„Tükröm-tükröm, mondd meg nékem”

Sajnos nem meglepő, hogy egyes plasztikai sebészek megszerkesztett képekkel reklámozzák a munkájukat. Tanulmányok sora támasztja alá, hogy a közösségi médiában felbukkanó „előtte–utána” fotók java része manipulált: a megvilágítás, a páciens arckifejezése, sminkje és frizurája mind hatással van arra, hogyan érzékeljük a beavatkozások eredményeit.

A fényképek közelebbi vizsgálata másfelől nyugtalanító tendenciát tár fel: a finom szerkesztési technikák a hibátlan eredmények látszatát kelthetik, ami nem feltétlenül tükrözi a műtőkben és a rendelőkben végzett eljárások valóságát. Ezt igazolta egy korábban elvégzett tanulmány is, amelyben a szakemberek azt találták, hogy az Instagramon legnépszerűbb, plasztikai sebészet témájú hashtagekkel ellátott, „előtte–utána” posztok 97 százaléka vizuális „feljavításon” esett át.

Egy, a Plastic and Reconstructive Surgery Global Open szaklap hasábjain publikált vizsgálat több mint kétezer orvosesztétikai szolgáltató Instagramra feltöltött fényképét vette górcső alá. „Vizsgálataink során azt találtuk, hogy a különféle plasztikai eljárásokról készült, átlagosnak nevezhető előtte–utána fotók amellett, hogy közepes vagy rossz minőségűek, 40 százalékban potenciálisan megtévesztők is” – fogalmaz dr. Danny Soares floridai arcplasztikai sebész, az értekezés vezető szerzője. Ezek a fotók el tudják torzítani a valóságot azáltal, hogy posztolóik a bevett fényképészeti előírásokat, szabványokat figyelmen kívül hagyva szerkesztik meg őket. 

A leginkább félrevezető fotók a kezelés utáni pillanatokban készültek, mielőtt a beavatkozáson átesett testfelület szövetei gyógyulni, hegesedni kezdenek.

Ráadásul ezek a tartalmak erősödnek fel igazán a közösségi felületeken. „Mivel a drámai előtte–utána összehasonlítások hevesebb reakciót váltanak ki a felhasználókból, a rossz minőségű fotók sokkal gyorsabban terjednek – fűzi hozzá. – Emellett sok köztük a páciensek által készített szelfi is, gyakorta kedvező megvilágítással, sminkkel, szögekkel és szűrőkkel megszerkesztve – amiket az orvosesztétikai szolgáltatók általában anélkül vesznek át a saját profiljukra is, hogy beismernék a feljavítást, vagyis a végeredmények befolyásolását” – magyarázza dr. Soares. 

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Ráncba szedett valóság

Ügyes megvilágítással a bőr tökéletlenségeit, egy jól eltalált frizurával az arcfelvarrás hegeit is leplezni lehet, míg egy szélesebb mosoly máris megemeli az arcot, a pofazacskókat – csak hogy néhány trükköt említsünk azok közül, amelyek a plasztikai beavatkozások hatásait kozmetikázhatják. Soares és munkatársai úgy vélik, a kendőzetlen valóságot a közvetlenül a műtétek utáni, vagy még a műtőasztalon készült fotók sem adják vissza. 

A szakemberek szerint fontos tudni, hogy az esztétikai sebészeti beavatkozásokat követő gyógyulási folyamat hónapokig, de akár évekig is eltarthat. 

A klinikai fotókat ideális esetben egy erre a célra kialakított helyiségben készítik, mindig ugyanazzal a fényképezőgéppel, ugyanazokkal a beállításokkal. A pácienseket gondosan, az objektívtől előírt távolságban, és több szögből is megörökítik. A hátterek (egyszínű, matt) és a megvilágítás (világos, kiegyensúlyozott) is minden esetben azonosak. Semmi – se hajviselet, smink, ruházat vagy ékszer – nem vonja el a figyelmet a dokumentált átalakulásról. Ezek a bevett szabályok a nem sebészeti beavatkozásokra is vonatkoznak, állítja dr. Soares. Elviekben legalábbis. 

Dr. Melinda Haws nashville-i plasztikai sebész, a The Aesthetic Society elnöke egyetért azzal, hogy a közösségi média évszázados fotózási normákat borít fel. „Azok az orvosok, akik a valóságot bemutató előtte–utána fotókat posztolnak, elmarasztaló kritikát, akár még árnyéktiltást is kaphatnak kéretlen tartalom közzétételéért.” Az árnyéktiltás, angolul „shadow banning” a közösségi platformokat üzemeltetők eszköze, amellyel korlátozzák egy poszt vagy felhasználói fiók elérését.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

A megtévesztés virágkorát éljük a közösségi médiában

A plasztikai sebészet népszerűbb, mint valaha, köszönhetően az olyan szépségjavító alkalmazásoknak is, mint például a Snapchat vagy a Facetune: sok páciens a filterezett fotóival keresi fel az esztétikai orvost, hogy megmutassa, milyen eredményre vágyik. 

Azt viszont sokan nem értik meg, hogy a szakember is csak a páciens által „hozott” biológiai alapanyagból tud kiindulni. 

Például arcplasztika esetén az adott arcszerkezetből, amely az arcvázból, az izmokból, a kötőszövetből, a bőrből, a porcból és a zsírszövetből, valamint a gyógyuláshoz elengedhetetlen vérellátásból áll. Bár az esztétikai orvosok manapság bámulatos dolgokra képesek, korlátozza őket az, amivel dolgozniuk kell, egy csipetnyi biológiai kiszámíthatatlansággal fűszerezve.

Miért árasztják el a közösségi médiát az ilyen típusú felvételek? Sokan ezt a közösségi média „könyörtelen” természetével magyarázzák: a felhasználó erős nyomásnak van kitéve, hogy minél inkább figyelemfelkeltő, like-vadász tartalmat tegyen közzé. „Az Instagramon azonnali és folytonos a késztetés, hogy »etessük a vadat«” – fogalmaz dr. Troy Pittman. A Washingtonban és New Yorkban praktizáló plasztikai sebész úgy véli, ez lehet az oka annak is, hogy egyre több „műtőasztalról” posztolt fotó kerül nyilvánosságra. 

Ebben benne van a szenzációhajhászat is, hisz van valami pikáns egy orvosi műtőből posztolni, ráadásul ott és azonnal. 

Ám ezek sem tekinthetők legitim utóképeknek, mivel a gyógyulási fázis és annak hatása csak jóval később mutatkozik, hívja fel a figyelmet a doktor. 

Érdekes módon egy orvos sem tesz ki ilyen típusú fotókat a honlapjára, hiszen ezekben a képgalériákban szinte elvárás a szabványosítás. Ugyanez vonatkozik az orvosi rendelőkben kihelyezett, portfólió jellegű fotóalbumokra is, amik még ebben a digitális korban is meglepően hasznosak – véli dr. Pitmann. Sok páciens ugyanis nem egyezik bele abba, hogy a sebész a közösségi médiában posztolja vagy a honlapján közzétegye a róla készült felvételeket, azt viszont megengedi az orvosnak, hogy személyes konzultáció keretében mutogassa a képeit a leendő pácienseknek.

Végül, de nem utolsó sorban „szögezzük le, nem azért készítünk előtte–utána képeket, hogy legyen mit megmutatni az Instagramon” – jegyzi meg dr. Steven Teitelbaum. A kaliforniai plasztikai sebész úgy fogalmaz, ezek a fotók eredeti rendeltetésük szerint a páciens egészségügyi dokumentációjához készülnek, egyfelől oktatási céllal, másrészt azért, mert ez is a része a lelkiismeretes orvosi munkavégzésnek.

Még ételt is elneveztek a korzók szépéről

Simon Erzsébet – akit gyerekkorától kezdve Böskének becéztek, így később ezen a néven is vált ismertté – 1909. február 15-én, Keszthely Sétáló utcájában született polgári családban. Édesapja, a járási tiszti főorvos dr. Simon Sándor odafigyelt lánya taníttatására: Böske amellett, hogy jól sportolt, németül és angolul is tanult, zongorázni járt. Ahogy ez akkoriban szokás volt, a szőke, kék szemű, magas lány szabadidejében előszeretettel korzózott a Balaton-parti város főutcáján. Barátnői beszélték rá, hogy 16 évesen induljon el a Színházi Élet című újság által szervezett Keszthelyi Korzó Szépe versenyen. Ezt az olvasói szavazatok többségével meg is nyerte, így Siófokon a Balaton Tündére címért is versenybe szállhatott, amelyért a különböző városokból származó „korzók szépei” versengtek. A címet végül ő hódította el, ez azonban még csak a kezdet volt számára.

Húszévesen a 218 induló között az első Miss Hungária szépségversenyre is benevezett. 

A döntőt 1929-ben Budapest belvárosában rendezték, a hatalmas érdeklődés miatt a rendőrség biztosította a közlekedés zavartalanságát az Erzsébet körúton. A zsűri elnöke, Maurice de Waleffe francia író, a párizsi Le Journal főszerkesztője így nyilatkozott akkor: „A magyar nőnek ugyanazok a jellemző vonásai, mint a franciának, mindig és mindenkor tetszeni akar. Vagy talán nem is a tetszeni vágyás a szépségük oka, hanem az, hogy heves ázsiai vérük szerencsésen olvad össze az európai lágysággal.”

Simon Böske fél órával a verseny előtt még ágyban volt, nehezen szánta rá magát az indulásra, végül édesanyja, Hoffmann Janka győzködésére öltözött fel, és félórás késéssel érkezett a rendezvényre. Úgy emlékezett, hogy a sarokban üldögélve, a rengeteg csinos versenytársat nézve eszébe sem jutott, hogy megnyerheti a versenyt, végül mégis őrá esett a zsűri választása. A Himnusz hangjaira kapta meg a Miss Hungária feliratú karszalagot, és a következő hetekben az egész ország őt ünnepelte. Partikat rendeztek a tiszteletére, ajándékokkal halmozták el, a fényképével ellátott kártyákat árultak, a balatoni éttermekben pedig megjelent a „Fogas a lá Miss Hungária” névre keresztelt halétel.

Kép

Simon Böske koronájával – archív fotó

Külföldön kiállt a magyarokért, itthon kétségbe vonták a magyarságát

Böske ezzel az 1929-es párizsi Miss Európa megmérettetésre is továbbjutott, édesanyjával az Orient expresszen utazott el a francia fővárosba. Ott ismét az esélytelenek nyugalmával indult a 16 lány között – ő maga a jugoszláv, az angol és a lengyel versenyzőt tartotta a legesélyesebbnek –, de a végén „Mademoiselle Elisabeth Simont” hirdették ki győztesnek. Itt is felhangzott a magyar himnusz, miközben a fejére helyezték a koronát. A versenyt követően Párizsban filmszerepekkel ostromolták, hírességek keresték a kegyeit, egy selyemgyár mintát akart róla elnevezni. A szépségkirálynő – aki a korona mellé 20 ezer dollárt kapott – elidőzött a francia Riviérán is, de nem élt az ajánlatokkal. Pedig a Színházi Élet akkor ezt írta róla: „Ma egész Európa, sőt ha akarja, mind az öt világrész Miss Európa lábai alatt fekszik.”

Sikere nagy dicsőség volt a Trianon által sújtott Magyarországnak, hiszen egy háborút vesztett, volt ellenséges ország lányát a francia köztársasági elnök, a monacói herceg és számos politikus, híresség fogadta. 

Böske nyelvtudásánál fogva gond nélkül válaszolt a külföldi újságírók kérdéseire, és minden nyilatkozatában felhívta a figyelmet a megcsonkított Magyarország tragédiájára. A fogadásokon Trianon-jelvénnyel a ruháján jelent meg, egy újságíró meg is jegyezte: többet tett a magyarság ügyéért, mint a politikusok a sok beszéddel. A szélsőjobboldali lapok ugyanakkor a származásáért bántották, az izraelita sajtó viszont az antiszemitizmus elleni győzelemként ünnepelte diadalát.

Kép

Simon Böske 1929-ben – Forrás: Wikipédia

Márai Sándor ekkor írta róla: „Maga nem is tudja, a maga kedves és legszebbnek deklarált fejében, hogy mire angazsálta magát. Már szépnek lenni is egészen bonyolult valami. Mit gondol, a legszebbnek? Már egyetlenegy embernek tetszeni is hallatlanul veszedelmes és bonyolult valami. Hát még egy zsűrinek, a világ zsűrijének, mit gondol?”

A szépségkirálynő több mint egyhónapos külföldi tartózkodás után érkezett haza Budapestre: a Keleti pályaudvaron több száz fős tömeg várta. A kihelyezett kordonok ellenére akkora felbolydulás támadt, hogy lovas rendőröknek kellett rendet tenniük. Ripka Ferenc főpolgármester személyes köszöntője után Böskét a Gellért Szállóba vitték, ahol bált rendeztek a tiszteletére. Másnap Európa szépe jótékony célra egypengős áron autogramot osztott, ám a rendezvényt egy nőkből álló antiszemita csoport megzavarta. „Miss Palesztinának” nevezték őt, és „Nem vagy magyar!” bekiabálásokat intéztek felé. Böskét végül negyedóra erejéig még Horthy Miklós kormányzó is fogadta, aztán édesanyjával hazatért Keszthelyre, amikor már kezdett elege lenni a hirtelen jött hírnévből.

Kép

A szépségkirálynő két oldalán Miss Franciaország és Miss Románia – archív fotó

Az utolsó döntetlen és a fájó veszteségek

A világszépe cím is az övé lehetett volna, az amerikai Miss Universe versenyre azonban – amelyen Európából csupa általa legyőzött hölgy vett részt – már nem utazott el. A szintén magyar származású, de osztrák állampolgár Lisl Goldarbeiter helyettesítette, aki meg is nyerte a címet. 

Böske azt még vállalta, hogy Franciaországban „összecsap” Miss Amerikával: kettejük versenyét a zsűri döntetlenre hozta ki.

Érdekesség, hogy itthon közben a bátyját, Simon Imre mérnököt is sokan megismerték, az ő nevéhez fűződik számos kávéfőzőtípus feltalálása, mivel akkoriban jelent meg az eszpresszó Magyarországon. Böske pedig először egy gazdag textil-nagykereskedőhöz, Brammer Pálhoz ment feleségül, ám a házasság hamar közös megegyezéses válással végződött. Második férje Jób Dániel, a Vígszínház – Böskénél 30 évvel idősebb – művészeti vezetője lett, akivel a második világháború idején együtt kényszerültek bujkálni. A deportálást szerencsére megúszták – a lány szülei és számos rokona ugyanakkor odaveszett –, de a sajtó többé nem közölt híreket az egykori szépségkirálynőről.

Az emberek Simon Böskét szép lassan elfelejtették. Ő egyre súlyosbodó betegséggel, agysorvadással és abból eredő mozgáskorlátozottsággal küzdött, beszélni is egyre nehezebben tudott. Férjét 1949-ben kirúgták a Vígszínháztól, 1955-ben történt haláláig műfordítóként dolgozott. Özvegyként Böske öccse budapesti lakásában élt, és mindössze 61 éves volt, amikor 1970-ben meghalt. Férjével együtt a Kozma utcai izraelita temetőben nyugszanak. 

Források:
ujsagmuzeum.hu
restancia.hu
divany.hu
Wikipédia
 

Színes fátyol (2006)

Vannak filmek, amelyekre meg kell érni. Amikor a Színes fátyol című produkciót először láttam, leginkább a gyönyörű képi világa varázsolt el, ám a történetébe nem vonódtam be. Tizenöt évvel később néztem meg újra, akkor már kapcsolódni tudtam az eseményekhez, a főhősnő érzelmi rezdüléseihez, és napokon át vissza-visszatértek bizonyos képek, gondolatok a filmből.

Somerset W. Maugham kisregényét először a harmincas években vitték vászonra Greta Garbóval a főszerepben, majd 2006-ban két igazán jó színész karolta fel a legújabb változat elkészítését. Naomi Watts és Edward Norton a főszerepek mellett a film producerei is voltak. Ennek a gyönyörűen fényképezett, egzotikus hangulatú, érzelmekben gazdag történetnek a fókuszában egy házaspár áll: Kitty, a szülői házból menekülő lány (Naomi Watts) és az érzelmeit nehezen kimutató, kissé merev, de elhivatott orvos férj, Walter (Edward Norton). A film rendezője, John Curran Kína legszebb tájain, a Jangce völgyeiben forgatta filmjét.

Edward Norton pedig feltehetően nemcsak a jó forgatókönyv miatt mondott igent a felkérésre, hanem Kína miatt is, hiszen sinológiát tanult a Yale Egyetemen. 

Ő azon kevés hollywoodi, nem ázsiai származású sztárok egyike, aki tud kínaiul.

A cselekmény átlagos szerelmi történetnek indul: a fiatal angol úrilány, Kitty élvezi a szülői ház minden előnyét, azonban apja és anyja már szívesebben látná őt férjes asszonyként. A lány ezért igent mond Walternek, a jóképű orvosnak, akivel gyakorlatilag nem is ismerik egymást. A férfit Sanghajba szólítja a munkája, az asszony pedig vele tart, ám a távoli ország hatalmas csalódás számára, és egy másik férfi karjaiban keresi a megnyugvást. 
A viszonyról férje is tudomást szerez, és feleségét válaszút elé állítja: vagy a megalázó válást választja, és mehet vissza az atyai házba, vagy vele tart Kína belsejébe, egy kolera sújtotta kis faluba. Kitty az utóbbi mellett dönt. Walter a kolera megfékezésével van elfoglalva, amíg felesége a helyi apácák által működtetett árvaházban próbálja hasznossá tenni magát. Az ott megélt szörnyűségek láttán mindketten újragondolják reménytelennek hitt kapcsolatukat. A film tulajdonképpen az ő lassú érzelmi közeledésük árnyalt lélekrajza.

Kép

Naomi Watts és Edward Norton a Színes fátyol című filmben

Love Story (1970)

„Szeretnék mindenkit megnyugtatni; a film százszor jobb, mint a regény, amely alapján íródott” – írta Rogert Ebert, a híres filmkritikus a Love Storyról alig valamivel a film 1970-es bemutatója után.

De miről is szól a film? Oliver Barrett (Ryan O'Neil) egy könyvtárban találkozik Jennyvel (Ali MacGraw), akinek pimaszsága és éles esze felkelti a figyelmét, és hamarosan randevúzni kezdenek. A dolgok olyannyira komolyra fordulnak, hogy Oliver megkéri Jenny kezét, aki annak ellenére igent mond, hogy úgy gondolja, vőlegénye alapvetően a gazdag apjával szembeni lázadás miatt lép házasságra egy szegény lánnyal. Oliver lemond az anyagi biztonságról, a lány pedig a művészi álmairól, és a közös küzdelmek összekovácsolják őket. Azonban pont akkor, amikor anyagilag rendbe jönnek, kiderül, hogy Jenny rákos, és nagyon kevés ideje van hátra.

Az 1970-es Love Storyt a kritika már 54 éve, a bemutatásakor is keményen lehúzta, mégis kora egyik legsikeresebb filmje lett, és még most is bérelt helye van minden idők legnézettebb romantikus filmjei között. 

Talán, mert mindannyian vágyunk egy olyan szerelemre, amelynek még a halál sem tud véget vetni.

Kép

Képkocka a Love story című filmből

Amit még mindig tudni akarsz a szexről (2012)

Ezt a filmet akárhányszor képes lennék megnézni, minden alkalommal megríkat és megnevettet. Olyan általános igazságokat fogalmaz meg, amelyek nemcsak az idősebb generáció számára lehetnek tanulságok, hanem bárkinek, akinek volt vagy van párkapcsolata. Olyan kérdésekre keresi a választ, mint például, hogy a sokévi együttélés feltétlenül egyet jelent-e azzal, hogy ismerjük is a másikat. Vajon mindent megteszünk a kapcsolatunkért, hogy az harmonikus és boldog legyen, ne csak alapjáraton működjön?

Ezekhez a kérdésekhez Kay (Meryl Streep) és Arnold (Tommy Lee Jones) történetén keresztül jutunk el, és velük együtt keressük a válaszokat is. Kay és Arnold hű társai egymásnak, ám az együtt töltött évtizedek alatt a kapcsolatuk kihűlt. Míg Arnoldot ez látszólag egyáltalán nem zavarja, társa mindennél jobban vágyik a régi meghittségre. Amikor tudomást szerez a Great Hope Springs nevű kisvárosban praktizáló híres párterapeutáról (Steve Carell), megpróbálja meggyőzni a férjét, hogy utazzanak el egy egyhetes házasságterápiára. 

Már az utazásra sem könnyű rávenni a makacs férjet, az igazi feladat azonban mindkettejük számára az, hogy képesek legyenek újra közel kerülni egymáshoz, testileg és lelkileg egyaránt. Hogy felszítsák a régi tüzet, ami miatt annak idején egymásba szerettek. 

Ehhez azonban mindkettőjüknek ki kell lépni az évek alatt kialakított komfortzónából.

Vannak problémák, amelyek nem változnak meg varázsütésre, idő, elszántság és türelem kell a megoldásukhoz. Amikor a terápia kudarcba fulladni látszik, a terapeuta azt tanácsolja, ne adják föl. Ő hisz abban, hogy az egykor eltörött kapcsolat még megragasztható.
Ezt a filmet nemcsak a történet őszintesége és életszerűsége miatt kedvelem, hanem Meryl Streep és Tommy Lee Jones fantasztikus színészi játéka miatt is. Lehet, hogy az alkotásból nem válik klasszikus, de a megnézése felérhet egy párterápiával, ami egy kicsit megpiszkálhatja azt, ami már kihűlt. Márpedig ez is az igazi ismérve egy igazán jó romantikus filmnek, nem igaz?

Kép

Meryl Streep és Tommy Lee Jones az „Amit még mindig tudni akarsz a szexről” című filmben

Ilyenek voltunk (1973) 

Az 1930-as évek Amerikájában vagyunk, a Yale Egyetemen. Itt találkozik Katie Morosky (Barbra Streisand), a lázadó, a társadalmi és magánemberi megalkuvásra képtelen „nagyszájú zsidó lány New Yorkból”, és Hubbell Gardiner (Robert Redford), a módos családból származó, végtelen társadalmi lehetőségekkel bíró tehetséges író, a Yale aranyifjainak egyike. A történet kezdete szinte tipikus: két eltérő hátterű és meggyőződésű ember találkozik, és nem felejthető hatást gyakorolnak egymásra. A folytatás azonban már korántsem szokványos. Az egyetem után évek telnek el, amíg útjaik újra keresztezik egymást. Ekkor már javában dúl a második világháború. Katie karaktere semmit sem változott: harcos aktivista, az atombomba gyártása ellen tiltakozik, szovjet–amerikai baráti esteket szervez, és a rádióban dolgozik. Hubbell a háborús éveket a haditengerészetnél töltötte, de láthatóan jól van. 

Kép

Barbra Streisand és Robert Redford az Ilyenek voltunk című filmben

Újból találkoznak, de közös világuk falai már az építés megkezdésekor repedeznek. A férfi ezt tudja és látja, a nő viszont még nem akarja tudomásul venni, mert a köztük lévő vonzalom annyira erős, hogy ellensúlyozni képes a személyes és elvi önfeladást. Persze csak egy ideig, hogy aztán nagy pusztítást okozva robbanjon. 

Mert egyszer csak eljön közös világuk széthullásának pillanata, amikor az érzelmek már kevésnek bizonyulnak. 

A történet nekünk is fáj, és elgondolkozunk rajta, vajon melyik utat választanánk: az elveinkét a nagyobb jóért vagy a megalkuvásét az együttélés érdekében, de a szerelem rovására.
„Nem az ügyek és az elvek fontosak, hanem az ember. Élni akarok, méghozzá jól…” – mondja egy vitában Hubbell. „Az ember nem ember elvek nélkül…” – válaszolja Katie. Megbocsátható vajon a gyengeség és az elvtelenség? A férfi szerint (részben) igen, a nő szerint soha. Már előre tudjuk, hogy történetük nem végződhet happy enddel: ennek a két, végletesen különböző emberi jellemnek közös jövője csak időlegesen lehetséges, hosszú távon soha, holott mindig is összetartoznak…
 

Út a diafilmvetítőig

A diavetítő. Gyermekkorom elmaradhatatlan kelléke. A tekerőgép nyekergő hangja, jellegzetes illata, a film befűzése, a fekete olló a film elején és a végén. Amikor szüleink hangján szólalt meg Hófehérke és Hamupipőke, utánozták a Piroska és a farkas farkasát. Kívülről fújtuk a diafilmmeséket, regényeket testvéreimmel, mégis újra és újra elővettük, már-már kötelező esti rituálé volt. A diavetítés egyszerűen megunhatatlan és kortalan. 

Reneszánszát éli, sőt az idei év különleges, hiszen a Diafilmgyártó Vállalat fennállása 70. évfordulóját ünnepli.  

De honnan indult a történet, hogyan kezdett el az ember falra, fehér vászonra vetíteni? Európában optikai megfigyeléseket először Roger Bacon 13. századi angol tudós végzett egy tükörrel: kísérletként árnyékot vetített szobája falára. Ennek alapja a fénysugarak egyenes vonalú terjedése, aminek képformáló hatását Leonardo da Vinci alkalmazta sötétkamrájánál, a camera obscuránál. Később gyűjtőlencsét, majd fényforrást helyeztek a camera obscura nyílásába, így jött létre az első vetítő, a laterna magica, vagyis a „bűvös lámpa”. Nagy lendületet adott a diavetítés fejlődésének a fényképezés feltalálása, később a villamos világítás és az izzólámpa felfedezése. Az 1930-as években elkezdték gyártani az első kisfilmes fényképezőgépeket, ami forradalmi változást hozott. Az 1950-es évek elején a film-diapozitívok végleg kiszorították a korábbi üveglemezeket, a diavetítés pedig az oktatás és a népnevelés eszközévé vált. 

Kép

Egy magyar gyártású diafilmvetítő – Forrás: Wikipédia

„Asszonyok, lányok, gyertek traktorosnak”

A Magyar Diafilmgyártó Vállalatot 1954 őszén eredetileg azzal a céllal hozták létre, hogy a népművelés, a politikai propaganda, valamint a közoktatás számára sorozatban készítsen diafilmeket. 

Rákosi Mátyás harcos élete, Asszonyok, lányok, gyertek traktorosnak, Tavasz a kolhozban, Termeljünk több tojást – így hangoztak a korabeli címek. 

Ebbe a sorba illeszkedik a Diahíradó műfaja is. De készült diafilm az űrkutatásról, a csecsemőgondozásról és a sporteseményekről is. Diafilmről oktatták az iskolásokat irodalomra, kémiára és asztalosiparra is.  

Kép

Fotó forrása: Fortepan/Korenchy László

Azzal, hogy már nem tűzveszélyes anyagból (cellulóz-nitrát) készültek a filmtekercsek, megjelent a mesevetítő, azaz a kis „púpos”, és elkezdődhetett az otthoni diavetítés sikertörténete. A diafilmmese nálunk egyet jelent a „diafilm” fogalmával. Kezdetben elsősorban szovjet rajzfilmeket dolgoztak fel, ilyen volt például A két bors ökröcske (1956), később a magyar rajzfilm nagyjai is rajzoltak képsorozatokat. Így költözött be a gyerekszobákba például Macskássy Gyula–Dargay Attila Jancsi és Juliskája. Elkészültek az ifjúsági regények diafilmváltozatai is, mint A Pál utcai fiúk vagy az Egri csillagok, majd Petőfi Sándor, Weöres Sándor, Zelk Zoltán gyerekversei is életre keltek a falakon. 

Aki mindent tud a diafilmekről
Bíró Ferenc, a Fővárosi Szabó Ervin és az Országos Széchényi Könyvtár egykori munkatársa évtizedek óta megszállottan gyűjti a valaha megjelent kiadványokat. Kincseit digitálisan feldolgozza és mások számára is elérhetővé teszi. Virtuális Diamúzeumában a diafilmek online böngészhetők, jelenleg több mint 5400 film található a kínálatban. Diafilmmúzeuma az Erzsébet körúti ART+Cinemában alkalmanként vagy bejelentkezés után látogatható.

Újjászületés és új mesék

A Magyar Diafilmgyártó jogutódja a ma létező Diafilmgyártó Kft. Az 1994-ben történt privatizációnak köszönhetően a cég és a műfaj Európában egyedülálló módon fennmaradt, sőt a 2000-es évektől kezdve tevékenysége és népszerűsége új lendületet vett. 
Az abszurd humor kedvelői biztosan emlékeznek, hogy a L’art pour l’art Társulat műsorainak egykor rendszeres szereplője volt a raccsolva beszélő Leopold. Dolák-Saly Róbert mint afféle cirkuszi mutatványos vetített le diafilmeket a közönség előtt: nem az eredeti szöveggel, hanem kifigurázva mesélte el, mi látható az adott diaképen. Így született meg a Winnetou – Izgalmas kalandvetítés, amelyben „a jószívű Winnetou ráadja a kabátját a kiizzadt bölényre”, máskor a „a gyakorlatias Winnetou a kék tapétát kapirgálja, de az nem jön le, mert jól odaragasztották az apacsok”. De készült L’art pour l’art-os vetítés az Egri csillagokból, az Öreg néne őzikéjéből, vagy a Légy jó mindhaláligból is. Aki kicsit nosztalgiázni szeretne, annak jó hír, hogy megnézhetők a felvételek. 

Kép

Egy diafilmmese a sok közül

Több mint egy évtizedes szünet után 2003-ban megjelent az első új kiadású diafilm, A kis Mukk története (Gondos Mária), majd a Bogyó és Babóca sorozat (Bartos Erika) első epizódja került a boltokba. Ez adott igazi lendületet az új kiadásoknak, és ma már évente legalább hat új diafilm születik. Kortárs szerzők, mások mellett Varró Dániel, Lackfi János, Berg Judit is helyet kaptak már a diafilmpalettán. Rumini, Kicsi Mimi, Maszat és a Kuflik is felsorakoztak Süsü, Boribon, Vízipók, Bogyó és Babóca mellé. 

A katalógus évente öt-hat címmel bővül, és évi 220 ezer diafilmet adnak el közvetlenül, játék- és könyvesboltokban.

Miért nézzen, olvasson egy gyerek diafilmet?

A legkisebbek a diafilmmesék által képesek azonosulni a főszereplővel. Leginkább akkor, amikor a főszereplő csaknem minden képen jelen van: ilyen például A kismalac és a farkasok, vagy az Öreg néne őzikéje. Egy-egy kedvenc diafilmet 40–50 alkalommal képesek a gyerekek megnézni, mindig találva benne valami felfedeznivalót. Könnyebben megszerzik a tudást, és az ismeret tartósan megmarad – derül ki Illés Gabriella pszichológus írásából. Különösen óvodáskorban van nagy szerepe a tanulásban a diafilmnek, de iskoláskorban sem elhanyagolható. Az iskolások már szülői segítség nélkül is használhatják a diafilmvetítőt, és szívesen olvassák fel a meséket kisebb testvéreiknek, barátaiknak, ami hatékonyabb lehet, mintha könyvből tennék ugyanezt. Végső soron a diavetítés bensőséges kapcsolatot hoz létre a vetítést végző személy és a nézők között.

Jubileumi programkínálat
Diavetítés-sorozat az Art+Cinemában (1073 Budapest, Erzsébet krt. 39.). Régi, különleges alkotásokat vetítenek le, amelyeket havonta vasárnaponként csak itt láthat a közönség. Következő időpont: február 18. 11 óra. 
Szeptember 17–22. A 7. Budapest Klasszikus Film Maratonon fókuszba kerül a diafilm.
Szeptember 26–29. A 29. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon nap mint nap lesznek diafilmprogramok.  
Novemberben könyv jelenik meg a diafilmgyártás történetéről.

Források: 
diafilm.hu; dia.osaarchivum.org; kultura.hu

A vérnyomás rendszeres mérésének kiemelt jelentősége van a magasvérnyomás-betegség felismerésében, kezelésében és ellenőrzésében. Ha nincs panaszunk, akkor évente egyszer ajánlott a vérnyomás mérése, tünetek esetén viszont rögtön ellenőrizni kell azt – javasolja dr. Torzsa Péter, a Semmelweis Egyetem Családorvosi Tanszékének vezetője.

A professzor hozzáteszi: a vérnyomás egészséges embereknél is mutat bizonyos mértékű ingadozást, amit érdemes figyelemmel kísérni, de ha valakinek már diagnosztizált magasvérnyomás-betegsége van, akkor ajánlott a rendszeres otthoni vérnyomás-ellenőrzés, és az adatok naplószerű feljegyzése, ami a családorvos számára is fontos információkkal bír.

A vérnyomás mérése során a készülék három számjegyet mutat: az első szám, vagyis a szisztolés érték annak a nyomásnak a mértéke, amely a szív összehúzódásakor mérhető az erekben. A második, úgynevezett diasztolés érték a szív elernyedésekor mérhető nyomásra utal. A harmadik szám a pulzust, vagyis a szív percenkénti összehúzódásainak számát mutatja.

„Vérnyomásméréskor minimum három mérést kell végezni egymást követően a domináns karon, a mérések között egyperces szünetet tartva, eredményként pedig az utolsó két mérés átlagát kell figyelembe venni és felírni. 

Egészséges, 18-65 év közötti embereknél 120-129 / 70-79 Hgmm, 65 év felett 130-139 / 70-79 számít általános célértéknek. A 140 fölötti szisztolés és a 90 fölötti diasztolés értékeket már kóros vérnyomásnak tekintjük, melynek három fokozata van. A vérnyomásmérőn megjelenő harmadik érték a pulzusszám, melynek értéke 80/perc alatt megfelelő – magyarázza dr. Torzsa Péter.

A Semmelweis Egyetem kisfilmje többek között azt is bemutatja, milyen testhelyzetben, mikor, milyen készülékkel, milyen mérési technikát használjunk a pontos vérnyomásmérés érdekében, és mikor forduljunk orvoshoz.

Forrás: semmelweis.hu

A történet

A Hat hét című film főszereplője Ligeti Zsófi (Román Katalin) első ránézésre egy átlagos kamasz lány. Kopott farmerdzsekit, bő pólót visel, kócos szőke haja a szemébe lóg, a tekintetén világfájdalom tükröződik, a fülesében ordít a rapzene. Mindezek alapján azt gondolhatnánk, hogy egy önmagát kereső és lázadó serdülő történetéről lesz szó. A következő jelenetben azonban Zsófit egy orvos vizsgálja, és a méhében növekvő baba méretének adatait halljuk. Ott van vele egy középkorú nő is, aki akár az anyukája is lehetne, de szép lassan kiderül, hogy a lányt nem az édesanyja kísérte el a vizsgálatra, hanem a leendő örökbe fogadó anya. 

Zsófi a kislánya, vagyis Hanna örökbeadása mellett döntött, ám ez nem „egyszerű választás”, hanem egy nagyon megterhelő időszak eredménye. 

Eleinte csupán arra vágyik, hogy folytathassa profi asztalitenisz-karrierjét, amely az egyedüli kitörési lehetőségnek látszik a vodkásüvegek csörömpölésével kísért életéből, amelyben egy hiányzó apa, egy személyiségében szétesőben lévő alkoholista anya, egy viselkedésproblémákkal küzdő húg és a nélkülözés árnyai sejlenek fel. Zsófi felelősségtudattal élő lány, igyekszik gondoskodni az édesanyjáról, a testvéréről, a jövőjükről, és a legjobb tudása szerint a baba sorsáról. Vajon mi történik, amikor ébredező anyai érzései felül akarják írni a felelősség és az ész szavát? Mi zajlik azalatt a hat hét alatt, amikor az életet adó anya még meggondolhatja magát, és úgy dönthet, hogy mégis megtartja a gyermekét?

Átszakított védőháló

Okos. Ma a minket körülvevő világban minden okos, vagy okossá válik, vagy azzá tehető. Gyakorlatban mindez azt jelenti, hogy képes kapcsolódni az internethez. Sokan pedig az interneten keresztül igyekeznek a bánatukat, az örömüket, a vágyaikat megosztani a környezetükkel. Azt remélik, hogy ezáltal egy kényelmesebb, stabilabb és biztonságosabb világba érkezhetnek. Az ember születésétől fogva kapcsolatok hálójában élő lény, így lesz számára stabil, kiszámítható és biztonságos az élet. 

A saját személyes védőhálóm az a biztos belső meggyőződés, hogy értékes vagyok, és helyem van a környezetemben élő emberek között. Segítséget tudok kérni a barátaimtól, ha éppen költözöm, van kihez fordulnom, ha gyerekvigyázásban szükségem van a támogatásra, és emlékeztetnek, ha sokadjára követem el ugyanazt a hibát. Megoszthatom az örömeimet, letehetem a bánatomat, és kísérőket kaphatok a veszteség idején. A védőhálóm tehát nemcsak életben tart csecsemőkoromtól fogva, hanem élhetővé és örömtelivé varázsolja számomra – és ugyanígy én is más számára – az életet. Az pedig személyes sorsunk velejárója, hogy védőhálónk mérete, szálainak minősége és szakítószilárdsága vagy sűrűsége miképpen alakul.

Már a film elején kiderül, hogy Zsófi megtartó közege sérülékeny. Az édesanyja labilis, az édesapjával nincs kapcsolata, a kistestvéréért inkább felel, minthogy számíthatna rá. A családja mellett élete részei még a barátnői, a csapattársai, az edzője. Talán – bár a film erről nem számol be – valahol helyet kapnak még az osztálytársak és a tanárok is. Amikor Hanna, Zsófi szándéka ellenére megfogan, kísérőjévé válik a tehetetlenség, a félelem, a kiszolgáltatottság és a kilátástalanság. Szüksége volna arra, hogy az érzelmi zuhanásban egy stabil és erős védőháló megtartsa. Igazságtalan, érthetetlen, felfoghatatlan – mondhatná a néző. „Miért kellett éppen így alakulnia? Miért kell mindent elveszítenie? Miért marad egyedül?”

Kríziseink – mértéküktől függően – megingatják az önmagunkról és a világról alkotott képünket.

Ilyenkor általában nem áll módunkban szétválasztani az egyes – esetleg hibás – cselekedeteinket, döntéseinket. Értéktelennek, rossznak, hibásnak gondoljuk magunkat. Ekkor pedig – legalábbis időszakosan – eltűnik alólunk a védőháló. Ha nem tartjuk magunkat értékesnek, akkor nem érezzük magunkat szerethetőnek, és kapcsolódni sem fogunk tudni. Ilyenkor egyszerre erősödik bennünk a szeretetkapcsolatok utáni vágy és a kapcsolatok elutasítása. Zsófi egyfelől próbálja feléleszteni a barátnőjéhez fűződő viszonyát, másfelől úgy érzi, hogy ő már nem fontos a számára. Végül megszakítja a barátságot, és ezzel elszigetelődik. Mindezt azonban nem azért teszi, mert ne volna szüksége emberi kapcsolatokra, hanem mert nem hiszi el magáról, hogy megérdemli a szeretetet. 

A környezetében élők is csak annyit érzékelnek, hogy Zsófi goromba, frusztrált, türelmetlen, parancsolgató, aki egy idő után el is tűnik a szemük elől. Zsófi helyzete kilátástalan. Igyekezne megnyerni az anyaságáért vívott küzdelmet, de nincs elég ereje hozzá, és nincs is senki, aki valóban segítene neki.

A krízisbe került embereknek szükségük van arra, hogy túllássunk aktuális viselkedésükön, és érzékeljük, hogy a bántó szavak, a visszautasítások nem személyesen nekünk szólnak. A túlélésüket szolgálja, ha nem engedjük meg nekik, hogy elvágják a hozzánk fűződő szálakat, még ha bántó vagy sértő megjegyzéseket vágnak is hozzánk. 

Kép

Zsófi szerepében Román Katalin – Képkocka a filmből

A hamis érettség 

Zsófi légüres térbe került. Nem akkor, amikor Hanna megfogant, és nem is abban a szülést követő gyötrelmes hat hétben, amíg visszavonhatja a döntését, hanem valószínűleg már jóval korábban. Bár kívülről egy talpraesett, gondoskodó lányt látunk, érdemes tudatosítani, hogy Zsófi lépten-nyomon olyan feladatokat kénytelen vállalni, amelyek az ő életkorában érzelmileg túlságosan megterhelők. 

A felelősségvállalásért, a látszólagos érettségért és a határozottságért súlyos érzelmi árat fizet. 

Donald Winnicott írja: „Amíg a fejlődés tart, a szülőfigurának kell a felelősséget vállalnia. Ha a szülőfigurák erről lemondanak, akkor a serdülőnek ugrást kell tennie a hamis érettség felé, és így elveszíti legdrágább kincsét: a szabadságot, hogy ötletei lehessenek, és hogy ösztönösen cselekedhessen.” 

Vajon mit is jelent ez a hamis érettség? A tapasztalat azt mutatja, hogy azok a gyermekek, akiknek különböző okokból szülői felelősséget kell vállalniuk a családjukban, gyakran küzdenek a belső bizonytalanság és az alacsony önértékelés érzésével. Ennek oka abban keresendő, hogy olyan feladatokért vállaltak felelősséget, amelyeket gyermekként nem tudnak elég jól teljesíteni. Éppen ezért belül gyakran emészti őket a bűntudat, a reménytelenség, a szorongás, a bizonytalanság, az alkalmatlanság és az üresség érzése. 

Ez a kettősség gyakran jól látható a viselkedésükben is. Az egyik pillanatban gondoskodó és kedves gyerekek, de a következő pillanatban sértődötten és haragosan viselkednek. Mégsem tudnak a dühükben messzire szaladni, a felelősségérzetük ugyanis (érzelmileg mindenképpen) a családjukhoz köti őket. Hiszen, ha ők eltávolodnak, akkor ki gondoskodna az anyukájukról, a testvérükről vagy bármely más családtagról? Ebből a pozícióból viszont lehetetlennek tűnik a kamaszkor nagy kérdéseire – a „Ki vagyok én? Mi a múltam? Hová tartok?” – megtalálni a választ. Mivel a családról való leválás nem történik meg, nem történhet meg, a serdülő nem tudja a belső energiáit a kortársak irányába terelni, ez pedig tovább fokozza a magányosságát, és végső soron megakadályozza abban, hogy érett felnőtté váljon. 

Csak egészséges legyen

Számos tudományos kutatás mutat arra rá, hogy egy csecsemő egészséges fejlődéséhez nem elegendő a fizikai szükségleteinek a kielégítése. 

Azokkal megegyező mértékben fontos szem előtt tartani az érzelmi és a biztonság iránti szükségleteit is, hogy egészséges felnőtt váljon belőle. Ez fogja ugyanis a személyiségét, az önmagáról alkotott képét és a kapcsolódási képességét a legnagyobb mértékben befolyásolni. 

Ez alól Hanna sem kivétel. Szüksége van arra, hogy megbízható és elérhető gondozók vegyék körül, hogy szabadon felfedezhesse a világot, és azt érezhesse: szerethető. 

Ahogyan mindannyiunk életében, úgy Hannáéban sem fognak mindezek maradéktalanul teljesülni, mivel tökéletes szülők léteznek ugyan, csak nekik még nincsen gyerekük. A világunk sajátja, hogy a kapcsolatainkban egyaránt fejlődünk és sérülünk. Hanna örökbe fogadó szülei is kihívásokkal szembesülnek. Rendkívüli örömük mellett a nagyfokú félelem is jelen van az életükben. Aggódnak, hiszen az anya meggondolhatja magát. Évek óta várakoznak, hogy maguk is szülővé válhassanak. A bizonytalanság percei elviselhetetlenné fokozódnak. 

Kép

Balsai Móni és Román Katalin – Jelenet a filmből

Az érzelmeikkel való szembenézés nemcsak azért fontos, hogy ebben az első és érzékeny időszakban jobban ráhangolódhassanak a gyermek szükségleteire, hanem azért is, hogy a későbbiekben úgy tudjanak majd mesélni Hannának a származási családjáról, hogy azt ő képes legyen befogadni. Hiszen Hanna majd fel fogja tenni a kérdést: „Miért hagyott el az anyukám, aki megszült?” Ahhoz, hogy erre választ tudjon találni, biztonságra, szeretetre, elfogadásra lesz szüksége. Ahogyan ahhoz is, ha úgy dönt, hogy szeretné megismerni a származási családját. Ez utóbbi a kamaszkori identitáskeresés időszakában nagy jelentőséggel bír.

Zsófi rendkívül nehéz, de felelősségteljes döntést hoz. Kívülről szemlélve talán a néző is hajlamos – a film okozta nehéz érzéseket palástolandó – a ráció birodalmába menekülni, és megállapítani, hogy „így lesz ez jó Hannának”. Az érzelmek szintjén azonban látható, hogy Zsófi borzasztóan nagy terhet cipel. Minden valószínűség szerint tökéletesen tehetetlennek, rossz embernek tartja önmagát. 

Ilyen mértékű érzelmi terhelést felnőttként sem bírunk el túl sokáig. 

Zsófi azonban még serdülő, aki magányosan viseli ezt a fájdalmat, amelyet igyekszik magába temetni. Nagy szüksége volna arra, hogy irgalmas, szerető elfogadást tapasztaljon valamely kapcsolatában, hogy érezze, nincs egyedül a küzdelmében. A babáról való lemondás ugyanis megterhelő gyászfolyamat, amelyben szüksége van megtartó szeretetkapcsolatokra. 

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt.
 

Önbeteljesítő jóslatok 

Egy alkalommal erdélyi barlangtúrán vettek részt középvezetők, hogy kimozduljanak a komfortzónájukból. Köteleken másztak, vízeséseken mentek át, kalandban nem volt hiány. Elérkeztek a barlang egy szűk nyílásához, ahol csak kipréselt levegővel, centinként lehetett átaraszolni. Egy kétméteres fiatalember kiszámolta, hogy a lábszárcsontja hosszúsága miatt nem fér ki a kanyarban. Ahogy jósolta, úgy történt: beszorult, mint Micimackó. Fél óra elteltével a barlangász egy kalapáccsal elkezdte kopogtatni a falat és bejelentette, hogy megnagyobbította a lyukat. A férfi elhitte, és azonnal átment.
 
A „nem tudsz átmenni” és a „nem fog sikerülni” gondolatainkat nekünk is át kell kereteznünk. Nincsenek csodamegoldások, viszont sok mindent adhatunk hamuba sült pogácsaként a gyerekeinknek. Az érzelmi intelligencia nem csupán a szeretet művészete, hiszen a gyásszal, a fájdalommal, a sérülékenységeinkkel is szembe kell néznünk ahhoz, hogy minél mélyebben megélhessük pozitív érzéseinket.

Határhúzás, és ami a szavak mögött van

Kezdetben a gyermek az alapérzéseket éli meg. Ha a szülő visszatükrözi, hogy most dühös, csalódott vagy szomorú, akkor könnyebben ki tudja fejezni az érzéseit. A felnőttek gyakran mondják, hogy jól vannak, amikor rosszul érzik magukat. A gyermek azonban érzékeli, ami a szavak mögött van. 

A fegyelmezéssel is ugyanez a helyzet: hiába mondjuk el százszor, amit szeretnénk, a gyerek tudni fogja, meddig mehet el, és ki mikor mond nemet.

Egy serdülő este buliban volt, és reggel semmire sem emlékezett, csak egy monoklit látott a szeme alatt. Megkérdezte az apját, mi történt. Így szólt a válasz: „Éjfélig engedtünk el bulizni, de ötkor jöttél haza. Nem mondtunk semmit. Hajnalban kirendelted az egész családot a perzsaszőnyeg közepére, és osztályfőnöki órát tartottál arról, hogy milyen rosszul neveltünk. Még erre sem mondtunk semmit. De amikor beszartál a szoba közepére, beleszúrtad a fogpiszkálókat, és azt mondtad, mától a sündisznó itt lakik, azt már nem bírtuk tovább.”
Ugyanígy mindenkinek megvan a saját sündisznója, vagyis határa. Hosszú önismereti utat kell bejárnunk, és életciklusonként megvívni a harcot, hogy meghúzzuk a határainkat.

Kép

Fotó: Emmer László

A testvérféltékenység és az empátia

„Ne ítélj meg senkit, mielőtt két hétig nem jártál a mokaszinjában” – tartja a közmondás. A gyerekvállalás előtt kiváló elméleteink vannak – például nem alhat a gyerek a franciaágyban a szüleivel, iskolakezdésig nem tévézhet –, amelyek később megdőlnek. Szabó Lőrinc Lóci-versében az apa lekuporodik, és az óriásból törpe lesz. Ez az empátia, amikor a gyerek perspektívájából látjuk a világot. 
Az egyik leggyakoribb nevelési probléma a testvérféltékenység. Az első gyerek mindig megéli a trónfosztottságot. Mintha a férj ezt mondaná a feleségének: ne aggódj, drágám, este hozok egy új asszonyt, reggel együtt isszátok a kávét, és a szobában egy kis helyet kellene szorítani. A gyerek ugyanígy nem érti, mi történik. 

Egy baráti családban Koppánynak kistestvére született. Három hónap múlva édesanyja megkérte, nézze meg, elaludt-e a kishúga. „Remélem, megdöglött” – mondta Koppány. Egy érzelmileg intelligens szülő nem mondja, hogy szégyelld magad, hiszen a gyereknek joga van az érzései kifejezéséhez. Aki nem teszi, az megtanulta elfojtani. Pedig az elfojtott düh, agresszió például autoimmun betegségekhez vezethet. Családlátogatásokon gyakran előfordul, hogy mindenki a kicsinek hoz ajándékot, róla áradoznak, a nagy pedig mintha láthatatlan lenne. 

Ha a nagytestvérhez lépünk először, apró ajándékokkal, és megkérjük őt, hogy mutassa meg a testvérét, még büszke is lesz rá.

Helikopterszülő és biztonságos kötődés

Egy dacoló gyereknek és serdülőnek örülnünk kell, mert ő nem fél a szeretet elveszítésétől. Biztonságosan kötődik, és tudja, hogy bármit mond, akkor is elfogadják. A szeretet feltétel nélküli: akkor is szeretlek, ha a focimeccsen nem rúgtad be a gólt, vagy rossz tanuló vagy. Persze határt is kell húzni, de ha a hároméves nem akar rámolni, szétszerelni, csak ül a kanapén, akkor általában szorong. 

Nagyapám lánytestvére egy szigorú ezredeshez ment feleségül, nagy teljesítményelvárások voltak a családban. Amikor a gyermekük nyolcadikos lett, megkapta élete első rossz jegyét. Odakint mínusz 20 fok volt, de a gyerek nem mert hazamenni, és addig ült egy padon, amíg meghalt. Negyedikes voltam ekkor, és édesapám ezt mondta: „Bármi történik, te ebbe a családba hazajöhetsz. Ha börtöntöltelék leszel, akkor is viszünk neked egy rúd szalámit.” Ez az érzelmi biztonság. 

Ugyanakkor nem körözhetsz a gyerek feje fölött, és nem óvhatod meg helikopterszülőként a nehézségektől. A gyereknevelés legnagyobb kihívása: tudnom kell, mikor fogjam meg a gyermekem kezét, és mikor engedjem el. Mindig aggódni fogsz érte, de ha nem engeded el, nem tud fejlődni. A nehézségek megélésén át vezet az út. Nem óvhatod meg a rossz döntésektől, a következménytől, a szerelmi csalódástól. 

Elég, ha jelen vagy az életében. A többi az ő története lesz, amiben csak kísérheted.

Gyász- és veszteségélmény

Az óvodások a szellemektől félnek – őket mumusűző sprével űztük el –, a kisiskolások pedig a betörőtől és a haláltól. A mesékben még mindent vissza lehet fordítani, de a valóságban meghalhat a nagymama, a hörcsög, a kutya.
Lilla lányom tízéves volt, amikor az egyhónapos kiscicája elpusztult. Levelet írtam neki a nagymama nevében, akit hatévesen veszített el. Ez állt benne: „Én küldtem az égi cicát, ezzel is megmutatva, mennyire szeretlek. De csak egy hónapig maradhatott, ezért küldök helyette egy másikat. Lehetsz szomorú, de gondolj arra, milyen jó volt egy hónapig együtt lenni vele.” 
A gyász- és veszteségélmény nem oldódott meg, de érzelmileg lehetőséget kapott arra, hogy feldolgozza. Ha a negatív érzéseinkhez is közel kerülünk, sokkal gazdagabb lesz az érzelmi skálánk.

A piros gomb és a veszekedések

Ha sokáig nyomogatjuk valakinek a piros gombját, eldurran az agya. A veszekedések dinamikája sokszor így zajlik: kiömlik a tea – milyen felelőtlen vagy! –, az anyád is ilyen! A gyerek nem érti, hogyan jutottunk el a teától idáig. És mi adjuk neki a mintát szülőként. El kell mesélnünk, hogy anya meg apa olykor idegesek, de aztán kibékülnek. 

Jó modell a gyereknek, hogy hiába veszünk össze, mindig a család a legfontosabb. Itt vagyunk, és merünk egymástól bocsánatot kérni. 

Mindannyiunk életében vannak történetek, és nem kell parázni attól, hogy mi lesz, ha kiderülnek. Szembe kell néznünk a saját előítéleteinkkel, negatív gondolatainkkal. A legkellemetlenebb helyzeteket is el lehet mesélni úgy, hogy nem kozmetikázzuk ki őket, mégis tudunk rajtuk nevetni. Felszabadító erő, ha később a legnagyobb felsüléseken együtt szórakozunk.
Aki nem hiszi, járjon utána!

A videót a Fújj meg szél című szerzeményhez forgatták Erdélyben, a Madarasi Hargitán. A zenekar tagjait székelyudvarhelyi hegyimentő barátaik is segítették.

„Erdély nekünk is mesebeli és varázslatos, miközben otthonos is. A Gyergyói-medencében gyakran van köd és rengeteg a fenyőfa. A hegyekben, az erdőkben mindig rejtőzik valami misztikum, ezt a varázslatot belőlem is újra meg újra előhozza az otthonunk” – mesélte szülőföldjéről Bagossy Norbi és Laci a Képmás címlapinterjújában, amely itt olvasható.

Alább az új videó, ide kattintva pedig az Olyan ő című dal videóklipje. 

„Légy szíves, ne engedd ide!” A mai napig élesen emlékszem, amikor friss gazdiként először kértek ilyet tőlem a kutyaiskolában. Pedig a szóban forgó gazditárs kedvence látszólag teljes léleknyugalommal, szorosan a lábánál álldogált, póráz a nyakában, feszültségnek semmi nyomát nem érzékeltem. Azon túl, hogy el nem tudtam képzelni, miért mond nekem ilyet ismeretlenül, nagyon nem esett jól: sőt, kifejezetten barátságtalannak tartottam a felszólítást. Nem fért a fejembe, hogy feltételezhet bármilyen ártó szándékot az én kis kajla, akkor még csak féléves kis szőrpamacsomról. Miért is ne engedhetnénk összébb kicsit őket? Hisz az enyémnek még minden új, többek között azért is kezdtem el kutyaoviba járni vele, hogy ismerkedjen, szocializálódjon más ebek társaságában – hol máshol, ha nem egy ilyen közegben. Majd nem sokkal később megértettem: ez a mondat értünk volt – mind a négyünkért – nem pedig ellenünk: már csak a méreteket elnézve is gondolhattam volna, hogy nem mi jelentettünk veszélyt rájuk nézve. Mostanra pedig már azt is tudom, aki egy kicsit is felelős állattartónak vallja magát, az ebben a szellemben gondolkodik és cselekszik – és nem csak azzal van elfoglalva, hogy „cuki” fotók tömkelegével árassza el a közösségi médiát a „szőrös gyerekéről”. 
Vagy azzal, hogy kérkedően póráz nélkül sétáltassa a kedvencét. Mert sajnos itt, az egészen szűk lakóhelyünkön is naponta futok össze olyanokkal, akik rendszeresen hagyják, hogy a kutyájuk szabadon nyargalásszon, sok méterrel előttük, mögöttük, amihez az állatnak épp kedve szottyan. 

„Ne aggódj, nem fogja bántani!” „Csak játszani akar, nem kell tőle félni” – kiabálják sokan már előre ilyenkor, mintha csak biztosak lehetnének benne, hogy ez esetben is így lesz. 

Óvatosan közeledünk, az enyém pórázon. Mindig. Féltem, mert pici, és mert még mindig bohókás és naivan játékos. Majd megkönnyebbülve nyugtázom, ezt most megúsztuk, a másik kutya tényleg csak megszaglászta, és már tovább is vágtázott. A baj viszont egy másodperc töredéke alatt előállhat, és ebből bizony már mi is kaptunk ízelítőt. A kiskutyám felé vágtázó, ugatva acsarkodó border collie már (rá)ugrásra kész pózba meredt, amikor a gazdája loholva beérte, és hangos kiabálások kíséretében nagy nehezen vissza tudta magához parancsolni. Én hasztalan ordítottam a felbőszült kutyára, ő tudomást se vett rólam, ezért inkább az embernek kiáltoztam, hogy csináljon már valamit, és fogja vissza a kutyáját. Rettenetes volt megérezni a teljes kiszolgáltatottságot, hogy mennyire pillanatokon múlik ilyenkor minden. A kutya, az állat pedig, bármennyire is meg vagyunk győződve az ellenkezőjéről, kiszámíthatatlan. Még a legcukibb, legkedvesebb is. Igen, minden bizonnyal az enyém is. 

Összeszorult szívvel olvastam a hírt a minap, hogy halálos kutyatámadás történt a kerületünkben, egy kisgyerekes szülők által is frekventált, zöld közterületen. Az áldozat egy védtelen, pórázon sétáltatott, kistermetű kutyus, akinek a nagy, de főleg a kicsi gazdáját mélységesen megrázta a brutális eset. Ahogy állítólag a támadó kutya gazdáját is. 

Egy dolog azonban biztos, ez a tragédia sem történhetett volna meg, ha a nagytestű kutya pórázon lett volna. 

Hiába gondolod azt, hogy a te kutyád végtelenül barátságos, és biztosan nem lenne képes ilyesmire, soha nem tudhatod. Nem lehetsz biztos benne, milyen reakciót vált ki belőle egy másik kutya, egy ember vagy egy adott helyzet. Ahhoz, hogy megtörténjen a baj, még csak az sem kell, hogy rárontson egy másik élőlényre, elég, ha például hirtelen megijed valamitől: fogja magát, és kirohan az úttestre, egy autó elé vágtázik – belegondolni is szörnyű, milyen lehetséges következményekkel. 

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Pixabay

Ahogyan – a hír hallattán joggal felbolydult – helyi kutyás csoportban valaki nagyon találóan megfogalmazta: 

A póráz, mint az autós gyerekülés vagy a biztonsági öv, adott esetben életet is menthet. 

Nem azért találták ki, hogy kellemetlen perceket szerezzenek vele az állatnak vagy a gazdájának. A szétmarcangolt kiskutyát ugyan már semmi se hozza vissza, az esete kapcsán viszont újra el lehet ismételni, hogy minden kutyatulajdonoshoz, minél többször eljusson: kutyát nem sétáltatunk közterületen póráz nélkül! Még akkor se, ha úgy gondoljuk, hogy megbízhatóan be tudjuk hívni. Ha pedig tisztában vagyunk vele, hogy hajlamos agresszíven viselkedni, emiatt pedig veszélyes is lehet a többi kutyára, akár emberre nézve is, adjunk rá szájkosarat. Nem csak a saját kiskedvenceink, hanem mindegyikük testi (és lelki) épségéért mi, emberek, gazdák tartozunk felelősséggel. Kérhetem én a másik gazdát, hogy ne engedje közel – ha még pórázra se rakja, esélyünk sincs. Csak a jószerencsében bízhatok. Arról nem is beszélve, hogy a sétáltatás címszó alatt szabadon, gazdájuk körül nyargalászó kutyák nemcsak másik kutyára, hanem a kisgyerekekre nézve is veszélyesek lehetnek. Tegyük hozzá, adott esetben még a pórázon sétáltatott kutyák is: ezzel persze azoknak a szülőknek is jó lenne számolniuk, akik megkérdezés nélkül idegen kutyákhoz engedik közel a gyerekeiket. Illetve azoknak is, akik a (kis)gyerekeikre bízzák a kutyáik sétáltatását. 
 

Gyerekkorodtól atletizáltál, ahol a sikert, a teljesítményt időben, centiben, kilóban mérik. Ehhez képest az előadó-művészet meglehetősen szubjektíven értékelhető. Nehéz volt az egyik koordinátarendszerből átlépni a másikba?
Igen, egy félreérthetetlen időeredményen nem lehet vitatkozni, míg egy színpadi alakításnál nem ez a helyzet. Fontos szempont, hogy hogyan tudod megvalósítani azt, amit a rendező kér tőled, hogy hogyan formálnád meg a karaktert, például milyen Júlia lennél, és ezt mennyire tudod megvalósítani. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy a nézőben mindez mit vált ki.

Akkor mi a te mércéd? 
Hogy minél közelebb kerüljek ahhoz, amit a rendező kér, úgy, hogy én is egyet tudjak vele érteni. Volt, amikor az utolsó pillanatig a rendezőben bíztam, ha jó a rendező, és megismerteti veled a játékszabályokat, akkor ez tud működni, és bele tudod csempészni az egyéniségedet is. Mindig kíváncsian várom, hogy az adott rendező milyen koncepcióval lep meg, mit alkothatunk együtt. Szeretem a kihívásokat, az új dolgokat. 

Visszakérdezhetek, milyen Júlia lennél?
Júliát soha nem játszottam, de nagyon tiszta lenne, játékos, naiv, őszinte, gyermeki.

Ha az ember ilyen fiatalon megtalálja a hivatását, a felnőtté válása is másképp zajlik. Egy fiatal színész a szerepei által nő fel?

Én is egyre többet gondolkodom azon, hogy tulajdonképpen a színház nevelt fel mint művészt, nőt és embert. 

És nemcsak a szerepek, hanem a kollégák is. Húsz-huszonegy éves voltam, amikor játszottam a Békéscsabai Jókai Színház Monte Cristo grófja produkciójában – amit most a Budapesti Operettszínházban is bemutattunk – Mercédès szerepét. A darab elején egy naiva, egy fiatal lány áll előttünk, a végén pedig egy drámai hősnő, aki elveszíti a szerelmét, a férjét s talán a gyermekét is. Jelenetről jelenetre öregítettek, a végén egy érett traumatizált nőt igyekeztem megjeleníteni a színpadon, az életben távol álltam ettől, de a szerepben nem Gubik Petra vagyok. Sokan elcsodálkoztak, hogy mennyire jól beleöregedtem a szerepbe a fiatalkorom ellenére. 

Vagy mondhatnám a Fridát, amit az Átrium Filmszínházban játszottunk Duda Éva rendezésében, olyan partnerekkel, mint Molnár Áron, Kálid Artúr, Papadimitriu Athina. Gryllus Dorkával felváltva játszottuk Frida Kahlót. Emlékszem, arra gondoltam, hogy hú, hát Dorka sokkal nagyobb élettapasztalattal rendelkezik, de én hogy fogok hozzákezdeni? Hiszen Fridának olyan élete volt, hogy napok alatt is csak a felét mesélhetnénk el, és egy igazi polihisztorról beszélünk, aki próbált létezni, kereste a boldogságot ebben a világban. Abszolút megelőzte a korát mindenféle szempontból. Sokat tudok a szerepeken agyalni, és nagyon aprólékos vagyok. Azt érzem, hogy a java még csak ezután jön, szeretnék igazán fajsúlyos szerepeket játszani, amelyek megfacsarják a szívedet, elgondolkodtatnak. 

És ilyenkor könnyen vissza tudsz fiatalodni a saját életedhez?

A pályán mindig azt a lehetőséget kell megragadni, és abban kell bizonyítani, amit kapsz, de szoktam anyukámnak mondani, hogy néha hatvanévesnek érzem magam. Keresni kell a saját életedben is az impulzusokat. Egy bizonyos idő eltelte után majd válogathatsz talán a szerepekben is. Előfordul, hogy több darabot próbálok egyszerre, ez élvezetes is tud lenni, de rájöttem, hogy ez nem egészséges, nem lehet, hogy energetikailag lenullázd magad, hogy te mindig csak adj. Ezt valahogy vissza kell tölteni, a családdal, a barátokkal, a szabadban töltött idővel. Egy jó beszélgetéssel valakivel, aki inspirál, például Szirtes tanár úrral imádok beszélgetni. Egyre kevesebb hozzá hasonló olvasott, nagy tudású emberrel találkozunk mi, fiatalok. Beszélgettem vele a Sztárban sztárról is, a showbiznisz világáról. Vagy ott van Müller Péter Sziámi. 

Az igazság az, hogy ekkora élettapasztalattal rendelkező művészektől megtiszteltetés tanácsot kapni, amit érdemes megbecsülni, elfogadni.

A Sztárban sztárt meg is nyerted. Mikor derült ki, hogy úgy tudsz énekelni, ahogyan Rúzsa Magdi?

Tizenkilenc éves voltam, amikor a Békéscsabai Jókai Színházhoz kerültem, és azon a nyáron a kőszínház legfiatalabb tagjává váltam. Egy zenés darabbal kezdtem, Elton John és Tim Rice Aidájával – hát, ahhoz is fel kellett nőni. A barátaim – köztük azok, akikkel előző nyáron együtt játszottunk a kisvárdai várszínház színpadán – eljöttek megnézni a premieremet Békéscsabán. El sem tudták képzelni, hogy mit csinálok én az Aidában. Nagyot néztek, hogy a címszereplő vagyok, és mindenki ugyanazt kérdezte: „Mikor tanultál meg így énekelni?” Fél évet töltöttem a Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Karán, majd egyéni tanrendet kértem, és az egyetem mellett elkezdtem Békéscsabán játszani. Az iskolapadból kerültem a színházba, és ott állt mellettem Szomor György és a Jókai Színház más nívós művészei, akik negyven éve a pályán voltak. A színház megbabonázott, és nem volt visszaút. 

Kép

Gubik Petra a Sztárban sztár című műsorban is bizonyította tehetségét – Fotó: Emmer László

Aztán végzett néprajz szakosként újra beültél az iskolapadba, hogy hivatalosan is tanuld a színész­séget. Miért?

Megfelelés is volt, és bizonyítás magamnak, hogy szeretnék oda járni, mert ez anno nem adatott meg nekem. Egy túlmisztifikált elérhetetlen történetté kezdett válni a számomra. Ezt nem akartam. Meg kellett néznem, mi van ott. 

És mi volt?

Arra jutottam, hogy nem lettem kevesebb azért, mert nem oda jártam. Ugyanakkor nagyon sok helyen játszottam: a Szegedi Nemzeti Színházban, a Játékszínben, az Átriumban, a Belvárosi és a Pinceszínházban, a Móricz Zsigmond Színházban, a Madáchban, az Operett- és a József Attila Színházban, Győrben és Békéscsabán. Sok emberrel, művésszel találkoztam, sokféle szemléletmóddal. Ezek mind csiszolgattak, hozzám adtak, ezért vagyok az, aki vagyok. 

Mit jelent számodra az, hogy ismerik a nevedet?

Jó, ha el tudod érni ebben a szakmában, hogy legyen neved. Nem hírneved, csak neved. Akkor már tudsz gazdálkodni azzal, hogy hol és milyen platformon nyilvánulsz meg. Mert az már egy másik ága a szakmának, hogy a tudásodat valahol sikerre is kell vinni. Ehhez sok lábon kell állni, meg kell néha mutatni magadat más területeken is, mert el kell jutni a nagyérdeműhöz, és nem csak ahhoz, aki amúgy is bejön a színházba. Persze, ez nem cél mindenkinél. Haladok a kis pályámon lépcsőfokról lépcsőfokra, ez is az egyik lépcső, hogy itt ülök veled, és épp egy címlapinterjút készítünk. Ma már nagyon magas az ingerküszöb, TikTok-ot meg Instát pörget mindenki, hatszáz csatorna van a televízióban, meg ott a Netflix. 

Ezért vállaltam például a showműsort is a kereskedelmi csatornán, és utána volt, aki azt írta: „Életemben nem jártam színházba, nem szeretem, de miattad el fogok menni.” Ezt elérni, már valami.

Azt olvastam, hogy a szüleidet nem hívtad el a műsor felvételeire. 

Apa a legnagyobb drukkerem. De a szüleim nemcsak a drukkereim, hanem a kritikusaim is. Átgondoltam, és úgy döntöttem, elég, ha azt látják, amit a tévé közvetít. Nem szerettem volna kitenni őket annak, ami ott uralkodott. 

A sportversenyeiden ott voltak?

Teljesen más a kettő. Ez a showbiznisz. Én megerősödtem az évek során. Amikor először kóstoltam bele az X-Faktorban, még ott ültek a nézőtéren nem tudom hány órán keresztül, akkor még kicsi voltam, éretlen, nem tudtam, hogy működnek a dolgok, el lehetett bizonytalanítani, most már nem lehet. Tíz év nem múlik el tanulás nélkül. 

Kép

Fotó: Emmer László

Egy olyan szakmában, amelyben a határidők, a magas elvárások, a nyilvános szereplések szabályai keretezik az életedet, mit jelent a szabadság?

A sikernek ára van. Ezt fiatalon nem nagyon értettem, még talán akkor sem, amikor a Budapesti Operettszínházban, a Fame – A hírnév ára című darabban Carmen voltam, aki végül drogtúladagolásban meghal, és nem végzi el a sztárképző iskolát. Ma már tudom, mennyi áldozatot hoztam a saját életemben azért, ahol tartok és ami most vagyok, mennyi kompromisszumot kellett ehhez kötni, mennyi lemondás volt benne. Nehéz volt felfogni, hogy más időbeosztásban működünk, mint egy átlagember. A barátaim elmennek nyolcra vagy kilencre dolgozni, és ötkor vagy hatkor hazamennek. Én meg volt, hogy éjszakára mentem forgatni, reggel nyolckor jöttem haza, és aztán tíz órára mentem a színházba, tizenegytől meg előadásom volt. Vagy reggel nyolckor bemegyek, tíztől van egy fotós próba, utána a másik színházban próbálok hatig, és este héttől játszunk, majd tizenegykor esek haza. És akkor nem az következik, hogy lezuhanyzom, vacsorázok és éjfélre ágyban vagyok, hiszen az adrenalinszintem az egekben van. Az agyamnak el kell jutni a lecsendesedésig, ilyenkor tudok olvasni, gondolkodni, felkészülni a következő napra, belenézni a szövegekbe. Ha kimagasló szeretnél lenni ezen a pályán, akkor ezt bírni kell. 

El kell tudni számolni azzal, hogy milyen, amikor nem vagy otthon az anyukád születésnapján, a nagymamád nyolcvankilencedik születésnapján, nem vagy ott egy családi nyaraláson, vagy korábban el kell jönnöd, hogy körülötted sorra házasodnak és gyereket szülnek, és neked még csak nem is abba az irányba tart az életed. 

Hogy milyen jó volna kimenni, mert süt a nap, és élni a fiatalságot, elmenni egy fesztiválra… De mielőtt még nagyon elszomorodnánk, látni kell a másik oldalt is. Hiszen lehet, hogy nem ugráltam annyit a Szigeten, de huszonhárom évesen ott álltam a szegedi Dóm téren, és Margaret Mitchell Elfújta a szél című regények főhősét alakítottam, Scarlett O’Harát, akit az ősbemutatón először én formáltam meg Magyarországon. 

Vannak nagy művészek a szakmában, akik életükben nem léptek arra a színpadra, és nem mondhattak el rajta két mondatot sem. Én pedig huszonhárom évesen ott álltam, felnéztem, és körülbelül az elöl ülő két-háromszáz embert érzékeltem a nézőtéren, utánuk már csak „hangyákat” láttam. Ezek nagy dolgok. Akárhányszor visszatértem a szegedi Dóm térre, majdnem mindig a Sziget Fesztivállal egy időben volt, augusztusban. Persze, kell a szórakozás is, az tölt vissza, meg hát fiatal vagyok, és nem jó, ha ezeket nem éli meg az ember. És már most tudom, hogy a nagymamám novemberi, kilencvenedik születésnapjára semmit nem fogok vállalni. Ugyanakkor sokat jelent, hogy a szüleim és a család soha nem ítélt el, ha nem tudtam részt venni az eseményeken.

A nap melyik órájában, a hét melyik napján vagy Gubik Petra? Nem Zsófia, nem Vivien, nem Mercédès.

Most is az vagyok, ahogy beszélgetünk. A veletek eltöltött fotózáson is, amit imádtam. Amikor harmincéves lettem, megírtam az Ez van, ez! című dal szövegét, amelyből később egy egész lemez kerekedett, Müller Péter Sziámival és Szirtes Edina Mókussal közösen alkottuk. Azt hiszem, ez a legigazibb önkifejezési forma a számomra.

Akkor ez a szabadság? 

Igen, mert nem kell megfelelnem semmilyen konvenciónak, rendezői koncepciónak, elvárásnak, hanem úgy csináltuk meg, ahogyan azt a Jóisten megadta, és ahogyan én akartam. Maximum Móki vagy Sziámi tanácsot adott, de az nem szerep volt. Azt hiszem, azért is kezdtem el a dalokat, mert azt éreztem, hogy a színházban beolvadok, egy nagy gépezet része vagyok. Feltettem a kérdést, ki vagyok én a szerepeken túl? Hetvenéves koromra maximum pár fanatikus színházrajongó emlékszik majd rám?

Azért, ha nem hinnél abban, hogy a színház komolyan megváltoztatja az életünket, nem játszanál színházban.

Így van, és imádom a színház itt és most pillanatát, hogy soha nem tudok megcsinálni kétszer ugyanúgy még egy jelenetet sem, ez a csodálatos benne. Teljesen máshogy játszom most például Mercédès szerepét, mint tizenkét évvel ezelőtt. Érdekes, hogy az idő mivé formálja az embert. Sokszor nem értjük, hogy mit és miért kapunk, de az utóbbi időben valahogy pont azt érzem, hogy minden akkor jön, amikor kell, és nem véletlenül. 

 A véletlenről jut eszembe, kit szólítasz meg a Vagy-e nem vagy-e? című dalodban?

A Jóistent, a Teremtőt. Görögkatolikus családból jövök, nem bigottan vallásos családból, de hiszünk, ki így, ki úgy. Istenről akartam írni, az én és a Teremtő kapcsolatáról. Van-e, és milyen formában van jelen az életemben? Tényleg borrá változtatta a vizet? Tényleg mondta, kelj fel és járj, és megtörtént a csoda? 

Talán nem kell eldönteni, hogy igaz-e vagy nem. Egyszerűen tudom, hogy nem vagyok egyedül az utamon, valaki vigyáz rám, átsegít a mélyponton. Mi ez, ha nem a Gondviselés? 

Én így működöm, szerintem a hit nélküli ember élete nihil, és aki nem lát fényt, annak nem is igazán boldog az élete. 

Mikor és hol írsz te dalt?

Zuhany alatt például vagy vezetés közben, és akkor gyorsan felmondok a telefonra két versszakot. Az Ez van szövegét egy balatoni nyaralásból hazajőve írtam, tíz perc alatt a teraszon, aztán Sziámi beírt a végére három sort. Amikor nagyon konkrét az érzés, le kell írni, mert elfelejtődik. Nagyon kevés időt töltök egyedül, de a vezetés és a futás az enyém. 

Amikor változás történik az életemben, vagy azt érzem, hogy összecsaptak a viharfelhők a fejem fölött, előfordul, hogy elmegyek Dobogókőre vagy Szentendrére, vagy a Duna-partra. Ilyenkor csak vagyok, és figyelem a világot. De utaztam már egyedül a Balcsira is. Olyan hektikus az életem, ebben olykor elfáradok, és azon töprengek, Istenem, a hetedik napot azért teremtetted, hogy pihenjünk, én meg tizenegykor hazaesem a dupla előadás után, és kezdem a következő hetet. A szabadúszólétben könnyen előfordul, hogy nem adsz magadnak szabadságot, mert még épp befér egy szinkron vagy egy rendezvény. De ezt is tanulom.

Ha valakit huszonnégy órából húszban a hivatása foglalkoztat, az hogy tudja megosztani az életét egy társsal? Amit odaadsz, az a közös idő is, amit viszont kapsz cserébe, azt talán csak te kapod vissza.

Szeretném hinni, hogy lehet olyan társat találni, akivel ezt is meg lehet élni, aki igazán örül a sikeremnek, tudja látni és értékelni a munkát, amit végzek, és nemcsak a csillogást látja, hanem engem, úgy ahogy vagyok, aki hűséggel és odaadással szeret. Onnantól kezdve, hogy felhúzom reggel a kis papucsomat, aztán elindulok, odáig, hogy este magamra húzom a takarót, vagy csak álmosan fekszem az ágyban.

Ha majd családot szeretnék, abban a családban én leszek az anya, nyilván valamit le kell adnom. De akkor ez nem is lesz kérdés. Az lesz a legnagyobb főszerep. Ha beteljesíted a sorsodat, és mered csinálni, amit szeretsz, teszel érte, akkor nem érzed ezt akkora áldozatnak. 
 

Ez az interjú eredetileg a Képmás magazin 2023. augusztusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>