Van miért, van kiért

A nyugati társadalmakban az elmúlt évtizedekben a pozitív pszichológia térhódításának köszönhetően előtérbe került, sőt célként fogalmazódott meg, hogy az egyén találja meg a saját boldogságát. Bár bizonyos szempontból az életünk egyre könnyebb és kényelmesebb, mégis folyamatosan növekszik a depresszióban szenvedők, kétségbeesett, valódi életcélok nélkül sodródó emberek száma. 

Ennek oka hazai és nemzetközi kutatások szerint is az, hogy sokan nem látják, mi az életük értelme.

Miközben kultúránk a boldogságot megszállottan kergeti, valójában pont ez tesz boldogtalanná minket. A kulcs tehát az élet értelmének megtalálása, a számunkra helyes célok kijelölése. Ebben jó példával járnak előttünk a kék zónák szépkorúi.

A kék zónák Földünk azon régiói, ahol különösen magas az idős – akár a száz évet is megélő –, jó egészségnek örvendő, boldog emberek aránya. Öt helyet találtak a világban – Szardínia hegyvidéki falvait, a Csendes-óceán déli részén fekvő Okinava-szigetet, a görögországi Ikária szigetét, a Costa Rica-i Nicoya-félszigetet, a kaliforniai Loma Linda városát –, ahol az emberek a legtovább élnek. A kutatás során kirajzolódott egy, a kék zónákra jellemző mintázat. 

A szardíniai, akárcsak az ikáriai százévesek számára, a család jelenti a legfőbb életcélt. Az idősek a családdal vagy a család közelében élnek. Szeretet, megbecsülés, a valahová tartozás érzése itatja át mindennapjaikat. Lehetőségeikhez mérten életük végéig aktívan kiveszik részüket a munkamegosztásból. 

A család iránti elkötelezettség, az élethosszig tartó munkakedv megtartó erő számukra, így minden egyes nap célt és értelmet nyer. Ugyanez igaz a nicoyai százévesekre is, ők ezt plan de vidának nevezik, Okinavában pedig ikigainak hívják az okot, amiért reggel felkelnek. 

Az itt élő szépkorúak, a többi kék zónában élő társaikhoz hasonlóan, kilencven-százévesen is aktívak még, mozgásban vannak, tudják, hogy mi az életük értelme. 

Ezekben a kultúrákban rendkívüli figyelmet és tiszteletet szentelnek az időseknek, éreztetik velük, hogy fontosak, szükség van rájuk. 

A kaliforniai Loma Linda hetednapi adventistái úgy tartják, hogy „viselkedéspilléreik” elvezetik őket Istenhez. A család mellett rendkívül fontos számukra a vallási közösségben végzett szolgálat, valamint az önkéntesség. 

Nem tudjuk, mit szeretnénk?

Kopp Mária és Skrabski Árpád kutatásaik során arra jutottak, hogy a helyes életcélok kitűzése és megtalálása a testi-lelki egészségünk megőrzésében fontos szerepet tölt be. Több írásuk, így az MTA Magyar Tudomány című folyóiratában A jövőről a jelenben címmel, 2007-ben publikált tanulmányuk is a magyar népesség életkilátásait vizsgálta. A szerzőpáros a magyar társadalom legsúlyosabb problémáját abban látta, hogy rendkívül sokan halnak meg úgymond idő előtt. Ez azt jelenti, hogy a magyarok többsége akár évtizedekkel tovább is élhetne. 

Ezt a szomorú jelenséget három egymással összefüggő, fő okra vezették vissza: a krónikus stresszre, az anómiára (az a meggyőződés, hogy egy adott társadalomban csak a szabályok és a törvények megszegésével lehet eredményeket elérni), valamint a céltalanságra. „Az élet értelmébe vetett hitet életkortól, nemtől és iskolázottságtól független lelki és testi egészségi védőfaktornak találtuk” – fogalmaztak tanulmányukban a szerzők. „Ez azt jelenti, hogy azonos életkörülmények között a társadalmi átalakulás negatív hatásai sokkal kevésbé érintik azokat, akik úgy érzik, életüknek van értelme.”  

A helyes életcélok tehát nemcsak mentális, de testi egészségünk szempontjából is fontosak. Mit is jelent ez a mi életünkben? 

„Ahhoz, hogy megtaláljuk életcélunkat, először is magunkat kell megismernünk, és meg kell fogalmaznunk a számunkra fontos értékeket – fogalmaz Hellinger-Sólymos Krisztina pszichológus. – Azt gondolnánk, ez egyszerű. Klienseimmel azonban sokszor már azon a ponton elakadunk, amikor azt kérdezem tőlük, hogy ha minden adott volna a számukra, mit szeretnének csinálni és elérni az életben. Nagyon sok ember nem tudja ezt megfogalmazni. Rájuk az jellemző, hogy olyan családban nőttek fel, ahol gyerekkorukban nem az ő, hanem a szülők szükségletei és igényei voltak a középpontban. Megtanultak rájuk hangolódni, az elvárásaikat és a hangulataikat pedig minél jobban kiszolgálni. Sok ember, bár a felszínen úgy tűnik, rendben éli az életét, nem találta meg, hogy valójában ő maga mire is vágyik, mire van szüksége, mik az erősségei.”  

Az életcél megnyugtat

A helyes életcélok megfogalmazását nagyban hátráltatja a megfelelési kényszer is, amelyet mások – vélt vagy valós – elvárásaiként élünk meg. Anélkül, hogy tudatában lennénk, életünk minden területén megjelenhet ez a kényszer, irányítva érzéseinket, gondolatainkat, döntéseinket, tetteinket. Gyerekkorunktól kezdve olyan viselkedésminták, belső szabályok is kialakulhatnak bennünk, amelyeket már sajátunknak vélünk, miközben valójában diszkomfortérzetet keltenek bennünk, rosszul érezzük magunkat tőlük, de nem értjük, miért. 

Önismeretünk mértéke határozza meg azt, mennyire vagyunk tudatában ezeknek, mennyire tudjuk elválasztani a minket segítő és a mérgező elvárásokat egymástól.  

„Az életcélok megfogalmazásához a nulladik lépés tehát a helyes önismeret, amelynek révén számolunk a fentebb említett két tényezővel is. El kell indulnunk az önismeret útján, hogy meglássuk és megfogalmazzuk a saját, belülről vezényelt életcélunkat. Az igazán jó céloknak a mellékterméke az, hogy boldognak, sikeresnek, kiegyensúlyozottnak érezzük magunkat. Ha tudjuk, hogy amit teszünk, annak értelme van, és azt látjuk, hogy jó felé haladunk, akkor magabiztossá válunk, és megbirkózunk a nehézségekkel. Az életcél olyan, mint a világítótorony. Megtalálása nagyon megnyugtató tud lenni. A japánok ikigai életszemlélete ebben sokat segíthet nekünk is.”  

Okinava több mint egy évezrede híres arról, hogy kiugróan sok az idős lakója. A japán felfogás szerint, ebben kulcsfontosságú szerepet játszik az ikigai megtalálása. A kifejezés szabad fordításban annyit jelent: ok a létezésre, amely célt és értelmet ad az életnek. Héctor García és Francesc Miralles könyve, az Ikigai – A hosszú élet japán titka egyfajta útmutató ahhoz, hogy jobban megértsük ezt az életfilozófiát, a gyakorlati feladatsorok pedig segíthetnek rátalálni életcéljainkra. 

Ahhoz, hogy felismerjük, mi számunkra az ikigai, azt javasolják, hogy négy kérdésre keressük meg a választ. Az első kérdés: Mi az, amit szeretek csinálni, mi ad örömet, minek a végzése közben kerülök flow-állapotba? A következő: Ezek közül, miben vagyok tehetséges, mit csinálok kiemelkedően jól? A harmadik: Mit adhatok másoknak, mivel teremthetek értéket, hol tudok konstruktív tagja lenni egy szűk vagy tágabb értelemben vett közösségnek, milyen problémákat vagy hiányosságokat látok a környezetemben, amelyekre választ tudok adni az ikigain keresztül? A negyedik kérdés: Mindez biztosít-e megélhetést magam és a családom számára? Amennyiben ez utóbbi kérdésre a válasz nemleges, akkor az ikigait megélhetem hobbiként, önkéntes munkaként vagy közösségi szolgálatként. 

A lényeg, hogy azt érezzem: tudok valamit adni másoknak, hozzájárulok a nagyobb jóhoz. 

A hivatás és az időskor tartalma

„Tulajdonképpen Csíkszentmihályi Mihály elméletének is ez a lényege. A flow-élményt akkor éljük át, ha valami olyat csinálunk, amit szeretünk, amiben jók vagyunk, és abban elmerülve mintha megállna az idő – jegyzi meg a pszichológus. – Ugyanezt mondja Viktor E. Frankl motivációs elmélete is, a logoterápia. Ennek értelmében az ember elsődlegesen arra törekszik, hogy az életét értelmesnek érezze. Ehhez pedig elengedhetetlen megfogalmaznunk, milyen értékek szerint éljük az életünket. Egy keresztény hívő embernek nagyon sok minden adott, evidens, érthető és célként is jelen van, ami a nem hívők számára egyáltalán nem egyértelmű. Hívőként mindennek az alapja az a hit, hogy Isten szemében kincs vagyok, érték, egy folyamatban élek, és az Isten munkálkodik rajtam, bennem és általam. Küldetést kaptunk: menjünk, és tegyünk tanítvánnyá minden népet a hivatásunk, a hobbink, vagy ha úgy tetszik, az ikigaink által. Ezt csinálhatom fodrászként, esztergályosként, anyaként és pszichológusként.”  

Ne felejtsük el azonban, hogy a kék zónák százévesei számára a család az első, aktívan részt vesznek a családjuk életében. Ezenkívül fontosak a sokszor egymással összeérő, baráti és vallási közösségeik is, a ténykedés velük és értük. 

Mindennap megélik, hogy szükség van rájuk, szeretik őket. 

„A mi társadalmunkban az idősek sajnos nagyon rossz állapotban vannak – folytatja Hellinger-Sólymos Krisztina. – Sokan a nyugdíjas éveikbe lépve, hirtelen egy nagy ürességben egyedül találják magukat. A családtagok az ország másik végén vagy külföldön élnek. Nem magától értetődő, hogy valaki idős korában is aktív, társasági életet élő ember, vagy a családja életében aktív szerepet tölt be. Segítenünk kell az időseknek, hogy megtalálják, mi az, amiben értékesnek és fontosnak éreznék magukat, mi az, amiért érdemes felkelniük. Ha megtalálják ezt az életcélt, mentálisan, pszichésen és fizikailag is jobban érzik majd magukat.”  

A cikk Bodnár Zita A kék zónák hosszú életet ígérő titkai című sorozatának részeként jelent meg, amelynek további részei itt érhetőek el.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

„Angyaltollat keresni mentem…” címen rendezték meg Nagy László és Szécsi Margit hagyatékátadását a Petőfi Irodalmi Múzeumban. A szerzőpáros örökösei és jogutódjai a centenárium közeledtével úgy határoztak, hogy a birtokukban lévő naplókat, magán- és szakmai levelezéseket, képeslapokat és egyéb fennmaradt személyes tárgyakat közkinccsé teszik a múzeumon keresztül. Ezáltal nemcsak Nagy László igazolványai és hivatalos okiratai, saját kezűleg készített sétapálcája és egyéb kézműves eszközei kerültek a PIM tulajdonába, hanem immár hiátus nélkül kutathatóvá válik a Nagy László-életmű, beleértve az eddig elveszettnek hitt drámafordításokat és Szécsi Margit kuriózumnak számító kéziratait is.

Bolgár műfordító volt, kötődött a népzenéhez

Nagy László költői munkássága széles körben ismert, azt azonban kevesen tudják, milyen sokoldalú művészembert tisztelhettünk a személyében. Az útközben költővé avanzsálódott Nagy László szakmai pályafutása korántsem egyenes úton jutott el a posztmodern lírához. Az első kanyart a képzőművészet felé vette, ugyanis hosszú éveken keresztül festőnek készült, majd grafikusnak tanult. Mindezt a bölcsészkar miatt hagyta félbe, ahová a Jeszenyin irányába tanúsított mély csodálat és a műfordítói szándékok vezérelték. Ekkor elvétve már publikált különböző folyóiratokban saját verseket is. Az orosz lírát azonban hamar új passzióra cserélte, amely egy életen át elkísérte, ugyanis a ’40-es évek végén Bulgáriába utazott, hogy elsajátítsa a nyelvet és a bolgár kultúrát. 

Nagy László egészen a mai napig az egyik legjelentősebb bolgár műfordítónk, akire Bulgáriában is előszeretettel gondolnak vissza, Szmoljanban még emlékházat is berendeztek a tiszteletére.

Költői pályafutásának felívelése azonban csak a hazaérkezése után következett be. Nagy László azon kevés költők közé tartozott, akik a szocializmus cenzúrájában is a támogatott kategóriába estek, így az ’50-es évektől kezdve két-három évente új kötettel jelentkezett. Ebben az ezerarcú életútban az a legszebb, hogy bár a fő csapása végső soron a költészet lett, kedvtelésképp megmaradtak mellette az egyéb képzőművészeti tevékenységek is. Így számos grafika maradt fent tőle, ugyanakkor az amatőr szobrászat, a fafaragás és a népművészet is foglalkoztatta. A PIM tulajdonába került például egy köcsögduda is Ladik Katalin ajándékaként, amelyet Nagy László saját kezűleg készített.

A (nép)zenéhez azonban nemcsak a hangszerkészítés útján kötődött, hanem a Sebő Ferenccel való közös munka révén is, így juthattak el a kontinensen túlra is a Nagy László-versek feldolgozásai. A Sebő Együttes dalai az átadási ceremónián is felcsendültek, mintegy megkoronázva az ünnepséget. A dalokat olykor Sebő Ferenc anekdotái szakították félbe, aki mosollyal az arcán emlékezett vissza arra a költőre, aki a tambura taktusaira pillanatok alatt szöveget tudott teremteni. A Táncbéli tánc-szók pedig egyenesen egy néptáncos próbateremben született, a máig ismeretes koreográfiával párhuzamosan, egyetlen ütőgardon kíséretében.

Örkény és a többi barát véleménye

De hogyan is gondolhatunk vissza a fennmaradt életművön és hagyatékon túl erre a sokoldalú költőre, már-már bölcsészeti polihisztorra? Mint magánszemélyre és mint alkotóra nem csupán naplóin, levelein, cikkein és költészetén keresztül emlékezhetünk, hanem azon a sok fennmaradt irodalomi szösszeneten át is, amelyek kortársai tollából maradtak fent. 

Nagy László ugyanis nem csupán aktív alkotói életet élt, hanem primer társasági köre is gyakorta a szerzőtársaiból állt össze. 

Ezek alapján megkísérelhető a költőóriás hétköznapi alakjának rekonstrukciója a fennmaradt levél-, vers- és naplórészletek révén.

Gyerekkorának és családtörténetének emlékeit öccse, Ágh István őrzi Kidöntött fáink suttogása című memoárján keresztül, ahol feleleveníti Nagy László első éveit, a születés pillanatától a gyerekkori csínytevéseken át a fiatal évekig. A kötetből betekintést nyerhetünk a Nagy család hétköznapjaiba. Ágh István a fennmaradt családi jegyzetek felhasználásával, a szülők és a testvérek visszaemlékezéseinek lejegyzésével a lehető leghitelesebb képet rajzolja meg Nagy Lászlóról, már-már szociológiai igényességgel ír arról a társadalmi rétegről, amelyben bátyjával együtt nevelkedtek. A szeriőz tartalom ellenére Ágh István derűvel emlékszik vissza a közös gyerekkori csínytevésekre, a falusi élet adta örömökre és viszontagságokra egyaránt. Mégis, a korban jelentősnek számító korkülönbség révén, leginkább követendő példaként, egyfajta eszményképként festette le a bátyját.

Kép

Fotó: PIM/Birtalan Zsolt

Nagy László családja, balról jobbra: a költő dédunokája; unokája, Nagy Borbála Réka; Ágh István; menye, Török Ildikó

A költői életmű emlékezetéhez nemcsak a kritikai visszhang köthető, hanem baráti megjegyzések, bírálatok is. Örkény István például – aki több ízben olvasta a Nagy László-írások nyersanyagát – meglehetősen bizalmas hangvételben és sajátos módon méltatta barátját egyik levelében: „Köszönöm, hogy elküldted verseidet és fordításaidat, amit illő tisztelettel vettem kézbe, hiszen ez már valami, egy életmű első, kisebbik fele, az ember vegye le a kalapját. (...) Hát, édes faszikám, nem valami könnyű olvasmányt küldtél te nekem.” 

„Nyögöd is a kötet végén, hogy nem vagy éppenséggel közérthető, de hogy én csak a második, harmadik nekimenés után mondhassam el, hogy no végre, ez mintha már nyiladozni akarna, ez a rejtvényköltemény, hát ez nem volt megbeszélve semelyik szigligeti nyaralásunkkor.” 

Juhász Ferenc kortársa és minden túlzás nélkül az egyik leghívebb barátja ugyanakkor lírai hangvételben emlékszik vissza (több költeményében is) szerzőtársára:

„Jött a köddel-
parázsló fénysercegésben Nagy László, a vasrács-csizma léptű bicegve és
csörögve, mint a páncél sebzett ménje, bottal az utat szeletelve, árny-söprűvel
gyötörve, mint az időt fémlapon körbe biccenve söpörve, bicegve fölszeletelő
másodpercmutató, az időt fölhasogató körforgó fémszál-fejsze…”

Szécsi Margit hitvesi visszaemlékezései mellett sem lehet szó nélkül elmenni, amelyek közül az egyik legmegragadóbb darab egy esszékötetében látott napvilágot: 
„Álma, már a jászol szalmáján is, óriási ábránd: Világkép: Párizstól az Ararátig – ha úgy tetszik: történelmi szivárvány híd. Ő, aki maga a nép: történelmi igazával és jogával a költészetben is azonnal és mindenkor élni akart – s a világot tudatosan és varázslatosan fogalmazta újra.
Amihez jogot érzett: a Mindenség.
Amit megvalósított: A MINDENSÉG, MAGYARUL.”

Egyedülálló hitvesi költészet

Szécsi Margit nem csupán az első olvasója, ihletője – és valószínűleg a legmélyebb értője – volt a Nagy László-verseknek, hanem egyben alkotó- és szellemi társa is a költőóriásnak. Nagy László és Szécsi Margit a húszas éveik hajnalán ismerték meg egymást, és egy éven belül házasságot is kötöttek. Inspiráló szerelem, amelynek nincs különleges, drámai története, a maga egyszerűségében szép és különleges. Különleges azért, mert az ellentétpárok jegyében két oldalról is megörökítették. A magyar irodalomban szinte egyedülálló kétirányú hitvesi költészetük egyszerre nyugodt és ideges, lelkesedő és rezignált, statikus és mégis mozgásban lévő, állandó, de folyamatosan formálódó…

Mi ezúttal a költő unokája révén emlékezünk vissza Nagy Lászlóra, aki bár személyesen nem ismerhette a nagyapját, hagyatékának gondozásával felelevenítette a néhol elfeledett költőóriás alakját. Az esemény után – ahol Nagy László egyszerű, mégis nagyszerű gyerekkori kedvencét, a szőlős kukoricalepényt szolgálták fel – mi is beszélhettünk Nagy Borbála Rékával. 

Ő mesélt nekünk például arról, hogy Szécsi Margit révén egy szelíd, alázatos, lelkiismeretes, ugyanakkor játékossággal rendelkező kép él benne a nagyapjáról; de azt is elmondta, hogy igazán közel mégiscsak a hagyaték által érezhette magát Nagy Lászlóhoz.

Az adományozás révén az életmű utóéletének alakítása kikerül a család kezei közül, immár az irodalomtörténészek, színháztudománnyal foglalkozó kutatók, folkloristák kezébe kerül az utókövetés, gondozás és restaurálás.

Nagy László 2025. július 17-én ünnepelné századik születésnapját, ami egyet jelent a centenáriummal, amelyen keresztül számos lehetőség nyílik majd közelebb kerülni a költői életúthoz és életműhöz. Több konferencia – akár tanulmánykötet, illetve koncert- és rendezvénysorozat, kiállítás, szavalóverseny, felolvasóest, budapesti és iszkázi megemlékezés – egyaránt kilátásban van az évforduló kapcsán.

A kislány sötétbarna szemeiben félelem és eltökéltség tükröződik, ahogy sietve halad előre; maga sem tudja, hová. Egyet tud csupán: el innen. Nem ez az első alkalom, hogy a hétéves Preena megszökik a hindu templomból, ahol édesanyja felajánlotta az isteneknek. Egyszer már megpróbált szabadulni, reménykedve, hogy hazaérvén a szeretett szülő megszánja és megmenti a fogságból, ám nem így történt. 

Amikor visszahurcolták a templomba, büntetésül izzó vasat nyomtak a tenyerébe. Fájdalmas emlékeztető, de a gyermeknek ez sem túl nagy ár a szabadságért. Ugyanis akit hozzá hasonlóan az isteneknek ajánlanak, vagyis devadasikká tesznek – legyen fiú, lány, három-, hét- vagy tízéves –, az sokak szemében nem más, mint prostituált.

Preena egy szerda reggel fáradtan, ám reménnyel telve érkezik meg egy kis faluba, Pannaiviliába, ahol egy védelmező anya karjai szorosan magukhoz ölelik. Ez az anya azonban nem az a nő, aki életet adott Preenának, hanem egy 34 éves ír misszionárius, Amy Charmichael, aki akkor még nem sejti, hogy a kislánnyal való találkozás az egész életét megváltoztatja. 

A következő évtizedekben ugyanis Amy fogja jelenti a biztonságot annak a több mint ezer gyermeknek, akik a vallási prostitúció poklából szabadulnak. 

A gyerekek pedig csak Ammának hívják majd őt, ami annyit tesz: „anya”.

Írországból Indiába – Kicsoda Amy Carmichael? 

Amy Beatrice Carmichael 1867-ben született Írországban, hithű presbiteriánus szülők gyermekeként. A család jómódban élt, Amy édesapja ugyanis egy malmot vezetett, amely generációkra visszamenőleg a Carmichael-ág birtokában állt. Az első gyermek érkezését hat fiatalabb testvér követte, a szülők számára pedig különösen fontos volt, hogy keresztény hitben neveljék őket. 

Amy már fiatalon a szegények között tanította a Bibliát, édesapja halálát követően pedig közösséget alapított, amely a mai napig látogatható. Amikor azonban megismerkedett a Kínában szolgáló Hudson Taylor misszionárius beszámolójával, hívást érzett, hogy maga is Ázsiában folytassa a szolgálatát. Hirdetni szerette volna a hitet azoknak, akik még nem hallottak a kereszténység Istenéről, ezért 1895-ben elhagyta Írországot, és többé nem is tért haza a szülőföldjére. 

Először Japánban szolgált, ám egészségügyi okból Indiába kellett áthelyeznie a munkáját. Itt találkozott váratlanul a szökésben lévő kislánnyal, Preenával, akinek a története az egész misszió célját megváltoztatta. Amy akkor értesült először arról, hogy mit is jelent a vallási prostitúció, és megfogadta, hogy minél több gyermeket megment a borzalmas sorstól. Thomas és Catherine Walker misszionáriusok segítségével létrehozták a Dohnavur Alapítványt, ahol az évek alatt több mint ezer fiú és lány lelt új életre. 

Kép

„Amma” két indiai gyerekkel (archív fotó)

Egy váratlan találkozás gyümölcse – Élet Dohnavurban 

Dohnavur légkörét nevetés és jókedv jellemezte, ám a kemény munkára és a tanulásra legalább ekkora hangsúly került. A misszió célja ugyanis nem pusztán a gyerekek biztonságba helyezése volt, hanem az is, hogy lehetőségük legyen tanulni és fejlődni. 

Amy a keresztény hitet is szeretettel adta át a legkisebbeknek, ám ezt úgy tette, hogy közben mély tisztelettel fordult az indiai kultúra felé. 

Kinézetében igyekezett minél inkább beleolvadni a környezetébe, ami annyit jelent, hogy a helyi viseletet hordta, és kávéval sötétebbre festette a bőrét. 

Egy megmosolyogtató történet, hogy Amy hároméves korában még kék szemekért imádkozott, felnőtt nőként azonban hálát adott, hogy Isten barna szeműnek teremtette. Ennyivel is könnyebbnek bizonyult a beilleszkedés. Az alapítvány pedig folyamatosan bővült, növekedett, azok sem tudták feltartóztatni a munkát, akik megpróbálták visszaszerezni a hindu templomok számára a Dohnavurban menedékre lelt gyermekeket.

1931-ben egy baleset következtében Amy láb- és gerincsérülést szenvedett, amely miatt élete hátralevő részében ágyba kényszerült. Aki évtizedeket szentel mások megsegítésének, gyakran nehezen fogadja el, ha bármilyen oknál fogva maga szorul segítségre. Balesete után Amy is aggódott, hogy az ápolása túl nagy terhet ró a barátaira és hátráltatja a misszió munkáját, holott mi sem állhatott volna távolabb az igazságtól.

Övéi végig szeretettel vették körbe, ő pedig ebben az időszakban vetette papírra könyvei java részét. Amy ugyanis tehetséges író és költő volt, a művei számtalan keresztényt inspiráltak és erősítettek a hitében (köztük Elisabeth Elliotot is, akiről egy korábbi cikkemben írtam). 

Amy Carmichaelt 1951-ben, húsz, ágyban töltött év után érte a halál. Dohnavurban temették el, kérésére nyughelyét nem jelöli sírkő. 

Helyette egy madáritató őrzi emlékét, Amma felirattal. 

1948 India betiltotta a vallási prostitúciót, a Dohnavur Alapítvány azonban továbbra is működik és aktívan szolgálja a rászorulókat.

Amma öröksége – Mit tanulhatunk Amy Carmichaeltől?

Amy Carmichael munkássága és mentalitása számtalan keresztényt inspirált. De milyen tanulságot vihetnek el a történetéből azok, akik nem terveznek messzi földekre utazni és ott hirdetni az Igét? Nehéz egy ennyire kivételes személy hosszú életét néhány mondatban összegezni, de talán az első lecke az, hogy néha váratlan helyekre sodor az élet, váratlan találkozások formálják utunkat, ez pedig így van jól. Isten útjai valóban kifürkészhetetlenek. 

A másik tanulság az, hogy nem csak az cselekedhet nagy dolgokat, aki tökéletes adottságokkal rendelkezik. Amy gyerekkorától fogva betegséggel küzdött, majd a balesete miatt szinte mozgásképtelenné vált. Mégis, az Isten és ember iránti szeretetét semmi sem tudta feltartóztatni. 

Egy alig 150 centiméter magas, apró termetű nő volt, lelkileg azonban óriás, akire van okunk felnézni. 

És talán a harmadik tanulság, hogy az önzetlenség és az alázat minden korban érdem. Soha nem járunk rosszul, ha adunk az időnkből, az erőnkből és saját magunkból azoknak, akik a leginkább rászorulnak.

Ha visszatekint a gyermekkorára, kik voltak azok, akiktől életre szóló útravalót kapott? 

Életem első néhány évében olyan emberekkel találkoztam, akik úgy egyengették az utamat, hogy megtudjam és érezzem, mi a fontos az életben. Szüleink igazi példaképek voltak számunkra. Szerelmi házasságuk egy életen át tartott. Sajnos azonban néhány közösen töltött boldog év után a történelem újra és újra szétválasztotta őket: édesapám előbb katona lett, majd málenkij robotra vitték, később a származása miatt börtönbe került, majd csak az otthontól távol tudott segédmunkásként elhelyezkedni… Apám messze volt, anyám pedig mindvégig helytállt. Példájával arra tanított, hogy az ember maradjon hű ahhoz, amibe belekezd, maradjon hűséges ahhoz, aki mellett elköteleződik.

A másik örökségünk a figyelem. Arra neveltek minket, hogy figyeljünk. Emlékeimben azért él sok és eleven emlék, mert csendben tanulmányozhattam mindent. 

A mai napig nagyon sokat köszönhetek annak, hogy hatéves koromig mindenféle társadalmi osztályt megismertem, hiszen éppúgy megfordultam a cigánysoron, mint a grófi kastélyokban. 

A figyelő gyermek kiváltképp fogékony, így a lelkem sokat gazdagodott. Jó adottságú kislány voltam, nagyon szerettem élni. Az optimizmusom mindig továbblendített. Azt hiszem, Isten olyan adottságokkal áldott meg, amelyektől olyanná lettem, mint a betonból kinőtt virág.

Először tizenhét éves korában találta magát egyedül, miután átszökött Bécsbe. A nulláról kellett felépítenie az életét. A váratlan fordulatok révén ez később még jó néhányszor megismétlődött. Mi adta az erőt ahhoz, hogy újra és újra talpra álljon?  

Egész biztosan örököltem ezt a képességet. Például Kanizsai Orsolyától, aki férje, Nádasdy Tamás gyakori távolléte alatt a birtokaik teljhatalmú intézője volt. Vagy ott van a fiuk, Nádasdy Ferenc, a híres fekete bég. Vagy a „lefejezett Nádasdy”, de említhetem édesanyámat is, aki harmincéves volt, amikor apámat elhurcolták, és nem tudta, hogy látja-e még. Egy letarolt országban, a háború után fölnevelt minket a vadonban, a Bakony erdeiben, a hajmáskéri szovjet laktanya szomszédságában. Szüleink azt tanították nekünk, hogy Isten végtelenül jó és megbocsátó. Nem büntet pokollal, nem ajándékoz mennyországgal, mert az benned lakozik, és te magad vagy az ő képmása. 

Jónak lenni érdemes, mert a benned élő lelket csak nem bántod meg, a rossz pedig nem méltó hozzád. Azt is megtanultuk tőlük, hogy nem mutatjuk ki mások előtt a fájdalmunkat. Annyi igazságtalan bántásban volt részünk. Sokszor feltettük a kérdést: Miért? Az élet fele miértekből áll. A többségükre nincs felelet. Megtanultuk, hogy a megválaszolatlan miértekkel együtt éljünk. És akkor a mély belső nyugalmadat már nem tudják megzavarni a külső körülmények.

Meg lehet bocsátani a sok igazságtalanságot? 

Én azt mondom, hogy emlékezni kell. Olyan szépen írja ezt Babits Mihály: „… nem feledésben van orvosság, hanem éppen az emlékezésben!” Ezt az orvosságot pedig, ha keserű is, be kell venni. 

Apám nagyon kemény négy évet töltött a Szovjetunióban. Néha érkezett tőle egy-egy szívhez szóló levél, tintaceruzával írta nyírfaháncsra. Mami a csuklóján viselte ezeket egy kendőbe kötve.

Hazatérése után az első közös karácsonyunkat négyesben ünnepeltük Alsóperepusztán. Tízéves voltam ekkor. Már nem volt semmink. Még karácsonyfánk sem. Templomba sem lehetett menni. Édesapám mégis azt mondta, nem baj, nem számít a birtok, a vagyon, semmi, az egyetlen, ami fontos, hogy együtt a család. Aztán sajnos később a családot is szétverték, elszakítottak minket egymástól. Azoknak, akik apámat bántották, nem tudok megbocsájtani.

Kép

Fotó: Páczai Tamás

Elhagyta az országot 1957-ben. Két évet Bécsben töltött, majd Franciaországba ment. Hogyan fogadták a franciák? 

Ha az embert befogadják, enni kap, állampolgárságot kap, akkor hálával tartozik, helyt kell állnia. Ugyanakkor ott a vágy, hogy ezeket az embereket megismertesd a hazáddal, annak történelmével, kultúrájával, és nagy értetlenséggel találtam magam szembe. Ez fájdalmas megpróbáltatást jelentett. Nem volt már otthonom, nem volt hova visszatérnem, a gyermekeim ott születtek. Amikor elmeséltem, hogy hogyan kerültem Franciaországba, miért és miképpen kellett elszöknöm, miért nem térhetek soha vissza, milyen politikai helyzet alakult ki Magyarországon, nem értették, és nem hittek nekem. Például azt sem hitték el, hogy tizenhét éves koromban, miközben iskolába kellett volna járnom, egyedül, a szüleim nélkül kúsztam át a határon. Amikor ezt elmeséltem, azt mondták, aranyos vagyok, de hihetetlenül élénk a fantáziám. Ez a reakció nagyon bántott, mert az igazat meséltem. 

Többet nem beszéltem a múltról, végül úgy döntöttem, nem a történelmén, hanem a kultúráján keresztül ismertetem meg a hazámat. Egyrészt balettmesterként is a gyökereimből táplálkoztam, másrészt rendszeresen meghívtam Franciaországba magyar zene- és táncművészeket, hiszen a műfaj nyelv nélkül is érthető. Majd rájöttem, hogy még nagyobb hatást érhetek el, ha a franciákat olyan helyekre viszem el, ahol a zene és a tánc ősi fajtáját művelik: Erdélyben, a Felvidéken. Így kezdtem el utakat szervezni számukra. Nagy változás ment végbe annak a maroknyi, körülbelül kétszáz franciának a lelkében, akik eljutottak ezekbe a magyar közösségekbe, személyes tapasztalatokat szereztek, belekóstolhattak a magyar kultúrába. Megszerettek minket. A hazánkról szóló sajtóhíreket pedig később már a helyén tudták kezelni.  

Mit ad át ma az unokáinak? 

Mint Magyarországon élő, sok mindent átélt nagymamának feladatom, hogy átadjam a csodálatos magyar nyelvet, elmeséljem nekik a családunk történetét, megismertessem velük a gyökereiket, és biztassam őket arra, hogy családot alapítsanak. 

Feladatom az emlékezés, annak megkülönböztetése, hogy mi az, ami igaz volt és mi az, ami nem, s hogy őrizzem emlékeimben azokat a hiteles embereket, akik bár sokat szenvedtek, mégis kitartottak az igazság mellett. Aki mindezt továbbadja az utódainak, az sosem keseredik meg. 

Könyveiben többször is megemlíti, hogy a családtagjai között mennyi szép, finom, nőies hölgy volt. Ön szerint mi a nőiesség titka? 

Nincsen titok. Egy nőnek tudnia kell, mihez ért, mi a vágya, hogyan tud a társadalom számára hasznos lenni, azaz, hol a helye. A nő elsődleges hivatása, hogy a jövőt szolgálja, legyen társa, legyenek gyerekei. Legyen benne nagy szeretet és öntudat. Ha a lelke rendben, akkor pedig magabiztos és sugárzó. Lehet nagyon szép egy vonásaiban egyébként nem túl dekoratív nő, mert tudja, hogy mi az élete értelme. Sok nőt ismerek, akik otthont építenek, gyerekeket nevelnek, és közben van hivatásuk is. Rendelkeznek azzal a családi háttérrel, amelyből az édesanyjuk, a nagymamájuk mintáit továbbvihetik. Ez ad biztonságot számukra, a tehetségen keresztül pedig rátalálnak a hivatásukra, amely sohasem robotmunka. Így igazi nővé válnak, igazi hivatásuk lesz, mindez pedig nagyon fontos a társadalom számára. Nőként így építik a jövőt.

Édesanyja gyakran hívta kiskorában Cinka Pannának, mert amint muzsikaszót hallott, azonnal táncra perdült kendőket, rongyokat terítve magára. A tánc lett végül a hivatása. Szokott még táncolni? 

Még megvannak a régi lemezeim, amelyeket régen a táncgyakorlatokhoz használtam. Minden nap táncolok kicsit, mozdulatokat végzek zenére. Ezt tanácsolom is mindenkinek. Ahogy idősödik az ember, nem kell túlzásokba esni, de azért nagyon fontos a mozgás. Nekem megvan az alap, és a helyes légzést, az egyenes tartást segítő gyakorlatok. Mami mindig az egyenes tartás fontosságát hangsúlyozta, azt mondta: ha az ember tartja magát, akkor a lélek is egyenes.

Van egy piros kosár, amit féltve őriz. 

Lelket melengető örökség a piros fonott kosár. Gyerekkoromban azért szerettem nagyon, mert fából készült, sárga kismadarak, bogarak voltak körben a szélén. 

Édesanyám ebben tartotta a fonalait. Ezekből nagy meleg zoknikat kötött, amelyeket karácsonykor a szegényeknek ajándékozott. Szerettem odakuporodni mellé és figyelni. 

Gyerekkorom felhőtlen éveinek szimbóluma: Lepsény, az otthon, a béke, a szeretet, mami… Az állatkák az idők során eltűntek, de a kosár megmaradt. Amikor anyám meghalt, a koszorúiról levágtam a szalagokat, és abba tettem bele. Ezek az emlékek szépek, erősítők. Nem szomorúak. A gyerekeknek meghagytam, hogy a piros kosarat őrizzék, mert emlék. Egy család emlékezete.

Kép

Fotó: Páczai Tamás

A családot többször kitelepítették, menekülni kellett. Hogyan maradt meg mégis ennyi fénykép? 

Anyám sokat fényképezett, amikor fiatalok voltunk, előhívatta, és albumokba rendezte őket. Amikor még színésznő voltam, küldtek neki képeket Bécsből. Ezeket is megtartotta, beragasztotta, majd sok évvel később átadta nekem. Amikor menekülni kellett, mindig az albumokat vitte magával. Megörököltem és rendbe raktam őket. Amikor az írásaimat leadtam a kiadómnak, a fotókat is elküldtem, így dokumentálva vannak az elbeszéléseim. 

A könyveit mindig kézzel írja, mintha naplót vezetne. 

A kézírás fontos számomra. Szeretem gömbölyíteni a betűket. Egy gondolatnak pedig ugyanúgy megvan a ritmusa, mint a zenének. Azt nem tudom géppel leírni. A szavak, a vessző, a kisbetű, hogy hogyan folytatódik egy mondat – az zenei gondolat, ezt csak kézzel írva tudom lejegyezni. Időre van szükségem hozzá. Szeretem átadni magam ennek a ritmusnak. Olyan kicsit, mint a tánc. Járok gimnáziumokba is, ahol mesélek. A találkozások végén azt szoktam mondani a diákoknak, hogy ha valami tetszett nekik, kérdésük van, megosztanának velem egy gondolatot, írjanak nekem levelet kézzel, én pedig válaszolok majd rá. Sok szép levél érkezett már. És nagyon érdekes, hogy inkább a fiúk írnak, mint a lányok. 

Kilenc éve költözött vissza Magyarországra francia férjével, az ő bátorítására, aki azonban néhány hónappal később elhunyt. Ismét a családjától elszakadva, egyedül kellett boldogulnia. Újra és újra visszatérő fájdalmas minta ez. 

Azért hagytam ott a színészi karrieremet, mert családot szerettem volna alapítani, mert nekem nem volt, hiszen a szüleimet itthon hagytam. Sok döntést azért hoztam az életem során, hogy majd most újrakezdem a családdal. De soha nem sikerült. Most ismét egyedül vagyok, de azért nem magányosan.

A nyolcvankilenc éves nővérem Kanadában él, az egyik fiam Franciaországban a feleségével, a másik pedig Mexikóban a menyemmel és három gyermekükkel. 

Mikor hazalátogatnak, sok időt töltünk együtt a szőlőhegyen, Mencshelyen, boldogok vagyunk, sokat beszélgetünk, nagyokat nevetünk. Aztán elmúlik a nyár, elmennek. Kimegyek a szőlőhegyre, még hallom a nevetésüket, de már egyedül vagyok.  

Ez nem sikerült. Így alakult, és még az sem vigasztal, hogy sokan vannak így. Van, aki büszke arra, hogy a gyermeke külföldön él és van, aki nagyon szenved. Az alsóperei temetőt rendbe tetettem, szüleimet hazahozattam, nővérem fiát szintén, a férjem is ott nyugszik – ezt szerette volna –, és én is ott akarok majd pihenni, sőt a fiaim is, pedig sosem éltek Magyarországon. Ez a családegyesítés. Nem a kastélyban, hanem a temetőben. A gyerekek mind külföldön élnek, de ha majd néha-néha hazalátogatnak a sírhoz, és kicsit körülnéznek az országban, akkor biztosan érdekelni fogja őket az is, hogy kik voltak ezek a Nádasdyak. Ki tudja, melyiket mi érinti majd meg, és mit fog majd tenni ezért az országért?

Közelgő születésnapja alkalmából, mit kívánna? 

Törekedjünk a lelki egyensúlyunk megőrzésére. Annak a bizonyos lelki immunrendszernek a folyamatos karbantartására. Tanuljuk meg értékelni mindazt, amink van. Se többet, se kevesebbet!  

Ez az interjú eredetileg a Képmás magazin 2024. májusi számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt. 

Idén 14. alkalommal tartották meg a művészeti maratont, az ország hét pontján – Budapesten kívül Debrecenben, Szegeden, Pécsen, Békéscsabán, Kecskeméten és Kalocsán. A fővárosban pénteken délben vette kezdetét az élményfestés, és másnap délig tartott. Én este kilenc körül értem a budapesti helyszínre, a Semmelweis Egyetem Elméleti Orvostudományi Központjába, ahol akkor már 170 résztvevőnél jártak. A teremben nehéz volt szabad helyet találni a festőállványok előtt ülő, elmélyülten alkotó emberek között. 

A rendezvény mindenki számára nyitott volt, de nem titkoltan részt vettek mentális zavarral élők is. 

Az élményfestést szervező Moravcsik Alapítvány a különleges programmal a velük szembeni előítéleteken kíván oldani. Az alapítványt a Semmelweis Egyetem Pszichiátriai és Pszichoterápiás Klinika hozta létre még 1991-ben azzal a céllal, hogy támogassa a mentális zavarral, azaz pszichoszociális fogyatékossággal élők gyógyítását, társadalomba való visszailleszkedését, valamint a klinika pszichiátriai és idegrendszeri kutatásait, és csökkentse az érintettekkel szembeni stigmatizációt. Az alapítványban a 2000-es évek eleje óta művészetterápiás tevékenység is folyik, továbbá fejlesztő foglalkoztatásuk keretében védett munkahelyeket hoztak létre, ahol a betegek dolgozhatnak.

Mit jelent a pszichoszociális fogyatékosság?

A pszichoszociális fogyatékosság a társadalmi szerepvállalás mentális egészségi problémákból eredő, különböző mértékű akadályozottságát jelenti. Egy folyamatos mentális zavar, amely jelentős hatással van az érintett személy életvezetésére, akadályozva a szokásos mindennapi tevékenységek végzésében és/vagy a közösségben való részvételben, illetve bizonyos, bárki által elérhető szolgáltatások igénybevételében. Az érintettek esetenként önálló életvitelre nem képesek. A pszichoszociális fogyatékossághoz ugyanakkor magas szellemi képességek társulhatnak.

A betegek mentális zavarukról olykor nem, vagy csak részben rendelkeznek belátással, ezért a valóság figyelmen kívül hagyásával készítenek tervet a jövőre, és elutasíthatják az egészségügyi szolgáltatások igénybevételét. Pszichoszociális fogyatékosság alá tartoznak többek között a skizofrénia és a bipoláris affektív zavar fajtái, a szociofóbia, a poszttraumás stressz zavar, a pánik zavar, a kényszeres gondolatok és cselekedetek, valamint az ismétlődő depresszió. A mentális zavar lehet átmeneti (például az anorexia nervosa) vagy végleges, így rendszeresen szükséges felülvizsgálni. (Forrás: Pszichiátriai Érdekvédelmi Fórum)

Egy pár éve kezdett kutatásukban azt vizsgálják, a magyar társadalomban milyen mértékű az előítéletesség a mentális zavarral élőkkel szemben, nagy hangsúlyt helyezve a média szerepének vizsgálatára, azaz, hogy mennyire negatív vagy pozitív az online tartalmakban a pszichiátriai betegségek megjelenítése. „Az eddigi eredményekből az látszik, nagyon alacsony százalékban jelenik meg pozitív kép a média-megnyilvánulásokban. Többnyire a konfliktusokat, a különlegességeket vagy a nehéz helyzeteket kapják fel” – infomál Dr. Simon Lajos, a Moravcsik Alapítvány Kuratóriumának elnöke, hozzátéve: még a pozitív dolgokat említő közlemények, cikkek végkicsengése is negatív és előítéletes.

Kép

Fotó: Fekete Fanni

A művészet nyelvét az egészségesek és a mentális betegséggel élők is beszélik

Az előítéletek csökkentésére jó eszköz egy olyan program, ahol lehetőség nyílik jobban megismerni az érintetteket. Az élményfestésen a professzionális alkotókat és a laikusokat egy közös alkotótérbe hozták össze pszichiátriai betegséggel élő alkotókkal, úgy, hogy senki nem tudhatta a másikról, hogy milyen háttérrel rendelkezik. A résztvevők a művészet nyelvén kommunikálhattak egymással. „Az volt az alapgondolat, hogy egy destigmatizáló helyzetet hozzunk létre. 

Ha együtt festenek 4–5 órán keresztül valakivel, akiről aztán kiderül, hogy időnként vannak hanghallásai, már nem fognak megijedni. 

A hiányzó ismeretek és tapasztalat miatt ugyanis sokan félnek a pszichiátriai betegséggel élőktől” – folytatja Simon Lajos. 

A vásznakon a legkülönfélébb témák keltek életre, a gumikacsától kezdve a csokorba szedett női fejeken át a kínai sárkányig. „Előfordul, hogy a résztvevők egymást inspirálják, például valaki fest egy arcot, és többen kezdenek hasonlót alkotni a környezetében, illetve szokott lenni tájképes »sarok« is” – meséli Kardos Zsuzsanna, a Moravcsik Alapítvány galériájának művészeti vezetője, mielőtt közelebbről is szemügyre venném a készülő vagy már száradó alkotásokat.

A 74 éves N. Pető ’Szigethy Ilona tíz éve vesz részt a művészeti maratonon egy barátnőjével, és már körülbelül hetven-nyolcvan képet festettek. „Ez egy bölcsességfog – mutat az előtte lévő festményére. – Az unokámnak nemrég húzták ki a fogát, ez adta az ötletet.” Ilona otthon is gyakran fest, olaj- és vízfestékkel, akvarellel, temperával is dolgozik, a végeredményt pedig rendszeresen dokumentálja a Facebook-oldalán.

Elmondása szerint itt egészen más élmény festeni, az ember megláthatja, hogy mennyiféle világ létezik még a sajátján kívül.

Németh Hannalóra közelebbről is ismer mentális betegséggel élőket, korábban kézműves foglalkozásokat tartott számukra közösségi ellátás keretében. A festőmaratonra érkezve örömmel látta viszont csoportja néhány tagját. „A művészet fantasztikus hatással van rájuk. Ki lehet őket zökkenteni pár órára abból az állapotból, amiben vannak, illetve sikerélmény is számukra, hogy valamit létrehoztak” – fogalmaz.

Szerinte sokan félnek a művészetterápiától, mert azt gondolják, kézügyesség szükséges hozzá, ám ez nincs így. „Nem arról szól, hogy tudok-e rajzolni, hanem az érzelmek kifejezéséről, bármilyen szinten. Lehet használni akár harsány színeket vagy groteszk figurákat is, a lényeg, hogy az ember kiadja, ami benne van.” Ez jellemzi az art brut stílusjegyet is, ami szó szerint durva, nyers művészetet jelent. Ezzel a kifejezéssel jelölik a pszichiátriai betegséggel élők képzőművészeti munkáit is.

Kicsit távolabb egy fiatal nő sötét, tátott szájú alakot fest vásznára. „A magasságtól való félelmemet jelképezi” – magyarázza Dóra, aki egy barátnőjével érkezett. Mint mondja, nincs nagy tehetsége a festéshez, de élvezettel forgatja az ecsetet.

A rendezvényre önkéntesnek is jelentkezhettek az érdeklődők, ami szintén szemléletformáló. Sziray Zsófia pszichológus barátaitól hallott a felhívásról, ezután olvasott utána a Moravcsik Alapítvány munkásságának. 

„Szerintem a hétköznapokban nagyon kevés szó esik arról, hogy a pszichiátriai betegséggel küzdő emberek sokszor mennyire elszigetelődnek a többségi társadalom tagjaitól, pedig valójában ők is közöttünk élnek.”

„Szimpatikus az a célkitűzés, hogy az alkotás segítségével hozzuk egymáshoz közelebb az ilyen nehézségben érintett és nem érintett embereket” – mondja a regisztrálókat fogadó fiatal nő, akinek tágabb családjában is van mentális zavarral élő személy.

Kép

Fotó: Fekete Fanni

Nagyobb közönséghez is eljuthatnak a festmények

Az elkészült festményekről az alkotók a regisztrációkor önként lemondtak a Moravcsik Alapítvány javára. Egy szakértőkből álló zsűri kiválaszt helyszínenként körülbelül húsz alkotást, majd a válogatást hét-nyolc képre szűkítik. Ezeket a festményeket az Alapítvány galériája, a Budapest Art Brut (BAB) Galéria decemberben nyíló kiállításán bárki megtekintheti február végéig, majd vándorkiállításra indítják, és év végéig minden résztvevő városban megtekinthetők lesznek a kiállított festmények. 

Az érdeklődők meg is vásárolhatják a festményeket. A BAB Galéria képgyűjteménye már körülbelül ötezer kép, amelyek megtalálhatók a képkatalógus adatbázisukban – ez jól mutatja, milyen sok embert sikerült megmozgatniuk az elmúlt évek során.

A zsűrizésre művészetközeli szakembereket szoktak felkérni, de nincsen semmilyen megadott szempontrendszer, ami alapján választaniuk kellene. 

„Van, aki esztétikai szempontok alapján válogat, más azt veszi figyelembe, hogy kapcsolódik-e a kép a mentális problémák kérdéséhez” – mondja Kardos Zsuzsi. 

Az nem kitétel, hogy a festő profi legyen, sőt van olyan zsűritag, aki arra törekszik, hogy art brut és outsider alkotók is esélyt kapjanak.

Nehéz számukra a munkatalálás

A mentális betegséggel élők felépülés szemléletű rehabilitációja több telephelyen folyik az Alapítványnál, ezek közül az egyik a Budapest Art Brut Galéria. A védett munkahelyen nyolc megváltozott munkaképességű embert foglalkoztatnak. A napi feladataik közé tartozik a helyiség rendben tartása, a galéria-shop leltározása, takarítása, újrarendezése és a kiállítások installálása. „Igyekeztünk megtalálni, kihez mi áll közel. Van, aki adminisztrációs feladatokat végez szívesebben, de olyan is akad köztük, aki maga is szívesen alkot – ő már kézműves foglalkozást is tartott” – tudom meg Kardos Zsuzsitól, aki rehabilitációs mentorként támogatja a munkájukat.

„A betegek a nyílt munkaerőpiacon is el tudnának helyezkedni, hogyha szeretnének, és valamilyen szinten ez is a feladata az alapítványnak, hogy felkészítse őket erre. De van, aki jobban érzi magát a védett környezetben, és nem szeretne innen továbblépni” – magyarázza Zsuzsi. A galériavezető szerint sokan nem merik bevallani problémájukat, előítéletektől tartva, ezért is lenne fontos az edukáció, hogy a munkáltatók máshogy álljanak egy mentális zavarral élő személyhez.

Eleinte neki is voltak aggályai, hogy milyen lesz velük dolgozni. „Korábban nem voltam jártas a témában.” 

„Amikor kiderült számomra, hogy mit is csinál az Alapítvány, nem akartam elvállalni a galéria vezetését, mert attól tartottam, nem bírnám lelkileg. Aztán mégis kipróbáltam, és már három éve itt vagyok.”

Véleménye szerint galériás kollégái ugyanolyan átlagemberek, mint bárki. „Nyilván mindenkinek megvan a maga problémája. Van, aki rendszeres pszichiátriai kontroll és gyógyszerszedés mellett teljesen tünetmentes életet tud élni, másnak sajnos gyógyszerek mellett is hullámozó az állapota, rosszabb és jobb periódusokkal. De alapvetően egyszerű, átlag munkatársakként tekintek rájuk.”

Az Alapítvány munkatársaival minden héten tartanak értekezletet, amikor az esetlegesen felvetődő problémákat is megbeszélik. Zsuzsi nem egyetlen, mindenkire ráhúzható megoldásban hisz. „Szerintem nagyon fontos a személyesség, mert minden betegség mögött van egy ember, egyedi személyiségjegyekkel. Mi ezeket próbáljuk figyelembe venni” – vallja.

Kép

Fotó: Fekete Fanni

Este tizenegykor még többen is javában festettek a teremben. „Országos szinten már ezer résztvevőnél járhatunk” – saccolja valamivel korábban Simon Lajos, akitől azt is megtudom, a Moravcsik Alapítvány nemcsak 24 órás művészeti maratont szokott szervezni a mentális zavarral élőknek, hanem Ki Mit Tud? tehetségkutató rendezvényt is. A PsychArt 24 pedig jövőre is folytatódik, egy nyolcadik helyszínnel – a terv szerint a határon túlra, Pozsonyba is elviszik.

Egyház a rácsok árnyékában 

A második világháború eseményei sok emberi sorsot kettétörtek, reménytelenséget, halált hoztak, de ami utána következett, az sokak számára még embertelenebb volt. Az 1945 és 1989 közötti időszakban a közép-kelet-európai keresztény egyházat ért támadások túlélőösztönnel ruházták fel a hívő közösségeket, valamint az egyház tanítóit. A Mindszentyneum második emeleti állandó kiállítása ezt a rendíthetetlen hitet veszi alapul, és a támadások elszenvedőinek történeteire épít. 

Az ellenük szőtt propagandáról, a titokban működő csendes hitéleti tevékenységekről, a megfigyelésről, a kirakatba helyezésről, a meghurcolásról, majd a bebörtönzésről, a szabadulásról és az emlékezésről szól. 

„A kommunizmus nemcsak politikai párt, hanem legelsősorban világnézet; vallás ellen, Isten ellen, emberi lélek ellen, apostoli hitvallás ellen, Tízparancs és erkölcs ellen. Gyilkol, rabol, zsúfolja a börtönöket, a szibériai munkatáborokat. Lezülleszti az egyént, tönkreteszi a családot, csordává teszi a tömeget. (…) A történelem legkegyetlenebb rendszere ez” – vallotta Mindszenty József bíboros, hercegprímás, akit koncepciós perben életfogytig tartó fegyházra ítéltek 1949-ben.

A látogató már a kiállítótér bejáratánál egy óriási „(F)EGYHÁZ” felirattal találkozik, utalva arra, hogy a kommunista diktatúra a terror, a megfélemlítés eszközeit használva igyekezett megszüntetni a vallásos életet, meggyötörte a történelmi egyházakat, az együttműködés látszatát keltve a „fegyházak rácsainak árnyékában” engedte csupán működni, és folyamatosan megfigyelés alatt tartotta őket. 

Míg a Rákosi-korszak a fizikai brutalitást helyezte előtérbe, addig a Kádár-korszak a körmönfontabb, finomabb eljárásokat részesítette előnyben: megegyezésre, együttműködésre kényszerítette azokat, akik az ellenállás helyett rávehetők voltak a kollaborálásra. Másként léptek fel a katolikus, és másként a református, az evangélikus egyházzal szemben; más módon akarták felhasználni és megtörni a különböző felekezeteket. 

A kiállítás bevezetőtermében az államapparátus oldaláról Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Kádár János, Révai József, Aczél György és Miklós Imre, az egyház oldaláról Mindszenty József, Grősz József, Czapik Gyula, Ordass Lajos, Ravasz László jelennek meg. Helyet kapott egy 45 évet felölelő idővonal is, amely érzékelteti az egyház és állam közti erők „hullámzását”, a fokozódó feszültség, majd az enyhülés fázisait is. 

Régi filmhíradók, archív fotók teszik átélhetővé a múltat, valamint két hangbúrában a korszak kutatói és a történéseket megélt emberek mesélnek az üldözött egyházak sorsáról.  

Kép

Fotó forrása: Mindszentyneum

Cenzúra a lapokban, cserkészet illegalitásban

A korabeli médiában is harc indult a „klerikális reakció” ellen: összeesküvés-elméletekkel, hecckampányokkal, hamis sajtóhírekkel operáltak. Ennek megfelelően a kiállítás szervezői egy archív újságlerakatba, raktárszerű helyiségbe invitálják a látogatókat, miközben szatirikus hetilapok gúnyrajzai, újságkupacok, a rádiókból felhangzó agresszív beszédek és a televízióból folyó vádaskodások, gyűlöletkeltő filmek idézik vissza a kor hangulatát.

A Rákosi-diktatúrában kemény cenzúra működött az egyházi lapokban is. Később a Kádár-rendszer is szoros ellenőrzése alatt tartotta ezeket, egyetlen olyan politikai információ sem jelenhetett meg bennük, amelyek a pártállammal szembeni kritikát, ellenszenvet fogalmaztak meg. 

Az újságlerakat után egy tábori sátor a következő állomás. A cenzúra és a megfigyelés közben ugyanis a vallási közösségek álcázva ugyan, de gyakorolták a hitüket, ennek helyszíne gyakran a természet volt. Bár a cserkészet maga illegálisnak számított, a fiatalok megtalálták a módját annak, hogy összegyűljenek. Igaz, nem vehettek fel nyakkendőt, nem volt egyenruhájuk, de a sátor, a tábortűz, a madárcsicsergés, a közös imádságok, beszélgetések, valódi élménnyé varázsolták az együtt töltött időt. 

Tudták, hogy amit tesznek, az tiltott, mégsem féltek megélni a keresztény hitüket. 

A K-lakások titkai

A madárcsicsergésből egy korabeli lakásba érkezünk, a megfigyeltekből a megfigyelők szerepébe helyezkedünk. A szoba különböző pontjain elrejtett interaktív vörös szalagok fedik fel, hogy ahol járunk, az nem más, mint a korban elterjedt K(konspirált)-lakások egyike. Ezek az ügynöki hálózattal való kapcsolattartásnak, a Belügyminisztérium és az Állami Egyházügyi Hivatal dolgozói találkozásainak helyszínei is voltak. 

A K-lakások titkos hírszerző bázisként szolgáltak. A látogató maga fedezheti fel, hogy miről is szólt „a megfigyelők” munkája. Ha jól körülnéz a térben, megtalálhatja azokat az operatív, úgynevezett „O” dossziékat, amelyeket az állambiztonság a megfigyelt személyeknek, csoportoknak, intézményeknek nyitott, és amelyekben minden olyan dokumentumot, „bizonyítékot” összegyűjtöttek, ami az adott ügyre vonatkozott: fényképeket, hálózati jelentéseket, levélellenőrzéseket, szoba- és telefon-lehallgatások tartalmait.

Ehhez az egyház tagjai közül is szerveztek be ügynököket. Ráadásul a beszervezési munkákról is készültek dokumentációk, ezek voltak a „B” dossziékként számontartott gyűjtőmappák. Egy ügynök feladatait és a titkos lakás használati utasítását szintén a Belügyminisztérium (BM) határozta meg. 

Az ötödik teremben rendezték be az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) irodáját, innen irányították a folyamatot, tartották kontroll alatt a különböző államellenesnek tekintett megnyilvánulásokat. A „reakciós klérus” elleni politikát a párt – kezdetben a Magyar Dolgozók Pártja, majd 1956-tól a Magyar Szocialista Munkáspárt – dolgozta ki, de az általuk meghatározott feladatok végrehajtásában és megvalósításában fontos szerep jutott az 1951-ben létrehozott ÁEH-nak is. 

Kik dolgoztak az ÁEH-ben? 

Hétköznapi emberek, akiknek az volt a munkájuk, hogy nyomást gyakoroljanak az egyház vezetőire, megegyezésre kényszerítsék őket, és ha valamilyen demokráciaellenes „kilengést” tapasztalnak, akkor értesítsék a párt vezetőit. 

Ők döntöttek a büntetésről, a végrehajtást az ÁEH-val együtt a BM-re bízták. Folyamatosan tartották a kapcsolatot, ezt idézik meg a kiállításon interaktívan használható telefonkészülékek. A faltól falig magasodó kartotékfalban az egykori ÁEH magasabb tisztséget betöltő tisztségviselőiről készült személyi lapok, életrajzok sorakoznak. Vagyis nemcsak a megfigyelteket, a hivatali dolgozókat is számontartották. 

Kép

Fotó forrása: Mindszentyneum

Feketelista és koncepciós perek

Egyre több egyházi személy került az államellenes feketelistára, akiknek a méltóságát gyalázták meg, együttműködésre kényszerítették őket az ellenük kreált hamis vádak tárgyalásáig. A koncepciós perek tárgyalótermét is megidézik a Mindszentyneumban, ezekben a perekben nem voltak egyenlő ellenfelek, előre megírt forgatókönyv alapján történt minden. A vádlottak elleni ítélet már a tárgyalás előtt eldőlt, ugyanakkor a jogi keretek látszatának fenntartásával rendezték meg magát a színdarabot. A párt előre meghatározta, kit milyen vádakkal kell illetni, kik lesznek a vádlottak és kik a tanúk. A vádlottakból még a tárgyalás előtt így, vagy úgy kikényszerítették a „beismerő” vallomásokat, innentől kezdve már csak formai szerephez jutottak a tárgyaláson.

Három kiemelt koncepciósper-csoportot mutatnak be: az első a Grősz-perként ismert Grősz József kalocsai érsek és társai elleni főper volt 1951. június 15. és július 20. között. A második a Regnum-perek sora volt 1961-ben, 1965-ben és 1971/1972-ben, ami kiterjedt többek közt a ciszterci, jezsuita, piarista, bencés rendekre, továbbá a Regnum Marianum ifjúsági szervezetre. A harmadik percsoportot pedig a Keresztyén Ifjúsági Egyesület (KIE) elleni perek képviselik, amelyekre 1951-ben és 1967-ben került sor.

A Rákosi- és a Kádár-korszak egyházpolitikája, felekezetekhez való viszonyulása, a közös ellenségkép átformálta a hétköznapi emberek hithez, valláshoz, egyházakhoz való hozzáállását. Megrendült a bizalom, ami idővel eltávolodást vont maga után. Ezt felerősítette a társadalom gyökeres átalakulása, modernizálódása. 

A vallásos nevelést, az egyházi szertartásokat és az ünnepeket felváltották az állami változatok: egyházi esküvő helyett polgári szertartás, keresztelő helyett névadó ünnepség, karácsony helyett fenyőünnep. 

Kettétört életek

Az utolsó nagyterem a végrehajtás helyszíne: a büntetési formákat, a meghurcoltak személyes tárgyait mutatja be. A terem központi eleme egy „Rotondónak” nevezett installáció, egy kettéhasadva megnyílt hengerforma, amin keresztül lelátunk a Mindszenty József életútját bemutató kiállításra, annak is azon pontjára, amely a bíboros elfogatását, fogságát ábrázolja.

A Rotondo előtt kialakított interaktív adatbázis célja, hogy mindenki számára megismerhetővé és kutathatóvá tegye az eddigi ismert börtönviselt áldozatok személyét. A lista még töredékes, ezért kérik a látogatóktól, hogy ha bármilyen kiegészítő információval rendelkeznek, jelezzék a múzeum dolgozói felé. 

A tárlat végén a pihenőtérből útravalóként bárki magával viheti a kiállítás egy kis szeletét: Lénárd Ödön piarista szerzetes, az egyik leghosszabb időt börtönben töltő egyházi személy cigarettapapírosokra írt verseinek másolatait.

Hogy mi a kiállítás célja? Felhívni a figyelmet a 20. század második felében zajlott egyházüldözés kegyetlen időszakára, amelyben voltak, akik megtörtek, de voltak sokan, akik nem. 

Senkin nem akarja számonkérni a választott útját, inkább azokról szeretne megemlékezni, akik példamutató módon vállalták a szenvedést a hitükért.

A kiállítás kurátorai, Bors-Bulbuk Zsuzsanna művészettörténész és Dr. Soós Viktor Attila egyháztörténész, a Nemzet Emlékezet Bizottságának tagja. A 20. századi egyházüldözést bemutató kiállítás közös emlékezésre buzdít, a múltunkkal való szembenézésre ösztönöz. 

Különlegessége abban rejlik, hogy több száz áldozat személyes történetét felhasználva olyan korszerű kiállítástechnológiai eszközökkel, bemutatási módokkal és módszerekkel kíván hatni, amelyek kortól függetlenül bevonják és érzékenyítik a látogatókat erre az igen fajsúlyos történelmi témára. Segítik a beleélést és a kapcsolódást akár a fiatalabb generáció számára is.

A 20. Század az egész életünkre hatással van. A kommunista rezsim elnyomása idején több karizmatikus személy állt ki a hite mellett és szállt szembe bátor tettei révén az elnyomókkal. Az ő életük példa az ifjúság számára, és a kiállítás inspirációként hathat az életünkre.

A Mindszentyneum nemcsak tényszerűen bemutatja Mindszenty József életútját és az egyházüldözést, hanem élményszerűen közel hozza az eseményeket. A kiállítás interaktív, így a látogató könnyen belehelyezkedhet az akkori élet körülményeibe. A látogatók megismerhetik a kisebb gyerekek számára is érdekes középkori téglaégető kemencéket bemutató tárlatot is, sőt a három állandó kiállítás mellett beltéren és kültéren egyaránt időszaki kiállítások várják az érdeklődőket.

 2024. november 28-áig tekinthető meg az épület előtt a Nemzeti Emlékezet Bizottságának Küzdelem a lelkekért című kültéri tárlata, míg az időszaki kiállítótérben 2025. január 31-ig látogatható a Győzelmi jelentések helyett, egy a Habsburg Ottó Alapítvány által készített emlékkiállítás IV. Károly boldoggá avatásának huszadik évfordulóján. 

Ehhez kapcsolódik a családok, baráti társaságok körében népszerű szabadulószoba tematikája, ahol a lelkes csapatok feladata kinyomozni, merre ment a király… 

Kiegészítő szolgáltatásként kávézó, ajándék- és kegytárgybolt teszi tartalmas egésznapos programmá a zalaegerszegi Mindszentyneum felkeresését.

Támogatott tartalom.

Miért nézzük? 

Maga a ValóVilág formátum már huszonöt éves múltra tekint vissza. Az első valóságshow – akkor még Big Brother néven – 1999-ben Hollandiából indult. Később több mint hatvan országban valósult meg, köztük Magyarországon is. Itthon a két kereskedelmi tévé, a TV2 és az RTL Klub egyszerre akart valami újat mutatni a közönségnek: az első Big Brother, valamint ValóVilág 2002 szeptemberében került képernyőre. BB Évi, BB Pongó, VV Anett, VV Leó, VV Soma, VV Kriszti. A különböző évadok játékosainak nevét képtelenség lenne felsorolni, hiszen kétszáz körül lehet az eddigi szériák szereplőinek száma.  

Milliók nézték, de elfogyott az érdeklődés
A kereskedelmi tévéknek fontos a nézettség, hiszen minél nézettebb egy műsor, annál jobban értékesíthetők a reklámfelületek. A ValóVilág első két évadának (2002, 2003) szériazáró epizódjai még egyenként több mint kétmillió nézőt ültettek le a képernyők elé. A ValóVilág 2 Magyarország legnézettebb realityje volt. Azonban a műsorformátum televíziós népszerűsége mostanra beszakadt: a milliós napi nézőtábora százezer fő alá csökkent, ezért az RTL II-re, majd az online térbe került át. Az online közvetítések rövid távon növekedést hoztak, de az ingyenes időszakot követően ott is visszaesett a látogatottság, és csak időszakosan, egy-egy jelentősebb esemény idején tudott újra emelkedni.

A Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) Médiatudományi Intézete Szabályozott valóságkonstrukció – szerepek, normák, stratégiák a ValóVilág 11-ben című új tanulmánykötetében tudományos igényű elemzéssel mutatja be a reality-gyártás világát. „Azt próbáljuk megérteni, hogy mi, nézők miért nézzük. Mi a vonzó számunkra? Egyfelől szeretünk ítélkezni, másfelől megpróbáljuk a valóságot, a minket körülvevő kulturális kontextust ezeken a szereplőkön keresztül értelmezni” – fogalmazott a könyvbemutatón Szadai Károly, a kötet szerkesztője.

„Az első mozzanat az, hogy a játékos elveszti a vezetéknevét, kap egy VV előnevet. 

Drámai mértéket ölt ez a fajta kiszolgáltatottság, ami a későbbi életvezetésre is hatással van. A szereplők az igazi vesztesei a valóságshow-nak. 

Nem tudják feldolgozni a győzelmet, pedig pont az az ígérete a műsornak, hogy felemelkedhetnek” – vélekedett Szadai Károly. Mint mondta, a játékosok nem mernek velük, kutatókkal szóba állni, a szerződésükre hivatkoznak, ezért is lenne érdekes tudni, hogy milyen szerződés köti a játékosokat a médiaszolgáltatóhoz. 

Luxusbörtönön innen és túl

A ValóVilág és a Big Brother nyertesek közül hatan teljesen eltűntek a rivaldafényből, civil életet élnek, dolgoznak és gyermeket nevelnek. Van köztük nyomozó, filmrendező, sikeres vállalkozó és felszolgáló is. Ugyanakkor nem ritkán olyan szereplők is bekerültek a műsorokba, akik súlyos traumáik elől – gyermekkori molesztálás, fizikai bántalmazás, párkapcsolati agresszió – próbáltak menekülni.

„21–25 éves férfi, jellemzően pultosként dolgozik, heteroszexuális, és dohányzik. Azért jelentkezik a műsorba, hogy kipróbálja a média világát.” A kutatók szerint röviden így foglalható össze a VV-szereplő (180 egykori szereplőt vizsgáltak) archetípusa. „Médiában betöltött szerepre, influenszer-karrierre, ismertségre vágyik, ehhez képest azt látjuk, hogy nagyobb eséllyel kerül börtönbe” – magyarázta a Kepmas.hu-nak Kövecses Ágnes, az NMHH Műsorfigyelő Osztályának osztályvezetője. 

Csak kevesen vannak az egykori villalakók közül, akik tényleg befutottak. 

Majoros Péter „Majka” az, akinek igazán „bejött az élet”, a tavalyi Forbes-lista szerint ő hazánk legértékesebb közismert szereplője. 

Nádai Anikónak is sikerült műsorvezető-karriert építenie, az újabb évadok közül pedig Osváth Zsolti emelhető ki, aki saját YouTube-csatornát indított, és mostanra több mint 270 ezer feliratkozója van. 

Sokkal több azonban az olyan szereplő, akinek negatív fordulatot vett az élete. 
A Big Brother első győztese, Párkányi Éva súlyos mentális problémái miatt évek óta otthonban él, gyermekei nevelőszülőkhöz kerültek. A hatodik széria győztese, Aurelio drogterjesztés és kokainfogyasztás miatt került összeütközésbe a törvénnyel, majd emberrablás miatt elítélték, idén szabadult a börtönből. Az ugyanebben a szériában szerepelt Krisztián önkezével vetett véget az életének. A VV7-ből ismert Novozánszki Fanni gyilkosság áldozata lett, holttestét a mai napig nem találták meg. 

Kép

Kép: NMHH

A kötetbemutatón felidéztek egy érdekes esetet még 2010-ből, amikor az RTL és az NMHH megpróbált együttműködni. A csatorna este, főműsoridőben, 12-es korhatárral akarta sugározni a VV4-et, ezért felkérte a médiahatóságot, hogy segítsen kialakítani egy etikai kódexet, aminek a betartásával elkerülhetik a büntetéseket. Trágárság, szexuális megnyilvánulások, alkohol, dohányzás – ezeket mind problémásnak ítélte meg a hatóság, illetve kiemelték, hogy a műsor azt a benyomást keltette, hogy az emberek eszközzé silányíthatók. Hamar kiderült, a csatorna és a hatóság szempontjai nem hozhatók közös nevezőre. 

Előbbi több százmilliós büntetést kapott, utóbbi pedig sikerként könyvelte el, hogy a következő VV-t már 16-os korhatárral, este 9 után sugározták.

Kockázatos tartalmak – hol a határ?

Évekkel később, a VV11-ben a műsorkészítők a játékosok kiválasztásakor és a feladatok meghatározásán keresztül minden eddig megismert és elfogadott erkölcsi határt átlépve igyekeztek erotikus tartalmat generálni, és ezáltal megfelelő nézettséget biztosítani a produkciójuknak – vonta le a következtetést az egyik tanulmány. 
Guld Ádám, a Pécsi Tudományegyetem médiakutatója szakértőkkel készített interjúkat, amik során arra jutott, hogy a VV11-ben feltűnően megugrott az erőszakos és szexuálisan túlfűtött jelenetek aránya. Kockázatos tartalmak az esti műsorsávon kívül is megjelentek a csatornán, időnként kifejezetten gyerekeknek szánt műsorok előtt is. Mivel a Z-generáció az elsődleges közönség, minden korábbinál jobban építettek a socialmedia-megjelenésre. 
 „(…) az egymás iránti tisztelet teljesen eltűnt. Mindenki azon dolgozott, hogy minél inkább különleges, feltűnő legyen, akár úgy is, hogy megalázza a másikat...” (közgazdász, marketing szakértő)
„Volt a villában egy komoly incidens, amikor az egyik szereplő alkoholos befolyásoltság alatt megrángatta és egy ősi szakmát űzőhöz hasonlította az egyik lányt (…) mindenki állt és hallgatott kb. 1–1,5 percig, mielőtt elkezdték volna csitítani a játékost (…) Itt is történt egy bűncselekmény. A hölgynek becsületsértésért, rágalmazásért joga lenne feljelentést tenni.” (internetjogász)

Szexuális erőszak kísérlete a VV12-ben

Nagy sajtóvisszhangot kapott a legutóbbi, idén nyáron közvetített Való Világ, a VV12 egyik jelenete, ami az RTL+ streamingcsatornán volt látható. Az egyik férfi játékos (VV Dzsigeri) női játékostársával (VV Giada) erőszakoskodott, megalázó helyzetbe hozva ezzel. Az incidenst követően kizárták a játékból a férfit. 
Az eset kapcsán az NMHH nem sokat tehetett, mivel csak az RTL Magyarország anyacsatornája tartozik magyar joghatóság alá. Az RTL+ letelepedési helye Luxemburg, és főszabály szerint annak az országnak a médiatörvényét kell alkalmazni, ahol a csatorna letelepedett. Az NMHH-nak annyi mozgástere maradt, hogy jelezte a luxemburgi médiahatóságnak, tegye meg a szükséges lépéseket. Az ügyben itthon rendőrségi nyomozás indult szexuális erőszak kísérlete miatt.

Egri kutatók a férfi–női szerepeket is vizsgálták. „A házimunkai aktivitásban a nők sokkal több szerepet vállaltak, ebben kiemelkedő volt a VV11 győztese, Kriszti. Míg a nőkre a kibeszélés-kritika, addig a férfiakra a verbális agresszió, a kiabálás, a hangos beszéd volt jellemző” – mondta kérdésünkre Szűts-Novák Rita, az Eszterházy Károly Katolikus Egyetem Digitális Technológia Intézetének adjunktusa. Kutatásuk szerint VV Kriszti alapvetően inkább passzív szerepben tűnt fel a villában. Valószínűleg kevésbé megosztó egy olyan játékos, aki nem túl harsány, nem mindig akar a középpontban lenni, könnyebben elnyeri a nézők szimpátiáját. 

„Az alkoholfogyasztás és a dohányzás kezdetben a férfiakra volt jellemző, de ahogy haladt az idő, átvették ezt a szerepet a nők. Ez vélhetően párhuzamba hozható azzal, hogy utóbbiak hajlamosabbak voltak a szorongásra” – folytatta. Eközben olvasni szinte egyáltalán nem lehetett látni a villalakókat. 

Ha nem volt kívülről jövő kötelező feladat, ahol olvasniuk kellett, akkor önszántából senki nem vett elő könyvet. 

A kutató hozzátette, a valóságshow-kban a jog és az etika nem mindig fedi egymást. Jogilag lehet, hogy megvan a helye és az ideje annak, ami megjelenik a televízióban, etikailag viszont nagyon problémásak egyes jelenetek.

Az NMHH új kötete mindenkinek szól, aki szeretné közelebbről is megismerni és megérteni a kortárs médiakultúra aktuális jelenségeit és változásait. Itt elérhető. 

Sohasem késő

A többek közt Az elefántember, A bárányok hallgatnak és a Szenvedélyek viharában című mozik brit legendája néhány napja nem színészi képességeivel, hanem táncmozdulataival került a címlapokra. „Táncolj úgy, mintha senki sem figyelne” – írta a saját Instagram-oldalán megosztott videó alá, amit immár nem „csak” az 5,3 millió követője láthatott. 

A felvételen korát meghazudtolóan gördülékeny tánclépésekkel, háttérben a festményeivel valóban önmagát alakítja, ezzel másokat is erre biztat.

Hopkins a közösségi médiában nyolcvan felett sokadvirágzását éli, amivel nem csupán azt éri el, hogy az a korosztály is megismerje őt, amelyik már az Instagram meg a TikTok bűvöletében nő fel, hanem a korosabb nemzedékeknek is bizonyítja, hogy sohasem késő. Felvenni vagy tartani a ritmust a modern trendekkel nem ördögtől való, és a digitális felületek igenis hasznosak, ha jó cél szolgálatába állítjuk őket. Hannibal Lecter egykori megformálója a Covid-lezárások idején fedezte fel magának a népszerű webes platformokat, ahol másoknak is erőt adó életigenlő bejegyzéseket posztol, amelyek egyúttal a személyiségéhez is közelebb visznek. Nagy sikerrel táncolt például latinos rumbát vagy cumbiát is.

Nincs megfelelési kényszer

De honnan ez a sokoldalúság? Alighanem a zenével kezdődött, a hatvanas évek óta filmező klasszis ugyanis gyerekkorában zongorázni tanult. Saját zenei stílusa is kialakult, amely a komolyzenében gyökerezik, de elsődleges hivatása révén filmes hatásokat is magán visel. Hopkins számára a zene egyfajta meditáció, gondolatai kreatív kifejezésmódja, ugyanúgy kiteljesedés, mint a színészet. Sőt érett korára saját bevallása szerint át is vette a főszerepet az életében az ugyancsak szívügyének számító festészettel együtt, így a forgatások megmaradtak mellékszereplőknek. 

Azért egy Oscar-szobrocska Az apa című film főszerepéért így is nála landolt 2021-ben, „csak úgy mellékesen”.

„A zene iránti érdeklődésem négyéves koromban kezdődött – emlékezett a muzikális kezdetekre. – A szüleim vettek nekem egy zongorát, és volt egy zongoraoktatóm. Tízévesen Beethovent és Chopint játszottam – Beethovent újra és újra addig a pontig, amíg apám meg nem kért, hogy hagyjam abba. Megkérdezte tőlem: »Mit játszol?«. Mondom, Beethovent, mire ő: »Nem csoda, hogy megsüketült!«”

Az (ön)ironikus humorát édesapjától öröklő Hopkins színészként is ugyanolyan ösztönösen játszik, ahogy a zenéhez viszonyul. Még Katherine Hepburn tanácsolta neki: „Ne cselekedj. Olvasd a sorokat. Csak légy”. A billentyűkhöz ő már kisfiúként is ezzel a magától értetődő szenvedéllyel nyúlt, sosem szerette elemezni a muzsikát, csak élvezte azt. Videóiban mostanság a tánccal is így van. Annyit azért elárult művei születéséről – hiszen korántsem csak játszik, komponál is –, hogy: „A zeneművek a fejemben a zongorától távol tudatosulnak. Hallom a muzsikát a fejemben, lassan kezd kialakulni és formát ölteni. A legtöbb zene, amit manapság komponálok, már majdnem 45 éve bennem van.”

Ráadásul hiába él jelenleg Dél-Kalifornia tengerpartján, a gyökerei a mai napig hatnak az alkotásaira. „Wales minden tevékenységemben visszatérő téma: festészet, zene, az álmaim” – vallja. Legismertebb zeneműve az And the Waltz Goes On című keringő, amelyet évtizedekkel korábban írt, ám a világ csak 2011-ben ismerhette meg. Ekkor mutatták be a darabot André Rieu holland karmester és zenekara előadásában, s azonnal meghódította a közönséget.

Hopkins rajongói és kritikusai is egyetértettek abban, hogy a mű olyan érzéseket vált ki, mint a színészi alakításai: megérint és elgondolkodtat.

Érdekesség, hogy a 2007-es Slipstream című filmet nemcsak színészként, hanem forgatókönyvíró-rendezőként és zeneszerzőként is a szilveszteri születésű Hopkins jegyzi, ez az abszurd és szürreális történet ugyanakkor a közönség körében igen megosztó lett, csak az nem kérdéses, hogy egyedi. Ez is a művész intellektuális különcségét jelzi, valamint azt: mindig van lehetőség új oldalainkat felfedezni és megmutatni. Megfelelési kényszer nélkül, az elképzeléseink szerint, szabadon. Ahogy a táncban is.

Kevés színészlegendáról mondhatjuk el, hogy zenei vonalon is maradandót alkotott, főleg úgy, hogy nem zenészként futott be előbb, és a népszerűsége nyomán kérték fel később filmszerepekre is. Az pláne ritka, hogy valaki ne előadóként, hanem zeneszerzőként is működjön a legmagasabb szintű mozikarrier mellett, pedig Hopkins épp ezt teszi. Elődje talán Charlie Chaplin lehetett ebben, kortársai közül pedig Clint Eastwood esetében láthatunk hasonlót. Az övére emlékeztet leginkább Hopkins életszemlélete is – a 94 évesen is aktív Eastwood fogalmazta meg úgy nemrég a fiatalossága titkát, hogy „nem engedi be az életébe az ajtaján dörömbölő öregembert”. Nos, Hopkinsé is kint ragadt.

Van szenvedély és egyediség

A festészet is fontos része Sir Anthony Hopkins életének, számos absztrakt műalkotás születik a keze nyomán. Egyszer azt mondta, a festés számára felszabadító, mert itt nincs szükség szavakra, a színek és formák önkifejező eszközök. 

Festményei gyakran dinamikus, szinte kiabáló kompozíciók, amelyek érzelmeket közvetítenek. Tökéletesen tükrözik alkotójuk egyszerre nyers és érzékeny személyiségét.

„Egész életemben kívülállónak éreztem magam” – állítja magáról Hopkins, amihez annak is köze lehet, hogy Asperger-szindrómával diagnosztizálták. Ezt az állapotot 1944 óta ismeri az orvostudomány, de csak 1981 óta nevezik így – azt nem lehet tudni, Hopkinsról mikor állapították meg. Mindenesetre a megszállott gondolkodás mellett a baráti kapcsolatok fenntartásának nehézségei és egyedi látásmód jellemezheti. Őrá ezek különböző mértékben mind igaznak tűnnek. Megszállottság nélkül aligha jutott volna ilyen magas szintre több művészeti ágban is, a sajátos perspektívája nem is kérdés, az emberi kapcsolatairól pedig ezt mondta: „Nem járok bulizni, nincs sok barátom, de szeretem az embereket.”

Elegánsan szórakoztat

Érdekes gondolatkísérlet, vajon a huszadik század nagy hollywoodi ikonjai miként használták volna fiatalon a közösségi médiát, ha már az ő korukban is létezik. Még az is lehet, hogy nem ugyanazok futottak volna be – vagy nem ugyanannyira –, mint nélküle. Amit ma látunk: egy olyan modern polihisztornak, amilyen Hopkins, színesíti az imidzsét az, hogy érti és érzi az Instagramot, a TikTokot.

Festményei, zenéi, táncai megosztása mellett humorát is megcsillanthatja, a régi mellé gyakorlatilag új saját brandet teremtett. Amelynek lényegét ő abban ragadja meg, hogy az embereket az élet apró örömeinek élvezetére buzdítja. 

Mindezt a maga sármos eleganciájával teszi, elegánsan nem törődve azzal, mit gondol róla a világ, hiszen pusztán szórakoztatni akar. Attitűdje jótékony vírusként terjed.

Nem csoda, hisz a rajongók így Hopkins pályájának kevésbé ismert pillanataiba is bepillanthatnak, a fiatalok pedig megtudják, miért szeretik őt a szüleik, nagyszüleik. Ráadásul a kommentelőket is igen közvetlenül kezeli a művész, stílusával még többeket levesz a lábáról. A macskák nemzetközi napján például az őt az otthonában körülvevő cicákat mutatta be, majd menhelyekkel diskurált a poszt alatt.

A kilencedik iksz felé közeledve tehát teljesen új oldaláról ismerjük meg, ami korosztálytól függetlenül minket is inspirálhat. Immár nem csak a filmjei köthetnek össze generációkat. Legyen szó színészetről, zenéről, festészetről vagy digitális tartalomkészítésről, Anthony Hopkins valamennyi tevékenységében ugyanaz az erő és szenvedély nyilvánul meg, amely az idők során őt világszerte legendává tette.

A párrá alakulás 

Arra, amikor kilépünk a saját világunkból, és egy másik személyhez kapcsolódunk, ritkán gondolunk a komfortzónánk elhagyásaként, noha ez a lépés hatalmas érzelmi kockázattal, sok belső munkával, érzelmi hullámvölgyekkel és jelentős mennyiségű pozitív és negatív tapasztalattal jár együtt. Ennek oka az a természetes folyamat, amely áradó érzelmek átélésével segít alábecsülni a kockázatokat, illetve az egész addigi érzelmi és értelmezési keretrendszer felbomlásának jelentőségét. Amikor ez a folyamat beindul és a szerelmi kapcsolatban megformálódik a vágy, hogy a másikat már állandó társként lássuk az életünkben, akkor a jó nekem veled-ből jó nekünk együtt lesz.  

Hajlamosak vagyunk a párrá alakulást érzelmi álomutazásként elképzelni, pedig közben mindketten átmegyünk egyfajta válságon, amely addig talán soha nem tapasztalt folyamatokat indít el. 

Az addig gondosan őrzött belső védvonalakat feladva megnyílunk a másiknak az intimitás építése során, miközben némileg eltávolodunk az addig kiindulási pontként szemlélt családi vagy baráti kapcsolatoktól. Ideális esetben a párkapcsolat válik olyan koordinátarendszerré, amelyben a származási család és a barátok ugyan továbbra is fontosak, de már ezek a kapcsolatok kezdenek idomulni a párkapcsolathoz, és nem fordítva. 

Többnyire persze nem ilyen szempont szerint elemezzük a párkapcsolat fontosságát, hanem egyszerűen azt érezzük, hogy ez a kötelék kiemelkedik a többi kapcsolat közül. Foglalkoztatni kezd minket az a jövőkép, amelyben a másiknak kiemelkedő szerep jut. Fontos támogatást jelent, amikor a családunk pozitív visszajelzést ad a társunkról, mintegy jóváhagyva a kapcsolatot. 

A mi-vé formálódás során rengeteg érzelmi feladatot elvégzünk, ami megterhelő is lehet, mert kapcsolati feszültségekkel is szembe kell néznünk. Ekkor választjuk ki azokat a barátokat is, akiket a közös élet részeként el tudunk képzelni. Döntünk a közös hobbikról, tevékenységekről, kötelezettségekről, ám az érzelmi alkalmazkodás mindehhez sok időt vesz igénybe. 

A párrá alakulás útján gyakran felötlik az összeköltözés lehetősége, amely kiemelkedő lehetőségnek mutatkozik arra, hogy minden időt együtt töltsünk, és ezáltal állandósuljon az intenzív boldogság érzete. 

Ritkán gondolunk arra, hogy míg korábban a találkozások után saját otthonunkba térve, volt időnk érzelmileg rendezni az élményeket, addig az összeköltözés már nem kínál ilyen keretet, hiszen megszűnik a külön töltött pihenőidő. 

Nem csoda, ha az élmények és érzelmek folyamatos áramlása következtében időnként megjelenik az érzelmi kifáradás. Emiatt türelmetlennek és kimerültnek érezhetjük magunkat, és valahogy elillan az addigi találkozások adta különleges kapcsolati légkör. Érdemes tudatosítani, hogy az együttélés újfajta érzelmi terheléssel jár együtt, így eleinte külön időre lehet szükségünk, hogy reflektáljunk rá. 

Ketten egy test lesznek? 

A párrá alakulás folyamatában elkerülhetetlenül előtérbe kerülnek azok a tapasztalatok, amelyeket az elsődleges kapcsolatokban szereztünk. Csecsemőkori és kisgyermekkori érzelmi állapotok idéződnek fel, és jelentős hatást gyakorolnak a párkapcsolat fejlődésére. Az elsődleges gondozóval – általában az édesanyával – való viszonyrendszerben tanuljuk meg és tesszük belsővé, hogy hogyan lehet valakivel intim viszonyban létezni. Milyen egybeolvadni a másik személlyel? Biztonságban vagyok? Meg tudom élni a közelséget? Észreveszik és kielégítik a szükségleteimet? 

A cikk folytatása a Képmás magazin legfrissebb, novemberi számában olvasható.

Az aktuális Képmás kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben is; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben. A magazinra előfizethet itt.

A sótól az agyagig 

„A havas alatti Korondnak kevés müvelhető földje van, de terjedelmes havasain annál több legelője, s azért a marhatenyésztés főtényező itt, és a fazekas mesterség, mert Korondon minden ember fazekas is; itt készülnek azon mázatlan s hallatlan olcsó cserép edények, melyek az egész Székelyföld (kivéve Csikot) konyhakellékeit fedezik; nyikorgó szekereiken százezreit hordják szét a korondiak ezen gyártmányuknak, s azt rendszerént nem pénzért, hanem gabonáért adják el. Faluról falura, vásárról vásárra menve, élénk cserevásárt folytatnak, s gabonát visznek haza a havason szénacsinálással foglalkozó családaiknak” − írta Orbán Balázs 1868-ban megjelent A Székelyföld leírása című könyvében, az erdélyi Hargita megyében található, fazekasságáról ismertté vált Korondról. 

A települést ma több mint ötezer-ötszázan lakják, de története egészen a XIV. századig nyúlik vissza. A pápai tizedjegyzékben ekkor még Kurundként hivatkoztak a közeli Korondi-hegyen felbukkant házak kis csoportjára. A hegyes-völgyes, patakokkal tarkított területen nem a mezőgazdaság volt az egyetlen megélhetési forrás, ugyanis Európa egyik legnagyobb sókészlete is itt, az erdélyi Sóvidéken található. Így nem meglepő, hogy egészen az 1562-es székely felkelésig a falu elsődlegesen a sóbányászatra támaszkodott. 

Ekkor történt azonban, hogy a székelyek elestek a sókereskedés jogától, sőt néhány évtizedre még a családok a saját részükre sem bányászhatták szabadon az értékes ásványt. 

Muszáj volt alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez, a korondiak ekkor fordultak a fazekasság felé. Ennek első írásos nyomai 1613-ból származnak, de ekkor még korántsem elismerő módon. Az udvarhelyi céhek kontárkodással vádolták meg a korondi mestereket. Az ügy nem állt meg itt, előbb 1643-ban I. Rákóczi György, majd négy évtizeddel később Apafi Mihály hozott rendeletet az udvarhelyi fazekasok védelmére. Mivel a korondiak megélhetése nagyrészt az eladott kerámiáktól függött, nem csupán az értékesítési tilalmat szegték meg rendszeresen, de még bővítették is a termelésüket, többek között kályhacsempék készítésébe fogtak − ennek tárgyi bizonyítéka is van, egy 1667-ből fennmaradt csempe formájában.

Kerámiát mindenkinek! 

Az enyhülésre egészen 1750-ig kellett várni, gróf Gyulaffy László erdélyi kancellár engedélyezte a korondi fazekasoknak, hogy évente négy alkalommal vásárt rendezzenek, hogy portékáikat eladhassák. Eleinte a környező településeken árulták a termékeiket, hamarosan azonban a Kárpátokon túlra is terjeszkedni kezdtek − az export felívelését az 1886-os, öt évig tartó osztrák–magyar–román vámháború akasztotta meg.  

„A korondi fazekasokat két csoportra oszthatjuk: voltak az úgynevezett hátas fazekasok, akik fogattal nem rendelkezvén, kora hajnalban felkerekedtek, és az átalvetővel, amelyet tele raktak fazékkal, vagy egyszerűen összefűzött fazekakkal, leereszkedtek a környező gazdagabb falukba: Énlaka, Etéd, Sámonfalva, Keresztúr vidékére, egészen Udvarhelyig. A fazekasok második csoportja a fogatosok: szekereikkel már a XVIII. század végétől a Mezőséget látták el mázatlan edénnyel, vörös fazékkal, a későbbiekben pedig a korondi fazék kitűnő piacra talált a Kárpátokon túl, főleg Moldvában, de Havasalföldön is” – írta Tófalvi Zoltán a Hazai Tükörben 1972-ben megjelent, A korondi fazekasság című tanulmányában. 

A fazekasság mellett Korond népi mesterségei közé tartozik a taplászat, vagyis a taplógomba feldolgozása is. A hosszú időn keresztül tűzcsiholásra alkalmazott taplóból a helyiek sapkákat és dísztárgyakat is készítettek.

Kép

Fotó forrása: Profimedia − Red Dot

Mázas lendület 

Új lendületet adott a korondi fazekasságnak, hogy Székelyudvarhelyen 1893-ban megnyitotta kapuit az Állami Kő- és Agyagipari Szakiskola. Az intézmény létrehozásának célja a város és a megye ipari fejlődésének előmozdítása mellett „a mostani kő- és agyagiparral foglalkozó segédeknek és mestereknek alkalmat nyújtani, hogy az eddig is használt anyagból, kevesebb fáradsággal, de több értelemmel miképen lehet értékesebb és jobb készítményt termelni. (...) Lehetővé tenni szegény iparosainknak s megyei földmivelő szegény székelyeinknek, hogy gyermekeiket ne legyenek kénytelenek az általuk űzött, de megélhetést nem biztosító foglalkozásban nyomorgatni, hanem a megélhetést biztosító kőfaragászati és agyagipari pályára képeztethessék. Ezen szakiskolában a tanítás ingyenes” − olvasható a Kolozsvár című lap 1892-es számában. 

Az elérhető korszerű tudással új lendületet vett a korondi fazekasság, míg az 1820-as években ötven mestert tartottak számon, a századfordulóra ez a szám háromszázhatvan fölé emelkedett. A szakiskolában az akkori legmodernebb technológiákat is megismerhették, így a század végén teret hódító mázas kerámiakészítést is, amely a fiatal tanulóknak köszönhetően hamar bekerült az idősebb korondi mesterek repertoárjába. 

Ezzel párhuzamosan nyitotta meg mázasedénygyártó-műhelyét Gáspár Gyula. „Gáspár a régi székely fazekasárukat akarja új életre kelteni s amellett, hogy olcsó portékát árusít, a művészetet és igy a szépet sem téveszti szeme elől s gyártmányaiban a magyaros, illetőleg régi székely stílust használja fel nagyon tetszetős díszítésnek. Jól esik, hogy ezt a megérdemlett dicséretet olyan iparosról kell mondanunk, aki ezen a pályán tulajdonképen csak jövevény, mert azelőtt mint hivatalnok működött” − adta hírül a Magyar Üveg- és Agyagujság 1908. januári száma.

A korondi fazekasok eleinte elsősorban vörös, mázatlan főzőedényeket, puliszka-, káposzta-, tejfőző fazekakat, káposztasarvaló kondért, szilvaízes edényeket készítettek, amelyeket kiválóan lehetett használni az akkori cserepes tűzhelyeken. 

Ezek mellett nagy népszerűségnek örvendtek a korsók, a tálak és az ételhordásra szánt kantáros fazekak is. Az edények leggyakoribb motívumai közé tartozik a békét szimbolizáló madár és a tulipán mellett a családfa és a különböző címerek is. A fehér mázas alapra jellemzően kékkel, illetve pirossal díszített feketével festenek − a szászos kék motívumok és a hagyományostól eltérő cifra vázák a két világháború között bukkantak fel.

Kép

Fotó forrása: Profimedia − Red Dot

A tömeggyártás kezdetei 

Az I. világháborút követően tovább folytatódott a korondi fazekasság története, az első jelentős változást az 1920–30-as évek fordulója hozta el. Előbb a Bertalan–Kacsó-féle gyár, majd a Katona Üzem, két magántulajdonú kerámiagyár kezdte meg működését, amelyeket 1936-ban a rövid életű Patria követett. Ebben az évtizedben jött létre a magánfazekasokat tömörítő Szepesi Szövetkezet is. Az 1940-es évekre a korondi kerámiatermékek már egész Európában ismertté váltak. A II. világháború után a kerámiagyárakat államosították, de a település első számú megélhetési forrása továbbra is a fazekasság maradt. 

„Korondon 1951-ben manufaktúra jellegű kerámiaüzem létesült, jelenleg 140 munkással dolgozik, s évente mintegy 3 millió lej értékű árut állít elő. Ősszel megkezdik az üzem kibővítését, mert amint István Lajos, az üzem keramikus mestere mondja: »Háromszor annyit is el tudnának adni, mint amennyit most termelünk. Huszonöt külföldi országnak szállítunk Kanadától Japánig, 25 ezer darab virágos tányért és 100 ezer cujkás korsót rendeltek a tengerpart vendégeinek, akik azokat emléktárgyként magukkal vihetik«” − írta az Új Élet 1968-as száma.

A kerámiakészítés nulladik pontja volt az agyag kiásása, tisztítása és őrlése, amit ma már ritkán végeznek a fazekasok, hiszen az alapanyag egyszerűen megvásárolható. 

Az igazi kihívás a korongozással veszi kezdetét, ahhoz, hogy az alaktalan agyaggombóc formát öltsön, nagy türelemre és hozzáértésre van szükség. 

Ha kész a forma, jöhet a kaolinozás, vagyis a kerámia alapozása, amikor az edény elnyeri fehér alapszínét, amit már a festés követ − hagyományosan ezt a korondi asszonyok végzik. Az utolsó lépés az égetés, a több mint kilencszáz fokos kemencében nyolc-tíz órát töltenek el az edények, ezt követően zománcozzák, majd újraégetik őket.

A különleges fekete kerámiák gyártása az 1960-as években kezdődött, 1974-ben pedig új gyárat létesítettek, amely a rendszerváltozást követően Vestra néven alakult részvénytársasággá. Az üzem termelése az 1990-es évek közepére leállt, a korondi kerámiák gyártása teljesen visszakerült a fazekasok műhelyeibe. Erdély egykor közel hetven fazekas központjából mára már csupán Korond maradt fenn, ahol napjainkban több mint hatszáz mester készíti a közismert edényeket, megőrizve a hagyományos technikákat, például a kiégetést a fatüzelésű kemencével. Az erdélyi kirándulások kihagyhatatlan úti céljaként a korondi kerámia népszerűsége továbbra is töretlen.  

A cikk a Carola Egyesület támogatásával készült.