétköznapi mértékegységben. Az erkölcsi fejlődés statikus jelenség. Ha mindig ugyanahhoz a központi igazsághoz mérjük magunkat, és arra építünk, az örökérvényűbb, mintha kedvünk szerint folyamatosan változtatgatjuk az erkölcsi alapjainkat. A válás megkönnyítése nem fejlődés. Ahogy az abortusz és a fogamzásgátlás sem. A szót, hogy fejlődés, csak nagyon megfontoltan és indokolt esetben érdemes használni.”

1996 decemberében Dr. Bernard Nathanson egy magánmise keretében, amelyet John O’Connor kardinális celebrált, felvette a katolikus hitet a New York-i Szent Patrik-katedrálisban. Ugyanitt lett elsőáldozó és itt is bérmálkozott, szintén a kardinális jelenlétében. „A megtérésem nem egy hirtelen esemény volt, hanem egy lassú folyamat eredménye. Hosszú éveken keresztül tartott és rengeteg töprengéssel és tépelődéssel eltöltött órámba került. És még egyáltalán nincs vége, ez egy örökké tartó folyamat. Életemnek ebben a második felében az igazságot keresem. Az első felében hedonista motivációk vezéreltek. A filozófia az igazság keresése. Az igazság pedig ott fekszik egy feneketlen kút mélyén. Úgy tűnhet, mintha nem lenne örök igazság, mintha ’az én igazságom nem a te igazságod lenne’. De létezik egy örök és általános igazság, és ez maga az élet.”

Dr. Bernard Nathanson 2011. február 21-én, 84 éves korában átlépett az örökéletbe. Háromszor nősült és mindháromszor el is vált, negyedszerre már isten előtt fogadott örök hűséget, amit meg is tartott. Élete utolsó éveiben sokszor töltötte el nagy szomorúság amiatt, amit a kisbabák ellen tett. Rengeteget böjtölt, rendszeresen járult a szentségekhez, nyíltan beszélt katolikus hitéről és a gyakorlatban is megélte azt. Akik körülötte voltak és ismerték, mind csodálattal figyelték, ahogy prófétai lendülettel a végsőkig képviselte mindenhol a megszületni vágyó gyermekeket. Megkeresztelkedéséről a következőket mondta: „Forgószélként kavarogtak bennem az erős érzelmek, amikor hirtelen hozzám ért ez a hűsítő és gyógyító víz, és valami elmondhatatlanul nagy béke költözött belém. Biztonságban éreztem magam.”

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>
 

A hátam mögött hirtelen felüvölt valaki: éljen az újdonsült apuka! Ijedten nézek hátra, pedig nyilván nem nekem szóltak, mert bár apa vagyok, messze nem újdonsült. A szomszéd asztalnál öt férfi ül, valószínűleg tejfakasztó zajlik, üvöltve skandálnak egy nevet, gondolom az újszülöttét. Mindenki a vendégem egy körre, ma végre nagybácsi lettem, kiált fel az egyik, és a mindenkin az egész kocsmát érti. 

Elém raknak egy kupica pálinkát, és hátba vernek, igyál haver, jöjjön a tej, és addig bámulnak, amíg le nem döntöm a felest. 

Az apám egy szemét állat, mondja egy kamasz lány egy másik asztalnál, nem hagyja, hogy vezessem a kocsiját, mert megbuktam a forgalmin. Pedig csak le kéne fizetni a vizsgabiztost, teszi hozzá fintorogva, csak tudjátok milyen erkölcsmániás, mindegy, majd kérek anyától tízezret ebédre, és lefizetem én. Olyan maradi az öreg, de tényleg, eldobom az agyam, így nem lehet érvényesülni sehol, nem csoda, hogy ennyire csórók vagyunk. 

Elvihetem a poharat, kérdezi tőlem a pohárszedő lány, illetve dehogy lány, velem egyidős. Haspólóban van, megakad a szemem a köldöke alatti hegen. Császármetszés lehetett… Vajon most mekkora a gyerek, és milyen helyzetben lehetnek, hogy éjszakai munkát kell vállalnia? Az biztos, hogy az apa nincs jelen, vagy ő is három műszakban dolgozik, és a nagyszülők nevelik a gyereket. Vagy elváltak, a nagyszülők sem élnek már, és a bébiszitter segít be? 

Kortyolok egyet a sörből. Azért jöttem, hogy kiszakadjak kicsit, le kéne állítani magam. Például ott egy aranyos süni az asztalok között, milyen bátor, hogy ekkora zajban is át mer itt vágni. Le kéne fotózni a gyerekeknek. Nem! Én most szórakozni jöttem, nem állatokat kergetni. 

Nem láttad azt a sünit, kérdezi tőlem egy negyvenes fazon. Le akarom fotózni a fiamnak, imádja a sünöket, mondtam a telefonba neki az imént, hogy van itt egy, rögtön rám is szólt, hogy dokumentáljam mindenképp. Már elment, válaszolom kelletlenül. 

A pasi vakarja a kopaszodó feje búbját, látszik az arcán, hogy fél a másnap reggeli hisztirohamtól, márpedig tudjuk, hogy az sünportré hiányában bizony be fog következni. 

Tölts le egy képet a netről, én mindig ezt szoktam, tanácsolom neki. Hogy nekem miért nem jutott eszembe ez, csap a homlokára, ebből is látszik, mennyire készen vagyok. Megsajnálom, és mivel be kell látnom, hogy az apatéma az egész társadalmat láthatatlanul átszövi, feladom a küzdelmet, és hellyel kínálom. 

Mesélj, hányan vannak, hány évesek, mi a heppjük? Igen, mindezekkel együtt imádod őket. De azért nehéz. Igyunk rá egyet. Vezetsz? Nem baj, majd elfelezzük a taxi árát. Tudom, az enyém is ötkor kel. Addig még bőven ráérünk, nem? Fel a fejjel. Úgy a sör is könnyebben legurul. 

Az írás Véssey Miklós „Apa, kezdődik!” című sorozatának része. A sorozat további részei itt érhetőek el.

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Egyensúly 

Az egyensúly azt jelenti, hogy egy test a különböző erőhatások közepette is nyugalomban van (statikus egyensúly) vagy kontrollált mozgást végez (dinamikus egyensúly). A fizikai törvényszerűségek igazak az emberi testre is. Egyensúlyban vagyok akkor, amikor állok a buszmegállóban, nekem jön valaki jobbról, és meglök balra, mégis egy kis kilengés vagy kilépés után talpon maradok. Egyensúlyban vagyok akkor is, ha egy szűk pallón kell átmennem, de nem esem le róla, nem lépek mellé. 

Az, hogy a különféle erőhatások nem tudnak kibillenteni minket, az izmaink nagyon precízen irányított munkájának köszönhető. Az irányítást az idegrendszer végzi, az egyensúlyozásnak pedig külön felelősei is vannak. 

A jó hír az, hogy amint minden agyi tevékenység, ez is fejleszthető. 

Ha az edzésprogramunkban rendszeresen szerepelnek olyan gyakorlatok, amelyek bekapcsoltatják ezeket az agyi funkciókat, akkor a tornagyakorlatok közben fejlődő egyensúlyozás a mindennapi mozgásokban is egyre biztosabbá válik. Például a nadrág egyik szárába való belépés már nem okoz gondot egy lábon állva, vagy megcsúszáskor nem esünk fenékre, hanem egy kis kapálózás árán ugyan, de állva maradunk. (Ez utóbbi miatt az idősek tornájának egyik kötelező eleme az egyensúlygyakorlat azért, hogy csökkentsük az esés kockázatát.) 

Azt gondolom, hogy a jó egyensúly kvázi az életben maradás egyik kulcskérdése. Bár ma már nem mászkálunk veszélyes sziklákon (legalábbis a többség nem), ettől függetlenül egy vészhelyzetben a stabilitás megőrzése súlyos sérülésektől is megmenthet minket. A legegyszerűbb stabilitást fejlesztő gyakorlatok az egy lábon végzett feladatok. Természetesen nem csak ácsorgunk egy lábon, a karokkal, a másik lábbal, a törzzsel különféle mozgásokat végezhetünk. Minél komplexebb, annál jobb! (Lásd a következő téma: a koordináció.) Az instabil eszközök használata is jó szolgálatot tesz, hiszen az olyan helyzeteket imitálják, amelyekben valamilyen váratlan erőhatás akar minket kibillenteni (egyensúlyozó párna, félgömb, hevederes edzés stb.). 

Ami kívül, az belül… azaz a fizikális egyensúly nagy mértékben segít a mentális egyensúly elérésében is. A kettő összefügg. 

Próbálj meg egy mérlegállást akkor, amikor lelkileg terhelt, szomorú vagy feszült vagy! Nem lesz valami huszáros. 

Koordináció 

A szó a mozgást illetően az izmok munkájának olyan precíz összehangolását jelenti, amellyel a mozgásaink kontrolláltak, hatékonyak, biztonságosak. Minél összetettebb egy mozgásos feladat, annál nagyobb koordináció szükséges a „toronyban” és a végrehajtó izmok között is. A koordináció, azaz az összetettebb mozgások összerendezett kivitelezése is fejleszthető, de sajnos itt is igaz, hogy ha egy képességet nem használunk, az bizony „leül”. Tehát, ha nem állítjuk ilyen kihívás elé az idegrendszert, akkor a koordinációs képesség erősen csökkenni fog. 

Kép

Kép forrása: Freepik

Szomorúan tapasztalom az edzéseimen, hogy ha egy gyakorlat már négy-öt mozdulatból áll, akkor „megáll a tudomány”. A „felemel és letesz” vagy a „guggol és feáll” kombináción sokan nem jutnak túl, hiszen mindenhol úgy kiszolgálnak minket, hogy ha kettőnél többet kell lépnünk valamiért, akkor keresünk egy egyszerűbb megoldást. Csoda, hogy nem vagyunk képesek négy elem összerendezésére? Ez a tendencia a gyerekekre nézve még nagyobb veszélyt jelent. 

Mivel folyamatosan a 2D-s világban élnek (vagyis bámulják a képernyőt), komoly hiányosságokkal küzdenek a 3D-s világban. 

A gyerekek mozgásképessége drámaian romlott az elmúlt évtizedekben. 

Amit tehát szakemberként javaslok, és az edzéseimen bőségesen találkozhatnak is vele a vendégek (fejlődnek is szépen!), az az, hogy bátran kombináljuk az egyes mozgáselemeket. Három-négy mozdulatot is összeköthetünk, így nemcsak az erőnket fejlesztjük, hanem egyúttal a koordinációs készségünket is, tehát az idegrendszeri működésünk egy magasabb szintre lép. Ez pedig nemcsak a mozgásos, hanem a kognitív feladatok végzésében is óriási előnnyé válik. A gondolkodásunk gyorsabb, a loginkánk élesebb, a tájékozódóképességünk fejlettebb lesz. 

Az írás Almássy Csilla Mozgásban című sorozatának részeként jelent meg, amelynek további részei elérhetőek itt. 

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt.

Legódarabok, amik összeillenek

Zsoldos Flóra és Wirtz Annamária egy nemzetközi magániskola, a British International School Budapest gimnazistái: Annamária a 11., Flóra a 10. évfolyamba jár. Minden tantárgyat angolul tanulnak, magát a vitázást önállóan kezdték el az órákon kívül gyakorolni. 
„Mindig is szerettem emberekkel veszekedni (nevet), tavaly Annamari keresett vitapartnert a versenyre, akkor kezdtünk el együtt készülni” – kezdi Flóra.
De mitől lesz valakiből jó vitázó? 

„Egyrészről fontos, hogy az ember rendszerekben, logikusan gondolkodjon. El tudd különíteni, hogy melyik érv fontosabb a másiknál. Ez olyan, mint egy sakkjáték: nemcsak sokat kell tudni, hanem az összefüggéseket be is kell tudni bizonyítani. Az érveket szétszálazod, leegyszerűsíted. Legódarabokhoz is tudnám hasonlítani, amik összeillenek. Másrészről fontos, hogy érdekeljenek az adott témák, és magabiztosan ki tudj állni valami mellett vagy ellen” – magyarázza Annamária.  

Ugyanakkor a vitasportban nem kifejezetten az előadásmód számít, mint egy parlamenti vitánál, hanem az érvelés. Az összetett és kritikus gondolkodás a kulcs.  

Itthon alig oktatják az érveléstant
A vitázás számos európai és ázsiai országban népszerű „iskolai sport”, ám a hazai elterjedés még várat magára. A Nemzeti Alaptanterv a 8. és 12. évfolyamban oktatott „állampolgári ismeretek” tantárgy keretein belül ugyan próbálja megteremteni a véleménynyilvánítás és a vitakultúra fejlesztését, de erre csak heti egy óra az időkeret. A középiskolákból érdemi retorikai, érveléstani ismeretek nélkül kerülnek ki a diákok – hangsúlyozták a lányok szülei közleményükben. 

Tizennégy órás verseny Oxfordban

Az Oxford Union a világ legnagyobb és leghíresebb középiskolai szintű vitaversenye. A hazai vitaválogatót és a csapatok felkészítését a Hungarian Schools Debating Association (HSDA) végezte, az egyesület 2023-ban alakult azzal a céllal, hogy ezt a műfajt elérhetővé tegye magyar fiatalok számára is. Létrehozásában és vezetésében más diákok mellett a két lány is részt vett. (A HSDA az egyetlen középiskolai vitaegyesület itthon, az ifjúsági szervezet szeptembertől új tagokkal is bővülne.) Miután Flóráék megnyerték a válogatót, 2024 márciusában kiutazhattak az Egyesült Királyságba.  

Három magyar csapat 
Az oxfordi versenyen az a 121 csapat vehetett részt, akik az Egyesült Királyságban és tizenegy másik országban a legjobban teljesítettek a regionális selejtezőkön. Magyarországot Flóra és Annamária mellett Jánoskuti Hanna és Weiszbart Bálint, valamint Tóth-Göde Gergely és Benedek Szabolcs Bulcsú a Milestone Intézet színeiben is képviselte.

Március 9-én egy napon át, reggel 8-tól este 10-ig zajlott a verseny, a brit parlamenti vita szabályai alapján. „Négy forduló van, ezek nyílt körök, ahol pontokat gyűjtünk. A négy kör után továbbjuthatsz a kiütő körökbe, majd a végén jön a döntő. A témákat nem tudjuk előre, tizenöt perc van a felkészülésre, és nagyjából egy óra alatt lezajlik maga a vita. Négy csapat, csapatonként két ember, emberenként 5 perc” – részletezik a lebonyolítást. Vagyis ennyi idejük van meggyőzni a zsűrit. 

„Egy nap alatt négyszer végigcsinálni mindezt azért nagyon fárasztó volt” – mondja Annamária. Majd ezután jött még csak a döntő, ahol amerikai, német és indiai csapat volt az ellenfelük, majd órákkal később az eredményhirdetés. Végül az ESL (angol mint idegennyelv) kategóriában győztek. 

Egy tételmondat mellett vagy ellen kell érvelni, de az oldal (pro vagy kontra) sem szabadon választott. 

Ráadásul nemcsak az ellenvéleményt képviselő csapatnál kell jobbnak lenni, hanem mindig van egy másik olyan csapat is, amely a saját oldalukon áll. Így jön ki a matek, hogy négy csapat vitázik egymással. 

Kép

Zsoldos Flóra és Wirtz Annamária – Fotó: Törőcsik Lili

Sport, vallás, mentális egészség

A témák pedig a pszichológiától a politikáig, a nemzetközi kapcsolatoktól a közgazdaságtanig terjednek. De vitáztak például a sportról is. 

Miért hasznos, ha a média életük végéig dicsőíti népszerű sportolók (például Lebron James korsárlabdázó, Tom Brady amerikaifutball-játékos, Cristiano Ronaldo futballista) karrierjét? Emellett kellett érveket felsorakoztatniuk. 
„Azzal érveltünk, hogy szerintünk jó, hogy vannak nagy nevek a sportban, hiszen ők nagyon sok embert képesek elérni. Példaképek lehetnek a fiatal fiúk számára, akik általában ezeket a sportolókat követik. Ha egy focista, akit minden héten látnak a tévében, elkezd beszélni valamilyen fontos, szociális kérdésről: például ingyen ebéd a rászoruló iskolásoknak, azzal fontos üzeneteket fogalmaz meg hatásosan. Ráadásul pályafutásuk után gyakran abból élnek, hogy valamilyen márka reklámarcai, és ezáltal is átmehetnek a fiataloknak szánt üzenetek” – részletezi Annamária.

Később a vallás, a hit kérdése is előtérbe került, csapatuknak amellett kellett érvelni, hogy a szülőknek miért nem szabad a saját túlvilági elképzeléseikről tanítaniuk gyerekeiket.
„Sok vallásban megjelenik a félelem mint érzés: például a kereszténységben az, hogy a pokolra kerülsz. Mi azzal érveltünk, hogy ezek a félelmek rossz hatással lehetnek a gyerekekre” – idézi fel Flóra, majd társa veszi át a szót. 

„Azt állítottuk, hogy a gyerekek nem tudnak védekezni az ellen, amit a szüleik tanítanak nekik, mivel nincsenek döntési helyzetben. Ha gyerekként eldöntik helyettük, miben higgyenek, higgyenek-e valamiben, akkor később felnőttként nehéz ebből kilépni, saját döntést hozni.”

Abban mindketten egyetértenek, hogy a pszichológiai és a nőjogi témák állnak a legközelebb hozzájuk, így nagy szerencséjük volt a döntőben, ami a mentális egészség kérdésével foglalkozott. 

Amellett kellett érvelniük, hogy miért jó, ha egy párkapcsolatban a felek kölcsönösen támogatják egymást mentálisan. Márpedig ez 16–17 évesen nem egyszerű feladat, pláne angolul.

„A velünk azonos oldalon álló csapat előttünk már minden alapérvet felsorakoztatott, ezért mi inkább a nők felől közelítettük meg és kifordítottuk a kérdést. Azt mondtuk, hogy a nők felé eleve van egy olyan általános társadalmi elvárás, hogy legyünk kedvesek, hallgassuk meg a másik problémáját. Sokszor kiszolgáltatott helyzetben van egy nő, hogy ad, de ugyanezt nem kapja vissza. Egy párkapcsolat úgy tud egészségesen működni, ha mindkét fél támogatja mentálisan a másikat” – idézik fel az érvelésüket. 

De mi történik, ha nem értesz egyet azzal, ami mellett ki kell állnod?

„Ez a lényege az egésznek, hogy az érzelmeidet háttérbe tudd szorítani, hogy logikusan, kritikusan vitatkozz valami ellen vagy mellett, és vedd észre a különböző álláspontokat. Negyed óra alatt nincs is időnk azzal foglalkozni, hogy én szubjektíven mit gondolok. Bele kell élned magad abba az oldalba, ami a feladat” – hangsúlyozza Flóra. „Csak akkor tudsz nyerni, ha belehelyezed magad a másik ember fejébe, helyzetébe” – folytatja Annamária. 

Általában először Flóra adja elő az érveket, majd Annamáriának inkább az a feladata, hogy szétszedje a másik oldal érveit, miért nem igaz, amit mondanak. „Nagyon jól kommunikálunk, és kiegyensúlyozzuk egymást. Ránézek Flórára, mondok két mondatot, és érti, mire gondolok” – véli Annamária. „Azt szoktuk megkapni dicséretként, hogy erkölcsi érvelésben jók vagyunk. Kritikaként pedig azt, hogy túl gyorsan beszélünk” – mondják nevetve. „Tegyük fel, van egy város, ahol mindenki boldog, kivétel egy gyerek. De az egész város az ő szenvedése árán boldog. Erre azt mondanánk, hogy több embernek jobb, mint ahánynak rossz. Praktikus szempontból ez jó, de erkölcsileg nem oké” – említ egy leegyszerűsített példát az erkölcsi érvelésre Annamária. 

Korábbi győztesek segítették őket

„A kedvenc visszajelzésem az volt, amikor a sportkör után odajött hozzám egy másik csapatnak az edzője, és azt mondta, hogy undorítóan jó csapat vagyunk” – emlékszik vissza Flóra. 

Ha már edző, a lányok lényegében tanár nélkül készültek Oxfordra, saját magukat tréningezték. Ám a két évvel ezelőtti magyar győztesek, Törőcsik Lili és Balázs Julianna (a velük készült korábbi cikkünk itt olvasható), ha idejük engedte, segítették munkájukat. 
„Lilire és Julcsira nagyon büszkék vagyunk, jelenleg Oxfordban és Milánóban tanulnak” – mesélik a lányok. 

A felkészülésük idején megnyerték a 61 nemzetközi csapatot magába foglaló Transatlantic vitaversenyen a „Novice” kategóriát, emellett a Prágában rendezett Európa-bajnokságon a negyeddöntőig jutottak – a későbbi győztes görög csapat állította meg őket. 

„Nem veszik komolyan a fiatal lányokat”

Flóra a jövőben szívesen tanulna jogásznak, míg Annamáriát a politika érdekli.

Idén vár még rájuk egy nagy megmérettetés, a World Schools Debating Championship (WSDC). Ez a vita-diákolimpia, ahova minden ország egyetlen egy csapatot küldhet. 2024 júliusában Belgrádban a magyar nemzeti csapat tagjai Wirtz Annamária, Zsoldos Flóra, Weiszbart Bálint, Kakukk Mihály és Biswas Aronima lesznek. A három lány a British International School tanulói, míg a fiúk az Alternatív Közgazdasági Gimnázium, valamint a Tatabányai Árpád Gimnázium diákjai. 

Amikor az oxfordi győzelmük először megjelent a magyar sajtóban, a gratulációk mellett bántó kommentekkel is találkoztak a közösségi médiában. 

„Sok gonosz, szexista kommentet kaptunk: »nem fogtok férjet találni«, vagy »jaj, szegény férfiak«, »a nők a semmiből vitát és levest tudnak csinálni«. Ez inkább motivál minket, hiába nem veszik sokszor komolyan a fiatal lányokat. Szeretnénk itthon példát mutatni nekik. Megmutatni, hogy nehéz, de megéri” – mondják. 
 

Coming out – ezt a kifejezést a sokáig titokban tartott nagy beismerések megnevezésére szokták használni. Csak úgy „kijön” a vallomás, mondja az angol. Előfordul azonban az is, hogy valami bár nem titkos, nem illegális, bizonyítottan káros, és a tény felismerése, miszerint függő vagyok ettől az anyagtól, azért coming out, mert további nagy felismeréseket tartogat számunkra. 

Például: orrspray-függő vagyok. Ez ártalmatlanul hangzik. De saját magamat buktattam le, amikor az egyetlen orrspray, ami szabaddá tudja tenni a levegő útját a folyamatosan heges és vérző orrnyálkahártyámon keresztül, le volt árazva a gyógyszertárban. Bár már hat éve folyamatosan használom valamelyik sprayt, két éve csak ezt, mert a többi még a jelenleginél is jobban pusztította az orromat belülről. 

Tehát amint megláttam az akciót, azonnal kettőt kértem. 

„Még a hülyének is megéri – viccelődtem a gyógyszertári asszisztenssel –, bár örökre legyen átkozott az a gyártó, aki egy ennyire addiktív anyagot piacra dob, mert már nagyon szenvedek a függőségtől” – fűztem hozzá. 

A kedves dolgozó közelebb hajolt, és elárulta, hogy milyen lehetséges módokon szoktak le a már régóta ezzel a szerrel élők, köztük egy háziorvos által felírható másik készítményt is ajánlott. Az első pillanatban megörültem, hogy végre lesz kiút a folyamatos orrvérzésből, de aztán belenéztem a jó áron vett két dobozra a táskámban. „Majd akkor megyek el az orvoshoz, ha ezt a kettőt már elhasználtam. Olyan jó üzletet csináltam vele, nehogy már kárba menjen” – gondoltam. 

Vészjelző

Rejtett függőségeink biztos jele, hogy olyan gondolatok jelennek meg a fejünkben, amelyek inkább szolgálnak egy mondvacsinált jó ügyet, mint a saját érdekünket, egészségünket. Például ebben az esetben az én rejtett elköteleződésem az anyagi „jól járás”, mert meggyőződésem volt, hogy olyan jó üzletet csináltam az egy havi adag áráért két hónapra elegendő nyálkahártya-pusztító oldat megvásárlásával, hogy hirtelen anyagilag pazarló döntésnek látszott leszoknom akkor, amikor megspóroltam néhány ezer forintot. 

A felismerés már a gyógyszertár előtti zebrán átkelve megfogalmazódott bennem, és az autómig érve volt időm végiggondolni, hogy ez alatt a sok év alatt mennyi pénzzel támogattam a függőséget okozó gyógyhatású készítményt előállító céget. Ebből a szemszögből már határozottan nem tűnt anyagi megfontolásból sem okos döntésnek, hogy hónapról hónapra gyakorlatilag a csekkbefizetésekkel azonos rendszerességgel adom nekik a pénzemet. 

Mégis, gondoltam, valahogy meg kell oldanom a mai napot, hogy levegőt kapjak, ezért az egyik dobozt felbontottam, és spricceltem. 

Ezek után, miközben egy zsebkendővel itattam fel az orromból kiszivárgó vért, belém csapott a kérdés: vajon az életünknek hány területén követjük ezt a mintát? Egy jónak vélt ügyet (mint az orrlyukon átáramló levegő) nemcsak anyagi, de lelki erőforrásokkal is támogatunk, ami, bár rövid távon látszólag betölti a funkcióját (kapok levegőt az orromon), hosszú távon jelentős hiányt képez egy másik oldalon (sérülések).

A felismerés még nem elég, az csak a kezdő lépés

A felismerés és a kérdésfeltevés nem azonos a megoldással. A hosszú távú jóllétünkért nagy erőfeszítéseket kell tenni. Nekem pedig könnyebb kifizetnem havonta az adott összeget, aztán bánja néhány véres zsebkendő, de nem kell elviselnem a bedugult orr okozta idegfeszültséget és koncentrációs zavart. 

Szerintem a legtalálóbb hasonlatot erre a gyereknevelés adja. Aki azt állítja, hogy az ő gyereke sosem hisztizik, nem okoz problémát, és nincs vele semmi gond, az vagy hazudik, vagy az orrspraymetódust alkalmazza: a hosszú távon kezelendő helyzetet feloldja egy rövid távú megoldással, ami ma a legtöbb családnál a digitális kütyü. Rövid távon „kapunk levegőt” a gyerektől, mert nem nyaggat, nem éhes, nem vágyik figyelemre, mert totálisan leköti az elméjét a villogó, hangot adó szerkentyű, ami azonnali jutalomérzettel kecsegtet. Bár látszólag ennek segítségével tudjuk végezni a dolgunkat, vagy pihenni, nyaralni, esetleg egy nyugodt vacsorát elkölteni egy étteremben, amíg a gyerek a „digitális cumit szívja”. 

Ám hosszú távon jön az orrvérzés: a gyermek nehezen alakít ki személyes kapcsolatokat, a kütyü nélkül kezelhetetlenné válik, és egyre többet akar belőle. 

Nem tudja értelmezni az őt körülvevő világ történéseit, és számos készsége, képessége nem tud megfelelően kialakulni az egyébként olyan természetes ingerek hiányában, mint a hintázás, szabad mozgás, társasjáték, fogócska és minden más, ami offline történik a gyermekkorban. Természetesen nem arról van szó, hogy teljesen iktassuk ki a technológiát a gyermekek életéből, ahogyan arról sem, hogy egy erős megfázás esetén ne lenne indokolt az orrspray használata. De fontos megtalálnunk az egyensúlyt, és betartanunk a határokat – amelyeket én most teljesen elveszítettem az orrommal kapcsolatban. 

Tehát nem elég a felismerés, hogy gond van, és rejtetten el vagyunk köteleződve a munka, a pénzkeresés iránt ahelyett, hogy a gyermekünk mentális egészsége lenne az első helyen az elköteleződéseink listáján. Ugyancsak nem arról van szó, hogy nem fontos a munka és a pénz, csak érdemes felfedni a tudattalan mozgatórugóinkat, hogy aztán el tudjuk dönteni: vajon tényleg ez-e a legfontosabb az életünkben. És ha megvan a válasz, átkelhetünk függőségeink úttestjén.

Nem vagyunk még készen, és szükséges lehet a segítség

Az elindulás ténylegesen csak az elindulással egyenlő. Ez azt jelenti, hogy az út folyamán, amikor megpróbálunk megszabadulni rejtett függőségünktől, váratlanul nagy akadályokkal találkozhatunk. A levegőért való folyamatos küzdelem megegyezik azzal, amikor a gyermekünket megtanítjuk offline időt tölteni, játszani, elviselni a nehéz érzéseit, tűrni a frusztrációját, és megbeszélni a problémákat. Ehhez nagy önfegyelemre van szükség, ami nem nő minden bokorban. 

Én például egy levegőért kapkodó átalvatlan éjszaka közepén azzal nyugtattam magam, miután mégis fújtam egyet a már elviselhetetlenül heges orromba, hogy a kábítószerről sem egyik napról a másikra szoktatják le az embereket, mindenhez idő kell. 
Elhatároztam, hogy inkább a fokozatosság elvét alkalmazom, ami azt jelentette, hogy gyakorlatilag semmi nem változott. 
Viszont már nem perelek magammal ez ügyben, inkább csak elfogadom a helyzetet, és újrakezdem a leszokást. Mindig változtatok valamit a metóduson, mert észben tartom az Einsteinnek tulajdonított mondást, miszerint csak a hülye várja, hogy egyszer más eredményt fog kapni, ha ugyanazt ismételgeti. 

Sosem késő újra, változatosan próbálkoznunk, sőt külső segítséget kérni sem! Mert lehet, hogy az erre szakosodott segítő emberektől már bevált módszereket is tanulhatunk, és ez lerövidítheti a leszokás kínlódós folyamatát. De jó lenne a káros függőségből kiszabadulva inkább olyan dolgok iránt elköteleződnünk, amelyek a mi és a körülöttünk élők valódi épülését szolgálják!
 

Ki élhet a támogatással és mire fordítható?

A támogatás olyan ingatlanokra vehető igénybe, amelyek rendelkeznek vezetékes gázzal, további feltétel az épület életvitelszerű használata. A program célja az 1945 és 1990 között elkészült, a köznyelvben Kádár-kockáknak is nevezett családi házak modernizálása. 

Az állami program forrásait nyílászárók cseréjére, a melegvizes rendszer korszerűsítésére, épületek hőszigetelésére és gázkazáncserére használhatják az igénylők.

Mekkora összegről van szó?

A támogatás 2024-ben önerőből, vissza nem térítendő támogatásból és egy kamatmentes hitelből áll össze. A beruházás összesen 7 millió forintot kell elérjen, melyből 1 millió forint önrészre van szükség az otthonfelújítási támogatás 2024-es igénybevételéhez a tulajdonos részéről. A maradék 6 millió egy kedvezményes hitel és egy vissza nem térítendő támogatás közt oszlik meg, írja az otthonfelujitasi-tamogatas.hu. 

A hitel és a támogatás 50-50 százalékos arányától el lehet térni a járás fejlettségi szintjétől, valamint a pályázó jövedelmi helyzetétől függően, de a vissza nem térítendő összeg nem haladhatja meg a 3,5 millió forintot.

Mennyi idő alatt kell visszafizetni?

A kamatmentes hitelt nyolc év alatt kell visszafizetni, a pályázaton nyertes családok 26 és 35 ezer forint közötti törlesztőrészletre számíthatnak.

Mikor indul?

Az Építési Vállalkozók Országos Szakszövetsége (ÉVOSZ) azt közölte, hogy a támogatási program idén mintegy 30 000 lakás igényes, energiamegtakarítást szolgáló felújítására ad lehetőséget. Koji László, az ÉVOSZ elnöke kifejtette, hogy a támogatási program gyors elindulása lehetőséget teremt arra, hogy már a 2024-es őszi fűtési szezonra elkészüljenek a jelentős energiamegtakarítást eredményező lakásfelújítások.

Az otthonfelújítási program részleteit hamarosan közzéteszik, a tervek szerint a pályázatok június elején nyílhatnak meg. 

A program egyik célja, hogy a háztartások a beruházással fogyasztásukat a rezsitámogatott sáv alá csökkentsék, és az uniós elvárásoknak megfelelően a támogatott felújítással 30 százalékos energiamegtakarítást kell elérni. Ennek igazoláshoz a beruházás előtt és után is energiatanúsítványt kell készíttetni.

A lakossági épületenergetikai korszerűsítés összhangban van a kormány azon céljával is, hogy az alacsonyabb energiafelhasználással csökkenjen az ország energiaimport kitettsége és növekedjen energiaszuverenitása.

Az otthonfelújítási program költségvetési előfinanszírozással valósul meg, a kormány a Helyreállítási és Ellenállóképességi Eszközön (RRF) belül további forrásokat tervez fordítani energiahatékonyságot javító beruházásokra, így a későbbiekben ez kiterjedhet a középületek korszerűsítésére is.

Az energetikai korszerűsítési program finanszírozása a Magyar Fejlesztési Bankon (MFB) keresztül folyik majd; a teljes, 108 milliárd forint keretösszeg ötöde vehető igénybe gázkazáncserére. A programnak köszönhetően várhatóan 127 milliárd forint értékű építőipari beruházás valósul meg.

Forrás:
MTI; otthonfelujitasi-tamogatas.hu
 

Rövidfilmekkel nyújtanának támaszt

„A közösségi média világában megszoktuk, hogy mindenki sikeres, mindenki boldog, mindenki szép. […] Nehéz vállalni, hogy nem, néha nem ilyen az élet, néha nagyon-nagyon mélyen vagyunk” – fogalmazott a Corvin Moziban a filmvetítés előtt Nagy Anna, az Egyszülős Központ alapítója. Mindez hatványozottan igaz az egyszülős családokra, akiknek sokszor újra neki kell indulniuk az életnek. 

Magyarországon 340 ezer egyszülős család él, ez azt jelenti, hogy közel félmillió gyermek nevelkedik ilyen családban. Ebbe még nem tartoznak bele azok a gyerekek, akik a koruknál fogva már felnőttnek számítanak, de sérültek, fogyatékossággal élők, ezért életük végéig gyerekstátuszban maradnak. 

A lassan hat éve alakult Egyszülős Központ az érintettek számára Felhővonal címmel négyrészes rövidfilmsorozatot készített. Az első négy epizódban Kovács „Kokó” István olimpiai, világ- és Európa-bajnok ökölvívó, a Bagossy testvérek, Sterczer Hilda világklasszis hegymászó, valamint Scherer Péter Jászai Mari-díjas színész mesélnek életük hullámvölgyeiről, és arról, hogyan tudtak azokból felállni. 

Milyen volt az, amikor leértek a gödör aljára, mi segített nekik, mi adott erőt? 

A címet Jókai Mórtól kölcsönözték, aki így ír Egy bujdosó naplója című művében:
„A láthatár-szélén a Kárpát bércei ülnek hosszú sorban, mint ezüstkoronás királyok átlátszó kék trónusokban. Egy hosszú fehér felhővonal lebeg előttük, a bércek fölülemelkednek rajta.” A készítők ugyanis vallják, hogy mindenkinek megvan a saját felhővonala az életében. 

Mélyrepülés az olimpiai bronzérem után 

Kovács „Kokó” István maga is egyszülős családban nevelkedett. Bár édesanyja mellett a nagyszülei is jelen voltak az életében, az apaszerepet édesapja helyett edzője, Szántó Imre, azaz Öcsi bácsi töltötte be. A húszas évei elején már elismert sportoló volt, saját lakással, BMW-vel. Európa- és világbajnokként utazott ki az 1992-es barcelonai olimpiára, ahol mindenki aranyérmet várt tőle, de csak bronzzal tért haza. Mély zuhanás kezdődött, abbahagyta az edzéseket, járta az éjszakát, az olimpiai bronzért kapott összegnek pár hónap alatt nyoma sem volt. 

„Ott álltam ’92 novembere-decembere környékén, hogy semmim nincsen. Amit elértem, azt szépen leromboltam.” Itt lépett színre a már említett Öcsi bácsi, aki rábeszélte Kokót, folytassa a munkát. „Figyelj, innentől nem veszíthetsz egyetlen mérkőzést sem! Ha egy meccset is elveszítesz, az azt az üzenetet hordozza, hogy nem vagy bajnok” – mondta tanítványának. 

„Másnap reggel úgy ébredtem, hogy én ’96-ban olimpiai bajnok leszek” – meséli Kokó a filmben. 

Onnantól hat évig nem talált legyőzőre, a többi pedig már sporttörténelem. 

Kép

Beszélgetés a Felhővonal című kisfilmek vetítése után – Fotó: Egyszülős Központ Facebook-oldala

„Ő az öcsi, hozzá nem nyúltok”

Bagossy Norbert és László, a Bagossy Brothers Company alapítói is egyszülős családban nevelkedtek, édesanyjukkal hármasban töltötték a gyermekkorukat. Az élet már gyerekként megedzette őket. „Ő az öcsi, hozzá nem nyúltok” – védelmezte öccsét Norbi az iskolában. Majd tinédzserként egymás után alapították a zenekarokat, és elképzelték, milyen lenne világsztárnak lenni. Erdélyben már ismerték a Bagossy Brothers Company-t, amikor Magyarországon is szerencsét próbáltak. Előzenekarként kezdték, amikor, mint egyikük fogalmaz a filmben, még csak „két ember volt a közönségben”. 

Budapesten mindent újra kellett kezdeniük, elölről. „Van siker, van kudarc. Egyik nincs a másik nélkül” – vallják. Az erdélyi magyar zenekar koncertjein ma már tízezezren éneklik velük együtt a dalokat. Tavaly az MVM Dome-ban telt házzal – több mint 15 ezer rajongóval – ünnepelték fennállásuk tízéves évfordulóját.

A csúcs előtt 30 méterrel 

Sterczer Hilda hegymászó évekkel ezelőtt a Föld ötödik legmagasabb hegycsúcsa, a 8463 méter magas Makalu megmászására készült férjével, Erőss Zsolttal. Ez lett volna a harmadik nyolcezres csúcsa, amivel bekerülhetett volna a nemzetközi hírű hegymászók közé. Ám a csúcs előtt 30 méterrel megállt. Férje hívta, hogy menjen, de ő úgy érezte, nem képes rá. 
A mélyen hívő hegymászó, mentálhigiénés szakember arról mesél a filmben, később jött csak rá, hogy elfeledkezett a zsebében magával hozott Jézus-zászlóról. 

„Megfeledkeztem arról, hogy nekem van egy Istenem, aki át fog vezetni az úton” – mondja. 

Nemcsak férje elvesztése (Erőss Zsolt 2013-ban hunyt el) volt hatalmas trauma az életében, ami után két gyermekével egyedül maradt, de egy évvel férje halála után egy ismerőse a szeme láttára zuhant le egy hegyről, ami után hetekig újra mélypontra került. „Ha nem haltam bele abba, hogy Zsolt elhunyt, akkor egy idegen ember halálába nem halhatok bele” – fogalmaz a kisfilmben.

 „Amit komolyan kell venni, az a játék”

Scherer Péter édesanyja testnevelő tanár, édesapja mérnök volt. A kisfilmben arról beszél, hogy megfelelési kényszere volt az apja felé. Középiskolában azonban kollégiumba költözött, ahol két hónap alatt felnőtté kellett válnia. Fiatalon elvarázsolta az Utolsó tangó Párizsban című film, amelyet egymás után háromszor is megnézett a moziban, és úgy érezte, amit Marlon Brando csinál, arra ő is képes lenne. Az eredetileg építőmérnök végzettségű Scherer amatőr színészként kezdte, sokáig nem ismerték el, ma viszont az ország egyik legfoglalkoztatottabb színésze. „Az élettel hülyéskedni kell; amit komolyan kell venni, az a játék” – vallja. 

Az idő mindenre megoldás?

Mennyi időnek kell ahhoz eltelni, hogy az ember hálás legyen a kudarcnak? – vetődött fel a kérdés a kisfilmeket követő háttérbeszélgetésen, amelyen a filmek szereplői közül Kovács István és Sterczer Hilda vett részt. 

„Van az a mondás, hogy körbenövi az idő, az idő mindenre megoldás. Ki merem jelenteni, hogy ez hazugság. Szükség van az időre, de szükség van arra is, hogy dolgozzunk rajta. Ez igaz a veszteségre, és igaz a kudarcra is. Ha átélünk egy kudarcot, csak az idő nem fogja megoldani, ki kell bogozni, hogy miért, hogyan történt, és miért nem fog legközelebb megtörténni, mit tanulhatok ebből” – összegezte Sterczer Hilda. 

Mi, emberek általában azt gondoljuk, ha kudarcunk van, akkor a sarokban kell sírnunk. „Miközben ez csak annyit jelent, hogy valami ott félrecsúszott. 

Ha azt mondjuk, hogy nem egyenesen ment, hanem görbe pályát vett, abban benne van az is, hogy ki lehet egyenesíteni. 
A kudarc nem végérvényes, hanem félrecsúszott” – mondta. 

Egy elcsúszást pedig bölcsességgel, önreflexióval, magunkba nézéssel meg lehet tanulni kincsként kezelni. „Az én hibám, de látni kell, mi az én részem, és mi nem az én részem. Ha ezt szét tudom szálazni, akkor legközelebb már tudom, mit kell másképp csinálnom. Jól tudjunk továbbmenni, ez nagyon fontos” – hangsúlyozta. 

Kép

Sterczer Hilda, Kovács „Kokó” István és Nagy Anna a Felhővonal vetítésekor – Fotó: Egyszülős Központ Facebook-oldala

Könnyebb, ha valaki hívő?

Én hívő ember vagyok, miért történnek velem ilyen tragédiák? – tette fel férje elvesztése után önmagának is a kérdést. 
„Nem könnyebbség volt nálam a hitem Zsolt elvesztésekor, hanem pont, hogy nehézség. Amikor Zsolt meghalt, azt éreztem, hogy »hol voltál?« A hitemért is meg kellett küzdenem, hogy megmaradjon. Én úgy mentem fel a 8000-es csúcsokra, hogy »ugyan mi történhet, ha velem van Isten?« […] Abban a pillanatban, hogy Zsolt meghalt, Isten két kézzel nyúlt alám, és küldött embereket, segítséget, munkát, pszichológust” – mondta.

 „Mind a 15 vereségemre tökéletesen emlékszem”

Kokó arról mesélt, hogy nagyon vékony, sportra alkalmatlannak nyilvánított gyerek volt, a legkisebb az osztályban, mégsem tudta elengedni azt a vágyát, hogy ő ki fog emelkedni a többiek közül valamiben. „Hat–nyolc–tízévesen kezdtem el az autogramomat gyakorolni, hogy ha majd egyszer szükségem lesz rá, akkor meglegyen” – idézte fel. Az összes felmenője bokszolt, nála 14 évesen vált egyértelművé, hogy ez lesz az útja. 

Pályafutása során 320 mérkőzése volt, ebből mindössze tizenötöt veszített el. 

„Mind a 15 vereségemre tökéletesen emlékszem, de nem szomorít el, hanem nagyon fontos részei a pályafutásomnak. Nagyon kellettek ahhoz, hogy az legyek, aki most itt büszkén tud mesélni a múltjáról […] Az a húsz év, amit a szorítóban töltöttem, életem legcsodálatosabb időszaka, nem volt olyan nap, olyan óra, amikor ne lebegett volna a cél a szemem előtt.”

Utalt a kisfilmben is felidézett barcelonai bronzéremre is, ami után minden eltűnt körülötte. 
„Előtte rólam szólt az újság, a következő héten a széljegyzetre se kerültem. Megvágták a fizetésem, visszavették az autót, a lakást. Akkor jött Öcsi bácsi, aki kirántott a hajamnál fogva” – fogalmazott. És, hogy mit mondott az edzője? Azt, hogy „most tanultál valami olyat, amit egész életedben tudsz használni!”

Egy válás ne legyen tartós kudarc

Sterczer Hilda férje halála után, Kovács „Kokó” István pedig egy válást követően talált új társat. Nagy Anna szintén érintettként alapította meg az Egyszülős Központot, és munkája során sokezer szülővel beszélgetett az elmúlt években. 
Kiemelte, nemcsak poszttraumás stressz szindróma van, hanem létezik poszttraumás fejlődés is. Egy válás fájdalmas szülőként, és fájdalmas abból a szempontból is, hogy nem lehet tudni, egy gyerek hogyan fogja feldolgozni. 

„Váláskor azt érezzük, ez az én kudarcom. Mindenkinél van egy olyan pont, amikor azt érezzük, hogy elrontottuk, valami olyat tettünk, amitől az életünk, a gyerekünk élete nem arra ment, mint amerre terveztük” – magyarázta Nagy Anna. Hozzátette, nem csonka, hanem egyszülős családokról van szó, hiszen ez nem tartós kudarc, hanem egy állapot, amelyből valami csodálatos dolog is kikerekedhet. 

A Kovács „Kokó” Istvánnal és a Sterczer Hildával készült film már megtekinthető.
A rövidfilmeket az Egyszülős Központ YouTube-csatornáján lehet megnézni.