Szamosköz a neve a Tisza és a Szamos között elterülő síkságnak. Mára kezd feledésbe merülni a múlt századi névadás, amely mostanra csak néprajzos berkekben használatos. Mivel ennek az írásnak a főszereplője egy néprajztudós, ráadásul az első, aki nőként vetette meg lábát a folklórtudományban, gyűjtőútjainak pedig évekig a fent említett helyszín szolgáltatta a terepet – elengedhetetlen, hogy ne tegyek említést erről a titokzatos tájról. A Szamosközt a szatmári Tiszahát, a Túrhát, a Szamoshát és az Erdőhát alkotják. A Tiszaháton bújik meg Nagyar, a Luby nemzetség ősi fészke, két folyó, a Túr és a Tisza ölelésében. „Ez a falu a szűkebb hazám” – vallotta egyik munkájában Luby Margit. 

Dr. Kiss Kálmán irodalomtörténész is itt született, akinek fáradhatatlan munkája lassan kezdi meghozni gyümölcsét. A múlt rendszer elfeledte az első magyar néprajztudósnőt és munkásságát. Gyermekkorának helyszíne, a klasszicista stílusban épült míves nagyari kastély pedig évtizedeken át az enyészeté lett a kis sírkápolnával együtt, ahol az etnográfus és szerettei pihennek. 

„A múltat végképp eltörölni!” jelmondat épp azokat az értékeket igyekezett megsemmisíteni, amelyeket a hajdani Lubyak képviseltek. Hiszen a birtok egykori urai remek agrárszakemberek, érzékeny művészet- és irodalompártóló férfiak és nők voltak. 

A II. világháborút követő nagy zabrálások hevében megsemmisült az értékes könyvtár, és a családi iratanyagnak is csak egy töredékét tudta megmenteni az akkor már idős Luby Margit.  

Hervadás a rózsakertben 

„A jó gyűjtő mindenek felett egy tökéletes mesemondó képességével legyen felruházva. A nép közt, ennek fonóházaiban, pásztortüzénél forogván, úgy szólva ott nevekedvén fel, beírja ennek nemcsak nyelvét, egyes kitételeit, hanem egész eszejárását, képzelődése, modora az elbeszélésben ki nem törlött betűkkel vésve álljon emlékezetében... Olyan legyen ő, ki, ha ama körben marad, születve volt a vidék legügyesebb mesemondója gyanánt szerepelni” – ez volt Luby Margit néprajztudós életbölcselete, ezzel a szemléletmóddal bírta szóra a hajdani sokat élt öregeket. A mesévé oldott emlékezet erejét hívom segítségül én is. 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kicsi falu, annak a falunak a határát három szép folyó mosta, abban a faluban állt egy gyönyörű, nagy kastély, amelyet Luby Géza földbirtokos, országgyűlési képviselő építtetett 1877–1879 között. A kastély kertjében ezer rózsa nyílt. Azóta illatoztak a kertben a különleges virágok, amióta a kastély ura és építtetője, Luby Géza beleszeretett Okolicsányi Margitba, akit feleségül is kért. A tizenhat éves lány igent mondott a férfinak, ő pedig szerelme jeléül csodás rózsakertet plántáltatott mátkájának. Luby Géza édesanyja, Ilosvay Katalin maga is rajongott a virágokért. Fülpösdaróci udvarházának kertjében sok száz virág nyílt. Gyermekei gyakran meglepték különböző, egzotikus növényekkel.

A nyíregyházi levéltárban őrzött iratanyagból ránk maradt feljegyzésekből tudjuk, hogy Katalin asszony nem egyszer maga is kérte, hogy fia és lánya különböző utazásaikról hozzanak neki egy-egy újfajta magot, hajtást. Luby Géza édesanyjától örökölte a virágok szeretetét. Méltán viselte a Rózsakirály nevet, amellyel a vármegyében illették, hiszen köztudott volt a rózsakertészet iránti szenvedélye. A kastélyát körülvevő rozáriumot saját maga tervezte. 

Rózsakertje vetekedett a Margitsziget rózsakertjével. Korabeli sajtótudósítások szerint kertjében a rózsatövek száma elérte a húsz-harmincezret is.  

A Rózsakirály boldogsága azonban nem tartott sokáig. A fiatal hitves családját nemzedékek óta „sötét átok”, egy öröklődő idegrendszeri betegség sújtotta. Ez a kór vetett véget kettőjük közös életének. Dr. Kiss Kálmán irodalomtörténész, a Luby család kutatója tanulmányában megemlíti: „Okolicsányi Margit minden valószínűséggel genetikailag hordozta az idegbetegségre való hajlamot. Már a házasság előtti időszakban is mintha konfliktusok terhelték volna a kapcsolatot. A családi korrespondencia szerint a heves természetű Luby Géza nem tudta tolerálni felesége betegségét, a házastársak kommunikációja sértő, durva stílusúvá vált. A válóper – melynek gyors és sikeres kivitelezése érdekében a felek római katolikus vallásukat elhagyva reformátusra tértek át – 1890-ben vette kezdetét.”  

Kép

Fotó forrása: luby.hu

Petőfi az emeleti szobában 

Luby Margit soha nem beszélt édesanyja idegi problémáiról, igyekezett gyermekkora napos oldalára emlékezni. Őt és testvéreit édesapja és apai nagyszülei féltő gonddal, nagy szeretetben nevelték. Margit életének meghatározó élményei azok a nyári vakációk lettek, amelyeket nagyszülei fülpösdaróci udvarházában töltött. 

„Darócon állott Luby Zsigmondnak, nagyapámnak a kúriája. Ma már az épület nem áll, a ház fényképe a Néprajzi Múzeumban van meg (…) Egy pitvarból vaslépcső vezetett fel egyetlen kis emeleti szobájába. Ha Petőfi ott volt a nagyapámnál, ebben a szobában lakott. Az volt a szokása, hogy ha elment, meg se mondta hová. Aztán egy-két nap múlva visszajött” – írta a legendás gyermekkori udvarház lakójáról Luby Margit 1956-ban a Petőfi nyomában című tanulmányában. 

Luby Zsigmond nemcsak Petőfi Sándorral állt jó barátságban, hanem a szomszéd szatmárcsekei birtokosokkal is, a Kölcseyekkel és a Kendékkel. A Lubyak költészetrajongó emberek hírében álltak. Sajnos a korszak irodalmi kiválóságaival folytatott levelezésük jelentős része az államosításnak és a szabadrablásoknak esett áldozatul. Luby Margit csak egy töredékét tudta megmenteni a felbecsülhetetlen értékű kulturális dokumentumoknak. 

Gyermekként édesapja, Luby Géza Petőfi-leveleket olvasott fel neki csendes estéken. Később ő rekonstruálta Petőfi Szatmárban írt vagy a hely által inspirált verseinek keletkezését (Falu végén kurta kocsma, A Tisza).  

Margit, „Szatmár szerető íródeákja” – ahogyan Dr. Kiss Kálmán irodalomtörténész nevezi – az anyatejjel együtt szívta magába a kurucok és a negyvennyolcasok ivadékainak történeteit a gyönyörű, szatmári népnyelven. Értette és ismerte az itt élő nép lelkét, beszélte nyelvüket. Nem az etnográfus, és nem a tanár távolságtartásával közelített szülőfaluja és a környező települések lakóihoz, hanem a gyermekkorban megszerzett bizalommal, amely az évek múlásával sem kopott meg. 

Kép

Fotó forrása: luby.hu

Életre szóló szerelem 

Luby Margit más utat választott, mint családja nőtagjai. Pályája öt év eltéréssel ugyanúgy a szatmári zárdából indult, mint Kaffka Margité. Személyesen ismerték egymást, sok közös emlék kötötte őket össze. Tanítónői oklevelét 1904-ben szerezte meg, egy ideig polgári iskolában, majd 1923 őszétől a budapesti Erzsébet Nőiskola (ma Teleki Blanka Gimnázium) polgári iskolai tanárképző gyakorló iskolájának volt a tanára, majd a kereskedelmi iskolák tanügyi igazgatóságnak munkatársa, később ­igazgatója lett egészen 1943-as nyugdíjazásáig. 

A „szerelem” 1927-ben talált rá, amellyel, ahogyan ő mondta, egy életre eljegyezte magát. A szerelmet néprajztudománynak hívták. Solymossy Sándor etnográfus indította el a pályán a fiatal tanárnőt. Móricz Zsigmond 1935-ben A boldog ember című regényével egy időben jelent meg az első magyar néprajztudósnő monográfiája, A parasztélet rendje címmel, amelynek országszerte hatalmas visszhangja lett. 

Illyés Gyula a Nyugat 1935. áprilisi számában így méltatta az ismeretlen néprajzkutatót: „Luby Margit érdeklődését nem a politika keltette fel a nép iránt; megfigyeléseit oly időben kezdte, amidőn még híre sem volt a mai jelszavaknak. Tárgyilagos, tudományos célzatú könyve tehát ártatlan abban, hogy megjelenésével így kapóra jött, hogy esetleg olyan visszhangot vet fel, melyet hasonló művek ezideig nem vettek fel, melyet különben megérdemel. 

Hosszú évek türelmes munkája fekszik ebben a könyvben. Mind a kétszázharminc oldala egy-egy sikeres leszállás abba az ismeretlen bányába, aminek a néplelket nevezik... 

Szóval ethnográfiai leírás, de sietek már itt megjegyezni, hogy tudományossága mellett is oly eleven nyelvezetű leírás, mely inkább naplóhoz teszi hasonlóvá. Luby Margit jó megfigyelő, de jó elbeszélő is, bátran mondhatom, hogy született epikus, íráskészségének köszönheti, hogy soha a tudomány színvonalából nemigen enged, műve a legjobb értelemben népszerű, irodalmi olvasmánynak is élvezetes, azért is tartom fontosnak, hogy ehelyütt az irodalmi alkotások sorában emlékezzem meg róla.” 

Megmentett értékek 

Luby Margit a II. világháború után nem tudott beépülni az új politikai rendszerbe. Otthonát, a nagyari kastélyt kifosztották, államosították. Ő bár magányosan, mégis nagy szenvedéllyel dolgozott tovább. Azonban szülőfalujába már csak örökre megpihenni tért haza. Koporsóját, 1976 júliusában az etnográfus kollégákkal együtt kísérték nagyari adatközlői. 

A szűkebb szakma az elmúlt évtizedekben is számontartotta Luby Margit néprajzkutatót és nagyari nyugvóhelyét. Kerek évfordulókon az etnográfusok, történészek eljöttek a faluba, és elhelyeztek egy-egy koszorút a Luby-kripta ajtaján. Negyedszázados csend után 2011-ben Kiss Kálmán kezdeményezésére, a település önkormányzatával és lakosaival összefogva felemelően szép ünnepséget rendeztek, amelyen Luby Margit halálának harmincötödik és Petőfi Sándor Nagyarban jártának százhatvanötödik évfordulójára emlékeztek. Az ünnepségen mintegy háromszázan vettek részt.  

Egy üzletember 2010-ben megvásárolta a romos Luby-kastélyt, amelyet felújíttatott, sőt a rózsakertet is újratelepíttette. 

Elsőként a nagyariaknak és az ide látogató turistáknak, iskoláscsoportoknak szerette volna renoválni az évszázados épületet. Mindent megtett azért, hogy a Lubyak egykori otthonából elhurcolt berendezési tárgyakat, festményeket felkutassa és visszavásárolja. A nagyari kastély a felújítás során kapta jellegzetes kék színét, amelyet a szatmári szilva ihletett. Az épület kertjében ma ismét ezer rózsa illatozik. A Luby Interaktív Kastélymúzeum 2013-ban nyitotta meg kapuit a nagyközönség számára.  

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Ahol a lélek megnyugvást keres 

Az V−VI. századig nyúlik vissza a japánkertek története, amik ekkor inkább csak nagyobb parkok voltak. A XII. századra alakult ki az a szemlélet, miszerint „a lélek a természetben keres megnyugvást s annak szépségeiből igyekszik lelki megújhodást meríteni” (Kertészet, 1931.). 

A japánkertek a természetben megjelenő formákat lekicsinyítve, jelképesen mutatják be, így nem meglepő, hogy két alapelemük a víz és a kő. 

A hegyeket egy-két méter magas sziklacsoportokként, a tengereket szeszélyesen kanyargó tavakként illesztik a kertbe, de az is előfordul, hogy hullámzó homokkal testesítik meg a folyót. A kompozíciót többek között forrásokkal, vízesésekkel, hidakkal, szigetekkel, lépőkövekkel, kőlámpásokkal, lugasokkal és természetesen a növényzettel varázsolják teljessé. A japánkerteknek számos variációjuk van, hagyományosan szikla-, séta- és teakertet különböztetünk meg, utóbbihoz teaszertartás kapcsolódik.  

Több mint kert 

„1910-ben jelölték ki az Egressi-út és az Angol-utca sarkán, négy katasztrális holdas területen a fővárosi iskolai növénykert helyét. Varga Márton (…) gyümölcsfákat, cserjéket és virágágyakat kezdett telepíteni, (...) szakértők állították, hogy reménytelen itt minden kísérlet, futóhomokban nem lehet gyümölcsöt és virágot termelni, legfeljebb kajszibarackot. Most huszonnyolc katasztrális holdas, sötétzöld liget áll ezen a helyen, benne messze terjedő üvegházak, gyümölcsligetek, színes virágágyak, művészileg megtervezett japánkert, egész kis ligetek a legkülönbözőbb fajtájú gyümölcsfákkal” − olvasható a Magyarság 1933-as számában. 

A kertet az ország első kertészeti iskolája, a Budapest Székesfővárosi Községi Kertészképző Iskola mellett építették fel. Az eredetileg harmincnégy hektáros botanikus kerten belül Varga Márton kertész, az intézményt alapító és két évtizeden át vezető igazgató tervei alapján alakították ki a japán stílusú tankertet 1928-ban. Az akkor közel ezerhatszáz, ma háromezer négyzetméternyi területet az 1333−1573 közötti Muromacsi-kor kertépítészete inspirálta. 

A japánkertekben nincsenek véletlenek, minden tárgynak és növénynek gyakorlati és filozófiai jelentősége van. 

A séta- és teakertek közé sorolható ligetbe egy toriin − tradicionális japán kapun − keresztül lehet belépni. A torii az istenek és emberek világa közötti határt, az újjászületést szimbolizálja.  

Kép

Fotó: Páczai Tamás

Európai körútján Hirohito japán császár testvére, Takamacu herceg és felesége 1931-ben Budapestre látogatottak, ekkor felkeresték az ország első japánkertjét is, ahol egy teaszertartáson vettek részt. Úgy tudni, hogy az intézménynek a császári palota növényei közül ajándékot küldtek, ezek egyike ma a kert legidősebb díszcseresznyéje. 

A kert központi eleme egy kétszáz négyzetméteres tó- és szigetrendszer, amelyeket kőhidak kötnek össze. A víz az élet folyását jelképezi, a tipegőkövekkel kirakott út során a látogatót végigkíséri a múltja, a jelene és a jövője. A vízesés a gyerekkort, a Semmiség Óceánja, a tó legmélyebb része pedig az időskori lelassulást jelképezi. A tó szigeteit két mitikus állat, a daru és a teknős után nevezték el, a japánok szerint ugyanis a halál után a lelkeket olyan daru viszi el egy szigetre, amit egy tengerben úszó teknős visz a hátán. 

A Daru szigetre a Sóhajok hídján keresztül visz az út, amin átkelve érdemes kívánni valamit, de nem mindegy, mit. A hidaknál álló kőlámpások nem csupán a teret világítják meg, de a döntéseink súlyára is felhívják a figyelmet. Amíg a víz a körforgás, a kő az állandóság szimbóluma − a kertben fellelhető mészkövek a fogaskerekű vasúti pályájának korszerűsítésekor bukkantak elő, Budáról hozták át lovas fogatokkal. 

Óriásfikusz és csodasövény 

A zuglói japánkert 276 fásszárú taxon és 97 lágyszárú faj otthona. Az egyik leghíresebb közöttük a Magyarországon elsőként, az 1950-es években telepített szecsuáni mamutfenyő, amely huszonnyolc méteres magasságával Európa egyik legnagyobb és legidősebb példánya. A kert legrégebben ültetett fája egy korai juhar, amely a becslések szerint több mint százharminc éves. 

A legmagasabb fenyő pedig az a hatvanhárom éves himalájai selyemfenyő, amely a legendák szerint áldást hoz: ahol az ágak érintik a talajt, összeér az ég és a föld, találkoznak az istenek és az emberek. 

Ebben a kertben nem a virágok dominálnak, hanem az örökzöldek és a fenyőfélék. Az orgona, törpemandula, japánakác, aranyvessző, japánbirs, magnólia, páfrányfenyő, cédrus mellett a tavasszal virágba boruló díszcseresznyék külön területet is kaptak. Számos tematikus részt kialakítottak, többek között a fenyőknek, a lilaakácoknak, a sövényeknek − itt található a bámulatos sebességgel növekvő csodasövény is −, a rózsáknak, sőt a pünkösdi rózsáknak is, amelyből több mint harminc különböző fajtának ad otthont a terület. 

A vakok kertjében gyógy- és fűszernövények cseperednek, a tavon tündérrózsák nyílnak, körülötte bambuszok sorakoznak, a vízen pedig mandarinrécék és indiai futókacsák úszkálnak. Az 1920-as évek végén üvegházakat is építettek, amelyek ma már fa méretű fikuszokat rejtenek. Az egyik egy majdnem százharminc éves példány, amely még az üvegházból is kikandikálna, ha nem vágnák vissza időről időre.  

Másodvirágzás 

A II. világháború a kertet is sújtotta, a növényekben és a dísztárgyakban egyaránt jelentős károkat okozott, a rákövetkező években pedig több kőlámpásnak és egy daruszobornak is nyoma veszett. 

A kertet az 1950-es években lelkes diákok és tanárok újították fel, az 1970-es években területe és növényállománya is gyarapodott. 

A gondozásában és fejlesztésében ma is aktív szerepet kapnak a Varga Márton Kertészeti és Földmérési Technikum tanárai és diákjai, akik itt szerezhetik meg értékes kertészeti tapasztalataikat. A japánkert a Kövér Lajos utca felől közelíthető meg, belépőjegy ellenében bárki látogathatja.  

 Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

A mesterséges intelligenciát (MI) még sokan a jövővel azonosítják, és távoli dologként tekintenek rá, amely majd gyermekeink életére lesz döntő hatással. Ám már most jelen van az életünkben valamilyen formában anélkül is, hogy ennek tudatában lennénk. Legtöbben a különböző MI-alapú szórakoztató streaming-szolgáltatások vagy a közösségi oldalak mögött dolgozó láthatatlan algoritmusok kapcsán kerülnek vele kapcsolatba. 

Ám vannak olyan háztartások is, ahol már teljesen természetes egy robotporszívó vagy egy hangalapú asszisztens, mint a Siri vagy az Alexa jelenléte, vagy napi szinten használják a különböző MI-alapú keresőmotorokat, szöveg- és képgenerátorokat. 

Dr. Fehér Katalin úgy véli, a fiatalabb generációk könnyebb helyzetben vannak, mert sokkal hamarabb befogadják az új technológiákat, mint az idősebbek, akik még másban szocializálódtak. Ám senki sem legyinthet, hogy ezt már úgysem fogja használni, mert a jövő az ajtónkon kopogtat, sőt már itt is van, és „aki kimarad, az lemarad”. 

„Aki nem tartja a lépést a fejlődéssel, az óriási hátrányba kerülhet, főleg egy olyan kultúrában, amely egyre intenzívebben, kreatívabban és tudatosabban használja a mesterséges intelligenciát. Aki megtanulja jól, hatékonyan és gyorsan használni az MI-alapú eszközöket, hatalmas előnyre, tudásra, önbizalomra tesz szert” – mondja a kutató, aki felhívja a figyelmet arra is, ez nem azt jelenti, hogy mindenkinek meg kell tanulnia programozni, bár jó, ha valaki rendelkezik alapismeretekkel ezen a téren. Szerinte a fő kérdés az, hogy ebben a hatalmas mesterségesintelligencia-arzenálban ki hol találja meg a lehetőségeit, valamint a karrierjéhez, gondolkodásmódjához, érdeklődéséhez, viselkedéséhez kapcsolódó technológiai eszközöket. Ezért azt javasolja, tanulgassuk, kóstolgassuk az MI-t, és tanítsuk meg a gyermekeinknek is a tudatos használatát. 

Honnan tájékozódjunk?

Ma már számtalan lehetőség áll rendelkezésünkre, ha a mesterséges intelligenciával szeretnénk ismerkedni, különféle kormányzati kezdeményezések is segítik az edukációt. Magyarországon is több program elérhető és letölthető. Ezek nemcsak az MI alapjairól szólnak, hanem a biztonságos, etikus használatáról is. 

Egyre több országban már az oktatásba is bekerül, például egyes amerikai általános iskolákban már szöveggenerátorokkal tanulnak – kísérleti jelleggel. 

Nálunk egyelőre csak a középfokú és a felsőfokú oktatásban találkoznak vele a diákok, ők elsősorban arról tanulnak, hogyan lehet biztonságosan és etikusan használni az MI-re épülő szolgáltatásokat. 

Kép

Dr. Fehér Katalin újmédia- és társadalmi-kulturális MI-kutató − Forrás: Wikipédia

Mennyire engedjük be a mesterséges intelligenciát a családunk életébe?

Sokan lehet, hogy elsőre azt mondanánk, a robotporszívó jöhet, de a különböző szöveggenerátorok inkább maradjanak még távol a gyermekeinktől: tanuljanak meg maguktól fogalmazást írni, és kutakodjanak inkább a könyvtárban. Ám a szakember szerint ezzel a gondolkodásmóddal rövid időre megállítjuk az időt, miközben elmegy mellettünk a világ. Ezért inkább azt javasolja, nyissunk az új technológiák felé, ne maradjunk például csak a régi vágású szöveg- és tudásgenerálás mellett. 

„Tanulgassuk a mesterséges intelligenciát, próbáljuk megérteni az új technológiákat, törekedjünk arra, hogy jól és kreatívan használjuk őket. Akarjunk valami többet is létrehozni általa, mint amire magunktól képesek lennénk” – mondja a szakember, aki szerint az ismerkedésre kiválóan alkalmas egy szöveggenerátor, amely rendkívül gazdag internetes adatbázisból dolgozik. A világon összegyűjtött tudásnak olyan szeletét tárja elénk, amelyet nem találunk meg sem a könyvtárakban katalogizálva, sem a hagyományos internetes keresőkben. 

„Szintetizálja a tudást, tippeket ad, hogy merre induljunk el egy házi dolgozat vagy szakdolgozat megírásánál, egy adott feladat elvégzésénél, utazásszervezésnél vagy a családban bekövetkezett egészségügyi probléma átgondolásánál.” 

„Rengeteg időt tudunk vele megspórolni, sokkal hatékonyabbá válhatunk életünk minden területén” – folytatja. 

Ugyanakkor fontosnak tartja azt is, hogyha szöveggenerátor segítségével létrehozunk egy tartalmat, abban legyen benne a saját koncepciónk, és figyeljünk arra, ha bárhová feltöltjük, ne legyenek benne sem saját, sem mások adatai, mert azok könnyen nyilvánossá válhatnak, és visszaélésekre adhatnak alkalmat. 

Kép

Illusztráció forrása: Rawpixel

Legyünk éberek!

A mesterséges intelligencia számos előnnyel bír, és igencsak megkönnyítheti az életünket, legyen szó munkáról, tanulásról vagy kikapcsolódásról. Segítségével például roppant egyszerűen tudunk szöveget, képet, videót generálni anélkül, hogy hosszú órákat töltenénk könyvtárakban, vagy komolyabb hang-, kép- és videószerkesztési ismeretekkel rendelkeznénk. „Ám érdemes azzal is tisztában lennünk, hogy mindezt más is meg tudja tenni, nem feltétlenül jó szándékkal és legálisan” – hívja fel a figyelmet a kutató, aki úgy véli, ha nem vagyunk elég éberek, könnyen áldozattá válhatunk, elég, ha csak a deepfake-képekre és -videókra gondolunk. 

Ugyanakkor fontosnak tartja azt is, hogy gyermekeinket és az idősebbeket is intsük erre.  „Ugyanúgy, ahogy egy idegennek nem nyitunk ajtót, nem nyitjuk meg az e-mailjeit, SMS-eit sem, mert azzal egy sokkal nagyobb virtuális ajtót nyitunk ki, amely elviheti nemcsak a mi adatainkat, hanem másokét is” – magyarázza.

Miről érdemes még családon belül beszélgetni?

Dr. Fehér Katalin szerint azon túl, hogy felhívjuk gyermekeink és az idősebb családtagok figyelmét az adatvédelemre, fontos, hogy a mesterséges intelligencia kapcsán kritikus gondolkodásról is beszélgessünk otthon: elhiggyük-e, amit egy képen, videón látunk, vagy amit egy chatbot mond, hogyan ellenőrizzük az információk hitelességét, egyáltalán hol találhatók hiteles információk. 

„Nem mindegy, hogy jól ismert, hiteles forrásból tájékozódunk, vagy olyan weboldalról, amelyről soha nem hallottunk korábban, illetve olyan közösségi médiaszereplőtől, akinek ugyan ki van írva a neve, de nem ismerjük” – hívja fel a figyelmet, majd így folytatja:

„Arról is beszélgessünk gyermekeinkkel, hogy mi mit tehetünk mások adataival, kiadhatjuk-e azokat, és ennek milyen következményei lehetnek!” 

A szakértő szerint érdemes azt is átgondolni, hogy például milyen szöveg- és képgenerátorokat használunk otthon, mivel az ingyenes verziók nem nyújtanak olyan magas szintű szolgáltatást, mint a fizetős, jobb minőségű társaik.

Perplexity: a valós idejű és megbízható információforrás

Vannak olyan mesterséges intelligenciával foglalkozó vállalatok, amelyek már a fejlesztéseik során kiemelt figyelmet fordítanak az etikusságra és a hitelességre. Ilyen a Perplexity, amely új szereplőként lépett be a mesterséges intelligencia világába, és nem kis figyelmet vívott már ki magának, ugyanis MI-alapú keresőmotorjával jóval többet nyújt, mint hagyományos társai. Egyik legnagyobb előnye, hogy válaszaihoz megjelöli a forrásokat, így azok hitelessége könnyen ellenőrizhető. Az álhírek korában ez még inkább értékessé teszi, így rövid időn belül jó eséllyel a legnagyobb keresési és információszerzési platformok konkurenciájává válhat.

A Perplexity a hagyományos keresőmotorokkal ellentétben nem kulcsszavak alapján keres, és nem linkek listáját kínálja, hanem pontos, releváns és részletes válaszokat ad a felhasználó kérdéseire. „Több különböző forrásból származó információt egyesít, így nem kell azzal bajlódnunk, hogy végigolvassuk a keresőmotor által javasolt linkeket, hogy megtaláljuk azokban a számunkra fontos információkat” – magyarázza Balázs András, a Telekom mesterséges intelligencia és adat területének vezetője aki már maga is szakított a hagyományos keresőmotorokkal, és napi szinten használja a Perplexityt.

Szerinte ez a jövő, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a legnagyobb technológiai cégek is igyekeznek felzárkózni hozzá, folyamatosan építik be a keresőmotorjaikba a mesterséges intelligenciát.

Az MI-alapú kereső legnagyobb újdonsága, hogy több fejlett nyelvi modellt – többek közt az OPENAI által fejlesztett GPT-t vagy az Anthrophic-féle Claude modellt – használ akár felváltva. Előnye a multimodális képessége is, amely azt jelenti, hogy nemcsak szöveges adatokat, hanem képeket és videókat is képes feldolgozni, és válaszolni tud a hozzájuk kapcsolódó kérdésekre.  „Egy egyszerű, hétköznapi példán keresztül szemléltetve: ha például a mosógép kijelzőjén megjelenik egy hibakód, elég, ha lefotózzuk, és megkérdezzük a Perplexitytől, mi lehet a gond, és ő megmondja a választ” – magyarázza a Telekom vezetője. 

Ám a Perplexityhez nemcsak mindennapi kérdéseinkkel fordulhatunk, hanem munkánk és tanulmányaink során is. Segítségével piackutatást végezhetünk, terveket állíthatunk össze, kimutatásokat készíthetünk, de az információk összegyűjtéséhez, a tananyag megértéséhez, a házi feladatok megírásához is kérhetjük támogatását. 

Díjmentesen hozzáférhető a Perplexity

A Telekom ügyfelei most egy évig ingyenesen hozzáférhetnek a Perplexity Pro szolgáltatáshoz, amely a Perplexity továbbfejlesztett változata. 

Az egyszerű változathoz képest ez még pontosabb válaszokat ad, és komplex problémák megoldására is képes. 

„Szeretnénk minden ügyfelünknek biztosítani, hogy hozzáférjen a legmodernebb mesterséges intelligencia nyújtotta lehetőségekhez, ezért kötöttünk együttműködési megállapodást a Perplexityvel. Bízunk benne, hogy ezzel is hozzájárulunk a digitális szakadék csökkentéséhez” – mondja Balázs András. 

A Perplexity Pro a Telekom alkalmazásában, a Magenta Moments kedvezményrendszerében aktiválható 2025. március 23-ig. A kampány kezdete óta már ötvenezer ügyfél aktiválta a Perplexity Pro-t Magyarországon.

Támogatott tartalom

A boldog párkapcsolat összetevői

Minden párkapcsolatnak három összetevője van: a szeretet, a megértés és a következetesség – tudtuk meg Dr. Berentés Évától. De vajon milyen a valódi szeretet? 

A valódi, az érett szeretet az, hogy „szeretlek, mert vagy”, ezzel szemben az éretlen szeretet arról szól, hogy „szeretlek, mert valamilyen vagy”, és ez óriási különbség. 

A szeretet egy cselekvő törődés azzal, aki nekem fontos, aki nekem értékes. És ha valami vagy valaki érték számomra, akkor vigyázok rá, azaz kerülöm, hogy testi, lelki vagy egzisztenciális károkat okozzak neki. De ha adott esetben rárivallok, kioktatom, akkor hosszú távú károkat okozok. Olyan hosszú távú károkat, amikről később már nem is tudjuk, hogy ez vezetett a kapcsolatunk megromlásához. 

Fontos összetevő a megértés is, ami leegyszerűsítve azt jelenti, hogy egyeztetjük a szükségleteinket. Négy alapvető szükséglettel születünk, amiket beviszünk a házasságba is, ezek a szeretet, az elfogadás, az odatartozás és az intimitás. Születésünk után édesanyánk elégíti ki ezt a négy szükségletünket, és a sejtmemóriánkban őrizzük azt, ahogyan ő szeretett bennünket, elfogadott, odatartozott, ahogy megengedte, hogy önmagunk legyünk. Ez szó szerint azt jelenti, hogy biológiai emléknyomok formájában hordozzuk magunkban az édesanyánktól kapott mintát, és minden felnőttkori párkapcsolatunknak az archetípusa az édesanyánkkal való kapcsolat. 

Vagy mi magunk képviseljük az édesanyánkat a párkapcsolatban, vagy olyan párt választunk, aki az édesanyánk tulajdonságait hordozza. 

Mindannyiunknak más típusú anyukája volt, másképp fejezte ki a szeretetét, más volt az elfogadás mértéke, ezért olyan párkapcsolat, ahol konfliktus ne lenne, szinte nincs is. 

Gyermekkorban mindannyian megtanultuk azokat viselkedési stratégiákat, hogy mi tegyünk, ha a másik nem figyel ránk, ha nem fogad el vagy folyamatosan belénk köt, és így tovább. Ezeket hívjuk maladaptív (rosszul alkalmazkodásból eredő) sémáknak. Mindannyiunknak más-más sématérképe van, ezért ugyanarra a dologra az egyik ember megsértődik és kilép a helyzetből, míg a másik ember elkezd kiabálni, holott ugyanaz a félelem dolgozik bennünk, hogy a másik el fog hagyni, vagy már nem szeret minket. Éppen ezért van nagy szükség a megértésre.

A párkapcsolat harmadik összetevője a következetesség, ami azt jelenti, hogy mennyire vagyok hajlandó, és mennyire vállalom a közös játékszabályok betartását. Mert olyan nincs, hogy egyik nap betartom, a másik nap nem, vagy csak addig tartom be, amíg a saját érdekeim felül nem írják a közösen hozott játékszabályokat.

Kép

Illusztráció forrása: Rawpixel

Érett vagy éretlen?

Egy konfliktushoz közelíthetünk problémaorientált vagy feladatorientált módon is. A problémaorientált gondolkodás, ami az éretlenség természetes velejárója, azt jelenti, hogy rögtön arra fókuszálunk, mi a baj, minek kellene másképp lennie, és ki a felelős ezért. 

Ezzel szemben egy érett, asszertív ember feladatorientált, azaz végiggondolja, mit akar elérni, és hogyan tudja elérni, nem a „hibást” keresi. 

De miért reagálunk gyakran éretlenül? Az éretlenség együtt jár azzal, hogy egy ember egészen kicsi korában „letanul” az úgynevezett autentikus érzelmeiről, mint a düh, a félelem, a szomorúság, az öröm, és úgynevezett helyettesítő érzelmeket fog használni, mint a bosszankodás, az aggodalom, az önsajnálat és az örömködés. Minden autentikus érzelemnek van egy úgymond speciális energiája, amit a helyzet megoldásához felhasználhatunk, míg a helyettesítő érzelmeknek nincs ilyen energiájuk. Így, ha valaki letanul az autentikus érzelmeiről, annak természetes következménye, hogy nem cselekszik, topog a saját helyzetében, bosszankodik, panaszkodik. 

A másik gyakori probléma, hogy az éretlen ember elvárásokban gondolkodik, azt várja, hogy a másik valamilyen legyen. Magyarországon ez társadalmi méretekben jellemző, mert az itt elterjedt tekintélyelvű nevelési hagyományokkal együtt jár, hogy (az érzelmileg éretlen vagy éppen mérgező) szülők direkt vagy indirekt formában elvárják a gyerekeiktől, hogy úgy gondolkozzanak, érezzenek és cselekedjenek, ahogy a szülő mondja. 

Ez vezet aztán oda, hogy felnőttkorban címkézünk, ítéletet mondunk, elvárásokat támasztunk, és a megoldandó feladatok helyett a problémákra koncentrálunk.   

Az intimitás az a közeg, ahol az ember, az érett ember őszintén, kockázatmentesen vállalni meri a gondolatait, az érzéseit, a szándékait. Kimondja, hogy neki mire van szüksége, miközben tiszteletben tartja a másik ember határait. Az emberek döntő többsége azonban nem meri kimondani a saját szükségleteit, mert attól tart, hogy ez egocentrizmus, önzés. Így adott esetben kerülőúton akarja elérni azt az eredményt, amit egyébként teljesen egyértelműen is elérhetne. Nem kéri, amire szüksége van, arra vár, hogy a párja kitalálja, és amikor ez nem történik meg, elkezdenek csatázni valami teljesen felesleges dolgon.

Nagyon sokszor találkozom pármediáció során azzal, mondja a szakértő, hogy a házaspárok döntő többsége az igazát keresi. De mit jelent az, hogy igaza van valakinek? Én látom valahogy, te is látod valahogy, attól vagyunk érettek, hogy ezt megbeszéljük. De ha én elkezdem a saját véleményemet tényként kezelni, mert az az igazság, abból sajnos elég nagy családi veszekedés lesz. 

Egyszer én segítek neked, egyszer te segítesz nekem, és vigyázunk egymásra. Ez idealizált helyzetnek tűnik, de nem az. 

Az előbbiek mind tanulhatók, és odafigyeléssel a hétköznapok gyakorlatába is átültethetők. 

Ha kíváncsi vagy arra, hogyan befolyásolja a szülő érettsége vagy éretlensége a gyermek érzelmi és szociális fejlődését, milyen az érett személyiség a gyerek-szülő viszonyban vagy a munkahelyi környezetben, és hol a helye a gyermeki énnek, nézd meg a teljes Képmás-estet. A jeleneteket a Nézőművészeti Kft. színművészei, Mosolygó Sára és Kálmánchelyi Zoltán improvizálták. A beszélgetés moderátora és jelenetötletek: Szám Kati, a Képmás magazin főszerkesztője. 

Amikor a hatvanas évek elején eldöntötte, hogy a gyógypedagógus pályát választja, ez mennyire számított szokványos lépésnek?

Soha nem volt szokványos erre a pályára lépni, most sem az, még ha manapság magasabb is a hallgatói érdeklődés, mint korábban. Igaz, ma már nyolc helyen folyik gyógypedagógus-képzés az országban. Pedagógus családból származom, édesanyám tanítónő volt, ezért az iskola világa gyermekkorom óta közel állt hozzám. Így nem volt kérdés, hogy a pedagógus pálya mellett döntök, ám valójában nem volt rátekintésem a szakmára. A fogyatékossággal élők problémáját a magyar gyógypedagógia komplex, úgynevezett bio-pszicho-szociális szemlélet alapján közelíti meg. 

Mivel érdekelt az orvoslás és a pedagógia is, a gyógypedagógiát olyan köztes területnek tartottam, amerre baráti késztetés hatására elindulhatok, és a választásom nagyon jó döntésnek bizonyult. 

Miért fordult később az érdeklődése a pszichológia felé is?

A fogyatékosság problémájának kezelésében a pszichológia nagyon jelentős ismeretrendszer. A képzésbe ma is erőteljesen beágyazódik a gyógypedagógiai pszichológia, ami a pszichológia külön ágává vált. Magyarországi kimunkálásában tanítómesterem, Illyés Gyuláné járt az élen, ő biztatott.

Minden mindennel összefügg.

A gyógypedagógiai pszichológia a gyógypedagógia társtudománya. Minthogy embertudományi megközelítés alapján értelmezzük a fogyatékosság kérdéseit, ezeket nem lehet a pszichológia diszciplináris rendszere nélkül kezelni. 

Kép

Gerebenné Várbíró Katalin − Fotó: Császár Tamás

Említette, hogy napjainkra megnőtt az érdeklődés a gyógypedagógus-képzés iránt. Milyen hatással lehet ez a figyelem a tudományág fejlődésére? 

Egyrészt manapság a fiatalok egy csoportjában él a fogyatékossággal élők iránti elköteleződés, másrészt vonzó a biztos elhelyezkedés lehetősége is, hiszen jelenleg gyógypedagógus-hiány van az országban. A képzés nyolc különböző szakterületen, alap- és mesterképzéseken zajlik. Ilyen szakirányok: a logopédia, a tanulásban akadályozottak pedagógiája és a pszichopedagógia, továbbá a hallás-, a látássérültek, valamint az értelmileg akadályozottak pedagógiája; a szomatopedagógia és az autizmussal élők pedagógiája. Vagyis, ha valaki szakemberként távlatokban gondolkodik magáról, hamar rádöbben, hogy a rendelkezésre álló munkaerőt felszívhatja az oktatási, az egészségügyi, valamint a szociális ellátórendszer, de a doktori képzés a tudományos kutatás felé is utat nyit. 

Milyen szerepe lehet az államnak, esetleg a politikának abban, hogy szakemberhiány van? Miként lehetne ezen az állapoton változtatni?

A szakemberhiány kérdése nem feltétlenül az állam felelőssége, még ha a képzési keretszámok államilag meghatározottak is. Ez egy társadalmilag igen összetett kérdés. Az ellátórendszerek tudnának több gyógypedagógust alkalmazni. Kétségtelen, hogy a bérkérdés éveken át fajsúlyos kérdésnek számított, hiszen a munka nem kis megterheléssel jár, ám mára ez enyhült. 

A politikával kapcsolatban csak annyit mondhatok: a Magyar Gyógypedagógusok Egyesületében mindig is különböző politikai beállítottságú emberek dolgoztak együtt, akik a szakmai nézeteiket össze tudták hangolni. 

Megvoltak a közös pontok, amikben konszenzust lehetett teremteni. Ebből következik, hogy akik rálátnak az ellátórendszer működésére, azoknak egyúttal felelőssége is, hogy szóvá tegyék, ha a fogyatékossággal élők problémáival összefüggésben valami nem jól működik a társadalomban. Intézményünkben dolgozik hallás- és látássérült oktató, de mentálisan érintett is, akik a többi kollégával együtt oktatva jelentősen segítik a hallgatók pályaszocializációját. 

Milyen lenne a társadalom ideális hozzáállása a fogyatékossággal élőkhöz?

Nehéz kérdés, de az elfogadás, a „semmit rólunk nélkülünk” elv az alapvető. Az biztos, hogy az érintett személyek, családok – a hozzátartozókkal együtt körülbelül egymillió ember – a beszédhibával küzdőktől a súlyosan, halmozottan sérültekig, segítőkre szorulnak. A társadalomban egyesek túlbuzgók, például akkor is átvezetik a vak embert a zebrán, ha nem igényli. Mások pedig szeretnék elhárítani maguktól a problémát, nem akarnak szembenézni vele. Sok szülőnek nem könnyű vagy nem is igazán sikerül feldolgozni, amikor kiderül, hogy a gyermeke a társadalmi beilleszkedés szempontjából akadályozott.

A szülőknek, családoknak milyen felelősségük van? Elfogadható, hogy egy szülő úgy tekintsen bármilyen diagnózisra, hogy az az önérzetén ejt csorbát?

Nagyon fontos, amit említ, hiszen ezzel a viszonyulással a gyermeknek ártanak a leginkább. Ugyanakkor le kell szögezni: ahol fogyatékos gyermekkel, fiatallal vagy felnőttel élnek együtt, nagyon megterhelő lehet a családi lét. Sok helyen látjuk a maximális odafordulást, de érzékeljük az elhárítást, elutasítást is. Tapasztalataim alapján azt kell mondanom, hogy a többség odaforduló, azzal együtt természetesen, hogy igénylik, keresik a segítséget. A stigmát nagyon nehéz feldolgozni és elfogadni, ezért is fokozott a szűkebb és tágabb környezet felelőssége. 

Azért, mert a szülők úgy érzik, hogy ők (is) stigmatizálódnak? 

Egy fogyatékosság meglétéről nem tehet senki, ilyen mindig volt és lesz is, nem idesorolva az orvosi műhibákat. Nem lehet azonban elfelejteni, és ez a társadalmi felelősség része, hogy az esetek egy bizonyos hányadában a súlyosan hátrányos helyzetű lét is képes gyermekkorban a fejlődést kedvezőtlenül befolyásolni. 

Ilyen esetben a gyermekek a fogyatékossággal élők benyomását kelthetik. Az életkörülmények tehát súlyosan veszélyeztethetik a fejlődés folyamatát, árnyékot vethetnek a környezetre. 

Társadalmi felelősség, állami feladat a szükségletorientált ellátás, a megsegítés biztosítása. 

Kép

Illusztráció forrása: Rawpixel

Milyen új problémák vetődtek fel azóta, hogy ön gyógypedagógiával foglalkozik? Az internet elterjedése, az okostelefonok használatának következményei milyen mértékben tapasztalhatók manapság?

A fejlődő világ igen sok segítséget kínál technikailag, de teremt olyan nem kívánatos helyzeteket, amelyek a gyerekek szempontjából kedvezőtlenek. Gondolok itt például a növekvő hiperaktivitás, az ADHD jelenségére. Mennyire képesek a gyerekek fókuszálni úgy, hogy állandóan a kütyüket nyomogatják, vagy ha a túlzott ingergazdagság elvonja a figyelmüket? Kétségtelen az is, hogy az úgynevezett (halmozottan) hátrányos helyzetű népesség esetében az iskolázatlanság, az alacsony jövedelmi, lakhatási viszonyok nem kedvezők a gyermekek fejlődése szempontjából. Ezért az ellátórendszernek a maga sokszínűségével segíteni kell abban, hogy miként lehet a fejlődést kedvező irányba befolyásolni. 

Van-e erre még ereje az egyébként is emberhiánnyal küzdő, leterhelt pedagógus társadalomnak?

Egy nevelési intézmény mindig akkor lehet hatékony, ha képes a szülőkkel együtt dolgozni. Nem lehet a szülőket megkerülni. 

Bátran ki merem jelenteni, hogy a gyógypedagógiai intézményekben ez ma is megvalósul, ha úgy tetszik, ez trend. 

Persze, néha bárhol becsúszhatnak hibák, a kiégés, a leterheltség, a pszichikai megterheltség is hozzájárulhat ahhoz, ha valaki esetleg nem jó módszereket választ. Más az, ha a fogyatékossággal élő gyermekeket többségi intézményben nevelik, oktatják, ami egészen speciális helyzetbe hozhatja a befogadó pedagógust. De azt is hozzá kell tenni, hogy segítségül hívható az óvoda- és iskolapszichológiai hálózat, továbbá a team-munka elterjesztése. 

Mit gondol az inkluzív nevelésről, az integrációról?

Napjainkban igen összetett szakmai és társadalmi kérdés, hogy kiket, mikor, miként tudunk az óvodáztatás, az iskoláztatás időszakában olyan keretek között oktatni, nevelni, ami a társadalmi beilleszkedésüket hatékonyan segíti. A hetvenes években lezajlott egy jelentős hazai kutatás a speciális, úgynevezett kisegítő iskolák világában, amelyből kiderült, hogy a hátrányos helyzetű gyereknépesség aránya erőteljesen felülreprezentált. Ennek eredménye jelentősen segítette Magyarországon az integrált nevelés, az iskolai-, társadalmi integráció fontosságának felismerését. Ez ma már a gyógypedagógiai megsegítést igénylő valamennyi népességcsoportra vonatkozik, de része ennek a fiatalkorú és felnőtt fogyatékossággal élők munkaerőpiaci szerepvállalásának segítése, természetesen a szülőkkel közös döntés alapján. 

Kérdés, mit tudnak vele kezdeni az ugyancsak leterhelt, elcsigázott, sokszor több állásban dolgozó szülők.  Illetve el tudják-e fogadni a szakmai támpontokat, hogy gyermeküket a képességeikhez mérten megfelelően oktassák?

Kétségtelen tény, hogy az együttműködésben lehetnek zökkenők, de nagyon erőteljes a törekvés a szülők felvilágosítására, a velük történő folyamatos együttműködésre. 

Látjuk, hogy részükről is egyre nagyobb a közös gondolkodás igénye akár például alapítványi keretek között új kezdeményezésként, „szülők iskolája” formájában. 

Ön logopédus is, hogyan került kapcsolatba ezzel a területtel? 

A logopédia nagyon jelentős szelete a gyógypedagógiának, olyannyira, hogy – bár kevesen tudják – a Rákosi-érában szerveződött először logopédiai óvoda Magyarországon. Nem véletlenül: a pártvezér egyik családtagja érintett volt. A főiskolai évek alatt a tudományos diákköri munka és több oktató példája, mint Kanizsai Dezső, Vassné Kovács Emőke, Mérei Ferencné, erősen motiváltak, hogy a későbbiekben ezen a területen dolgozzam. És az ott szerzett tapasztalatokat hasznosítottam a logopédusképzésben sok éven át, kibővítve a diagnosztikus munka, a komplex állapotfeltárás és a terápiás munka gyakorlati és kutatási tapasztalataival.   

Ön 1966-ban diplomázott, a 2025-ig eltelt évtizedekben merre tolódott a fókusz a logopédiában, vagy akár a gyógypedagógia más területein? 

Egyik utolsó mohikánja vagyok az úgynevezett általános gyógypedagógus-képzésnek, vagyis mi még valamennyi szakterületre felkészítést kaptunk. Magam a logopédia felé fordultam, igaz, nincs logopédus diplomám, mint a tanítványaimnak, mivel én a szakterületen specializálódva ezt a tudást a gyakorlatban, általános gyógypedagógusként szereztem meg. A tapasztalatok, a kutatások alapján ma már sokkal differenciáltabb ismeretekkel rendelkezünk a fogyatékossággal élők különböző csoportjairól. 

Az évek során az ellátórendszer is teljesen átalakult. Napjainkra a logopédiában differenciálódott az alapellátás és az úgynevezett sajátos nevelési igényű (SNI), beszédfogyatékos gyerekek/tanulók intézményes ellátása. Jómagam tizenhét éven át gondoztam a főváros hetedik kerületében a Damjanich utcai Gyakorló Óvoda logopédiai tagozatát, ahol új programokat vezettünk be.  Ezek közé tartozik a szenzoros információs folyamatok Frostig-koncepció alapján történő fejlesztése, amelyet amerikai minta nyomán implementáltuk a speciális óvodai programba. 

Fejlődött a logopédiai diagnosztika, illetve az erre irányuló alap- és továbbképzés. Jelentősen elmozdult az ismeretrendszer a korai felismerés és az olvasászavarok kutatásának irányába. Manapság egyre nagyobb hangsúlyt kap a felnőttellátás, több segítséget kapnak azok, akik például stroke következtében afáziásokká válnak. 

Tavaly januártól a beszédfogyatékossággal élők csoportját sokéves küzdelem után az esélyegyenlőségi törvény is nevesíti, így diagnózis birtokában az érintettek többletszolgáltatásként szociális támogatáshoz jutnak más fogyatékossági csoportokhoz hasonlóan.  

Ezek nagy eredmények.

Egyben jelzik a 125 éves hazai gyógypedagógia szakmai aktivitását, különböző törekvéseit.  Már csak azért is jelentős siker a fent említett eredmény, mert a stroke napjaink népbetegsége lett, és összefonódhat különböző egyéb mentális problémákkal. A szakma felelőssége, hogy odafigyel-e a kiemelt társadalmi támogatást igénylő népességcsoportokra, és tudja-e érdemben segíteni a boldogulásukat. 

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

Ön az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar oktatója 47. éve, 12 évig volt a Magyar Gyógypedagógusok Egyesületének elnöke, és vezette az Illyés Gyuláné alapította Gyógypedagógiai Pszichológiai Intézetet. Ha valakinek, önnek van rálátása a szakma változására, fejlődésére. Mindannak alapján, amit karrierje során át- és megélt, mit prognosztizál az elkövetkezendő évtizedekre?

Jóslásokba nem bocsátkoznék, inkább úgy fogalmazok: bizakodó vagyok. Azt gondolom, hogy az önmagát megőrző és megújuló magyar gyógypedagógia képes lesz továbbhaladni a megkezdett úton. Képes lesz nézetrendszerét továbbfejleszteni, és szakmailag kezelni azokat az emberi-társadalmi problémákat, amelyeket e sokszínű népesség társadalmi beilleszkedése megkíván. Bízom a jogszabályok további finomodásában, a képzés finanszírozási feltételeinek javulásában, a szolgáltatások körének bővülésében, továbbá a pálya anyagi megbecsülésében. 

Kíváncsi vagyok arra is, hogy az állami ellátás mellé felzárkózó, nyugati mintát követő magánellátás milyen irányt vesz, mivel ez utóbbi szakmai-etikai kérdések kezelését is hordozza. E kérdésekben az állami vezetésnek és a szakmai szervezeteknek egyaránt felelőssége van. Magyarországon azonban a gyógypedagógiai tradíció nagyon erős, generációkon átível. Ezt oktatóként magam is érzékelem. Közös feladatunk, hogy tapasztalatainkat továbbadjuk a fiataloknak. 

Ezért is övezi tisztelet többek között Illyés Gyulánét – akinek hagyatéka a család támogatásával a múlt év végén került az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karra, s válik ezáltal majd kutathatóvá –, ahogy sok neves elődünket, akik felismerték a fogyatékossággal élők és családjaik megsegítésnek fontosságát. A mai fiatalok is hozzák magukkal ezt a támogató-elfogadó attitűdöt, amit a sok problémával terhelt világban nagyon izgalmas és egyben szívet melengető megélni.

A multitasking kifejezés jelentését sokaknak már nem kell elmagyarázni, az elmúlt évtizedekben egyre inkább a mindennapjaink részévé vált. Bár a fogalom alapvetően az informatikával kapcsolatos, és arra utal, hogy a számítógépen egyszerre több műveletet végzünk, ma már sokkal szélesebb körben használjuk.

Ezt csináljuk akkor, ha telefonnyomkodás közben beszélgetünk valakivel, munkavégzés során igyekszünk foglalkozni a családdal és a számunkra fontos emberekkel is, vagy egyszerre négy aktuális feladatunkat próbáljuk megoldani.

A jelenség már a 2010-es évek elején ismert volt számunkra, nyilvánvalóan a történelem során sokkal korábban is képesek voltunk rá, de napjainkban vált igazán fontossá az életünkben a rohanó tempó miatt. Egyre inkább besűrűsödnek a programjaink, úgy érezzük, egyszerre több fronton is helyt kell állnunk, emiatt önként vagy kényszer hatására a multitaskingot választjuk mint lehetséges megoldást.

Hasznos ez számunkra?

Ha szigorúan tudományos szempontból vizsgáljuk a kérdést, az emberi agy nem teljesen képes egyszerre két dologra összpontosítani, néhány tizedmásodpercnyi váltással viszont igen. Sűrű program esetén tehát időt nyerhetünk azzal, ha párhuzamosan több teendővel sikerül haladnunk, és úgy érezzük, teljesítettük minden feladatunkat.

Az már más kérdés, hogy a mennyiség gyakran a minőség rovására mehet, hiszen a figyelem megosztása egyben kapkodást is eredményezhet. Tőlünk függ, a lehető legtöbb cselekedet véghezvitele-e a célunk, vagy a rendkívül jól elvégzett munka.

Számos fajtáját különböztethetjük meg a multitaskingnak, beszélhetünk magas és alacsony intenzitású típusról is, ami a minket ért terhelést illeti. Vonatkoztathatjuk csupán a feladatvégzésre, de alkalmazhatjuk akár az információfogyasztásra is, legyen az hírolvasás vagy a közösségi média felületeinek görgetése. 

Párhuzamosan több dolgot csinálni viszont csak akkor hasznos és hatékony számunkra, ha az időspórolás mellett a koncentrációt is fenn tudjuk tartani. 

Azt már mondanom sem kell, utóbbi nem könnyű feladat.

Kép

Illusztráció forrása: Rawpixel

Elvárásnak számít?

Ma már nagyon sokan képesek tartjuk magunkat a multitaskingra, és előszeretettel alkalmazzuk is az életünkben. Nem törvényszerű, de egyes munkahelyeken előfordulhat, hogy a főnökség el is várja az alkalmazottjaitól ezt a készséget.

A sok feladat általában nagy terhet helyez az alkalmazottakra, aminek hatására a teljesítőképesség is romolhat, vagy adott esetben stresszesebbé válnak a munkakörülmények. Éppen ezért célszerű mindenkinek figyelembe venni mások képességeinek a határait, a sajátjainkról nem beszélve, így elkerülhetjük a túlterheltséget.

Egyes statisztikák szerint a munkavállalók jó része érez valamilyen szintű külső nyomást arra, hogy egyszerre több téren is helyt álljon. Az amerikai Forbes magazin rendszeresen bírálja a nyomást létrehozó hozzáállást a munkáltatók részéről, hangsúlyozva, hogy ez hosszú távon árthat a cégek műkődésének is. Több esetben az álláshirdetésekben is szerepel a multitasking mint a jelentkezőkkel szembeni elvárás. Ez azért is káros, mert hátrányban részesíti azokat, akik egymást követően, sorban szokták elvégezni a feladataikat. 

A valóságban nem feltétlenül az az ideális jelölt, aki egyszerre sok tevékenységbe vág bele, hanem az, aki jól végzi el a munkáját.

Néha rossz, néha jó hatással van ránk

A vélemények megoszlanak a jelenség hatásaival kapcsolatban: egyesek egyértelműen társadalmi problémaként beszélnek róla (mint tettük eddig mi is ebben a cikkben), mások szerint viszont manapság teljesen normális és hatékony módszerként alkalmazhatjuk az életünkben.

Ami kizárólag az információfogyasztást és a munkavégzést illeti, hajlamosak vagyunk rendszeresen átesni a ló túloldalára. Bár a személyes csúcsom a megnyitott böngészőablakokat tekintve nem lehet több húsznál, gyakran tapasztalom, hogy egyesek a környezetemben végtelen mennyiségűnek tűnő oldalt nyitnak meg a korábbiak bezárását mellőzve. Ez azért is felesleges, mert a nagy részükre valószínűleg egy idő után semmi szükség nincsen, és egyébként is lehetetlen rövid időn belül az összeset kezelni vagy egyáltalán átlátni.

Az említettek ellenére nem lehet azt mondani a multitaskingra, hogy minden esetben káros lenne számunkra, ugyanis jól alkalmazva bizonyos teendőket egyensúlyba tud hozni a mindennapokban. Az utóbbi évek kutatásai közül több is mutatott pozitív hatásokat a jelenséggel kapcsolatban.

A világjárvány idején például az Egyesült Államokban dolgozó kutatók vizsgálták, hogy az otthoni munkavégzés során mennyire tudják az emberek hatékonyan ellátni a háztartásbeli és a munkaügyi feladataikat is. Eredményeik azt mutatták, a felmérésben részt vevők közül többen is hatékonyan hangolták össze a dolgokat. 

Az mondjuk a férfiak és a nők esetében eltérő volt, ki milyen módszerekkel próbálta megtalálni az egyensúlyt. 

Kijelenthetjük: abban a kényszerhelyzetben elkerülhetetlen volt a koncentráció megosztása.

A pozitív példák mellett azt is fontos hangsúlyozni, hogy a multitasking egyes esetekben hibákhoz, akár katasztrófákhoz is vezethet, ha az emberek túlterhelik magukat. Gyakran hajlamosak vagyunk átesni a ló túloldalára, és egyszerre túl sok téren akarunk teljesíteni. Ez olyan mértékben igénybe veszi az agyunkat, hogy egy idő után szinte lehetetlen elkerülni a tévedéseket. 

Azon a mindennapokban valószínűleg ritkán gondolkodunk el, hosszú távon mennyire hatékony az, amit csinálunk, és milyen következményekkel jár. Szintén általános megállapítás a jelenség kapcsán, hogy a kognitív képességeinket ronthatja, és csökkentheti az IQ-szintünket is. Fennáll továbbá a veszélye a stresszhormon (kortizol) túlzott termelődésének, ami komoly frusztrációt – és akár betegségeket – eredményezhet az életünkben.

Ezekről a hatásokról hajlamosak vagyunk megfeledkezni, vagy egyszerűen elutasítjuk a gondolatot, hogy visszavegyünk a tempóból és egyes tevékenységeket későbbre halasszunk, pedig a lassítás előnyös lehetne. Összességében elmondható: rajtunk múlik, mennyire tudjuk hatékonyan alkalmazni életünkben a multitaskingot. Ha ismerjük a saját határainkat, ki tudjuk küszöbölni a lehetséges problémákat, és elérhetjük, hogy valóban egyszerre több fronton helyt tudjunk állni az életben.

A Velencei-tónál élő Fülöp-Wittmann Krisztina mindig is imádta a mozgást, első terhessége alatt – orvosi felügyelettel – rendszeresen futott a 30. hétig, majd úszásra váltott át a szülés napjáig. A második baba érkezésekor persze már kevesebb idő jutott minderre, de a 24. hétig így is rendszeresen kocogott, majd szülés után is folytatta a sportolást. Hogyan? Íme a részletek! 

Üresjárat helyett babakocsival, mindenhová 

„Gyorsan rájöttem, nem az lesz a megoldás, hogy mindennap epekedve várjam haza a férjem, hogy el tudjak menni futni, otthagyva a családot és ezzel elvéve a közös időt. Napközben viszont sok üresjáratom volt a gyermekem mellett, és sokat sétáltunk babakocsival. 

Így jött az ötlet, mi lenne, ha a sétákat futásra váltanánk? 

Nagyfiam születése után 7 hónappal vettünk egy profi futóbabakocsit és onnantól kezdve nem volt megállás! Futva közlekedtünk mindenhová, így intéztük az ügyeket, mentünk játszótérre, vásárolni!” – mondja Krisztina, aki annyira „rákattant” erre a mozgásformára, hogy a gyermekével többször körbefutotta a Velencei-tavat. Közben persze megálltak strandolni, játszóterezni, fagyizni, mindkettejük igazán jól érezte magát.

Igazi életforma, tökéletes lengéscsillapítással

Aztán persze a második baba érkezésekor nehezedett a helyzet, komolyabb futásra csak akkor volt lehetősége, amikor a férje hazaért, illetve akkor, amikor elsőszülött fia óvodás lett: „Nagyfiam jött mellettünk biciklivel, közben a picit babakocsiban toltam. Férjem is beleszeretett a babakocsis futásba, életforma lett számunkra, több ezer kilométert raktunk a futóbabakocsiba futva vagy akár kirándulva. Rengeteg élményt és közös kalandot köszönhetünk neki!” – emlékszik vissza Krisztina. 

Szerinte a babakocsis futást leghamarabb hét hónapos kortól szabad elkezdeni, amikor a gyermek már ül. Lehet kapni professzionális futóbabakocsikat, és habár újonnan ezek elég drágák, a virtuális piactereken megfizethető áron is találni jó állapotban lévő, használt példányokat. Ezek lengéscsillapítása tökéletes, alacsonyan van a súlypontjuk, három keréken gurulnak, nem borulnak fel még nagyobb sebességnél sem, és könnyen irányíthatók. 

A futás dinamikája persze megváltozik, ha egy babakocsit kell magunk előtt terelgetni, illetve a pulzus is jócskán megemelkedik: „Egy pici babával lehet akár órákat is futni, de ahogy nőnek, nő a mozgásigényük is. Egy két év körüli gyermek 1-2 óránál többet már nem ül meg benne. Hatalmas élmény a gyermekeddel megélni a mozgást és a legkedvesebb hobbidat. 

„Fantasztikus érzés úgy futni, hogy ez a babának is jó, élvezi, mert levegőn van, alszik vagy nézelődik, és közben te is keményen edzel” – biztat mindenkit a különleges mozgásforma kipróbálására a kétgyermekes édesanya.

Kép

Fotó forrása: Fülöp-Wittmann Krisztina

A legfontosabb a fokozatosság

„Szülés után a vágy is bennünk van, hogy erősek legyünk, hogy bírjuk a hétköznapokat, és a környezetünknek is bebizonyítsuk, nem hagytuk el magunkat. Sajnos ilyenkor hajlamosak vagyunk irreális célokat kitűzni, pedig a fokozatosság elve a legfontosabb!” – mondja Krisztina, aki szerint kellő önismerettel és önkritikával kell rendelkezniük az anyáknak ahhoz, hogy fokozatosan és persze magukhoz mérten építsék fel az edzéseket. Szülés után a női szervezet még hónapokig nagyon sérülékeny. És persze nem mindenkinek van sportolói múltja. 

Aki a várandósság előtt sem élt aktív életet, belevághat szülés után a mozgásba, de nagyon óvatosan és fokozatosan felépítve, nem irreális célokat kitűzve tegye ezt. Szükséges lehet egy alapos kivizsgálás és akár egy gyógytornásszal való konzultáció is. Az sem mindegy, hogy szülés után mennyi a pluszsúly. Futást semmiképp nem ajánlott komoly súlyfelesleggel elkezdeni, mert sérülhetnek az ízületek, szakadhat az izom.

Magunknak lopott pillanatok

Nem mindenki szeret futni, de mozogni igen. Vajon lehetséges-e számukra 10-15 perces miniedzéseket beiktatni egy kisbaba mellé? „Amikor a gyerekek nagyon picik voltak, alvásidőben, a házimunka elvégzése után sokszor tornáztam húsz percet. Ehhez érdemes elöl hagyni a tornaszőnyeget, mert ilyenkor minden fél perc számít! Aztán amikor totyogó korba léptek, játékosan erősítéseket, nyújtásokat is végeztem velük. 

Ha finoman a fejünk fölé emelgetjük őket, az erősíti a tricepszünket, hátizmunkat. Gumiszalagot is adhatunk a kezükbe, szívesen követik, amit mi csinálunk a saját szalagjainkkal.

Mindennek persze nincs olyan értéke, mintha konditerembe mennénk, de rengeteget számít húsz perc nyújtás, erősítés is” – tanácsolja az agárdi édesanya. 

Kép

Fotó forrása: Fülöp-Wittmann Krisztina

Amikor a játszótér vagy a fürdőszoba konditeremmé lényegül

Néhánypercnyi edzéshez időt nyerhetünk magunknak a kicsik fürdésekor is, van, aki például felüléseket, guggolásokat végez a fürdőszobaszőnyegen, amíg a gyermekek pancsolnak, így közben a felügyelet is biztosított. Ha pedig szabadtéri sétára indulunk, érdemes olyan játszóteret keresni, amely mellett pár méterre kültéri kondipark is van, ahol az apukák – és az anyukák is – fekvőtámaszozhatnak, húzódzkodhatnak. Utóbbihoz olykor egy hinta tartószerkezete is kiváló lehet, és közben gyermekünk a játszóeszközökkel vidáman elfoglalja magát.

Ne azon sopánkodjunk, hogy régen milyen volt

„El kell fogadunk, hogy teljesen megváltozik az életünk a gyermek születése után, ne azon sopánkodjunk, hogy régen milyen volt! Amellett, hogy ez egy csodálatos időszak, már semmi sem lesz ugyanolyan. Sok dologra csak fáradtság, tervezés és kőkemény logisztika árán jut idő. Terhességeim alatt sokszor mondták, innentől kezdve nem lesz ennyi időm edzeni, nem lesz időm a házimunkára vagy akár programokat csinálni a gyerekekkel, a férjemmel. Megpróbáltam ezt felülírni, amennyire csak lehet, és mindig a legtöbbet kihozni az adott helyzetből. Férjemmel nagyon jó csapatot alkotunk, megbeszélünk mindent, kiveszi a részét mindenből, a sportban is igazi társ, és engem is támogat az őrült ötleteimnél” – osztja meg Fülöp-Wittmann Krisztina, aki a kisebbik fia másfél éves kora óta dolgozik.

Elég hamar realizálta, hogy két pici gyerekkel és munkával az edzések kizárólag hajnalban lesznek megoldhatók. Hétköznap 4 óra körül kel, megcsinálja a napi futóedzését, előkészíti a reggeliket, bepakol a gyerekeknek, és 6:30 körül már Budapesten van az irodában.

„Ebben a korban még rendkívül fontos az együtt töltött idő, ezt soha senki nem fogja visszaadni. Futni ráérnék később is, de én az alvás rovására oldom meg az edzéseimet.”

Az idő segít

Ahogy a gyermekek nőnek, sok minden nehezebb lesz, de mégis, okos megoldásokkal egyre több időt nyerhetünk magunknak. Ilyen például, ha a porontyunkat olyan edzésre visszük, ahol nekünk is van lehetőségünk mozogni. Ha például a gyermek atlétikára jár, a futópályán vagy a mellette lévő területen futhatunk, erősíthetünk, amíg az edzés tart. Hasonlóan jó program lehet nagyobb korban az úszás, ahol mi magunk is leúszhatunk néhány hosszt.

Váljon életformává!

Krisztina szerint ahhoz, hogy a testmozgás életformává váljon, legalább heti két-háromszor kell végezni rendszeresen. Fontos olyan mozgásformát találni, amiben valóban örömét leli az ember. Át kell gondolni, mikor és hol lehet időt szakítani rá, hiszen kisgyerekek mellett ez az, amiből rettentő kevés van. Meg kell próbálni a születésüktől kezdve bevonni őket, hogy nekik ez már természetes legyen. 

Jó, ha vannak céljaink, és az is, ha a társunkkal vagy a barátainkkal tudunk edzeni. 

„Fontos a rendszer az életünkben, korán fekvő az egész család, és alapvetően korán kelő is. Minden percem be van osztva, megtanultam priorizálni. Sosem a kifogást keresem, hanem a megoldást. Vannak könnyebb időszakok, amikor többet tudok edzeni, és vannak nehezebbek, amikor elfogadom, hogy kevesebb fér bele, de akkor sem adom fel, kihozom a maximumot az adott körülményből. És persze nagyon büszke vagyok arra, hogy a fiaim már a fogantatás pillanatától kezdve ilyen aktívan élnek!” – vallja Krisztina.

Megsemmisítő tapasztalat volt fölismerni, hogy a teljesítmény bűvkörében, az érdemesség érzését hajszolva élek – vagyis nem élek. Munkavállalóként is, de anyaként és keresztényként sajnos még inkább az alábbi kérdés határozta meg a működésemet: „Mit kell még tennem azért, hogy…” A fájdalmas felismerést kisebb-nagyobb életmódbeli igazítások követték, átmenetileg fellélegeztem. Ám a megfelelés és a teljesítmény kényszere előbb-utóbb újra felülkerekedett az életem beteljesítése iránti őszinte szándékomon – a „jó anya” címkére való áhítozásom a kislányommal való kapcsolódás iránti vágyamon, az Istentől való félelmem az Isten iránti bizalmamon, a termelés hajszája a termésre való türelmes nyitottságon.

És megint jött a szembesülés, majd az ideiglenes javulás, aztán a visszaesés, és újra… Mi hiányzott, mi hiányzik ahhoz, hogy az ördögi kör megszakadhasson?

Hol a csúcs?

Püspökszentlászló-alsón botorkálok. Az emelkedő igazán nem meredek, mégis úgy érzem, mintha legalábbis négykézláb másznék. Még a falut sem hagytam el, de már apad az erőm. Legutóbb nyolc éve jártam itt, és bár nagyon vágyom rá, hogy újra a Zengőről szétnézve gyönyörködhessek a Mecsekben, most mégsem a lelkesedés, hanem valamiféle lelkiismeret-furdalás vonszol tovább: „Ritkán van rá mód, hogy fölmenj, ne kényeskedj már! Micsoda mulasztás volna kihagyni!” – korhol a bennem élő Szigorú, aki folyton előrébb jár. 

A végtagjaim nehezek, a mellkasom szorít, a szemem ég – nem tudom az okát, de kimerült vagyok és gyenge. Megyek még egy kicsit, majd egy kis kápolna mellett rozoga padokat pillantok meg. Az égen apró hasíték keletkezik, az egész hegyoldalban csak erre a két padra enged fénysugarakat hullani, a csóvák melegbarnára festik, lágy simításokkal lakkozzák a viseltes deszkákat. Megirigylem ezt az ápolást, de mennem kell tovább, mert az nem lehet, hogy kihagyom a Zengőt, ha már itt vagyok.

A felhők az égen előzékenyen arrébb úsznak, a hasíték kiszélesedik, és fény éri az arcom. „Kizárt, hogy Isten jelez, ő nem ennyire romantikus” – morgok magamban, de már nem csak a mellkasom szorít. Muszáj megállnom, csukott szemmel figyelek, és kénytelen vagyok beismerni, hogy valójában nagyon szeretnék megpihenni és imádságban erőt kérni azokon a padokon. Még hosszú percekbe telik, mire megadom magam. Aztán szóhoz jut a Szelíd is bennem. „Itt van a csúcs” – engedi meg Ő, aki mindig pont ott van, ahol én, még akkor is, ha én nem vagyok ott, ahol vagyok. Kicsordul a könnyem, de már siet is szárogatni a nap. 

Istent a kapcsolat érdekli, nem a teljesítmény. Az életünk csúcspontjai ott vannak, ahol a kapcsolataink – Istennel, más emberekkel, magunkkal – a legvalóságosabbak. 

Ehhez tudni kell figyelni és kitenni magunkat a kapcsolatnak. Képesnek lenni ott maradni a másiknál a figyelmünkkel – nála maradni, nem pedig annál, amit várunk tőle, vagy a képnél, amilyennek szerintünk lennie kellene. Hol a csúcs? Ha ezen néha elmorfondírozunk, az segíthet a mostra figyelni. És akár észrevenni, hogy a csúcspont ott van, ahol együtt lehetünk, békében. 

Eredmény vagy gyümölcs?

Figyelni ugyanúgy erőfeszítés, mint amikor épp tennivalók tucatjait pipáljuk sorra akár az anyaságban, akár a sportban, akár a munkában, akár vallási szolgálatban, valamiféle mennyiségalapú, eredményorientált, tól-ig működésben. Mert félünk, hogy nem felelünk meg a követelményeknek, hogy nem gondoskodunk elég jól, hogy nem javítjuk meg az időnket, vagy nem kétszerezzük meg a talentumainkat. 

Hogy ezek a félelmek mekkora hatalommal bírnak felettünk, az csak attól függ, hogy pusztán az életünk teljesítését vagy inkább a beteljesítését tartjuk szem előtt. Mert az utóbbi nem arról szól, hogy mit termelünk, hanem hogy mit termünk. Teremni pedig nem lehet másként, csak szüntelen kapcsolódásban – lásd még: szőlőtő és szőlővessző –, ráhagyatkozásra, bizalomra, megújulásra épülő élettel. Együttműködő, fenntartható élettel. 

Városban lakom, keveset tudok az igazán fontos dolgokról. Kizárólag gyümölcsökről ismerek meg gyümölcsfákat, rügyező vagy virágzó állapotukban jobbára csak türelmetlenül találgatok. A nagyobb baj az, hogy Istennel, önmagammal és más emberekkel is így vagyok. 

Nem is biztos, hogy mindig jól értem az eredmény, a termék, illetve a gyümölcs közti különbséget. Nem is biztos, hogy tudok én magam teremni, mert teljesítésre, megfelelésre huzaloztak. 

Nagyon oda tudom tenni magam – de iszonyú nehezemre esik kitenni magam és mindazt, amin dolgoztam. Pedig a legtöbb fontos dolog nem azon múlik, mit teszek, hanem hogy mire és hogyan figyelek, mit veszek észre abból, ami van, minek „hagyom magam”.   

„Teremjétek a megtérés méltó gyümölcseit!” – jut eszembe Keresztelő Szent János mondata. Ez valóban nem hasonlít a sokunk fejében futó programra, ami valahogy így hangozhat: „Produkáljatok maximális eredményeket!” Milyen keservesen sok időbe telt megértenem, hogy Isten szeretete nem a jól élt élet fizetsége, hanem az ahhoz szükséges – sőt az anélkül is hozzáférhető – erőforrás, amit nem kiérdemelni kell tepernünk, hanem észrevenni és elfogadni lehetünk szerencsések.

Aki képes arra figyelni, ami ott és akkor van előtte, körülötte, minden pillanatban haraphat egyet ebből a táplálékból, és nem kell rettegnie attól, mi lesz, ha nem tartja kézben a dolgokat. Mert a fegyelem és az állhatatosság mellé odaengedi a figyelmet és a bizalmat. A kitartás mellé a ráhagyatkozást. Az ambíció mellé annak tudatosítását, hogy a termés nem csak, vagy egyáltalán nem rajtunk múlik sem a munkánkban, sem a hitünkben, sem az önmagunkon való dolgozásban, sem a gyermeknevelésben, sem a szeretteinkkel való kapcsolataink alakulásában. 

Mit őrzünk?

A Máltai Szeretetszolgálatnál dolgozom. A szervezet időről időre kitüntetéssel ismeri el az elhivatott, példaértékű munkát végző kollégák szolgálatát, akiknek általában én írom a méltatását. Sokszor elmerengek, hogy az az elképesztő odaadás, együttérzésre és tettrekészség, cselekvő remény, ami az életpályájukból sugárzik, mitől ennyire… folyamatos? 

Miként lehetséges így, az önátadásnak ezen a fokán létezni évtizedeken, akár egy egész életen át? Hogyan lehet a jószívűség fenntartható és maradandó? 

Erről még sosem szóltak a laudációk. 

A laudációk persze nem, mert azokat én írom. Jobb döntésnek bizonyult a Szentírást faggatni a kérdésben. „Minden féltett dolognál jobban őrizd meg szívedet, mert abból indul ki minden élet” – kaptam meg a keresőszóra a Példabeszédek könyvének ezt a mondatát, s ezzel egy igen pragmatikus választ is a fenti dilemmára. 

Jószívű egy életen át az lehet, aki… nos, akinek jó a szíve. Aki jó állapotban tartja a szívét – igyekszik fizikailag is –, karbantartja annak szeretetre és örömre való képességét, foglalkozik a sebei gyógyításával, tiszteletben tartja és megélni hagyja érzéseit. Újra meg újra megtisztítja attól, ami mérgezi, bátorságra, kockázat- és felelősségvállalásra edzi, képes lecsendesíteni, bölcsen szűrve engedni, hogy más dolgok (élőlények, történések, gondolatok, képek, hangok…) hassanak rá. És ha Isten is része az életének, akkor meri Istennek mindenestől – salakostól – odabízni.

Ha nem is jutalmazzuk díjakkal, de vajon értékes, értelmes tevékenységnek, számba vehető „teljesítménynek” gondoljuk-e mindazt, amit a szívünk megóvásáért teszünk? A minőségi alvást, az egészséges táplálkozást, a rendszeres testmozgást? Az imádságot, a csendet? A gyásszal, a veszteségekkel, a kimondatlan és kifejezetlen érzésekkel való érdemi foglalkozást? A megbocsátásra, az örömre való képesség szüntelen, ügyetlen élesztgetését? A szégyentől és a függőségektől való kiszabadítására tett lépéseket? A mások sorsa iránti érzékenység, az odaadó lelkület ébren tartásáért tett apró gyakorlatokat? A puszta gyönyörködést? 

Vagy a bátorság növelését, azt, hogy nem csak állagmegóvást végzünk „élet” címszó alatt, hanem kisebb-nagyobb kockázatokat vállalva merjük követni a szívünket? 

A bérlapunkon az ilyesmit nyilván nem számolják el, és a laudációk is hallgatnak a „szívszervizre” szánt órákról. Mégis, hosszú távon egyszerre gyümölcsözően is, örömmel is élni, nem csupán önmagunk körül forogni paradox módon akkor tudunk, ha mindennél jobban óvjuk a szívünket, aminek első és fő eszköze a figyelem, a türelmes időzés. Ha a szívünk állapota az elvárásainknál, a becsvágyunknál, a félelmünknél is fontosabb számunkra – mert csak ezzel a szívvel tudunk gyümölcsöző kapcsolatban lenni másokkal. Ami pedig mindig „majdnem-Zengő” csúcspont. 

Az újmédia berobbanása óta felerősödtek a társadalmi elvárásokat közvetítő hangok – melyek jórészt kritikusak. Ez a dolgozó szülőket minősítő megjegyzésekkel sincs másként. Nem lehet, hogy a frusztrációnk egyik fő forrása, hogy túlságosan sokat foglalkozunk a méltatlankodókkal?

Természetes, hogy az önmeghatározásunkban fontos szerep jut a külvilág visszajelzéseinek, de érdemes elválasztani a nem releváns hangokat azoktól, amelyek érdemben befolyásolják az életünket. Utóbbi csoportba tartoznak többek közt a családunk, a barátaink, a számunkra fontos kollégák vagy azoknak a szakmai közösségeknek a tagjai, ahova tartozunk vagy értékeik alapján szeretnénk tartozni. Mielőtt valaki szülési szabadságra megy, meg tudja határozni magát a szakmaisága, a hivatása kapcsán. Ezt azt jelenti, hogy van bizonyos élességű képe arról, mik az erősségei, a motivációi a munkájában, milyen szakmai ambíciói vannak vagy miben szeretne fejlődni.

A munkába való visszatérés előtti érzékeny időszakban viszont újra meg kell határoznia önmagát a hivatása kapcsán. 

Sajnos a környezet reakciói sokszor elbizonytalanítják a szülőt, aki még nem döntött arról, milyen óraszámban, mekkora felelősséggel akar visszatérni a munkaerőpiacra. Ilyenkor a szakmai magabiztosság is csökken, mert a munkaerőpiacra visszatérő anyák a visszatérés időszakában aggódnak amiatt, hogy a kihagyott idő után megfelelők-e a képességeik a szakmai újrakezdéshez. Ebben az időszakban a szakmai magabiztosságot a külvilág esetlegesen negatív reakciója csökkenteni tudja.

Mi a tapasztalatod, Magyarországon a munkáltatók hogyan fogadják a szülési szabadságról visszatérni vágyó munkavállalót? 

Összességében látok egy pozitív trendet, nő a nyitottság, egyre többen ismerik fel azt, hogy a munkaerőpiacra visszatérő szülő nagy érték. Sokszor jelenik meg azonban panaszként apák és anyák részéről is, hogy nem tudnak részmunkaidőben dolgozni. Ugyanakkor az is egy nehéz helyzet, amikor valaki a szerződése szerint részmunkaidőben dolgozik, de jóval több feladata van annál, hogy a megbeszélt munkaóraszámba beleférjen, vagy amikor a munkáltatóval rugalmasságban állapodnak meg, mert az óvodából a szülő csak 9-re tud az irodába érni, a fontos meeetingek mégis mindig 8 órakor kezdődnek.

A dolgozó szülőket gyakran emlegetjük csoportként, de valójában heterogén közegről van szó eltérő élethelyzetekkel, igényekkel, képességekkel. Vannak, akiknek felvenni a munkát nem esik nehezére egy hosszabb kihagyás után, nekik inkább azzal a hanggal van dolguk, ami folyton ott zsizseg a háttérben: elég időt töltesz a családoddal?

Valóban, a bűntudat is legtöbbször kétirányú. Sokan aggódnak amiatt, hogy nem jó anyukák, mert mondjuk elmennek egy munkához kapcsolódó eseményre, és aznap nem lesznek otthon vacsoraidőben.  Nekem egyébként a munka-magánélet egyensúly kifejezéssel is van egyfajta szakmai problémám, mert egyáltalán nem segít minket abban, hogy jól legyünk ebben az élethelyzetben.

Mi a baj az egyensúllyal?

Az a tapasztalatom, hogy előhívhat egy irracionális gondolatot, miszerint nekem dolgozó szülőként arra kellene törekednem, hogy a két életterület mindig ugyanannyit kapjon időben, lelkesedésben, energiában, és ezt lehetetlen fenntartani. 

Emellett azt is sugallja, hogy a két életterület harcol egymással, vagyis úgy kellene végeznem a munkámat, mintha nem lenne családom, és úgy kellene élnem a családi életemet, mintha nem lenne munkám.

Akkor szerinted mi a jó szóhasználat? 

Munka-magánélet integritásról szoktam beszélni, ami azt helyezi előtérbe, hogy mindkét életterület nagyon fontos, és tudnak összhangban működni. Ez magában hordozza azt, hogy el tudok jönni hamarabb a munkából egy családi esemény miatt, és csak később fejezem be, vagy azt, hogy miután a gyerekeket beadtam az óvodába, útközben telefonról tudok csatlakozni a meetinghez.

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

Tehát el kell ismerni, hogy ugyanannyit tényleg nem tudunk beletenni, mint a friss diplomás, aki lelkesen 24 órázik…

A családos munkavállalók egy olyan csoportot alkotnak, akik szerepükből, élethelyzetükből fakadóan jellegzetes kihívásokkal és igényekkel rendelkeznek a munkavégzés keretei kapcsán, de ugyanúgy képesek maradéktalanul elvégezni a munkájukat, és fontos értéke is van a munkájuknak. Persze ez csak akkor tud jól működni, ha „kiteszik a kártyáikat”, vagyis, ha őszinték az élethelyzet vonatkozásában, és ezt megbeszélik a vezetőjükkel is. Fontos, hogy a munkahelyen mindenki tudja, hogy én el fogok menni az óvodába fél négykor, és ez mindig így lesz, mert ebben állapodtunk meg. 

Én ebben a rendszerben végzem el a feladataimat, az otthon töltött idő pedig nem egy lyuk az önéletrajzomban. 

Muszáj tudatosítanom magamban, hogy miben lettem erősebb, hiszen a munkaerőpiacon ezek mérhető kompetenciák is. A következő fontos lépés pedig, hogy ezeket meg is tudjam mutatni egy állásinterjún, vagy amikor a vezetőmmel beszélek a visszatérésről.

Milyen kompetenciákra gondolsz?

A leggyakrabban fejlődő készségek az otthon töltött idő alatt az időmenedzsment, a problémamegoldás, az empátia, a stabilitás nehéz helyzetekben, a tárgyalástechnika, a csapatjátékosság és a multitasking. Ezek a képességek erősítik a szervezetet, a csapatot, és vezetői szerepben is kiemelt fontosságúak lehetnek. 

Szerinted milyen erényeket hozhatunk haza a munkahelyünkről?

Amikor egy gyerek azt látja, hogy a szülők dolgoznak, megtanulja, hogy több fontos szerepben jelen lehet lenni egyszerre, illetve a szülők azt az értéket is közvetíteni tudják, hogy a hivatás, a munka fontos része lehet az életnek, amiben ki lehet teljesedni. Az lesz a természetes számára, hogy ahogy én megyek óvodába, a szüleim mennek dolgozni, mindenkinek megvan a maga feladata. Ugyanakkor van egy közös metszet, ahol találkozunk, ami mindennap összetart minket. 

Se attól, hogy nem töltjük együtt a nap minden percét, se attól, hogy anya is dolgozik, nem leszünk kevésbé család.

Sokszor találkozunk olyan mondatokkal, amelyek úgy kezdődnek, hogy „Egy családban az a jó, ha az anya/apa…” Hogyan hatnak ezek a berögződések az egyéni döntéseinkre?

Sok nehézséget okoznak… Ez egy nagyon érzékeny téma abból a szempontból, hogy egyéni preferenciák vannak. Nincs általánosan megfogalmazható „jó” és „rossz”. A lényeg a saját és a családi értékek tudatosításában és az ezen alapuló közös döntésben rejlik, hogy az a jó, amikor a család tagjai egymást támogatva átbeszélik a kérdést, és a szülők a munkával kapcsolatos kérdésekben is egyetértésre jutnak. Bárhogyan nyúlunk is ehhez a témához, a külvilágból nagy eséllyel lesz a visszatérés kapcsán valakinek egy negatív megjegyzése. Ha az anya hamarabb visszamegy dolgozni, akkor jön az ítélkezés: „Mi lesz a gyerekkel?” Ha nem megy vissza: „Akkor te most nem csinálsz semmit?” Arra kell ügyesen figyelni, hogy melyek a számunkra értékes vélemények, amik hasznos visszajelzésként szolgálnak. 

A magyar társadalom 75 százaléka szerint a gyereket hátrány éri, ha hároméves kora előtt az anyja visszamegy dolgozni, és ebből az következik, hogy gyakoriak lehetnek otthon is az ehhez kapcsolódó konfliktusok. Mit lehet ilyenkor tenni?

Érdemes megkeresni az ellenállás valódi okait. Ha mondjuk megoldást jelenthetne a bölcsőde, de a másik fél ellenzi, akkor valójában nem az én munkavégzésemmel van problémája, hanem az elhelyezéssel, és ezzel a feladattal már lehet kezdeni valamit, például megpróbálni eloszlatni az ellenérzéseket, vagy keresni segítséget, megkérni a nagyszülőket, hogy vigyázzanak a kicsire, amíg az anya nincs otthon. 

Minden változás erősen érinti a gyerekeket is. Hogyan segítsük őket az új helyzethez való alkalmazkodásban?

Nem vagyok gyerekpszichológus, de az biztosan fontos, hogyha születik egy döntés, amiben a szülőpár mindkét tagja egyetért, akkor azt a gyermek felé az életkorának megfelelően kommunikálni kell. Következetesnek kell lenni és lehetőség szerint figyelni annak a biztonságnak a megőrzésére, amit a közös rítusok adnak. 

Lehet, hogy anya elment dolgozni, de továbbra is ő az, aki általában olvassa a mesét, elaltat, és a csiklandozós játékunk sem marad el.

A GYED-ről visszatérő apák helyzetére is van rálátásod?

Igen, és azt tapasztalom, hogy nekik is sok nehézséggel kell megküzdeni. Amikor egy apuka marad otthon a gyerekkel, sok esetben negatív megítélés övezi a döntését. Ennek többek között az az oka, hogy a társadalom számára evidens, hogy az édesanya a gondoskodóbb fél, ő megy el szülési szabadságra vagy táppénzre, és ő készíti a vacsorát. Az apákra pedig az a súly nehezedik, hogy tőlük várják el a kenyérkereső szerepet, és ha ő marad otthon a gyerekkel, az „sérti” ezt a prekoncepciót. 

A másik negatív megítélés abból származik, hogy van a pszichológiában egy fogalom, ami az „ideális munkavállalót” jelöli. Az ideális munkavállaló minden elé helyezi a munkáját, nagyon fontos számára, és elkötelezett is benne. A férfiakkal szemben erősebb az elvárás, hogy ennek a kategóriának megfeleljenek. Az is nehezíti a dolgukat, hogy sokan jó élményként élik meg, ha van lehetőségük ilyen mélyen bevonódni a kisgyerekük életébe, később viszont stresszforrást jelenthet számukra, hogy olyan munkaadót találjanak, aki támogatja őket abban, hogy továbbra is jelen legyenek. 

Kép

Kép: Rawpixel

Milyen eszközökkel lehetne segíteni a dolgozó szülőket?

Először is meg kell ismertetni a társadalmat ezekkel az élethelyzetekkel, és nyitottnak kell lenni az érintettek igényeire. A társadalmi aspektus mellett szülőként nekünk is fontos tudatosan készülni magára a visszatérésre, míg a munkáltatói oldalon a transzparencia, az informálás, az igényekre szabott támogatás és támogató hozzáállás lehet a legfontosabb eszköz. A munkavállalók egy olyan csoportjáról van szó, akiknek vannak élethelyzeti sajátosságai, de ez egy átmeneti állapot. Egy állomás a karrierben, amiből a szülői életút során több is adódhat.

Vagy inkább egy szerpentines útszakasz tele bukkanókkal. Mit kezdjünk a mélypontokkal?  

Meg kell nézni, hogy a kimerültségnek mi az elsődleges oka. 

Nem érdemes azt csinálni, hogy amikor úgy érzem, hogy az egyik területen kicsit kevésbé voltam jelen, akkor gyorsan átpakolok programokat a másik területre. 

Ez nem fogja önmagában enyhíteni a nyomást. Mert ha konfliktusok vannak a munkahelyen, hiába olvasom este a mesét, zakatol az agyam, nem tudok jelen lenni. Ez a másik irányba is igaz, ha nehéz a beszoktatás, hiába ülök az irodában, nehezebben tudok koncentrálni. Érdemes megvizsgálni a feszültség kiindulópontját, és első körben azon a területen kell megoldani a problémát, ahol az keletkezik. 

Januárban a hónap témája: család ÉS munka. További cikkeink a témában itt érhetőek el. 

A nyomdába indult, gyűjtőtáborba jutott

1943-ban már hadiállapot volt az országban, amikor Károly álmait követve besétált egy nyomdába, és kérte, hogy vegyék fel nyomdásztanulónak. Különböző próbák és feladatok elé állították, melyek közül az egyik színkeverést sehogy sem sikerült megoldania, végül tanára javasolta neki, hogy az általa kevert színnel kenje felül a mintapaletta árnyalatát. Ezzel a kis csalással bejutott a nyomdába, szövegrajzoló lett, és végre meg tudta venni az első dobfelszerelését. Alapított egy saját zenekart, mellyel tánciskolákban játszottak élő zenét, később már légoltalmi pincékbe húzódva muzsikáltak.

1944-ben bevonultak a németek, a nyilaskeresztesek átvették az uralmat, a lakosság pedig többnyire pincékben bujkált, csak időnként mentek ki élelemért, ilyenkor a gránátrobbanás vagy puskaropogás hangjára egyszerűen hasra vágódtak. 

Károly élénken emlékezett arra a napra, amikor egy sebesült ló biztosította a húsadagjukat és egyben a túlélésüket.

1945-ben még folytak az utóharcok, amikor a 18 éves fiú már megpróbált eljutni a nyomdába. Emlékezete szerint akkor szélesítették a Dózsa György utat, hogy egy fasiszta sárkányt ölő orosz katona szobrát felállíthassák (a szobor végül nem készült el), amikor öt fegyveres orosz katona feltartóztatta, és annak ellenére, hogy igazolni tudta magát, ezen a február 1-jei napon egy sorompó mellett félreállították. 15–20 fiút gyűjtöttek akkor össze, és igyekeztek elhitetni velük, hogy csak egy kis munkáról, „málenkij robotról” van szó. A megnyugtatásnak szánt kifejezés a történelem sodrásában félelmetes értelmet nyert.

Nagyjából kétszáz embert hajtottak be a régi Divatcsarnok (későbbi Otthon Áruház, ma már csak urbex keretében látogatható színhely) pincéjébe, akik közül néhányan már három napja ott vártak étlen-szomjan. Károly elosztogatta a zsebében tartott tízdekányi földimogyorót. Végül tízes sorokba állítva összesen kétezer ember hurcoltak el, köztük magyar és német katonákat, nyilasokat, civileket, minden válogatás nélkül. A mai gödöllői Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem területén hoztak létre egy hevenyészett gyűjtőtábort, ahol az orosz fegyőrök leterítettek egy pokrócot, és minden értéktárgyat begyűjtöttek a foglyoktól. 

A gazdagodásnak ezt a formáját akkoriban hivatalosan zabrálásnak nevezték. Egy orosz gyűjtőtábor teljesen más elképzeléseken alapult, mint a szervezettségről is hírhedt német táborok. Itt kiszámíthatatlan volt minden. 

Gödöllőn például csak annak volt csajkája, aki hozott magával, Károly egy asztalfiókot használt tányérként, míg át nem váltott egy barátságosabb megjelenésű lámpabúrára. Kanálként az öt ujja szolgált. 

Néhány fiút, akikért fizettek, elengedtek, és néhány fiatalkorú gyereket is.

Kép

Hadifoglyok Sztarij Oszkolban,1942-ben − Fotó forrása: Fortepan/Konok Tamás id.

A „szerencsés” menekülő és a megalázott maradók

Károly történetének épp ebben a mondatban rejlik a teljes abszurditása. Ugyanis reménykedett benne, hogy egy évvel átírva a születési évét fiatalkorúnak vélik, és hazaengedik. Ez ugyan nem történt meg, de egy másik szálat, a menekülés szálát jól összecsomózta vele.

Gödöllőről egyetlen férfinak sikerült megmenekülnie. Ezt a történetet maga Örkény István is megirigyelhette volna, ugyanis a férfi a latrinaként ásott nagy gödrön átfektetett deszkáról beleesett a bűzös masszába, és miután sorstársai kipiszkálták a gödörből, az orosz fogvatartók egyszerűen kirugdosták őt a táborkapun, mert bántotta az orrukat a szag. Azt hiszem, Örkény azt mondaná, hogy ha ezt logikai szálon futva alaposan végiggondoljuk, nagy igazságokra jöhetünk rá. Tény az, hogy a következő próbálkozónak nem sikerült a trükk, még verést is kapott az élmény után. 

Néhány nap múlva százasával vagonírozták be a foglyokat, és a romániai Foksány felé indították a szerelvényt. A vonat felé gyalogolva a téli havas alkonyban egy férfinak sikerült megszöknie. A fogolyszakasszal szemben egy fiatal nő szánkón húzta a kislányát, amikor az egyik fogoly hirtelen mellette termett, és ő is megfogta a szánkó kötelét. Vajon mi játszódhatott le ennek az édesanyának az agyában pár pillanat alatt? 

Meg se nyikkant, csak meghitt kettesben elhúzták a szánkót a szakasznyi fogoly mellett. Senki nem szólalt meg.

Az oroszok később két utcán csúfolódó férfit egyszerűen befogtak a szökött, illetve a kiebrudalt rab helyére, így szám szerint kétezer ember érkezett Ukrajnába, egy Terni nevű községbe. Terniben egy felrobbantott cukorgyár várta a csapatot, és kiderült, hogy a „kis munka” addig tart, míg a gyárat teljesen újraépítik. 

Először hosszú gerendákat kellett a kivágott fákból gyalulniuk, hogy saját magukat bekerítsék. Minden reggel brómtablettát kaptak, hogy férfias igényeiktől megszabadítsák őket, vászoncipőket kaptak, havonta volt zuhanyzás. Rövid idő alatt minden lakó betetvesedett, és olyan gyöngék voltak, hogy eltérő politikai elveiken sem tudtak összeverekedni.

Nem tudom megállni, hogy a tetvetlenítés terni módiját meg ne osszam. Tehát a recept: áss egy nagy lyukat a földbe, tedd bele minden ruhadarabodat úgy, hogy csak egy csücsök látszódjon ki, és amikor fél óra múlva megindul a tetűáradat, egy gyufásdobozba gyűjtsd össze őket, majd égesd el a dobozt. Az eljárás minden élő tetűtől megszabadít, ám a serkékre nézve hatástalan, tehát a folyamat, amelynek bizonyos körökben „bravúrstikli” a neve, azonos időközönként megismétlendő. 

Kép

Hadifoglyok húznak maguk után egy lótetemet egy orosz munkatáborban, 1943 − Fotó forrása: Fortepan

Cipőbe, ruhába varrt üzenetek

A történet másik szála Károly édesapján át vezet. Ő ugyanis nagy ultis kártyamesterként jó barátságban volt munkahelyén az orosz gyárparancsnokkal, aki kártyázás közben ígéretet tett arra, hogy kapcsolatai révén hazahozatja a fiút. Az orosz parancsnok kerestette is Károlyt, de azt a választ kapta, hogy bár van egy hasonló nevű fogoly, de az egy évvel későbbi születésű. 

Ha egyezett volna az évszám, már két évvel hamarabb hazakerülhetett volna. 

A sokadik kihallgatáson Károly végre rájött, hogy mi a helyzet az évszámokkal, és eljátszotta, hogy oroszul keveri a két számjegyet. Ez hihetően hangzott.

„Pasli doma!” – ezekkel az ígéretes szavakkal küldte őt haza a táborvezető. Német tiszti zubbonyban, magyar pantallóban, orosz tiszti csizmában engedték útjára, amelyeket a kórházi ágyban fekvők fogasairól szedtek össze. A ruhába és a cipőbe üzeneteket varrtak a táborlakók, és Károly így kipreparálva, egy őr kíséretében érkezett meg Budapestre 1947. december 2-án.

Otthon mákos tésztát kért ebédre, miközben igyekezett édesanyját és az őrt eltántorítani attól a szándékuktól, hogy minden ruháját azonnal elégessék, bennük az üzenetekkel. Az orosz őr vacsorára is maradt, majd „bárisnyát” (nőt) igyekezett szerezni a család által, de a Keleti körül szálldosó éjszakai pillangók visszautasították a férfit, mert orosz inge elárulta kilétét. Így aztán römizéssel telt az este. 

Károlyt hazatérte után örömmel fogadta a nyomda, a pártba kérése nélkül vették fel, és szocialista szemináriumba íratták, ahol egy hadifogolytársa volt az előadó. Sokat tanult a szovjet-magyar „barátságról”, és „önként” vállalta a kultúrvezetői pozíciót. 

1956-ban feleségével és kislányával együtt az itthon maradás mellett döntöttek, később viszont meggondolták magukat, ám novemberben eltévedtek Katymárnál, és újra magyar földön kötöttek ki.

Károly nyomdai fényképészként ment nyugdíjba. A magyar állam 1995-ben 242 ezer forintnyi kárpótlási jegyet adott 34 hónap fiatalságért. A szovjet állam nem kért bocsánatot. Károly lánya, Emília kérésére született meg a könyv, aki szerint az akkori fiatal generáció alig tudott a történtekről, és aki szerette volna, ha minél többen megismerik a valóságot. 

Forrás: Miklósi Károly: Málenkíj robot