Közel százezer sajátos nevelési igényű gyermek él Magyarországon, és számuk folyamatosan emelkedik. Mindez nemcsak rengeteg gyermeket, hanem ugyanennyi családot is jelent. A KIKAPCS. Alapítvány célja, hogy elfogadó közösséget teremtsen számukra, a szülőket pedig tehermentesítse pár órára. Egy kis énidő hónapokra feltölti őket, amire nagy szükségük van, hiszen a mindennapok során gyakran arra sincs lehetőségük, hogy megigyanak egy kávét.

Az alapítványt Bárdió Luca és Környei Viktória hozta létre azzal a céllal, hogy teremtsenek egy összetartó közösséget az SNI gyerekeket nevelő családoknak. Amikor öt éve először írtunk róluk, még „csak” húsz családdal működtek együtt, azóta ez a szám a nyolcszorosára emelkedett. 

Jelenleg 164 család tartozik a közösséghez. A legtöbb gyerek autista és ADHD-s, de van köztük Down-szindrómás és látássérült is.
Pálfi Orsolya hivatalos feladata a programok szervezése és a kapcsolattartás a családokkal, szállodai partnerekkel, önkéntesekkel. Ő az továbbá, aki kiválasztja a felhívásaikra jelentkező családokat – ilyenkor az alapján dönt, hogy kinek van a legnagyobb szüksége közösségre. Általában havonta egy programot tartanak a családoknak: februárban farsangi mulatsággal indítanak, majd a tavasz beköszöntével a szabadidős programoké lesz a főszerep, például piknikeznek. Az év második felében wellness-nyaralásokat szerveznek a családoknak – tavaly egy híján húszat. Decemberben közös karácsonyozással zárják az évet, amikor valamennyi család együtt ünnepel.

Kép

Pálfi Orsolya – Fotó: Katona László

Mi a húsvét előtt tartott kézműves foglalkozásukba pillanthattunk bele: a gyerekek kartonból vágtak ki nyuszikat és tojásokat, amiket papírtányérra ragasztottak. De előkerült egy legó, társasok és színes lufik is – természetesen kék színben, ami a KIKAPCS. árnyalata. „A programokon nem ragaszkodunk szigorúan a meghatározott foglalkozásokhoz, mást is játszhatnak a gyerekek” – magyarázza Nagy Henrietta, a korábbi happiness managerük.

Az iskolában esélye sem volt, hogy barátokat szerezzen

Míg a gyerekek kézműveskedtek, szüleik egy másik helyiségben tudtak lepihenni, beszélgetni. Kényelmüket babzsákfotel, rágcsálnivalók tették teljesebbé. Kicsit bizonytalan voltam, megzavarjam-e őket, hiszen ki tudja, mióta vártak erre a röpke nyugalomra, a szülők azonban készségesen ültek le velem beszélgetni, és láthatóan örültek, hogy megoszthatják nehézségeiket.

A győri Iványi Mónika és Szilárd, akik egy autista fiú szülei, három éve a Facebookon találkoztak az alapítvány felhívásával. Eleinte kétséges volt számukra, hogyan tudnának járni a fővárosi programokra, de aztán úgy gondolták, megpróbálják, és úgy érzik, ezzel a legjobb döntést hozták meg. Azóta több programon is részt vettek a farsangi mulatságtól kezdve a kecskeméti és szentgotthárdi kiránduláson át a karácsonyi évzáróig.
„Amikor csak tudunk, jövünk. Nagyon szeretünk ide járni, és bármikor szívesen utazunk órákat” – mondja az anya, aki ezzel nem túloz: a kézműves foglalkozásért odavissza hat órát utaztak tömegközlekedéssel, több átszállással. 

Ahogy mondja, egy KIKAPCS.-program feltölti őket hónapokra.

Tizenhat éves fiuk, Ámon elsős korától kezdve magántanuló, így csak ritkán találkozik vele egykorúakkal, pedig lenne rá igénye. „Két foglalkozásra jár be az iskolájába, testnevelésre és rajzra. Amikor odaérünk, rohan is be az osztálytársaihoz; azt várja a legjobban a héten, hogy velük lehessen” – meséli az anyuka. Mint mondja, a gyerekek hozzáállásával nincs gond, a felnőttekével annál inkább: az osztály szülői munkaközössége például létrehozott egy Facebook-csoportot, amelybe négy év alatt sem vették be őket, hiába kérték. „Azt mondta az osztályfőnök, majd értesít minket, ha lesz valamilyen program” – idézi a pedagógus szavait. A tanításon kívüli programokra ugyanakkor Ámon nem tarthat a társaival, amit azzal indokoltak, hogy magántanuló.

Mónika azt tapasztalta, máshol sem nyitottak feléjük: „Nagyon nehéz befogadó óvodát, iskolát találni, mert ha kiderül, hogy a gyereknek problémája van, akkor inkább nem veszik fel. A délutáni programoknál is ugyanez a helyzet: húsz helyet felkeres az ember, és tizenkilenc alapból elutasítja. Amelyik pedig nem, az egyéniben foglalkozna a gyerekkel. Ez egy idő után felőrli az embert” – fogalmaz.

Ő úgy érzi, a hasonló helyzetben lévő családok elfogadóbbak, a KIKAPCS.-os szülők között is védett környezetben érzi magát. Meg tudják beszélni a problémáikat, és gyakran látják el egymást hasznos tanácsokkal. „Általában azoknak a szülőknek, akik beteg gyereket nevelnek, az teszi ki a szabad óráik nagy részét, hogy böngészik, mivel tudnának segíteni a gyereküknek, milyen különórát tudnának finanszírozni, ami a fejlődését előmozdítaná” – magyarázza. 

Az ilyen családok be vannak zárva, mert azzal telik a hétköznapjuk, hogy elviszik a gyereket iskolába, délután pedig a foglalkozásokra, különórákra, fejlesztésekre. Ámon magántanulóként barátságokat sem tudott kialakítani, ha pedig délelőtt édesanyja levitte egy játszótérre, az üres volt. 

Amióta csatlakoztak a közösséghez, kinyílt számukra a világ: több családdal is összebarátkoztak, akikkel azóta együtt járnak kirándulni, emellett más közösségek felé is elkezdtek nyitni. 

A győri Pamacs Egyesülettel is felvették a kapcsolatot, akik szintén az SNI gyereket nevelő családokat támogatják.

Kép

Mónika és Szilárd (középen) kamaszfia, Ámon mindenkivel összebarátkozott a közösségben – Fotó: Katona László

A kézműveskedés végeztével a beszélgetésbe Ámon is bekapcsolódik, aki pacsival és két puszival üdvözöl.
– Fanni vagyok – mutatkozom be neki.
– Tudod, mikor van Fanni-nap? – kérdezi tőle édesanyja.
– Március 9. – vágja rá a fiú, akinek az eddigi programok közül a karácsonyi évzáró tetszett a legjobban, ahol hógömböt készítettek. A kézműveskedés ezúttal is több óráig lekötötte. Az elkészült alkotásokat aztán meg is mutatja. „Szerintem a lányokkal itt lenne estig” – mondja édesanyja, aki úgy látja, a fiú motivált, a képességeihez mérten igyekszik mindent megcsinálni ezeken a foglalkozásokon. 

Idő kell nekik, hogy gondolatban is kikapcsoljanak

Orsiék a programok szervezésénél igyekeznek előre felmérni a gyerekek igényeit, például, hogy kinek van ételérzékenysége, és az adott helyszín körülményeit is feltérképezik. A két legfőbb szempont, hogy legyen akadály- illetve zajmentes, mivel sok gyerek nem bírja az éles hangokat. Ugyanilyen fontos, hogy a szülőknek biztosítsanak egy csendes zugot, ahová elvonulhatnak. Saját irodájukban két helyiség is van, az egyikben lehet játszani, kézműveskedni, a mellette lévő „nyugiszobában” pedig ledőlhetnek a nyugalomra vágyó felnőttek.

Egy üdülésre általában három, legfeljebb öt családot hívnak. Vannak, akik már régebb óta együtt nyaralnak, megszokták és megkedvelték egymást, így egy szállodába osztják be őket. Akadnak, akik a KIKAPCS.-os programok óta együtt is szoktak nyaralni, tehát a közösség, amiről annak idején Viki és Luca álmodtak, létrejött.

„Azt látjuk, hogy amikor először jönnek egy programra, a szülők nehezen tudnak kikapcsolni. Szokatlan nekik a helyzet, hogy valaki vigyáz a gyerekre, míg ők beszélgetnek, és van bennük egy gát, hogy megtehetik-e” – mutat rá Heni. Épp ezért segíteniük kell őket, elterelni a gyerekeket. A kisfiával érkező Ildikó szerint az önkéntesek ezt a lehető legtapintatosabban csinálják. „Nem mondják meg konkrétan, hogy na most pihenjünk, hanem megkérdezik, hogy elengedjük-e velük a gyerekeket játszani. Odafigyelnek rá, hogy ne legyen rajtunk nyomás, hogy most ki KELL kapcsolódnunk.”

Kép

Fotó: Katona László

Orsi szerint már az is kikapcsolódást jelent a szülőknek, hogy nem otthon, a megszokott környezetben vannak, ahogyan az is nagy szó, ha megihatnak egy kávét úgy, hogy nem „zizeg” körülöttük a gyerek. Ami másnak teljesen természetes, az számukra többórás műveletet jelent, mint például a csekkbefizetés, amit a legtöbben negyedóra alatt elintéznek, nekik viszont már elindulni is hosszadalmas. Aztán következik a sorban állás, amit nem minden SNI gyerek visel türelmesen.

Az itteni programokon is előfordultak rizikósabb helyzetek, egy gyerek például ütni kezdte a fejét az ajtóhoz. Heniék úgy akadályozták meg a sérülést, hogy a saját tenyerüket emelték elé, és pár perc múlva megnyugodott. 

Máskor a figyelemelterelés segít.

Amit egy háromévesnek még elnéznek, azt egy idősebb SNI gyereknek már nem

Sokan egyedül nevelik SNI gyereküket, a családok közel fele egyszülős, és Orsi tapasztalata szerint a számuk egyre nő. „Gyakran az egyik fél nem tudja cipelni a terhet, hogy a gyereke autisztikus tünetekkel él, ezért elfordul a családjától” – mondja erről. 

Bárány Ildikó is egyedül neveli kilencéves fiát, Vencelt, aki több problémában is érintett: ADHD-s autista szenzoros integrációs zavarral, emellett egy vesebetegsége és szívbillentyű-problémája is van. A kisfiú örökbefogadott gyermek – annak idején a férjével együtt akarták magukhoz venni, ám a férfiben nem alakultak ki az apai érzések, így a válás mellett döntöttek. Pár hónapos korában észrevették, hogy nem úgy fejlődik, ahogy a „nagykönyvben meg van írva”, az anya azóta hordja különböző fejlesztésekre, a Dévény-tornától kezdve a zeneterápián és a lovasterápián át a TSMT-ig és a Neurofeedbackig már sok mindent kipróbáltak. Ildikó szülői segítségre sem számíthat, egy idősebb ismerőse „pótnagymamaként” szokott olykor vigyázni Vencelre. A diagnózisok óta a baráti kapcsolatai is meglazultak.

„Kevesen maradtak közülük, akik el tudják fogadni, hogy megváltozott minden, hogy én már nem tudok olyan spontán lenni, mint régen, és ugrani egy programra. Nálunk mindennek a szokott rutin szerint kell történnie, mindig ugyanakkor van a vacsora, a fürdés, az esti mese, különben a másnap nehéz lesz” – mondja. Volt, hogy átjöttek hozzájuk barátok, de képtelen volt rájuk figyelni, mert Vencel akkoriban „dobálós” korszakát élte, és készenlétben kellett állnia, nehogy a kisfia betörje az ablakot vagy eldugítsa a vécét. Ildikónak jelenleg nincsen párkapcsolata, és úgy érzi, a sok fejlesztésre és kórházba rohanás mellett nem is férne bele a mindennapjaiba, emellett Vencel nevelése nagy felelősséget igényelne a másik féltől is.

Kisfia betegségei miatt csak otthonról tud dolgozni – gyakran éjszaka –, ami miatt megváltozott a munkaköre és a fizetése is, miközben a kiadásai nőnek, mivel a terápiák, korrepetálások nekik kétszer annyiba kerülnek. 

Volt időszak, amikor Vencellel a játszótérre sem mert lemenni, mert a fiú nagyon ingerkereső, amiből problémák adódtak. Ha édesanyja meglátott egy kislányt, aki szép hajcsatot viselt, már görcsbe ugrott a gyomra. „Egy háromévesnek még elnézik az emberek, ha egy másik gyerek dolgait elveszi, egy idősebbnek viszont már nem, az pedig nem látszik rajta, hogy autista.” Mint mondja, minden korszak kitermeli a maga kihívást jelentő nehézségét, jelenleg az extrém hangkiadás és ugyanannak a szövegnek az ismételgetése okoz gondot. Ugyanakkor Vencelnek nagyon sok olyan tulajdonsága van, amik miatt büszke lehet rá: segítőkész, csöppet sem irigy, és ügyes az apró részletek megfigyelésében. „Előfordul, hogy reggel bókokkal ébreszt, például azt mondja, >>Mami, te vagy a legszebb virág a réten.<<”

Kép

Az ADHD-s autista Vencel elmélyülten alkot a KIKAPCS. kézműves foglalkozásán – Fotó: Katona László

Ildikónak korábban nehezére esett, hogy segítséget kérjen másoktól. Vencel érkezése óta ez változott: megtanulta, hogy ha baj van, azt jeleznie kell. Többször került mélypontra, és épp egy ilyen nehéz időszakában jött vele szembe a KIKAPCS. hirdetése. Már két nyaraláson is részt vett velük, Mónikáékkal pedig már külön is szerveztek közös programot.

Meg kell adni a lehetőséget, hogy átlépjék a határaikat

A programok nemcsak a szülőknek jelentenek feltöltődést, a gyerekek jókedvéért is mindent megtesznek, de egyéb pozitív hozadékai is vannak a foglalkozásoknak.

„Az egyik nyaraláson meglepődve vettük észre, hogy az egyik visszahúzódó autista kisfiú angolul énekelget. Kérdeztük a szülőket, hogy most ez jót jelent-e vagy rosszat, és kiderült, hogy ezt akkor csinálja, ha jól érzi magát, és egyébként csak otthon szokta, mások előtt soha” – idéz fel egy meghatározó pillanatot Orsi, aki azt is örömmel osztja meg, előfordult, hogy a gyerekek átlépték a saját határaikat, egyikük például elkezdett lépcsőzni. 

„Elengedte magát, és elkezdte bontogatni a szárnyait, mert azt érezte, hogy itt elfogadják.” 

Ezt Ámon édesanyja is megerősíti és pozitívnak tartja. „Azt szokták mondani, hogy az autisták félnek az újtól, de nem szabad általánosítani, mert ez egy széles skála, nincs köztük két egyforma. Másrészt, hogyha nem adjuk meg a lehetőséget egy ilyen gyereknek, akkor hogyan tudjuk meg, hogy mire képes? – teszi fel a kérdést Mónika. – Ha nem rakjuk mindig magasabbra a lécet, akkor marad egy bizonyos szinten. Mi Ámonnál azt látjuk, hogy minél több helyre visszük, minél több helyzetben próbálja ki magát, annál inkább fejlődik szép lassan.”

Az alapítvány működését szeretnék még szakmaibbá tenni, ezért idén megalakult a saját gyógypedagógus-csapatuk, így már szakemberek is segítik az önkéntesek munkáját a nyaralásokon.

Kép

Fotó: Katona László

Minden családtag számít

A kézműveskedésen az egyik SNI fiú kishúga is részt vett – a testvérek, családtagok bevonása nem egyszeri eset. „Az SNI kapcsán leginkább az érintett gyerekek vannak fókuszban, utána következnek a szülők, a testvérekről viszont kevés szó esik” – mutat rá Heni. Az épeknek sokat ad, hogy találkozhatnak más gyerekekkel, akiknek szintén sérült testvérük van, és rájönnek, hogy nem egyedi a helyzetük, nemcsak az ő tesójuk „fura”. Heni szerint ezek a gyerekek érzékenyebbek, nyitottabbak is a társaikra, mint azok, akiknél nincs SNI családtag, a programokon is óvják testvérüket. „Mi ebben vagyunk még egyedülállóak, hogy egyben nézzük az egész családot. Hogyha a szűk családnak a nagymama is része, akkor őt is szeretettel látjuk minden programon, de ha egy házi kedvenc számít családtagnak, akkor ő is jöhet.”

Kép

Fotó: Katona László

Orsiék idővel 200–250-re szeretnék bővíteni a KIKAPCS.-közösség létszámát. 

Következő tervük havi egy „feel good” nap megtartása, kifejezetten a szülőknek: az anyáknak például szépségnapot, az apáknak sportnapot és kocsmakvízt, illetve terápiás foglalkozásokat szerveznének – a lényeg, hogy az a nap csak róluk szóljon. 

Már több partnercég is jelentkezett, hogy felajánlaná a szolgáltatásait. Ugyan az érintett családok lakhelyét tekintve az alapítvány országos lefedettségű, a programok zöme a fővároshoz kötődik, a jövőben ezen is változtatnának, és vidéken is terjeszkednének.

A cikk megjelenését a Média a Családért Alapítvány támogatta.

Nincs különbség tudós és művész között  

Barczi Bay Zoltán Lajos Gyulaváriban 1900-ban látta meg a napvilágot egy telkes jobbágy felmenőkkel rendelkező református lelkész fiaként. Édesapja használta először a Barczi előnevet, édesanyja, Böszörményi Julianna olyan lelkészdinasztiából származott, amelynek tagjai már 1607-től szolgálták a hazai kálvinizmus ügyét. Zoltánnak az őt körülvevő családi szeretet és gondoskodás mellett viszontagságos kisgyermekkora volt. Burokban született, de elkapta a korabeli kisgyermekek legveszedelmesebb betegségét, a torokgyíkot, amit anyja ápolásának köszönhetően élt túl. 

Elemi iskoláit Gyulaváriban végezte, visszaemlékezései szerint már ekkor megigézte a Hold. Időskori beszámolójában így írt erről: „A  Holdat láttam elsétálni a torony mögött s azt kérdeztem a felnőttektől, ha felmennék a toronyra, meg tudnám-e tapogatni a Holdat.” Otthonról elkerülve a Debreceni Református Kollégium diákja lett. Ezekben az években fontos barátságokat, ismeretségeket kötött, diáktársa volt a költő Szabó Lőrinc, megismerkedett Illyés Gyulával, Németh Lászlóval, illetve a nála valamivel idősebb Zilahi Lajossal. Diákként szinte minden érdekelte, különösen az irodalom, a bölcsészet felé vonzódott, de kiváló volt a matematikában, a fizikában is, szerette a zenét, és nagyszerűen megtanult zongorázni. 

A tudomány és a művészet közötti rokonságba vetett hitét később is megőrizte, hiszen egész életében azt vallotta, hogy „aki igazából eljegyzi magát a tudománnyal, az úgy álmodik, mint a költő. Ilyen vonatkozásban nincs különbség a tudós és a művész között.” 

Pályaválasztását végül Eötvös Loránd műveivel való megismerkedése döntötte el, érettségi után a pesti egyetemen matematika és fizika szakra iratkozott be. Az Eötvös-kollégium diákja volt, a szellemi fogékonyság és a tolerancia légkörében élt, szakjaiban kiválóan teljesített. Stúdiumai végeztével az egyetem Elméleti Fizikai Tanszékén lett tanársegéd, 1926-ban kitüntetéssel doktorált fizikából a mágneses térbe helyezett anyagok és az elektromágneses hullámok kölcsönhatását vizsgáló értekezéssel.  

Kép

Bay Zoltán – Fotó forrása: Wikimedia Commons / SZTE EK gyűjtemény

Tudós a háborúban  

Friss doktorátusa birtokában a következő négy évet a kor természettudományi fellegvárának számító Németországban, Berlinben töltötte, ahol akkoriban a modern fizika olyan nagyságai dolgoztak, mint Max Planck, Albert Einstein, Erwin Schrödinger vagy Max von Laue. Laboratóriumi munkáiban színképelemzési és elektromágneses témákkal foglalkozott, itt érte el első nemzetközileg is jegyzett eredményeit. Hazatérve 1930-tól hat éven keresztül a Szegedi Egyetem Elméleti Fizikai Tanszékét vezette, ekkor barátkozott össze az ugyancsak ott dolgozó Szent-Györgyi Alberttel.
 
1936-ban habilitált, a pesti Műegyetemre került, közben pedig elfogadta Aschner Lipótnak, a Tungsram, az Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt. vezérigazgatójának felkérését a gyár jól felszerelt laboratóriumának vezetésére. Az egyetemen kezdetben nagyfeszültségű gázkisülések vizsgálatával foglalkozott, 1938-tól pedig az újonnan alapított Atomfizikai Tanszék vezetőjeként az első hazai részecskegyorsító megépítését irányította, és elkészítette a nagy jelentőségű, a magfizikától a számítástechnikáig hasznosított elektronsokszorozó berendezést. 

A gyári laboratóriumban gázcsövek, fénycsövek, rádiós áramkörök fejlesztése volt a fő feladata, a háború idején azonban adócsövek gyártása mellett az elektromágneses sugarak alkalmazásán alapuló légvédelmi radarok fejlesztésébe is belefogtak. 

A visszavert rádióhullámok alapján az általa és a munkatársai által készített radar már hatvan-hetven kilométerről is képes volt légi objektumok észlelésére. 

A háború menetében a zsidótörvények miatt több munkatársától is meg kellett volna válnia, ám számukra a német megszállásig, illetve a nyilas hatalomátvételig még sikerült mentességet kiharcolnia. Aktív háború- és németellenes meggyőződése ösztönözte arra, hogy közel kerüljön a Kállay-kormány által is támogatott és a Szent-Györgyi Albert nevével fémjelzett, az angolszász hatalmakkal kapcsolatot kereső Ellenállási Fronttal. Olyan rádióállomás tervén dolgozott, amelyen keresztül elérhetővé vált volna London, ám ez a politikai helyzet alakulása miatt nem valósult meg. 

A német megszállás alatt rövid időre őrizetbe is vették. A gyárba visszatérve pedig már nagy álmának, a holdradarnak a megépítésén dolgozott. Az elképzelése az volt, hogy a Hold irányába kibocsájtott rádióhullámok ugyanúgy visszaverődnek, radarvisszhangot adnak, mint a földi tárgyak, ám az első kísérletek, amelyekben a később ugyancsak ismert fizikus, id. Simonyi Károly is részt vett, a visszaérkező jeleket felerősíteni képes eszköz hiánya miatt még nem sikerültek. 

Közben részese lett egy zsidómentő akciónak, e nemes tette miatt később a Jad Vasem a Világ Igaza címmel ismerte el. Főnökét, mecénását, Aschner Lipótot a németek még 1944 márciusában elfogták, és koncentrációs táborba hurcolták. 

Bay kollégáival közösen szervezte meg, hogy a gyár tulajdonosi köre Svájc közvetítésével, komoly váltságdíjat fizetve a Gestapónak elérje Aschner elengedését, aki, ha nem is vezetőként, de 1947-ben visszatérhetett szeretett gyárába.  

Aschner Lipót

A rádiócsillagászat születése  

Miután a Vörös Hadsereg egységei 1945 januárjában megszállták a Tungsram-gyárat, a berendezések nagy részét elszállították, az üzem katonai ellenőrzés alá került. Elsőként az elektroncsövek gyártása indult újra, majd Bay az izzók gyártásának újrakezdését is megszervezte. Közben munkatársaival folytatta a Holdra irányuló radarkísérleteit. Új antennát készítettek, kiszámították a jelsugárzás optimális idejét és frekvenciáját, korábbi találmánya, a jelsokszorozó segítségével pedig azt is megoldották, hogy a visszaérkező radarjeleket felerősítsék és a háttérzajtól elválasszák. 

A munka végül 1946 februárjában hozott eredményt, amikor Európában elsőként, a világon néhány hét késéssel másodikként sikerült fogni a Hold felületéről visszaverődő rádiójeleket, ami megnyitotta az utat egy új csillagászati ág, a rádiócsillagászat, vagyis a világegyetem objektumainak rádiójelekkel való letapogatása és a későbbi űrkutatási felhasználása előtt. Sikereit rendes tagsággal, osztályelnöki tisztséggel ismerte el a Magyar Tudományos Akadémia, állami kitüntetést kapott, az államosítás után azonban az osztályidegennek és polgári reakciósnak minősített Bay helyzete is megingott. 

Kép

A magyar Hold-radar antennája – Forrás: Wikipédia

Egy bécsi előadásról 1948-ban nem tért haza, hanem Amerikába ment. Közben jelentős változások történtek a magánéletében is, első feleségétől, akitől egy lánya született, még 1945-ben elvált, két évvel később azonban újra megnősült, felesége amerikai segítséggel követte az emigrációba, ahol fia és második lánya született. 

A magyar állampolgárságától és az akadémiai tagságától megfosztva érkezett az Újvilágba, ahol a George Washington Egyetemen a kísérleti fizika professzora lett. 

Ebben a minőségében részese volt régi barátja, Szent-Györgyi Albert biofizikai kutatásainak, a memória-áramkörök fejlesztésével pedig a számítástechnika atyjaként ismert Neumann János a munkáját támogatta. Nyugdíjazásáig, vagyis 1955-től 1972-ig az Amerikai Szabványügyi Hivatalban dolgozott. Itt alkotta meg a fénysebességből kiinduló hosszúsági mértékegység, az etalon méter idővel a nemzetközi SI mértékrendszerbe is bekerült definícióját. 

Haza bő két évtized után először 1973-ban látogatott, 1981-ben a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli taggá választotta. Bár külföldön élt, hazáját soha nem feledte el, erről így nyilatkozott: „Sosem tagadtam, hogy magyar vagyok, magyar maradtam és már az is maradok, amíg ennek a világnak poros útjait taposom.” Bay Zoltánt a 1980-as évektől itthon is újra megbecsült tudósként tartották számon, 1992-ben hunyt el Washingtonban, hamvait a végakaratának megfelelően a gyulavári temetőben helyezték el.

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Kétrészes adással készülünk, hogy ezt a fontos témát teljes körűen át tudjuk tekinteni. A másodikban majd a felnőttkori sérült, negatív önbecsülésből adódó nehézségekről lesz szó, és arról, hogy hogyan lehet fejleszteni az önbizalmat. A mostani adásban pedig elsőként a helyes önértékelés kialakulására, gyermekkori megalapozására fókuszálunk. Németh Szilvia vendége Prof. Dr. Perczel-Forintos Dóra tanszékvezető egyetemi tanár, klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta, a hazai kognitív viselkedésterápia meghonosítója.

A tartalomból:

– Miért fontos a következetes nevelés? 
– Miért fontos, hogy ne a gyerek legyen az úr?
– Hogyan dicsérjük meg a gyereket?
– Beszélünk a kamaszok önértékelési helyzetéről is.
– Milyenek ma a társas készségeink? Miért fontos ez például a párválasztás területén?
– Miért megbetegítő a perfekcionizmus?
– Miért fontos, hogy együttérezzünk önmagunkkal?

Az adás meghallgatásához kattintson  a lejátszóra!

Az egészséges önbizalom nélkülözhetetlen a lelki egészséghez és ez nagyrészt  gyermekkorban alakul ki, noha későbbi hatások is szerepet játszhatnak benne. A szülő érzelmi kiegyensúlyozottsága és szeretetteljes odafordulása, a kiszámítható, stabil napirend és a világos, betartható szabályok járulnak hozzá leginkább a gyermek biztonságérzetéhez. Népszerű tévhiedelem, hogy a gyermeket folyton dicsérni kell és lehetőleg minden igényét teljesíteni kell. Ez indokolatlanul pozitív önképhez, követelőző magatartáshoz, sőt súlyosabb esetben nárcisztikus vonásokhoz is vezethet. Mivel ez a szülő számára előbb-utóbb elviselhetetlen teher, nem meglepő, hogy pihenésre van szüksége, amihez legkönnyebben az „e-babysitter” révén tud hozzájutni.

Ebben a podcastban Prof. Perczel-Forintos Dóra klinikai szakpszichológus, pszichoterapeutával beszélgetünk a témában született tudományos kutatásokról, a korlátlan képernyőhasználat veszélyeiről és a bizonyítottan hatékony gyermeknevelési elvekről.  

Vendégünkről: Prof. Perczel-Forintos Dóra klinikai szakpszichológus, a hazai kognitív pszichoterápia meghonosítója és elterjesztője, európai akkreditációval rendelkező, kiképző pszichoterapeuta. Relaxációs, személyközpontú és kognitív pszichoterápiás képzettséggel rendelkezik. Harminc éve aktívan végez pszichoterápiát, emellett pszichoterápiás szupervíziót ad klinikai szakpszichológus és pszichoterapeuta jelölteknek. Munkásságának középpontjában a világszerte elterjedt modern, bizonyítottan hatékony kognitív viselkedésterápia elmélete, gyakorlata és tanítása áll, a legkülönfélébb pszichés és pszichoszomatikus betegségek kezelésében. Számos új módszert vezetett be elsőként hazánkban a pszichoterápiás ellátásban: asszertív tréning, szociális kompetenciafejlesztő tréning, viselkedésterápiás testsúlycsökkentő csoport, problémamegoldó tréning. (Forrás: semmelweis.hu)

A Spiritusz podcast a Képmás magazin pszichológiai podcast műsora. Önismeret, család, párkapcsolat, gyermeknevelés - bátorító beszélgetések a lelki egészségért. Vendégeink a lélek bonyolult működését jól ismerő szakemberek és olyan ismert személyiségek, akik bátran beszélnek küzdelmeikről és felismeréseikről. A boldogsághoz önmagunk és a többi ember viselkedésének megértésén keresztül vezet az út. A harmadik évad műsorvezetői Bóna Judit és Németh Szilvia. 
A Spiritusz podcastot megtalálja a Spotify-on, a népszerű podcast applikációkban, a Képmás.hu podcast rovatában és a Képmás magazin Youtube-csatornáján. Bárhol is hallgatja ezt a podcastet, kérjük, iratkozzon fel rá, hogy értesülhessen az új adások megjelenéséről.

Mindent a nézettségért

Azt mondják, a hetedik év általában vízválasztó és válságos a tartós kapcsolatokban. Emma és Eddie Lovett pontosan ennyi ideje él házasságban, amikor a történetükbe in medias res bekapcsolódunk. Nem mintha ennek törvényszerűen így is kellene lennie, a mindennapjaikat bemutató film azonban már az első pillanattól nem hagy kétséget afelől, hogy az átlagosnak épp nem nevezhető kapcsolat mélyponton van. A nyitójelenetben férj és feleség a lakásuk padlóján ücsörögnek, és torokszorítóan érzelemmentes párbeszédet folytatnak arról, hogyan legyen azok után, ha szétköltöznek – mert ez a terv. 

Majd a kamera „visszafordul”, és feltárul a múlt: hét év kiragadott pillanatai, 250 órányi rögzített anyag filmmé vágott valósága pereg le a szemünk előtt. A néző onnantól kerül képbe, amikor a házaspár hátat fordít Arizonának, és Budapestre költözik. Arról, hogy pontosan milyen okból esett a választásuk épp a magyar fővárosra, egy-egy utaláson kívül nem sokat tudunk meg. Emma és Eddie terve, hogy „pesti” lányokat toborozzon közös modellügynökségükbe. Még mielőtt bárki félreérthetné, hamar nyilvánvalóvá válik: a fiatal amerikai páros nem hagyományos értelemben vett manökeneket keres. 

Az új arcok – leginkább testek – ahhoz kellenek, hogy feldobják a kamera előtt eljátszott szexuális életüket, a nagyobb nézettség, azaz a busásabb bevétel reményében. 

A házaspár ugyanis abból próbál megélni és karriert építeni, hogy felnőttfilmes tartalmakat gyárt és oszt meg az online térben – olyan közösségi felületeken, például az OnlyFans-en, amelyek nem tiltják a meztelenkedést és a szexet. Beszédes, hogy amíg a lányok egymásnak adják a kilincset a webcam-hotel bérelt szobájában, férfiból végig csak egyet látunk „dolgozni”, ez pedig nem más, mint Eddie. 

Kép

Képkocka a filmből

Van az a pénz, amiért úgy gondolják, megéri

A 2016-ban indult OnlyFans nevű platform felhasználói – a nagy streamingcsatornákhoz hasonlóan – csak akkor láthatják az egyes tartalmakat, ha előfizetnek a különböző profilokra. Bár a hazai sajtóban szinte kizárólag erről az oldaláról hallhatunk, az OnlyFans nem csak felnőttfilmes tartalmakat kínál, legalábbis nem így indult. Kezdetben rengeteg előadó, művész élvezte az előnyét annak, hogy a szolgáltatásaikat közvetlenül, online tudják eladni a felhasználóknak. Az erotika és a szex azért került túlsúlyba, mert a platform ezt nem tiltja: ide a kezdetektől fel lehetett tölteni meztelen és pornográf tartalmakat is. A koronavírus-világjárvány és a vele együtt járó kijárási korlátozás idején, annak következményeként számos erotikus munkás – kényszerűségből – az online felületre helyezte át a tevékenységét. 

Bár az OnlyFans elsősorban angol nyelvterületen hódít, már hazánkban is egyre többen használják: napjainkban több mint 190 milliós közösséggel büszkélkedhet. 2,1 millióan közülük tartalomgyártónak minősülnek. A Gemius–EDME online világot felölelő közönségmérése szerint havonta 255 ezer magyar felhasználó látogatja. 

Látszólag könnyű pénzkereseti lehetőséggel kecsegtet, ám ahhoz, hogy egy profil hétről hétre izgalmas és érdekes tudjon maradni, fenn kell tudni tartani a követők érdeklődését, akár beteges, perverz kérések teljesítése árán is.

Az Emma és Eddie: A képen kívül egyik jelenetében is épp azt láthatjuk, hogy Emma az alsóneműjét veti le és csomagolja be nagy műgonddal, feltehetőleg az egyik jól fizető nézőjük kedvéért. 

Kettős élet, de milyen áron?

Még mielőtt Budapestre érnek, Emma online bejelentkezik a követőihez, akiket igyekszik arról biztosítani, hogy új és izgalmas tartalmak vannak kilátásban. Ám ahogy a kamera kikapcsol, vele együtt a nő lelkesedése is szertefoszlik: flegmán és unottan élcelődik férjével. Snitt. Bérház kapuja, amatőr főszereplőink állig felöltözve ácsorognak a hidegben. A budapesti élet első órái nem kimondottan Instagram-kompatibilis módon telnek: a bérelt lakás kulcsa hosszas, veszekedésbe fulladt várakozást követően kerül csak elő. A bizarr bérleményben gyanúsan foltos matracokra, fülledt pillanatok mocskos mementóira bukkannak. 
A kamera ettől kezdve két párhuzamos valóságot mutat: a dokumentumfilm egyfelől Emma és Eddie karrierjének felívelését követi nyomon. A helyi toborzás láthatóan sikeres, a lányok egymásnak adják a kilincset, akiket hol Emma, hogy Eddie vesz bele a közös „munkába” egy-egy jelenet erejéig. A budapesti „modellügynökség” olyannyira beindul, hogy az egyre több előfizetőnek köszönhetően a pár egy trendi penthouse-lakásba teszi át a székhelyét. Emma és Eddie ünnepelt sztárokká válnak, sorra nyerik meg a legsikeresebb felnőttfilmes webcam párnak járó díjat. 

A valóság azonban teljesen más képet mutat: a kifelé tökéletes dinamikát, szerelmet sugárzó házasságuk elementáris sebességgel robog a szakadék felé.

Kép

Képkocka a filmből

A teljes szétesés

Kapcsolatukon nem segít, hogy mindketten exhibicionisták, önzők, és mérhetetlenül gyerekesen viselkednek egymással. A sértődések, veszekedések egyre sűrűbbé válnak, Emma egyre gyakrabban kiborul azon, hogy férje szándékosan bosszantja, féltékennyé teszi, és hogy bántalmazza – nem csak verbálisan. Egy alkalommal például elveszi tőle a mobiltelefonját, s hogy ne tudja használni, számkódot tesz rá. Emma valóságos pánikrohamot kap ettől. Tettlegesség terén ugyanakkor a nőt sem kell félteni, aki egyébként rezzenéstelen arccal és a legnagyobb természetességgel mondja az operatőr kamerájába: ez szerinte minden kapcsolatban így működik. Ha másban nem is, a bántalmazás relativizálásában Emma és Eddie egy hullámhosszon vannak. 

Kép

Képkocka a filmből

Bár tesznek néhány kísérletet, hogy rendbe hozzák a házasságukat – még párterapeutát is fölkeresnek –, a kibékíthetetlen ellentétek miatt mégis szétválnak. Külön tragédia, hogy közös gyermekük ebben az élethelyzetben fogan meg, így Emma amellett dönt, hogy nem vállalja őt. 

Így veszítenek el végül mindent, ami anyagiakban nem mérhető: egymást, a gyermeküket, a reményt a közös, boldog életre.

Hörcher Gábor rendező új filmjét, az Emma és Eddie: A képen kívül-t Christine Le Goff Oscar-díjas francia producerrel közösen készítette különleges módszerrel: a kétfős stáb és az amatőr szereplők dokumentarista módon forgattak hét éven keresztül, hogy végül a 250 órányi anyagból játékfilmet vágjanak össze.

Az érzékeny tartalom miatt a film április 25-től korlátozott ideig látható néhány moziban, forgalmazója a Vertigo Média Kft.

Igen kellemetlen, amikor éjszaka a szegycsont mögött váratlanul fellépő égő érzésre ébredünk, de nappal is előfordulhat a tünet, vagy savas váladék ízlelése, ami önkéntelenül evési, ivási kényszert vált ki. A tünetet a nyelőcsőbe hirtelen visszaáramló (reflux) gyomortartalom idézi elő. Az ebben található savak (só, epesavak) és emésztőenzimek a nyelőcső érzékeny nyálkahártyáján maró hatást váltanak ki. Ritkán rövid időre egészséges embereken is előfordul a tünet, gyakoribbá válása azonban betegséggé és számos más kellemetlen érzés, tünet forrásává válhat. 

A tünetek éjszakai jelentkezése azért gyakori, mert ilyenkor magasabb a savkoncentráció, illetve fekvő helyzetben a sav könnyebben visszaáramlik a nyelőcsőbe, és tartósan ott is marad, hiszen a gravitáció és a nyelés nem juttatja vissza a gyomorba. Nyelés hiányában a nyál savközömbösítő hatása is kevésbé érvényesül. 

A tünet oka az alsó nyelőcső-záróizom szabálytalan működése vagy károsodása.

 Kialakulását befolyásoló tényezők lehetnek a rekeszsérv, a nyelőcső működési zavarai, a gyomorürülés zavarai (pl: cukor-, májbetegség), a stressz, az étkezési szokások (pl. magas zsírtartalmú étkezés, rendszeres nagy dózisú kávé, alkohol, citrusfélék fogyasztása), fokozott hasűri nyomás, elhízás. A panaszok ismétlődése esetén forduljunk szakorvoshoz! 

Mikor gyanakodhatunk refluxra? 

A reflux tipikus jele a gyomortáji, szegycsont mögötti égő fájdalom, a gyomortartalom felbukása, nyálelválasztás fokozódása, ezeket a tüneteket az előrehajlás vagy lefekvés fokozza. Előfordulhat ezenkívül gombóc érzés a torokban, gyomortáji, mellkasi fájdalom, vagy hányinger. Előfordulhatnak más betegségre utaló tünetek, de e betegségek kizárása után reflux betegségre is gondolni kell. Ilyen lehet az anginás jellegű mellkasi fájdalom, az idült köhögés, fulladásos rohamok, átmeneti, ismétlődő légzéskimaradás, alvászavarok, éjszakai szorongás, reggeli rekedtség, torokköszörülés, idült garatfájdalom, fülfájás, szájbűz, szájszárazság, bevont nyelv, fogzománc-károsodás. 

Mire érdemes figyelni? 
◗ Együnk, igyunk mértékkel! A nehéz étkezéseket és az alkoholfogyasztást tegyük el ünnepi alkalmakra. Ilyenkor alkalmilag, már vény nélkül is kapható protonpumpagátló savcsökkentő gyógyszer bevételével gátolhatjuk a várhatóan fellépő kellemetlen tüneteket. Együnk naponta többször kevesebbet. 
◗ Mozogjunk! A legfontosabb talán a napi rendszeres séta, kocogás, ami főleg a korai vacsora után 2-3 órával ajánlatos. Utána fogyasszunk vizet, és már ne nassoljunk! 
◗ Kerüljük a dohányzást! 
◗ Aludjunk magas párnán, különösen rekeszsérv esetén!

A panaszok hatékony protonpumpagátló kezeléssel megszüntethetők, de életmódváltás nélkül később kiújulnak. Ez sok betegnél rendszeres gyógyszerszedéshez vezet. Kiújuló panaszok esetén a nyelőcsőkárosodás felmérésére és egyéb betegségek kizárására gyomortükrözés elvégzése szükséges. A reflux betegség talaján a nyelőcsőben nehezen gyógyuló sebek, fekélyek keletkezhetnek, nyelőcsőszűkület alakulhat ki, amely csak endoszkópos tágítással kezelhető. A nyálkahártyában akár nyelőcsőrákhoz vezető szöveti átalakulások is végbemehetnek (Barrett oesophagus). E változások enyhe tünetek mellett is kialakulhatnak, nincs tünetarányos összefüggés a betegség súlyosságával. Típusos tüneteknál 45 év alatt gyomortükrözés elvégzése csak egyéb tünetek fennállása esetén szükséges (vérzés, indokolatlan fogyás, vashiányos vérszegénység), 45 év felett viszont javasolt. 

A protonpumpagátló kezelés biztonságos. Hatásának lényege a savasságért felelős protonnak a gyomorfali sejtekből a gyomor űrterébe való jutásának gátlása, amely a gyomornedv savasságának tartós csökkenést eredményezi. A gyógyszer szedése alatt a gyomorfalban ellenhatásként egy savtermelő hormon képződése fokozódik, így a gyógyszer hirtelen elhagyása után a savtúltengéssel járó panaszok átmenetileg kiújulhatnak (rebound hatás). Ez a beteget további gyógyszerszedésre ösztönzi. A gyógyszer rendszeres szedése, az elhagyás módja, vagy más gyógyszerekre való átállás vonatkozásában kérje gasztroenterológus szakorvos tanácsát!

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt.

Az élet sűrűjébe csöppentem. A kora délelőtt elvileg a legnyugodtabb időszak, de elég egy kis nátha és máris a  feje tetejére áll minden. Vendéglátóm, Gyarmati Andrea azonban cseppet sem jött zavarba, így perceken belül  családtagnak éreztem magam és a szőnyegen kuporogva  öltöztettem a macit a három és fél éves Szirkával, aki aznap nem ment oviba. Hogy teljes legyen a zűrzavar, még az asztalos is betoppant, lemérni az új szekrény helyét, így  András, az apuka vele tárgyalt. Közben a féléves Ármin jelezte, hogy ő bizony enni kér, ezért Andreával egy csöndes  zugba visszavonultak egy kis szoptatásra.

Rövid idő múlva aztán visszatért minden a rendes kerékvágásba, Ármin jóllakottan hasalt a szőnyegen és a kúszást  gyakorolta, mi pedig beszélgetni kezdtünk az előző napi répatorta maradványai mellett. 

– Hol hallottál arról, hogy nem muszáj pelenkázni a gyerekeket?

– Kerestem az „igazságot”, hogy a pelenkázás melyik módja olcsóbb, kevésbé környezetszennyező, és ráakadtam egy angol nyelvű honlapra, amelyen megdöbbenve olvastam, hogy vannak, akik nem is pelenkáznak. Beszereztem egy erről szóló könyvet, és izgatottan vártam, hogy én is kipróbálhassam ezt a lehetetlen dolgot.

– Nem voltak kudarcaid, minden úgy ment, ahogy le volt írva?

– Elhittem a könyvnek, hogy a világ nagy részén ez így működik, és azt gondoltam, ha egy iskolázatlan afrikai asszony  képes erre, akkor én is megpróbálom. A természet gondoskodott arról, hogy a babák maguk mellett tudják tartani  az édesanyjukat, kisebb-nagyobb jelzéseikkel, sírásukkal el tudják érni, hogy felvegyék őket és kielégítsék aktuális  szükségletüket. Így az is velünk született emberi képesség, hogy ne piszkítsuk össze az élőhelyünket, mert egyszerűen nem jó ebben feküdni. Minden családi legendárium őriz néhány történetet arról, hogyan pisilt le valakit nagy ívben a baba, amikor kibontották a pelenkát, vagy hogyan kakilt rá az éppen aláhelyezett tiszta pelusra. Az újszülöttek már tetszés szerint el tudják engedni a vizeletet, míg a visszatartást csak később tanulják meg. A felnőtt megfigyeli, mikor ad olyan jelzéseket a baba, hogy valami kényelmetlen neki. 

Kicsi korban az éhség, a fáradtság, esetleg a fájdalom mellett a hólyag és a belek feszülése okozhat rossz érzést. 

Ha a szülő komolyan veszi a jelzéseket, kis nyekergést, nyugtalanságot, akkor karra fektetve jöhet a pisiltetés. 

– Ezek szerint állandóan készenlétben kell állni?

– Egy újszülött mellett az ember egyébként is állandóan készenlétben áll. Ahogy nő a baba és megismerjük a ritmusát, egy idő után tudjuk, hogy mikor van szüksége a pisiltetésre, mondjuk ébredéskor vagy evés után. A megérzéseinkre is érdemes hagyatkozni, de végső mentsvárként az órát is figyelhetjük. 

Szirka kéthetes korától pelenka nélkül volt napközben, de két hónaposan már éjszakára sem adtunk rá pelust. 

Ha elmentünk valahová, akkor a biztonság kedvéért „becsomagoltuk”, de általában nem volt rá szükség. Vele több időm, több energiám volt, Árminra éjszaka pelenkát adok. Nem ragaszkodom görcsösen ehhez. Tudomásul veszem, hogy ez egy tanulási folyamat, amit sok minden befolyásol. Például, ha egy új mozgást gyakorol, akkor bizonyos izmokra nem figyel, mert a többire összpontosít, így néha gyakrabban lesz vizes a nadrág, többször kell átöltöztetni. Idő kell ahhoz, hogy valami tökéletesen működjön. 

Kép

Gyarmati Andrea egyik gyermekével

– Ha ez ennyire természetes, miért felejtettük el, miért ment ki a köztudatból?

– Kényelmesebb, ha két-három óránként kell csak cserélni a pelenkát, és nem kell reagálni a jelzésekre. A legnagyobb nehézség az, hogy ezt a kultúránktól teljesen idegen dolgot elhiggyük és elfogadjuk. Nálunk bonyolította a helyzetet, hogy Szirka Down-szindrómás. Az, hogy ő néhány hónaposan szobatiszta volt, sokat segített abban, hogy elfogadták a másságát. Egyébként ez a módszer kifejezetten jó a speciális fejlődésű gyerekek számára, mert nem az eszükkel kell valamit megtanulniuk, hanem a testük meglévő „tudását” kell megtartani.

– Mi a legnagyobb előnye a pelenka nélküli nevelésnek?

– Két idősebb gyerekemet hagyományosan neveltük, ezekkel a tapasztalataimmal tudom összehasonlítani a mostaniakat. Így sokkal szorosabb kapcsolatot élünk meg. Ez a módszer nem választható el attól, hogy a baba egyéb szükségleteit is vele együttműködve elégítjük ki: akkor szopik, amikor megéhezik, és nem szabályosan három vagy négy óránként. Sokat van ölben, karban, hordozókendőben, együtt is alszunk vele. Furcsa módon a közbeszédben a pelenkázás egyenlő a gondoskodással, a tisztasággal, szinte magával a szeretettel, és a „korai” biliztetés egyenlő az erőszakkal. Vannak, akik idomításként tüntetik fel ezt az eredendően mély bizalomra és kötődésre épülő anya-gyerek kapcsolatot, amely ösztöneinkből, emberlétünkből fakad.

(További információ: www.szirkababa.blogspot.com) 

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazin 2009 novemberi számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

A rólad szóló bemutatkozó-szövegben az olvastam, hogy dédnagymamád még analfabétaként nőtt fel, nem tanulhatott írni-olvasni. Míg nagymamád szeretett volna továbbtanulni, de nem engedték neki, addig édesanyád az első értelmiségi a felmenőid közül. Mesélsz róluk?

Igen, dédanyám még cigánysoron nőtt fel Cegléden, Szolnok mellett. Abban a környezetben még nem volt szokás tanulni. Nagymamám már úgy gondolta, hogy fontos az oktatás, viszont őt ebben a családja nem támogatta. Ameddig tudott, járt iskolába, de aztán kiházasították. Nagyanyám azt szerette volna, hogy ha már neki nem jött össze, a lányainak sikerüljön. Így anyukámnak és a nővérének nem is volt kérdés, hogy a gimnázium után továbbmennek egyetemre. Diplomát szereztek. Édesanyám elemzőként dolgozik, és elsősorban a romákat érintő kutatásokat végez.

Hogyan éled meg, mit jelent számodra a roma származásod?

Édesanyám roma, édesapám magyar. A cigány nyelvet nem beszélem, de anyukám még igen, az unokatestvéreim is értenek egy-egy szót. Ez nálunk már kikopott, de anyukám gyerekként sokszor vitt roma témájú előadásokra, táncházba. 
Örülök, hogy az MCC Roma Tehetségprogramjában egy kicsit mesterségesen, de próbálják visszahozni a roma kultúrát: roma értemiségiekkel találkozhatok, voltunk roma művészeti galériában, előadásokon. 

Sokaktól hallottam olyan történetet, hogy nem támogatták a tanulásban, akár az érettségitől is próbálták eltiltani. Egészen megrázó. 

Ezzel szemben nekem a szüleim mindig mondták, hogy tanulni kell. A környezetemben is mindenki, volt osztálytársak, barátok is egyetemre mentek, ezért meg se fordult a fejemben, hogy középiskola után rögtön dolgozni kezdjek. 

Menjünk vissza még egy kicsit az időben. Milyen volt a gyermekkorod? 

Alapvetően vidéki vagyok, Sülysápra születtem, kertes házban éltem négyéves koromig. Utána Budapestre kerültünk egy hetedik kerületi lakásba. Aztán az iskolák miatt sokat költöztünk. Általános iskolába Budafokra jártam, egy alternatív Waldorf-iskolába, ahol nagyon természetközeli az oktatás. A kertművelés, fafaragás, tánc – pontosabban euritmia, a baletthoz hasonló mozgás – mind-mind a tanterv része volt, ezeket nagyon szerettem. Majd átkerültem a Petőfi Sándor Gimnáziumba az első kerületbe, ami elsőre sokkoló volt: egy alternatív iskola után egy hagyományos középiskola, de aztán megszoktam. Meg kellett tanulnom, hogy ott már be kell magolni a tananyagot. 

Tizenkilenc éves vagy, elsőéves egyetemista, villamosmérnöknek készülsz. Miért ezt a szakot választottad? 

Az elektromos áram működése már általános iskolában is érdekelt, emlékszem, Nikola Tesláról is tartottam előadást. Édesapám – aki után az első keresztnevemet kaptam – kőműves-burkoló, illetve magasépítő-technikus, lakberendező, valamint ért a mozaikozáshoz is. Sok szakmát elvégzett. Nyaranta van, hogy besegítek neki a munkába. Egy ilyen alkalommal láttam, hogy házépítéskor, felújításkor a villanyszerelőknek jut a munka könnyebb része, és nem is nekik kell utána takarítani. (nevet) Akkor belegondoltam, hogy ez nem olyan rossz dolog. Anyukám erre azt mondta, hogy a villanyszerelést össze lehet kötni a mérnöki szakkal. 

Jelenleg az Óbudai Egyetem villamosmérnöki karán tanulok, legjobban a matematikát és a fizikát szeretem. 

A jövőben majd terveznünk is kell, például akkumulátorokat, ahhoz pedig nagyon kell tudni számolni. Más azért a tervezőasztalnál ülni, mint villanyt szerelni. 

Kép

Fotó forrása: MCC

Hogyan kerültél be az MCC Roma Tehetségprogramba? Mit ad neked?

Magát a szakkollégiumot nem én választottam, anyukám javasolta. Én először úgy voltam vele, hogy hétvégén lenne jobb programom is, mint tanulni. Végül még középiskolásként, tizedikben kerültem be. Aztán egyre jobban megszerettem, és úgy döntöttem, hogy egyetem alatt is folytatni szeretném. A felvételin az energiaválságról, a gázellátásról kellett prezentációt tartanom. A beilleszkedésben sokat segített a Roma Tehetség Program. Például már középiskolában is másfél órás tanórák vannak, ami segít felkészülni az egyetemi előadásokra. Élményeket és barátokat szereztem a szakkoliban. A roma társaimmal először egy informatika-felkészítő során találkoztam, aztán barátok és szobatársak lettünk. De persze tanulni is kell, személyre szabott oktatást kapunk. 

Ez mit jelent?

Külön angoltanárhoz járhatok, a felsőfokú nyelvvizsgára készülünk, két-három fős csoportokban tanulunk. Kaptam informatika-felkészítést, amit már említettem. Itt merőben mást oktatnak, mint az egyetemen. Például közgazdaságtant, amit én korábban sohasem tanultam. Szoktak jönni hozzánk pszichológusok, akik time-managementet, tanulásmódszertant is oktatnak. Nagyon sokfélék az előadások. 

Jönnek nemzetközi előadók is, de áprilisban például autisták jártak a szakkollégiumban, a saját mindennapjaikról beszélgettünk, arról meséltek, hogyan tudjuk mi, átlagemberek segíteni őket. 

Ezen kívül szerveznek nekünk külön programokat: karácsony táján megnéztük a Diótörőt, március 15-e környékén pedig a Madách Színházban jártunk. A szakkollégiumnak köszönhetően életemben először vitorlázhattam, vitorlást vezethettem kormányosként. 

A külön programok ingyenesek számotokra?

Alapvetően a teljes képzés költségeit, illetve a külön programokat, mint például a nemzetközi előadók prezentációit, kerekasztal-beszélgetéseket a szervezők állják.

A már említett bemutatkozó-szövegben azt írod, hogy nemzetközileg elismert villamosmérnök szeretnél lenni. Vagyis külföldön képzeled el a jövődet? 

Ha dolgozni nem is, szívesen tanulnék külföldön. Egyelőre inkább csak az Erasmus programban gondolkodom. Remélem, hogy az egyetem utolsó évében már lesznek olyan gyakorlatok, amiknek köszönhetően könnyebb lesz elhelyezkedni. 

Úgy tűnik, számodra egyenes út vezetett a szakkollégiumba, de nem minden kortársad ilyen szerencsés. Ezt hogy látod? 

Akiket otthon nem támogatnak, a szüleik nem tudják megadni a megfelelő segítséget, azoknál nagyon fontos, hogy legyen támogató tanári háttér. A programban vannak olyan roma fiatalok, akiknek a tanáraik javasolták, hogy „gyere fel Budapestre, tanulj itt, kapsz kollégiumot”. A tehetségprogram egyetemi részén 14-15 diák tanul, a középiskolai részén meg talán harmincan. 
Nálunk családias a közeg. Tudjuk egymást segíteni, ha valakinek családi, magánéleti problémája van, lelkileg támogatjuk. Többen vannak, akik az egyetem végén járnak, szakdolgozatot írnak, akár nekik segítünk interjúalanyként. Másrészt törekszünk arra, hogy ne csak a képzéshétvégéken, havonta egyszer találkozzunk, hanem eljussunk együtt moziba, kirándulni, bográcsozni. 

Ért valaha hátrány a származásod miatt?

Soha… És ezen csodálkoztam is, mert másoktól mindig hallottam, hogy mennyi negatív megkülönböztetésben volt részük a roma származásuk miatt. Amikor elmondtam bárkinek, hogy félig roma vagyok, semmi nem változott, mintha meg sem hallották volna. De azt is hozzá kell tenni, hogy nem tűnök tipikusan romának. Se a bőrszínem, se a beszédem alapján.

Mit gondolsz, a roma, illetve a cigány szavak használatáról? A cigány a magyar nyelvben pejoratív kifejezés. Mikor bántó az, hogy cigány, és mikor nem?

Ha egy roma értelmiségi azt mondja nekem, hogy cigány, azt nem veszem magamra. De ha az utcán valaki azt kiáltaná rám, hogy cigány, nem azt, hogy roma, az negatívan érintene.

Egyik képzéshétvégén a szakkollégiumban is feljött ez a téma. A roma a PC, mert a cigány szóhoz napjainkban rengeteg negatív kifejezés tartozik. A roma szó számomra a kultúrát jelenti, a zene, a tánc jut róla eszembe. Ezért jobban szeretem, ha ezt használják, használjuk. 

Ha már a kultúrát említed, mit csinálsz szabadidődben?

Sportolok, kungfuzom, mondjuk most kicsit elkanászodtam, mert jött a húsvét, meg külföldön is voltam, kimaradt pár hét. Thaiföldre utaztam egy jógatáborba apukámmal, aki nagy nehezen rávett erre. Először kultúrsokk volt, az emberek ott teljesen máshogy gondolkodnak. Mindenki mosolyog, azt hittem, hogy azért, mert turisták vagyunk, és ez a szolgáltatás része. De aztán kiderült, hogy nem, ott tényleg ilyen kedvesek az emberek. Nemrég elkezdtem társastáncolni, és egyre többször megyek mind roma tematikájú, mind roma származású előadók programjaira, legyen szó akár táncházról vagy zenei koncertről, például Barcelona Gypsy balKan Orchestra, Besh o droM.

A fenntartható utazást kívánja előmozdítani a DiscoverEU nevű program, az Erasmus+ program részét képező pályázat. Ennek céljából 35 ezer fiatalnak biztosítanak ingyenes vonatbérletet, amellyel bejárhatják Európát.

Kik jogosultak a bérletre?

A 35 ezer, Európa 32 országába érvényes Interrail vonatbérletre azok pályázhatnak, akik 2005. július 1. és 2006. június 30. között születtek, és az Európai Unióban vagy az Erasmus+ programhoz társult nem uniós országok valamelyikében élnek.  Ehhez az Európai Ifjúsági Portálon kell regisztrálniuk, majd részt venniük egy kvízjátékban: öt feleletválasztós kvízkérdést és egy kiegészítő kérdést kell megválaszolniuk. Válaszaik alapján az Európai Bizottság és az EACEA rangsorolja őket, országonként külön-külön, majd kiválasztanak legalább 35 ezer fiatalt azok közül, akik helyesen válaszolták meg a kvízkérdéseket és a legjobb választ adták a kiegészítő kérdésre.

A regisztráció április 16-án kezdődik és április 30-án, 12 órakor zárul.

Mikor kezdődhet az utazás?

A szerencsés pályázók 2024. július 1. és 2025. szeptember 30. között használhatják fel az utazási igazolványukat, és legfeljebb 30 napig lehetnek úton.

Hány országba utazhatnak a kiválasztottak?

A fiatalok két opció közül választhatnak: az egyik a fix utazás, amikor két országba utazhatnak a bérlettel. A másik opció a rugalmas utazás, amikor nem korlátozzák a célországok számát, az egyhónapos időtartam alatt azonban csak hét napot tölthetnek vonaton való utazással.

Csak vonattal lehet közlekedni?

A bérlet alapvetően csak vonatra szól, de bizonyos esetekben komp, távolsági autóbusz és repülő is engedélyezett. Az adott célország helyi tömegközlekedési eszközeit viszont nem lehet vele igénybe venni.

Többen is utazhatnak együtt?

A programra legfeljebb ötfős csoportok is jelentkezhetnek. A csoport tagjainak választania kell egy csoportvezetőt, aki kitölti a jelentkezési lapot, majd az ezután kapott kóddal mindannyian regisztrálhatnak. Jelentkezésüket azonban nem egyénileg, hanem csoportként bírálják el, azaz ha kiválasztásra kerülnek, együtt utazhatnak a bérlettel.

Bővebb információ itt található.
 

Forrás: MÁV-Start ZRT., youth.europa.eu

Képzeljünk el egy anyát, aki hányattatott körülmények között nőtt fel, a gyerekkorában gyakran kényszerült felnőttszerepet betölteni, ugyanis neki kellett gondoskodnia a szülei és a kisebb testvérei érzelmi jóllétéről, illetve gyakran a fizikai szükségleteikről is. Szeretné a három kisfia számára megteremteni azt a békés kiegyensúlyozott légkört, amelyről ő gyermekként csak álmodozott. Reggelente minden családtagot a számára megfelelő időben és tempóban ébreszt, reggelit készít, ételt csomagol, kedves és megértő, türelmesen válaszol, segít. Az indulás előtti tíz percben azonban már szeretne saját magával foglalkozni, elkezd reggelizni. Ebben a pillanatban a férje megszólal: „Akkor indulhatunk?” 

A nő rendkívül dühös lesz, lecsapja a szendvicset a tányérra, összeszorítja a száját, és arra gondol, hogy ebben a házban senkit nem érdekelnek az ő szükségletei. Ő igazából nem is számít, talán nem is szeretik. Magába zárkózik, és barátságtalanul bánik a férjével és a fiúkkal is. Nem néz rájuk, és az egész autóúton alig szólal meg, ha kérdezik, csak egy-két szóval válaszol. Mi történik vele? Emésztő dühének és fájdalmának mértéke szinte érthetetlen a konkrét helyzetből. 

Hiszen a férje nem tudhatta, hogy ő éppen ezt a tíz percet szerette volna kiszakítani magának a reggelből. A múlt zsarnoki módon rátelepszik a jelenre. Felülírja a valódi történéseket. 

Amikor a férjére dühös, akkor valójában a múlt árnyai jelennek meg, és az akkor szerzett sebek kezdik el diktálni a viselkedést.
Amikor gyerekként nem az életkorának megfelelő feladatokat kellett végeznie, akkor észre sem vette, hogy ez a helyzet mennyire megviseli lelkileg. Büszke volt magára, hogy hozzá bárki fordulhat, hogy képes meghallgatni és megnyugtatni az embereket, hogy tud sütni, főzni és számtalan egyéb felnőtt feladatot elvégezni, amelyekről az osztálytársainak fogalmuk sem volt. Később, kamaszkorában vette csak észre, hogy ezek a feladatok mennyire beszorítják a lehetőségeit, hiszen a saját igényeire és szükségleteire nem maradt semmi energiája. Bár később igyekezett tudatosan odafigyelni arra, hogy saját magára is legyen ideje, lépten-nyomon beszorított helyzetekben találta magát. 

Ez az állapot egy olyan mintázata volt az életének, amelyet tudattalan módon újrateremtett. Erre viszont nem igazán látott rá, csupán annyit észlelt, hogy mérhetetlen dühöt élt meg ezekben a helyzetekben, valamint azt, hogy elutasítják. Haragudott a férjére, és úgy érezte, hogy nem veszik figyelembe, nem szeretik őt. A terápiás munka során ismerte fel, hogy azzal, hogy gyerekkorában beszorult a nem rá szabott felnőttszerepbe, ő is létrehozta a beszorítottság ismerős mintázatát az életében.  

Ahogyan a fenti példából is láthatjuk, a lelki sebeket nemcsak a borzasztó események, hanem a hétköznapi történések is okozhatják, például azáltal, hogy azok, akiktől szeretetet és gondoskodást kellett volna kapnunk, valójában nem láttak minket és a valódi szükségleteinket, így nem tapasztaltuk meg azt a szeretetteljes és odafigyelő kapcsolatból táplálkozó biztonságérzetet, amely feltétele az egészséges növekedésnek. Nem csoda, hogy a hétköznapok traumái miatt könnyen anyátlan gyermeknek érezhetjük magunkat – ahogyan azt Mark Epstein pszichiáter írja. 

Amikor ilyen anyátlan gyermekek vagyunk, akkor nehéz reálisan látni a helyzeteket, és nem könnyű rugalmas válaszokat adni. 
Csak azt a helyzetet látjuk, amelyben megéljük, hogy a számunkra fájdalmas kötődési kapcsolat veszélybe került. „Nem szeretnek engem” – gondoljuk, és ebben a beszűkült állapotban nem tudjuk a másik szempontjait, illetve a helyzet egyéb aspektusait meglátni. 
Csőlátással csak a fájdalomra és a haragra koncentrálunk, és automatikusan igyekszünk magunkat megvédeni, például azáltal, hogy eltávolodunk a másiktól a kapcsolatban, hogy ne érhessenek bennünket újabb fájdalmak, vagy pont ellenkezőleg, kikiabáljuk a dühünket, hogy a másik értse, mekkora kínt okozott számunkra. A belső valóságunkkal gyakran úgy próbálunk meg megküzdeni, hogy feladatokkal, szerekkel, kütyükkel, különböző tevékenységgel eltereljük a figyelmünket a nehéz érzéseinkről. Így azonban nem tudjuk a jelen pillanatát és abban a kapcsolódásokat megélni, ennek hiányában pedig az ezekből fakadó gyógyulást is nehéz átélni. 

 Fel lehet-e dolgozni a fájdalmat?  

Életünk valamennyi szakaszában találkozunk veszteséggel és fájdalommal. Ezek részei az életünknek, bár ezt a tényt gyakran nem akarjuk elfogadni. Úgy szeretnénk százhúsz évet élni, hogy közben ne ismerjük meg az öregedést vagy az idő múlását. Úgy akarunk megélni számos örömöt, hogy közben ne kelljen búcsút inteni az előző kellemes élménynek, vagy elfogadni, hogy két örömteli időszak között megélhetünk nehéz eseményeket is. 

A veszteség és a fájdalom rémületesnek tűnnek számunkra. Ha megjelennek, úgy érezzük, mindenre kiterjednek, sőt felülírják a múltat. A fájdalmas történet beboríthatja a múlt azon részeit is, amelyekre eredetileg nem vonatkozott. Ezt azért képes megtenni, mert elmaradt az esemény feldolgozása, ugyanis nem szeretnénk elismerni, hogy az még a jelenben is hat ránk. Inkább hiszünk az érzelmek elnyomásában, tagadásában és a feldolgozás halogatásában. Pedig ezek pont ezáltal kerítenek hatalmukba minket, míg a szembenézés elvezethet a gyógyuláshoz.  

A családterápiás üléseken számos alkalommal kerülnek szóba a múlt traumatizáló eseményei. Klienseink egy része gondolati úton teljesítendő feladatnak tartja a feldolgozást, miközben az érzelmi részről megfeledkeznek. 

Nem gondolják, hogy rá kellene nézni a megjelenő érzésekre, azok alakulására, az ezt kísérő képekre, félelmekre és szükségletekre, vagy akár a nehézségek melletti pozitív emlékekre is. Ennek célja az lenne, hogy egy kiegyensúlyozott belső kép épüljön. 

Sokan vitatják a könnyek jogát: szégyellik, hogy még mindig sírnak egy szeretett személyre vagy egy megterhelő élethelyzetre visszaemlékezve. Mintha a könnyek gyengeségre vagy valamilyen hiányosságra utalnának, nem pedig valódi érzéseket közvetítenének.  

Míg kezdetben inkább csak elszenvedjük a nehéz tapasztalatokat, a felnőttkorhoz közeledve, egyre inkább reflektálni kezdünk rájuk. Egyszerre szemléljük a veszteséget, mérlegeljük a hatását életünkre, megvizsgáljuk, milyen következményei lesznek a jövőnkre, figyeljük a bennünk lüktető fájdalmat s azt, hogy milyen gondolatok, érzések által erősödik vagy csökken. Ha már gondolkodunk róla, nagy a csábítás, hogy tudatosságunk részévé téve kontrollálni próbáljuk. A hatékonyság zászlaja alatt divatos időkeretet és időpontot kijelölni a feldolgozásra, mintha csak egy teljesítendő feladatról lenne szó, amikor elgyászolunk valamilyen veszteséget vagy feldolgozunk egy nehéz élményt. 

Kontrollálni vágyunk olyan lelki folyamatokat, amelyek kezdete is többnyire kontrollunkon kívül esik, belső folyamatainkat és érzéseinket olyan kellemetlen körülménynek tekintjük, amellyel meg kell küzdeni, amelytől meg kell szabadulni, hogy visszatérhessünk a „normál” (azaz hatékony) működésünkhöz. Sürgetjük a feldolgozást, például értetlenkedünk a gyász elnyúlásán, módszereket keresünk a folyamat felgyorsítására és szabályozására. Ez alapvetően különbözik a lelki működés törvényszerűségeitől.  

Ne várjuk el, hogy az a nehézség, amit már úgymond „helyre tettünk”, soha többé ne jelentkezzen. Tapasztaljuk, hogy visszatérhet az újabb életciklusokban, új szerepekben és helyzetekben aktiválódhatnak a régi fájdalmak. 

Ez abban segíthet, hogy általa új szempontok szerint dolgozzuk fel ugyanazt az élményanyagot. Idővel változik bennünk a fájdalom mértéke vagy jellege, de a feldolgozás által ritkán válunk teljesen érzéketlenné a veszteséggel szemben, ezt nem érdemes elvárni.  

A gyógyulás útjain 

 A feldolgozás egyéni folyamat, így nem tudjuk előre meghatározni vagy megtervezni, hogy mennyi időre van szükségünk hozzá, a szakaszai és eredménye is egyénenként és eseményenként eltérő lehet. Mégis szeretnénk, hogy valaki megmutassa nekünk, milyen útvonalon haladjunk.  

Bár pontos térkép nem áll rendelkezésünkre, van néhány olyan terület, amelyet érdemes bejárni. Ilyen az önmagunkhoz fűződő kapcsolatunk. Milyennek látjuk saját magunkat? Szerethetőnek, értékesnek és elfogadhatónak, netán kicsinek, elfogadhatatlannak, szégyenletesnek vagy undorítónak? Mennyire vagyunk képesek megmutatni a külvilág felé azt, akik valójában vagyunk? Amikor tartunk a másik elutasításától vagy szeretetének elvesztésétől, előfordulhat, hogy inkább lemondunk erről, hogy megfeleljünk a külső elvárásoknak. 

Ha régóta így működünk a kapcsolatainkban, akkor talán saját magunk számára is nehéz megfogalmazni az igényeinket. Éppen ezért érdemes megvizsgálni, hogy melyek azok a dolgok, amelyek valójában fontosak számunkra. Amikor tisztában vagyunk fontos értékekkel és szükségletekkel, és lépten-nyomon azt tapasztaljuk, hogy ezek nem teljesülnek, mit teszünk? Másokat hibáztatunk, kívülről várjuk a megoldást, vagy aktívan felelősséget vállalunk saját magunkért? Természetesen itt is fontos az arany középút megtartása, hiszen az életben nem tudunk mindent irányítani.  
Érdemes az érzelmeinket is megvizsgálni. 

Mi történik, ha kudarcot vallunk, ha nem tudunk valamit irányítani, netán valaki megsérti a határainkat? Sokan úgy döntenek, hogy a nehéz érzéseket érdemes mélyre űzni, mintha nem is léteznének. 

Ez az elképzelés gyakran táplálkozik abból a tapasztalatból, hogy a fájdalmas érzések megélése elfogadhatatlan és szégyenteljes viselkedést eredményez. Emiatt bűntudatunk van, és görcsösen szeretnénk elnyomni magunkban a haragot vagy a szomorúságot. Ez azonban nagyon sok energiát követel tőlünk, és a fókuszt a nehéz érzéseken tartja, ezzel erősítve azokat. 

Éppen ezért az elnyomás helyett érdemes kíváncsian és ítélkezésmentesen megfigyelni, ami bennünk és körülöttünk zajlik. Ezek az érzések ugyanis gyakran jelezni szeretnének számunkra valamit, ami segít meghúzni a határainkat, vagy jobban megismerni saját magunkat. Az érzéseink megfigyelése abban is segít, hogy ne olvadjunk össze ezekkel. Nem kell azonosulnunk azzal, amit gondolunk vagy érzünk. Amikor a harag érzését észleljük magunkon, nem vagyunk mindenestől a harag érzése, amikor a szomorúság érzését, akkor is többek vagyunk egy letört embernél. Ezek az érzések igazából csak arra várnak, hogy rájuk bólintsunk, hogy igen, a valóságunk részei most, de mi ennél jóval nagyobbak vagyunk, marad szabad terünk arra, hogy ezekkel az érzésekkel együtt az értékeink szerint döntsünk és viselkedjünk.  

A traumatikus vagy fájó élmények feldolgozásához fontos tudni, hogy a kapcsolataink – ha megtapasztaljuk bennük az elfogadást, a csendes meghallgatást és az értő figyelmet – nagyban hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a nehéz történések megszelídüljenek bennünk. A gyógyulásban a barátok vagy egy társ ugyanúgy sokat segíthet, mint a szakemberek a lelkigondozásban vagy az egyéni terápiában. 

A párterápia során megvalósuló feldolgozás egyik felemelő tapasztalata, hogy miközben a pár tagja felidézi a múlt nehéz pillanatait, a társ figyelő tekintete, megértése, érzelmi válasza és odafordulása nagyon is képes átalakítani az elszenvedett élmény emlékét és fájdalmát.  

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Az elmúlt hónapokban sokat utaztam. A férjemmel végre sort kerítettünk a régóta tervezett Duna menti bringatúrára, amelynek során Passauból tekertünk el Bécsig. Mindennap más szálláshelyen szálltunk meg, a csomagjainkat pedig a bringán vittük magunkkal. Az aktív pihenés mellett a munkám is többször néhány napra külföldre szólított. Az utazások mindegyikén igyekeztem a minimumra szorítani a magammal vitt csomagomat: a bringán nagyon nem mindegy, mekkora zsákokkal teker az ember egy hétig, a repülőn pedig szeretek „beleférni” az utastérbe felvihető kicsi bőröndbe. 

Úgy döntöttem, a sampont, a szappant és a tusfürdőt a szálláshelyre bízom. Bevallom, minden alkalommal izgultam, hogy mi fogad a fürdőszobában. Mert az az igazság, hogy imádom a hotelekben található ízlésesen csomagolt, finom illatú minikozmetikumokat. S ha valahol a falra szerelt, nagy kiszerelésű sampon fogad, egy picit csalódott vagyok. 

Nagyon jól tudom ugyanakkor, hogy egyáltalán nem környezetbarát megoldás, ha bármit is ilyen kicsi kiszerelésbe csomagolunk. Ezért arra mindig figyelek, hogy ha felbontok egy-egy minikozmetikumot, akkor azt maradéktalanul felhasználjam. Ha a takarító személyzet a kibontott, de fel nem használt sampont újra cseréli, kifejezetten bosszús tudok lenni. Ilyenkor a következő napon eldugom a neszesszerembe a felbontott illatcsodát, hogy ne tudják idő előtt kidobni.  

Az új uniós rendelet célul tűzi ki, hogy 2030-ra minden csomagolásnak újrahasználhatónak vagy újrahasznosíthatónak kell lennie. A termékek és a hulladéktároló edények hatékonyabb címkézésétől az eredményesebb szelektálást reméli a jogalkotó. 

Több csomagolástípus tiltását is javasolják. Például a másfél kilónál kisebb mennyiségű gyümölcsök és zöldségek, valamint a hotelekben felszolgált és helyben fogyasztott ételek csomagolását. 

És a hotelek kis kiszerelésű kozmetikumairól is le kell mondjunk majd a jövőben, mi, minisampon-rajongók.  

Kép

Fotó forrása: Freepik

Persze, ha csomagolásokról beszélünk, a hotelek minisampon-kínálatánál előbb jut eszünkbe a bevásárlás során jelentkező dilemma, hogy mibe is tegyük a megvásárolt termékeket: a zöldséget, a gyümölcsöt, a kenyeret. Vagy akár a nem minisampont. Használjunk-e műanyag zacskót? Környezetbarátabb-e a papír- vagy a vászontáska?  

A 2020-as diplomamunka-kutatásomban megkérdeztem erről a diákokat és a felnőtteket is. Mindkét kérdőív kitöltőinek több mint nyolcvanöt százaléka úgy vélekedett, hogy a papírtáska és a vászontáska is környezetbarátabb megoldás, mint a műanyag zacskó.  

Vajon igaz-e ez a feltételezésünk? A helyzet, mint általában a környezeti kihívások esetén, ennél kicsit bonyolultabb. Ha a gyártási környezetterhelést nézzük, akkor bizony a polietilénből készült műanyag zacskó kerül ki győztesen. Ráadásul újrahasznosítható. Noha, nagy kérdés, hogy erre sor kerül-e. Mert ha nem, és bekerül a természetbe, a folyókba, az óceánokba, akkor több száz évig nem bomlik le. Viszont aprózódik, és mikroműanyag formájában bejuthat az élőlények szervezetébe. Azt, hogy mindez milyen hatással van az élővilágra, egyre több kutatás vizsgálja. 

A papírtáska gyártása négyszer annyi energiát és több vegyszert igényel, mint a polietilén zacskóé. Ahhoz, hogy azonos környezetterhelést érjünk el vele, mint a műanyag zacskóval, akár húsz-huszonötször is újra kell használni. Ez pedig nem mindig könnyű, mert a papír nem igazán tartós. Megvan ugyanakkor az az előnye a műanyaggal szemben, hogy könnyebben újrahasznosítható, a természetben vagy a komposztálás során pedig lebomlik. 

A pamuttáska gyártása még nagyobb környezeti lábnyomot hagy, mint a polietilén zacskóé vagy a papírtáskáé. 

Ahhoz, hogy a klímaváltozásra gyakorolt hatását csökkentsük, legalább százharmincegyszer kell újrahasználnunk. Ha pedig a teljes környezeti lábnyomát szeretnénk versenyképessé tenni, akkor több mint ezerszer.  

No, és ott vannak még a polipropilénből készült tartós műanyag bevásárlótáskák. Ezeket, ha legalább tizenegyszer újrahasználjuk, akkor már környezetbarátabb megoldást jelenthetnek, mint a könnyű zacskók. De mivel ezek is műanyagok, fontos kérdés, mi lesz velük az életútjuk végén.  

Láthatjuk tehát, hogy sok mindentől függ, mennyire lesz környezetbarát a döntésünk. A legtöbb, amit tehetünk, bármilyen csomagolóeszközről (táskáról, flakonról, befőttesüvegről) legyen szó, ha annyiszor használjuk újra, ahányszor tudjuk. Ha pedig hulladékká válnak, a megfelelő szelektív gyűjtőbe dobjuk őket. 

Ez az írás Mészáros Fanni Kis döntések, nagy dilemmák című sorozatának részeként jelent meg a Képmás magazinban. A sorozat további részei itt érhetőek el. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt.