A Comói-tónak saját szörnye van – De szépségből vagy titokból rejt többet a környék?
Olyan filmek alapján vágytam az északolasz Comói-tóhoz utazni, amelyekről aztán némi kutakodás árán kiderítettem, hogy bár a történetük tényleg ott játszódik, valójában más helyszínen forgatták őket. Ettől még kíváncsibb lettem Európa egyik legmélyebb állóvizének romantikus sztorikat ihlető partvidékére, személyesen „kellett” hát a végére járnom, tényleg olyan festői-e. Annál is inkább, mert a nem túl távoli Milánó repteréről egy könnyed vonatúttal ott is teremhettem a zsiráf – ilyen alakúnak tartják a tavat – egyik patájánál, a környék legnagyobb városában, a névadó Comóban.
Maga Como annyiban alulértékelt, hogy a többség nem számol vele konkrét úti célként, legfeljebb átutazóban érinti, noha szerintem bázisnak is szuper választás a tó felfedezéséhez. Mondom ezt úgy, hogy én sem Comóban szálltam meg, de több alkalommal is kikötöttem egy-egy sétára vagy pizzára a gazdag történelmű, bő nyolcvanezres lombard városban, mivel a legtöbb busz innen indul és ide fut be a tó egyes partszakaszait bekanyargók közül.
Hangulatos sétálóutcáiban csak azért nem vesztem el, mert folyamatosan figyeltem az órát is, le ne késsem a következő járatot – a sofőrök bezzeg nem aggódtak ennyire a pontosságon.
Hiába is tették volna, a szűk hegyi utak kiszámíthatatlanok, nehéz rajtuk menetidőt jósolni. Nem egyszer kellett akár száz métereket is visszatolatni, ha nem fértünk el a szembejövő jármű mellett, ezt rendre akkurátus tervezés előzte meg, és harsány örömködés követte.
Bellagióig kanyarogva
Célom a zsiráf bal lábának körbejárása volt, azzal a taktikával, hogy amelyik megállónál megtetszik a táj, ott leszállok. Ezzel alaposan megnehezítettem a saját dolgom, hiszen szebbnél szebb kilátások váltották egymást. A Comói-tónál kötelezőnek tartott Bellagio városa felé haladva végül Nessóban és Lezzenóban iktattam be hosszabb pihenőt. Előbbit egy vízesés tette különlegessé, aminek a közeléből egy takaros kőhídról versenyt ugrottak egymással az emberek a tóba – amelyben egyébként nem annyira szokás megfürdeni. Fejest ugrani, az más! Lezzenóban pedig a helyi templom varázsa késztetett arra, hogy megnyomjam a leszállást jelző gombot, no meg a panoráma is pazar volt.
Bellagio már jelentősebb turistatömeggel várt, főleg a kompkikötőben voltak sokan, a városka utcáin jobban eloszlottak.
Az igazi felüdülést itt a tóparti sétány jelentette, ahol még a nyári nagy melegben is kellemesen hűsítő szellő lengedezett körbe, érdekes, hogy ennek ellenére itt voltak a legkevesebben.
A belváros látogatottságát jól jelezte a helyzet, amikor egy szelet elviteles pizzával helyet kerestem magamnak leülni, hogy megegyem. Végül egy kis macskaköves sikátor egyik éppen zárva tartó üzletének kirakata előtti placcra huppantam le, akkor vettem észre a kirakatban a feliratot: „Kérjük, ne üljön ide!” Összenéztünk a szemközt ugyanígy megpihenő ifjú olasz párral, mire a srác: „Ne törődj vele!” A következő pillanatban hat-hét fős vidám, középkorú csapat érkezett, akik a feliratot megpillantva kérdőn néztek rám. Továbbadtam az olaszos üzenetet: „Ne törődjetek vele!” Így körém telepedtek, s mivel lengyelek voltak, pezsgőspoharaikat már a lengyel–magyar barátságra ürítették.
Varenna és a szellemfolyó
Bellagióból csak egy ugrás, akarom mondani vízen siklás – azaz körülbelül negyedórás hajóút – a Comói-tó másik fő favoritként számontartott városa, Varenna. Ha be akarjuk járni, itt is jelentős emelkedőkkel kell számolnunk, akárcsak Bellagióban, ezeknek a domboldalba épült, felfelé terjeszkedett egykori halászfalvaknak a felfedezése felér egy kiadós kardióedzéssel. Varenna hangulatát a színes épületek, a csodás Villa Monastero és a Castello di Vezio vár egy fokkal talán Bellagio miliőjénél is egyedibbé varázsolják. Mintha több helyi, olaszos ízt, hangot, benyomást tapasztalhatnánk az utcáit járva, autentikusabb, nem annyira uralja a nemzetközi forgatag.
Az viszont mindkét helyre igaz, hogy tervezni sem lehetne romantikusabb, például lánykérésre vagy nászútra alkalmasabb helyszínt.
Varenna regényekbe kívánkozó misztikumát csak erősíti egy, a közelében csörgedező folyó, bizonyos Fiumelatte (Tejfolyam) legendája. Ez egész Olaszország legrövidebb folyója, nevét valószínűleg fehér habos vizéről kapta, amely a meredek, szaggatott úttól habzik fel, ezen keresztül a folyócska különböző akadályokon áttörve halad lefelé. Hihetetlenül hangzik, de a geológusok még nem tudták beazonosítani a folyó forrását, a helyiek viszont állítják, hogy minden év március 25-én kezd csörgedezni és október 7-én apad el. Szerintük éppen úgy viselkedik, mint egy kis szellem.
A hozzá kötődő legenda alapján itt valaha egy gyönyörű lánynak annyi udvarlója akadt, hogy nem tudott választani közülük. Végül úgy döntött, ahhoz megy férjhez, aki felfedi előtte a Fiumelatte forrásának titkát. Három bátor, fiatal férfi lépett be a folyóbarlangba a megoldásért, ám mindannyian a rémülettől döbbenten jöttek ki, s nem is tudták megfogalmazni, mit láttak odabent. Egyikük örökre elhallgatott, a lány pedig így hajadon maradt.
Otthon Menaggióban
Ha ilyen rémségekkel nem is kellett szembenéznem, egy kaland-játék-kockázat feladvánnyal azért felért eljutnom és bejutnom comói-tavi „otthonomba”, amelyre már a túlparton, Menaggióban leltem rá. Airbnb-n foglaltam le egy helyi nyelvtanár (sor)házának egyik szobáját. Először is: Menaggio elképesztően jólesett a lelkemnek a maga légiességével még csúcsszezonban is – nem voltak sokan, ők is békésen kávézgattak a főtéren, vagy andalogtak kettesével a túlpart lélegzetelállító látványát elénk táró parti sétányon.
Amelyen azálea- és kaméliavirágok színesítik a pálmafák sorát, a háttérben esténként olasz örökzöldek csendülnek fel, a reggeleket pedig előbb a madarak nyitják csiripeléssel, majd tücskök és kabócák kórusa veszi át tőlük a stafétát a délelőtt közepén.
Erről az idilli sétányról kellett újabb emelkedőt megmászva felérnem a szállásomra – szerencsére éppen félúton útba esett egy hostel (La Primula, azaz A kankalin nevű), ahol a városban talán a legjobban főznek. Házigazdám ajánlotta a figyelmembe, és tényleg nem ettem sehol a környéken jobb tésztát, mint ott azt a szardellásat! Egy vaddisznóragusra még vissza szeretnék térni, ha legközelebb arra járok.
Szóval, miután leküzdöttem a szintkülönbséget, további fejtörőket és ügyességi próbatételeket kellett megoldanom, hogy bejussak a lakásba. A kódfejtést követte a kulcskereső játék, majd jöttek a különböző ismertetőjegyek alapján a felismerések, például: „az egyetlen olyan ajtót keresd, amelyen macskabejárat is van, és fölötte indiai harangok lógnak”. Nemsoká már Baffo (Bajusz) nevű cica haverommal bambultuk a tó teraszról nyíló léleksimogató látványát, miközben felpattintottam egy „szardíniai állat” nevű sört.
Másnap pedig már innen indultam a zsiráf bal lábának másik oldalát is bejárni, változatlan haditerv szerint. Ahol a környék a buszablakon át magával ragad, ott sietve jelzek a sofőrnek, hogy a következő megállónál tegyen ki. Ezek a következő megállók ezúttal Argegno és Tremezzina, azaz Tremezzócska város részei, a korábban önálló településekként működő Ossuccio, Lenno és Tremezzo voltak.
Krisztus városa és a szörny
Ki kell emelnem a két kilométer kerületű Comacina-szigetet – korábbi nevén Cristopolit, azaz Krisztus városát –, amely Ossuccióval szemben állomásozik a tóban.
Ez Olaszország legészakibb területe, ahol még olajfát termesztenek és olívaolajat állítanak elő.
A szigetet utolsó magánszemély tulajdonosa végrendeletében a belga királyra hagyta, aki az olasz államnak ajándékozta, az pedig a milánói Brera Képzőművészeti Akadémia elnökére bízta, aki ma is kezeli.
Innen sétával is megközelíthető a Lenno-félszigetén található Villa del Balbianello, amely valóban kedvelt filmforgatási helyszín: a Csillagok háborúja-sorozat második epizódjában és a Casino Royale című James Bond-moziban is feltűnik, de személyesen csak előzetes bejelentkezéssel, időpontra érkezve látogatható. Fantasztikus helyre épült, a tőle északra fekvő Tremezzo az általam látottak közül a Comói-tó legszebb panorámáját nyújtja.
Nem értek egyet azokkal, akik azt állítják: a teljes zsiráf egy hétvége alatt kényelmesen körbejárható. Szerintem minimum három-négy nap kell, de még jobb, ha van egy hetünk elmélyülni a hangulatában, amely egyszerre elegáns és közvetlen, lenyűgöző és emberi, nyüzsgő és békés. Jó eséllyel mindenki rálel itt arra, amit épp keres. Én utolsó este a már említett hostelben egy olasz társaságnak köszönhetően, akik meghívtak egy desszertre, még egy helyi legendával is gazdagabb lettem.
Ha ugyanis azt hittem, hogy szörnye csak a skót Loch Ness nevű tónak van, tévedtem – ők meséltek ugyanis nekem Larrie-ről.
Állítólag 1946-ban két helyi vadász arról számolt be, hogy egy tíz-tizenkét méteres, vörös pikkelyű állatot pillantott meg a Comói-tóban. A hosszú, angolnaszerű lényt mások is észlelték 1957 és 2003 között. „Larrie több mint húsz éve nem bukkant fel, de azért jobb óvatosnak lenni, ugye?” – súgtam Baffo cicának már újra a teraszon, ahol átgondoltam a hallottakat. A kandúr mereven nézett a távolba, a tó felé, mintha tudna valamit, amit én nem. Majd a táljához somfordált, jelezve: ő csak szörnyen éhes.
Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
Gerald Durrell és Victor Hugo is élt a szigeten, ahol még a templomot is tündérek csempészik a helyére
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
