Megölte-e anya apát? – Az Egy zuhanás anatómiája című filmről pszichológusszemmel

A történet 

Sandra (Sandra Hüller) és Samuel (Samuel Theis) a francia Alpokban él fiukkal, Daniellel (Milo Machado-Graner). Daniel legjobb barátja egy kutya, ugyanis a fiúnak négyévesen egy balesetben megsérült a látóidege. Ez a tragédia mázsás súlyként nehezedik a szülőkre. A film nyitójelenetében Sandra az otthonukban ad interjút legújabb könyvéről. A könnyed beszélgetést rövid idő elteltével hangos zene szakítja félbe, az emeleten dolgozó férj játszik le egy számot újra és újra olyan hangerővel, amely lehetetlenné teszi az interjú folytatását. 

Samuel dühös, féltékeny, vagy nem tudja, hogy mi történik a földszinten, esetleg nem is érdekli? Nem tudjuk meg, csak a feleség zavarát és feszültségét látjuk, majd az újságíró távozását. Daniel mindeközben elindul sétálni a kutyájukkal. Mire a fiú hazaér, apja holtan fekszik a faház előtt. Lezuhant. Leesett, miközben a felső szintet újította, vagy levetette magát, esetleg a feleségével veszett össze, és a vita erőszakkal végződött? Nem lehet tudni. 

Elindul a rendőrségi, majd végül a bírósági eljárás, amelyben a feleséget gyilkossággal vádolják, a koronatanú pedig a fiú. 

A tárgyalóteremben kímélet nélkül boncolgatják Sandra magánéletét, párkapcsolatát, szülőségét, szakmaiságát. Azonban, mint a párkapcsolati vitákban általában, minden emlék, felidézett mondat, veszekedésről hátramaradt hangfelvétel csak egy torz szelete a valóságnak, így lehetetlen eldönteni, hogy mi az igazság. Marad mások hibáztatása, az ítélkezés, a felelősök hasztalan keresése. De mi történik egy fiú lelkében, aki ráadásul koronatanúvá válik? 

Senki sem szolgálhat két úrnak 

Daniel életében sok trauma történt: baleset, látásvesztés, majd a szülők konfliktusai kísérik mindennapjait. Ellenben ő sem más, mint bármelyik gyerek. Vágyja, hogy az élet támasztotta kihívásokban a szülei biztonságot nyújtsanak neki. A látásvesztéssel járó krízisidőszak azonban törést okoz, az apa hibáztatja magát, az anya pedig távolságot tart, és „hallgatásával” jóváhagyja, hogy férje a tragédia felelőse. A szülők egyre jobban eltávolodnak egymástól. Veszekedéseik által kirajzolódik a fiát otthon tanító, bűntudattól szenvedő apa és a kapcsolódni nehezen tudó, veszteségbe ridegült anya személyisége. 

A házaspár a baleset óta elvesztette a szükséges összhangot, összevissza ráncigálják a gyermeküket, aki ráadásul lojalitáskonfliktusba is kerül. Egyik szülőt sem szeretné magára haragítani, és ezzel elveszíteni. Megfordulnak a szerepek, elkezd szülőként „gondoskodni”. Daniel lojalitáskonfliktusának csúcspontja az, amikor – minden gyerekjóléti szempontot figyelmen kívül hagyva – a bírósági tárgyaláson állást kell foglalnia abban, hogy vajon az édesanyja megölte-e az édesapját. Nemhogy nem számíthat biztos támaszra, neki kell sebzetten, a veszteségben és a fájdalomban megtámasztania a környezetét. 

Végül Daniel – aki nagy gyakorlattal rendelkezik abban, hogy miként álljon rendelkezésre – az édesanyja mellé áll. 

Bár a mindennapokban hála istennek, ritkák a hasonló balesetek és halálesetek, a szülők közötti feszültségek már kevésbé. Gyakran buzog bennünk az igazságérzet, a megbántottság, a fájdalom. Amikor ezeken túllépve megbocsátunk, és békére törekszünk a szülőtársunkkal, azzal nemcsak vele vagyunk nagyvonalúak, hanem egyúttal felelősséget vállalunk valakiért, aki számít ránk és az általunk közösen megteremthető biztos támaszra. 

Kép

Képkocka az Egy zuhanás anatómiája című filmből

Viták és hallgatások 

Amikor nő a feszültség, Daniel általában kivonul a helyzetből, sétálni megy a kutyájával. A szülők veszekedése megviseli, hallani sem akarja a kiabálásukat. A kölcsönös vádakat hallva a gyerekek gyakran arról kezdenek el gondolkodni, vajon mi az, amit ők rontottak el. Apa vajon miattuk szomorú? Anya azért dühös, mert ők rosszak? Ha nem is fogalmazódnak meg tudatosan ezek a kérdések, de megjelenik egy homályos szorongás és bűntudat, hogy valami nincs rendben velük. 

Nagyon valószínű, hogy Danielt erős bűntudat gyötri, hiszen látásvesztése kihatott az egész családra, amelynek következtében a szülei élete és az érzelmeik is teljesen megváltoztak. Amikor a bíróságon meghallgatja édesapja és édesanyja veszekedésének hangfelvételét, összeomlik. Mit üzen ez nekünk, szülőknek? Seperjük a konfliktusainkat a szőnyeg alá, és temessük magunkba a hozzájuk kapcsolódó feszültséget? Családterápiás üléseken gyakran találkozunk azzal, hogy a szülőpár (vagy annak az egyik tagja) a saját gyermekkori fájdalmas tapasztalatai alapján erre a következtetésre jut. 

A „békesség kedvéért” nem fejezik ki az igényeiket és a szükségleteiket, ezzel azonban arról is lemondanak, hogy megosszák a saját belső valóságukat a társukkal. 

Elkezdenek tojásokon lépdelni, hogy a feszültséget okozó témákat elkerüljék. Emiatt egyre inkább eltávolodnak egymástól. A nehéz érzések ettől még nem tűnnek el, csupán annyi történik, hogy nagy gondossággal kerülgetik a konfliktust rejtő témákat. A hallgatás csendjében megbújó feszültséget sem lehet elrejteni a gyermek elől, ráadásul mivel nincs konkrét támpontja arról, hogy pontosan miről is van szó, a fantáziájára hagyatkozik, hogy kitöltse az információhiányt. A fantázia pedig gyakran ijesztőbb, mint maga a valóság. Ez még nagyobb teret enged a bűntudatnak, miközben arról nem ad a gyermeknek mintát, hogy a nehéz érzéseket és dilemmákat miként lehet megmutatni a másik számára, így az gyakran különféle pszichoszomatikus tünetekben ölt testet.

Kinek van igaza? 

Nézeteltérések, hiányokból fakadó fájdalmak minden párkapcsolatban megjelennek. Mit tegyünk akkor ezekkel, ha sem a veszekedés, sem a hallgatás nem jelent megoldást? Érdemes a veszekedések dinamikáját megvizsgálnunk. Amikor a párok a párterápián elkezdik a konfliktusaikat megvitatni, gyakran elhangzik az a mondat, hogy bárcsak volna egy hangfelvétel, amely perdöntő bizonyítékul szolgálna arra, hogy kinek van igaza. Felelőst keresnek, hogy kiderítsék, kinek kellene megváltoznia. Samuel és Sandra egyik veszekedéséről maradt ugyan fenn hangfelvétel, ám hamar világossá válik, hogy ezzel sem vagyunk előrébb. 

Egy-egy szó, mondat vagy reakció mögött ugyanis hihetetlenül sok szándék meghúzódhat, és a párkapcsolati vitában gyakran ezeket félreértjük, illetve a mögöttük meghúzódó szükségletekre teljesen vakok vagyunk. Nem létezik egyetlen igazság, mert minden szempont csupán a valóságnak egy nagyon kis szelete. Mindkét félnek igaza van és egyiknek sincs. Samuel és Sandra szeretik egymást, de a veszteséget követően a férjet maga alá temeti a gyász és a bűntudat, a nő pedig próbál eltávolodni a fájdalmától, így nem tudják megérteni egymást. Elkezdenek ítélkezni, a másikat hibáztatni. Veszekedésükben a másik megváltoztatására tett javaslatok nem szükségletek, bármennyire is szeretnék úgy tálalni. 

Az nem a szükségletek megfogalmazása, amikor arról beszélünk, hogy a másik valamit tegyen, vagy valamilyen legyen. Ezek nem visznek előre, mert többnyire éppen a másik érzékeny pontjait érintik.

Mindez pedig védekezésre vagy támadásra ösztönöz. Ehelyett érdemes a vágyaink és akaratunk mögött megtalálni azt a mélyebb szükségletet, amely mozgat bennünket, és arról beszélni (ilyen lehet többek között a szeretet, az elfogadás, a valahova tartozás vagy a biztonság). Amikor a párok elkezdenek ezekről kommunikálni, és a megértésen keresztül elindul egy kapcsolódás egymás felé, akkor a konfliktusok megvitatása sem eszkalálódik olyan mértékben, hogy az megterhelné a gyermeket. Természetesen érdemes megfontolni azt is, hogy mi az, ami a gyermek fülének való, de sokat segíthet, ha tanúja lehet annak, hogy a szülei miként fejezik ki a szükségleteiket, és rendezik apróbb, hétköznapi konfliktusaikat.

Igazat, valóságot vagy vágyottat? 

A nyomozók részletesen rekonstruálják a Daniel festette képet, és megállapítják, hogy ellentmondást rejt. Ekkor a fiú változtat a történeten: hirtelen már máshogyan emlékszik. Ezzel egyfelől feloldja az ellentmondást, másfelől újabb feladványt ad. Vajon miért mondott eddig egyebet? Kicsiben gyakran találkozhatunk hasonló helyzetekkel a gyerekeinkkel kapcsolatban. Rosszalkodnak, bántják a testvérüket, titokban megeszik az édességet, kiborítják a vizet, összekarcolják az autót... A szülő lelkében megjelenő feszültség vulkánszerűen löki a felszínre a „Mit csináltál?”, „Miért csináltad már megint?” vagy „Hányszor mondtam, hogy ne csinálj ilyet?” felkiáltásokat. 

A gyerek pedig, életkorától és temperamentumától függően pislog és hallgat, vagy valamit válaszol, de nem tudja igazán megfogalmazni. Feszült volt, és ebből fakadt a tette. Ezzel egy időben a gyerek tanul. Figyeli, hogy a reakciója mit vált ki a szülőből, és ahhoz igazítja a válaszait. Így például a megtorló/büntető szülő gyereke, aki el szeretné kerülni a büntetést, hazudni fog: „Nem én voltam.”, „Ő kezdte” és a többi. Vagy lefagy, megdermed, és némaságba burkolózik. 

A kapcsolatot helyreállítani igyekvő szülő gyereke nagyobb valószínűséggel megmutatja majd, hogy mi zajlik benne, mert megtanulta, hogy a szülője segíteni fog neki megküzdeni a nehéz érzéseivel. A gyerek egy hálózatba kapcsolódik, a cselekedeteinek és kimondott gondolatainak fő motorja az a vágy, hogy elfogadják és szeressék. 

Amikor Danieltől azt várják, hogy pontos, valósághű leírást adjon a történtekről, amikor éppen az édesanyját gyanúsítják az édesapja megölésével, az ő legmélyebb egzisztenciája forog kockán. 

A film tragikus történetétől eltávolodva érdemes az életünk hétköznapi eseményeit vizsgálva szülőként felfedezni, hogy a gyerekünk kifaggatása-kihallgatása egy-egy cselekedettel kapcsolatban pusztán nekünk, szülőknek segíthet abban, hogy ismét kontrollálhassunk egy helyzetet. Így azt hihetjük, hogy nem vagyunk kiszolgáltatottak, és hatásunk van az adott szituációra. Valójában éppen ezzel a megközelítéssel veszítjük el a kontrollt és csökkentjük a befolyásunkat, lévén, hogy a gyerek megtanulja, milyen választ szeretnénk tőle hallani, ő pedig rövid időn belül mondani fogja, miközben belül rejtve marad a valóság, és kiüresedik a kapcsolat.  

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.