A fokozott törekvés a teljesítmény-elvárásoknak való megfelelésre, a túlalkalmazkodás inkább a lányokra jellemző. Magatartászavarok helyett gyakran szomatikus tünetek lépnek fel. A gyermek erején felül próbál teljesíteni, hogy érezhesse; a felnőtt környezet elégedett vele. ösztönösen érzi, hogy iskolásként már nem folyamodhat kisgyermekes tünetekhez, konfliktusait már nem jelenítheti meg olyan nyíltsággal, az ezt szabályozó külső gátak már belsővé váltak. Nem engedhet meg magának nyílt ellenállást, a kortársakkal kapcsolatos rivalizálást, ezért konfliktusai megjelenítéséhez a betegséget használja fel.

A 9 éves Annát heves hastáji fájdalom, gyakori émelygés kínozta. Tünetei általában reggel jelentkeztek, iskolába indulás előtt. Lesápadt, időnként még a hideg verejték is ellepte. Az első és második osztályt kitűnően teljesítette, a harmadik sem ment rosszul, de néha becsúszott egy négyes. Az alkatra törékeny, valós életkoránál fiatalabbnak tűnő lányka panaszai akkor erősödtek fel, amikor a két évvel fiatalabb húga is iskolába került. A kicsit sokkal kevésbé ambicionálta az iskolai karrier, néha megengedte azt a „luxust”, hogy elfelejtkezett egy-egy leckéről, mégis sokkal több és zajosabb sikert mondhatott magáénak, mint „tökéletes” nővére. 

Anna otthon titokban még hevesen szopta az ujját, és látszólag nagyon kiegyensúlyozott kapcsolatban volt testvérével.

Tünetei akkor kezdtek enyhülni, amikor a terápiás órákon nyíltan kifejezhette féltékenységét, indulatait húgával kapcsolatban. A fejfájás jellegzetes iskolás betegség, kézenfekvő arra gondolni, hogy az iskolai túlterhelés következménye. Kétségtelen, hogy a mai követelmények között túl sok a gyermektől, az életkorától idegen, számára gyakorlati tapasztalatokkal kevéssé igazolt ismeretanyag. Azonban más is állhat a háttérben. Még ma is gyakori, hogy sokáig nem veszik észre a diszlexiát, diszgráfiát, diszkalkuliát. Különösen kiemelkedő intelligenciájú gyermekek képesek sokáig kompenzálni, de egyszer csak elfogy a muníció, és a gyermek betegségbe menekül. 

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

A pszichés tüneteket (körömrágás, hajtépés, bevizelés) gyakran minősítik rossz szokásnak, rosszaságnak, amiről lemondani csak akarat kérdése. A szomatikus tünetképzésnek „nyeresége” is van: a gyermekről lefoszlik a felelősség, a bűntudat, „jutalmul” megkapja a gyengéden gondozó anyát, és a gyógyítást átengedi a szakembernek

A pszichoszomatikus reakciók terápiás nehézsége abban rejlik, hogy a tünetek igen messze kerülnek a kiváltó eredeti konfliktustól, a nyílt viselkedéstől. Megoldásuk szakembert igényel.

A 10 éves Pétert háziorvosa utalta rendelőnkbe. A fiút csillapíthatatlan köhögési rohamai miatt vizsgálták hosszú hónapok óta, de magyarázatot adó szervi okokat nem találtak. A rohamok gyakran a tanítási órákon jelentkeztek és olyan erősek voltak, hogy a gyermeket kénytelenek voltak kiküldeni a folyosóra, majd egyre többször hívták a szülőket, akik hazavitték a fiút. Péter kitűnő tanuló volt, gyakran küldték tanulmányi és sakkversenyre, a kosárcsapat kapitányi címe is az övé volt. Tanárai nagyon kedvelték, mert dicsőséget hozott az iskolának. Szülei magasan kvalifikált szakemberek azonos tudományágban. Az apa a kutatásoknak élt, kevéssé foglalkozott a családdal, az édesanya feladata volt a mindennapok szervezése, gyermeknevelés, de még így is több sikert ért el hivatásában, mint a férje. A gyerekek tartottak hirtelen haragú apjuktól, különösen Péter, akit egyszer úgy megütött az apja, hogy pár pillanatra az eszméletét vesztette. Akkor a családfő is megijedt, azóta egy ujjal sem érintette, viszont tüzetesen átnézi fia minden versenymunkáját és igen indulatosan kritizálja esetleges tévedéseit. A szomatizálás hátterében gyakran állhat a szülőnek önmaga vagy valamely családtagja miatti aggodalma. 

A felnőtt saját valós vagy annak hitt betegségével, illetve ezt kísérő szorongásával terheli meg a gyermekét. 

Viselkedésében ez úgy jelenik meg, hogy gátolja az aktivitását, korlátozza vagy megakadályozza kortárs kapcsolatainak kialakítását. A gyermek viszontazonosít, nemritkán megjelennek nála azok a tünetek, amelyek a szülőt is kínozzák. A gyermek spontán viselkedése még inkább legátolódik, védtelenné válik a kortárs közösségben. A szülő korlátozásával szembeni lázadását fokozott alkalmazkodással fedi le, csak hatalmas szorongása jelzi a bajt.

A 16 éves Teri életét ekcémája nagyon megkeseríti. Anyukája orvostól orvosig, természetgyógyásztól természetgyógyászig rohan vele, gócok, különféle intoleranciák után kutatva. Mindig kapnak kezelési, diétázási (sokszor egymásnak ellentmondó) útmutatót, gyógyszereket. Teri gyakran hiányzik az iskolából, ami nagyon megnehezíti számára a tanulást és a beilleszkedést. Minden visszatérés fokozott stressz számára, amire a bőre erős irritációval reagál. Nagyon engedelmes, jó gyermek. Kínosan ügyel arra, hogy senkit ne bántson meg. Soha nem akarja elhagyni az édesanyját, felnőttként is mellette szeretne élni.

Természetesen minden gyermekkel előfordul, hogy aktuális szorongására valamilyen testi panasszal reagál. A fokozott ambíció a megfelelésre, az alkalmazkodásra, a teljesítménykényszer és a kortárs kapcsolatok hiánya, gyengesége a legfontosabb jelei a gyermek lelki kiegyensúlyozottsága megingásának.

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt.

Heves reakciók a zajokra – akár egy hajszárítóra is – vagy az erős fényekre, hiszti a kényelmetlen ruhák miatt, vagy éppen pánik olyan esetekben, amikor bizonyos anyagokkal – például szőnyegekkel, ruhacímkékkel – érintkezik a bőr. Egyes gyerekek például sikíthatnak, ha az arcukat víz éri. A szenzoros integrációs zavarnál az érzékenység minden érzékelési területen jelentkezhet, egyszerre akár több területen is. Gyakran érinti a szaglást és az ízlelést is, aminek tünete jellemzően az, hogy a gyerekek hevesen tiltakoznak a darabos, hideg vagy meleg ételek, bizonyos ízek, illatok ellen. Tipikus az is, hogy az ízek csak összekeveredve zavarják őket. Például szívesen megeszik az üres tésztát és a húst is, de a kettőt egyszerre nem. Ilyen esetekben a környezet hajlamos őket hisztisnek, neveletlennek tartani, pedig ezek a viselkedések azért jelennek meg, mert gondot okoz nekik az érzékszerveikből érkező információk feldolgozása.  

Több évtizede kutatják  

„Az SPD már a ’60-as években a kutatások fókuszába került, az Egyesült Államokban több olyan központ is van, amely kifejezetten erre specializálódott. Egyelőre nem számít önálló kórképnek, bár többször fölmerült annak gondolata is, hogy bekerüljön a mentális betegségeket kategorizáló nevezéktanba” – mondja dr. Madarassy-Szücs Anna, a Vadaskert Alapítvány gyermek- és ifjúságpszichiátere. Az SPD-t jelenleg csak az autizmus spektrumzavar egyik részjelenségeként írják le, annak az egyik kritériumtünete. „Korábban úgy tartottuk, hogy az autizmussal élő személyek 90 százalékának van szenzoros zavara, de ma már úgy látjuk, hogy az arány ennél is magasabb, a jelenség úgymond része az autizmusnak. Viszont magától értetődő az a kérdés is, hogy mi van azokban az esetekben, amikor nincs szó autizmusról, az nem diagnosztizálható, az SPD viszont egyértelmű. Illetve itt is belebotlunk a szokásos kérdésekbe, hogy lehet-e túlzó torzítás nélkül különálló csoportokban értelmezni az idegrendszeri fejlődési sajátosságokat. Hiszen az SPD is sokkal inkább egy spektrum” – emeli ki a szakorvos. 

A szenzoros feldolgozási zavar az autizmus mellett más idegrendszeri fejlődési sajátosságokhoz is társulhat. Például a kiemelkedően tehetséges gyerekeknél és az ADHD-nál is nagyon gyakori. 

Emellett sűrűn számolnak be róla azok is, akik a rövid ideig tartó, akaratlan mozgásokkal és hangadásokkal járó idegrendszeri fejlődési eltérésben, a Tourette-szindrómában érintettek. Kérdés, hogy előfordulhat-e az SPD önmagában is.  

Több mint viselkedés  

A szenzoros integrációs zavar pontos oka nem ismert, csak azt tudjuk róla, amit a többi idegrendszeri fejlődési sajátosságról: hogy nagymértékben meghatározza a genetika. Fennállásakor az agy nemcsak másképp működik, hanem valószínűleg a struktúrájában is van különbség. „Az autizmusnál például egyértelműen tudjuk, hogy az idegpályák bizonyos területeken másképp kapcsolódnak, más mennyiségben vannak jelen rövid és hosszú szakaszaik. Viszont hiába rendelkezünk ezekről egyre több ismerettel, önmagukban az eltérések nem specifikusak. Tehát nem lehet valakit megvizsgálni egy képalkotó diagnosztikai eszközzel, majd annak alapján meghatározni az idegrendszeri sajátosság típusát” – emeli ki Madarassy-Szücs Anna. Az egyik amerikai kutatóintézet például megpróbálta objektivizálni, hogy a szenzoros zavarban érintett gyerekek a szorongató helyzetekre miben reagálnak másképp, mint az átlag. Viszont hiába volt mérhető különbség az adott ingerekre adott idegrendszeri válaszok erősségében, az nem feltétlen tükröződött a viselkedésben. Ahogy a pszichiáter fogalmaz: a látható viselkedés csak egy pici ablak, de a mögöttes idegrendszeri jelenség nagyon bonyolult. Emiatt lehet félrevezető, ha agyi folyamatokat pusztán az érzékelhető, látható tüneteken keresztül próbálunk megérteni. Azok ugyanis nem egyenlők az SPD-vel. Ráadásul arra is van példa, hogy zavar nem is jelentkezik viselkedéses problémák formájában, csak szorongást okoz.  

Rosszalló tekintetek  

Mivel a szenzoros zavar itthon még kevésbé van a köztudatban, az érintett családok nehéz helyzetben vannak, gyerekükre sok helyen nézhetnek rosszallóan, nem értve a viselkedését. 

Pedig az SPD elég gyakori, olyan becslések is vannak, amelyek szerint húszból legalább egy gyereket érint valamilyen szinten. 

„A szülők általában arra figyelnek föl, hogy gyerekük furcsán, számukra nem értelmezhető módon reagál egy-egy környezeti ingerre. Például imádja a szőrös takarókat, azokról le sem lehet szedni. Vagy ennek ellenkezője: egyből sírni, sikítani kezd, amint hozzáérnek. Ezeket a jelenséget a szülők nehezen értik, nehéz ugyanis befogadni, hogy a gyerek miért válhat frusztrálttá egy takarótól vagy annak hiányától” – magyarázza a pszichiáter. Ezt a kérdést azért nehéz jól megközelíteni, mert önmagában még az sem jelent semmit, hogy valaki valamire rosszul reagál. Például lehet, hogy egy-egy érzéshez rossz élmény kötődik – mondjuk korábban darázs volt egy puha takaróban –, az agyi vészjelzést, majd az ahhoz kötődő viselkedéses reakciót pedig ez indítja be. Sok esetben viszont arról van szó, hogy sérül az idegrendszeri tanulás, érzékelés folyamata.  

Labirintus az idegek mentén  

Ehhez tudni kell, hogy a világról szerzett tudásunk a tapasztalatainkon alapul, az ehhez szükséges ingereket pedig az érzőrendszerünkön keresztül szerezzük, majd ezeket feldolgozzuk. A feldolgozás lényegében az idegrendszeri alapját jelenti annak, hogyan érezzük magunkat. Ezzel együtt pedig megtanuljuk azt, hogy módosítani tudjuk a körülöttünk levő világot. Kialakul az éntudatunk, megtanuljuk, hogy tárgyakra és emberekre is hatunk. Nemcsak a külvilágból, hanem belülről, a testünkből is folyamatosan érkeznek információk. Például ha a beleink feszülnek, akkor az nemcsak azt jelentheti, hogy mosdóba kell mennünk, hanem azt is, hogy szorongunk. Ugyanez a torokszorításra is igaz, ami nemcsak hányingernél fordulhat elő, hanem összetett érzéseknél is. Ezeket az érzeteket a szenzoros integrációs zavarnál nehéz differenciálni, meglétekor az agy összezavarodik. „Van, akinél eleve az érzékelés nehézkes, emiatt pedig nem is tudja jól lefordítani az érzékelt információkat. Mások az egyszerre érkező ingereknél akadnak meg, nem tudják azokat elkülöníteni. Arra is van példa, hogy a beérkező információk rendezése a nehézkes, ami viszont elengedhetetlen ahhoz, hogy a rájuk adott motoros válasz megfelelő legyen. Szerencsére tudjuk, hogy ahogy az idegrendszer érik, úgy ezek a képességek és a kompenzációs lehetőségek is változhatnak, így a gyereket idősebb korábban már nem feltétlenül zavarja, vagy inkább hatékonyabban küzd meg az egyes eltérésekkel” – mondja Madarassy-Szücs Anna.  

Kinövik vagy kompenzálják  

Az SPD-t a gyerekek gyakran kinövik, de az nem mindig egyértelmű, hogy ilyenkor tulajdonképpen mi történik. 

Az autista személyekre például sokszor jellemző, hogy nincsenek is tudatában saját információfeldolgozási és szenzoros sajátosságaiknak, gyakran nem is jönnek rá, mitől fáradnak el a nap végére. 

Közben lehet, hogy ha napközben zajszűrő fülhallgatót viselnének, vagy tudatosabban figyelnének a ruházatukra vagy az étkezésükre, az egyedüllétben töltött pihenőidőkre, akkor az általános jóllétük is javulna. De mivel csak azt hallják, hogy az adott környezet, amiben élnek, mindenkinek megfelel, nem is beszélnek érzékenységükről, felnőttként már próbálják azt leplezni. Ennek viszont fáradtság és szorongás, súlyos önértékelési zavar és rengeteg más nehézség lehet a következménye. „Emiatt fontos, hogy a szenzoros érzékenységet is időben felismerjék. A szülők ebben egyre ügyesebbek, egyre gyakrabban kérnek segítséget. A gyerekpszichiátriai vizsgálat ilyenkor kulcskérdés, az SPD-t ugyanis el kell különíteni, ki kell deríteni, hogy mellette fennállhat-e egyéb zavar. Fontos az is, hogy az idegrendszeri fejlődési sajátosságokat jól értelmezzük. Például az autisztikus gondolkodás – itt még nem klinikai szintű zavarról van szó – nem is feltétlenül okoz gondot. Viszont foglalkozni ezekkel is kell, mert csak így lehet megelőzni az olyan másodlagos problémákat, mint például a miattuk jelentkező szorongás” – emeli ki szakértőnk.  

Segítő terápiák  

Ha arra szükség van, akkor az SPD kezelését a gyógypedagógusok és a szenzoros integrációs terápiák segíthetik. Utóbbiak lényege jellemzően az, hogy a gyerek idegrendszeri érését mozgással támogassák. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a kicsiknek olyan ingereket adnak, amelyek elősegítik az integráltabb és érettebb mozgásos válaszok megjelenését. Az ilyen módszerek főleg az óvodásoknak, kisiskolásoknak lehetnek hasznosak, ugyanis az ő idegrendszerük még nagyon képlékeny. Gyakori, hogy a gyerekpszichiáterek, a gyerekpszichológusok és gyógy¬pedagógusok a szülőket otthoni modulokra is megtanítják, így a kicsikkel ők is tudnak foglalkozni. Ez fontos, mert segíti megelőzni, hogy a zavar komolyabb problémát okozzon, nehezítse a tanulást is.  

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt. 

A Romokból Élet Alapítvány április 26-án, Budapesten a verbális, emocionális és szexuális bántalmazásból való gyógyulás lehetőségeiről tart konferenciát.  Mivel foglalkozik az alapítvány?

Bántalmazott nők rehabilitációját tűztük ki célul, az emberi méltóságuk visszaszerzésében igyekszünk segíteni. Bántalmazó kapcsolatból kilépett nőkkel dolgozom, dolgozunk. Az a célunk, hogy nyugodt, biztonságos környezetben újra rátaláljanak önmagukra. A hosszú távú cél, hogy egy bentlakásos intézményben egy-két éves programot hozzunk létre, ahol nemcsak lelki gondozói támogatást kapnának a kliensek, hanem védett környezetben is élhetnének. 

Civil segítőszervezetek becslése szerint minden ötödik nőt ért már élete során fizikai bántalmazás a partnere részéről, és jelenleg több mint 226 ezer magyar nő élhet fizikailag is bántalmazó kapcsolatban. Ez a szám közelíthet a valósághoz?

Azt gondolom, ez a szám jelenik meg az ellátórendszerben. Ezek a nők azért kerültek látótérbe, mert például a bántalmazásuk már olyan súlyos formát öltött, hogy a rendőrséget is be kellett vonni. Sok érintett azonban – legyen akár fizikailag, verbálisan vagy emocionálisan bántalmazott – rejtve marad. Sokszor számukra is nehéz felismerni, hogy olyan környezetben vannak, akár családban, akár munkahelyen, ahol bántják őket. Ez egyre inkább téma a társadalomban, de a felismerés nem egyszerű. Mire valaki felismeri, hogy miben van, már annyira körbeszőtte őt a probléma, mint a pók hálója, ezért borzasztó nehéz kilépnie. 

Nem kér segítséget, mert elveszik a realitásérzéke, és egyre távolabb kerül, izolálódik a környezetétől – ez a bántalmazó célja is egyébként. 

„Biztosan bántanak?” Ez is felvetődik ilyenkor az áldozatokban.  

Művészetterápiával is foglalkozol. Hogyan segít ez a kapcsolati erőszakból kilépő embereknek?

Ez egy csoportos terápia, ahol megtartó közösséggel találkoznak, sorstársakkal kapcsolódhatnak. Ahol igazából érzik és értik, min megy keresztül a másik. Ha olyan emberrel beszélnek, aki nem élt át hasonlót, sokszor szembesülnek azzal, hogy nem értik meg őket, hanem inkább azt kérdezik: „de hát, miért nem szóltál?” Mi itt a természet szimbolikáját vesszük alapul, például az évszakok váltakozását vagy a mag növekedését. Minden foglalkozás elején van egy relaxáció, amikor verset és zenét hallgatunk, amivel elérünk egy meditatív állapotba. Utána ebben a hangulatban alkotnak a résztvevők: dolgozunk akvarellfestékkel, agyaggal, montázzsal. Felszabadító egy bántalmazó kapcsolatból kilépve azt megélni, hogy itt nem kell megfelelni, nincsenek szabályok, nincsen kontroll, hanem kapnak az érintettek egy üres lapot, amin nyugodtan megélhetik az érzéseiket. 

Egy órán át nem gondolnak a nehéz helyzetükre, de mi lesz azután? Hogyan mérhető egy ilyen terápia sikere? 

Nem az a cél, hogy ne gondoljanak a traumáikra, hanem pont az, hogy itt meg lehessen élni azt, amire már szavak sincsenek. Ami úgy feszít belül, hogy másként nem tudom kifejezni, mert előtte elnyomtak, megaláztak, azt mondták, hogy nem vagyok jó semmire. 

Szó szerint tiszta lapot kapnak, amin megjelenhet, ami bennük van, szavak nélkül. 

Mindenki alkotásáról beszélgetünk, de nem elemezzük, nem ítélkezünk felette. 

Nemcsak kapcsolati erőszak áldozatait segíted, dolgoztál függőkkel, menekültekkel, prostitúció áldozataival is. 

A Veszprémi Alkohol-Drogsegély Ambulancia számomra inkább kitekintés volt, tudtam, hogy nem az az én utam, hogy függőkkel dolgozzak. A traumafeldolgozás már az egyetem alatt foglalkoztatott. Először a Traumaközpontnál kaptam lehetőséget gyakornokként, amikor prostitúció áldozataival is beszélhettem. Ezután következett a menekültekkel kapcsolatos munka, velük éveken át dolgoztam. 

Kép

Anna a suruci menekülttáborban – Fotó: Simone Peyronel

Jól tudom, hogy egy külföldi út hozott hozzájuk közelebb?

Még a pszichológia szak előtt, húszévesen mentem ki önkénteskedni Törökországba. Gyermekotthonban és gyermekonkológián kezdtem el dolgozni, majd egy menekülteket segítő központba kerültem, amely nagyon megérintett. A sorsok, amelyekkel ott találkoztam, elindítottak a pszichológusi szakma felé. Egy év Törökország után elkezdtem itthon az egyetemet, de a nyári szünetben kimentem Görögországba és Egyiptomba. A 2015-ös menekültválság idején szírekkel, majd Eritreából, Etiópiából, Szudánból érkezett menekültekkel foglalkoztam. Diploma után a Magyar Máltai Szeretetszolgálathoz kerültem, ahol afgán és ukrán embereknek igyekeztem segíteni. 

A menekültekkel való munkád egy novelláskötetet is ihletett, amely Vadoma címmel jelent meg. Miről vagy kiről szól?
Egy Vadoma nevű szír lányról, aki Aleppótól Budapestig menekül. Az ő alakja fiktív, de mindegyik novella valamilyen megtörtént eseményből indul ki, amit én tapasztaltam, vagy meséltek nekem az önkéntes munkám során. Mit tudok kezdeni azzal az érzéssel, amikor egyik napról a másikra mindenemet elvesztem? 

Mi történik a menekülés után? Hogyan lehet új életet kezdeni, ha még mindig ott vannak a korábbi élet romjai?

 Nem ez az első irodalmi alkotásod. Hogyan fér össze az írás és a pszichológia? 

Gyerekkorom óta szerettem volna író lenni. 18 éves koromtól jelennek meg irodalmi folyóiratokban írásaim. A pszichológiában és az írásban is emberi történetekkel, sorsokkal, érzésekkel dolgozom, az írás nekem nagyon nagy szabadságélményt ad. Tiszta lap, amin bátran ki lehet próbálni dolgokat, van benne egy nagyfokú játékosság is.

Külföldről nemcsak egy új hivatástudattal, hanem egy különleges tetoválással is tértél haza. Mit jelent ez számodra? 

Amikor kimentem Törökországba, erősen formálódni kezdett az Istenbe vetett hitem. Megtértem. Azt éreztem, hogy kaptam egy új lehetőséget, egy új hivatást. A tetoválást – amely egy kis kereszt a csuklómon – később Egyiptomban csináltattam. Ott van egy hagyomány, hogy a kopt keresztények egy keresztet tetoválnak a kisgyerekek csuklójára, hogy ne felejtsék el, honnan jönnek, kihez tartoznak. Ez náluk a keresztelő része. Régen az iszlám térhódítás alatt sok gyereket elraboltak a keresztény szülőktől, ezért szénnel a kezükre égettek egy keresztet, hogy az emlékeztesse őket a származásukra. 

Kép

Fotó: Kovács Bence

Mit ad hozzá a hited a pszichológusi munkádhoz?

Elsősorban alázatot. Tudom, hogy a klienseim végső soron Isten kezében vannak. Az ő ügyüket bátran átengedhetem Istennek, aki megtartja őket. Sok erőt ad, hogy a terápiás térben nemcsak ketten vagyunk, hanem Isten is ott van velünk. Amikor valakivel nehéz kapcsolatot kialakítani, kérem Istent, hogy segítsen meglátni azt, ami mentén tudok vele kapcsolódni. 

Mesélsz egy példát, milyen az, amikor igazán nehéz? 

Egyszer egy idős asszonnyal dolgoztam, akivel nehéz volt együttéreznem – egy magába forduló, sokat morgó személyt kell elképzelni. Ültem vele szemben, hallgattam, és azt vettem észre, hogy magamban kérem Istent, segítsen, mert nem tudok jelen lenni. 

Pont besütött a fény az ablakon, és úgy sütött a nénire, hogy hirtelen elkezdtem nagyon szépnek látni őt. Elkezdtem nyitni a lénye felé. 

Amikor áldozatok mesélnek nagyon kemény dolgokat, amiken keresztülmentek, nekem nagy segítség, hogy tudok értük imádkozni, letenni őket Isten elé. 

Mi a siker, amikor kapcsolati erőszak áldozatával dolgozol?

Amikor azt látom valakin, hogy elkezd újra önmaga lenni. De nem ugyanaz, mint aki előtte volt, hiszen ugyanaz már nem lehet ilyen háttérrel. Az áldozatból túlélő lesz. Az, amin keresztülment, szükségtelen volt, de úgy tud továbbmenni, hogy már sokkal tudatosabban látja és tudja képviselni, óvni a saját határait. Már nem áldozata a történéseknek, hanem képes cselekedni. Több olyan élményem is volt, amikor a klienseim arról számoltak, be, hogy már nem félnek kiállni magukért. Szép látni azt, amikor valaki újra rácsodálkozik önmagára, arra, hogy de jó, már újra tudok nevetni. Bölcsesség és olyan tudás birtokában van, amelyet használni is tud. 

A sok traumatikus élménytől, amelyekkel mások sorsán keresztül találkozol, távolságot kell tartanod? Számodra mi a feldolgozás módja? 

Igen, de a távolságtartás szót nem annyira szeretem. Mert nem az van, hogy nem érzek együtt a klienssel, vagy nem hallom, nem látom az ő szenvedését, hanem ott vagyok vele, amennyire csak lehet. Viszont, ha túlságosan bevonódom, megfosztom attól, hogy a saját életében kompetensnek érezze magát. Hiszen végső soron csak ő tudja más irányba vinni az életét. Hazafelé menet le tudom tenni a pszichológusi szerepet, nézem a Dunát… És persze van számos hobbi, emberi kapcsolat az életemben, amikhez, akikhez tudok kapcsolódni. Ilyenkor az élet már rólam szól.

 Az Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálat a nap 24 órájában Magyarországról ingyenesen elérhető a következő telefonszámon és e-mail címen:
+36 80 20 55 20
[email protected]

Érzékeny dalokkal és videóklip-forgatással zárult a Varázsceruza mentorprogram első felvonása. A fogyatékossággal élőket célzó tehetségkutató és -gondozó programot, amelynek indulásáról mi is hírt adtunk, 2023 szeptemberében hirdették meg, és az Anna and the Barbies zenekar Márti dala című számának feldolgozásával lehetett nevezni rá. A jelentkezők közül két egyéni indulót és egy formációt választott ki Pásztor Anna és Szebényi Dániel, a godfater zenekar tagja, és három hónapon át segítették őket mentorként. Kovács Dzsenifer és Cintia énekesek, Pintér Norbert dalszerző, valamint Madaras Dorottya, azaz Dodo több dalt is írtak közösen, amelyekhez klipet is forgattak.

„Dodonál nagyon tetszett az erős pozitivitás, ami az ő Márti dala felvételéből sugárzik. Cinti és Dzseni telefonnal készítették a videójukat, mégis átjött belőle az az érzelemgazdagság, ami bennük rejlik. Norbi pedig egy olyan videót adott le, amelyben hangszerel, gitározik, basszusgitározik, mindent is csinál, egy tehetséges multiinstrumentalista fazon” – mondja róluk Szebényi Dani.

Új kapuk nyíltak meg számukra

A tiszakanyári testvérpár, Dzsenifer és Cintia mindketten látássérültek, leukómával élnek. Betegségük korábban sok lehetőségtől megfosztotta őket. Két évvel ezelőtt kerültek a Vakok Állami Intézetébe, addig otthon éltek, napjaikat a négy fal közt töltve. „A szüleink nagyon féltettek minket, és úgy gondolták, hogy az adja a legnagyobb biztonságot számunkra, ha velük vagyunk. 

„A program alatt írt dalunk is erről, a bezártságunkról szól, és hogy együtt küzdöttünk azért, hogy az álmunkat valóra váltsuk” – osztja meg Cintia. 

A programra a Vakok Intézetében dolgozó egyik gyógypedagógus nevezte be őket, ami új kapukat nyitott meg számukra. A lányok nemcsak dalszövegírásban és prozódiában fejlődtek, hanem magabiztosabbá is váltak.

„Nagyon érzékenyek és zárkózottak, hosszú folyamat volt, ahogyan egyre jobban kinyíltak. Számomra nem is a szakmai fejlődésük, hanem a személyiségük változása volt az egyik legnagyobb ajándék” – meséli Szebényi Dani, aki úgy érzi, ő maga is több lett a programnak köszönhetően. 

 
Az érettségi előtt álló Dodo a határidő előtt egy héttel értesült a programról, amire édesapjával közösen készítette el a Márti dala feldolgozását. A fiatal lány úgy érzi, olyan sok élettapasztalatot szerzett meg sűrítve a pár hónap alatt, mint amire más két-három év alatt tesz szert. „Nemcsak a dalszövegírásban fejlődtem, hanem abban is, hogy hogyan dolgozzak csapatban, hogyan figyeljek oda másokra” – mondja. A szakmai dolgok mellett önmagáról is sokat tanult, amiről korát meghazudtoló érettséggel beszél. „Rájöttem, hogy szabad hibázni és szabad elrontani dolgokat – ettől még nem vagyok rossz ember, csupán egy másik fázisában tartok annak az útnak, amit szeretnék bejárni.”

Az informatikát tanító Norbi, aki egy korábbi interjúban mesélt látása elvesztéséről a kepmas.hu-nak, a zenét szerezte, de a szövegírásban is részt vett. Ő már régóta zenél, de az egy soha véget nem érő tanulás számára, nemcsak technikai, hanem lelki szinten is. 

„A célom olyan dalokat alkotni, amik bárkihez közel kerülhetnek, a belső utakat szeretném zenévé faragni” – mondja a szegedi fiatalember, aki vonattal, vakvezető kutyájával utazott Budapestre a foglalkozásokra. 

Ahogy meséli, a közös munka során arra törekedtek, hogy mindenki belevigye a szövegekbe a saját gondolatait, stílusát. Norbi gitárjára gyantapöttyöket ragasztott, a pozíciójelölő jeleket helyettesítve, így tette a hangszerét akadálymentessé. 

Kép

A Varázsceruza program négy mentoráltja, Kovács Dzsenifer (középen), Kovács Cintia és Madaras Dorottya Pásztor Annával

A mentoráltak őszintesége, érintetlensége, valódisága igazi kincs

A mentoráltak a mentorokkal hetente találkoztak, felváltva offline és online. A próbák nagy részét az akadálymentesített Premier KultCaféban tartották. A mentoráltaknak a közlekedésben is segítettek. „A Vakok Állami Intézete előtt pont van egy trolimegálló. Mi csak felszálltunk a 72-es trolira, ami elvitt a Kálvin térre, a program tagjai pedig már ott vártak minket” – mesélik a Kovács lányok, akik nem érezték, hogy bármiben akadályozná őket leukómájuk. Dalukat egy hangszigetelt helyiségben énekelték fel, az instrukciókat a fülhallgatóik révén kapták a vezérlőből.

Szebényi Dani szerint nem is a zenét kellene akadálymentesíteni, hiszen az egy mindenki által beszélhető nyelv, hanem a zeneipart. „Rengeteg tehetség van a fogyatékossággal élők között is, csak nem biztos, hogy eljutnak azokhoz a csatornákhoz, amikhez a nem sérültek” – véli. 

„A fogyatékossági kérdés nem kérdés, nem ez volt a közös munkánk motivációja. A lányok és Norbi látássérültek, én mozgássérült vagyok, tehát nincs sok keresztmetszete ennek a két sérültségnek. Egyszerűen a személyiségünk miatt volt könnyebb kapcsolódni” – fogalmaz Dodo. A mentorprogramot hirdető Civilút Alapítvány sem erre, hanem a zenei fejlődésükre kívánta helyezni a hangsúlyt. „Láttunk már példát arra, hogy fogyatékossággal élők szerepeljenek hasonló televíziós műsorban, de a személyes történetük általában elvitte a fókuszt a tehetségükről” – magyarázza Megyeri Gabriella, a Varázsceruza program kreatívigazgatója.

Felvetődik a kérdés, hogy akkor miért is érdemes kiemelni a fogyatékossággal élő tehetségeket. Erre válaszul idézzük Pásztor Annának a program záróeseményén elhangzó szavait: „Ma, a mesterséges intelligencia korában nagyon nehéz megkülönböztetni az igazit a másolattól. 

Hihetetlenül fontos lett, hogy tiszta forrást találjunk a kulturális életben is. 

Ma már nincsenek olyan bányák, amik ne lettek volna kiaknázva, ezért olyan helyen kell keresni az értékeket, ahol eddig nem” – utalt a showműsorrá váló televíziós tehetségkutatókra az énekesnő, aki szerint a mentoráltak őszintesége, érintetlensége, valódisága igazi kincs.

 
A Varázsceruza emellett motivációt is jelenthet a fogyatékossággal élőknek, hogy ők se zárkózzanak be, nyissanak mások felé, mutassák meg képességeiket. Látása elvesztése óta például Norbi is rengeteg új ismeretségre tett szert. És persze a program érzékenyíteni is hivatott a társadalmat: az érdeklődők folyamatosan követhették alakulását a TikTokon, a YouTube-on és a Facebookon – utóbbi felületen a videók már több mint félmillió embert értek el. A program zárásaként a csapat egy minialbumot készített, illetve videóklipet is forgatott két dalhoz a Festetics Palota Tükörtermében, amelyek pár napja debütáltak online. A csapat a Márti dalához is készített egy feldolgozást, ami itt hallgatható meg.

A négy fiatal kezét a dalok elkészültével sem engedik el: július elején a Random Trip előtt léphetnek fel a Magyar Zene Házában, később pedig alumnitagokként folytathatják a munkát. A mentoráltak a jövőben is zenével szeretnének foglalkozni, Dodo például népzenei lemezt tervez készíteni.

Hiánypótló könyvet írt és szerkesztett Raskó Gabi, aki gyermekként több évig élt Mexikóban és Brazíliában szüleivel, ma pedig Bali szigetén él a saját családjával. Azt vette észre, hogy két fiának hasonló nehézségekkel kell megbirkóznia, mint három évtizeddel korábban neki. Így jutott eszébe, hogy talán segíthetne nekik is, ha megosztaná velük olyan gyerekek történeteit, akikkel ez már megtörtént. E könyvben minden fejezet egy-egy külföldön élő magyar család története, amelyben az egyik gyermek meséli el saját és testvérei örömeit, nehézségeit. Olyan olvasók is forgathatják a „Hoztok nekünk túrórudit?” című gyönyörű és igényes könyvet, akiknek meg se fordul a fejében az elköltözés, de érdekli őket, hogyan élnek más országokban a magyarok. 

A könyv hitet tesz amellett, hogy külföldön felnőve is nagyon érdemes megtartani a kapcsolatot a gyökerekkel és megtanulni a magyar nyelvet, amellyel ritka kincs kerül a felcseperedők birtokába.

Kép

A Hoztok nekünk túrórudit? című könyv borítója

Megnyerni a gyerekeket a nagy kalandhoz

A gyerekek kinti életminőségére csak áttételesen hat, hogy szüleik milyen okból hagyták el szülőföldjüket, hogy az belső vagy külső kényszer volt-e vagy kalandvágy, a lehetőségeik tágítása. Persze az érzelmi azonosulás miatt nem mindegy azért, hogy szüleik reménykedve vagy félelemmel telve élik-e meg az ország- vagy kontinensváltást, hogy nosztalgiával vagy utálattal emlegetik-e hátrahagyott hazájukat, ahol felmenőik, rokonaik élnek. Azonban a gyerekek jóllétét leginkább az határozza meg, milyen emberi és fizikai környezet, anyagi erőforrások és mentális támogatás áll rendelkezésükre, hogy van-e idejük saját ritmusukban akklimatizálódni a változásokhoz, vagy erőltetett ütemben kell megfelelniük az új elvárásoknak. 

„Dani itt kezdte az ovit, egy finn óvodában, ahol egy kukkot sem értett az elején, emiatt szegényke nagyon izgult” – mesélte a 11 éves Mimi, akinek három kisebb testvére van, és egy éve költöztek Finnországba.

A jó szülők általában felelősen, figyelmesen, előrelátóan tervezik meg kinti életük körülményeit, gyermekeiket pedig megpróbálják előkészíteni és megnyerni az előttük álló nagy változásokhoz. 

„Sokat gondolkodtak, mielőtt elhatározták magukat, és velünk is beszélgettek a költözésről. Megkérdeztek minket, hogy mit szólnánk hozzá, ha egy másik országban élnénk, és nagyon jólesett nekem, hogy érdekelte őket a véleményünk. Mutattak fotókat Finnországról és Kalajokiról, és elmondták, hogy olyan iskolába járhatnánk itt, amiről csupa jót hallottak. Szerencsénk volt, mert Anya barátjáék, Petráék már Finnországban éltek, és ők mindenben segítettek nekünk” – mondta el szintén Mimi.

Habis Melinda pszichológus, akihez sok külföldre költöző magyar fordul lelki támogatásért, nem a kiköltözések gondos, körültekintő megfontolását látja általánosnak: „Külföldön élő magyarokkal végzett Skype-konzultációk alapján azt a következtetést szűröm le, hogy gyakran nem kellőképpen átgondolt döntés a külföldre költözés, hiszen előre nem gondolkodnak el azon, pontosan milyen változásokkal jár majd mindez.” Amikor a valósággal találják szembe magukat, az újdonság izgalmát a megélhetés és a hétköznapi problémák súlya veheti át.

Új kis barátok a régiek mellett vagy helyett

Nagyobb, már közösségbe járó gyermekek esetében az elköltözés mindig elszakadás is a barátoktól, és új helyükön gyakran nehéz a kortárs kapcsolatok újraépítése, új helyük megtalálása a kortárs csoportok hierarchiájában. 

„Szerintem ebben az egész külföldre költözésben barátokat szerezni volt a legnehezebb, mert én nem olyan könnyen kezdek új barátságokba. Meg kellett várnom, míg a többiek nyitnak felém, és persze én is nyitok feléjük.” 

„Az osztályunk chatcsoportjába bekerülni volt a legnehezebb, már hetek óta jártam suliba, mire beengedtek a többiek. Onnantól könnyebben ment minden” – számolt be a nehézségekről a 12 éves Máté, aki öccsével és szüleivel másfél éve Bali szigetén él.

Alkalmazkodási esélyeiket rontja, ha eleve introvertált személyiségek, és ha többször kis időközökkel költözniük kell, ami új iskolákat, új beilleszkedési problémákat generál. A gyerekek nagyon eltérő sikerrel veszik ezeket az akadályokat, sokszor csak évekkel később, fiatal felnőttkorban mutatkoznak meg a mentális hatásai. Ugyanakkor az új emberek, új kultúrák megismerésének gazdag élettapasztalata a gyerekek reziliensebb csoportjánál előnnyé kovácsolódhat a későbbiekben.

Kép

A kép illusztráció

A kulturális alkalmazkodás nem mindig zökkenőmentes

Habis Melinda pszichológus szerint „az újrakezdés sikerét mindig a személyiség és a kultúra összeillése határozza meg. Fontos ezért az előzetes tudás megszerzése arról az országról, ahová utazni készülünk. Érdemes nemcsak azt feltérképeznünk, hogy milyen lehetőségek vannak a megélhetésre, a munkára, hanem az emberi kapcsolatok szempontjából is jó, ha felkészülünk. Hogyan élnek a helyi emberek? Mennyire elfogadható az életmódjuk, értékrendjük a számunkra? Fontos, hogy megtapasztaljuk a helyi szokásokat, értékrendet, rítusokat. Mi is alkalmazkodjunk ezekhez.”

A kulturális alkalmazkodás nem mindenütt könnyű, és attól is függ, saját választás-e az adott ország, vagy külső kényszer határozta meg inkább az odatelepülést. Laura családja az édesapa munkahelye miatt költözött Szaúd-Arábiába, ahol egy helybéliektől elkülönített nemzetközi lakóparkban élnek három éve. „Karácsonykor is haza szoktunk menni, mert az nem iszlám, hanem keresztény ünnep, és más vallások ünneplését itt erősen korlátozzák. Akik Szaúd-Arábiában ünnepelték a karácsonyt, leginkább titokban tették.” 

A tizenkét éves Laura mesélt határon elkobzott fenyőfáról is, és arról, hogy az európai ruházatot igazán csak a lakóparkon belül viselhetik fesztelenül.

A többnyelvűség, a multikulturális környezet fejlesztheti az intelligenciát és az empátiát

Nagy ajándéka lehet a külföldön felnövő gyerekeknek, hogy természetes módon nőnek bele a két- vagy többnyelvűségbe. A multikulturális környezet kedvez az érzelmi intelligencia fejlődésének is, növeli a gyerekek nyitottságát, empátiás készségét, a másikkal szembeni toleranciát, elfogadást.

„Annak ellenére, hogy csak egyéves koromig éltem Magyarországon, otthon mi csak magyarul beszélünk, szóval olyan, mintha két anyanyelvem lenne” – mondta Barni, aki 9 éve él az Egyesült Királyságban, most tízéves. A szintén tízéves, Svájcban élő Janka így összegzi öccse és saját nyelvtudását: „Mostanra már egyikünknek se okoz gondot a német, és ehhez nem is kellett különórákra járnunk, elég volt az oviban meg a suliban figyelnünk, és egyszer csak elkezdtünk érteni mindent.”

Virág, aki 17 éves, most Budapesten él, de 10 évet töltött Barcelonában. Így összegzi a kint töltött idő hasznát: 
„Sokat járunk vissza Barcelonába, ilyenkor találkozom a régi barátaimmal is. Örülök, hogy éltem egy olyan országban, ahol az emberek kevesebbet stresszelnek és nem aggódnak annyit a napi dolgokon, mint a magyarok. Optimisták, valahogy könnyedebben veszik az életet, akkor is, ha nehézségekkel kerülnek szembe. Élénken él bennem, hogy Barcelonában az emberek mennyire adnak magukra, és ezt nemcsak a külsejükre értem, sokkal inkább arra, hogy több időt szakítanak maguknak a feltöltődésre. Ugyanakkor én nagyon szeretem Budapestet is, szerintem tinédzser- vagy fiatal felnőttkorban szuperklassz város. (…) Gondolkodtam azon, hogy egyetemre majd Spanyolországba megyek vissza, nem is biztos, hogy pont Barcelonába.”

„Mivel azt megtanultam, hogy bárhol fel tudom találni magam a világon, tuti nem fog gondot okozni az sem, ha máshova megyek…”

Kép

A kép illusztráció

A magyar ételek identitást megtartó ereje

Habis Melinda pszichológus sokszor tapasztalja a kettős honvágy jelenségét. Ez azt jelenti, hogy a kivándorlók egy része sem Magyarországon, sem a választott hazájában nem érzi igazán otthon magát. Ám vannak, akik érzelmileg is teljesen azonosulnak új hazájukkal, és egyáltalán nem vágynak haza. Érdekes azonban, hogy a gyermekkorban megszokott dolgok még nekik is hiányozhatnak. A gyerekek beszámolóinak visszatérő motívuma, hogy családjuk mennyire ragaszkodik a magyaros ételekhez. Erre utal a könyv címe is: Hoztok nekünk túrórudit? 

„Imádjuk a magyar ételeket, a töltött paprikát, a rakott krumplit, a húslevest…” – a Svájcban élő Jankáéhoz hasonló kijelentések szinte valamennyi fejezetben megismétlődnek.

Árván maradt nagyszülők

A Magyarországon élő felmenőkhöz, rokonokhoz szoros vagy laza kapcsolatok fűzik a kitelepülőket. „Nagyon gyakran meg lehet figyelni a család elől való menekülést mint a külföldre költözés tudattalan motivációját – nyilatkozta Habis Melinda pszichológus. – Fontos azonban tudni, hogy nem feltétlenül oldja meg ezeket a problémákat a távolság.” Ha jó a kapcsolat, a távolság akkor is megnehezíti a kapcsolattartást. „Ebben mindenféleképpen van egyfajta veszteség, hiszen nem ugyanaz az érzés szkájpolni a barátunkkal, mint leülni egy bögre kávé vagy korsó sör mellé és beszélgetni. A távolság miatt óhatatlanul szegényednek a kapcsolatok” – állapította meg a pszichológus. 

A Magyarországon maradt szülők, nagyszülők gyakran nagy veszteségként élik meg gyermekeik, unokáik távolba költözését. Erre utal például Janka, aki elmondja, hogy három nagyszülőjük az elmúlt öt év alatt már járt náluk Svájcban, de anyai nagyapjuk még nem. „Ő még mindig nehezen tudja elfogadni, hogy elköltöztünk Magyarországról, szerinte már vissza kellett volna mennünk.”

Hazavágyók és világpolgárok

A külföldön töltött évek során az anyában és az apában eltérően alakulhat a Magyarországhoz fűződő, onnan eltaszító vagy éppen visszahúzó viszony. 

A szülők közötti lappangó vagy kimondott ellentétet a gyerekeik is érzékelik, erre több gyermek is utal beszámolójában:
„Anya mindig szomorú, amikor a magyarországi vendégek hazamennek, azt mondja, ő sosem fogja annyira otthon érezni magát Svájcban, mint Magyarországon. Neki nagyon hiányzik a családja és a barátai” – mesélte Janka.

„Nem tudom, meddig maradunk még itt, Mama és Papa esténként sokat beszélgetnek erről. Amikor kijöttünk, azt mondták, »majd meglátják«, aztán idővel kiderült, hogy nem teljesen ugyanazt gondolják a hazamenetelről – mesélte a kilencéves Máté, aki másfél éve Balin él családjával. – Papa akár örökké tudna külföldön élni, Mamának viszont hiányzik Magyarország, ő el sem tudja képzelni, hogy évtizedekig máshol éljen. Papának az otthon az, ahol mi négyen együtt vagyunk és olyan az élet, amiben mindannyian jól érezzük magunkat, legyen az bárhol a világon. Mamának az otthon az Magyarország, mert ott vannak a szülei, a tesói, az igazán régi barátai, és szerinte az otthon-érzést ez a sok emberi kapcsolat adja, még akkor is, ha valami nem tetszik az ottani életben. Mi Félixszel most Mamával értünk egyet, de ki tudja, felnőttként lehet, hogy másképp gondoljuk majd.”

A gyermeki vallomások után a könyv végén a családok fotói szerepelnek, majd Szabó Vivien, Svédországban élő pszichológus ad hasznos és gyakorlatias tippeket gyerekeknek és felnőtteknek, annak érdekében, hogy az átköltözés ne jelentsen traumát a gyerekeknek.

A könyvet Grela Alexandra gyermeki világot idéző, színes rajzai illusztrálják.

Raskó Gabi: Hoztok nekünk túrórudit? Külföldön élő magyar gyerekek igaz történetei. Zazie Books, Budapest, 2023. 161 o.

Felhasznált irodalom: onlinetanacsadas.com

A reggeli kérdésre zavartan, félálomban azt válaszolom, hogy nem tudom. És ez neki elég. Korábban az időjárás-jelentésre hivatkozva mondtam igent vagy nemet is, de egyik sem sült el túl jól. Mert ha igent mondok, és nem lesz, az csalódás, de ha nemmel válaszolok, az is. Viszont ha a lehetőség fennál, akkor ő várhatja egész nap. 

Eleinte tattól tartottam, hogy ha nem jön a vihar, a fiam kicsapja a balhét. Mert ez is gyakran előfordul egy háromévesnél, ha nem kap meg valamit. Aztán amikor már egy hete várta a vihart hiszti nélkül, megértettem a lényeget. 

Ami nem más, mint a bizalommal teli várakozás. És ebben bőven van mit tanulnunk a gyerekektől. 

Mert amikor én várok valamit, bizony határidőket szoktam kitűzni. Ezen a héten, ebben a hónapban, de legkésőbb idén, különben… különben nem várok tovább. Ezzel ellentétben a fiamnak elég az, hogy valamikor lesz vihar. Ha három év vagy egy évtized múlva, az is teljesen megfelel neki. Ezzel teljesen lenyűgözött, úgyhogy elemezni kezdtem a viselkedését.  

Először azt hittem, hogy megtanulta a türelmet. Hogy robbanna ő, de valahogy kibírja. Aztán rájöttem, hogy nem erről van szó. Nem türelmes, hanem kifejezetten élvezi a várakozást. Mutatja nekem az alig látható ködfoszlányt az égen, és mondja, hogy látod apa, már gyűlnek a felhők. Enyhe szellő libbenti meg a haját, és elmosolyodik, érzed apa, ez már a vihar kezdete. Rácsöppen egy kis víz az erkélyen elhelyezett virág¬ládából, apa, már esik, nézd, itt a víz a kezemen.  

Ha sokat gondolunk valamire, az előbb utóbb megtörténik, ugye? Ez a mondat az autóban hangzott el, miután öt percig csendben nézte a tiszta kék eget. 

Azt hiszem, csak egy kisgyerek tud ilyen pontosan és egyszerűen beszélni arról, amit imádságnak nevezünk. 

Ha hazaérünk, járjunk esőtáncot, tette hozzá. Mosolyogva helyeseltem. Táncolva, örömmel várakozni valamire, ami biztosan eljön, hát kell ennél több? És ekkor koppant az első esőcsepp a szélvédőn. Látod apa, mondtam, hogy vihar lesz! És tényleg, még táncolni sem kellett. Elég volt bizalommal gondolni rá. 

Az írás Véssey Miklós „Apa, kezdődik!” című sorozatának része. A sorozat további részei itt érhetők el.

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.
 

Zongorista, zeneszerző, karmester

„A keze nem a billentyűk fölött volt, hanem kicsivel alattuk. (...) Ez azt jelentette, hogy a műveiben nincsenek oktávmenetek. Viszont hatalmas hüvelykujjának kiváló hasznát vette, amely (...) szinte akkora volt, mint a mutatóujja. Sokszor előfordul nála, hogy a hüvelykujj valami dallamot játszik, miközben a kéz többi ujja kíséri azt” – így írta le Manuel Rosenthal, a zeneszerző barátja, milyen zongorista volt Ravel. 

Maurice Ravel 1875. március 7-én született a dél-franciaországi Ciboure-ban. Alig volt pár hónapos, amikor a Ravel család a Pireneusok lábánál található faluból Párizsba költözött, így ő már a francia fővárosban nőtt fel. Hétévesen kezdett zongorázni, első művét 12 évesen komponálta Változatok egy Schumann-dalra címmel, és csakhamar a párizsi Konzervatórium hallgatója lett. Többször próbálkozott a fiatal francia zeneszerzők nagy álma, a Római díj elnyerésével, de azt a bizottság minden alkalommal másnak ítélte annak ellenére, hogy ebben az időszakban Ravel már ismert és elismert zeneszerző volt. 

Amikor elmúlt 30 éves, eltiltották a további jelentkezéstől, ennek hatására sértett büszkeségében magányossá és visszahúzódóvá vált, hiába állt mellette közönsége szeretete és elismerése. 

Korán kialakult sajátos stílusa, amit később egyesek Debussy plagizálásának tartottak, pedig eredeti jellegzetességei már akkor kialakultak, amikor Ravel még nem ismerte Debussy zenéjét. Valószínűleg kölcsönösen hatottak egymásra. 

Magyar művészekkel is koncertezett
Karmesterként is ismertté vált, ehhez hozzájárultak nagyobb utazásai. Hollandiától Svédországig, Nagy-Britanniától az Egyesült Államokig mindenütt örömmel fogadták. 1928-as észak-amerikai turnéja során Hegedű-zongora szonátáját Szigeti József magyar hegedűművésszel együtt adták elő. Vonósnégyesét pedig az a Hart House Vonósnégyes mutatta be, amelynek alapítója Kresz Géza hegedűművész (az ismert orvos, Kresz Géza fia) volt.

„Egyetlen más kortárs zeneszerzőt sem ismerek Európában Ravelen kívül, aki úgy tud állandóan változni, hogy közben semmi jelét nem mutatja alkotói válságnak” – írta róla egy korabeli francia zenei lap.

1928-ban kezdett hozzá ahhoz a műhöz, amely máig a legnépszerűbb alkotása. Ez lett a Boléro, amely eredetileg egyfelvonásos balett. A mű a dinamikus 3/4-es spanyol táncról kapta a nevét (amely később a kubai bolero-son táncot ihlette), bár a Boléro egy kicsit lassabb. A zene szokatlan abban a tekintetben, hogy szinte végig egyetlen C-dúr-téma ismétlődik benne. 

A Coco Chanel rendezőjének új filmje

Ebbe a korszakba, az 1920-as évek Párizsába kalauzolja el a nézőt Anne Fontaine Bolero című filmje, amely április 18-tól látható a mozikban. A francia életrajzi dráma bemutatja, hogyan született a világ legtöbbet játszott zeneműve. Az orosz származású balerina, a legendás Ida Rubinstein társulata botrányos, határokat feszegető előadásokkal borzolja a polgárság kedélyeit. Rubinstein következő előadása bemutatására készül, és Maurice Ravelt bízza meg azzal, hogy kísérőzenét komponáljon hozzá. 

Egy spanyolos művet kért a zeneszerzőtől, és Ravel először Albéniz Ibériáját akarta meghangszerelni, de gondok akadtak a szerzői jogokkal, ezért új művet írt. A Boléro egyetlen dallam, amelyet a zenekar tizenhat percen át ismétel, és csupán a hangszerelés változik. 

„Ez őrült!” – kiáltott fel egy nő az 1928-as párizsi bemutatón az Operában. „Akkor megértette a darabot” – felelte Ravel.

Anne Fontaine neve onnan lehet ismerős, hogy ő jegyzi rendezőként a 2009-es, Audrey Tautou főszereplésével készült Coco Chanel című életrajzi drámát is. Ebben az új filmjében a zongorista-karmestert Raphaël Personnaz francia színész formálja meg, míg Ida Rubinstein szerepében Jeanne Balibar látható. Ravel különös személyiségét élete fontos nőalakjain keresztül mutatja be, miközben láthatjuk azt a hosszú folyamatot, hogyan is született meg a Boléro. A 120 perces életrajzi film érinti ugyan, de részletesen nem mesél Ravel betegségéről, ami miatt rövid idő alatt leépült, és már képtelen volt komponálni.

Kép

Raphaël Personnaz mint Ravel a „Bolero” című filmben

„Az opera itt van a fejemben, hallom, de soha nem fogom megírni”

A világ egyik legismertebb zeneműve szerzőjének agya és hangja fokozatosan elnémult. Élete utolsó éveiben ugyanis demenciával küzdött, amely afáziát (beszédzavar), apraxiát (mozgászavar), agráfiát (írási képtelenség) és amusiát (zene felismerésének és létrehozásának képtelensége) okozott nála. 

Még csak 52 éves volt, amikor tünetei először feltűntek a környezetének. Barátai észrevették, hogy gondja van az írással, és beszéd közben sem találja a megfelelő szavakat. „Egy európai koncertkörúton a maestro elvesztette a táskáját, az óráját, mind az ő, mind az én vonatjegyemet; zsebébe rejtette a leveleit, sőt még az enyémet is” – így emlékezett vissza Marguerite Long francia zongorista, aki elkísérte turnéjára. 

Ravel 1932-ben autóbalesetet szenvedett Párizsban, röviddel ezután egészsége tovább romlott. Már nem volt képes saját zenét írni. 

„Soha nem fogom megírni a Jeanne d'Arc-omat; ez az opera itt van a fejemben, hallom, de soha nem fogom megírni.” 

„Vége van, soha többé nem tudok már zenét írni” – mondta egy barátjának egy tervezett operájáról.

Egy Saint Jean de Luz-i nyaralás során derült ki, amikor barátainak kellett kihozniuk a tengerből, hogy már az úszótudása is a múlté. Colette francia író szavaival élve: „már nem próbált beszélni, amikor közöttünk ült, olyan ember benyomását keltette, mint akit a szétesés veszélye fenyeget”. 1933 novemberében lépett fel utoljára színpadon a közönség előtt. 

Kép

Képkocka a „Bolero” című filmből

Tizenöt percenként felcsendül valahol

Állapota drasztikusan romlott, így abban a reményben, hogy megtalálják betegsége okát, az orvosok agyműtétet javasoltak. Ezt Európa akkori egyik legkiválóbb idegsebésze végezte, de nem talált sorvadásra, daganatra vagy vérömlenyre utaló bizonyítékot, ami megmagyarázhatta volna az állapotot. A műtét után Ravel kómába esett, és kilenc nappal később, 1937 decemberében, 62 évesen meghalt.

Egyes zenetudósok úgy vélik, hogy Ravel utolsó művein, különösen a Bolérón érződik, hogy a zeneszerző neurológiai betegséggel küzdött; az állandó ismétlések is ezt mutatják. Egy kutatás szerint a károsodott bal agyféltekéje helyett a jobb oldali erősebb működése figyelhető meg ezekben az alkotásokban. 

Boléro a jégen

A Bolérónak számtalan feldolgozása született az elmúlt közel egy évszázadban. A szarajevói téli olimpián 1984-ben Jayne Torvill és Christopher Dean brit jégtáncospárosnak világsikert hozott: a Boléróra táncolt kűrjükre maximális pontszámot kaptak, és olimpiai bajnokok lettek. Szereplésüket 24 millióan követték a televízióban csak az Egyesült Királyságból, ezzel az ország történetének egyik legnézettebb műsora lett. 

A zseniális zeneszerzői ötlet ellenére (vagy épp ezért) Ravel önironikusan így fogalmazott: 

„Csupán egyetlen mesterművet alkottam, a Bolérót; sajnos ebben nincs zene.”  

Saját szavai szerint ez csak „tizenhat percnyi zenemű zene nélkül”. Akár igaza volt Ravelnek, akár nem, a Boléro világsiker lett, jellegzetes dallama tizenöt percenként felcsendül valahol a világon. 

Források: 
Fidelio; Arquivos de neuro psiquiatria; filharmonia.com, Fidelio; Wikipedia; worldhistory.org

Munkája végeztével megpihenni indult a tengerpartra, amikor találkozott egy sápadt kis virággal, aki eddig meg sem szólalt. Az Úr hozzáfordult, hogy megtudja, ő mit szeretne kérni tőle. A kis virág csak egy mosolyt kért teremtőjétől. Isten mosolyogva simogatta meg a virágot, aki boldogságában erős izmos bokorrá növekedett tárt virágkelyhekkel. A hibiszkusz azóta is hálásan virágzik a legmostohább körülmények között is, csak némi vízre és szeretetre van szüksége. 

Isten minket is ilyennek alkotott.

A hibiszkusz őshazája Ázsia és a Csendes-óceáni szigetvilág. A sárga hibiszkusz 1988 óta hivatalosan is a Hawaii-szigetek nemzeti szimbóluma. Gyógyhatása miatt már az ókortól kezdve ismert, ma is használjuk a mályvagyökérteát torokfájás, rekedtség ellen, és a gyomor és bél nyálkahártyájának gyulladására. Normalizálja a koleszetrinszintet, és rugalmasan, tisztán tartja az erek falát.

A nagy pompás virág C-vitamint, flavonoidokat, kis mennyiségben illóolajat tartalmaz. Teája torokgyulladás, köhögés kezelésére hatásos. A levelekből készült forrázatban (borogatásként) a nyálkaanyagok hatása érvényesül, ami gyógyítja az ekcémát, keléseket. Az indiai és hawaii lányok gyönyörű virágával nemcsak díszítik a hajukat, hanem kezelik, ápolják is. A virág főzete kitűnő szer a hajhullás, korpásodás ellen. Serkenti a fej bőrének vérkeringését, megtisztítja az elhalt hámsejtektől. 

A virágokat felforralt vízhez adjuk, és 10-12 órát áztatjuk. Hajmosás után ez legyen az utolsó öblítővizünk.

Valószínűleg ivott már mindenki hibiszkuszteát, de olyat egészen biztosan, amelyben az egyik összetevő hibiszkusz-szirom. Szép pirosra színezi a teafőzetet, és kellemes aromát ad az italnak. A virágot sem csak teakészítéshez használják, hanem még nagyon sok finomság készítéséhez. Szárított hibiszkuszvirágot vásárolhatunk bioboltban, gyógynövényüzletekben. Ez is kitűnő minden recepthez, akár a friss virágszirom. Jól szellőző zsákokban tartható.

Lássunk néhány receptet, amiket a nagyítóra kattintva olvashat.

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

A hely...

Cirill atya, mióta folytat börtönmissziót? Egyáltalán hogyan jutott arra az elhatározásra, hogy a törvénnyel összeütközésbe került embertársaink lelki gondozását vállalja?

Nyolc éve járok rendszeresen Baracskára. Úgy kezdődött, hogy egy volt gimnáziumi diákunk váratlanul odakerült, és úgy gondoltam, akkor is kell a régi diákokkal tartani a kapcsolatot, ha bajba kerülnek. Ez a tanítványunk gazdasági jogsértést követett el, letöltendő büntetést kapott, ami nagyon összekuszálta az életét, és segítséget kért tőlem. Meglátogattam. A baracskaiak nagyon nyitottak voltak, felajánlották, hogy rendszeresen vállaljak náluk szentmisét.

Hortobágyi T. Cirill atya magyar katolikus pap, bencés szerzetes, pannonhalmi főapát. 1977-ben érettségizett a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban. Érettségi után magára öltötte szerzetesi ruháját, majd bevonult katonai szolgálatra. 1983-ban ugyancsak Pannonhalmán teológusi és hittanári végzettséget szerzett. Később elvégezte az Eötvös Loránd Tudományegyetem biológia–földrajz szakát is. Középiskolai tanárként azóta is egykori alma materében tanít. 

Miután ez a fiú szabadult, igencsak elbizonytalanodtam, hogy vajon kell-e még nekem ezután is odajárnom. Az egyik baracskai börtönmiséről hazafelé jövet a Katolikus Rádióban hallottam, hogy az irgalmasság éve jegyében a pápa azt kéri, mindenki válasszon magának egyet a könyörületesség testi-lelki cselekedetei közül, amire külön odafigyel, és fölsorolták többek között a fogvatartottak látogatását is. Mindjárt eldőlt a kérdés, úgy éreztem, ez az üzenet éppen nekem szól, és azt jelenti, hogy folytatnom kell – ahogy ön fogalmazott – a börtönmissziót. Azóta csinálom folyamatosan. Néha, ha közbejön valami, akkor is megoldjuk, Pannonhalmáról elmegy az egyik rendtársam helyettem Baracskára. Először Iván testvérünk kapcsolódott be a munkába, ő jól énekel, a liturgia ének-zenei részét azóta is ő végzi. 

…és lakói

Mit érzett, amikor először lépett be a börtön kapuján? Hogyan szólította meg az ott lakókat, mit mondott?

Nagyon tanácstalan voltam. Fogalmam sem volt, mit kell ott mondani, hogyan kell viselkedni. Kik ezek az emberek? Azt tudtam, hogy Baracskán sok a közlekedési balesetes és gazdasági vétséget elkövető, aztán vannak, akik garázdaság miatt kerültek oda, szóval igen színes volt a kép. A bentlakók életkorát tekintve is. 

Viszonylag sok egészen fiatal embert láttam közöttük, amiből arra következtettem, hogy őket valószínűleg a családi környezet hatása vitte oda. Egyszerűen belesodródtak a rosszba, a bűnbe. 

Leggyakrabban azonban egyáltalán nem tudtam, de nem is firtattam, hogy ki miért van ott. Vagyis fogalmam sem volt, hogy kiket szólítok meg. Az első alkalmak kétségek, bizonytalanságok között teltek, az egymást keresés jó szándékával. Ilyenkor arra figyeltem, hogy ne a múlt eseményei felé forduljunk, hanem inkább arról szóljon a találkozásunk, ami kivezet innen, ami a jövő felé mutat.

Volt, ami váratlanul érte, amire nem számított? 

Több olyan emberrel is találkoztam, akiket régebbről ismertem, olyan helyről, ahonnan végképp nem gondoltam volna, hogy idekerülnek. Ebből is jól látszik, hogy mekkora kísértés a bűn. Az is meglepett, hogy voltak köztük, akik elszántan támogatták egymást az innen kifelé vezető úton. Ez is igen váratlan volt, igazi ajándék. 

Ne ítélj!

A katolikus egyház egyik legfőbb tanítása a megbocsájtás. Az előbbiekből úgy vettem ki, hogy a börtönben megítélik egymást az emberek. Rá lehet őket vezetni a megbocsájtásra? A börtönökben hogyan áll ehhez a kérdéshez az egyház?

Mi nem ítélünk meg senkit. Ez a legfőbb szabály. Ha pedig előkerülnek a múltbéli történetek részletei – mondjuk egy gyónási beszélgetésben –, akkor is inkább a régi dolgok elrendezését, lezárását szorgalmazzuk. Tudjanak szembenézni velük, elhatárolódni tőlük, és jó döntéseket hozni a jövőre nézve. Például tudjanak a későbbiekben olyan társaságot találni maguknak, ahol segítenek nekik, hogy ne essenek vissza. Ez mind a megbocsájtás gyakorlásának része. 

Mindezen túl a szentmise kiváló alkalom olyan szentírási olvasmányok kiválasztására, amelyek példát mutatnak a megbocsájtásra.

Ezeket aztán ki lehet fejteni a szentbeszédben is, jól érthető üzenetük van a hívek számára, sőt egy-egy meggyőző példa akár vigasztaló is lehet. Töprengésre is alkalmat adhat, és eligazíthat, ha sikerül róla egyszerűen beszélni.

Lehet-e, szabad-e egyáltalán a templomi szertartást különféle helyzetekhez, a hívek élethelyzetéhez igazítani, „adaptálni”? 

Egészen biztos, hogy egy szentmise a börtönben más kell, hogy legyen, mint a pannonhalmi bazilikában. Úgy gondolom, hogy a liturgia nem mágikus szövegrészekből áll, amelyeket minden változtatás nélkül sorban fel kell mondani. Ezen kívül a börtönmise jellegét, hangsúlyait igencsak meghatározzák az énekek, amelyeket Iván testvér válogat, aki mindig tart a mise előtt énekpróbát is. Az imádságokat, énekeket egy nyomtatott lapon kiosztjuk, hogy mindenki közösen részt vehessen a szertartásban. A végén pedig mindenkit várunk egy áldásra. Ezek a mise szabadabb részei. A szentmise lényegi része azonban a baracskai börtönben is ugyanaz, mint a világ bármelyik katolikus templomában.

A szerep

A személyes találkozások mihez hasonlíthatók? Gyónáshoz? Pszichológiai támogatáshoz?

Az esetek nagy többségében inkább pszichológiai támogatáshoz. Ugyanakkor itt azzal is számolnunk kell, hogy az érintettek mentális állapota nem mindig egészen ép. 

Nyitottabbak, közlékenyebbek az emberek ilyen környezetben? 

Vannak, akiket erősen megrendített az idekerülésük, akik nem tudnak túllépni a velük történteken. Ők bezárkóznak. Többekben a családjukkal szemben érzett szégyen nem akar elmúlni, erős bennük a félelem, hogy megvárják-e őket otthon, nem hagyja-e el őket a feleségük. Mert van, akivel a családtagok megszakítják a kapcsolatot, és az ilyen ember tehetetlenül magára marad. Nagyon különböző helyzetek vannak. Baracskán – és gondolom, más hasonló helyeken is – az a legjellemzőbb, hogy az itt élők mindenekelőtt gyakorlati kérdéseket tesznek föl maguknak és nekünk. Mit kezdjek magammal? Hogyan készüljek arra, hogy egyszer majd kikerülök innen? Fontos tudatosítani bennük, hogy a múlt nem determinál.

Nem jelenti azt, hogy neki ez a végzete, hogy odakint örökre börtönviselt emberként tekintenek majd rá. Van megtérés, van újrakezdés. 

Ha másért nem, hát a gyerekeiért, a példamutatásért. 

Düh és jövő

Ebben az élethelyzetben megnövekedhet a hit jelentősége, szerepe az emberek életében? 

Igen, megerősödhet a hit szerepe. Akár a szégyen vagy a harag, a düh is megerősítheti. Hogy elszúrtam, hogy ide jutottam. És az elhatározás, hogy ezt mindenáron lezárom. Az, ami volt, már nincs a kezemben. Az van a kezemben, ami rám vár. Sajnos az is megesik, hogy ezek az elhatározások később mégsem valósulnak meg. 

Az ilyen jellegű, szorosabb, elmélyültebb emberi kapcsolat nemigen szakítható meg a börtönévek elteltével, hisz az törést jelenthet a hívek életében. Igénylik is ők a kapcsolat fenntartását? 

Tényleg így van, többen is kapcsolatban maradnak velünk a börtönévek után, ám igencsak különböző formában. Volt, aki a szabadulása után legszemélyesebb családi ügyeivel fordult hozzánk, például a mi segítségünkkel akarta megtudni, hogy amíg ő bent volt, megcsalta-e a felesége. De volt olyan is, aki a megélhetési ügyeskedéseibe akart minket bevonni, régiségkereskedői vállalkozásában ajánlott nekünk üzlettársi kapcsolatot. Mivel ez a tevékenység nem nevezhető lelkipásztori feladatnak, ebben a formában nem tudtuk vállalni a partnerséget, így a kapcsolat elég gyorsan megszűnt. A szabadulást követő időkben azonban az együttműködés komolyabb formái is rendszerint szóba kerülnek. 

A cikk a Faludi Ferenc Jezsuita Akadémia újságíró-tanfolyamos hallgatójának mestermunkája.

A konferencia arra is lehetőséget ad, hogy az ezen a területen dolgozó szakemberek, állami,egyházi, civil szervezetek megismerjék egymás tevékenységét, a kapcsolódási pontokat. Ugyanakkor nemcsak szakembereknek szól, nyitott mindenki számára, aki érintve érzi magát a témában, bővíteni szeretné az ismereteit, elakadásaira megoldásokat keres.

Várják azon szervezetek jelentkezését is, akik ezen a területen dolgoznak, és a konferencián bemutatnák tevékenységüket.

A konferencia időpontja 2024. április 26, helyszíne a MagNet Közösségi Ház. Az előadások reggel 9 órától 13 óráig tartanak, amit workshopok és panelbeszélgetés követ.

A tervezett előadások előadói és témái:

Barnóczky Annamária minősített coach, akkreditált coaching szupervízor:
Nem bottal, szavakkal... – Miből és hogyan ismerhető fel a bántalmazás mások vagy akár saját
kommunikációnkban?

Vörös Anna pszichológus, komplex művészeti terapeuta:
A kapcsolaton belüli erőszak feldolgozási lehetőségei a művészet- és meseterápia eszközeivel

Mark A. Bonham, a Shepherd's Hearts Ministry alapítója Michiganből:
Hogyan kezeljük saját és partnerünk sérüléstörténetét a házasságban?

Rehabilitációs módszerekkel dolgozó szervezetek bemutatkozása (Nyitott Szív Alapítvány, SOLWODI, Helyreálló Csoport, Szociális Farm, Camp Brownwood stb.)

Kép

Kép forrása: Romokból Élet Alapítvány

A részvétel előzetes regisztrációhoz kötött. Ennek díja szervezeteknek 5.000 Ft, magánszemélyeknek: 2.500 Ft
A regisztrációs űrlap itt található.

További információ a Romokból Élet Alapítvány honlapján érhető el.

Forrás: Romokból Élet Alapítvány