A házasságotok közel negyedszázadnyi ideje alatt megszokhattátok az összehangolt tervezést és tevékenységet, de hogy működik ez a munka terén?

Gergő: Nem a család az egyetlen közös vállalkozásunk. 2010-ben a házasság hete arcai voltunk, és azóta számos előadást tartottunk. Emellett közösségfejlesztő szolgálatunk is van, amelyben szintén együtt dolgozunk. Van egy dinamikája az együtt gondolkodásunknak: jön egy ötlet, mindketten fellelkesedünk, aztán összeomlik az egész, átevickélünk a hullámvölgyön, újra felvesszük a fonalat, és végül megtaláljuk a megoldást. 

Margit: Némi különbség is felfedezhető a kettőnk működési módja között. Én talán jobban látom a dolgok szerkezetét, csontvázát; Gergő talán ügyesebb abban, hogy mindezt felöltöztessük, hússal kitöltsük. De nincsenek éles határok, mindketten aktívan veszünk részt az egész tevékenységben. Az Anyakulcs is közös munka eredménye: benne van a rengeteg támogató és fejlesztő találkozás családokkal, szülőkkel, meg persze a saját tapasztalataink is. Kerestük, mi az anyák kihívása – ahogy én látom anyaként, és ahogy Gergő lát engem. 

Az Apakulcs középpontjában a kapcsolódás áll, az Anyakulcséban az elengedés. Mintha a két motívum ellentétes irányból közelítene.

Gergő: Más a kihívása egy anyának és egy apának. A szerepünk, hogy jó szülei legyünk gyermekeinknek, hasonló; de más az, ami ösztönösen megy, és amibe több energiát kell tennünk. 

Egy mondatban megfogalmazva: az apáknak inkább az a feladatuk, hogy próbáljanak kicsit többek lenni, az anyáknak pedig az, hogy próbáljanak kicsit kevesebbek lenni a gyermekük életében. 

Férfiként gyakorlottabbak vagyunk abban, hogy kihívást adjunk a gyerekeinknek – „menjél, csináld, legyél erős” –, de a gyengéd ölelés, a közellépés általában nehezebben megy, tehát ezzel érdemes többet foglalkoznunk. 

Margit: A legtöbb anya ösztönösen kapcsolódik a fogantatás pillanatától kezdve. Nem a tudatos jelenlétre, támogatásra kell tehát elsősorban figyelnünk – hiszen az szinte magától is megy –, hanem arra, hogy a közeli ottlétből kicsit hátrébb lépjünk, távolodjunk. Ahogy anyaként világra szüljük a gyermekünket, ugyanezzel a szüléssel kell újra meg újra elengedni őt, mert ez a fejlődés útja mindkettőnk számára. A gyermek születése sokszor fájdalommal és félelemmel jár, de áthatja az öröm, ami enyhítheti a negatív érzéseket. Reméljük, hogy a későbbi „világba szüléseinkben” sem az eltávolodás fájdalmai és félelmei lesznek hangsúlyosak, hanem ott is megtaláljuk az örömet. Ehhez szeretnénk szempontokat adni és irányt mutatni, hogy egészségesebben lehessünk anyák és gyermekek a világban.

Kép

Süveges Gergő és Süvegesné Rudan Margit – A fotó a házaspár tulajdona

Anyaként hogyan élted meg az elengedést?

Margit: Amikor meg tudták fogni a kanalat, és próbáltak egyedül lapátolni, akkor nem vettem ki a kezükből. Amikor egész jól ment, akkor az ő feladatukká vált, ezen a területen önállóak lehettek. Ha fel tudták húzni segítség nélkül a cipőjüket, akkor először rácsodálkoztam, és egy idő után természetessé vált. A lányokkal eleinte együtt mentünk vásárolni, és én javasoltam, hogy mi áll jól nekik. Később nekik is lett véleményük, és ők kérdezték, hogy mit szólok hozzá. Amikor láttam, hogy egyre érettebbek, rájuk bíztam a választást. Most már kettesben mennek vásárolni, és a szabadsággal együtt a felelősség is átkerült hozzájuk. 

Helyzetről helyzetre nekünk kell meghatároznunk, hogy mikor kell közelebb lépnünk és mikor távolabb, hogy ők növekedhessenek. 

Gergő, milyen édesanyának látod a feleségedet?

Gergő: Elképesztő, ahogyan szervezi és meghatározza a családunk életét. Tudatosan figyel arra, hogy minek mi lehet a következménye. Az előre gondolkodása mindannyiunknak segít, sokat gazdagodunk belőle. 

Említettétek, hogy az anyáknak kisebbedniük, az apáknak növekedniük kell a gyermek életében. Gergőnek sikerül teret nyernie otthon?

Margit: Igen, és ezért nagyon hálás vagyok. Gergő a munkaidejének köszönhetően meglepő időpontokban van itthon, ezáltal sok időt tud együtt tölteni a gyerekekkel. Ezt fontos feladatának tartja, így része a gyerekek életének, és kapcsolódni tud hozzájuk.

Gergő: Ez persze ma már inkább fordítva van, hiszen a legkisebb is hamarosan 16 éves lesz. Már nem az a kérdés, hogy én itthon vagyok-e, hanem ők itthon vannak-e. 

Margit: Persze továbbra is fontos benne lenni az apró mindennapi történéseikben, ami nekik és nekünk is sokat ad. 

A gyerekkori élményeink örökre meghatároznak minket, még ha időközben felülírjuk is őket. Mit kaptatok édesanyátoktól a tarisznyátokba? 

Gergő: A bátorításról őrzök szép emlékeket. Amikor különböző kihívások előtt álltam, a biztatását és a belém fektetett hitét érzékeltem. 

Margit: A testvéreimmel azt éreztük, hogy fokozatosan átadta a felelősséget. Amire képesek voltunk, és ami mellett döntöttünk, azért a felelősséget is vállalnunk kellett.  

A közösen megírt könyvetekben az anyaság első kulcsa az önállóság. Sokunkban él egy kép, amilyennek látni szeretnénk a gyermekünket. Nagy a kísértés, hogy efelé tereljük, és szinte beleprogramozzuk a vágyainkat. 

Margit: Ő egy másik, önálló, független személyiség. A kérdés az, hogy meglátom-e, mire képes az egészen pici dolgoktól kezdve. Lehet, hogy máshogy köti meg a cipőfűzőt, máshogy készíti a rántottát, más szakmát választ, mint amit én megálmodok…

Gergő: …és más íven veszi a kanyart, amikor már van jogosítványa.

Margit: Ez minden életkorban felbukkanó kihívás. 

A saját gyerekeinknél örömömet lelem abban, hogy olyan ötleteket, megoldásokat hoznak be, amelyek bennem nincsenek. 

Ezáltal új színek jelennek meg a személyiségükben, amelyek az én életemben szokatlanok, mégis jó rájuk nézni. Nem klónokat nevelünk. 

Gergő: Az önállóság alapvetően az anyáról szól: felismeri-e, rácsodálkozik-e, mennyi mindenre képes a gyermeke, illetve mennyi mindent csinál másképp. 

Az anyaság második pillére a szabadság. Hogyan találhatjuk meg az egyensúlyt a korlátozás és a szabaddá engedés között? 

Margit: Ha a gyerekemnek megvan valamire a képessége, akkor abban bátoríthatom, megadhatom a szabadságát. Más helyzet, ha olyan területen engedem el a gyeplőt, ahol még nincs meg a képessége arra, hogy jó döntéseket hozzon. A szabadsággal együtt azt is megtapasztalja, hogy mérlegelhet, hibázhat, és a hibából tanulhat, növekedhet.

Gergő: A gyerekeinkben biztosan feltámad az igény és a vágy arra, hogy ők cselekedjenek, és mások felé nyissanak. Anyaként nem visszafogni, magamhoz láncolni kell, hanem bátorítani, miközben azt is mérlegelem, hogy mire képes. 

Kép

Az anyaság harmadik kulcsa a felelősség. Anyaként talán hajlamosabbak vagyunk arra, hogy a széltől is megóvjuk gyermekünket, helyette cselekedjünk, és elsimítsuk a következményeket, nehogy szomorúság vagy fájdalom érje őt. 

Gergő: Ha önálló, szabad és felelős személyiség a célunk, akkor muszáj megtapasztalnia kudarcokat is. Ez persze nem azt jelenti, hogy én teszek neki rosszat. De nem tudom és nem is akarom mindentől megvédeni.

Margit: Amikor elkezdjük várni a gyermekünket, és kialakul bennünk egy kép arról, hogy felnőttként milyennek szeretnénk őt látni, akkor fontos, hogy önmagával rendben lévő, szabadon döntéseket hozó, jó kapcsolatokban élő és mindezért felelősséget vállaló, érett felnőtt legyen. Ez nem a nagykorúsággal együtt, egyik napról a másikra csöppen a személyiségébe, hanem lépésről lépésre kell alakulnia. Ha képes rá, és ő hozta a döntéseket, akkor az ő szintjén a felelősséget is át kell adnom, hogy tanuljon belőle, megerősödjön, módosítani tudja a saját megoldásait. Ha ezt a lépést átveszem tőle, akkor nem előre segítem, hanem tévútra viszem.

Gergő: A felelősség kulcsánál fontos a határaink tisztázása: én és a gyermekem nem egyek vagyunk. 

Tudatosítani kell azt, hogy meddig tartok én, és mettől kezdődik ő. Ahol ő van, ott nem mindig tudok jelen lenni, és ez teljesen rendben van így.

Az apaság mellett most már az anyaságot is támogatjátok, segítitek saját meglátásaitokkal. Mik a távlati terveitek?

Margit: Azt gondoljuk, az anyáknak nagy szükségük van arra, hogy kisebb körben, személyesen, egymásba kapaszkodva, a tapasztalataikat egymással megosztva nézhessenek az anyaságukra. Az Apakulcshoz hasonlóan a www.anyakulcs.hu oldalra anyáknak szóló tesztek is felkerülnek, és tervezünk Anyakulcs-napokat is. Ebbe bevontuk egy barátnőnket, Pácz Orsit. 

Gergő: Reméljük, hogy ősszel el tudjuk indítani az Anyakulcs-napokat, és hamarosan megnyitjuk a jelentkezési felületet is. Egyelőre a weboldalon lehet feliratkozni a várólistára. Sokan felteszik a kérdést, hogyan tudják lépésről lépésre elengedni a gyermeküket. Ebben szeretnénk segítséget adni – saját magunknak és egymásnak is.

A cikk megjelenését a Média a Családért Alapítvány támogatta.

Talán emlékeznek néhányan a Queen Latifah főszereplésével készült Az utolsó vakáció című filmre. A nő, aki kuporgatta a pénzét, hogy egyszer, ha minden úgy alakul, elmegy majd egy utazásra, és kipróbálja a síelést, halálos diagnózist kap. Csak néhány hónap marad neki az életből, ő pedig úgy dönt, akár ki is próbálhatná azokat a dolgokat, amelyekre mindig vágyott. A film végén persze jön a csavar – elnézést azoktól, akik még nem látták –, kiderül, hogy csak összecserélték a vizsgálatok eredményét, és valójában az egész egy rossz vicc volt az élettől.

Ez nagyon nem vicc

Amikor katasztrófa történik az életünkben, sokszor jön a kérdés: ugye ez csak egy rossz vicc? Feltehetően Csire Zsuzska és családja mindenét odaadta volna, hogy a Jóisten azt mondja: „Megtanultátok a leckét, menjetek tovább, gyermekeim!” De van ebben lecke? Van, több is. Mi, akik abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy csak külső szemlélői vagyunk egy család veszteségének, könnyebben át tudjuk gondolni, mi az, amit Zsuzska élete utolsó évével tanított nekünk.

Egészségesen született, de egy fertőzés szövődményeként szívizomgyulladást kapott. Tízéves korában karácsonykor rosszul lett. Eleinte a család csak gyomorrontásra gyanakodott, ám ahogy teltek a napok, és a kislány egyre rosszabbul lett, bevitték a kórházba. Ott epekővel diagnosztizálták, de egyre súlyosbodó állapota miatt további vizsgálatokat végeztek. 

A kardiológus már megbizonyosodott róla, hogy szívprobléma áll a háttérben: ismeretlen eredetű fertőzés következménye a szívizomgyulladás. 

Akkor még mindenki remélte, hogy Zsuzska szíve magától meg fog gyógyulni, mivel a vírusfertőzésre nincs gyógyszer. 

Nyolc hónapnyi kórházi tartózkodás után Zsuzska állapota tovább romlott, elkerülhetetlenné vált a szívátültetés a tízéves kislány számára. Az első években úgy tűnt, szervezete befogadta az új szívet, de a tizenötödik születésnapja előtti hónapokban megkezdődött a kilökődési folyamat. Mindent megtettek, hogy lassítsák vagy megállítsák, de sajnos négy év gyógyszeres terápia és rengeteg vizsgálat után sem tudták késleltetni az immunreakciót. 2020 nyarán Zsuzska szíve kilenc másodpercre leállt. Édesanyja azonnal hívta a mentőket, és kezdte az újraélesztést. Az orvosok öt órán át küzdöttek Zsuzsi szívéért. 
Az egyetlen út vissza az életbe az újabb szívátültetés volt. 2021-ben azzal a tudattal vágtak neki a beavatkozásnak, hogy a szív valószínűleg nem fog passzolni a lány immunrendszeréhez, ritka vércsoportja és a korábbi kilökődés alkalmával termelődött ellenanyag miatt. Novemberben történt a beavatkozás, de azonnal komplikációk léptek fel, s elmondták neki az orvosok, hogy nagyon jó esetben is csak néhány év van hátra az életéből. 

Amikor Zsuzsiban tudatosult, hogy nagyon korlátozott ideje maradt a földön, bakancslistát írt, amelyen színházlátogatás, lovas fotózás, festés, állatkert, görögországi utazás és még sok más szerepelt. 

Bár fokozatosan fogyott az ereje, vidámnak és bizakodónak látszott. 

„Megszoktam, hogy a levegőben lógok”

Egy podcast-felvételen hangzott el ez a mondat, válaszul arra a kérdésre, milyen gyakran keríti hatalmába a pánik. A hétköznapokban én is sokféle szituációban szoktam pánikolni. A szomorú igazság az, hogy mindannyian a levegőben lógunk. A mindennapok robotpilóta-üzemmódja fenntartja bennünk az életünk felett gyakorolt kontroll látszatát, ám érdemes néha nagyobb látószögből ránéznünk a dolgokra. Sok mindent igyekszünk befolyásolni – mások viselkedését, véleményét, életét, hangulatát –, amik fölött nincs valódi hatalmunk. 

Az olyan globális történéseket, mint a forgalom, a tömeg a metrón, az időjárás, az élelmiszerek ára és hasonlók, abszolút el is engedhetjük. Az egyetlen dolog, ami felett megtanulhatunk kontrollt gyakorolni, saját magunk vagyunk. Az, ahogyan reagálunk a minket érő eseményekre, a velünk kapcsolatban álló emberekre, amilyen formában kommunikáljuk az érzelmeinket. Zsuzska is ezt tette, amikor nem zárkózott be egyedül a halálos diagnózisával, hanem elindított egy blogot, ahol összeírt mindent, ami őt boldoggá tenné abban a kis időben, ami maradt. 

Sok időt kellett kórházban töltenie, és folyamatosan rosszabbodó állapota miatt gyakran fizikai korlátokba is ütközött a bakancslistán szereplő tervek megvalósításakor. Nyilvánvaló, hogy ő is küzdött időnként a szomorúsággal, a kétségbeeséssel és a meg nem élt élete feletti gyásszal, de valahonnan tudott annyi erőt meríteni, hogy a jobb napokon az örömökre koncentrált, és tudott őszintén mosolyogni.

Vajon hányan élünk abban a hibernációhoz hasonló állapotban, amikor csak áhítozunk a számunkra örömöt adó dolgokra? 

Az egészen apró örömöktől kezdve, mint például egy rövid séta a késő délutáni napsütésben, a nagyobb jelentőségű életkérdésekig, mondjuk, hogy milyen munkát végezzünk, hol és kivel szeretnénk élni. Igyekszünk kibújni a választások, döntések feszültsége alól, ami minden alkalommal jelentkezik, amikor ki kell lépnünk a komforzónánkból. 

Vajon tudjuk-e egyáltalán, mi az, ami nekünk örömöt okozna? Fontos, hogy legyen bakancslistánk, amelyen akár a papírvirág-hajtogatás is helyet kaphat az egzotikus nyaralás mellett. Mert jó, ha nemcsak a környezetünk elismeréséből merítjük a motivációnkat, hanem tudunk természetes módon, önmagunkból is töltekezni.

Tőlünk is függ, romlott vagy szép a világ

Sok minden okot adhat panaszra, és sok mindennek lehet örülni. A mi választásunk, hová irányítjuk a figyelmünket. Zsuzska végig tanult, magántanulóként leérettségizett, szeretett volna gyermekpszichológus lenni. A nyilvánvaló korlátai ellenére voltak vágyai és céljai, amelyek erőt adtak neki a következő naphoz. Sokan mondják, hogy a panaszkodás és a búsulás magyar mentalitás. Valóban gyakori, hogy az emberek arról beszélnek, milyen cudar világban élünk. 

Vajon hogyan telnének a mindennapjaink, ha olyan apró célokat tűznénk magunk elé, amelyek elérhetők, de azért kihívást jelentenek, és a javunkra válnak? Ki ne érezné jobban magát legalább napi tíz perc rendszeres testmozgástól? Az is lehet cél, hogy szépen szóljunk másokhoz, mert az pozitívan hat vissza ránk is. Vagy hogy elvégezzünk valami olyat, amit már rég halogattunk, például egy kirándulást vagy nagytakarítást.

Mondhatnánk, hogy elromlott a világ: háború, éhezés, hajléktalanság, kilátástalanság, betegségek. De csak a magunk környezetében tudunk változtatni. 

Talán a halál szorításában sokkal élesebben kirajzolódnak életünk kontúrjai, de az igazi kihívás az, hogy akkor tegyünk valamit, amikor még végtelennek tetsző időnk, egészségünk, forrásaink vannak. 

Bár sokszor tapasztaljuk, hogy az emberek gyűlölködők, kárörvendők, nem képesek összefogni, Zsuzska bakancslistájára mégis rengeteg felajánlás érkezett. Ki is írta a Facebook-oldalára, milyen hálás, hogy ennyi szeretet árad felé. Tehát a képességünk a szeretetre és az összefogásra megvan, csupán rajtunk múlik, hogy akarunk-e élni vele a mindennapokban. 

Végül néhány gondolat azok számára, akik úgy gondolják, a Zsuzskáéhoz hasonló esetek bizonyítják: nincs Isten. Isten létezését nem az igazolja, ha a dolgok a mi elképzeléseink szerint alakulnak. Isten a nagyon boldog és a mély megpróbáltatásokkal terhes pillanatokban egyaránt adhat jelet magáról, egyéni érzékenységtől, lelki ráhangoltságtól függ, ki mennyire veszi észre ezeket. Ilyen jel lehet a hirtelen jött lelki nyugalom a krízis közepén; a megfelelő mondat megtalálása egy gyászoló megvigasztalásához; a pont jókor talált pénz a kabátzsebben; a váratlan állásajánlat; vagy egy sugallat, hogy hívjunk fel valakit, akiről aztán kiderül, hogy pontosan erre volt szüksége; vagy egy alvó gyermek nyugodt szuszogása – ez mind lehet Isten üzenete. Csak rajtunk áll, hogy mit veszünk észre, és miből merítünk erőt.

Búcsúzunk tőled, Zsuzska, és köszönjük, hogy életeddel példát állítottál elénk!
 

Állami gondozásban nevelkedtek

A fővárostól körülbelül 15 kilométerre működik a Máltai Szeretetszolgálat Csilla Háza Páty Integrált Intézmény. A két természetközeli környezetben működő lakóotthonban összesen 24 enyhe vagy közepes értelmi fogyatékossággal élő fiatal lakik, 18-tól egészen 40-45 éves korig. Hozzájuk érkezem egy hétköznap délutánon, az udvaron Gyárfás Erzsébet intézményvezető fogad. Már várnak ránk, ugyanis az otthon pincehelyiségében zenekari próba zajlik. 

Amikor belépünk, éppen a „Szivaroztam, elégettem a számat” népdalfeldolgozást játsszák. A hangszerek és a mikrofonok mögött a PMZ, a Pátyi Máltai Zenekar. „Énekeljük még el a Piros az almát” – kérik a tagok. Így a népdal után a könnyűzene vizeire eveznek. Gitár, szintetizátor, dob, csörgő, kísérő hangszerek és természetesen ének. A negyvenes éveikben járó zenekari tagok a koronavírus-járvány kitörése óta muzsikálnak együtt, Varga-Berta Zsolt, a lakóotthon egyik nevelője vezetésével. 

Mindannyian állami gondozásban nevelkedtek, lemondtak róluk a szüleik, van, aki már húsz éve a máltaiaknál lakik. 

Az általános gyakorlat szerint az érintettek legfeljebb 24 éves korukig maradhatnak a gyermekotthonokban, a gyámjuk nyújthat be kérelmet hosszabbításért a Máltai Szeretetszolgálathoz. 
„Legnagyobb feladatunknak azt tartjuk, hogy a lakóink minél önállóbb, emberhez méltó életet tudjanak élni. Mind a huszonnégy lakónk dolgozik. Vannak, akik kijárnak, a szabad munkaerőpiacon dolgoznak, mások itt, nálunk megváltozott munkaképességű műhelyekben vagy a fejlesztőfoglalkoztatásban” – magyarázza Gyárfás Erzsébet, a lakóotthonban mindenki Zsóka nénije. Nevetnek is a PMZ tagjai, amikor Erzsébetnek szólítom.

A zenekar tagjai között van, aki takarítóként, más a kerámiaműhelyben, megint más a menzán dolgozik. „Mindenkinek megvan a kis keresete, amiből gazdálkodhat” – mondja Zsóka. Hangsúlyozza, az online világ az itteni lakókat is be tudja szippantani, ezért igyekeznek arra ösztönözni őket, hogy a szabadidejüket hasznosan töltsék. Fejlesztőfoglalkozásokon vehetnek részt, fejlesztőpedagógusokkal, pszichológusokkal, és állatasszisztált terápiát is nyújtanak nekik. De ugyanennyire fontos, hogy szabad akaratukból döntsenek, mit szeretnének csinálni. 

„Mindannyian intézetben nőttek fel, ahol különböző ünnepségeken már szerepeltek. Többször felvetődött, hogy milyen jó lenne zenélni, de nem volt zenei képzettségük hozzá. Egy volt kolléganőm elhívott ide egy zenészt. Miután felmérte, hogy nem igazán tudunk hangszeren játszani, azt mondta, mindenki iratkozzon be zeneiskolába, és egy-két év múlva keressük meg újra” – idézi fel az előzményeket Varga-Berta Zsolt. 
A zeneiskolába járásra viszont nem volt lehetőség, így meg is állt ez az ígéretes projekt – ám 2020-ban kitört a koronavírus-járvány. „Furcsa, hogy egy rossz helyzetből jó alakult ki. 

A covid idején az első hullámban látogatási és kijárási tilalom volt a lakóotthonban. Nagyon sok energiánk szabadult fel, ráértünk, és elkezdtünk megtanulni egy dalt.

Talán a Bóbitát vagy a Csiribirit” – emlékezik az együttes vezetője. 

„Az első próbán még egy bóvlibb szintim volt”

„Emlékszem az első próbára, akkor még egy bóvlibb szintim volt” – veszi át a szót Lotz Károly, Karcsi, aki szintetizátoron és gitáron játszik. „Mondtuk Karcsinak, hogy szórakozásból zenélj valamit. Erre elkezdett hamisan gitározni, mi meg énekeltünk. Egyre hangosabbak lettünk. Zsolti mondta, hogy mi lenne, ha zenekart alapítanánk. Én úgy voltam vele, hogy hagyjatok már ezzel, többször próbáltuk, úgysem fog sikerülni. Ő meg mondta, hogy hidd el, sikerülni fog, csak akarni kell” – meséli nevetve Vajda Gyöngyi, a PMZ egyik énekese.

Azóta nagyon sokat tanultak, fejlődtek. Kottát ugyan nem olvasnak, de a szöveg ott van előttük a kottaállványon, Karcsi pedig ismeri az akkordokat, hozza is és megmutatja nekem az énekeskönyvet. Mint megtudom, mindenkinek külön jelöléseket használnak a szerepéhez mérten, amit begyakorolnak, ez ad támpontot nekik. A csörgőkön Miller Ottó játszik, aki énekel is, Kovács Krisztina felel a kísérő hangszerekért, Csige Zoltán ül a dobnál, ő a fő énekes is. Tisztán és határozottan szól a hangja.
„Kiskorom óta szerettem volna dobolni. Amikor iskolába jártam, órán, szünetekben a ceruzáimmal próbálgattam a ritmusokat, egyre jobban ment. Saját magam tanultam meg végül. De nagyon sajnálom, hogy nem tudok mondjuk gitározni, ahhoz nem lenne türelmem” – meséli Zoli, aki innentől szinte a PMZ szóvivőjévé válik. De a többieket sem kell félteni, sokszor egymás szavába vágva mesélnek a közös zenélés öröméről. 

Kép

Fotó: Radványi Benedek

Karanténkoncerttel indult a történetük

Reptér, Ki vagyok én igazán, Edda-dalok – sorolják a kedvenc zeneszámaikat.
„Mindig az a kedvenc, amit épp tanulunk. A sok kedvencből kialakult mostanra egy repertoár” – magyarázza Varga-Berta Zsolt. A repertoárt pedig már színpadokon is bemutathatták. Többek közt Pátyon, Biatorbágyon, Budaörsön léptek fel. Az első koncertjük pedig hol máshol, mint a máltaiaknál volt. 
„Kitaláltuk, hogy ha vége lesz a kijárási tilalomnak, rendezünk egy karanténzáró bulit” – emlékszik vissza Zsóka. A fellépésüket vastaps fogadta. 

Ahogy Kriszti fogalmaz, ő a közönség örömét szereti a legjobban a zenélésben. 

Zsolt minden zeneszámot átdolgoz, az együttesre formálja, de bárki kísérletezhet, és mindenkinek megvan a maga erőssége.
„Ottónak például az esztétikai érzéke; ha bizonytalan vagyok valamiben, meg szoktam kérdezni. Karcsi nagyon pontosan és szépen énekel, lehet rá építeni. Én sem tudok kottát olvasni, ezért nehéz új dalt tanítanom. De Karcsi mindig érzi, hol van egy dallamnak vége. Szerintem, ha gyermekkorától komoly zeneoktatásban részesült volna, bármilyen szinten képes lenne játszani. A fő énekes, dobos Zolinak pedig nagyon jó a ritmusérzéke. Gyöngyi a mi csipogónk, aki mindig talál valami szerelnivalót a kottaállványon” – sorolja a PMZ vezetője. 

„Amikor megtanulunk egy dalt, mindig teszek hozzá valamilyen saját dobritmust, amit én találok ki” – fejti ki Zoli. „Én is így voltam ezzel, a múlt héten gyakoroltunk egy Kowalsky-dalt, és hülyeségből elkezdtem használni a cint. Zsolti meg mondta, hogy milyen jól hangzik” – teszi hozzá Ottó. 

Életre szóló élményre készülnek

Az együttes most nagy munkában van, hetente kétszer-háromszor próbálnak, mert életük eddigi legnagyobb fellépésére, a Befogadás Hangja Fesztiválra készülnek. „Attól én félek” – mondják többen is. 

A Befogadás Hangja Fesztivált május 8–9-én rendezik a MOM Kulturális Központ kupolatermében, ahol testi és értelmi akadályozottsággal élő profi és amatőr előadók állnak színpadra. Az esemény regisztrációhoz (regisztrációs díj/adomány: 1000 Ft) kötött. Az adományokat a fesztivál házigazdái a Pátyi Máltai Zenekar tagjainak zenei fejlődésére, képzésére, hangszerek vásárlására fordítják. A fesztivál speciális szükségletű és hátrányos helyzetű emberek által készített termékek vásárával is kiegészül: a Máltai Szeretetszolgálat műhelyeiben és a felzárkózó településeken készült kézműves termékekből lehet válogatni.

Az értelmi fogyatékossággal élők szavakkal gyakran nehezen tudják kifejezni magukat, de a művészeten, a zenén keresztül meg tudják szólítani a közönséget. A fesztivál célja, hogy megmutassák, mennyi akadályt képesek legyőzni. „Ha lehetőség lett volna rá, hogy kiskorukban felismerjék a tehetségüket, akkor ezt ápolni, fejleszteni lehetett volna. Így negyvenévesen kapták meg az esélyt” – véli Zsóka. „Jobb későn, mint soha” – veti fel Zoli.

A májusi rendezvény különleges számukra, hiszen eddig mindig egyedül lépett fel a PMZ, most viszont lesznek más fellépők is, akiknek profi zenei hátterük van. „Mi nem vagyunk zenészek, csupán amatőrök. Egyesek kicsit talán attól tartanak, hogy összemérnek minket másokkal. De mindent szeretnénk elengedni és örömből zenélni” – magyarázza Zsolt.
„Nem vagyunk olyan korszerűek, megelégszünk azzal, hogy Zoli dobol, Kriszti botokat csattint össze. Vannak eszközök, amikkel színesítjük a dalokat, de nincsenek elektromos eszközeink. Mi ezt ingyen csináljuk, elmegyünk, szívesen játszunk” – foglalja össze Ottó. „Nem vágyunk arra, hogy elmenjünk valamelyik nagy csarnokba, és ott zenéljünk” – mondja Zoli, a dobos. 

„Akkor mire vágytok?” – kérdezem. „Hát, ami most van. Örömzene.”

Kép

Fotó: Kovács Bence

Nemcsak szórakozás, hanem gyógyír is a zenélés

A zene közös pont lett a PMZ életében, megtölti a mindennapokat élményekkel, célokkal. Mindig van feszültség, hol nincs, de szeretettel, gondoskodással viselkednek egymással. „Van, hogy azt mondjuk Zsoltinak, hagyjál minket, fáradtak vagyunk. De amikor bejövünk és elkezdünk zenélni, nagyon gyorsan telik az idő. Mindig kérjük a próba végén, hogy ne menjünk még, játsszunk” – mesélik. Ezt vezetőjük is megerősíti: „Gyakran fásultan, rosszkedvűen, esetleg betegen jönnek próbára, de amikor zenélnek, mindez elpárolog. Feltöltődnek. Ez nem túlzás, így történik.” 

Május 9-én Mező Misi lesz a vendégművésze a PMZ-nek a MOMkultban. Együtt fogják elénekelni a Magna Cum Laude Piros az alma című számát, amit a zenekar mostanra jól begyakorolt. „Mindig hajlítva énekeltük az első sort. Zsolti erre azt mondta, hogy »Gyöngyi, Mező Misivel fogtok énekelni, nem kell hajlítani«” – meséli Vajda Gyöngyi. „Az van, hogy most Mező Misinek kell megtanulni azt, ahogy mi énekeljük” – folytatja viccesen az énekes-dobos Zoli. Kriszti szerint a fesztivál jó alkalom lesz arra, hogy megismerjék a többi zenekart is. 

„A találkozások, az, hogy Mező Misivel együtt énekelhetnek, életre szóló élmény lesz nekik. Ha olyan szépen el tudják játszani, ahogy a próbán, örülni fognak, hogy ők sem hátráltatták, hanem hozzátettek az eseményhez. Mindig emlékezni fognak rá, mesélni fogják” – véli Zsolt. 

„Biztosan elfogult vagyok, de nekem ők tökéletesek. Olyan szintre jutottak, ami érték. Úgy gondoljuk, ezt fontos felmutatni.” 

„Én attól lennék boldog, ha látnám őket örülni, és tele lenne emberekkel a Kupolaterem” – emeli ki Zsóka. 
„És ti mivel lennétek elégedettek a májusi fellépés után?” – kérdezem tőlük még búcsúzóul. „Mindenki tapsol, kétszáz ember, és visszatapsolnak” – mondják. „Meg, ha utána majd arról beszélnek, hogy hallottad a PMZ-t? Hallgasd meg őket!” – teszi hozzá a dobosuk.

A Baross utca és a Vasas köz sarkán lévő épület földszintjén egy akadálymentes lakóegység, mosdó, fürdőszoba, nagy közösségi tér és konyha található, míg az emelet négy saját fürdőszobával rendelkező lakóteret kínál a lakóknak.

Az ünnepélyes megnyitón az beköltözők és hozzátartozóik először tekintették meg a teljesen berendezett lakóegységeket, amelyek új otthonukként szolgálnak majd. “Szeretnék én is kirepülni a családi fészekből! Ez olyan boldoggá tesz!” – fejezte ki örömét az egyik beköltöző, Safranek Sára.

A Baross utcai támogatott lakhatási projekt nemcsak a lakók, hanem családjaik, valamint a budapesti és józsefvárosi közösség számára is jelentős előrelépést jelent. Az Asperger-szindrómás Gabi Törökszentmiklóson él, ám Budapesten talált befogadó munkahelyet és egy fővárosi kórusban énekel, itt jár továbbá edzőterembe is. A kóruspróbák miatt gyakran ér haza késő este, ezért nagyon ideális számára, hogy egy budapesti lakásba költözhet, meséli édesanyja, „Most már nem kell amiatt aggódnom, mi történik vele az úton, beszól-e neki valaki a vonaton, épségben hazaér-e” – mondja. 
Az anya számára az is megnyugtató volt, hogy a leendő lakók – és családjuk – a kezdetektől követhették a projekt alakulását, volt lehetőségük megismerni egymást, kipróbálhatták, milyen egy házban aludniuk.

Fotó forrása: Nem Adom Fel Alapítvány

Az ingatlan berendezésében és megvalósításában számos cég és vállalkozás nyújtott támogatást, amelyek hozzájárultak a projekt sikeréhez, mint az Arezzo Design Kft., az IKEA, az Új-Ház Centrum Bau Star 98 Kft, és a SIKA.  
 
Forrás: Nem Adom Fel Alapítvány

Hogyan tudok majd beilleszkedni nemcsak az osztályba, hanem egy ezeréves alapokon nyugvó szerzetesi hagyományba? Mi lesz, ha túl erősek lesznek a követelmények? Ha nem jutok be a kosárcsapatba? Vajon kibírok ennyi szabályt? Az első itt töltött hétvégét?
Aztán észrevétlenül ezek a kérdések már történelemmé is válnak, mint a Szent Koronát hozó Asztrik, az Imrét nevelő Szent Gellért. 

Hiszen a közösség segít, hogy a kezdeti félelmek kihívásokká szelídüljenek, amelyek nem agyonnyomnak, hanem fölemelnek. Egyre magasabbra.

Oda, ahol a magyartanárom tizenegyedikben megkér, hogy dedikáljam az első verseim kötetét. Ahová öregdiákként majd csapatversenyre hív vissza a vívómesterem. Ahol a bazilika karnagyával kétorgonás darabot lehet játszani. Az igazgatót pedig elhívhatom a maratonja előtti héten, hogy fussa le velünk a kétórás kört. Az IKSz-t egy öregdiák-vezette kórházi részlegen abszolválom, a max pontos szóbeliért az orvosira. Ahol, ha nagy a baj, az idősebbik főapát meghív teázni. A fiatalabbik meg elvisz minket túrázni. És ha nem rakok rendet, a vármegye legszebb mosolyú pedasszisztenséhez utalnak be, hogy hogyan is kell összehajtani a pólókat. De csak a logprog vagy a stílgyak után. Ahol az atomfizika sajnos kiüti a szertornát, a jogszakkör pedig sokáig a bigbandet.
Este pedig telefonálás, hacsak nem osztályfoci, mozi, vagy Schanda Balázs tart előadást. „Kisfiam, mi történt? Mesélj!” De hát, miről! Mindenről is? Hát a jegyekről. 

Mert azt nem mondhatom el, hogy fafaragáson milyen ajándékot készítek Neked. És hogy Lőrinc testvér mit mondott az imádságról, azt én úgy még nem tudom elmondani. 

Majd ha jöttök vasárnap. Csak nagypapa hozza el a régi cvikkert, mert kell a filmhez. Vigyázunk rá, csak az Ádámnak adom oda. Igen, aki a csónaktúrán is volt. Most megyek, a többiek csináltak nekem is teát a prefektusiban. Igen, ettem vitamint. Hiányoztok! 

Kérjük adója 1 százalékával támogassa a Pannonhalmi Bencés Gimnázium Közhasznú Alapítványt! Adószám: 18535741-2-08

Támogatott tartalom
 

A tartalomból:

– Hogyan hat a személyiségjegyünk a kapcsolatainkra, köztük a barátságainkra?
–  Hogyan erősíthetik meg az identitásunkat a barátaink?
–  Mindenkinek szüksége van barátokra? Ha nem, miért nem?
–  Különböző életszakaszokban szerzünk barátokat. Mi a különbség ezek között?
–  Hat a barátságainkra az is, hogy milyen családból jövünk?
–  Min múlik a barátságok elmélyülése?
–  Kik azok a „kedves ismerősök”, és milyen szerepet töltenek be az életünkben?
–  Lehet szoros barátság a párkapcsolaton belül is?
–  Mi történik, ha elveszítjük a barátunkat/barátainkat?
–  A jó barátságba belefér az őszinteség és a kritika? Ha igen, hogyan?
–  Kinek van több barátja? A nőknek vagy a férfiaknak?
–  Milyen eltávolodást hozhatott a pandémia? Online fent lehet tartani barátságokat?
–  Létezik-e férfi és nő között barátság?
–  Van valamilyen „többleterő” a női baráti körökben?
–  Hogyan kezeljük az irigységet és a féltékenységet a barátságban?

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra!

A Spiritusz podcast a Képmás magazin pszichológiai podcast műsora. Önismeret, család, párkapcsolat, gyermeknevelés - bátorító beszélgetések a lelki egészségért. Vendégeink a lélek bonyolult működését jól ismerő szakemberek és olyan ismert személyiségek, akik bátran beszélnek küzdelmeikről és felismeréseikről. A boldogsághoz önmagunk és a többi ember viselkedésének megértésén keresztül vezet az út. A harmadik évad műsorvezetői Bóna Judit és Németh Szilvia. 
A Spiritusz podcastot megtalálja a Spotify-on, a népszerű podcast applikációkban, a Képmás.hu podcast rovatában és a Képmás magazin Youtube-csatornáján. Bárhol is hallgatja ezt a podcastet, kérjük, iratkozzon fel rá, hogy értesülhessen az új adások megjelenéséről.

Válás, költözés, zaklatás

A székesfehérvári Horgosi Tamás gépészként végzett, és a munka mellett egy alapítványnál önkénteskedett, amely hátrányos helyzetű gyerekek integrációját segíti. Egyre többen kértek tőle tanácsot személyes problémáikra, ezért figyelme a társadalmi jelenségek, valamint a konfliktuskezelés irányába fordult. Jelenleg szociológiát tanul, ezt érzi a saját útjának. Ma már magabiztossággal kezeli a problémás helyzeteket, de ez nem ment mindig könnyen neki. 
„Tízéves koromban elváltak a szüleim, és egy kisvárosból a nagyvárosba költöztünk. Kicsit kinyílt a világ, felszabadultabb lettem, és jó barátokra találtam. Szerettem rajzszakkörre járni, az volt a mentsváram a válást követően. Csatlakoztam az ének- és drámafoglalkozáshoz is, így a napom nagy részét az iskolában töltöttem.”
A középiskolás évek alatt Tamás újabb kihívással szembesült. 

Bekerült egy új, összeszokott osztályközösségbe, ahol négy éven át a mindennapjai részévé vált a zaklatás.

„Próbáltam alkalmazkodni a többiekhez, de a csoport érzékelte, hogy valami nem oké, és kivetett magából. Visszagondolva a válás mély nyomot hagyott bennem; bezárkóztam, és nem jól barátkoztam. Ők poénnak fogták fel a zaklatást, nem realizálták. Én viszont érzékenyen vettem. Nem vágtam vissza, de nem is védtem meg magam, így váltam a bántalmazások célpontjává.” 

Megfélemlítés és pánikroham

Tamás senkinek sem beszélt a problémájáról. Édesanyját nem akarta terhelni, az osztályfőnöke pedig azt javasolta, hogy ne vegye magára. Az elfojtás stratégiáját választotta.
„A fizikai agresszió lehetősége teljesen megbénított. Nem került rá sor, de folyamatosan megfélemlítettek. Rettegtem, hogy hová fajulhat a dolog. Nem is sejtették, hogy a szavaknak milyen hatalmas súlyuk van. Előfordul, hogy gyerekek versengenek, összeverekednek, de ezzel le is zárják a konfliktust. Ha viszont mindig ugyanazokat a bántó szavakat hangoztatják, hosszú távon komoly sebeket okozhatnak. Ezekből mentális problémák lehetnek, amelyek fizikai tünetekkel is együtt járhatnak. Velem is így történt.

 Egy alkalommal édesanyámmal a belvárosban sétáltam, amikor hirtelen minden elsötétült, és villódzni kezdett. Leültem, és kapkodtam a levegőt. Azt hittem, szívrohamom van. 

Ez a pánikszerű érzés nemcsak konfliktushelyzetekben talált meg, hanem a vonaton vagy vásárlás közben is. Amikor kikerültem a bántalmazó közegből, és megszűnt a stressz, akkor alábbhagyott.” 

Tamás egy ideig énekelt, szavalt, egyik tanára a tehetségét látva színésziskolába akarta küldeni, de emiatt is gúnyolták. „Folyton azt éreztették velem, hogy semmire sem vagyok jó. Amikor ezt sulykolják, akkor nem fogsz csinálni semmit, és nem tudod magadból kidolgozni a negatív érzéseket” – emlékezik Tamás. 
Elindult lefelé a lejtőn, a tanulmányi eredménye fokozatosan romlott. Az érettségi után a technikum hozott számára megváltást. Élete legjobb közösségébe került, ahol hamar összeszoktak, és senki sem piszkálta a társait. 

A művészet gyógyítja a lelki sebeket

Tamás nyolc évvel a történtek után, a covid alatt festette ki magából a bullying nyomasztó élményét. Ekkor már elhitte, hogy tehetséges, és merte mindezt kamatoztatni. Egy ideig színpadon is énekelt, bár a lámpalázban még ott pislákolt az emlék: mi van, ha kinevetik. A közönség azonban pozitívan fogadta, és sikerült magából kiadnia az érzelmeit. A művészet lett a hobbija.

„Megállás nélkül festettem, mert élveztem az alkotást, és ezáltal elmondhattam a történetemet.” 

„Tudatosítottam, hogy mi áll a háttérben, mi blokkolja az önbizalmamat. Az érzelmeket nehéz szavakba önteni, főleg férfiként, de a barátaimmal gyakran tartunk »lelkizős« napokat, amikor megbeszéljük, kivel mi történt, kit mi nyomaszt. Úgy érzem, túl vagyok a múltbeli élményeken, megküzdöttem, de néha még felcsendülnek. A példámon keresztül másoknak is szeretnék segíteni.”

Tamás plakátszerű festményei az Évgyűrű Alapítványon keresztül több iskolába is eljutottak, hogy felhívják a figyelmet az iskolai zaklatás fontosságára. Bulla Márta iparművész, művésztanár nagy kincsnek tartja, ha valaki olyan belső motiváltsággal rendelkezik, hogy egy nehéz helyzetben segítségül tudja hívni az alkotást. „Ez egyfajta flow-élmény, amely elvarázsol, és eltávolít a problémától, amitől szenvedünk. A mérhető időből kiszakít az időtlenségbe, és pozitív energiával tölt el. A paraszti világban is jelen volt a kreatív cselekvés: az asszonyok a szövés által rendezték a gondolataikat, kosarat fontak, a férfiak szerszámokat faragtak.” 
„A művészetek különböző ágai alkalmasak a konfliktuskezelésre, mert a művészi élmény és alkotás során oldják a feszültségeket.” 

Egy bántalmazás története képekben

Tamás képei egymás mellé állítva olyanok, mint egy képregény, elmesélik a történetét. Bulla Márta úgy értelmezte a képsorokat, hogy előzetesen nem ismerte az élethelyzetet, amely előhívta, mégis meglepő pontossággal rakta össze a mozaikokat.

Tamás felvilágosító körútján az iskolai zaklatásról beszél, saját élményei alapján. Az érzékenyítést pszichológus és konfliktuskezelő szakember segíti. Ennek részletei a lenti plakáton olvashatóak.

Kép

Forrás: Évgyűrű Alapítvány

A darab címe egy bibliai történetre utal, ugyanakkor a jelen kor problémáira reflektál. Hogyan függ össze a bábeli zűrzavar a XXI. századdal? 

A bibliai történet szerint az emberek isteni magasságokba akartak törni, amire válaszul Isten többnyelvűvé tette az emberiséget, ez pedig zűrzavart okozott közöttük. Ez a zűrzavar ma is tart, sőt óriási a polarizáció a társadalomban, nehezen kommunikálunk egymással, és a digitális világ is nagy kihívások elé állít minket. 

Ez a megosztottság globális és helyi szinteken, kisebb közösségekben is érezhető, és hatalmas feszültséget okoz, amellyel nehéz a mindennapokban együtt élni. Az emberiség jövője is nagyon bizonytalan, folyamatosan háborúk dúlnak körülöttünk, ami közvetve is érzékenyen befolyásolja az életünket. A bizonytalanság az élet számos területét érinti. 

A BÁBEL egy nagyon eklektikus világot elevenít meg: sokféle zene, hangulat, életérzés jelenik meg egymás mellett párhuzamosan, tükrözve társadalmi, kulturális sokféleségünket. 

Az egyik pillanatban klasszikus dallamok szólnak, pár perc múlva pedig már elektronikus zene, és amint látni fogjuk, megférnek egymás mellett ezek a stílusok, ez a sokféleség. 

Mindezt egy többgenerációs szereplőgárda mutatja meg: a legfiatalabb szereplő tizenhét éves, a legidősebb hatvan feletti, ami elég rendhagyó egy táncelőadás esetében. 

Ennek mi az oka? 

Az a tapasztalatom, hogy minél színesebb, változatosabb egy közeg, annál izgalmasabb kapcsolódások jönnek létre. A pályakezdőknek sokat jelent, hogy együtt dolgozhatnak egy idősebb táncművésszel, táncpedagógussal, akinek már több ezer előadás van a háta mögött, az idősebbekre pedig frissítőleg hat a fiatalok lendületessége. Két csodálatos vendégművész is színesíti a csapatunkat, a többszörösen díjazott Lőrinc Katalin és Kováts Tibor ba­lett­művészek. A legfiatalabb szereplőnk pedig Walter Leon, akit a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnáziumban tartott workshopon fedeztem fel. Ő nem volt tervezett szereplője a darabnak, de meghívtam erre a munkára. 

Kép

Duda Éva – Fotó: Lékó Tamás

Hogyan épül fel az előadás? 

Ahogyan a legtöbb produkciónk esetében, úgy a BÁBEL is több fejezetből álló mű, amelyben a jelenetek mozaikszerűen állnak össze. A darab három idősíkot idéz meg, a jelen mellett lesznek a múltra utaló motívumok és a jövőbe mutatók is, science fiction hangulatú megoldásokkal. Sokféle figura jelenik meg a színpadon, különböző helyzetekben: archetipikus figurák, akik múltbéli, mitologikus vagy épp isteni alakokat öltenek, különleges látványvilágú jelmezekkel. 

Említenél egy-két konkrét példát ezekre a figurákra? 

Megjelenik benne olyan jövőbeni hibrid figura, aki félig robot, félig ember, amitől már nem áll távol az emberiség. 

Más karakterek pedig a múltban élt történelmi alakokra, például egy római hadvezérre emlékeztetnek.

Visszatérve az alapgondolatra, szerinted mi segíthetne a társadalomban jelen lévő szakadékot szűkíteni? 

Nagyon fontos volna, hogy felismerjük a globális veszélyeket és problémákat, és ezeken irányítottan, közösen dolgozzunk. Alapvetésekre volna szükség, a környezetünk és a bolygó védelmére, empátiára, szolidaritásra más csoportokkal, legyen szó társadalmi, vallási vagy kulturális különbségekről. Sok múlik azon, hogy megértjük és elfogadjuk-e egymás nézőpontjait, és elengedve az előítéleteinket, megpróbálunk-e közös nevezőre jutni.

Hogyan próbáljátok befogadhatóbbá tenni az elő­adást a szélesebb közönség számára? 

A RAMAZURI című előadásunkkal ellentétben, amely egy szórakoztató tánc-cirkuszi élő zenés előadás, és egyfajta belépő a kortárs tánc világába, a BÁBEL ugyan komolyabb témákat feszeget, de úgy érzem, hogy lehet alapozni a nézők érzékenységére és érdeklődésére. 

A nehezebb témákat ráadásul sokszor humorral ötvözzük.

Mit jelent a társulat életében ez az előadás? 

Idén vagyunk tizenöt évesek, amit ősszel egy gálaest keretében fogunk megünnepelni, de a BÁBEL ennek az évfordulónak a premierje és a koronája. Májusban kétszer is láthatja a közönség. Először a Budapest Táncfesztivál keretében, majd a fesztiválon kívül is. Ősszel pedig ismét több lehetőség nyílik megtekinteni a Nemzeti Táncszínházban. A tervek szerint 2025-ben hazai, majd nemzetközi helyszíneken is turnéztatjuk.

Milyen meghatározó pillanatokat emelnél ki a társulat elmúlt tizenöt évéből? 

Ha a produkciókra gondolok, akkor több mérföldkő is volt, az egyik a legelső darabunk, a LUNATIKA című elő­adás, amely rögtön Lábán Rudolf-díjat kapott. A FAUN érdekessége, hogy vízben táncoltak a táncosok, és a főszerepet – akit addig mindig férfi formált meg – itt egy nő táncolta. A VIRTUS című előadás is mérföldkő volt, nemcsak a mi életünkben, hanem a szakmai életben is, mivel ez volt az első olyan produkció, amelyben a kortárs tánc találkozott az újcirkusszal. A friss repertoárból a RAMAZURI és a FRIDA a szélesebb közönségréteget is meghódította. 
Ha a társulatról beszélünk, akkor az egyik legfontosabb lépés az volt, amikor tíz éve lett egy saját bázisunk a Jurányi Házban, ez nyilvánvalóan megerősítette a helyzetünket, és gördülékenyebbé tette a munkát. A háttércsapatunk kibővítése és a komplex művészeti programok, amelyeket kínálunk, szintén nagy lépések voltak. 

Nagyon fontos számunkra a társadalmi szerepvállalás is, ezért ebben a témában több előadást és egy klímavédelem témájú fesztivált is szerveztünk. 

Az elmúlt években több kontinensen turnéztunk, és átléptük az évi tizenkétezres nézőszámot. Eközben pedig támogatói kampányokat indítottunk a hiányzó kulturális források megteremtéséért, amiért a közelmúltban megnyertük az Év Innovatív Művészeti Kezdeményezés Díját. 

Keresse a májusi Képmást április 30-tól az újságosoknál! 
Az aktuális Képmás kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben is; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben.

A magazinra előfizethet itt.

A fafaragástól az egyházi építészetig

Máramaros történelmi tájegysége a mai Románia (Partium) és Ukrajna (Kárpátalja) része, nevét a vidéket átszelő Mára folyóról kapta. Területének háromnegyed részét hegyvidéki erdők és legelők alkotják, legfontosabb építőanyaga a fa, amely nem csupán a hétköznapokban kapott jelentős szerepet, hanem az egyházi építészetben is. Így nem is meglepő, hogy a fatemplomok építésének hagyománya egészen a XVI. századig nyúlik vissza. 

Az ácsmesterség, a fafaragás hagyományát ma is őrzik, a templomokban is felbukkannak a faragás olyan évszázadok óta jellemző motívumai, mint a nap, a hold, a csillagok vagy a kötél. 

Fatemplomok földje

Egykor több mint háromszáz ortodox és görögkatolikus fatemplom tarkította Máramaros vidékét, azonban mára csupán kilencvenhárom áll közülük. A műemléki védettséget élvező építményekből 1999-ben nyolc vált a világörökség részévé, ezzel halhatatlanná téve az egyházi-népi faépítészet emlékeit. A templomok jellemzően a XVII. és a XIX. század között épültek, elsősorban tölgyből és fenyőből, fém híján még a szögeik is fából készültek. 

A világörökségi listára felkerült nyolc máramarosi fatemplom

Istenszülő bevezetése a templomba templom, Barcánfalva
Szent Miklós-templom, Budfalva
Szent Piroska-templom, Desze
Szent arkangyalok fatemploma, Dióshalom
Istenszülő születése templom, Jód
Szent Mihály és Gábriel arkangyalok templom, Nyárfás
Szent Mihály és Gábriel arkangyalok templom, Rogoz
Szent Piroska-templom, Sajómező

A faszerkezetű templomok magas vékony harangtornyukkal, valamint a zsindelyekkel fedett tetőikkel magukon viselik a havasi építészet jellegzetességeit, de a Kelet és a Nyugat szintézise is tetten érhető rajtuk: a templomok bizánci típusú alaprajzához gótikus forma illeszkedik. A világörökségi cím elnyerését nem csupán ez a különleges építészeti megoldás indokolta, a templombelsők festményei is különleges értékkel bírnak.

Kép

Fotó forrása: Profimedia - Red Dot

Perspektíva nélkül 

„A templom belseje bámulatos, perspektíva sehol. A XVIII. században dolgozó máramarosi festők nem nagyon használták a perspektívát, helyette a reneszánsz előtt ismert és elterjedt síkábrázolást alkalmazták. Ez azt jelenti, hogy ezeknek a festett alakoknak nincs térben látható teste, csak körvonala van, és a jelenetek azon elemei, amelyeket egymás mögé kellett volna megjeleníteni, azok itt nem egyszer egymás fölé kerültek” − olvasható a Korunk című folyóirat 2022/4. számában az 1770-ben épült deszei ortodox Szent Piroska-templomról, az állítás azonban minden máramarosi fatemplomra igaz. 
A deszei építményt díszítő, 1780-as években készült színes festmények, amelyek virágokkal díszített keretet is kaptak a festőtől, Radu Munteanutól, az 1990-es években kerültek elő a falat vastagon borító koromréteg alól.

Toader Hodor és Ion Plohod készítette a barcánfalvi Istenszülő bevezetése a templomba templom barokk stílusú festményeit, amelyeknek köszönhetően az építmény felkerült a világörökségi listára. 

Az 1720-ban épült fatemplom kalandos utat tudhat magáénak, eredeti helyéről 1739-ben költöztették át az Iza folyó völgyébe, hatvan évvel később pedig vissza. 

Ennek emlékét őrzik az újjáépítéshez használt számozott gerendák. A templom az 1990-es évek elején teljesen megújult, ekkor épült fel a faluban az új ortodox vallási központ, egy kolostor és egy templom is, amelynek hatvankét méteres fatornya Európában ma a második legmagasabb.

A legrégebbiek

„Jód fatemploma azonban jó alapzaton álló, ezerszárnyú csodaépitmény, látható játékszere a nép építő kedvének. A durva, nehéz föld, meg erdőmunka mellett a szépségben való megszusszanás a kicsinység, hogy megadassék a földi szemnek is a szépség az Úr háza formájában” − olvasható a Hargita Népe 1990-es számában Czegő Zoltán tollából a jódfalvi Istenszülő születése templomról, amely egyes források szerint már a XIV. században is állt. A legújabb vizsgálatok szerint azonban az 1610-es évekre tehető az építése, vagyis a legrégebbi máramarosi templomok közé tartozik. A fenyőgerendákból épült, kisablakos templom belső falai teljes egészében festettek, sőt, még az ajtó belső felére is került egy Szent Kristófot, az utazók védőszentjét ábrázoló kép.

Budfalván − száz év különbséggel − nem csupán egy, de két templomot is építettek Szent Miklós tiszteletére. Az egyik legrégebbi, világörökségi listára felkerült templom, amelyet méretei miatt katedrálisnak is neveznek, 1643 óta áll a falu központjában. A XX. század elején már az asszonyok is részt vettek a liturgián, ehhez az ablakokat megnagyobbították, valamint újabb nyílásokat vágtak a falba, a munkálatok miatt viszont több falfestmény is megrongálódott. 

A templomban több száz éves üvegre és fára festett ikonok mellett olyan ereklyéket is őriznek, mint a környék elhíresült betyárjának, Pintye vitéznek a láncos ingjét és sisakját, valamint II. Rákóczi Ferenc zászlóját. 

A világörökségi címet elnyerő máramarosi fatemplomok közül a legrégebbi az 1604-ben épült sajómezői Szent Piroska-templom. Piroska Szent László király lánya, a Bizánci Birodalom egyik legtiszteltebb császárnéja volt, az ortodox egyház avatta szentté, kultuszát a katolikus egyház is átvette.

Kép

Freskó a deszei Szent Piroska-templomban – Forrás: Profimedia – Red Dot

Arkangyalok dicsősége

Az 1721-ben épült dióshalmi görögkatolikus fatemplomot Szent Mihály és Gábriel arkangyalok tiszteletére szentelték fel. Ötvennégy méter magas tornya nem csupán a közvetlen környezetéből emelkedik ki, az 1990-es évekig ez volt Európa legmagasabb fából készült templomtornya. Az építmény másik különlegessége az előterében található, karzatra vezető létra, amelyet egyetlen fából faragtak ki. 

A dióshalmi templom szolgált a hetvenöt évvel később felépített nyárfási fatemplom mintájául, a „csupán” negyvenhét méter magas tornyú faépítményt szintén az arkangyalok tiszteletére szentelték fel, ahogyan a rogozi Szent Mihály és Gábriel arkangyalok templomot is. Az 1661-es tatárjárás során leégett építményt két év alatt építették újjá szilfából. Teljes felújításon esett át 1717-ben, belső festményeit az 1780-as években Radu Munteanu készítette. A templom egyik érdekessége, hogy az eresz alatti gerendái faragott lófejekben végződnek. 

A cikk támogatója a Carola Egyesület.