A pápa, aki mindvégig ember maradt – Szent II. János Pál pápára emlékezünk

A gyermek Karol Wojtiła a lengyel Wadowicében olyan korban született, amikor világháború dúlt, zsidókat és keresztényeket üldöztek, a diktatúra és a szegénység megnyirbálta a családokat. Kilencéves volt, amikor édesanyját elveszítette, három évvel később pedig orvos bátyját, akinek sztetoszkópját vatikáni dolgozószobájába is magával vitte. 21 éves korában édesapja is az égi hazába távozott, így egyedül maradt a káoszban. Dolgozott gyárban, kőfejtőben, megszakítva egyetemi tanulmányait. Írt, színészkedett, végül mégis a papi hivatást választotta. Ha nem élte volna át mindazt a fájdalmat, ami családtagjain, barátain, ismerősein keresztül elérte, talán nem járult volna hozzá a közép-kelet-európai társadalmi változásokhoz, a kommunista rendszer összeomlásához. Papként úgy nyilatkozott a politikai helyzetről, úgy tartotta erkölcsteológiai előadásait, és úgy gyóntatott, hogy a lehallgató-készülékek a környezetében egy ártó szót sem tudtak rögzíteni és ellene felhasználni.

Ellenfeleinek többsége eltérő véleménye ellenére is tisztelte, mert olyan nyitottsággal és elfogadással közelített politikai vezetők és más vallások képviselői felé, amit nem lehetett visszautasítani.

„Jobbá szeretett” másokat. A merénylőjének is megbocsátott, aki a bolgár titkosszolgálat megbízásából éppen 40 éve lőtt rá, pedig akárhányszor meglátogatta cellájában a Szentatya, sosem kérte a bocsánatát. Ali Agca talán fel sem fogta tette súlyát, II. János Pál pápa viszont tudta, hogy életét a Szűzanyának köszönheti, ezért a merénylet első évfordulóján Fatimába, a híres Mária-kegyhelyre zarándokolt, hogy a Szűz Mária-szobor koronájában helyezze el a hasfalába fúródott lövedéket. A szent pápa bocsánatot kért a katolikus egyház múltbeli bűneiért. Ezzel a gesztussal megmutatta, hogy egy sokszor vétkező közösség életében is lehet bűnbánattal, bocsánatkéréssel új fejezetet kezdeni.

A jó fizikumú fiatal pap püspök korában is sportolt, és szerette a természetet. Síelt, túrázott, kajakozott, úszott, focizott. A „tiltott időkben” maga köré gyűjtötte a fiatalokat, akikkel együtt táboroztak, kirándultak, miközben erkölcsi kérdéseket vitattak meg. Atya helyett azonban bácsinak szólították Wojtyłát, nehogy szemet szúrjon valamelyik besúgónak a szervezkedés. Később, pápaként is ellátogatott inkognitóban a hegyekbe, többek között a Tátrába. Kocogott a Vatikánban, és eljárt úszni. Volt, hogy a svájci gárda rémületére elhagyta a Vatikán falait, és Róma utcáin sétált.

A II. Vatikáni Zsinaton a tekintélyelv helyébe a szolgálatot helyezte. Az emberek kioktatása helyett az igehirdetést tartotta szem előtt, és ebben az apostoli munkában élen járt, hiszen a legtöbbet utazó pápaként háromszor tette meg a Föld–Hold távolságot, 129 országba vitte el személyesen az örömhírt. Szülőföldje után 1991-ben, éppen 30 évvel ezelőtt hazánk volt az első olyan kelet-európai ország, ahol többnapos látogatást tehetett.

Több műtéten és betegségen is átesett, köztük csípőprotézis-beültetésen és daganatos megbetegedésen. A merénylet után ugyanis fokozatosan rosszabbodott a fizikai állapota, és a ’90-es évektől kezdve az ízületi gyulladás és a Parkinson-kór is mindennapjai része lett. A szemünk láttára gyengült évről évre, hétről hétre a sziklaszilárd egyházfő fizikai ereje, amit nem titkolt, és nem szégyellt. „A szenvedés által az ember növekedhet az önátadásban, és eljuthat a szeretet legmagasabb fokára” – tanította, és más gondolataihoz hasonlóan ez sem üres beszéd maradt, hanem átélt tapasztalás.

Megmutatta, hogy az emberi élet mindaddig értékes, amíg a Teremtő el nem szólít minket, és a szenvedést méltósággal kell viselni.

Az emberi élet védelméért elejétől a végéig kiállt az erkölcsteológus pápa, és már a 20. század végén a halál kultúrájának pusztító önzéséről és a szeretet civilizációjának fontosságáról beszélt. Ránk hagyott gondolatai napjainkban, a liberális eszmék kavalkádjában még időszerűbbek.

„Állj ki az öregek és a hátrányos helyzetűek életéért; állj ki azok ellen a próbálkozások ellen, amelyek támogatnák a segített öngyilkosságot és eutanáziát. Állj ki a házasság és a családi élet mellett. Állj ki a tisztaság mellett. Állj ellen a világ nyomásának és kísértéseinek. A világ túl gyakran venné semmibe az alapvető igazságot: minden élet Teremtő Istenünk ajándéka, és Istennek tartozunk számadással arról, hogy mire használjuk, jóra vagy rosszra.”

Kép

Kép: pxfuel.com

Szintén aktuális az abortusz és a nők szabadságának kérdése, amely számos vitát és megmozdulást generál jelenünkben. II. János Pál pápa szemében az anyaság egyértelműen a kiteljesedés lehetősége, nem pedig a nő elnyomása.

„Nemcsak a gyermekeknek, de a nőknek, sőt magának a társadalomnak is kárára válik, ha egy nőnek bűntudatot kell éreznie, amiért otthon szeretne maradni, hogy táplálhassa és nevelhesse gyermekeit. Azzal a téveszmével is fel kell venni a harcot, amely az anyaságban a nő elnyomását látja, s úgy véli, a család s különösen a gyermekek iránti elkötelezettség meggátolja, hogy egy nő személyében kiteljesedjen, avagy hatást gyakoroljon a társadalomra. A nők helyzetének értékelése nem nélkülözheti a családban játszott szerepük megfontolását, illetve azt a tényt, hogy az anyaméh titka által minden új élet védelme a nő gondoskodására van bízva.”

A család a 21. században támadási felületté vált, a liberális és újmarxista törekvések szét akarják roncsolni a hagyományos családi közösséget. Talán nem véletlen, hogy az a biztonság és fészekmeleg, amelyet Karol Wojtyła megtapasztalhatott a legviharosabb történelmi időkben is, szerettei korai elvesztése ellenére is, a mai gyerekek többségének akkor sem adatik meg, ha látszólag mindenük megvan. Ha beengedjük a család atmoszférájába a kinti világ békétlenségét, nem csoda, ha a gyerekek lélekben talajtalanná válnak, és egyre több pszichés rendellenesség üti fel a fejét.

„A gyerekek nagyon hamar beletanulnak az életbe. Megfigyelik és utánozzák a felnőttek viselkedését. Fürgén elsajátítják a mások iránti szeretetet és tiszteletet, de ugyanilyen gyorsan magukba szívják az erőszak és a gyűlölet mérgét. A családi élmények határozzák meg azt a hozzáállást, amelyet a felnőtté vált gyermek magáévá tesz. Ha tehát a család az a hely, ahol a gyermek először kerül kapcsolatba a világgal, akkor legyen a család a béke első iskolája!” – vallotta a szent életű pápa.

2005. április 2-án ez a mondat hagyta el utoljára a lengyel egyházfő ajkát: „Engedjetek az Úr házába menni”.

Az Isteni irgalmasság vasárnapján távozott el közülünk. Halála évében kezdetét vette a boldoggá avatási eljárása, és nem telt el tíz év, amikor Ferenc pápa szentté avatta, hiszen akik láttuk és ismertük őt, már életében felismertük benne a szentet. Utolsó napjainak megtörtségében és lelki nagyságában is rámutathattunk volna, mint kétezer évvel ezelőtt Pilátus Jézusra: Íme, az EMBER.

(Az idézetek a „Gondolatok az életről” című gyűjteményes könyvből valók.)