„Amikor a restaurátorok elkezdték vizsgálni a Szentháromság-szobor anyagát, kiderült, hogy 1993-ban az összes figurát műkő másolatra cserélték. Az eredeti szobrok azonban eltűntek, így keresésbe kezdtünk. Vörös Tamásnak, a Veszprémi Érsekség főépítészének jutott eszébe, hogy a veszprémi Davidikum-kollégium kertjében, a kerítésnek támasztva látott néhány kőszobrot, amelyet már teljesen benőtt a borostyán. Bár nagyon rossz állapotban találtunk rájuk, kiderült, hogy ezek valóban a szoborcsoport eredeti figurái” – mondja Dr. Nagy Veronika művészettörténész, a Work In Progress kiállítássorozat kurátora arról, hogyan bukkantak rá a barokk Szentháromság-szobor eredeti alakjaira.

Schmidt Ferenc szobrász-kőfaragó mester alkotása 1750 óta áll a veszprémi vár főterén. Az ország több pontján – például a budai várban, Sopronban, Óbudán, Baján – találunk hasonló szoborcsoportokat, amelyeket pestisoszlopként is emlegetnek, a legtöbbet ugyanis a városokon végigsöprő járványok után emeltették. A veszprémi szoborcsoport azonban sokkal inkább a kereszténység diadalának, egy új korszak kezdetének az emléke: a veszprémi vár hosszú ideig török kézen volt, a magyarok csak komoly harcok árán tudták visszafoglalni.

Kép

 Falmaradványokra bukkantak a szobor alatt

A Szentháromság-szobrot a várnegyed megújításának részeként restaurálják. A közterületen álló barokk alkotás Veszprém városának tulajdonában van, ám mivel Padányi Biró Márton püspök állíttatta, a Veszprémi Érsekség feladatának tekinti, hogy a várnegyed épületeivel együtt helyreállítsa a leromlott állapotú szoborcsoportot is. A puha, mállékony követ nemcsak az időjárás, a csapadék és a fagy, hanem a talajból felszivárgó nedvesség is károsította, ezért a szakemberek legfontosabb feladata az volt, hogy a vízelvezetést megoldják. 

Amíg a szobor szárad, addig is védőréteg került a felületére – az alkotás 2025-re nyeri el végső állapotát. 

„A mai Szentháromság tér helyén egykor apró házak, szűk sikátorok voltak, a Szentháromság-emléket az elbontott kanonokházak helyén állíttatta fel Padányi püspök. A régészeti vizsgálatokból kiderült, hogy ezeket az épületeket annak idején nem bontották el teljesen, körülbelül egyméteres magasságban meghagyták a falakat, majd a területet földdel töltötték fel. Ám ezek a falmaradványok nem engedik elfolyni az esővizet, hanem ciszternaként benntartják a nedvességet, amely jelentősen károsította a követ” – magyarázza a művészettörténész.

Írásos emlékek vannak arról, hogy a szoborhoz már a 18. és a 19. században is hozzá kellett nyúlni, legutóbb pedig 1993-ban javították – ekkor cserélték le műkő másolatokra az eredeti szobrokat, amelyeket most megtaláltak, majd a restaurátorok megtisztítottak, megvizsgáltak, 2023-ban pedig a nagyközönségnek is bemutattak.  Tavaly a szobrokat a Szent István Templomban csodálhatták meg az érdeklődők, idén pedig a Biró-Giczey Házban nézhetik meg.

Kép

A veszprémi Szentháromság-szobor eredeti részei

„Sajnos nincs meg az összes eredeti szobor, többet még mindig keresünk, és ebben a lakosság segítségét is kérjük. Abban reménykedünk, hogy ezek a különleges alkotások még mindig itt vannak Veszprémben, talán egy pincében vagy kertben hevernek elfeledve. A Szentháromság-szoborról tartott korábbi túráinkon mindig felhívtuk erre a látogatók figyelmét, és ketten jelentkeztek is, így került vissza hozzánk egy puttó, illetve a Szűz Máriát ábrázoló szobor” – mondja Dr. Nagy Veronika, hozzátéve: az eredeti szobrok a későbbiekben múzeumban kapnak majd helyet, tanúskodva arról, hogyan nézett ki a 18. században a barokk szoborcsoport.

Egy sümegi festmény alapján derült fény a szobor titkára

A szoborral kapcsolatos másik kérdésre a sümegi plébániatemplomban találták meg a választ a szakemberek. Azt tudták, hogy az alkotás – amelyen a Szentháromság szimbóluma mellett Szűz Mária, Szent Márton, Bűnbánó Magdolna, Árpád-házi szentek, Szent Ágoston, Szent Flórián, Szent Rókus és Sárkányölő Szent György is látható – egykor részben festett volt, ám hogy pontosan milyen lehetett a 18. században, azt nem lehetett megállapítani.

„Padányi Biró Márton püspöknek Sümegen volt a székhelye, ahol a püspöki palotát és a plébániatemplomot is ő építtette. Utóbbi karzatán található egy 18. század közepéről származó falfestmény, amelyen felfedezhető a veszprémi Szentháromság-szobor is. Ez az alkotás igazolja, hogy a szobor világos kőszínű, a domborművek, a puttók, a csúcsán a Szentháromság pedig aranyozott volt” – magyarázza Dr. Nagy Veronika, hozzátéve: a sümegi festménynek köszönhetően derült ki az is, hogy a talapzaton lévő puttók eredetileg apró lámpásokat tartottak a kezükben. „Ezzel világították meg a szoborcsoportot, amely páratlan látvány lehetett a Várhegy tetején a 18. században” – emeli ki a szakember.

További információk a projektről a beruházás hivatalos Facebook-oldalán olvashatók.

A cikkben szereplő fotókat készítette: Nagy Lajos, Gaylhoffer-Kovács Gábor 

Forrás: Salt Communication

„Két évvel ezelőtt egyik ismerősöm angyalföldi társasházi lakását festettem. Munka közben néztem a hazaérkező lányokat a lépcsőházban, köszöntem is mindegyiknek. Ő is pont ment haza az egyik délután, de rám sem hederített. A nagy munka közben derült ki, hogy van egy kiadó lakás a házban, én pedig albérletet kerestem akkoriban. 
Végül pont annak a lánynak lettem a szomszédja, aki nagyon tetszett, de hetekkel azelőtt még vissza sem köszönt. 
Ez szerencsére megváltozott, gyakran mosolyogtunk össze a folyosón, később beszélgetni kezdtünk. Elmesélte, hogy a vízvezeték-szerelője hanyag munkát végzett, és az összes csap csepeg a fürdőben. Teljesen tanácstalan volt, így átmentem segíteni.” A romantikus filmre emlékeztető epizódot Fülöp Attila meséli a Csak Egyet Szolgálat hajléktalanokat ellátó menedékének egyik „nyugiszobájában”.
 
A vízvezeték-szerelésből nagy szerelem szövődött, Attiláék összeköltöztek, eljegyezte kedvesét, és hónapokkal ezelőtt megszületett közös gyermekük. A családapa szerepkörét érintő kérdésemre nagyon őszintén válaszol, miközben a kislányáról készült fényképeket nézzük a telefonján: „Nehezen megy. A gyermek születése előhozta az összes jellemhibám, amelyeken még nem sikerült túllépnem vagy változtatnom. Ezek a lelki folyamatok ijesztő gombokat nyomogatnak bennem, felkavarják a múltam, és olyan saját gyerekkori élmények is előjönnek, amelyekről eddig nem is tudtam. 

Nekem például nincs apamintám, nem láttam senkitől, hogy mi a feladat férfiként a családban.

Anyám volt egy személyben a minden, de igazából egy idő után ő beletört ebbe a feladatba.” 

Attila most annyit tud, hogy pénzt kell hazavinnie, bár ez csak egy része a család fenntartásának.  
„Vannak még adósságaim a múltból, ezek nyomasztanak. Úgy ¬családapának lenni, hogy saram is van, de közben az életem értelmét, vagyis a családomat megtartsam érzelmi és anyagi biztonságban, nagy és nehéz feladat, főleg az én múltammal. Ráadásul lelkileg egyikünk sem egészséges, mindkettőnknek kell saját magán is dolgoznia.” 
 

Fülöp Attila szinte még gyerekként kezdte megismerni az élet nehezebb oldalát. „Loptam, csaltam, hazudtam, hogy menő cuccokat vásárolhassak, mert tetszeni akartam a csajoknak.” Amikor lebukott, megfogadta, hogy többé nem fog lopni, másnap mégis megtette. Kamaszként szívta el az első marihuánás cigarettát, és bár nem ízlett neki, a következő már bejött. 

A diszkóban keményebb anyagokkal találkozott, ezeket már vásárolta is, néhány év elteltével pedig az egyik legerősebb szer, a kristály rabja lett.  

„Nagyon nagy arcom volt, és önelégült voltam. A lakbért drogra költöttem, ezért egy idő után kiraktak az utcára. Ezek után általában összeszedtem magam gyorsan, dolgoztam és edzésekre jártam. Amikor elkezdtem jobban kinézni, akkor egyből azt gondoltam, hogy most már jöhet a buli, mert én mindent megtehetek, király vagyok. Persze mindig visszaestem. És a negyedik utcázásomkor már éreztem, hogy ez lelkileg teljesen szétroncsol. Addig azt gondoltam, hogy ezek a pofonok erősítenek, de a valóságban csak lefele csúsztam.” 

Az isteni gondviselésnek köszönhetően Attila a legnehezebb pillanatban találkozott egy titokzatos segítővel, aki az első kapaszkodót jelentette jó néhány évvel ezelőtt azon a rögös úton, és aki elvezette a lépcsőházban szövődött szerelemhez és a családalapításhoz. 
Ki lehet a rejtélyes segítő? Milyen szerepe volt Attila megtérésében, megerősödésében a Csak Egyet Szolgálatnak? 

Magazinunk és a Média a Családért Alapítvány gondozásában megjelenő Mégis podcast adásában Attila részletesen mesél életéről és terveiről a műsor szerkesztőjének, Keresztes Ilonának. 

A Csak Egyet Szolgálat alapítója, Kunszabó Anna is megszólal a műsorban, ahol egy eddig Attilának is ismeretlen részletet oszt meg abból az időszakból, amelyben Attila segítségre szorulva, „beállva” érkezett meg reggelente a melegedőbe. 

 

Bár Attila az elmúlt években csupán egy-két alkalommal látogatott vissza a Csak Egyet Szolgálat menedékébe, a stúdióban rögzített beszélgetés rá is akkora hatással volt, hogy azóta önkéntesként rendszeresen visszatér segíteni régi otthonába.  

 Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg a Szerencsejáték Zrt. támogatásával. A magazinra előfizethet itt.

A közösségi média korában alig maradtak titkaink. Míg a felhasználókat egykor jogosan érte kritika, amiért kizárólag az életük pozitív részeit tárták a nyilvánosság elé, ma már a többség ugyanúgy beszámol a fájdalmairól, kudarcairól is. 2024-ben az Instagram nem csupán egzotikus nyaralások, ínycsiklandó ételek és tökéletes családi fotók gyűjtőhelye, hanem az a platform is, ahol őszintén vallunk mindarról, ami nem működik az életünkben. 

Továbbmegyek: nehézségeink és küzdelmeink kendőzetlen megosztása a hitelesség fokmérőjévé vált, ezért kevés olyan dolog maradt, amiről valóban hallgatunk, és azok is zömében a szégyenhez kötődnek. Mert amíg a szégyen megszűnik, ha felfedjük a kiváltó okát, a jó dolgokkal kapcsolatban néha érdemes lehet csendben maradni. Legalábbis ezt mutatják a legfrissebb kutatások.

A sötét titkok hatása a mentális egészségünkre

Aki őrzött már valaha olyan titkot, amiről semmiképp sem szerette volna, hogy kiderüljön, az pontosan tudja, mennyi mentális energiát képes felemészteni a titkolás, hallgatás. Fárasztó folyamatosan arra figyelni, hogy mit mondunk, hogyan fogalmazunk, kivel mennyit osztunk meg. 

Emberi kapcsolatainkra is súlyos teherként nehezedik, amikor sötét titkot hordozunk, különösen, ha az adott információ másokat is érint. 

Például amikor a család egyik tagja hallgat el olyan dolgot, ami fontos lenne. A titkot a szégyen mellett erős bűntudat kísérheti azokban az esetekben, amikor felelősnek érezzük magunkat a történtekért, de táplálhatja azzal kapcsolatos szorongás is, hogy a kitudódása megnehezítené szeretteink életét. 
Fontos, hogy minderről tudjunk beszélni valakivel, akiben valóban megbízunk. Amikor ugyanis a hallgatás mellett döntünk, elvágjuk magunkat attól a lehetőségtől, hogy mások segítő kezet nyújtsanak, megvigasztaljanak vagy egyszerűen csak megnyugtassanak, hogy semmivel sem lettünk kevesebbek a szemükben.

Van az a titkolózás, ami hasznos

Sir Nicholas Wintonról még a felesége sem sejtette, mekkora titkot őrzött hosszú évtizedeken keresztül. Grete a padláson kutatva véletlenül akadt rá egy jegyzetfüzetre, ami több száz, számára ismeretlen nevet és fényképet tartalmazott. Így derült ki, hogy a férje majdnem 700 zsidó gyermeket mentett meg a holokauszt idején, ám erről akkor sem beszélt senkinek, amikor már következmények nélkül megtehette volna. 

Sir Winton nem vágyott az elismerésre. Egyszerűen elég volt számára a tudat, hogy helyesen cselekedett, és megtette, ami tőle telt.

Lehet, hogy nekünk sem ártana gyakorolni ezt a fajta mentalitást? A titkolózás ugyanis nem minden esetben káros, sőt! A legfrissebb kutatások szerint megéri többet megtartani magunknak, különösen, ha jó dolgokról van szó. Azok a titkok ugyanis, amelyek pozitív tartalommal bírnak, feltöltik és élénkítik az embert. 

Kép

Sir Nicholas Winton – Forrás: Wikipedia

Egy kísérletben a résztvevőket két csoportba osztották aszerint, hogy egy örömteli hírt – például egy bimbózó párkapcsolatot vagy egy közelgő utazást – megosztottak valakivel vagy sem. A kutatók ezt követően arra kérték őket, hogy reflektáljanak az élményre. Az eredmény: azok, akik egy örömteli titkos információra fókuszáltak, jóval energikusabbnak érezték magukat, mint azok, akik egy ugyanolyan eseményt korábban már megosztottak mással. 

Hogy minek köszönhető ez a kivételes hatás? A jó titkok egyrészt azért töltenek fel minket, mert kellemes rájuk gondolni, ízlelgetni, forgatni magunkban őket. Másrészt, amikor a pozitív történéseket mások elől elhallgatjuk, többnyire nem a félelem motivál, hanem teljesen szabadon döntünk. 

Nem nyomás alatt, a lehetséges következményektől tartva cselekszünk, hanem személyes meggyőződésből, mert ehhez van kedvünk.

De lássuk, hogyan tudjuk kamatoztatni ezt a tudást a gyakorlatban! Kezdhetjük például azzal, hogy egy-egy jó hírt késleltetve osztunk meg a közösségi médiában. Előléptettek? Egyszerűen csak élvezd ki a pillanatot, és vonatkoztass el attól, hogy mások hogyan reagálnának! Eljegyeztek? Engedd, hogy az emiatt érzett öröm teljesen áthasson! Sikerült egy vizsgád? Ünnepeld meg csendesen! 
Ha pedig nem szeretnél várni valami jó eseményre, te magad is dönthetsz úgy, hogy létrehozol egy titkot azáltal, hogy adományozol vagy önkénteskedsz. Bánk nagylelkűen mindazzal, amid van, mert a tudat, hogy valakinek könnyebbé tetted a napját, akkor is felélénkít, ha sehol sem számolsz be róla. És itt még nincs vége: a titkolózásnak van egy másik fontos hozadéka is számunkra.

Vegyük fel a harcot a megfelelési kényszerrel!

A legtöbb információt azért osztjuk meg magunkról, mert visszajelzésre vágyunk. Szeretnénk, ha mások elismernének, dicsérnének, és tetszésüknek adnának hangot, ezért kiposztoljuk a sikereinket, jó cselekedeteinket, hétköznapi küzdelmeinket. Az, hogy így működünk, a világ legtermészetesebb dolga, hiszen ahogy a mondás is tartja: a megosztott öröm dupla öröm, a megosztott fájdalom fél fájdalom. 
Ám amikor a lelkiállapotunk a lájkok számától és az ismerőseink véleményétől kezd függni, ideje lehet más megközelítést alkalmazni. Dallas Willard amerikai filozófus egy előadásában úgy emlegette a jó cselekedetek tudatos titokban tartását, mint egy gyakorlatot, amely megszabadít attól, hogy mások elismerésének éljünk. 

Amikor ugyanis a visszajelzések rabjává válunk, már nem az ad örömet, ami tettünk, hanem az, ahogyan mások reagáltak rá.

Ezért, ha te is küzdesz azzal, hogy mások elismerését kivívd, itt és most felveheted a harcot a megfelelési kényszerrel, ha egy pozitív tapasztalatodat egyszerűen megtartod magadnak. Semmivel sem lesz kevésbé értékes, ha mások nem tudnak róla, ám te magad talán jobban fogod ízlelgetni az élményt, ha arra figyelsz, és nem pedig a környezeted reakciójára. 

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Örök igazságokat igazol a tudomány: „Ne tudja a bal kezed, hogy mit tesz a jobb”

Szeretem, amikor a modern kutatások több ezer éves bölcsességeket támasztanak alá, különösen, mivel hajlamosak vagyunk arra a hozzáállásra, amit C. S. Lewis kronológiai sznobizmusnak hívott. Azt gondoljuk, hogy mi mindent jobban tudunk, mint az elődeink, mivel fejlettebb világban élünk, ezáltal több információ birtokában vagyunk. Ami részben igaz is. Valóban olyan technológiák állnak rendelkezésünkre, amelyekről az elődeink még csak nem is álmodtak. 

Ám azt is pontosan látjuk, hogy a régiek olyan bölcsesség birtokában voltak, amit mi ma nem felfedezünk, pusztán alátámasztunk. 

„Ne tudja a bal kezed, hogy mit tesz a jobb”, tanította Jézus, azaz úgy cselekedjünk jót, hogy azt nem kürtöljük szét a környezetünkben. Olyankor ugyanis kifejezzük, hogy végső soron nem másoknak akarunk tetszeni. Elég, ha a Mindenható tudja. Lehet, hogy Sir Winton is emiatt hallgatott a jó tetteiről? Mindenesetre az idős úr 106 évet élt, aminél aligha létezik erősebb bizonyíték arra, hogy egy pozitív titok megélénkítheti a szívet. Jézus azt mondta, hogy aki a jó tetteiért megelégszik az Istentől kapott elismeréssel, annak meglesz a jutalma. Talán ezt is értette alatta.

Társaskocsi mindenkinek 

Az első társaskocsi-vállalat Blaise Pascal matematikus–filozófus ötlete nyomán jött létre 1662-ben. A szolgáltatást elsőként a Napkirály, XIV. Lajos próbálta ki, így nem meglepő, hogy az újdonság a nemesek körében vált népszerűvé. A vállalkozás csupán tizenöt évig működött, az ezt követő másfél évszázadban a postakocsikat használták távolsági személyszállításra. A XIX. századtól a távolság legyőzésének új alternatívája a vasút lett, azonban a városok növekedésével egyre nőtt az igény a rövidebb útvonalon közlekedő, tömegek számára is elérhető eszközök iránt. Erre kínált megoldást 1826-ban egy nantes-i vállalkozó, aki a városközpont és a külvárosi fürdő között indított társaskocsikat. A városi tömegközlekedés egyik alapjává vált szolgáltatás voiture omnibus, azaz kocsi mindenkinek néven vált ismertté.

Hat krajcárért a Városligetbe 

A pesti omnibuszközlekedés 1832. július 1-jén indult el. Kratochwill János vállalkozó a helybeli céhmesterekkel készíttetett fedett kocsikat, amelyek a két kávéháza, a mai Széchenyi István tér és a Városliget között közlekedtek a Király utcán keresztül, a három kilométeres távolságot körülbelül húsz-huszonöt perc alatt tették meg. A szolgáltatás új korszakot nyitott a város életében, addig a többség gyalog járt, csupán a tehetősebb réteg utazhatott bérkocsin, egylovas konflison vagy kétlovas fiákeren. 

A reggel hat és este hat óra között óránként, majd fél óránként közlekedő omnibuszoknak nem voltak megállói, ott álltak meg, ahol az utasok le akartak szállni.  

A források szerint nem Kratochwill omnibusza volt az első: „Boldogult Lechner Ödön, a zseniális építőművész mesélte, hogy a nagyapja […] próbálta ki a huszas évek utóján Pesten az első omnibuszt”, amire „senki sem akart ráülni. Végre is az öregúr dühbe gurult és egy vasárnap fölrakta a feleségét meg a gyermekeit a szokatlan közlekedési alkalmatosságra és úgy utazott ki a Városligetbe. Az utazásban azonban nem volt köszönet, mert »a népek« csudájára jártak a különös alkotmánynak, az uccagyerekek utánaszaladtak Lechner kocsijának és mindenféle cifra dolgot kiabáltak Lechner után” – olvasható a Magyar Hírlap 1929-es számában. 

A nyolc-tizennégy férőhelyes omnibuszra a jegyek távolságtól függően hat-tíz krajcárba kerültek. Mivel egy cseléd napi bére húsz-harminc krajcár volt, elsősorban kiskereskedők, hivatalnokok, kézműves mesterek és értelmiségiek tudták kihasználni az új tömegközlekedés lehetőségeit. Ennek ellenére a mindenes-, cimborás-, vagy pajtáskocsiként is emlegetett eszköz olyan népszerűvé vált, hogy egy hónappal később a budai oldalon is elindult az első omnibusz, a Tabánból a Vízivároson át Lipótmezőre közlekedett. 

Kép

Fotó forrása: Fortepan

Divatos, mint az omnibusz 

„Pesten húsz év előtt még alig volt omnibusz. A Császárfürdő akkori bérlője, Szekrényessy József állíttatott néhány nagy és nehéz bárkát. Egy pár járt a császárfürdőbe, négy-öt (többnyire üresen) a Városligetbe, s majd néhány a fejlődni kezdő Új-Pestre. Az ötvenes években a lakosság nagy része még szégyenlő az ily olcsó társasutazást. De az évtized végén szaporodtak a kocsik, s a polgárság rájuk kapott. E tized elején pedig, kivált miután Deák Ferenc és társai is mindig omnibuszon jártak ki a Városligetbe, egészen divatba jött. Azóta gyakran láthatni rajtuk oly előkelőket is, kik különben pompás, címeres fogatokkal is rendelkeznek” – írta A Fővárosi Lapok 1869. januári száma.  

Az omnibuszok ismertségével párhuzamosan a járatok zsúfoltsága is nőtt, a Honderű 1845-ös száma szerint „oly ketreczhez hasonlítanak, mikben a baromfiak a megpukkadásig összezsúfoltatnak”. 

A kocsik hamarosan vidéken is megjelentek, 1847-ben már Sopronban, tíz évvel később pedig Szeged, Miskolc, Debrecen, Szombathely és Székesfehérvár utcáin is közlekedtek, elsősorban a városközpont és a vasútállomás között szállították az utasokat. 

Kép

Fotó forrása: Fortepan

A konkurencia: a lóvasút 

Az omnibuszforgalom 1866-ban egyik napról a másikra visszaesett: elindult a lóvasút. A kötöttpályás közlekedést eleinte a bányákban használták, előtte a csilléket emberi erővel mozgatták a fa nyompályákon. A XVIII. század második felétől a fát vasszerkezetre cserélték, emellett lovakat kezdtek használni a kocsik húzására, így a nehezebb tárgyak mozgatása is hatékonyabbá vált. 

Az első menetrend szerint közlekedő személyszállító lóvasutak 1803-ban, Dél-Londonban indultak, hazánkban először 1827-ben Pest-Kőbánya között létesítettek vonalat, de a szolgáltatás csupán egy évig működött. Ennek ellenére országos hálózatot terveztek, 1840–1846 között pedig Pozsony és Nagyszombat, majd Szered között ismét elindult a lóvasút-közlekedés, azonban hosszú távon sem a sebessége, sem a terhelhetősége nem vehette fel a versenyt a gőzzel. 

A gőzvontatás viszont a városokban nem aratott sikert, így történt, hogy 1860-ban átadták az első magyar városi lóvasutat Lippán. Pesten hat évvel később jelent meg, a mai Kálvin tér és Újpest-Városkapu közötti szakaszon közlekedett először, két évvel később pedig már a budai oldalon is elérhető volt a Lánchíd és Zugliget, valamint a Lánchíd és az óbudai Fő tér között. Az 1887-ben megjelentő villamosvasutak vetettek véget a lóvasutak idejének, az utolsó, margitszigeti járat 1928- ban szűnt meg. 

Az utolsó éjjel 

A főváros 1884-ben szabályrendeletben egységesítette az omnibuszutazás feltételeit. Többek között meghatározta, hogy a maximum hét és fél méter hosszú és két és fél méter széles kocsikat jelzőlámpákkal kell ellátni, a tíz utas befogadására alkalmas belső térben pedig gyertyával lehet világítani. A századfordulóval megjelentek az emeletes buszok, amelyek tetejére keskeny vaslépcső vezetett. Ezek a kocsik ihlették az Éjjel az omnibusz tetején című közismert operettslágert, amely 1926-ban debütált Zerkovitz Béla Csókos asszony előadásában. 

Míg 1832-ben öt omnibusz közlekedett és évente megközelítőleg kétszázezer utast szállított, 1912-ben már százhatvanegy kocsi állt a 13,4 millió utas rendelkezésére. 

Ezeket a kocsikat fokozatosan szorították ki az 1890-es években megjelenő autóbuszok, amelyek 1915 márciusától közlekedtek menetrendszerűen Budapesten. Az utolsó omnibuszjárat 1929. november 5-én a Villányi úton haladt át, az eseményről így írt a Magyar Hírlap egyik szerzője: „Nem tudok mosolyogni a szegény omnibusz letörésén. Az omnibusszal egy darab régi Pest vonult el az Andrássy útról és az öreg, zörgőcsontú, döcögő járművekkel, a kocogó omnibuszlovakkal mintha egy darab kedélyesség költözött volna ki a város belsejéből.”  

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.
 

Kisiskoláskoromban, emlékszem, én is többféle dolgot gyűjtöttem: odáig voltam a szép, különleges szalvétákért, a bélyegekért, de egy időben a csokoládépapírok sem hagytak hidegen. Nemcsak az akkoriban itthon még ritkaságszámba menő svájci édességek borításait ragasztottam be egy erre elkülönített füzetbe, hanem ugyanígy a „váras” szerencsi csokoládék papírjait is eltettem. A rajongásom idővel alábbhagyott, így jelentős mennyiséget nem halmoztam föl ezekből, sőt még az összegyűltek is elkeveredtek valahol az évtizedek folyamán.

Ám ezt a szenvedélyt nem biztos, hogy mindenki kinövi, vagy képes egészséges keretek között tartani. Remek példa erre az az idősebb, távoli rokonunk, akit évről évre jobban elborítanak a különböző tárgyak, holmik, amiktől képtelen megszabadulni. 

A műanyag kupakoktól kezdve réges-rég nem létező számítógépekhez való processzorokig, adathordozókig rengeteg kacatot gyűjt – a vele egy fedél alatt lakók nagy „örömére”. 

Ők időről időre hiába próbálják győzködni arról, hogy szabaduljon meg a felhalmozott tárgyak legalább egy részétől. Még ha nekikezd is egy szortírozásnak, hamar arra a következtetésre jut, hogy tulajdonképpen semmit sem dobhat ki, hiszen honnan is tudhatná, mikor lesz rá szüksége.

Derékig ért a szemét a kertjében 

Amikor a tágabb ismeretségi körömben kérdezősködtem, nem tud-e valaki olyan emberről, aki szenvedélyesen gyűjtöget, azonnal két történetet is megosztottak velem. Egyikük egy ma már a hatvanas éveiben járó agglegény, mérnök, aki idős szüleivel élt évtizedeken keresztül. Ezalatt gyakorlatilag telerakta a háromszobás lakásukat mindenfajta kacattal, de szigorúan dobozolva. Az ismerősöm elbeszélése szerint az illető szobája úgy nézett ki, hogy embermagasságig felpakolt dobozok között volt egy kis ösvény ajtótól ajtóig, és csak az ő ágya volt szabad a szobája egyik szegletében. Az ágya alatt is könyvek voltak, gyakorlatilag azok tartották a matracot.

A gyűjtögetésnek egy még ennél is aggasztóbb és veszélyesebb szintjét példázza annak a gyerekkora óta mentálisan sérült néninek az esete, aki egyedül él a kertvárosban, egy kis házrészben. A kertjében derékig ér a szemét. 

A környező kis üzletekkel tart kapcsolatot, tőlük hozza el a nap végén, záráskor zacskókban a szemetet, amit aztán lerak a kertjében. 

A szomszédok nagyon rossz szemmel nézik ezt, mert patkányok is elszaporodhatnak a hulladékok között. Bár a hatóságok időről időre erőszakkal elviszik a szemetét, az újra felhalmozódik egy év alatt. 

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Hol a határ kikapcsolódás és kóros szenvedély között? 

Az, hogy ártalmatlan hobbiról vagy már valami másról van szó, egyfelől az dönti el, hogy ki milyen szintű késztetést érez egyes tárgyak felhalmozására. A kényszeressé válásra utalhat például a rendezettség hiánya. Akinek a tárgyak gyűjtögetése egyfajta kikapcsolódás, kellemes tevékenység, az az általa gyűjtögetett tárgyakat rendezetten, visszakereshetően tartja: a bélyegeit például albumokba, a képregényeit pedig gondosan, erre kijelölt polcokra rakosgatja. A kényszeres gyűjtő viszont kontroll nélkül, szinte megszállottan halmoz, a tárgyak pedig idővel mindent elboríthatnak, káoszt – emiatt esetleg szégyenérzetet – eredményezve. 

Összességében elmondható, hogy a gyűjtőszenvedély addig tekinthető ártalmatlan hobbinak, amíg nem befolyásolja negatívan az életminőséget, és amíg azzal sem magunknak, sem a környezetünknek nem ártunk. Bár sokan küzdünk a szemétfelhalmozás jelenségével vagy a rendetlenséggel otthonunkban, a kényszeres gyűjtögetés ezen túlmutat.

A gyűjtögetés – fokozatait tekintve – az enyhétől az egészen súlyos szintig terjedhet. Míg bizonyos esetekben a gyűjtögetésnek nincs nagy hatása az illető életére, másoknál előfordulhat, hogy olyan mértékeket ölt, amikor már komolyan befolyásolja a mindennapokat. A folyamat általában már serdülőkorban elkezdődik, és az életkor előrehaladtával fokozatosan súlyosbodik. 

Ahogy az érintett idősödik, egyre több olyan dolgot tart meg, amit talán soha nem használ, amihez emlékei sem kötődnek, és aminek nincs helye, sőt pénzben kifejezett értéke sem. 

A rendetlenség egyre nyomasztóbbá válhat, ami miatt kerülheti, hogy idegenek lépjenek az otthonába. A rendellenesség nagyobb valószínűséggel érinti a 60 év feletti embereket és a mentális betegségekben szenvedőket. 

A kényszeres gyűjtögetés, vagy más néven gyűjtőszenvedély-zavar a BNO (Betegségek Nemzetközi Osztályozása) szerint a kényszeres és kapcsolódó zavarok kategóriájába tartozik. Egyes szakemberek szerint olyan mentális állapotok kísérőjelensége lehet, mint például az OCD (a kényszergondolatokkal küzdő obszesszív-kompulzív zavar), valamint egyéb szorongásos betegségek, például depresszió, poszttraumás stressz-zavar vagy ADHD (figyelemhiányos hiperaktivitási zavar). 

A gyűjtőszenvedély-zavarban érintettek számára nagy nehézséget okoz, amikor valamitől meg kellene szabadulniuk, mert ezt úgy élik meg, hogy a tárgyakat meg kell menteniük a kidobástól. Már a tőlük való megszabadulás gondolata is stresszt kelthet bennük, ahogy amiatt is szoronghatnak, hogy a jövőben még szükségük lehet ezekre a tárgyakra. Sok gyűjtögetési zavarban szenvedő embernek olyan kognitív problémái is lehetnek, mint például a döntésképtelenség, a perfekcionizmus vagy a halogatás. A kényszeres tünetek megjelenését ugyanakkor sok esetben stresszes vagy traumatikus események – például válás vagy egy szeretett személy elvesztése – váltják ki.

Amikor a gyűjtőszenvedély túlzottan elhatalmasodik, előfordulhat, hogy az illető élettere beszűkül, mert mindenütt limlomok és kacathalmok vannak a lakásában. Ez olyan, fontos napi feladatok elvégzése elé gördíthet akadályt, mint például a főzés, takarítás, az alvás és a fürdés. Szélsőséges esetekben megeshet, hogy ezek az emberek egészségtelen vagy nem biztonságos körülmények között élnek: a felhalmozott tárgyak tűz- és balesetveszélyesek lehetnek. A gyűjtőszenvedély-zavar a kapcsolatokban, de a társadalmi és munkahelyi tevékenységekben is problémákat okozhat. Gyakran családi konfliktusokhoz, elszigetelődéshez és magányhoz vezet.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

A szakértő lelki segítség lehet a megoldás, de kevesen élhetnek vele

Néhány gyűjtögetési zavarban szenvedő ember felismeri, hogy a viselkedése problémás, sokan viszont nem. Az együttélés mellett hatalmas kihívást jelenthet a környezet, a közvetlen családtagok, rokonok számára, hogyan vegyék rá az illetőt arra, hogy beszélgessenek a problémájáról. Szakértők szerint a hozzátartozók sokkal rosszabbat tesznek azzal, ha maguk próbálják meg eltüntetni a kacathalmokat. Félő, hogy ez csak haragot, sértettséget szül az érintettben. 

Bármennyire megterhelő is lehet érzelmileg, a családtag azzal segít a legtöbbet, ha támogatóan közelít, saját vagy esetleg professzionális segítséget ajánlva. 

A gyűjtőszenvedély-zavar elsődleges és általában hatékonynak bizonyuló kezelési módja a kognitív viselkedésterápia, aminek során az érintettek megpróbálják megérteni a kényszeres halmozás okait, és azt, hogy hogyan csökkenthetik a szorongásérzetet a tárgyak kidobásakor. A terápiás szakemberek szervezési és döntéshozatali készségeket is fejlesztenek, amik abban segíthetnek, hogy jobban tudják kezelni a tulajdonukat. Azonban sok gyűjtőszenvedélytől szenvedő ember számára ez elérhetetlen az elszigetelt életmódja vagy a rossz anyagi helyzete miatt.

A hegyek kapcsoltak össze Titeket, és bizonyos értelemben a hegyek választottak el egymástól. Hogyan kezdődött a közös történetetek? 

2014 májusában egy budapesti mászóteremben, egy előadáson találkoztunk. Én a Grossvenedigerre készültem, ő pedig Pakisztánba, ahol sikeresen elérte a 8051 méter magas Broad Peak csúcsát. Utána barátokon keresztül egy közös mászás alkalmával a Bakonyban ismerkedtünk meg közelebbről.

Milyen emlékezetes élményeitek voltak a magaslatokban?

Szerettünk együtt túrázni, sziklán mozogni, jeget mászni. 2015-ben Szilárd a K2 elérésével próbálkozott, Varga Csaba hegymászóval együtt. Én egy alaptábori túrán vettem részt, és úgy kalkuláltuk ki, hogy az expedíció végére érjek a hegy lábához. Abban az évben az időjárási körülmények miatt mindenkinek vissza kellett fordulnia, mégis ez az egyik legszebb közös élményünk maradt, mindketten visszavágytunk Pakisztánba. 2016-ban a földrajzi Európa legmagasabb pontjára, az 5642 méteres Elbruszra is eljutottunk Kosztán Csabi barátunkkal együtt. A csúcsmászást megelőző éjszakát a két csúcs közötti nyeregben töltöttük, ötezer méter fölött. Imádtuk minden pillanatát! De ugyanúgy szerettünk elmenni a szomszédos Pilisbe, illetve egyik kedvenc sziklamászó helyünk a Bükkben található Hámor.

A hegyek szeretetén és a közös kihívásokon túl mi fogott meg Szilárdban?

Nagyon vonzónak találtam a személyiségét, de nem voltam oda a hosszú hajáért. A levágatásával kapcsolatban el is veszítettem egy fogadást. Nyugodt volt, életvidám, kedves, figyelmes, és sok mindenben hasonlóan gondolkodtunk. 

Nedeczky Júlia mondta egyszer – aki magyar nőként először mászott nyolcezres csúcsot –, hogy annyira hasonlítunk egymásra, mintha testvérek lennénk. 

Kép

Fotó forrása: Legindi Tímea

Szilárdból mi az, ami tovább él a kisfiatokban, Somában? 

Soma határozott, kedves kisfiú, mindkettőnkre hasonlít külső és belső tulajdonságaiban egyaránt. Azt szoktam mondani, hogy Szilárd kitartásával az én makacsságomat örökölte (nevet). Egy vérbeli outdoor kisfiú, aki imád sátrazni. Nagyon sportos, bár soha nem vártuk el tőle, inkább igyekeztünk, igyekszem jó példát mutatni. Neki a mászás annyira hétköznapi dolog, mint más családokban a biciklizés. Beleszületett abba, hogy az apukája jégcsákányokat és karabinereket pakol a nappali közepén. Számára ebben semmi meglepő nincsen. Amikor három-négy évesen elvittük egy budapesti mászóterembe, 13 méter magasan elakadt a falon, mert még nem érte el a következő fogást azon az útvonalon. Sírni kezdett, minden szem ránk szegeződött, és azt gondolhatták, hogy na, Suhajdáék kínozzák szegény gyereket. Kérdeztük, hogy leengedjük-e, de felszívta magát, néhány perc után tovább indult, és felért a fal tetejére. Nem mi erőltettük, ő szerette volna.  

A magasság és a hegyek továbbra sem tántorítanak el titeket?

Eddig sem készültem nyolcezres csúcsok mászására, és továbbra sem célom. De voltak olyan magashegyi terveim, amiket Szilárddal szerettünk volna megvalósítani, és most bajban vagyok, mert nemcsak társ, hanem mászótárs nélkül is maradtam. Februárban viszont egy hetet a Magas-Tátrában töltöttem, ami lelki szempontból is sokat adott.

Szilárd társ nélkül mászta meg 2022-ben a 8516 méteres Lhocét, és a Mount Everestnek is egyedül vágott neki. Ő sem talált megfelelő társat?

2021 végén fogalmazódott meg benne, hogy a „Big Five”-ot szeretné teljesíteni, ami bolygónk öt legmagasabb hegycsúcsának elérését jelenti. Korábban évekig Klein Dáviddal másztak, de ezt követően mindketten a saját céljaik elérésére koncentráltak. 

Egy hegymászófeleségnek nemcsak tolerálnia kell férje szenvedélyét, hanem megérteni és ösztönözni őt. Mégsem lehet könnyű szerep otthon várni, és a távolból kísérni az útját.

A legtöbb ember tudatosan választ párt; egy extrém sportolónál szerintem ez még jobban kiéleződik. Szilárd korábban angoltanárként dolgozott, 2014 óta viszont igazi versenysportolóként készült hegymászó céljai megvalósítására. 

Ha megérted a másik indíttatását, és elfogadod, hogy ez a hivatása, akkor nem kételkedsz benne. Én mindig biztattam Szilárdot. 

Voltak szép és nehéz expedíciók is, de a korábbi tapasztalatok – beleértve a kudarcokat is – kellettek ahhoz, hogy sikeres legyen. Így állhatott első magyarként 2019-ben a legendás K2 csúcsán. Szilárd ugyanígy támogatott engem minden elképzelésemben. Nagyon szeretett, és rendkívüli módon megbecsült. Nyugodt lehetett, mert tudta, hogy bármi adódik itthon a távolléte alatt, megoldom. Bízott bennem, én pedig benne. Nemcsak a felesége voltam, hanem együtt is dolgoztunk az expedíciók megvalósításán: több mint tízéves sportkommunikációs gyakorlattal a hátam mögött részt vettem a szervezésben, közben pedig tartottam a kapcsolatot a médiával és a partnerekkel.   

Fotó forrása: Legindi Tímea

Mikor érezted azt, hogy Szilárd soha többé nem tér vissza a Mount Everestről?

Sokkal hamarabb, mint bárki más, de az utolsó pillanatig bizakodtam, reménykedtem. Azt gondoltam, ha arról van szó, akkor képes túlélni akár egy éjszakát is 8000 méter fölött. Nemcsak fizikálisan, hanem mentálisan is nagyon erős volt. Amikor egyértelművé vált, hogy későre jár, és nagyon magasan van, akkor tudtam, hogy nagy a baj, de még volt reális esélye a keresésnek, mentésnek.

Utolsó naplóbejegyzésében ezt írta: „Most vagyok a legközelebb az Everest csúcsához: a sikerhez.” Mi lehetett a gond, ami miatt mégsem érte el?

Egy tragédia mindig több apró hibából tevődik össze. Hogy mi történt akkor, amikor Szilárd nem csatlakozott a fix kötélhez, azt nem tudjuk pontosan. 

Nagy valószínűséggel magashegyi beteg lett. Szeretném hinni, hogy módosult tudatállapotban volt, amikor már nem fáj semmi, hallucinál, és nem szenved. 

Bár annak is lehet esélye, hogy véletlenül nem csatlakozott a rögzített kötélhez, és onnantól kezdve elég egy rossz lépés. Ahol utoljára látták, olyan távolságban volt a rögzített kötéltől, hogy nem lehetett könnyen megközelíteni. Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy Szilárd nem tekintett az Everest megmászására vissza nem térő lehetőségként, és nem abból adódott a tragédia, hogy túlvállalta magát. Sokat beszéltünk arról, hogy ha ketten képesek voltunk összehozni a legnagyobb költségvetésű expedíciót a semmiből, akkor ez bármikor újra sikerülhet.

Soma hogyan fogadta, hogy nem látja többé az apukáját?

Ez volt a legnehezebb pillanat, amikor el kellett mondanom neki, hogy Szilárd nem jön haza. 

Az elhangzottak alapján nem olyan lehetsz, aki mindig visszanéz, és azzal gyötri magát, hogy mi lett volna, ha…

Sőt, nagyon károsnak tartom ezt a fajta hozzáállást. Engem nem mozgat meg az, hogy mások mit gondolnak, vagy mi lett volna, ha másképp történnek az események. A múltbéli dolgokon az ember nem tud változtatni, előre kell nézni. 

Ha folyton ezen rágódnék, akkor az egész életemet egy borús viharfelhő alatt tölteném ahelyett, hogy a jó dolgokra fókuszálnék. 

Annak ellenére, hogy gyászolok, vannak szép pillanatok is a mindennapjaimban. 

Akik a sportban képesek önfegyelemre és kitartásra, talán az élet különböző területein is könnyebben szembenéznek a problémákkal. 

Igen, az teljesen biztos, hogy másfajta szemléletmódot ad a sport. Nemrég lefutottam az első maratonomat, amire azért is vagyok büszke, mert ezekben a nehéz hónapokban volt olyan mentális erőm, hogy fel tudjak készülni erre a nagy megmérettetésre. 

 

Harmonikus életvezetésről, generációk közötti kapcsolatokról, az elégedettség lehetőségéről és az időhöz való viszonyunkról tartott előadást Kozma-Vízkeleti Dániel családterapeuta Telkiben, az Itthon az Otthonunkért Egyesület meghívására. Felvezetőjében kifejtette, hogy a mindennapok számtalan feladatát látva azt érezhetjük, a napi 24 óra szűk keresztmetszet mindenre, mégis azon gondolkodunk, hogyan juthatna megfelelő idő a teendőkre.

Kozma-Vízkeleti az amerikai Zimbardo professzor gondolataira alapozva kezdte előadását. Az egyensúlykeresést három idődimenzió, a jelen, a múlt és a jövő mentén vizsgálta. Hogy hogyan tekintünk ezekre, az egy belső szemüvegen, a hozzáállásunkon múlik, és mindez döntően befolyásolja az életünket.

Kép

Kozma-Vízkeleti Dániel – Forrás: Média a Családért Alapítvány

Szánunk-e magunkra a jelenünkben napi 45 percet?

A szakember a jelen kérdéskörében felvezette, hogy ma „elváráskultúrában” élünk. A bennünk élő elvárások jelentős része az értékrendszerünkből fakad. Hitelesen saját magunk és a szeretteink felé is azokat az elvárásokat tudjuk közvetíteni, amik ezekből származnak. A terapeuta egy példával folytatta. 

A telefonunk feltöltéséhez napi 45 perc szükséges. De magunkra szánunk-e ennyi időt? 

A készüléken is vannak alkalmazások, amelyeket nem használunk, csak futnak a háttérben, és merítik az akkumulátort. Vannak ilyen „applikációk” bennünk is, mint az aggodalom, amelyek folyamatosan merítik a lelki tartalékainkat. Kozma-Vízkeleti felhívta a figyelmet arra is, hogy a lelki energiánk nagy részét arra fordítjuk, hogy rágódunk a múlton, és aggodalmaskodunk a jövő miatt. Az aggodalom és más lélekmerítők sok energiát elvisznek, és nem tesznek pluszt az életünkhöz. De tudunk-e a jelenünkre úgy tekinteni, mint lehetőségre?

A jelen harmóniájához az egyik legépítőbb lehetőség, ha időnként teremtünk magunknak olyan időszakokat, amikor az életünk ritmusát élhető tempóhoz igazítjuk. Olyan túlingerelt életstílust alakítottunk ki ugyanis, amire az idegrendszerünk nincs felkészülve, de még a gyermekeinké sem.
A terapeuta igen szemléletes és reális példával élt: „Párhuzamosan legalább négy ablak meg van nyitva a gépünkön, váltogatunk a hírek, az Excel-tábla és még két másik ablak között, folyamatosan igyekszünk befogadni mindent. 

A gyermekeink olyan meséket néznek, amikben 17 másodpercenként kötelezően van egy fordulat, egy esemény. 

Amikor intézménybe kerülnek, a szülő csodálkozik, hogyan viselkednek, mert tantermi körülmények között ezeket a tanár nem tudja reprodukálni. Csodálkoznak azon is, hogy a gyerek unatkozik, mert nem tud figyelni, és vizsgáltatják, figyelemhiányos vagy hiperaktív-e, pedig csak a túlingereltséget szokta meg.”

Egy aktív hobbi, tevékenység jobban oldja a stresszt, és fel is tölt, különösen, ha társas, azaz van módom megosztani mással, számomra fontos személyekkel. Tehát nem mindegy, hogy a szabad pihenésre szánt óráinkat mivel töltjük. Énidőre abban az esetben lesz lehetőségünk, ha a családunkat megtanítjuk arra, hogy van egy bizonyos időszak, amikor érzelmileg nem vagyunk hozzáférhetők.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Erőforrások az előző nemzedékekből

„Tekintsünk a múltunkra!” – folytatta Kozma-Vízkeleti az idősíkok mentén történő egyensúlykeresést. Hogyan válhat erőforrássá a múlt? Kijelentette: az egyes nemzedékek időben eltolva ugyanazon az életúton járnak. „Ezt egy csigalépcsőnek, életspirálnak képzeljük el – mi, az aktív középnemzedék a másodikon vagyunk, a gyerekeink az elsőn, a nagyszülők a harmadikról mosolyognak rajtunk, amikor épp elrontjuk azt, amit ők is elrontottak anno velünk, a gyermekeikkel.” 

Minden korosztály a saját szintjéről látja a világot: a gyerekünk azt várja, hogy a másodikról ugyanúgy lássuk, mint ő az elsőről. De mi, szülői felelősséggel és élettapasztalattal felruházva nem láthatjuk ugyanúgy. A fiatal korosztály általában úgy gondolja: „Én mindent máshogy fogok csinálni” – véli a szakember. 

Ezzel a negatív mintákat akarják elkerülni: „Nem akarok elválni, ahogy a szüleim tették.” De mit fogok helyette csinálni?

Ezt is ki kell alakítanom, hívta fel a figyelmet. Amit megtagadtunk, annak a nagy részét akaratlanul is visszük tovább. Bízzuk hát a leszármazó nemzedékre, hogy gazdálkodjék a hozott mintákkal, vigye tovább azt, ami az ő életét segíti, és tegye le azt, amit ő nem szeretne cselekedni. Így adódik tovább a változtatás lehetősége. 

A felmenő nemzedékeink komoly kríziseket és életnehézségeket oldottak meg. Ők erre képesek voltak, így a saját problémánkat mi is meg fogjuk tudni oldani – biztatta az előadó a hallgatóságot.

Kezdd el a változtatást, tanuld meg humorral látni a világot!

„Holnap az lesz más, amit ma elkezdünk másképp csinálni” – állapította meg Kozma-Vízkeleti. Meglátjuk-e a lehetőséget a fejlődésre? A jövőnket képesek vagyunk-e úgy alakítani, hogy megtervezzük, és a számunkra fontos értékek mentén döntéseket hozunk? Amikor belekerülünk egy nehéz élethelyzetbe vagy kapcsolati nehézségbe, keressük-e a fejlődést, az előrelépés lehetőségét?

Mindannyiunknak van története, amely bátorító, és előbbre visz. Ennek észrevételéhez fontos szemlélet az elengedés képessége. „Csak akkor vagyok jó anya, ha 7/24-ben 100 százalékig a gyermekeim rendelkezésére állok. Csak akkor vagyok jó férj, ha mindig egyetért velem a feleségem. Csak akkor vagyok jó munkatárs, ha mindig száz százalékot nyújtok.” Ezeket mind lehet másképp szemlélni, általában elegendő „elég jónak” lenni a terapeuta szerint.

Ugyanakkor figyelmeztetett: lehetünk nem jól is! Az energiánk nagy részét arra fordítjuk, hogy mindig azt mutassuk kifelé, hogy fantasztikusan vagyunk. 

Nem az érzéseinkért és az állapotunkért vagyunk felelősek, hanem azért, hogy mit kezdünk ezekkel. 

Azért leszek felelős, hogy kikerüljek valamiből, hogy tegyek ellene, hogy feltöltődjek. Előadása zárásaként a szakember kifejezetten fontos életszemléletre figyelmeztetett: a humor nem a dolgokat változtatja meg, hanem azt, ahogyan szemléljük azokat. Nagy ajándékot tudunk egymás számára adni azzal, ha a humor segítségével oldunk egy feszült helyzetet, mert így könnyebb szembenéznünk vele.

Úton lenni az élet rendje

Ahány utazó, annyi megszívlelendő tanulság. Petényi Mirkó egykori bencés diák, több mint két évtizede lelkes zarándok, ma már turisztikai szakember, az Aktív- és Ökoturisztikai Fejlesztési Központ ügyvezetője szerint egy zarándoklat során az útfüggőség korlátlan szabadsággal párosul. „Az, hogy ilyenkor csak egyetlen döntést kell meghoznunk – hogy elmegyünk A-ból B-be a célunkig – pont ellentétes a mindennapokkal, amikor a folyamatos döntéskényszer agyonnyomja az embert. Egy zarándok tartja magát a döntéséhez, ami végtelenül felszabadító, mert onnantól, hogy elindul, van ideje mindazzal foglalkozni, amitől addig az apró napi döntések elvették az energiáját.”

Azaz van ideje befelé figyelni, közelebb kerülni nemcsak az úti céljához, hanem önmagához is. Ezért lehet, hogy az El Caminót kétszer is végigjáró Mirkó személyes tapasztalatai szerint a zarándokok többsége kalandvágyból indul útnak, ám a túra egy ponton zarándoklattá válik számukra. 

Az átélt fizikai határfeszegetés ugyanis a lelki komfortzónából is kimozdít, óhatatlanul formálja az embert.

Ez is a könyvbemutatón hangzik el, ahol az egyik szerző, a Pannonhalmi Főapátság „zöldfelelőse”, Imre atya megerősíti: a zarándoklat kizökkenés a berögzültségből, mert úton lenni az élet rendje. „A nyitottság és a ráhagyatkozás pedig a kulcsszavak – véli a másik szerző, Brúnó testvér. – Mert csak sejtjük, mi vár ránk, de pontosan nem tudhatjuk. Rá kell hagyatkoznunk egy nálunk sokkal nagyobb jóra, bízva abban, hogy a megfelelő helyre, akár nemesebb célhoz is visz, mint amit mi elképzeltünk.”

Kép

Fotó: dr. Szász Adrián

Istenélmények a maguk idejében

„A Kéktúra egyik állomásán, egy bakonyi faluban leültem szendvicset ebédelni – kapcsolódik egy saját inspiráló példával a felvetéshez Imre atya. – Három alak közeledett imbolyogva, akik aztán meghívtak magukhoz ebédre. Mint kiderült, azért jártak bizonytalanul, mert a fogyatékossággal élők otthonának két lakójához és egy gondozójukhoz volt szerencsém. Az otthonban egy négyzetalakú asztalnál vettek körül hárman s figyeltek rám teljes nyitottsággal. Ismerős volt a helyzet, de csak, miután elhagytam a falut, jöttem rá, honnan. Rubljov Szentháromság-ikonja pont ebben az elrendezésben festette meg a Szentháromság három személyét, s mi, akik nézzük az ikont, vagyunk a negyedikek, akik odaülhetnek a Szentháromság asztalához. Én pedig akkor odaülhettem… Hátborzongató istenélmény volt.”

Gazsi Zoltán hamarosan Lin-csi apát, egy 9. századi tibeti szerzetes tanítását adja nekünk tovább, aki már a maga idejében megfogalmazta a tucatnyi századdal később még aktuálisabb igazságot: milyen keveset tudunk magunkról – ami pedig oly fontos lenne –, s mennyivel többet az anyagi világról, ami alig visz előre. „Mindenki járja a maga zarándokútját, amelynek fordulataiból – párválasztás, válás, betegség, újrakezdés – tanulnia kell. Ha elkényelmesedünk, nem érkeznek meg azok a csodák, amik kiélezett helyzetekben igen. Amikor úgy volt, hónapokon belül meghalok, a lányaim verset, dalt írtak hozzám. Hány szülővel történik ez meg? Betegség nélkül átélhettem volna? Családilag arra jutottunk, aligha. Nem tudunk mindent kontrollálni, néha hagynunk kell, hogy az élet rendezze a dolgainkat.”

A terheinket viszont tudatosan is letehetjük, bár ennek idejéről és módjáról nem biztos, hogy mi döntünk. Pannonhalmi lelki gyakorlatokon lehet részt venni labirintusjárásban, amikor afféle mini zarándoklat keretében egy tárgyat szimbolikusan letehet az ember a labirintus közepén, hogy otthagyjon, elengedjen valamit. A hosszabb utakra induló zarándokok célja is sok esetben ez. „De nem érdemes rágörcsölni, meg kell hagyni a szabadságot, hogy majd jön az Isten, és elveszi tőlem a terhemet, vagy ad hozzá valami jót, vagy segít cipelni, ami igazi kegyelmi pillanat lesz. 

„Nem csak mi határozzuk meg, hogy mikor szabadulunk meg a szívünket szorító érzésektől, gondolatoktól. A mindenható közbenjár, amikor eljön az ideje”

– hangzanak Brúnó testvér megnyugtató szavai.

Kép

Petényi Mirkó, Gazsi Zoltán és Erdődy Orsolya moderátor beszélget a szerzőkkel – Fotó: dr. Szász Adrián

A fellélegzés sohasem magányos 

Érdekes, hogy maga a könyvbemutató beszélgetés is felér egy friss lélegzetvétellel, ahogy egy jól sikerült zarándoklat is levegőhöz juttatja a lelket. Imre atya szerint a bennünk élő kisgyermek szavát is csak ekkor halljuk meg, pedig máskor is fontos volna. A fellélegzés, az elengedés, a megkönnyebbülés lehet egy zarándokút legszentebb pillanata, ami adott esetben pont akkor történik meg belül, amikor a test kívül már fáradt, akár fáj is. Bizonyos szempontból jó ezt másokkal együtt átélni, akkor közös kinccsé válhat a jelenlét, amelyből mint biztonságot adó, szép élményből még évekig töltekezhetünk. Igaz, aki egyedül indul útnak, gondolatban az is magával viszi az őt mélyen foglalkoztató embereket.

Sőt, bármikor kaphat társakat útközben, különös rövid találkozások formájában, akár egy-egy útmenti megállóban, jegyzi meg Petényi Mirkó. „Azért jó, hogy vannak zarándokutak, ahol jó eséllyel a többi gyalogló is zarándok, mert így sokkal könnyebb szóba állni, hosszabb-rövidebb időre egymás társaivá válni. Az Átmenet című könyv is jó társa lehet a zarándoklást még csak tervezőknek éppúgy, ahogy a »fekete öves« zarándokoknak. S ne feledjük, az élmény átéléséhez korántsem muszáj Spanyolországig menni. Tihanyból Pannonhalmára elgyalogolva is ugyanúgy megérinthet minket az út szelleme.”

A bemutató végén magam is zsebre teszek egy példányt a kötetből, amely – egy utazónak micsoda áldás ez – tényleg farzsebben elfér. Pedig tizenöt fejezetnyi elmélkedés, praktikus életvezetési tanács, kérdés, feladat, imádság és szentírásrészlet sorjázik benne. A kiadványt a magvas gondolatok mellett áthatja a gyakorlatiasság és a szerzők életkorából adódó fiatalosság. 

Gazsi Zoltán azzal enged utunkra, hogy egy kutatás szerint egy 78 évig élő ember az életéből – alvást, munkát, más kötelező teendőket leszámítva – összesen kilenc esztendőt tölthet olyan tettekkel, amelyekért valójában a világra jött. 

Megfogadom: úgy járom tovább a magam zarándokútját, hogy ez a „kilences” értékesen teljen.

Először 2020-ban írt egy gazdasági hetilap a romantikus kapcsolatok – szerelmek – matematikai tervezéséről. Ez már a randevúzás idején kezdődik, egy Excel-tábla és statisztikai módszerek bevetésével. A számok segítségével a randevún megjelenők egyes tulajdonságai pontokká és százalékokká válnak. A pontok azt jelzik, hogy mennyire ideális a jelölt, a százalékok pedig azt, hogy mennyire érdemes vele újra találkozni. Ezek a módszerek a vállalati hatékonyság eljárásai. Alkalmazásukkal a cégek belső folyamatai eredményesebbé – értsd, célorientáltabbá, gyorsabbá és kevésbé akadályozottá – tehetők. Márpedig ez kell sokak szerint a párkapcsolathoz is. Egy új-zélandi pár például egy, a vállalatoknál alkalmazott projektmenedzser-algoritmust használt arra, hogy a házasságukat folyamatosan jobbá tegyék. 

A rendszer mért, ők pedig havonta tartottak szakmai meetinget, elemezve az eredményeket, és kitűzve a szükséges változtatási irányokat.  

Megjelent tehát az a szerelmi tudás, amelyet nem az érzelmekből, a szenvedélyből, az önismeretből, hanem az üzleti iskolákból meríthetünk. A házasság mint gazdasági közösség egykori elvét felfrissítve – egyúttal elfeledve a morális kötelezettségek egyidejű „béklyóját” – jött létre az a felfogás, amelyre épülnek a randiappok (ma már a párkeresők több mint hatvan százaléka ezeken kutat és talál mindenféle partnert) és az új műfajú emberi kötődések. Mint amilyen például a kapcsolat helyett az úgynevezett helyzetség (valahogy így lehetne fordítani az angol situationship kifejezést). 

Ez az a páros formáció, amelyben az elköteleződésnek nincsen távja, az együttlétből pedig kizárhatók bizonyos, a kapcsolat kényelmét vagy gördülékenységét rontó tényezők. Mint például az egyéni gondok megosztása, a konfliktus, az egymás áldozatos támogatása és a többi. A helyzetség olyasféle együttlét valakivel, amely helyzetek sorozatában és nem az élet egészében valósul meg. Miért jó ez? Mert bármivel összelegózható, mert az adott célra hatékonyan alkalmas, mert a válások korában nem ígér, mert az individualizmus korában csak annyit nyújt, amennyit még „megéri” adni. 

Különös egyébként, mert miközben egyre többen keresik a mesterséges intelligenciában az érzelmi „társat”, miközben egyesek a digitális asszisztensükkel házasodnak össze, mély összecsengést érzékelve az algoritmussal, aközben a másik embert szívesen látjuk kiszámíthatónak, a kapcsolatot pedig gazdaságilag hatékonynak. Mintha egyre tudatosabban bánnánk az élő kapcsolati tőkével: jól akarjuk befektetni, hogy soha ne veszítsünk. 

De vajon, ha nem veszíthetünk, van-e értelme a szenvedélynek? Ha nem halunk meg, van-e értelme az életnek? 

Ha nem hisszük, hogy a szeretet mértéktelen, van-e értelme a reménységnek? Ezeket a kérdéseket is érdemes volna egyszer statisztikailag elemezni.  

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Mit szóltál, amikor felkért az egyesület a nem mindennapi kampány egyik arcának? 

Meglepődtem, hogy rám gondoltak, de amint elmondták, miről van szó, rávágtam, hogy nagyon szívesen részt veszek benne. Hálás vagyok, hogy szerepelhettem. 

Mennyire sikerül ily módon érzékenyíteni az embereket? Milyen visszajelzéseket kapsz?

A plakátokon olvasható, fogyatékossággal élők szájából elhangzó mondatok igazán figyelemfelkeltők. („Én is örülök, hogy látlak” – Juhász Tamás író, zenész, látássérült; „Tőlem is kérdezhetsz komolyat” – Pere Petra színésznő, Down-szindrómás; „Nekem is mondhatod, hogy foglaljak helyet” – Tóth-Kovalik Ádám orvos, kerekesszékes – a szerk.) Látva az utcán a plakátokat sokan előkapják a telefonjukat, és beolvassák a QR-kódot, mert kíváncsiak, miről is van szó. Rengeteg pozitív visszajelzést kapok, az egyesület Facebook-oldalán is sok kedves hozzászólás olvasható. Ismerőseimnek, barátaimnak egytől egyig nagyon tetszik a kampány. 

Forrás: Egy Sima Egy Fordított Egyesület az Inklúzióért

A veled készült videóinterjúból kiderül, hogy te is szeretsz humorizálni, akár a helyzetedről is. Miért tartod ezt fontosnak?

A humor segít átlendülni a mindennapi nehézségeken. Egyszer az egyik barátnőm mosta le a körmömről a lakkot. Amikor végzett, mondta, hogy jöhet a másik. 

Néztem rá: „Milyen másik? Nekem nincsen másik kezem.” Hirtelen ő sem kapcsolt, mindketten nevetésben törtünk ki. Azóta egyfajta szállóige köztünk, hogy „Jöhet a másik!”.

Gyakran viccelődöm a barátommal, barátnőimmel. Mondják is, örülnek, hogy ilyen nyitott vagyok, tréfálkozhatnak velem, és nem sértődőm meg egy-egy esetlen mondaton. 

Mik a személyes tapasztalataid, mit szólnak az emberek, amikor látják, hogy hiányzik az egyik alkarod?

Előfordul, hogy megbámulnak. Kisgyermekként zavart, olyankor anyukám elém állt, eltakart, mert látta, hogy nem érzem magam komfortosan; de ma már nem foglalkozom vele, nem is takargatom a kezem. Nyáron ugyanúgy hordok ujjatlant, mint bárki más. Ha valaki odajön és kérdez, szívesen válaszolok, de a legtöbb felnőtt inkább nem kérdez. A gyerekek viszont igen, ők sokkal bátrabbak és nyitottabbak. Nekik elég is az a válasz, hogy így születettem, ők nem gondolják túl. A kampány is erről szól: „Ne gondold túl, csak kezdd el a beszélgetést!”. Egyébként meglepett, hogy az egyetemen a szaktársaim nem csodálkoztak, nem kérdezősködtek, és nem is néztek rossz szemmel rám, tulajdonképpen természetesnek vették az állapotomat.

Emberi erőforrások szakra jársz. Mik a jövőbeni terveid?

HR-esnek készülök, szívesen foglalkoznék megváltozott munkaképességű emberekkel is. Mellette pedig szeretnék jógát oktatni. Sok kihívással találkozom benne, de megoldom, csak kézen állni nem tudok. 

Folyamatosan feszegetem a határaimat, régen úsztam, lovagoltam. Most a biciklizés, festés, gitározás, dobolás a hobbim. 

Épp most kezdek neki a jogosítvány megszerzésének, találtam olyan helyet, ahol van átalakított autó, amelyen én is könnyen meg tudok tanulni vezetni. 

Kép

A teljes plakát – Forrás: Egy Sima Egy Fordított Egyesület az Inklúzióért

A Képmás magazin áprilisi címlapján Illés Fanni paralimpikon szerepelt, aki alsó lábszárak nélkül született. Mit éreztél, amikor megláttad a képét? 

Elsőre az tűnt fel, hogy milyen szép lány, milyen szép hosszú haja van. Utána vettem észre, hogy nincsenek lábai. Kicsit ledöbbentem, nem számítottam erre. „Milyen bátor és merész!” – gondoltam magamban. Mindig tetszik, amikor nem modelleket, színésznőket tesznek a címlapra, hanem olyan nőt, aki más, eltér az átlagostól, mégis nagyon szép.

Mennyire érzed magadénak az érzékenyítést? Szívesen vállalnál további szereplést ebben a témában? 

Igen, jó érzés, hogy eljuthat a hangom másokhoz, és segíthetek azoknak, akik hasonló helyzetben vannak, de takargatják a kezüket, és nem mernek kilépni az utcára. Szeretnék példa lenni számukra, hogy merjenek merészek lenni. A világnak pedig meg akarom mutatni, hogy az én állapotom is természetes, csak más. Mindenkit arra biztatok, hogy merjenek közeledni hozzánk, és kérdezzenek. Sok újdonságot tanulhatunk ezekből az interakciókból, és tovább szélesedhet a látókörünk.   

Az Egy sima egy Fordított – Egyesület az Inklúzióért fogyatékossággal élő gyermekeket nevelő szülőkből és gyógypedagógus szakemberekből álló csapata 2017 óta azon dolgozik, hogy elfogadóbb és együttműködőbb társadalom jöjjön létre. Szemléletformáló foglalkozásokkal, gyógypedagógus-képzésekkel, sorstárscsoportokkal, kapcsolódásokkal és a jelenlegi kampánnyal is az a céljuk, hogy hidat építsenek az ép és a speciális igényű emberek között. Hogy eloszlassák az ép emberek fejében megfogalmazódó kételyeket, gondolatokat, amelyek meggátolják őket abban, hogy nyissanak a speciális igényűek felé. A városban és az online térben is megtalálható plakátok és hirdetések mellett az egyesület honlapján rövid videóinterjúkból is megismerhetjük a kampány négy fiatal arcát, megtudhatjuk, mit gondolnak az állapotukról, és hogyan állnak a világhoz. Az interjúk  itt tekinthetők meg. A szemléletformáló kampány koncepciója és megvalósítása mögött a Mediator reklámügynökség áll.