Afrikai minimalizmus, avagy semmi fölöslegeset az új évre!

Afrika színes etnikai összetétele rengeteg különböző babonát és újévi szokást von maga után, így rendkívül nehéz pusztán egyet kiválasztani, azonban úgy tűnik, a Dél-afrikai Köztársaság megnyerte a világ legveszélyesebb újévi babonáinak versenyét.

A magyar hagyomány szerint az új év első napján semmit sem szabad kidobni a házból, ezzel ellentétben a johannesburgi lakosok szélsőségesen más véleményt képviselnek. Johannesburgban ugyanis az a szokás uralkodik, hogy semmit sem szabad átvinni az új évbe, ami fölösleges. Ezt persze lehetne metaforikusan is értelmezni, azonban Afrikában szó szerint veszik, vagyis mindentől megszabadulnak, ami lom és kacat.

Elképzelhetnénk idillikus bolhapiacokat vagy kirakodóvásárokat szilveszter napján, de a valóság mást mutat. 

Johannesburgban ugyanis a hagyomány szerint a fölöslegessé vált tárgyaktól egyedi módon szabadulnak meg, mégpedig az ablakon keresztül dobják ki a kisebb bútordarabokat, konyhai eszközöket, használati tárgyakat vagy a megunt ruhákat és a gyerekek lestrapált játékait. 

Ez a gyakorlat potenciálisan veszélyes a járókelőkre és az utcán parkoló járművekre nézve is, ezért a hatóságok egyre inkább próbálják visszaszorítani, ugyanis számtalan példa volt arra, hogy valakit eltalált egy kopott lábas vagy egy használatból kivont turmixgép. Ma már néhány közösség biztonságosabb alternatív ünneplési formákra váltott, például eladományozzák a felesleges, mégis jó állapotban lévő tárgyakat, vagy közös ünnepi eseményeket szerveznek, ahol egymás közötti adásvétel történik, így egy kis bevétellel is számolhatnak a résztvevők.

A balesetveszély miatt manapság már büntetik ezt a szokást, így az ablakon keresztül történő lomtalanítást felváltották a színes karneválok, ünnepi felvonulások.

A buddhista harangok 108 ütése Japánban

A 108 harangütés, avagy a Joya no Kane az újévi ünnepek egyik legszimbolikusabb és legjelentősebb buddhista szertartása, amit az év utolsó napján, december 31-én tartanak a templomokban. A 108 harangütés hitviláguk szerint az emberi létezést megnehezítő vágyakat és szenvedéseket, azaz a klesákat szimbolizálja. 

Úgy vélik, az embereknek 108 ilyen negatív érzelmi vagy szellemi kötöttsége van, például a düh, az irigység, a büszkeség vagy a tudatlanság.

A harangütések során ezeket a létezést nehezítő bűnöket próbálják száműzni, hogy az emberek megszabadulhassanak a szenvedésektől, és tiszta lélekkel kezdhessék a következő évet. Japánban ez a hagyomány mély, kulturális gyökerekből fakad, és még azok számára is fontos spirituális pillanatot jelent, akik nem kifejezetten vallásosak. 

Bár a hagyomány alapjai változatlanok, a modern Japánban néhol kisebb, szimbolikus ceremóniákat is tartanak, és egyes templomok a turisták számára is megnyitják ezt a meghitt, bensőséges szertartást, hogy szélesebb körben népszerűsítsék a szokást. Ez a rituálé egyfajta közösségi élményt is nyújt, amely a múlt, a jelen és a jövő szimbolikus összekapcsolását ünnepli.

Kép

Fotó forrása: Wikipedia

Az Amerikai Egyesült Államok és a nagy New York-i Ball Drop

A mainstream szokások vizeire evezve jöjjön a Ball Drop, ami az egyik legikonikusabb újévi esemény a világon, és nem csak a hollywoodi filmek szilveszteri jeleneteiből lehet ismerős, hiszen évente több százezer turistát vonz New York városába.

Ha a Ball Drop hagyományának kezdeteit akarjuk feltárni, akkor egészen 1907-ig kell visszamennünk az időben, ugyanis ekkor szervezték meg először ezt az eseményt a One Times Square épület tetején. A Ball Drop-ot először Adolph Ochs, a The New York Times hajdani tulajdonosa szervezte meg, az épületben tartott szilveszteri tűzijáték-sorozat mellé, azzal a nem titkolt céllal, hogy népszerűsítse a Times-t és annak új főhadiszállását, miközben az épületben bált adott az üzlettársak és dolgozók számára.

A hagyományos eseményt azóta minden évben megtartják, mindössze egyszer maradt el: az 1942-ről 1943-ra virradó éjszakán, a második világháború miatt, amikor áramszünetet rendeltek el. Az emberek ekkor gyertyafényes csendes imádsággal ünnepeltek.

De hogyan is zajlik manapság ez az ünnepi esemény? A nézőközönség már a kora délutáni órákban összegyűlik a Times Square-en, ahol a közel egymilliós részvétel miatt a tér környékén utcalezárásokat és biztonsági ellenőrzéseket tartanak, így egészen biztos, hogy a legtöbb New York-i rendőrt szilveszter éjszakáján a Times Square-n lehet megtalálni.

Az eseményt élő zenei fellépések, hírességek megjelenése és különböző előadások előzik meg, 2006 óta pedig már az is tradícióvá vált, hogy 23:55-kor elkezdik lejátszani John Lennon klasszikusát, az Imagine-t, amit 2010 óta mindig a meghívott előadóművész énekel el. A szerencsés kiválasztott idén nem más lesz, mint Mickey Guyton. 

Pontosan 23:59-kor pedig elindítják a golyót az épület tetejéről, és az egyperces ereszkedés alatt a tömeg visszaszámol. Az éjféli csengőszóra a színekben pompázó, világító golyó, melyet tűzijáték és konfetti kísér, eléri a célját, és ezzel az új év hivatalosan is elkezdődik. Az amerikai babona szerint ekkor érdemes fogadalmakat kötni a következő évre, és a szilveszteri csók eredete is a Ball Drophoz köthető.

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

Spanyolország és a tizenkét szem szőlő története

A spanyolországi tizenkét szem szőlő szokása, vagyis a „szerencse tizenkét szeme” (spanyolul: las doce uvas de la suerte) a közösségi médiának köszönhetően egy csapásra világszerte az egyik legismertebb spanyol hagyománnyá vált. Ez a tradíció szilveszter éjszakájához köthető. Az emberek Spanyolország-szerte – és néhány más spanyol ajkú országban is – az éjféli harang tizenkét kongásával egyszerre elfogyasztanak tizenkét szem szőlőt, ami az új év szerencséjét hivatott biztosítani.

Ez a tizenkét szem szőlő az új év tizenkét hónapját szimbolizálja, így minden elfogyasztott szőlőszem egy-egy hónap sikerességét igyekszik beteljesíteni. 

A babona szerint, ha valaki képes időben elfogyasztani az összes szőlőt, az a következő évben szerencsés, boldog és egészséges lesz.

Az esemény ünnepélyes, de egyben vidám is, ugyanakkor egyes spanyol emberek véresen komolyan veszik a szokást. A családok és barátok összegyűlnek az asztal körül, a szőlőevést kapkodás és sok móka kíséri, hiszen nem könnyű a harangütések ritmusában tartani az evést. Vannak, akik tudatosan apróbb szőlőszemeket választanak, hogy könnyebb legyen megenni őket. Olyanok is akadnak, akik különleges előkészületeket tesznek, például meghámozzák vagy kimagozzák a szőlőt, nehogy egy óvatlan mozdulat vagy egy félrenyelés meggátolja az új év sikerességét. 

A hagyomány legújabb hulláma szerint személyes kívánságokat vagy célokat kell társítani az egyes szőlőszemekhez, így rögtön tizenkét fogadalommal indulhat az új év. Ez a szórakoztató és latinosan bohém szokás, amely egyedülálló módon ötvözi a szerencsekeresést és az év végi közösségi ünneplést, mára a spanyol kultúra szerves részévé vált. 

Milyen járművet válasszunk? 

Ha kézenfekvőnek tűnik is valahová repülővel érkezni, az már részletesebb kutakodást igényel, hogy az adott környék bejárása tömegközlekedéssel vagy bérelt autóval gazdaságosabb és tartalmasabb-e. Ha az autóbérlés mellett döntünk, a bonyodalmak elkerülése érdekében érdemes időben utánajárni, hogy az autókölcsönző cég nem csak hitelkártyát fogad-e el fizetési eszköznek (ez cégenként változik), továbbá mekkora összeget zárol a számlánkról biztonsági letétként. 

Az sem mindegy, hogy – ez pedig különösen online foglalásnál jellemző – egy esetleges káresemény esetére nem olyan biztosítást köt-e velünk, amely szerint a kárt mi álljuk, és csak utólag téríti meg nekünk egy harmadik fél. 

Ha tehetjük, ezt a megoldást kerüljük. Kedvezőbb olyan biztosítást kötni, amely közvetlenül mindent fedez. Aki pedig nem vesződne a vezetés izgalmaival és egy rábízott járgány felelősségével, annak sok vidéken felettébb romantikus közlekedési módot kínál a vasút: kötött pályán is lehet kötetlenül élvezni az utat. Csak tájékozódjunk a menetrendről: egyes országokban például vasárnap egyáltalán nem jár vonat! 

Mit kínál az autóbuszos kirándulás? 

Ha busszal barangolnánk be egy adott vidéket, lélekben készüljünk fel arra, hogy külföldön buszozni mindig élmény. Bár sosem tudhatjuk előre, hogy – az ablakból megcsodálható tájakon túl – pontosan miért lesz az. Az ismeretlen útvonalak számos meglepetést tartogatnak. Mediterrán országokban például a bájos települések romantikus sikátorai és a hegyeket körbekanyargó szerpentinek eleve kihívásokat jelentenek a sofőröknek. Olaszországban előfordul, hogy egy busz teljes utazóközönsége egy emberként szurkol a vezetőnek, hogy elnavigálja a járművet egy, az oldalát szinte súroló, szembejövő teherautó mellett. Ilyenkor a felek egy darabig méregetik egymást, reménykedve, hogy a másik tolat majd vissza addig, ahol kiszélesedik kissé az út. 

Az íratlan udvariasság szerint annak kell kezdenie a manővert, aki mögé még nem ért oda másik jármű, ám előfordul, hogy pepecselés közben mindkét sávban felgyűlik egy kisebb sor.  

Ilyenkor az előzékenyebb enged – és tolat vissza a mögötte lévő pechesekkel együtt. Ebből a példából is látszik, hogy egy képzett sofőr és egy jó állapotú busz külföldön is főnyeremény! Tóth Sándor, a Pest Vármegyei Kormányhivatal Közlekedésfelügyeleti Főosztályának főosztályvezetője is figyelmeztet erre: „Szervezett utazások során az autóbuszok nagy méretük és össztömegük miatt fokozott veszélyt jelenthetnek a közúton közlekedőkre. Az elmúlt években a fedélzeti kamerák elterjedésének köszönhetően egyre több olyan videót fedezhettünk fel az online felületeken, amelyeken látható, hogy a baleset bekövetkezéséért gyakran a nem megfelelően karbantartott járművek a felelősek. A hatóságok ezért fokozott figyelmet fordítanak az autóbuszok állapotának vizsgálatára. A közutakon végzett rendszeres ellenőrzések célja, hogy kiszűrjék a műszaki hibás járműveket. Egy hibás fékrendszer, egy elhasználódott gumi vagy egy, a kötelező pihenőidőt figyelmen kívül hagyó, fáradt gépjárművezető egy pillanat alatt tragédiát okozhat! Az ellenőrzések révén nemcsak a sofőrök és az autóbuszok biztonságát garantálhatjuk, hanem a személyautók utasainak életét is megvédhetjük” – állapítja meg a szakértő. 

A szálláshirdetések két oldala 

Az eljutási, közlekedési mód kiválasztása mellett érdemes kiemelt energiát fordítanunk a körültekintő szállásfoglalásra is – mégsem mindegy, mennyire komfortos miliőben töltünk el napokat. Ha hűvösebb hónapban utazunk, külön keressünk vagy kérdezzünk rá a szállásadónál, hogy milyen típusú fűtés van a szálláshelyen. 

Gyakori probléma, hogy egy szállás túl zajos, akár éjszaka is – mivel ablaka egy főútvonalra néz, vagy alatta egy késő estig nyitva tartó bár van –, amivel csak a helyszínen szembesülünk. 

Hogy ne járjunk így, az interneten fellelhető véleményekből (szimplán a Google által feldobottakból vagy akár a Google Mapsen látható utcaképből) előzetesen jól „körbeszaglászhatunk”. A hivatalos szállásleírások virágnyelve is árulkodó: ami „frekventált helyen” vagy „mindenhez közel” helyezkedik el, az valószínűleg hangos is. Ami „remek tömegközlekedéssel” csábít, onnan jó eséllyel semmit sem fogunk gyalog egykönnyen megközelíteni. Ahonnan pazar kilátás nyílik, ott tisztázzuk, lépcsőznünk kell-e vagy liftezhetünk is az emeletre, ha előbbi gondot okoz. Ami pedig napfényes, ott kérdés, hogy van-e bármilyen sötétítés.

Tájékozódás és biztonság 

A fentiek csupán kiragadott példák, amelyekről egy-egy szállás weboldala mellett szállásgyűjtő oldalakon is tájékozódhatunk, ahol a szállásadók leírása mellett korábbi vendégek tapasztalatait is olvashatjuk. Utóbbiak az igazán irányadók, bár ezek közt is akadnak udvariasan finomkodók, ám beszédesek, ha tudunk a sorok közt olvasni. A fent leírtak azonban még csak a szállás jellemzői voltak, miközben az sem mindegy, magát a foglalást – a pénzmozgást is beleértve – kellőképp biztonságosan bonyolítjuk-e le. Jó tudni, hogy a Pest Vármegyei Kormányhivatal fogyasztóvédelmi szakemberei folyamatosan ellenőrzik a vállalkozások, így a szállásadók weboldalait is. Dr. Miklós-Illés Gergely, a Fogyasztóvédelmi Főosztály Kiemelt Fogyasztóvédelmi Ügyek Osztályának osztályvezetője szerint „sokan nem veszik figyelembe, hogy a közvetlen foglalás, azaz amikor a szállásadó weboldalán keresztül foglalunk, sokkal előnyösebb lehet. Egyrészt direkt foglalás esetén nagyobb az esélyünk arra, hogy rugalmasabb feltételekkel találkozzunk. Másrészt a fogyasztóvédelmi jogok tekintetében is nagyobb biztonságot nyújt a közvetítő nélküli kapcsolat a szolgáltatóval. 

A vonatkozó jogszabályok világosan meghatározzák a szállásadók kötelességeit és a fogyasztók jogait. A szállásadónál történő foglalás esetén könnyebb érvényesíteni ezeket a jogokat, hiszen nem kell a közvetítővel bajlódni. 

Gyakran tapasztalható a gyűjtőoldalak esetében, hogy a problémás helyzetek kezelését bonyolítja a harmadik fél jelenléte, amely gyakran megnehezíti a kommunikációt. Érdemes ilyenkor közvetlenül a szállásadót megkeresni, hiszen így jogi szempontból is biztonságosabb és rendezettebb a helyzet” – hívja fel figyelmünket a szakember. 

Utasbiztosítás és Európai Egészségbiztosítási Kártya 

Ha van mivel közlekednünk és hol aludnunk, az is lényeges – sőt mindennél fontosabb –, hogy legyen utasbiztosításunk, mert bárkit bármikor érhet váratlan baleset vagy betegség. Ahhoz, hogy megkapjuk a megfelelő orvosi ellátást külföldön, érdemes utazás előtt kiváltanunk az Európai Egészségbiztosítási Kártyát is, amely Pest vármegye harminchárom kormányablakában is térítésmentesen igényelhető. Az Európai Egészségbiztosítási Kártya birtokában igénybe vehetők az Európai Gazdasági Térség államaiban való tartózkodás során felvetődő orvosi alapellátások. A kártyát a magyar egészségügyi szolgáltatásokra jogosult személyek igényelhetik a kormány­ablakokban személyesen vagy meghatalmazott útján – kiskorúak esetén szükséges a törvényes képviselő közreműködése –, továbbá akár online ügyfélkapun keresztül, illetve postai úton is. Igazán kedvező, hogy kiállításától számítva tíz évig érvényes.  

A cikk a Pest Vármegyei Kormányhivatal támogatásával készült

Akit mások reggeliztettek és uzsonnáztattak

Bíró Dalmát és húgát édesanyja egyedül nevelte. A szociális érzékenység, a szolidaritás és a másik tisztelete már gyerekként beivódott a személyiségébe. Sok időt töltött a „grundon” a barátaival, akik széles spektrumon mozogtak; voltak közöttük társadalmilag deklasszált elemek, romák, de külföldi szülők gyereke is, illetve olyan, akinek Óbudán a Goldberger gyárban dolgoztak a szülei. 

„A legjobb barátnőm, Reitmayer Ildikó mamája a Belügyminisztérium óvodájából hozta a maradékot, és mindig meguzsonnáztatott” – eleveníti fel emlékeit Dalma a kályha mellett. „A szomszéd cigány barátom, Laska Béla mamája pedig reggeliztetett. 

Ezek a megnyilvánulások olyan mélyen beépültek a zsigereimbe, hogy a cselekedeteimet is meghatározták. Amikor a harmadik világban nagyon szegény környezetben dolgoztam, mindig jött valaki, akit reggelivel vagy ebéddel kínáltam. 

Nem tudtam elképzelni, hogy ne osszam meg a számomra már hozzáférhető élelmet.” 

Dalma édesanyja a túlélésért küzdött, hogy legyen betevő falat és tiszta ruha. Elmondása szerint ő a mamájától tanulta, hogy nem szabad elveszíteni a méltóságot az anyagi háttértől vagy attól függően sem, hogy ki hová születik. Dalma ezt olyan országokban is megtapasztalta, amelyek a világ szegénységi listáján a 170–190. helyen állnak. „Kambodzsában Pol Pot után vagy Jemenben a kilencvenes évek végén olyan erős emberekkel találkoztam, akik a méltóságukat sosem veszítették el. Jemenben nincsenek az utcán koldulók, mert megalázónak érzik. A méltóság összefügg a szolidaritással és a másik tiszteletével is.”

Khmerül beszélni előny

Bíró Dalma 14-15 éves lehetett, amikor a KGST országok keretein belül a harmadik világból hívtak fiatalokat Magyarországra. Megismerkedett egy kambodzsai fiúval is, akivel sokat beszélgettek. Amikor Svédországban, Lund egyetemén másoddiplomázott, elvégzett egy kurzust nemzetközi fejlesztés és segélyezés tematikában, ahol a fókuszba a fejlődő világban élő emberek felkészítése került. A svéd kormány épp akkor keresett önkénteseket Kambodzsába, a Pol Pot utáni szabad választásra.

„Ez nagyon vonzott – meséli a nemzetközi aktivista. – Jelentkeztem a felhívásra, és hogy előnyt szerezzek, elkezdtem khmerül tanulni. Amikor a felvételiztetőkhöz kerültem, ájultan néztek, mert rajtam kívül senki sem tudott ezen a nyelven. 1993-ban Kambodzsa fővárosában, Phnom Pehnben déli 12 órakor a külügyminisztériumban várakoztam, hogy megkapjam a munkavállalási engedélyem meghosszabbítását. Ebédszünet volt, és az alkalmazottak forgóztak a pingpongasztal körül. 

Én, mint hosszú orrú – ahogy a fehéreket hívták – megkérdeztem, hogy beállhatok-e. Mindenkit kiejtettem, és velem szemben már csak egy khmerül beszélő fiatalember maradt.

Hamarosan kiderült, hogy tanult Magyarországon húsz évvel azelőtt. Soha többet nem kellett sorban állnom a meghosszabbításért.” 

Kép

Bíró Dalma a washingtoni Fehér Ház előtt − Forrás: Bíró Dalma

Nobel-békedíj a taposóaknák betiltásáért

Jelenleg nemzetközi egyezmény tiltja a taposóaknák gyártását, kereskedelmét és felhasználását, de ehhez az eredményhez évek hosszú küzdelmére volt szükség. Bíró Dalma és munkatársai – a taposóaknák betiltására szervezett nemzetközi kampány önkénteseiként – 1997-ben Nobel-békedíjat kaptak.

A lelkes nő két éven át járta Kambodzsa falvait, és leült az emberekkel beszélgetni. Az első szabad választásra készült, és a nők szerepét kutatta. A lakosság hatvanöt százaléka nő volt, mert Pol Pot főképp a férfiakat ölte meg. Virágoztak a női mozgalmak, a sportközösségek, az összefogás a fogyatékossággal élőkért és az aknaáldozatokért.  „Ha felszeded az aknákat, az még nem jelenti azt, hogy tiszta a föld, mert a monszuneső fellazítja a talajt, és az aknák vándorolnak. Az akna egyik fő tulajdonsága, hogy nem megölni akar, hanem a társadalmat paralizálni – veszítsd el a kezed, a lábad, menjen tönkre a család, mert a gyereknek évenként új protézist kell kapnia, ami a család éves anyagi bevételét felemészti. A barátnőmmel békesétákat tartottunk, egyik faluról a másikra jártunk, az erőszak és fegyver nélküli megbékélésről beszéltünk. Láttuk, hogy nem elég halat adni az éhezőnek, hanem meg kell tanítani halászni, hogy visszailleszkedjen a társadalomba. Terveztünk egy nemzetközi konferenciát, és készültünk az emberi jogok világnapjára. 

A focistadionba a király is megérkezett, és én elé álltam. Meghatódott, hogy felkaroltuk ezt a témát, hiszen nem telt el úgy óra, hogy ne robbant volna fel valaki vagy valami. 

Az ő segítségével sikerült megvalósítani 1995-ben a világ első olyan konferenciáját, ahol a taposóakna betiltására irányuló nemzetközi egyezmény létrehozásának előtárgyalása és stratégiázása történt.”

Ezek után Ausztria és Magyarország között is elkezdték felszedni az aknákat, hogy szabad átjárás nyíljon a két ország között. A Szaharában milliós nagyságrendű, Jemen és Omán között is óriási mennyiségű az akna. Ez sziszifuszi munkának tűnik, mert a biztonság miatt csak kézzel lehet a földből eltávolítani, de 2030-ra határidőt szabtak az együttműködő országok az eltávolításra.

Ötezer siket ember a Margit híd és a Lánchíd között

A Nobel-békedíjas aktivista nemzetközi mobilizációs munkájára Kofi Annan, az ENSZ hetedik főtitkára is felfigyelt. Az ő felkérésére Bíró Dalma bejárta a Közel-Keletet, civil és kormányközi párbeszédeket kezdeményezett, valamint a fogyatékossággal élő személyek ENSZ-egyezményének tárgyalását készítette elő. 2007 májusában a Siketek és Nagyothallók Országos Szövetségénél kezdett el dolgozni, és december 3-ára, a fogyatékossággal élők világnapjára világméretű mozgalmat szervezett.

Nemzetközi szakértőket hívott a magyar parlamentbe, akik arról tárgyaltak, hogy mit tehetnének hazánkban a siketek, értelmi fogyatékosok, mozgáskorlátozottak és pszichoszociális fogyatékossággal élők érdekvédelméért. „Aznap ötezer siket ember állt fel a Margit híd és a Lánchíd között, hogy követelje a jelnyelvi törvény megvalósítását” – idézi fel Dalma az eseményeket.

„Magyarország a világon elsőként készített alternatív jelentést a fogyatékosság kérdésében, ami nemzetközileg is iránymutató cselekedetként és modellként szolgált.”

Bíró Dalma a mozgalomban az alulról építkezést hangsúlyozza. „Nem az a lényeg, hogy elmondjam a másiknak, mit kell tennie – vallja –, hanem képessé kell tennem őt arra, hogy meglépje, amit jónak lát. Helyzeteket generálok a beszélgetésben, hogy megszülethessen a felismerés. Ha csak rosszul érzem magam egy adott helyzetben, az kidobott energia. Mindig cselekedni kell és kis lépésekben gondolkodni.” 

Agresszió helyett párbeszéd

Bíró Dalma öt évvel ezelőtt csatlakozott az Állítsuk meg a gyilkos robotokat! kampányhoz. A gyilkos robotok mesterséges intelligenciával működő fegyverrendszerek, amelyek önálló tanulásra képesek az algoritmusok alapján. „Nincsenek érdemi emberi ellenőrzések, senki nem ül egy eldugott bunkerben, hogy irányítson, hanem a megadott információk alapján, élet-halál kérdésében kell döntést hoznia egy gépnek – érzékelteti az aktivista a helyzet súlyosságát. – Látjuk a mesterséges intelligencia hozzáadott értékeit is, amelyek jobbá tehetik a társadalmunkat, de figyelembe kell venni a digitális dehumanizáció okozta károkat. 

Ez jelentkezhet a bankban, ahol a bevitt adatok alapján algoritmusok döntik el, hogy valaki alkalmas-e egy hitelre. 

A munkatársaimmal konferenciákra, fesztiválokra, iskolákba járunk, ahol modellezzük, ki mit tehet az érdemi emberi ellenőrzés megmaradása érdekében. A párbeszéd híve vagyok, nem az agresszióé.”

Az Európai Unió egyezményokmánya, amelyet elfogadtak a mesterséges intelligencia szabályozásáról, nem tér ki arra, hogy háborúban és honvédelemben milyen normák érvényesüljenek. „A mozgalom tíz éve lobbizik a nemzetközi egyezményért, de úgy érezzük, más a társadalmi környezet, mint 1995-ben Kambodzsában. Megszűnt az országok közötti bizalom. Többet költünk fegyverekre, mint a második világháborúban. A fegyverek fejlesztése mögött geopolitikai megfontolások állnak, a határvonalak újrapozicionálásának szándéka. Azt szoktam mondani, hogy fegyverkezzünk fel a párbeszédre, az sokkal hasznosabb” – állítja Bíró Dalma aktivista, aki nem adja fel egykönnyen a harcot.

Izgalmas időutazásban elevenedik meg a színpadon Szabó Magda anyai nagyszüleinek családja, az édesanyja, Jablonczay Lenke, az édesapja, Szabó Elek, és Cili, a különleges testvér, de Szobotka Tibor, az imádott férj is és nem utolsó sorban a legfontosabb helyszín, Debrecen. Felvillan Kumacs és természetesen végig jelen van Szabó Magda. Minden színház- és irodalomrajongónak ajánljuk, a nézők visszajelzése alapján a felejthetetlen másfél órás előadás energiát ad a szürke hétköznapokhoz és ha lehet, még közelebb hozza az írónőt az olvasókhoz. Arra ösztönöz, hogy újra olvassuk Szabó Magda könyveit, amelyeket nemcsak hazánkban, hanem szerte a világban sokan ismernek és szeretnek, hiszen számos nyelvre lefordították regényeit.

Kép

Fotó forrása: Várkert Bazár

Az előadás Daragics Éva közreműködésével jött létre. Az írónőt Gajdó Delinke színművész alakítja, aki így nyilatkozott az írónőről: „Drága Magdus – remélem, megbocsájtja nekem, hogy mint minden szerettemet, őt is becézem – olyan gyermek, nő, feleség és ember volt minden gyengeségével, gyengédségével, erejével, konokságával, hitével és olyan író nyitottságával, rejtelmességével, gazdagságával, akit nem lehet nem szeretni, nem lehet nem játszani, nem lehet nem megmutatni minél több embernek, minél több olvasatban, minél több megvilágításba”

Egy százlakásos, több tízemeletes házból álló társasház hetven négyzetméteres lakásában lakunk. A mi házunk 2006-ban teljes körű felújításon esett át, ekkor új kazánt és nyílászárókat is kapott az épület. Ezután költöztünk be. A lakás első emeleti és keleti tájolású: ez azt jelenti, hogy a nap reggel és délelőtt a nappalit – nyáron a nappali előtt lévő teraszt – süti, a redőnyökkel ellátott hálószobákba pedig délután négy óra után érkezik. 

A kedvező adottságoknak köszönhetően a nyári időszakban eddig sosem éreztük szükségét a légkondicionálásnak, télen viszont szembesülünk azzal, hogy a lakás igencsak jól szellőzik (a penészedéstől biztosan nem kell tartanunk), és nemcsak a nyílászárók rögzítése mentén, hanem a falakon át is. A ház szigetelése valahogy elmaradt a felújítás során. 

Ha van lehetőség a szigetelés és a nyílászárók korszerűsítésére, akkor ez a legjobb kiindulási alap: már ezzel a lépéssel nagyjából a felére csökkenthető a lakásunk fűtésienergia-igénye, de egy százlakásos társasház esetében ennek megszavazása korántsem egyszerű.

Így egyelőre maradnak az egyéni megoldások. Ezek pedig a nyílászárók cseréjére vagy javítására és a ház központi gázfűtése melletti kiegészítő megoldásokra korlátozódnak. A korszerűtlen nyílászárók cseréjével önmagában megtakaríthatunk legalább húsz százalékot. Ezután számításba jöhetnek a különböző hőszivattyús megoldások. Akár a fűtési rendszer teljes felújításáról, akár a meglévő kiegészítéséről van szó. 

Mi is az a hőszivattyú? Egy olyan technológiáról van szó, amely a környezetből (levegőből, vízből, talajból) vesz fel energiát, és egy közvetítő közeg (víz vagy speciális hűtőközeg) segítségével egy másik helyre szállítja, ahol a kívánt hőmérsékletet biztosítja. Minden háztartásban van legalább egy hőszivattyús készülék: ez a hűtőgép. De a kondenzációs szárítógépek is ezen az elven működnek. A split- vagy osztott klímák közül ma már több modell nemcsak hűteni, hanem fordított üzemmódban fűteni is képes. 

Így a nyári, klasszikus légkondizás mellett a téli fűtés során is számításba jöhet a használatuk. 

A tavalyi energiaár-változások sokakat arra ösztönöztek, hogy a gáz- vagy egyéb (például konvektoros) fűtést legalább részben a hetvenöt százalékban megújuló és huszonöt százalékban elektromos energia kombinálását alkalmazó hőszivattyús berendezésekre cseréljék (vagyis a fűtési rendszerüket ezzel a megoldással egészítsék ki) elsősorban abból a célból, hogy kevesebb legyen a fűtésre fordított energia költsége. Ha emellett döntünk, semmiképp ne rohanjunk, és ne vásároljunk alapos tervezés nélkül. 

Ahhoz, hogy az adott fűtési rendszerünkhöz a legjobb kiegészítő megoldást megtaláljuk, és azon belül is a megfelelő teljesítményű készüléket válasszuk, jól fog jönni a szakértő segítsége. Ha nem a lakásunk méretéhez és tulajdonságaihoz passzoló készüléket választunk, alul- vagy túlbecsüljük a teljesítményszükségletet, könnyen a költségcsökkentő céljainkkal ellentétes eredményre juthatunk. Azt is számításba kell venni a döntés meghozatalakor, hogy egy splitklíma működése hangosabb és levegőáramlást generáló megoldás.

Ezért is jön jól a szakértő javaslata, hogy a beltéri egység úgy legyen elhelyezve, hogy a komfortérzetünk is megmaradjon. A rendszeres karbantartásra is gondolnunk kell: ha télen is, és nyáron is használjuk a légkondicionálót, akkor évente kétszer kell ehhez szakembert hívnunk. A beltéri egységben ugyanis idővel kórokozók telepedhetnek meg, amelyek a légárammal bejuthatnak a lakás légterébe. 

De a kültéri egység is eltömődhet például porral vagy falevelekkel, és ez rontja a hatékonyságot. A tervezéshez és a vásárláshoz, valamint a beüzemeléshez és a későbbi karbantartáshoz is szükségünk lesz tehát szakemberekre. 

Tekintettel arra, hogy a fűtésre fordítjuk az energiafelhasználásunk közel háromnegyedét, nagyon jó befektetés lehet, ha megtaláljuk a számunkra ideális megoldást. 

Általánosan elmondhatjuk, hogy egy levegő-levegő hőszivattyúban felhasznált minden egyes kilowatt villamosenergia 3-4 kilowatt megújuló, a levegőből kinyert hőenergiát jelent. Ha ez az érték eléri a 3,4-et (vagyis, ha a készülék úgynevezett SCOP-értéke legalább 3,4), akkor jogosultak lehetünk a kedvezményes H-tarifa használatára is, amely a jelenleg legkedvezőbb villamosenergia-árat biztosítja számunkra a fűtési szezonban, azaz október 15-e és április 15-e között. 

Ehhez a helyi áramszolgáltatóval szerződést kell kötnünk, és külön mérőórát kell felszereltetnünk. Társasház esetében ennek a lehetőségét érdemes előzetesen egyeztetni a közös képviselettel. A döntés gondos tervezést és némi számolgatást igényel, de szerintem megéri a fáradságot, mert lehet, hogy tudunk költséghatékonyabb és környezetbarátabb megoldást találni.

A cikk Mészáros Fanni Kis döntések, nagy dilemmák című sorozatának keretében jelent meg a Képmás magazinban. További részei itt érhetőek el.

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

A művészet a fogságba is elkísérte

„Nem művészet, amit csinálok, csupán mesterség, mihez viszont – úgy érzem – az egész életem kevés lesz, hogy megtanuljam” – vallotta Csergezán Pál egyik ismerősének, máskor „törvénytelen festőnek” definiálva magát. De ki volt a Vukot, Hút és sok más kedves regénybeli karaktert életre keltő illusztrátor valójában? 

„Csergezán Pál valóságos ikon vadászkörökben, aki a Nimród magazin művészeti vezetője volt, még az 1980–90-es években is. Nemzetközi és hazai vonalon egyaránt nagy elismertségre tett szert, sőt néhány évig még a perzsa sah festőjeként is dolgozott” – idézi föl Kőhalmy Tamás. A Soproni Egyetem címzetes egyetemi docense, aki a vadászat és a kultúra kapcsolatát oktatja a hűség városában és a gödöllői MATE-n (olykor Csíkszeredában is), hozzáteszi: sikerei ellenére idehaza a hivatalos művészeti körök negligálták, hiába bizonyította tehetségét számos fórumon. 

Hiszen a festészet mellett könyveket illusztrált, készített rajzokat diafilmekhez – például A dzsungel könyvéhez –, kerültek ki a kezei alól sokszorosított grafikai alkotások, sőt még képregények is. 

Gondolta volna az olvasó, hogy amikor gyermekével az említett diafilmet nézik, vagy Fekete István Hú, Lutra vagy Vuk című regényeit olvassák, Csergezán Pál illusztrációiban gyönyörködnek? 

Kép

Csergezán Pál Vukhoz készített egyik illusztrációja − Forrás: Kőhalmy Tamás

A vadak és lovak szerelmese 1924. június 28-án született Záhonyban, s minden bizonnyal már gyermekkorában szívesen rajzolt. Mint egy alkalommal nyilatkozta, a ló volt a mindene, ide vezethető vissza végtelen állatszeretete is.

Tehetségét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy tizenöt évesen a budapesti Iparművészeti Főiskola építészeti szakára járt, belsőépítésznek készült. A második világháború pokla őt sem kímélte: a világégés végéhez közeledve a frontra került, ahol fogságba esett. Kelet-Ukrajnában, Szumiban tartózkodott, ám a művészet oda is „elkísérte”. A távoli vidéken ismerkedett meg a helyi múzeumban az orosz természetfestészettel. 

Akkor fedezte fel azokat a nüansznyi részleteket, amelyektől vibrálni kezd egy kép, megmozdulnak a vadak, megtelik illatokkal, hangokkal egy festmény.

Kép

Csergezán Pál arcképe (Kőhalmy Tamás munkája)

Nemcsak látta, értette is a természetet

Magyarországra csak 1948-ban térhetett vissza, és bár nem fogadták el a korábbi iskolai éveit, folytatni akarta a tanulmányait. 1950-ben fel is vették a Képzőművészeti Főiskola grafikai szakára, ahol 1953-ban sikerült a diplomát megszereznie. Grafikusként, illusztrátorként tudott elhelyezkedni, kedvelt témája lett a vadászat. Érdekes, de Csergezán soha nem vadászott, hiába festett vadász témájú képeket. 

Kittenberger Kálmán Kilimandzsárótól Nagymarosig című könyve (1956) jelentette az első állomást azon az úton, amelyen Csergezán Pál később sorra szemléltette neves szerzők műveit. Ezt követte Fekete István Vuk (1965) Hú, (1966), Barangolások (1968) című regénye, közben 1962-ben Bársony István Erdőn, mezőn vadásztörténetek című kötete.

A festészet mellett foglalkozott grafikával, mint fentebb írtuk, készített képeket diafilmekhez, valamint a médiának: jelentek meg grafikái a Nők Lapjában, az Ország Világban, a Magyar Vadászban, később a Nimródban. Illusztrált tankönyveket, ifjúsági és tudományos könyveket, továbbá Kittenberger Kálmán és Tasnádi Kubacska András műveit. Bevette magát a természetbe, vadászlakok, tópartok, nádasok gyakori látogatójává vált, még műteremre sem volt szüksége. 

„Csergezán olyan mester volt, aki nemcsak látta, hanem értette is a természetet” – mondták róla kortársai. 

Magyarországon több kiállításon is megjelentek alkotásai. Ekkor már a hazai és nemzetközi vadász és lovas körökben is elismert művész volt, mégsem alakult minden úgy az életében, ahogy tervezte, vagy ahogy a tehetsége alapján elvárható lett volna. 

Egy alkalommal például azért zárták be rekordgyorsasággal a tárlatát, mert a kiállítótér, a Képcsarnok Vállalat Pál László-terme üzletként is működött, ám a Csergezán képeit látni akarók tömegétől a vásárlók nem, vagy csak hosszas várakozás után jutottak be. A vállalat meg akarta venni a művésztől a képeket, hogy a forgalom helyreállhasson, ám Csergezán nem akart megválni festményeitől, ezért a Képcsarnok, hogy megoldja a problémát, egyszerűen levette azokat a falról.

Perzsa kaland

Csergezánt 1971-ben meghívta a perzsa sah öccse, Abdorreza Pahlavi herceg. Az utazás célja az volt, hogy a művész az iráni vadászkultúrát és állatvilágot tanulmányozza, majd megörökítse festményein. Az iráni meghívás komoly elismerést jelentett Csergezán számára, aki így világszinten is megmutathatta tehetségét és a természet iránti elkötelezettségét. 

Az utazás során a festő (bár sohasem vadászott) a perzsa vadászat különleges világába nyerhetett betekintést, amely később több munkájában is szerepet kapott. 

Festményein a perzsa természet és állatvilág olyan hitelességgel jelent meg, hogy az az iráni elit körében is nagy tiszteletet váltott ki. 

„Másnap nagy örömömre felkutattam Csergezán Pál festőművész barátomat, aki a perzsa sah öccsének, Abdorezza hercegnek a személyes meghívására két héttel előttem érkezett Perzsiába. Célja és munkássága volt, hogy Irán állatvilágát és csodálatos lovait megörökítse. Együtt csináltunk utazási programot, először Irán északi részére, a Kaspi-tenger mellékére. Harmadnapjára már útban is voltunk Bandhar Pahlavi-ba, a tenger melletti kikötővárosba, amely kaviártermeléséről híres” – írta Studinka László közös iráni élményeikről évekkel a látogatás után (1978) a Nimródban. Mindeközben, 1975-ben a párizsi Természeti és Vadászati Múzeumban állították ki a magyar művész képeit.

A vidék és a gyűjtők is értékelik

Miután visszatért Magyarországra, műtermet rendezett be a Budakeszi Erdőgazdaságban, és a közeli Telkiben telepedett le. Élete vége felé sok időt töltött Gemencen, ott készült róla film Balogh István jóvoltából. 1985-től haláláig a Nemzetközi Vadászati és Vadvédelmi Tanács (CIC) Kulturális Bizottságának tagja volt. Életében művészeti díjat nem kapott, munkássága során a Német Vadászszövetség nagydíját, a Pro Natura és a Pro Cultura Venationis emlékplaketteket vehette át. 

Nyughelye Telki határában található az erdőben, szeretett vadjai közelében, az Anna-lakon. A halála utáni évben, 1997-ben tisztelői létrehozták a Csergezán Pál Alapítványt, amely minden éveben Csergezán-díjjal jutalmaz egy természetábrázoló művészt. 

Ilyen különleges életút kiállításért kiált, amit a közelmúltban a soproni Esterházy Palota Erdészeti Múzeum „Csergezán 100 Emlékkiállítás” címen meg is rendezett. A tárlat 2024. december közepéig volt látható, most utazik tovább, és hamarosan Keszthelyen tekinthetik meg a természet szerelmesei. A centenárium alkalmából jelentős műtárgyegyüttest – egy olajkép mellett ötven nyomatot – bemutató grafikai kiállítással emlékeztek meg a vadak ábrázolójáról. 

A soproni Erdészeti Múzeum hangsúlyozta: Csergezán a magyar természetfestészet, a grafika és az illusztrációs művészet terén egyaránt hatalmas értékű életművet hagyott az utókorra, aminek egy szeletét tekinthették meg a látogatók. 

„A vadászközösség, illetve azok, akik kedvelik ezt a tematikát, tisztában voltak és vannak az alkotó zsenialitásával, és értékelik Csergezán Pál tehetségét” – véli Kőhalmy Tamás, a kiállítás kurátora. A nemzetközi műtárgypiac nagyra tartja Csergezán Pál művészetét. Nem véletlen, hogy egyes alkotásaiért a gyűjtők milliós árat sem sajnálnak fizetni egy-egy aukción.

Kilátó is őrzi a művész nevét

A Pilisi Parkerdő Zrt. 2006 szeptemberében avatta fel a természetszerető kiváló grafikus tiszteletére a Csergezán Pál-kilátót a Nagy-Kopasz-hegy 559 méter magas csúcsán. A különleges alakú, a túrázót vitorlára emlékeztető alakú kilátó 23,5 méter magas, a legfelső szint 18 méteren található, ahová száz lépcsőfok megtétele után érhetünk fel. Megéri a kis fáradságot, mert az építmény tetejéről pompás kilátás nyílik a Budai-hegységre. 

Kép

A Csergezán Pál-kilátó − Forrás: Kőhalmy Tamás

Mi az intimitás? Vajon ugyanazt értjük alatta? Cziglán Karola pszichológus, pár- és családterapeuta számára bensőségességet, meghittséget, szeretetet idéz fel elsőre ez a szó. Mindent, amit eddigi életében a kapcsolatokról tapasztalt és megtanult, összefoglalta az Elfogadó kapcsolódás című frissen megjelent könyvében. 

Olvasmányosan, szinte kézen fogva húz bele minket a lelki mélységek világába. 

A közvetlen stílus és a szépen megfogalmazott mondatok mellett az is segíti a megértést, hogy a szerző bevonja öt kliensét is az intimitás nagy témájának feltárásába. Személyes beszámolóikban megmutatkoznak a kapcsolatok hétköznapi buktatói és örömei, az intimitás kockázata és gazdagsága.

De miről is szól tulajdonképpen az Elfogadó kapcsolódás? Ha nagyon röviden és lényegre törően akarom megfogalmazni: gyümölcsözőbb emberi kapcsolatokról, vagyis egy élhetőbb világról. Nem is hisszük, hogy ennek a megvalósulását mennyi apró, könnyen kivitelezhető gesztus vagy szó segítheti, amiket erőfeszítések nélkül is gyakorolhatunk a hétköznapokban. Például egy egész fejezetet szentel az érintésnek, ölelésnek és a testi érintés hiányának. Még nagyobb teret kap a mai korban oly divatos, épp ezért elcsépelt szó: az empátia. Pedig kulcsfontosságú egy élhetőbb világ szempontjából, hogy mit értünk alatta és hogyan valósítjuk meg. 

A szerző magyarázatában az empátia és az együttérzés is azt jelenti, hogy „rezonálunk a másik szenvedésére. 

Nem ugyanazt érezzük, mint ő, mégis átjár minket valamiféle rokon érzés, amin keresztül megízleljük, amiben ő van. 

Ugyanakkor megőrizzük határainkat, nem sodornak el minket a másik érzései, viszont nyitottság ébred bennünk, hogy segítsünk, támaszt nyújtsunk neki.” Egészen gyakorlatias példákon mutatja be, milyen a jó szándékú, ám káros segíteni akarás – a bagatellizálás, a tanácsadás, az általánosítás, a megkérdőjelezés –, és milyen a valódi támogatás, például az együttérző meghallgatás. 

A szavak építő és megsebző ereje átszövi az egész könyvet, az erőszakmentes kommunikációnak is nagy teret ad. És nemcsak másokkal, hanem magunkkal sem mindegy, hogyan kommunikálunk. „A legtöbben olyan stílusban, olyan keménységgel kommunikálunk önmagunkkal belső monológ formájában, ahogy egy ellenséghez sem szólnánk. »Mekkora idióta vagy!« »Úgysem fog sikerülni, kár megpróbálni!« »Ezt nem hiszem el, hogy erre sem voltál képes!«” 

„Aligha tudunk elfogadó nyitottsággal, kedvesen fordulni a másik ember felé, ha a belső világunk csatatérhez vagy jégveremhez hasonlít.” 

És persze jelentős témája a könyvnek a szexualitásban megélhető intimitás is. Az Elfogadó kapcsolódás nem hallgatja el, hogy vannak nehezebben megvalósítható kapcsolati eszközök is, amiket meg kell tanulnunk – ehhez viszont felül kell írnunk berögzült rossz életsémáinkat. 

Kép

Kép forrása: Jaffa Kiadó

Kiválasztottam még két idézetet ebből a gazdag tartalmú könyvből, csak azért, mert szerintem ezek önmagukban is ajándék gondolatok azoknak, akik esetleg csak ezt a cikket tudják elolvasni. Akik viszont végigolvassák a teljes könyvet, bevonódnak és vágyni fognak arra az élhetőbb világra, amelyhez az Elfogadó kapcsolódás járható utat mutat. 

„Tipikus pajzs például a perfekcionalizmus. Ha tökéletes vagyok, vagy majdnem az, akkor nem lehet belém kötni, nem tudnak megtámadni. 

A sebezhetőség vállalásának alapja viszont az a meggyőződés, hogy tökéletlenül is méltók vagyunk a szeretetre, a kapcsolódásra. 

Ahogy Leonard Cohen énekli: »Mindenen van egy repedés, ott jut be a fény.«”

„Aki közel akar kerülni a másikhoz, annak azzal is szembesülnie kell, hogy egy rétegen túl a kapcsolaton belül is egyedül vagyunk. Nincs tökéletes fúzió. Ez is az intimitás paradoxonja: ahhoz, hogy merjünk valakit közel engedni magunkhoz, el kell viselnünk a magánnyal való szembesülést.”

A könyv sokfelől közelíti az emberi kapcsolatok lehetőségeit és akadályait, van azonban egy fontos gondolat, ami áthatja az összeset: a sebezhetőség felvállalása, a bátorság a fájdalom elviselésére. „Amikor valaki azt mondja, fél a sérüléstől, akkor valójában a fájdalomtól fél. Ám ha visszautasítanak minket, ha azt tükrözik vissza, hogy nem vagyunk értékesek, szerethetők, ha leértékelnek minket, valójában nem megy bennünk tönkre semmi végérvényesen. Valódi kár akkor keletkezik, ha az ettől való félelmünkben bezárkózunk. Ezzel szemben, ha átéljük a fájdalmat, idővel enyhül az ereje” – tanítja Cziglán Karola újra meg újra.

„Szóval mit tegyél, ha szeretnéd magad tartalmas élettel megajándékozni? Olyannal, amiben igazi találkozásokat éltél át? 

Talán nem a legkellemesebb biztatás, hogy vállald a fájdalmat. Pedig ez nem kerülhető meg. 

Az intimitás felfedezésének útján óhatatlanul csalánba is belebotlunk. Csípnek és viszket a helyük, de a kellemetlen érzés idővel enyhül. […] A szégyen fájdalmas és kínos érzés, de elmúlik – ha hagyjuk. Ha nem építünk belőle hiedelmet, nem győzzük meg magunkat arról, hogy meg is érdemeljük.”

Cziglán Karolina: Elfogadó kapcsolódás. Intimitás, empátia, sebezhetőség a mindennapokban. Jaffa Kiadó, 2024. 295 o.

Vaja László porcelánrestaurátor-festőművész és Sebők Judit porcelángyűjtő egy retró webáruház tulajdonosa vezetnek be minket ebbe a törékeny birodalomba. 

Sebők Judit tanított angolt, létrehozott egy sikeres kézműves kisvállalkozást, a Fércműveket. Aztán tizenhárom évvel ezelőtt egy régiségkereskedésben rábukkant egy porcelánfigurára, amely teljesen elbűvölte. Soha nem érdekelték a porcelánok, de ez a darab lenyűgözte. Szomorúan konstatálta, hogy a kis szobrocska törött, csak a fele volt meg, ezért kisétált az üzletből. Néhány nap múlva visszament a kereskedésbe, mivel akkorra eldöntötte, hogy törötten is megveszi, de a bolt zárva volt. 

Judit kutatni kezdett. Szeretett volna mindent kideríteni a tárgyról. 

A megszeretett darab, Ősz Szabó Antónia porcelántervező iparművész Piroska és a farkas című alkotása 1968-ban készült. Az említett példányból hiányzott Piroska mellől a farkas. Ez okozott némi bonyodalmat ugyan, de arra elég volt, hogy Judit ezeknek a méltatlanul elfeledett kis műalkotásoknak szenvedélyes kutatójává és gyűjtőjévé váljon. Egy karcsú online kötetben időrendi sorrendben összegyűjtötte és tárgyfotókkal illusztrálta Ősz Szabó Antónia iparművész pályájának meghatározó alkotásait. Ezzel hiánypótló alkotást hozott létre a hazai művészettörténetben, hiszen egészen addig ilyen alapossággal senki sem tanulmányozta a porcelántervező munkásságát. 

Vaja László festőművész-porcelánrestaurátor vegyipari gépészként végzett, de nem dolgozott ebben a szakmában. Művészi ambíciókkal megáldott fiatalember volt. Érettségi után 1975-ben került az Aquincumi Porcelángyárba, ahol korongosként kezdett. Óránként nyolcvan teáscsészealjat korongozott. Főnöke észrevette, hogy a szünetekben a normacédulákra is rajzol. A gyárnak a Veres Pálné utca elején volt egy restaurátor műhelye, László ott kezdte megtanulni a szakmát. 

„Végigjártam a szakma szamárlétráját az egyszerű korongostól a restaurátorig” – emlékezik vissza a Veres Pálné utcai műtermében a mester. 

A porcelánrestaurátor a hosszú évek alatt hatalmas kultúrtörténeti és szakmai tudásra tett szert. Az aquincumi gyár – ahonnan László indult – porcelántervezője volt Ősz Szabó Antónia iparművész, teve és kakas kisplasztikáit Vaja László készítette. 

Kép

Vaja László porcelánrestaurátor-festőművész − Fotó: Éder Vera

Értéket mentenek 

Sebők Judit gyűjtő Vaja úrtól hallott először Ősz Szabó Antóniáról. Antónia visszahúzódó művész, aki nem szereti a rivaldafényt. „A gyűjtés elején még csak a figurákra koncentráltam. Mivel nem találtam róluk információt, ezért kezdtem el kutatni az Iparművészeti Múzeumban, ám nem jártam sikerrel. Ahogy egyre jobban beleástam magam a témába, már nemcsak a tárgyakra figyeltem, hanem az alkotókra is. Nagyon érdekel egy-egy alkotás háttere, ezek meg olyan édesek! Biztosan az is kedves, aki ezeket a tárgyakat készítette, gondoltam. Felcsaptam a telefonkönyvet, és kikerestem Antónia telefonszámát. Egyik rajongójaként mutatkoztam be. Így indult a szakmaiból egyre barátibbá váló, a mai napig tartó kapcsolatunk” – meséli Judit. 

Ősz Szabó Antónia 1961-ben szerezte meg porcelántervező diplomáját a Magyar Iparművészeti Főiskolán. Pályáját a Kőbányai Porcelángyárban kezdte, Hollóházának is tervezett népszerű darabokat. Nevéhez fűződik a klasszikus mesefigurák megújítása. Az Aquincumi Porcelángyár tervezője volt 1966-tól nyugdíjazásáig. Kisplasztikákat és dísztárgyakat tervezett. 

Figuráit kézi alakítással, ragasztással készítette, amelyek különleges festést kaptak – máz alatti fémsós festést, az úgynevezett aquazurt –, amely a művész védjegyévé vált. 

Sebők Judittól megtudom, hogy Antónia nemcsak porcelánfigurákat tervezett, hanem bábokat is, ugyanis tagja lett az Astra Bábegyüttesnek, amelyet Vízvári László piarista paptanár alapított 1962-ben. Az iparművész díszleteket és bábokat is tervezett a kül- és belföldön elismert együttesnek. Modern, mégis meseszerűen bájos figurái a mai napig a legkeresettebbek közé tartoznak, és nem csak a gyűjtők körében. 

„A fogyasztói társadalom nem nagyon tud mit kezdeni a porcelánnal, mivel az inkább polgári viselkedést kíván, és nem forradalmit. A forradalmak törnek-zúznak. A mi szakmánk konzervatív. Értékeket mentünk. Megjavítjuk, ami eltörött. Ezt nehéz összehozni a modern ember életstílusával – mondja nevetve Vaja László, amikor munkájáról és a porcelántárgyak jelenlegi megítéléséről faggatom. A gyűjtő és a restaurátor is egyetértenek abban, hogy egy ízléses, iparművész porcelánmunkája bármelyik modern lakásban megállja a helyét. – Ha nipp helyett a kisplasztika szót használom, az más érzetet kelt bennünk. Nyugodtan nevezhetjük ezeket a tárgyakat kisplasztikának, hiszen iparművészek tervezték őket, művészeti alkotások. 

A reneszánsz idején, 1520-ban például olyan békát készítettek bronzból, hogy csak néztem! Egyébként az első porcelánfigura-készítők között nagyon sok elefántcsont-faragó volt. 

A porcelánnál a hagyományos kisplasztika méretének a Johann Joachim Kändler (1706–1775) német szobrász, porcelánmintázó által kialakított figuraméretet tartjuk. 

Ezek 15-25 centiméter magasak voltak. Előtte nagy méretű tárgyakat készítettek, viszont az égetési folyamat során nagyon sokszor sérültek, ezért valami mást kellett kitalálni. Az 1740-es években születtek meg az első kisplasztikák, akkoriban az arisztokrácia kiváltsága volt a porcelán. Megfizethetetlenül drága volt, ezért nevezték fehér aranynak.” 

Masni mögött angyalszárnyak

Vaja László kis kultúrtörténeti kitérője után feláll, és a műhely egyik eldugott polcáról leemel egy tárgyat. A kezembe adja, azt mondja, neki ez a kedvenc „nippje”, annak ellenére, hogy töredék. Az Ecseri piacon találta. Egy Johann Joachim Kändler tervezte kisplasztika töredéke 1740-ből. Piaci értéke nincs, csak eszmei, de az óriási. A restaurátortól megtudom, hogy az antikvitás egyik titánját, Atlaszt tartom a kezemben, de az évszázadok során „elvesztette a fejét”, hiányzik fölüle az égbolt, nincs karja sem. „Valamikor egy pazar gyűjtemény része lehetett – nyugtázza szomorúan a mester. – Nézze, milyen professzionális tudással van megmintázva!” – mutatja műértéssel. 

Kép

Fotó: Éder Vera

Sebők Judit gyűjtési és kutatási területe az 1950–1990 közötti időszak. Ennek a korszaknak a porcelántervezői és kisplasztikáik érdeklik, a kisebb hazai gyárakra figyelve. Judittól megtudom, hogy az 1950-es évek közepétől az iparművészeti főiskolán elkezdtek ipari porcelántervező művészeket képezni. Az államosított gyárakat (köztük az aquincumit, amely korábban a nagy múltú Hüttl Tivadar porcelángyára volt) központi vezetés alá vonták, és megszabták, milyen termékeket kell előállítaniuk. 

Az aquincumi gyárban a háború előtt leginkább étkészleteket gyártottak, később a kisplasztikákra helyezték a hangsúlyt. 

A fiatal, frissen végzett iparművészeket központilag helyezték el egy-egy üzemben. Ősz Szabó Antónia a Pécsi Porcelángyárban kapott volna lehetőséget (az államosított Zsolnay gyár akkori neve), de nem szerette volna hátrahagyni a családját Budapesten, ezért a Kőbányai Porcelángyárba helyezték át, ám ott már volt tervező. Antónia hivatalosan segédmunkásként dolgozott a gyárban 1966-ig, amikor is lehetőséget kapott, hogy az aquincumi gyár főtervezője legyen. 

Mégis ennek a korszaknak a fullasztó légkörében születtek a játékos, szuggesztív alkotások. Merész formaviláguk, színeik messze túlmutattak azon a fakó, silány szürkeségen, amely a korszakot jellemezte. „Ma az emberek szeretnek élményt ajándékozni tárgyak helyett – magyarázza Judit –, akkor ezeket a kis nippeket, dísztárgyakat ajándékozták. Egy-egy ünnepre, névnapra, szülinapra.” A Kádár-korszak nem szerette a vallási motívumokat. Ősz Szabó Antónia viszont visszacsempézte őket kis angyalkafiguráiban, amelyeknek stilizált masni mögé rejtette az angyalszárnyait, így, ha valaki szerette volna belelátni a szakralitást, megtehette. 

Ehhez a hivatáshoz alázat kell

Sebők Judit 2015-ben rendezte meg első kiállítását a gyűjteményéből, amelynek a Kispesti Helytörténeti Gyűjtemény adott otthont. 

„Engem az fogott meg ezekben a tárgyakban, hogy mások, mint a megszokott porcelánok. Teljesen eltérnek azoktól a klasszikus porcelánfiguráktól, amelyeknek a képe az emberek fejében él.” 

Judit szerint egyre népszerűbbek a kisplasztikák. A Facebookon különböző gyűjtői csoportok alakulnak, a résztvevők különböző feladatokkal inspirálják egymást. „Az emberek szeretnek játszani ezekkel a tárgyakkal. Egy ismerősöm társasháza előtt van egy kis kert, amelyet egy nyugdíjas néni gondoz. Különféle kis nippekkel díszíti. Mindenki vigyázza, óvja őket.” 

Vaja László porcelánrestaurátort felkeresik a komoly gyűjtők, de olyanok is ellátogatnak a műhelyébe, akik meg szeretnék javíttatni egy-egy szeretett személytől örökölt tárgyukat, jönnek idős emberek, akik úgy szeretnének elmenni, hogy maguk után mindent rendben hagyjanak hátra. Ők azok, akik restauráltatják az idők során megsérült tárgyaikat, és bár nem tudják, hogy a gyerekeik, az unokáik, mit fognak kezdeni a törékeny örökséggel, ők újra épségben szeretnék látni őket. 

A restaurátor azt mondja, ehhez a hivatáshoz alázat kell, hiszen a művész, akinek a tárgyát javítja, végig fogja a kezét, nem alkothat úgy, ahogyan ő akarja. „Néha azért nekem is kicsit nehéz velük mit kezdenem – mondja elgondolkodva Vaja László, amikor arról kérdezem, milyen viszony fűzi a Kádár-korszak kisplasztikáihoz. – Elfogult vagyok velük, hiszen ott voltam a gyárban, ahol ezek készültek, és tudom, milyen volt csinálni. De tizennyolc évesen nem így gondolkodnék. Ma már látom a mögöttes tartalmat, azt, hogy mi minden van egy-egy tárgy mögött, a tervező, a gyári munka. Ki csinálta, milyen kemencében égették ki? 

Többen azért iratkoztak be a becsüs akadémiára, ahol tanítottam, hogy megtudják mi az, amit a szüleiktől, nagyszüleiktől örököltek. 

Nemrégiben egy porcelántervező művész a kiállításán az alkotásai mellett a nagymamája pöttyös bögréjét is felvette a tárgyai közé, ezzel jelezte, hogy az útja innen indult.” 

Ez cikk eredetileg a Képmás magazin 2024. szeptemberi számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

A férfi

A család kilencedik gyermekeként született Wahlberg Boston munkásnegyedében nőtt fel. Az utcán. Az iskolából ugyanis hamar, már 14 évesen kicsapták, ezután következett élete azon korszaka, amelyre nagyon nem büszke, de amely nélkül ma nem lenne az, aki. Lopott, verekedett, kábítószert árult. Szerhasználó lett, 16 évesen kábítószer hatása alatt rátámadt két vietnámi–amerikai férfira. Börtönbe került – követve három bátyja és nővére példáját. Ekkor azonban az élete nagy fordulatot vett. 

„Amikor az ember bajba kerül, hirtelen megtanul újra imádkozni: édes Istenem, add, hogy élve kikerüljek innen, soha többé nem fogok semmi rosszat elkövetni!” – emlékezett vissza élete legmélyebb pontjára. A csoda megtörtént. Két hónap után feltételesen szabadlábra helyezték. Wahlberg ekkor felkereste plébánosát, aki segíteni kezdte őt. 

Néhány hullámvölgy után valóban lehiggadt, megtalálta hivatását, és ami még fontosabb: a szerelmét, akivel családot alapított.

Kép

Fotó forrása: Wikipedia

A nő

A Florida állambéli Lakelandben született Rhea Durham két testvérével középosztálybeli családban nőtt fel. 14 éves volt, amikor egy bevásárlóközpontban felfedezték: a különleges szépségű lányból modell lehetne. Durham megragadta a lehetőséget, három év múlva már Párizsban dolgozott. A ‘90-es évek végén olyan divatlapokban jelent meg, mint a francia Vogue vagy Elle, és olyan márkák kifutóin sétált, mint a Victoria's Secret. De valójában mindig a nyugodt családi életre készült, olyanra vágyott, amilyenben neki is része volt. „Szeretem a család és az otthon hagyományait. Babák, gyerekek, ünnepek – ez az, amiben jó vagyok” – mondja. Ám ahhoz, hogy ez megadasson, meg kellett találnia a hozzá illő férfit, Mark Wahlberget.

Együtt

„New Yorkban találkoztunk, amikor egy sajtótájékoztatón voltam. Megkérdeztem tőle, hogy akar-e velem jönni, és ő igent mondott” – emlékezett vissza a színész.  „Aztán megkérdeztem tőle, hogy akar-e velem jönni másnap reggel a templomba, és megint igent mondott. Ez volt tehát az első randink: a New York-i Szent Patrik katedrálisban. Röviddel ezután már tudtam, hogy ő az igazi, de még mindig meg kellett győződnöm arról, hogy képes vagyok-e az a férfi lenni, akinek lennem kell.” Ezért – ugyan ettől a naptól kezdve elválaszthatatlanok voltak – az esküvővel több évig vártak. 

Az elvált szülők gyermekeként felnövő, fiatalon kallódó Wahlberg ugyanis teljesen biztos akart lenni abban, hogy kapcsolatának nem válás lesz a vége. 2009-ben a baptistának született Durham katolikus hitre tért, és megtartották egyházi esküvőjüket Beverly Hills-ben. 

„Templomban házasodtunk össze. Elköteleztük magunkat egymás mellett. Ez olyasmi, amit nagyon komolyan veszünk” – mondta Wahlberg a Fox Newsnak házasságáról.

„Nyilvánvaló, hogy a fizikai vonzalom megvolt, de nem ez tart össze egy párt. Ugyanazokat az értékeket valljuk” – nyilatkozta másutt. 

A hit

Mark Wahlberg nagy utat tett meg mire balhés, drogfüggő fiatalból előbb zenész, modell, majd sikeres színész és családapa lett. (Legutóbbi filmjéről itt írtunk.) Ahhoz, hogy sikerüljön megtörnie a rossz családi mintát, és a teljes lecsúszás helyett értelmet adjon az életének, kellett egy biztos igazodási pont: Isten. Egy interjúban arra emlékeztetett, hogy Jézus a bűnösökhöz jött, az ő megtérésükért. A hívő embernek ezért életfeladata, hogy saját maga legjobb változata legyen. 

Erre törekszik ő is, amihez a vallásgyakorlás adja meg a kereteket, a kellő fegyelmet, erőt. Ugyan a sztárvilágban ez nem hoz népszerűséget, mégis fontos számára, hogy beszéljen az embereknek hitéről, és tanúságot tegyen. Emellett mindig nagy tisztelettel és elismeréssel szól feleségéről, akinek szintén rengeteget köszönhet: „ő segített, hogy azzá a férfivá váljak, aki vagyok, gyönyörű életet teremtett nekem és a gyermekeinknek” – mondta Rhea Durhamről.

A gyerekek

Négy gyermekük született: Ella, Michael, Brendan és Grace. Wahlberg, noha sikeres színész, úgy döntött, otthagyja Los Angelest, és Nevadába költözik családjával, hogy gyermekeinek nyugodtabb gyermekkora legyen.

„Mindenki ismer mindenkit. Mindenki figyel mindenkire” – meséli lakóhelyükről. 

Persze az életükben most is vannak nehezebb időszakok (a gyereknevelés kapcsán például Wahlberg elmondta, hogy imádkozni szokott a türelemért), fontosnak tartják, hogy mindent megbeszéljenek, és sokat legyenek együtt. „Tényleg, ez az, ami számít” – vallja a színész. Ezért minden csütörtökön közös programot csinálnak feleségével, de estére hazasietnek a gyerekekhez, mert velük teljes az életük. 

A történet  

Legújabb filmes kalandozásunk (8 bites karácsony) középpontjában a tízéves Jake Doyle áll, akivel először felnőttként, édesapai minőségében találkozunk, miközben a lányával sétál egy forgalmas chicagói utcán. Csemetéje elszántan győzködi őt arról, miért is volna szüksége saját mobiltelefonra, ám Jake hajthatatlan a kérdésben. Karácsony közeledtével végül bevackolják magukat Jake szülői házába, ahol a televízió alatti kis polcon ott figyel egy Nintendo konzol, amit a kislány egy műanyag edénycsalád egyik tagjához hasonlít.  

Jake azért, hogy elterelje kislánya figyelmét a mobiltelefon körüli őrületről, belefog abba a hosszú és kalandos történetbe, hogy hogyan is sikerült szert tennie a hőn áhított Nintendóra. Egy mai gyereknek nehéz elképzelnie, hogy egy adott termékből nem áll rendelkezésre korlátlan mennyiségű darab, de a nyolcvanas években bizony várni kellett az árucikkekre, amelyek sokszor limitált számban és a szülők pénztárcájához képest igen drágán jelentek meg a boltok polcain. 

Így a nagyobb dolgokat mindenki karácsonyra kapta, már ha megkapta egyáltalán.  

A kisiskolás Jake Doyle és barátai bármit megtennének, hogy saját Nintendójuk legyen. Jobb híján a város egyik leggazdagabb gyermekéhez járnak át játszani, aki visszaélve a helyzetével megteheti, hogy válogat a jelentkezők közül. A gyerekek pedig egyre csak tűrik a megaláztatásokat, cserébe 15-20 perc játékidőért. Jake különféle eszközökkel próbál érvényt szerezni akaratának: szépen kérleli a szüleit, vagy éppen csellel veszi rá őket a beleegyező válaszra, míg végül szembesülnie kell a ténnyel, hogy az ősök ördögtől való dolognak tartják a videójátékokat, és soha nem fogják neki megvenni a drága eszközt.  

Nincs más hátra, saját erőből kell megoldania a problémát. Elkeseredett próbálkozásait még kishúga is igyekszik segíteni, pedig viszonyuk leginkább a kutya-macska barátsághoz hasonlít, tekintve, hogy valahogy mindig Jake a hóhányó a családban, akit nem hallgatnak végig, aki a béna ruhákat, ajándékokat kapja, míg húga mindent elér, amit csak szeretne. Egy kicsit szívfájdító nézni, hogy míg az egyik gyerekükre könnyebben ráhangolódnak a szülők, addig a másiknak extrém erőfeszítéseket kell tennie, hogy legalább meghallgassák, mit szeretne, mi okoz számára nehézséget, és ítélkezés nélkül fogadják el a problémáit. Pedig láthatóan a lehető legjobbat akarják mindkét gyermeküknek.  

És talán nem is az a legfontosabb kérdés, hogy Jake heroikus erőfeszítései a Nintendo megszerzésére sikerrel járnak-e, hanem mindaz, amit útközben tanul önmagáról, a világról és másokról.

Mindenkinek, így a szülőnek és a gyermekeknek is megvan a saját fontossági sorrendjük, de néha annyira belemerülünk a saját világunkba, hogy elfelejtünk körülnézni és meglátni, hogy mennyi különleges és fontos dolog vesz körbe minket. Valóban csak az lehet értékes, amit mi annak tartunk? 

Kép

Képkocka a filmből − forrás: Profimedia − Red Dot

Miért van szükséged rá?  

Karácsony táján talán még erőteljesebben jelenik meg a különbség, hogy mindannyian mást tartunk értékesnek és fontosnak. Különösen kiélezett ez az ellentét a különböző generációk tagjai között. Szülőként mindannyian a lehető legjobbat szeretnénk a gyermekeinknek. Ennek érdekében olvasunk, tájékozódunk, pszichoedukációs előadásokra járunk.  

Nemrég egy családterápián a szülők azt osztották meg velünk, hogy rémes bűntudattal küzdenek, ugyanis az apa mindennap fél órát játszik közösen a fiával egy internetes játékkal, de amikor elmentek egy neves szakember internetes világgal kapcsolatos előadására, ott azt hallották, hogy heti húsz percnél többet nem tölthet a kisiskolás gyermekük a kütyük előtt, különben súlyos idegrendszeri fejlődési problémákkal kell szembenézniük. Az állítással nehéz vitatkozni: minél kisebb a gyerek, annál nagyobb a számítógépes játékok/eszközök idegrendszerre gyakorolt hatása. 

Ugyanakkor egy eszköz, egy online játék sokkal több annál, mint hogy ilyen módon bekategorizáljuk. 

Sokkal izgalmasabb kérdés, hogy miért van szüksége erre a gyereknek, milyen igényeit tölti be az eszköz előtt eltöltött idő. Ha a film kissé sematikusan ábrázolt szereplőinek motivációját megvizsgáljuk, látni fogjuk, hogy a film kiskamasz szereplői számára a Nintendo sokkal többről szól, mint egyszerű játékról: kapcsolódásról, elfogadottságról, népszerűségről.  

Kép

Képkocka a filmből − forrás: Profimedia − Red Dot

Képzeljük el, hogy mi történt volna, ha Jake Doyle szülei megismerik mindazt a küzdelmet, megaláztatást és elutasítottságérzést, amit a gyermekük átélt a kortárs kapcsolataiban – és sajnos a velük való viszonyában is. Amikor ugyanis a lényegről kezdünk el beszélni, többé már nem az lesz a kérdés, hogy szükség van-e bizonyos eszközökre. Érzelmekről, kapcsolódási szükségletekről és igényekről kezdünk beszélni, amihez mellékesként és nem fő szálként csatlakozik, hogy a gyermek szerint mindebben hogyan segíthetne neki a legújabb kütyü vagy játék.  

Rendben, mondhatjuk szülőként, mindezt értem, de akkor játsszon vagy ne játsszon. Megkaphatja a hőn áhított netes játékot, mobiltelefont, jatékkonzolt, kütyüt karácsonyra? A kérdésre nincs egyértelmű válasz. Ugyanis minden a köztünk lévő kapcsolódáson múlik. Hogyan fogja használni ezeket az eszközöket? Eltávolítja őt a valóságos kapcsolódástól, vagy kismértékű használata hozzásegíti ehhez? Hogyan tudjuk szülőként abban támogatni, hogy helyesen használja ezeket az eszközöket? Tudunk-e időt szánni arra, hogy kövessük ebben a hóbortjában, vagy magára hagyjuk egy új és idegen világ küszöbén? 

Ugyanis nem az eszköz a fontos, hanem a kapcsolat. A gyermek kapcsolata velünk és a kortársaival.  

És mint az ismeretes, a kapcsolat gyógyít, mert feloldódik benne az élet búja-baja, a közös tevékenységek következtében pedig tanulhatunk valami újat a világról, egymásról és önmagunkról is. Minderre pedig kiváló alkalom kínálkozik karácsonykor, amikor együtt a család, és valójában teljesen mindegy, hogy óriási hócsatákat vívunk kint, vagy éppen autóversenyzésben biztatjuk életre-halálra a konzol előtt ülő gyermekeinket, családtagjainkat, ha közben minőségi időt töltünk együtt, és őszintén kapcsolódunk egymáshoz.   

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.