Magam is mizofón vagyok, amióta az eszemet tudom. Az emberekről és erről a bolygóról néha egyetlen szó jut eszembe: zajos. Számomra az élet olyan, mintha minden hang egy hangszóróból szólna; kis túlzással még a „fű növését” is meghallom. Idegesít és feldühít a villamos zaja, a köhögés, az orrfújás, a papírzacskó, a celofán és a nejlon zacskó zörgetése, a túl hangos beszéd, a szivacs, amivel „nyikorogva” súrolják a kádat, a kutyaugatás és a gyereksírás.

Volt már példa arra, hogy egy kisbaba sírását hallva én is elsírtam magam, mert az éles hang hatására a fogam is elkezdett fájni.

És eszembe jut az is, amikor az első iskolai napomon anyukám fel akart ébreszteni. Kezdetnek egy határozott mozdulattal elhúzta a függönyt. A karnison a sok apró karika fülsiketítő hangot adott ki – azonnal a fülemre tapasztottam a kezem, vacogott a fogam, és megfájdult a fejem.

Ha fáradt vagyok vagy stresszes, akkor sokkal rosszabbul viselem a neszeket, és előfordul, hogy ilyenkor ingerülten rászólok arra, aki a zajong. Egyszerűen rááll a fülem ezekre a hangokra, és semmi másra nem tudok figyelni onnantól kezdve, csak arra, hogy mikor jön az újabb csörgés-zörgés vagy az újabb falat alma. Néha a lelki szemeim előtt megjelenik a jelenet, amiben én épp egy autó lökhárítójához kötözöm a neszező áldozatot, leöntöm benzinnel, meggyújtom, és úgy húzom végig nagy sebességgel az autópályán. Szégyellem, hogy mindez ilyen fokú indulatot hoz ki belőlem, de egyszerűen nem tudom visszafojtani magamban ezeket az érzéseket: eluralkodik rajtam az emberundor és a gyűlölet. (A természet zajai nem zaklatnak fel, és az sem, ha én generálok zajt.)

Sokak pechjére azt is meghallom, ha suttogva beszélnek rólam a hátam mögött. Az ismerőseim szerint olyan vagyok, mint egy titkos ügynök vagy egy két lábon járó lehallgató készülék.

Nem arról van szó, hogy lábujjhegyen kell járni a környezetemben, de az igenis zavar, ha munkavégzés közben valaki a normálistól hangosabban (értsd: kiabálva) beszél. Ilyenkor bárhogy szeretnék, képtelen vagyok a feladatomra koncentrálni. Ahogy az illető befejez egy mondatot, én már attól szorongok, hogy mikor kezd bele a következőbe. Ez a jobbik eset. A rosszabb az, ha felindultan és némi káromkodással fűszerezve közlöm vele, hogy vegye le magán a hangerőt. A párommal is volt néhány apróbb vitám a zajérzékenységem miatt. A világból ki tud kergetni azzal, amikor reggelente kigörgeti a kapszuláit a vitaminos tégelyeiből, vagy ha túl hangosan hallgatja a tévét. Szerencsére tudja, mi áll ennek a hátterében, és igyekszik alkalmazkodni.

Kép

Kép: Pexels / Mary Taylor

Valahol olvastam, hogy Marcel Proust parafával béleltette ki a dolgozószobáját. Az én álmom is valami ilyesmi. Nagyon vágyom már egy szanatóriumra vagy egy erdei kis házban berendezett hangszigetelt szobára, egy csendes kis kertre, ahol nincs betonkeverő, se légkalapács, se a szomszédok harsány nevetése, csak madárcsicsergés és patakcsobogás.

Hagyd már abba!

Ha a hallásunk túl érzékeny és erősebben reagálunk a zajingerekre, mint a többiek, vagy a mások számára átlagos zajok túl hangosak számunkra, akkor mizofóniában, azaz hallási túlérzékenységben szenvedünk. A zajoknak nem feltétlenül kell hangosnak lenniük, lehet ez csámcsogás, ujjropogtatás, ásítozás vagy valamilyen ismétlődő zaj.

„A túlhallást vagy mizofóniát én nem betegségnek, hanem eltérő idegrendszeri működésnek nevezném, sőt, jobb, ha inkább adottságként gondolunk rá. Nem beteg a fül vagy az agy, hanem az információtovábbítást végző érző idegrostok egyik fajtájának frekvenciaspecifikus ingerületátviteli zavaráról beszélünk” – mondja Gerber Anita, a pécsi Hallásébresztés Központ területi koordinátora, aki hozzáteszi, hogy a túlhallástól szenvedő emberek számára minden zaj fokozottabban jelentkezik. Az olyan hétköznapi hangok, amik másnak fel sem tűnnek, számukra bántóan hangosak. Ez lehet akár egy megszólaló telefon, a háztartási gépek hangjai, vagy egy beszélgetés.

Ahogy a halláscsökkenés, úgy a túlhallás is erősen befolyásolja az érintettek életét. Az ebben szenvedők gyakran szorongással, depresszióval küzdenek, állandóan stresszesek, ingerültek és kimerültek, pánikrohamok is gyötörhetik őket.

Gyerekek esetében magatartásbeli zavarok háttere is lehet. Gyakori az a megküzdési mód, hogy próbálják elkerülni a zajokat, ezért kivonhatják magukat olyan helyzetekből, mint a családi étkezések vagy a munkahelyi büfék, fejhallgatót viselhetnek a nyilvános helyiségekben, vagy teljesen el is szigetelhetik magukat. Ha nem tudják elkerülni a zavaró zajt, veszekedni kezdenek másokkal – azt követelik, hogy a hang forrása maradjon csendben. Ez hatással lehet a társas kapcsolataikra. Nem ritka, hogy a mizofóniás környezete bagatellizálja zavarát, mondván, csak több figyelmet szeretne magának.

Lehet rajta segíteni

„A segítség a Pataki-Kolláth-féle Hallásébresztés terápia, amelyet Prof. Dr. Pataki László fül-orr-gégész dolgozott ki. A gyerekek és felnőttek esetében is javasolt módszer – több szempont alapján összeállított egyéni, tíznapos terápia. A terápia során a páciens számára készül egy hangzóanyag, amit mindennap kétszer fél órán keresztül meghallgat.

Mivel váratlan időközönként megjelenik a szűretlen zene egy-két másodperc erejéig, így a folyamat arra készteti az agyat, hogy a kellemetlen hangokat halkítsa le, és csak a kellemes hangokra figyeljen – árulja el a szakember.

Gerber Anita szerint állítólag a terápia után két-három hónappal már jelentős javulás tapasztalható, és sok esetben olyan tartós változást eredményez, amelynek következtében az addig zavaró tünetek teljes mértékben megszűnhetnek.

A történet 

Jan és Jule, két huszonéves szinte egyszerre vág neki a nagyvilágnak, és közben sorsuk összefonódik. Jule a bátyjától örökölt régi lakókocsival indul útnak Portugáliába, hogy fontos kérdéseket tisztázzon kint tanuló barátjával. Jan pedig azért veszi nyakába a világot, hogy eljusson Spanyolországba az édesapjához, abban reménykedve, hogy régi sebei behegednek. 
Nagyon jó elmerülni ebben a közös utazásban, olyan, mintha mi is a szereplők mögött ülnénk a kocsiban, szinte lubickolunk az egymásra hangolódásban, amit nem szakít meg az okostelefonok és mindenféle kütyük babrálása.

Amikor két ember valamilyen formában hosszabb-rövidebb időre össze van zárva, akkor óhatatlanul előkerülnek a lét nagy kérdései: Mi az élet értelme? A harc vagy az együttműködés viszi előre a társadalmat?

Mit akar a férfi, mire vágyik a nő? Van-e recept a boldogságra, hogyan kell jól élni az életet? 
Jannak és Jule-nak pedig mindenről van véleménye, nem is akármilyen, sokszor teljesen ellentétes oldalról indulnak, de képesek konstruktív, már-már játékosan évődő vitát folytatni, és nem akarják mindenáron meggyőzni a másikat az igazukról. Nemcsak beszélgetnek és figyelnek, hanem tudnak csendben együtt hallgatni is, és a nehéz pillanatokban támaszként jelen lenni. 

Ismerkedés álomkivitelben 

Ilyen ismerkedés járna minden embernek: lassú, komótos, egyáltalán nem kapkodó. A beszélgetés közben világnézetek sejlenek fel, álláspontok ütköznek, a felek óhatatlanul formálják is egymást, elindul egy összehangolódási folyamat, ami vagy sikeres, vagy nem, de legalább nyílt lapokkal történik. 
Jan és Jule nem mindenáron párt keresnek, így az ismerkedésük teret ad a vonzalom lassú fejlődésének, hogy a másik személyiségét, gondolkodásmódját és viselkedését felfedezzék, és ezáltal lassan elkezdjék vonzóbbnak látni egymást. Talán leginkább ez hiányzik a mai, népszerű ismerkedési mód, az online randizás világából. 

Ha az első üzenetváltást követően nem érzi a felhasználó azt a bizonyos szikrát, akkor továbblép a következő lehetőségre, és a valódi megismerés elmarad. Így viszont lehetetlen a másik embert a maga természetes közegében, spontán történéseken és élményeken keresztül megismerni.

Dan Ariely, a pszichológia és a viselkedési közgazdaságtan professzora szerint az online randiappok abbéli igyekezetükben, hogy az embereket adatbázisokba illeszthessék, azt várják a felhasználóktól, hogy számszerűsíthető tulajdonságokban határozzák meg önmagukat és a számukra ideális társat. Frappáns hasonlatával élve mindez pont annyira kudarcra ítélt próbálkozás, mint ha a teasütemény ízét a tápértékcímke alapján próbálnánk megítélni. A „humoros” címke keveset mond a tulajdonosáról, hiszen fogalmunk sincs arról, hogy ez valójában milyen embert takar. Arra számítsunk, hogy kifigurázza a hibáinkat, és folyamatosan ugrat bennünket? Vagy odafigyel arra, hogy a tréfálkozásával ne gázoljon a másik önbecsülésébe? Esetleg a humor segítségével küzd meg a nehéz élethelyzetekkel? Ez a tulajdonság azt sem mondja el nekünk, hogy miként csillog a szeme, hogyan túr a hajába vagy kapja a szája elé a kezét, amikor nevet, pedig pont ezek a megfoghatatlan minőségek, és a közös nevetéseken keresztül szerzett tapasztalatok döntenék el, hogy szeretnénk-e vele mélyebb kapcsolatba kerülni.

Kép

A társadalomtudós ezért azt javasolja, hogy már az online ismerkedés során tegyük a beszélgetéshelyzeteket a klasszikus ismerkedéshez hasonlóvá, például azzal, hogy nemcsak önmagunkról mesélünk, hanem belopjuk a közös tapasztalatszerzés lehetőségét az interakciós folyamatba. A közös online játék, beszélgetés egy weboldal tartalmáról, egy számunkra izgalmas cikkről vagy könyvről, többet árul el a másik személyéről, mint azok a tények, hogy „magas, sportos és szeret kirándulni.” Az online ismerkedést követően nem érdemes sokáig várni a találkozással és a valódi közös élmények megtapasztalásával, ami lehetőséget ad az eszmecserére, a másik gondolkodásmódjának, viselkedésének és reakcióinak a megismerésére. 

Megnyílni a kapcsolatokban 

„A sebezhetőség se nem győzelem, se nem vereség. Bátorság, hogy megmutassuk magunkat, akkor is, ha nem tudjuk befolyásolni a következményeket.” (Brené Brown: Bátraké az erő) 
A film megerősít minket abban, hogy az ember társas lény, a terheinket nem cipelhetjük folyton egyedül, nem lehet a traumákat és a sérüléseket állandóan a víz alá nyomni, mert az igazság előbb vagy utóbb utat tör magának, olyankor pedig jó, ha van mellettünk valaki, akinél támaszra lelhetünk. 
Jan és Jule története rámutat arra is, hogy az emberi kapcsolatok és a szerelem válhatnak rettentően bonyolulttá, de mi magunk tesszük őket azzá. Nem attól leszünk pozitív és vonzó személyiségek, hogy a sebeinkre és a hibáinkra fátylat borítunk, hanem hogy képesek vagyunk ezeket úgy beleszőni az élettörténetünkbe, hogy a megbénító értelmezési keret helyett előremutató kimenetelt adjunk az életmesénknek. Brené Brown így ír erről: „A sors iróniája, hogy megpróbálunk megszabadulni a nehézségekről szóló történeteinktől, hogy teljesebbnek, elfogadhatóbbnak tűnjünk, de teljességünk – még teljes szívűségünk is – valójában az összes élmény integrációjától függ – beleértve a bukásainkat is.”

Az igazi megélésekhez ki kell lépnünk a komfortzónánkból, önmagunk megmutatásával pedig felvállaljuk sebezhetőségünket is, megkockáztatva ezzel a kudarcot.

Cserébe viszont rokonlelkekre találhatunk, akik képesek megérteni és elfogadni bennünket, ehhez azonban idő kell, például egy Spanyolországig tartó út hossza. 
A film mintát mutat arra, hogy milyen jó egy olyan ember előtt megnyílni, aki nem ítélkezik, bármit mondhatunk, nem dől össze benne a világ, és minden lényeges esemény itt és most történik. A kívülálló perspektívája pedig sokat segíthet abban, hogy helyrepakoljuk életünk kirakósának kallódó darabjait. Az ilyen gyógyító kapcsolatokban megtapasztalhatjuk, hogy a traumák és sérülések bár formálnak bennünket, de nem határozzák meg teljes egészében az életünket, van lehetőségünk arra, hogy kilépjünk az ördögi körökből, és olyan új életteret teremtsünk magunknak, amelyben könnyebb levegőt venni. 

Kép

Lehet tartós a szenvedély a házasságban? 

Jan és Jule egyik központi témája és vitájuk tárgya, hogy hosszú távon fennmaradhat-e a kezdeti szenvedély a kapcsolatokban.

Jan szerint mivel a szenvedélyhez ellentét kell, a hosszú távú együttléthez pedig harmónia, a szenvedélyes szex és a kiegyensúlyozott párkapcsolat kizárják egymást.

Hasonlóan gondolkozik Esther Perel pszichoterapeuta is, aki éppen ezért azt mondja, hogy a párunkkal töltött idő mellett nagyfokú elkülönültségre is szükség van, hogy legyen időnk saját magunkra is, amikor eltávolodhatunk, hogy utána visszatérhessünk, és újra izgalmassá válhassunk egymás számára. Perel szerint a vágy válsága tulajdonképpen a képzelet válsága, ezért érdemes fenntartani a kíváncsiságot egymás iránt. 
Ezzel szemben Jule gondolatai a szenvedélyes szerelemről inkább John Gottman vagy Sue Johnson elméletével hozhatók összefüggésbe, akik a megoldást nem az eltávolodásban és elkülönülésben, hanem a távolság áthidalásában és az egymáshoz való közeledésben látják. Sue Johnson szerint az eszményi szexben egyszerre van jelen az érzelmi nyitottság, az egymásra hangolódás, a válaszkészség, a gyengéd érintés és az erotikus felfedezés. Gottman úgy gondolja, hogy a mély, szeretetteljes és szenvedélyes kapcsolat feltétele, hogy a pár tagjai képesek legyenek őszintén beavatni a másikat az intim titkaikba, és nyíltan kifejezni az igényeiket. Szerinte, ha összeadjuk a szerelem és a szenvedély definícióját, akkor nem a személytelen kalandozások lehetőségét, hanem a bensőséges bizalmat kapjuk meg. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

– Az általad szerkesztett Képmás online ajánlása férfiaknak és nőknek szól, utalva arra, hogy férfiaknak és nőknek teremtettünk. Vannak olyan szerepek, feladatok szerinted, amik csak a nők sajátjai, vagy minden „női” csak tanult szerep?
– Régebben a nemi szereposztások egyértelműbbek és viszonylag kötöttek voltak, és csak a személyes határhelyzetek – mint például a szülőpárból az egyikük halála – kényszerítették az embereket arra, hogy a másik nemre jellemző valamelyik szerepet, feladatot is magukra vegyék. Ma már nemi szerepekről beszélni nehezebb, a biológiai adottságaink és a vállalt vagy mások által ránk kényszerített feladataink együtt határozzák meg, hogy mit értünk női és mit férfi szerep alatt. Nagyon hiszek a komplementaritásban, hogy férfiak és nők segítik és kiegészítik egymást a hétköznapi életben és történelmi távlatban is. Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy a nemek közötti feladat- és szerepmegosztás is a biológiai észszerűségen és a kor hétköznapi kihívásain alapszik egyszerre.

Úgy vélem, hogy több az általános emberi hasonlóság nők és férfiak között, mint a különbség. A kevés különbözőség pedig alapvetően a reprodukciós képességre vezethető vissza – azok esetében is, akiknek nem születik gyereke.

Ha mindenképp meg kéne neveznem a nők többségére ma leginkább jellemző – és a férfiaktól megkülönböztető – jellemvonást, az tapasztalataim alapján a nagyobb empátia és a hétköznapokat behálózó közösségekbe szerveződés, vagyis az ezekre irányuló fokozott hajlam és képesség.

– Meddig van szerinted létjogosultsága a gendernek, vagyis a „társadalmi nem” kifejezés használatának?
– Ameddig a társadalmi működés kutatásának egyik szempontja. Fontos és hiánypótló tudományos téma például a nők társadalmi szerepének, a feléjük irányuló társadalmi elvárások történetének kutatása, a történelem női nézőpontból, mert az eddig hiányzott. Amíg tehát a gender tudományos fogalom, helye van, de azt nem tartom rendben levőnek, ha társadalmakat megváltoztatni akaró mozgalmak jelszavaként kikerül az utcákra, tömegeket mozgósít, a bulvárlapok címlapjára kerül. Nekem mint a késő szocializmus idején felnőtt embernek csak rossz tapasztalataim vannak arról, amikor egy tudományos irányzat jelszavait forradalmi mozgalmak zászlaira tűzték. Véleményem szerint nincs erkölcsi joguk kutatóknak, tudósoknak aktivistaként, mozgalmárként fellépni és tömegek mozgósítására, a társadalom átformálására használni a saját maguk által alkotott és definiált kifejezéseket.

A praktikum, a való élet rendezi majd a nőkre és férfiakra váró feladatokat, és azoknak megfelelően formálódnak majd a nemi szerepek, ehhez nincs szükség társadalomátalakító mozgalmakra.

Most annak a korát éljük, hogy keresik a nők és a férfiak is az új helyüket a társadalomban, és lehetőségünk van kipróbálni a másik nem eddig hagyományos szerepeit. Úgy tapasztalom, hogy a férfiak majdhogynem jobban elbizonytalanodtak a szerepeiket illetően, mint a nők. Meglátjuk, hogyan tisztul ez le. Abban bízom, hogy ha olyan folyamatot eredményez, ami hosszabb távon nem az élhető életet és annak továbbadását szolgálja, úgyis praktikusan átrendeződnek a dolgok. Az mindenképpen pozitív eredménye a nőmozgalmaknak, hogy ma már a múlthoz képest sokkal egyenrangúbb, egyenértékűbb a nők és férfiak egymáshoz viszonyított lehetősége az élet fontos területein.

– Erről eszembe jut az egyik svéd áruházlánc reklámja, miszerint „az egyenlő otthon boldogabb otthon”. A reklám arra buzdít, hogy a férfiak és a nők osszák meg egymás között a háztartási feladatokat a harmónia érdekében. Szerintem ez alattomosan gerjeszt feszültséget, mert azt sugallja, akkor van rendben a házasságod, ha nem végzel lényegesen több házimunkát a férjednél. De mi köze egy multicégnek ahhoz, hogy mi hogyan osztjuk el a feladatokat a saját életünkben?
– Nehéz eldönteni, hogy meddig tarthat a „népnevelés”, és mikortól avatkozunk bele a családok, a párok magánéletébe. Egyébként pont ma néztem meg olyan internetes oldalakat, ahol ki lehet számolni végtelenül egyszerű kalkulátorokkal, hogy a nők mennyi láthatatlan munkát végeznek egy nap, és annak mennyi a pénzben kifejezhető értéke. Ugyanilyet a férfiak vonatkozásában nem találtam. Olyan gender-tanulmányra se bukkantam eddig, amely azzal foglalkozna, hogyan mennek tönkre a férfiak egyes tipikusan férfiasnak tartott munkakörökben: bányákban, építőiparban.

A társadalmi igazságosságot nem lehet csak a nők szempontjai és érdekei alapján megvalósítani, még arra hivatkozva sem, hogy eddig hátrányos helyzetben voltak.

Akkor is baj van, amikor külső hatások: a felkínált lehetőségek, a divatok és burkolt elvárások megzavarják az embereket abban, hogy önmagukat, a saját útjukat vagy a párkapcsolati egyensúlyukat megtalálják. Az ilyen reklámba csomagolt elvárások ezt teszik.
Eljutott a nyugati civilizáció a jólétnek és az erőforrásoknak arra a fokára, amikor már megengedhetjük magunknak a tolerancia luxusát, ami régebben fel sem merülhetett a megtartó közösség fennmaradása és védelme miatt. Egy toleráns társadalom nyilvánvalóan sokkal élhetőbb, ezt kevesen vitatják, de szerintem ebben is meg kellene állni az arany középúton. Amikor azt mondjuk, hogy vessük el a régi nemi kategóriákat például azok miatt, akik nem tudják magukat besorolni a történelem kezdeteitől használatos férfi vagy női identitásba, akkor az elfogadás gesztusával hihetetlen módon veszélyeztetjük például a gyerekek, kamaszok kialakulóban levő identitását. A legbizonytalanabb korszakukban rájuk zúdítjuk, hogy fogadjunk el minden egyéni önazonosság-gondolatot természetesnek, hiszen „lehet, hogy te sem vagy az, akinek gondolod magad, akinek látszol”.

De amikor ennyire toleránsak vagyunk, az már pont ugyanolyan mértékű szélsőség, mint a hagyományok diktatúrája, csak ellenkező előjellel: minden jól bevált közösségi fogódzót korlátként vetünk el.

– Beszélgessünk még a keresztény női eszményről. A Solwodi egyesület alapítója, dr. Lea Ackermann nővér apácákkal együtt menti a prostituáltakat az emberkereskedők karmaiból Kenyában. Ő hívta fel a figyelmemet arra, hogy micsoda erő van bennünk, keresztény nőkben – elég csak arra gondolni, hogy nők vitték szét elsőként Jézus feltámadásának hírét. Milyen princípiumunk van szerinted, hogy e népszerű kifejezéssel éljek? 
– A keresztény hagyományban nem csupán egy típusú női princípium van, hanem csodálatos női példaképek sora mutat többféle kibontakozási utat nekünk. Érdemes például a bibliai Máriára és Mártára gondolni (Lk 10,38-42), a betániai testvérpárra, akik a házukban Jézusnak szállást adtak. A történetük tanulsága az, hogy Máriára kell elsősorban példaképként tekintenünk, mert abból a létből tudunk erőt nyerni, de Máriák gyakran csak azért lehetünk, mert vannak Márták. A keresztény női példaképek (szentek) élettörténetei az egyházi rendhez tartozó férfiak válogatásában kerültek évszázadokon át a nagyközönség elé, ennek megfelelően a legtöbb női példakép szerzetesi életmódot folytatott, a „csak” családanyák kevésbé érték el az egyházi elismerést. De micsoda gazdag életsorsokra bukkanhatunk közöttük is, még ha szerzetesi mivoltuk nagyon el is tért a nők hagyományos életútjától! Elég csak felidézni Bingeni Szent Hildegárd, Sienai Szent Katalin vagy Ávilai Nagy Szent Teréz életútját, akiknek szellemi-műveltségi hagyatéka is lenyűgöző! De nem kevésbé csodálatos a „kicsi” Lisieux-i Teréz lelki öröksége.

Aztán eljött a 20. század, amikor már azt hittük, szentek csak a múltban léteztek, de II. János Pál pápa rámutatott: a szentek, példaképek ma is köztünk járnak!

Így a „keresztény női princípiumok” egész sorát ismerhetjük és követhetjük a közelmúltban élt Gianna Beretta Molla önfeláldozó anyaságától Salkaházi Sára önfeláldozó társadalmi szerepvállalásán át a keresztény feminista Slachta Margitig és Dorothy Dayig, akiknek a keresztény szellemiségű társadalmat építő életútját csak az utóbbi években kezdik jobban megismerni és értékelni mifelénk.

Tsere János, aki csak felnőtt korában illesztette neve elé az Apátzai előnevet, a Brassó város birtokát képező barcasági Hétfalu egyik községében, Apácán látta meg a napvilágot 1625-ben. Odahaza volt kisiskolás, középfokú tanulmányait pedig a kolozsvári református iskolában végezte. 1642-től a gyulafehérvári fejedelmi főiskolán volt a messze földről érkezett neves professzor, Henrik Bisterfeld növendéke, aki figyelmét a hit dolgai mellett a természettudományokra irányította és elültette az ifjúban az emberi tudás egyetemességének eszméjét. Mint jeles diák a puritanizmus és a kálvinista ortodoxia eszméivel rokonszenvező Geleji Katona István püspöktől 1648-ban kapott lehetőséget arra, hogy egyházi ösztöndíjjal a korabeli európai kálvinizmus szellemi központjának számító Németalföldre, Hollandiába utazzon. Ott egy kis időre a franekeri, majd a leideni egyetemre iratkozott be, 1650-től pedig Utrechtben tanult, ahol a kálvinista ortodoxia nagy tekintélye, a teológus Gisbert Voetius volt a mestere, de hatott rá annak szellemi ellenfele, a racionalista eszmék felé tájékozódó Johannes Coccejus is. Megismerkedett az angol puritánok harcos politikai és a francia bölcselők radikális racionalista eszméivel és a kortárs természettudományok eredményeivel. 1653‑ban a frissen alapított harderwijki egyetemen fejezte be tanulmányait a teológia doktora cím elnyerésével. 
Ekkor még úgy tűnt, hogy végleg Hollandiában marad, hiszen tanárai és kollégái felismerték tehetségét, itt jelentek meg első, idővel elveszett teológiai értekezései, sőt, családot is itt alapított. 1651-ben házasságot kötött egy gazdag utrechti család lányával, Aletta van der Maettal. 

Ezekben az években Apáczai is tanúja volt a holland kálvinizmuson belül Descartes filozófiája körül kirobbant vitának.

Bár mesterei zöme, közöttük Voetius is ádáz ellensége volt a karteziánus racionalizmusnak, ő alaposan megismerte és igen nagyra becsülte a francia bölcselő írásait, gondolatait saját későbbi munkáiban is igyekezett hasznosítani. 

Kép

Egy rövid tudósélet

1653-ban Csulai György református püspök hazahívta Apáczait Erdélybe. Miután első, csecsemőkorában meghalt gyermeküket eltemették, nyár végén érkezett feleségével Gyulafehérvárra, ahol az akadémia gimnáziumi tagozatán a poétikai osztály tanári állása várta.

Puritán, a hit érzelmi és erkölcsi oldalát hangsúlyozó gondolkodása és az értelemre, tudásra támaszkodó karteziánus szemlélete miatt hamar összeütközésbe került elöljáróival és tanártársaival, diákjai viszont gyorsan megszerették.

Dolgozott Utrechtben elkezdett főművén, a Magyar encyclopaedián, közben pedig két munkát is kiadott, a Magyar logikácskát, amelynek lapjain olyan szavakat alkotott meg nyelvünk számára, mint a számláló, a súrlódás vagy a tompaszög fogalma, és ekkor készült Tanács című pedagógiai írása is. Szellemi ellenfelei 1655-re elérték, hogy a fejedelem állásából elbocsássa, de Lorántffy Zsuzsanna fejedelemasszonynak és Bethlen János tanácsnoknak sikerült elérnie, hogy elnyerje a kolozsvári iskola vezetését. Itt is tanítványok gyűltek köréje, akik között ott volt a későbbi politikus és önéletíró, Bethlen Miklós és a polihisztor egyházi író, Pápai Páriz Ferenc is, ő pedig egy új hazai egyetem alapításának tervén dolgozott. Ekkor került ki a keze alól az eredeti bűnről szóló teológiai értekezése. Természetbölcselet című, töredékben, kéziratban maradt munkájában pedig korábbi főműve, a Magyar encyc­lopaedia átdolgozásával, kiegészítésével foglalkozott. Ám ekkor már beteg volt, tüdőbaja gyorsan elhatalmasodott rajta, 1659 végén pedig, alig harmincnégy esztendősen meghalt. Kolozsváron, a híres Házsongárdi temetőben helyezték örök nyugalomba. Özvegye, az idegen világban magára maradt Aletta második, már Erdélyben született gyermekükkel együtt hamarosan követte őt a sírba. A hagyomány úgy tudja, a férje elvesztése feletti bánat végzett az asszonnyal. Sírjuk, közös sírkövük ma is megvan, kettejük szerelmének és az asszony bánatának pedig Tavasz a házsongárdi temetőben című versében Áprily Lajos állított gyönyörű emléket.

Az „összes tudomány” honi nyelven

Apáczai főműve, amelyen rövid tudósi, tanári élete során dolgozott, úttörő vállalkozás a hazai reformáció és a magyar művelődés történetében. Ez a munka a még Hollandiában elkezdett Magyar encyclopaedia, amely 1655‑ben került ki az utrechti nyomdából. A szerző szándéka munkájával az volt, hogy olyan átfogó tudástárat adjon a magyar olvasók kezébe, amely egyszerre az ismeretek tárháza, egyben azonban eszköz arra is, hogy az olvasó a megismerés legmagasabb, teológiai szintjére eljusson. Erről a mű bevezetőjében így fogalmazott: „Erősen föltettem magamban, hogy ha a jóságos és hatalmas Isten néhány esztendő elteltéig megnyújtja és meghosszabbítja életem fonalát, nem halok meg addig, míg magyar nyelven a magyarokkal nem közlöm az összes tudományt.” Művében minták alapján dolgozott, hiszen olyan szerzőktől merítette anyagát, mint René Descartes, Pierre de la Ramée, az angol puritán William Amesius, az ortodox kálvinista Johann Henrik Alstedt vagy a remonstráns, a kálvinizmust racionálisan értelmező Johannes Althusius. Maga a tizenegy részből álló mű Descartes módszertanát és tudományeszményét követte és a hazai közönség számára kívánt áttekintést adni az emberi tudás egész rendszeréről. Elsőként az ismeretelmélet, majd a logika témáit tárgyalta szigorúan racionalista szellemben, ezután pedig a matematika, a csillagászat és a természetrajz nagyon is részletesen kidolgozott anyagai következtek,

elsőként írva magyar nyelven például a heliocentrikus világképről, a vérkeringés anatómiájáról vagy a mágnesesség fizikájáról.

Ezt a mesterségek és az emberi alkotások bemutatása követte, az építészettől egészen a gazdaság világáig. A kilencedik részben került sor a társadalom és a történelem tudományára, utána az etika, a politika, a nevelés témáinak összefoglalása következett. 

Kép

Kép: Wikipédia

A tudás záróköve

Az emberi tudás záróköve az utolsó, teológiai rész. Ebben Apáczai a németalföldi kálvinista hittudomány egyes irányzatainak szintézisével próbálkozott.

Fő tézise a pietista jámborság szellemében az volt, hogy a hit, a vallás lényege nem a tudásban, hanem az erkölcsös életben, az azt vezérlő akaratban van.

De vallotta azt is, hogy a kegyelem világánál, a hitben megszerezhető, és a tudomány, a természet világosságánál megszerezhető tudás jól megférnek együtt, nem ellenségei egymásnak. Ami a részleteket illeti, a teológiai részben merített a Gomarus-Voetius-féle konzervatív ortodoxia rendszerező törekvéseiből, a remonstráns-coccejanus hittani racionalizmusból, a szigorú angol puritán tradícióból, és nem volt idegen tőle az ekkor már bontakozó pietizmus gyakorlatias, kegyes szemlélete sem. Ez a mű mérföldkő a magyar művelődés történetében – felfedezhetjük benne a szilárd református hit, a felvilágosodás felé mutató modern tudományeszmény és a népnevelői lendület egyeztetését; a szerzőben pedig egy az Istenét és hazáját szolgálni akaró embert ismerhetünk meg.  

Ez a cikk Horváth Pál „Magyar példaképtár” című sorozatában jelent meg. A sorozat többi darabját ide kattintva olvashatja>> 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

– Középiskolás korodban kerültél először pszichiátriára. Mi vezetett odáig?
– Alkoholista szülők gyermekeként komoly lelki traumákat éltem át kiskoromban. Gyakran előfordult, hogy a húgommal végig kellett néznünk, ahogy az apám bántalmazza édesanyámat, ami mindkettőnkben óriási törést okozott. Gimnazistaként rossz társaságba kerültem, akiknél a bulik olyan szinten fajultak el, hogy a rendszeres és masszív ivászatok, a közös falcolások és a kábítószerezések voltak a mozgatórugói. Elindultam a lejtőn, a végén pedig nem várt más, mint egy öngyilkossági kísérlet. Ekkor kerültem életemben először pszichiátriára, ahol súlyos depressziót és anorexiát állapítottak meg nálam.

– Mennyi időt töltöttél bent?
– Másfél hónapot. Bár már akkor is borderline személyiségzavarban szenvedtem, de akkor még nem tudták megállapítani, mert abban az időben Magyarországon kevéssé ismerték ezt a szindrómát. A felismerését nehezíti, hogy jellemzője a komorbiditás, azaz több társbetegséggel jár együtt. Csak azokra derült akkor fény, amikre gyógyszereket is kaptam: antidepresszánst és nyugtatót. Egy személyiségzavar sajnos nem gyógyszerelhető, a hozzá társuló tünetek azonban igen, úgyhogy a bent töltött idő alatt sikerült kicsit magamra találnom. A gimnáziumi barátaim el-elmaradoztak tőlem, többé már nem kerestek, ami akkor nagyon fájt, de utólag azt mondom, hogy hálás vagyok, amiért kikerültem abból a mérgező közegből. Sokat segített még akkoriban, hogy a gyógyszereknek köszönhetően javult a hangulatom, és elhatároztam, hogy egyetemre megyek.

Meghoztam egy döntést, hogy a célom érdekében abbahagyom az önsorsrontó életmódot, amit a kórházba kerülésem előtt folytattam, így felhagytam az ivással, a falcolással és a szerhasználattal is.

– Hogyan fogadta a környezeted a mentális problémádat?
– A középiskolában én voltam a feketebárány. Rocker stílusom volt, lázadtam és kissé fura voltam, emiatt pedig sokat csúfoltak, kiközösítettek. Még a velem együtt züllő barátaim is elfordultak tőlem, sőt, a tanáraim sem néztek már úgy rám többé, mint azelőtt; egyszerűen nem tudtak mit kezdeni egy mentális beteggel. Végül sikerült új barátságot kötnöm, ami azóta is egy nagyon erős kötelék az életemben. A barátnőm elfogad olyannak, amilyen vagyok, nem bélyegez meg. Számomra azért különösen kedves ez az interjú, mert fontosnak tartom, hogy erről beszéljünk, úgy látom ugyanis, hogy már a „pszichiátria” szó is elrettenti az embereket. A köztudatban még mindig az szerepel, hogy aki mentális problémákkal küszködik, az egyszerűen csak bolond, akitől félni kell, holott mi nem dühöngő őrültek vagyunk, hanem csak mások, mint az átlag. 

– Egyetemre kerültél. Hogyan vetted az akadályokat?
– Hatalmas öröm és sikerélmény volt számomra, hogy felvettek a Szegedi Egyetem informatikus-könyvtáros szakára. Elvégeztem először az alapképzést, majd a mesterképzést is, most pedig a következő szintre készülök lépni: az antropológiai tanszéken fogok doktorálni történettudományokból. A felsőoktatási éveim alatt szedtem ugyan a hangulatstabilizátort, de még így is kerültem lelki válságba: visszacsúsztam az anorexiába, és újra rám törtek a szuicid késztetések, amelyek sajnos ismét kórházba juttattak. Gyógyszertúladagolás miatt négy napig voltam kómában, és az orvosok kezdték elveszíteni a reményt, hogy életben maradok. Ma mégis itt vagyok, és immár feleségként és édesanyaként harcolok a betegség ellen, amit szívesebben hívok egy állapotnak, amellyel egyre inkább megtanulok együtt élni. Az egyetemen egyébként már sokkal kevésbé volt jellemző a megbélyegző attitűd; mind a csoporttársaim, mind pedig a tanáraim teljes vállszélességgel támogattak a nehéz időszakban.

– Említetted, hogy korábban még nem diagnosztizálták nálad a borderline-t. Erre mikor került sor?
– 21 éves koromban, a legutóbbi öngyilkossági kísérletem után. Akkoriban pszichiátriai befekvésre nem volt lehetőségem a vizsgáim miatt, viszont olyan szakemberekhez fordultam, akik szorosan nyomon követték minden lépésemet. Így kerültem egy igazi szaktekintélyhez, aki emberileg is kiemelkedő értékekkel rendelkezik. Ő állapította meg nálam a személyiségzavart, akihez nyolc éven keresztül jártam terápiára. Rengeteget segített nekem, igazi támaszom volt.

Nagy biztonságot nyújtott számomra a gondolat, hogy bármikor számíthatok rá; akár éjjel 1-kor is felhívhattam telefonon, ha öngyilkossági kísérlet előtt álltam, és ő képes volt lecsillapítani.

Mindvégig kitartott mellettem, még a legsötétebb időszakaimban is. 41 év áldásos munkája után most nyugdíjba vonult, és ez az elengedés számomra nagyon megterhelő, de segít a tudat, hogy mennyire megérdemli már a pihenést.

Kép

Képünk illusztráció! - Forrás: Unsplash / Alla Biriuchkova

– A családod támogat?
– A férjem teljes mértékben. Amikor megismerkedtünk, én rögtön nyílt lapokkal játszottam, felvállaltam magam, és őszintén elmondtam neki, hogy bizony, nem könnyű velem együtt élni. Úgy választott engem, hogy mindent tudott a múltamról. Voltak mélypontjaink, és olyan is előfordult, hogy válaszút elé állított: vagy abbahagyom az önkárosító viselkedést, vagy elválik. Ez akkora pofont adott, ami azóta is segít féken tartani magam. Érzem rajta, hogy teljes szívéből szeret, elfogad olyannak, amilyen vagyok, és támogatni akar. A közvetlen környezetem viszont már nehezebb dió, elítélnek a betegségem miatt. Nem is vették igazán a fáradságot, hogy utánaolvassanak a diagnózisomnak, számukra „csak” egy pszichiátriai beteg vagyok, aki bármikor kiborulhat. Nem ismerik el azt az igyekezetet, amivel hozzáállok a nehézségekhez, hogy mindent megteszek annak érdekében, hogy jól vezessem a háztartást, ledoktoráljak, és úgy neveljem a gyermekem, hogy még véletlenül se érje semmilyen lelki trauma.

– A nehézségek ellenére mégis azt mondod, hogy mint mindennek, a borderline-nak is vannak pozitívumai…
– Így van. Valamilyen szinten szeretem, hogy ilyen vagyok, mert még egy személyiségzavarnak is léteznek olyan erőforrásai, amik előre visznek. Neki „köszönhetem” például a tanulásba fektetett elemi energiámat, a kitartásomat és a kreativitásomat. Mi a végletekig elmegyünk, és ha valamibe beleszerelmesedünk, azt szenvedéllyel és teljes erőbedobással tudjuk csinálni. Elmélyülünk a részletekben, precízek és maximalisták vagyunk, ami elképesztő sikereket tud hozni az életünkbe. Aki ezzel a személyiségzavarral él, annak többsége kiemelkedően tehetséges valamiben, egy művészlélek, aki érzékeny és empatikus, meg persze nagyon nyitott a világra. Jómagam például a lakberendezésben élem ki a kreativitásomat, úgy érzem, hogy van szépérzékem. Ugyanakkor nagyon érdekel a tudomány is, sok publikációt olvasok, szakmai cikkeket, kutatásokat. Mivel megszakadt a kapcsolatom a volt pszichológusommal, ezért gyászterápia jelleggel elkezdtem naplót is vezetni, ami szintén sokat segít.

– A borderline személyiségzavar nem gyógyítható, de kezelhető. Hogyan érzed magad most?
– Pár hónapja teljesen absztinens vagyok. Hiányzik ugyan az alkohol, de lemondtam róla, legfőképpen a lányom miatt, mert nem szeretném, ha úgy nőne fel, ahogy nekem kellett. Ami a leginkább segít nekem a családom mellett, az pedig önmagam elfogadása.

Megbékéltem azzal, hogy a borderline énem is én vagyok, hozzám tartozik, így hát meg kell tanulnom vele együtt élni.

Biztosan lesznek még hullámvölgyek, hiszen más vagyok, mint az átlag, de ez nem feltétlenül jelent rosszat. A kislányom miatt a kontroll mindig bennem lesz, már nem okozok magamnak szándékosan fájdalmat, és érzelmileg sem vagyok annyira labilis. A tüneteim azért enyhülnek, mert fáradságos munkával ugyan, de megtanultam azokat kezelni és nem elkövetni újra ugyanazt a hibát. Kutatások kimutatták, hogy átlagosan 40 éves korunkra válunk teljesen tünetmentessé. Nem szeretném megvárni, én most szeretnék boldog lenni!

Ez a hír bennem sokféle érzést és gondolatot keltett. Emlékszem, milyen irigy voltam kilencéves koromban, amikor rájöttem, hogy azok az osztálytársaim írják meg jól az angol házit, és fogalmaznak egész angol mondatokban mindössze néhány nyelvóra után, akiknek a szülei tudnak angolul. Egyedüli voltam a csoportban, akinek nem volt kéznél odahaza efféle segítsége, és kilátástalan elkeseredettséget éreztem kitűnő tanuló kisgyerekként. Milyen igazságtalan az élet, nem tehetek róla, de mégis le vagyok maradva az előnyökkel indulókhoz képest?

Vajon meddig mehetünk el etikus keretek között, ha gyermekeink támogatásáról van szó? Valóban jót teszünk-e, ha megírjuk helyettük a fogalmazást, összebarkácsoljuk ragasztópiszollyal a technika házit, majd egyszer csak azt vesszük észre, hogy a poronty hozzászokott a kezdetben még furcsa és feszültséggel teli érzéshez: milyen más tollával ékeskedni. A szülők általában bele sem gondolnak a későbbi következményekbe, hiszen az ötös osztályzat legtöbb esetben a szülő hiúságát is legyezgeti. De hol a határ? Valahol csak lennie kell… Érettségi eredmény megküldése SMS-ben vagy chaten? Közös dolgozatírás a home-school alatt?

Vagy a vérmesebb szülők attól sem riadnának vissza, hogy kifizessenek egy komoly összeget valakinek, ha ezzel biztosítani tudnák gyermekük helyét egy nívós szakon? Mondjuk a Harvardon vagy a Berkeley-n?

Az álmok országában tényleg nincs lehetetlen

Az Egyesült Államokban tehát sikeres tőzsdecápa, neves jogász és cégvezető szülők kaptak a szájhagyomány útján terjedő lehetőségen. Singer kinyitott egy kaput, amin a legtöbb tehetős szülő soha nem volt képes belépni, éppen ezért minden vágyuk, hogy legalább gyermekük megvalósíthassa azt, amiről ők még álmodni sem mertek. Nem az itt a fontos, hogy az utódok valóban értékes és jól hasznosítható tudást szerezzenek vagy hogy szeretett szakmájuk legyen, hanem az van fókuszban, hogy a csemete az USA legelőkelőbb egyetemei egyikén szerezzen diplomát – amivel aztán nagyon jól fizető álláshoz juthatnak, anyuci és apuci pedig éveken át dicsekedhet velük a felszínes társasági események forgatagában.

Nincs B-terve a felvételizőknek

Amerikában az utóbbi években több ezer diák közvetítette élőben életének azt a néhány percét, amikor kiderül, felvették-e a vágyott egyetemek valamelyikére. Bömbölés, teljes kétségbeesés, több percen át tartó sikítás és kanapékat szaggató ugrándozás zajlik a szemünk előtt – amikből nem lehet nem megérteni, hogy ezek az amerikai gyerekek máshogy szocializálódtak, mint mi itt, Európában. Úgy nőttek fel, hogy minden, az egész hátralévő életük, és még unokáik sorsa is azon múlik, bekerülnek-e a neves intézmények valamelyikébe. Pedig Amerikában egyébként nagyon is akad elég egyetemi hely minden tudásszomjjal teli diák számára, csakhogy mindenki az ország legjobb húsz felsőoktatási intézményébe akar bekerülni, így a felvételi lapon már meg sem jelölik a több ezer(!) másik felsőfokú iskola valamelyikét.

Kár, hogy az amerikai szülők többsége – úgy tűnik – nem olvasta az Egyesült Államokban is népszerű magyar hálózatkutató, Barabási Albert László „Képlet” című könyvét, amelyben leírja, hogy „valójában nem a mi sikerünk múlik azon, hogy milyen jó hírű iskolába járunk, hanem inkább a mi sikerünk az, aminek az iskola a hírét köszönheti.”

Ha valami ilyen fontos az embereknek, abban nagyon sok pénz van

Amerikában külön iparág épült az egyetemi felvételire való felkészítésre. Központi figurája a független felvételi tanácsadó, akinek az a dolga, hogy tájékoztassa a szülőket és a diákot a továbbtanulási esélyeiről, arról, hogy egyáltalán mely egyetemekről álmodhat, és milyen különórákra kell járnia a majdan sikeres felvételi érdekében.

Történetünk főszereplője, Rick Singer is éppen ilyen felvételi tanácsadó volt, aki mindössze néhány év alatt építette ki a felvételi rendszer megbundázásához szükséges kapcsolatrendszerét.

A csalás gépezetének csavarjai mindvégig olajozottan működtek: első lépésként a szülőnek pszichológusi szakvéleményt kellett vásárolnia, amelyben feketén-fehéren kimondják, ez a gyermek bizony tanulási nehézségekkel küzd. Stratégiai fontosságú dokumentumról beszélünk, amelynek birtokában a diáknak több idő áll majd rendelkezésére az egyetemi felvételi megírására, ez pedig lehetőséget biztosít Singer emberének, hogy a helytelen válaszokat még időben kikozmetikázza.

De nem ez volt az egyetlen hamis tulajdonság, amit ezek a Harvard-szomjas szülők hajlandóak voltak ráhazudni szemük fényére: ha a vágyott egyetemre nagyobb eséllyel kerülhetett be egy hátrányos helyzetű etnikumhoz tartozó fiatal, senki sem bánta, ha Singer mexikóiként, spanyolként vagy más kisebbség tagjaként aposztrofálja a jelentkezőt. Singer mindig a kiemelkedő sportteljesítményt nyújtó tanulók számára fenntartott helyekre hajtott.

Kép

Kép: Unsplash / Honey Janibel

Éppen ezért a felvételi döntéshozatalba is beleszóló edzőkkel lépett a legszorosabb szövetségre, és a szülőktől szerzett több százezer dolláros „adományok” egy része szépen átvándorolt az edzők és az egyetemi sportegyesületek bankszámláira. Innentől kezdve nem volt Singer számára lehetetlen: 168 centi magas gyerek is bekerülhetett a rangos kosárlabda csapatba, és volt olyan photoshop mágus, aki profi vízilabdázót faragott abból a gyerekből is, aki alig tudott fennmaradni a víz tetején.

Jogos lehet a kérdés: ez tényleg nem szúrt szemet senkinek az egyetemen? De az a csúfos igazság, hogy nem.

Singer megtalálta a rendszer gyenge pontját: a felvételi után ugyanis már senki sem ellenőrizte, hogy ezek a hallgatók valóban jártak-e edzésekre, sőt, az sem érdekelt senkit, hogy a kiemelkedő sportteljesítményével egyetemre került lány vagy fiú akár egyetlen egy meccsen is pályára lép-e a csapatban.

A drága pofára esés

De minden sikerszéria véget ér egyszer, hiszen van olyan szorult helyzet, amely még a leghűségesebb cinkostársból is árulót farag. Amikor Singer egyik ügyfelét tőzsdecsalás alapos gyanújával kihallgatták az FBI emberei, a férfi, hogy mentse a saját bőrét, felajánlotta, hogy szívesen elmeséli a nyomozóknak, hogyan kerülnek be manapság a gazdagok gyerekei az USA elit egyetemeire.

Az FBI ezt követően le is tartóztatta Rick Singert, aki beismerte, hogy 2011 és 2018 között legalább 750 családnak segített a felvételi rendszer kijátszásában, és ezért cserébe 25 millió dollár ütötte a markát. De Singer végül nem vonult börtönbe (mai napig szabadlábon van!), hanem ő is különalkut kötött: árulkodott. A rendőrökkel együttműködve poloskákkal felszerelt telefonokat intézett volt ügyfeleivel, így sikerült ügyesen elérnie, hogy az FBI terhelő bizonyítékokat szerezzen a gyanútlanul kitárulkozó simlis milliomos szülőkről.

Végül az ügyészség csalás megalapozott gyanújával több mint ötven befolyásos ember ellen emelt vádat.

Majdnem mindegyikük magas pénzbírságot és – ugyan mindössze pár hétnyi, de – letöltendő börtönbüntetést is kapott.

Az igazi áldozatok

Ám ezek a szülők a legnagyobbat nem az Egyesült Államok törvényei ellen, hanem a saját gyerekeik ellen vétették. Ők többnyire nem tudtak ugyanis arról, mi zajlik a háttérben, milyen játszma részeseivé váltak akaratukon kívül, aztán a másik nap már ott volt a címlapon anya és apa mint potenciális bűnözőjelöltek. Ezek a fiatalok néhány nappal korábban még büszkék voltak arra, amit elértek, hogy bejutottak a UCLA-ra vagy a Stanfordra, majd nemcsak szüleikben, hanem magukban, a saját teljesítményükben is csalódniuk kellett. A diákok között a legnagyobb veszteség a „Született feleségek” című sorozatból ismertté vált Felicity Huffman lányát érhette, akit, mint utóbb kiderült, pontszámai alapján egyébként is felvettek volna a kiszemelt egyetemre, ám ebben, úgy tűnik, éppen az édesanyja nem bízott.

Azért tartják igazságtalannak az amerikai egyetemi felvételi rendszert, mert sokszor még a középiskolában évfolyamelső gyerekek sem tudnak különtanárok nélkül jó felvételit írni. A felvételi előkészítők és a különórák pedig súlyos tízezer dollárokba kerülnek, amire pont annak a rétegnek van pénze, aki az USA legnagyobb felvételi csalását elkövette. 750 család volt érintett, tehát minimum 700–800 gyerek vette el érdemtelenül a helyet olyanoktól, akik tanulni szerettek volna, és megérdemelten jutottak volna be.

Egyszer engem is megkárosítottak olyanok, akik csaltak. 2005-ben érettségiztem, mi voltunk az egyetlen valaha létezett évfolyam, akiknek újra kellett írnia a matematika érettségit, mert Budapesten, egy nagy presztízsű iskolában kiszivárogtak az érettségi feladatok.

Nagy stressz volt újraírni egy már jól sikerült érettségit a feszített vizsgarendben, és joggal voltunk nagyon mérgesek a budapesti diákokra. Pedig igazából nem ezen múlt a felvételim sikere, legkevésbé az életemé, csak ezt akkor még nem tudtam. Pont úgy ahogy ezek a riadt tekintetű amerikai gyerekek sem tudják elképzelni, hogy van élet a Harvardon túl.

Az esetről készült egy izgalmas dokumentumfilm „Amerika legnagyobb felvételi botránya” címmel.

Órákat dolgoztam állvánnyal a kegytemplomban, óránként végigjártam a kálváriát, aludtam a kolostor sötét folyosóján, illemhelyiségben, a Salvator-kápolna tövében. Láttam gyóntatni Lukács atyát, akinél elsőáldoztam Marosvásárhelyen még 1988-ban. Találkoztam Pali atyával, aki nagyapámat temette 2002-ben, szintén Vásárhelyt. Norvég, amerikai fotósokkal kötöttem barátságot a nyeregben, ahol a fél magyarság összesereglett.

Kép

Zarándokok a kegytemplomban, 2002 - Kép: Páczai Tamás

Aztán majdnem húsz év eltelt, és közben a tágabb világban zarándokoltam fényképezőgép, kerékpár, felszolgáló tálca, péklapát, munkanélküli igazolás, pszichológusok társaságában – mikor mit hozott az élet. A búcsúra mindig ránéztem a Duna tévében, később a YouTube-on, Facebookon, Instagramon is szembe jött pünkösdkor, de továbbgörgettem... mert éppen berberekkel pipáztam a szaharai oázisban, vagy a holland pékségben takarítottam a futószalagot szombat délután, máskor a kirgiz bazárt fényképeztem „a nagy amerikai újságnak”, de azért volt olyan is, hogy a szüleimmel hallgattuk a közvetítést rádión. A továbbgörgetés valójában halogatás volt, tudat alatt hiányzott az a semmihez sem fogható közösségi és vallásélmény, és inkább nem akartam tudni róla úgy, hogy nem lehetek részese.

Kép

Pünkösdi búcsú, 2019 - Kép: Páczai Tamás

Erre akkor jöttem rá, amikor 2019 májusában a nyereg egyik legmagasabb pontján álltam több százezer zarándoktársammal együtt, az égi áldásnak hála térdig sárosan, bőrig ázva, dideregve. Ferenc pápát vártuk a Somlyók között, személyében először látogatott egyházfő a világ egyik legnagyobb katolikus zarándoklatára. Az addig folyamatosan zuhogó májusi eső elállt, amikor Őszentsége rákanyarodott a nyeregre. A legnyakasabb székelyek is fedetlen fővel, kezdetben némán, később gyermeki örömmel, integetve tisztelegtek neki, és kisütött a nap. Harmadnapra aztán még többen voltunk a nyeregben: akkor volt pünkösd szombatja.

Kép

Pusztinai csángó lányok, 2019 - Kép: Páczai Tamás

A pusztinai csángók kötényében okostelefont láttam, a magyarországiak karbonszálas túrabotokkal teljesítették a kálváriát, a vásárban ledes lufik és vegánbüfék voltak. Az összemosolygások, a beszélgetések, a közös imák mégis visszarepítettek engem 2002-be, a kegytemplomban Szűz Mária szobrát pont úgy simogatjuk, mint évtizedekkel, évszázadokkal ezelőtt. Nekem ezért a legnagyobb hungarikum a csíksomlyói búcsú.

Kép

Áldozás után a Salvator kápolnánál, 2019 - Kép: Páczai Tamás

A kereszténység és a „Napba öltözött asszony” tisztelete ősidők óta jellemző a székelyekre. Dokumentált nyoma 1444-ből van a csíksomlyói búcsúnak, IV. Jenő pápa akkor kérte a csíki hívek segítségét a ferences templom felépítéséhez. Jutalmul búcsút engedélyezett Somlyón. A csíksomlyói búcsú erősen összefonódott a Mária-kultusszal, amelynek fő eleme a Mária-kegyszobor. A XVI. század elején készült székely leányarcú Mária-szobor Csíksomlyó legértékesebb ereklyéje, Európa legnagyobb fából készült gótikus Mária-szobraként tartják számon, magassága a koronát is beleszámítva 2 méter és 27 centiméter. A Máriát „Napba öltözött asszonyként”, karjában a kis Jézussal ábrázoló alkotást többször újrafestették, mígnem a múlt században megtiltották bármilyen módosítását. Az egyház 1798-ban nyilvánította csodatévőnek a szobrot, a székelység már évszázadok óta hitt a Mária-szobor közbenjáró, segítő erejében.

A cikk megjelenését támogatta:

– Egy ekkora társulat igazgatójaként szerinted milyen képességnek lehet hasznát venni?

– Talán a következetesség és az empátia a legfontosabb. Manapság különösen. Sokféle szakma képviselteti magát egy ekkora színházban. Művészek, hivatali csoportok, a műszaki dolgozók, sokféle identitású ember együttműködését kell megteremteni. Ki kell tudnod választani a munkatársaidat – kívülről érkezve ez nem egy egyszerű feladat. Ez az időszak még mindig az ismerkedés időszaka. Kell tudni „delegálni” a munkát. És kell tudni számonkérni. Alapvetésem, hogy a dolgoknak legyen következménye. Egyszerűen hangzik – nem az. Tanulok minden pillanatban. Nem csak a közvetlen munkatársaimtól, mindenkitől, aki szembejön a folyosón. Ezért érint fájdalmasan minden, ami elvon a színháztól, ellopja az energiámat. Az elmúlt hónapok folyamatos harcban teltek: Coviddal, múltból örökölt érzékeny és fájdalmas helyzetekkel, közéletünk viharaival. Ennél vadabb kiképzésben kevesen részesültek, de van haszna, érzem. Változom is nyilván – ez elkerülhetetlen. De az „arcomat” nem szeretném elveszteni. Önmagam kell, hogy maradjak. A kommunikációmban igyekszem partnernek tekinteni mindenkit. Néhányan akár a gyengeség jelének, határozatlanságnak is hihetik ezt az attitűdöt. Tévednek. Egyszerűen tiszta helyzeteket kívánok teremteni a nehéz döntéseim előtt, mindent körbejárni, és aztán lépni. Ez idő- és energiaigényes, de számomra kifizetődő. A belső békém érdekében teszem. 

Jó lenne, ha végre módomban állna a lényegre koncentrálni, jelenre és jövőre. A kiszámíthatóság megteremtése most a legnehezebb. A hosszú távon való gondolkodás.

Pedig társulatot csak úgy lehet építeni. Színészi pályák íveit kell látni, ennek nevében tárgyalni és összerakni egy-egy évadot. A színház szellemiségéhez illeszkedő, azt vállaló, abban otthonosan mozgó kollégákkal. Akik tudják, mire számíthatnak a következő években. Látják az utukat. Várkonyi – amennyire tudom – így „kezelte” a társulatát.

– A példaképed?

– Történeteken keresztül ismerem csak. Már nem adatott meg személyesen találkozni vele, vagy akár az osztályába járni. Épp abban az évben ment el, amikor engem felvettek. Ereklyeként őrzöm Tordy Géza barátomtól premierajándékként kapott Utazás az éjszakában példányát és kellék cvikkerét. Várkonyi Gézának adta, ő nekem, és nyilván nekem is tovább kell majd adnom. A lényeg, hogy minden róla szóló anekdota vagy a filmek, amiket rendezett, de még a fotók, a fellelhető beszédek is számomra azt sugallják, hogy ahogyan ő gondolkodott színházról, színészről, közönségről – nekem ahhoz nagyon sok közöm van: Tiszteld a nézőt, akinek az adóforintjaiból játszhatunk, tiszteld az írót, tiszteld a kollégákat, ha már lehúztak néhány évtizedet ezen a pályán, tiszteld az ifjakat, mert most mártóznak meg ebben a világban! És tisztelj mindenkit, aki a háttérben dolgozik, sose látszik, de a profizmusa, a megszállottsága nélkül nem születhetne jó előadás vagy film! És persze mi magunk is joggal várjuk el a kölcsönös tiszteletet sajtótól, politikától.

A mi munkánk a világ egyik legspeciálisabb és legfontosabb szolgáltatása. A jobb emberré válás „projekt.”

Az út, amit bejárunk egy próbán – a keresés, a megszállottság, az egymásnak feszülések – nehéz, de ha ennek nevében történik, akkor megéri.

– Az előadó‑művészet sokszor melegágya a kiszolgáltatottságnak, hiszen az önátadás és az önfeladás között olykor vékony a választóvonal… nem lehetne erre is felkészíteni a fiatal színészeket?

– Változóban a világ. Ez a közhelyes mondat még sosem volt ennyire a helyén, mint most. Sok minden, ami az elmúlt évtizedekben talán még belefért (már akinél), ma már megengedhetetlen. Egy ilyen átmeneti korszakban nagyon nehéz korrekt ítéleteket hozni, egyáltalán ítélkezni nagy felelősség. Élesen leválasztható azonban a munka hevületében elhangzó mondat az általános működésbe csúszó, a mindennapi életet megkeserítő hatalmi játszmáktól és visszaélésektől. Megnehezíti az új etikai kódexek, új protokollok kidolgozását, hogy esetenként, például siker esetén, a sértett megbocsát. Összead, kivon és azt mondja, megérte. Van olyan Oscar-díjas rendező, akinél, ha megnézed a stáblistát, a későbbi filmjeiben alig látod újra a neveket, mert menekülnek előle, senki nem akar vele dolgozni többet. Aztán az új csapat, az Oscar-gálát látva maga előtt, csatlakozik.

Annak a tévképzetnek azonban, hogy a zsenialitás része a téboly szülte sokkoló munkahangulat, lassan vége. A „törd össze a színészt és építsd újra” gőgjének is. A katarzist a pontosság szüli, nem a sokk.

Az oktatásnál sok minden eldől, de én abban reménykedem, hogy a most érlelődő generáció már magával hozza az új idők szelét, és ez a munkában kellő alázattal párosítva meggyorsítja a tisztulás folyamatát az egész világon. A nagylányunk Montreálban végzett színész szakon, így van némi rálátásom az ottani munkastílusra. Nekem magamnak pedig volt szerencsém Marton László és Valló Péter osztályában ehhez hasonló hangulatban felnőni. Kezelni a nehéz helyzeteket egyébként egyéniség dolga is, nem csak a kereteken múlik. 

Kép

Kép: Emmer László

– Hogy lehet kisiklani egy ilyen helyzetből?
– Egyszer egy Sztanyiszlavszkij-féle rávezető gyakorlatot végeztünk Szinetár tanár úrnál. Az volt a feladat, hogy idézzünk fel egy tragikus pillanatot az életünkből. Azt gondoltam, ez az én magánügyem, majd lehívom magamból akkor, ha szükségem lesz rá. Tizenöten voltunk az osztályban, tizennégyen már elmondták a kisebb-nagyobb drámákat, a szakításaikat, azt, hogy hogyan vesztették el a macskájukat – hála a jó Istennek, sötétebb tragédiákra nem derült fény. Annyira tiltakoztam az egész ellen, hogy fel sem készültem, improvizáltam. Elkezdtem a színpadon hasalva csúszni, mintha a sivatagban kúsztam volna kiszáradt szájjal, aztán rábukkantam egy esernyőre – épp egy esernyős helyzetgyakorlatot csináltunk előtte –, és egy könnyes-sírós röhögésben törtem ki. Döbbent csend volt, a tanár úrnak, akinek egyébként csodálatos humora van, elkerekedett a szeme, és megkérdezte: „Ez most egész pontosan mi is volt?” Azt mondtam, ez annyira jellemző az én életemre: „Hol találok esernyőt? Pont a sivatagban.” Hát, nem röhögött. De elegáns volt, békén hagyott. Ma is azt gondolom, ezzel is elmondtam valamit magamról. A nagymamám halála, az első nagy veszteségem és fájdalmam mindig velem van. Kisiklottam a felidézése elől. De szerepben velem van – segít rajtam, ha kérem. Egyre több ismeretünk van arról, hogy a legbonyolultabb dolgok is leírhatók matematikai képlettel, akár a szerelem is. Van ebben valami ijesztő. Már-már az az ember érzése, hogy a tudomány kezd összeérni a hittel. Én kapaszkodom abba, hogy minden ember „Észak-fok, titok, idegenség”. 

– A színész és a rendező ezt a titkot fejtegeti.
– Igen, színészként ismerni kell bizonyos mechanizmusokat magamban, a félelmeimet, az agresszivitásomat, érzéseimet, élményeimet pakolgatom ki-be. Ez szerkesztés, önismeret, pszichológia. Roppant tudományosan hangzik. Néha pedig egyszerűen felveszel egy kabátot, és megvan a szerep. Ez a csoda kategória, nehogy megfejtsük! A színész dolga az, hogy felépítse a figurában a saját igazságát, a rendező dolga összerakni a nagy egészet, vagyis ütköztetni az igazságokat. Rendezni és játszani mindig egyfajta öngyógyító mechanizmus is.

– Egy interjúban beszéltél arról, hogy jó lenne politikamentes színházat csinálni. Lehet ilyet ma?
– Bocsánat, hadd pontosítsak! Nincs politikamentes színház. Nem is kell lennie. Mi a politika? A társadalmi keret, amelyben alkotsz. A mindennapjaink szövevénye. A hatalmi játszmáktól mentes színházról beszéltem. A szabad és független véleményalkotás és a témaválasztás szabadságának evidenciájáról. Az más kérdés, hogy egy-egy politikai erő is meghatározza önmagát, vannak prioritásai, és így van viszonya egy-egy alkotóhoz és alkotóműhelyhez is. Így az eredeti alkotói szándéktól függetlenül is minden előadás valakinek jól jön, valakinek meg nem. 
A lényeg, hogy az alkotó szándéka a saját gondolatmenetének, történetének elmesélése legyen, és ne valaki szája ízét édesítő vagy keserítő illeszkedés vezesse. Mi történeteket akarunk elmesélni, fontos morális kérdéseket járunk körbe – snassz is lenne beilleszteni valamiféle politikai szándékba. Ha utólag beilleszti valaki, az más kérdés. Az a politika felségterülete.

Ami a színpadon történik, az egy évezredes hagyományokkal rendelkező kultikus pillanat. Megfoghatatlan, miért hat az emberre, és hogyan változik ez attól, hogy együtt vagyunk előadók és nézők. Ott együtt hozunk létre valamit.

Még egy film is másképp hat a moziban és másképp otthon. Én például ma is emlékszem, hogy hol láttam a Gyalog galoppot vagy a Picasso kalandjait, az én generációm kultikus filmjeit. Ott tényleg egymás térdét csapkodtuk.

– A járvány miatt megint ezek a közösségi alkalmak vannak veszélyben. Mennyire hat ez a bizonytalanság egy próbafolyamatra, amelynek, akárcsak egy darabnak, megvan a maga drámai íve a csúcsponttal, a premierrel?
– Igen, ez egy nagyon nehéz időszak. Anno, a nagy világ­­égések idején menekültek az emberek a fájdalom elől felejteni a színházakba, mozikba. Most épp ez az egyik veszélyforrás. Hálásak is vagyunk a nézőinknek. Hozadéka is van ezeknek a nehéz időknek. Ünnep minden egyes előadás. Mindent megteszünk, megtettünk a nézőink és a munkatársaink biztonsága érdekében. A Vígszínház hozta meg a legszigorúbb intézkedéseket. Maszkban csináltuk végig a próbafolyamatot. Régen az jellemezte a szakmánkat, hogy a színész az előadás érdekében akár betegen, négykézláb is bemászott az épületbe és lejátszotta az előadást, mert ez szolgálta a színház érdekeit. Most azzal tesz jót, hogy a legkisebb gyanús jelre azonnal otthon marad, és orvoshoz fordul. Percről percre változik a helyzet, de reagálunk mindenre. Elszántak vagyunk, ez a dolgunk. Nem panaszkodunk, így működik most a világ. De ezeknek a traumáknak, azt hiszem, tud haszna is lenni, mert átalakítja a gondolkodásmódunkat. A színház a maga jelen idejével mindig is valami pluszt fog jelenteni, ugyanakkor a streamelés és az ahhoz hasonló közvetítések óriási lehetőségeket tartogatnak. 

– Mivel kárpótolnak ezek az egy térben lélegzés helyett?
– Mégiscsak találkozol a nézővel. A tavaszi karantén idején Szirtes Tamással csináltuk meg a Csehov és felesége levelezéséből írt darabot (Carol Rocamora: Örökké fogd a kezem), aminek különös bája, hogy a feleségemmel, Nagy-Kálózy Eszterrel a saját lakásunkból jelentkeztünk. És kinyílt a világ. Brazíliából is kaptunk visszajelzést, magától az amerikai szerzőtől is, a világ magyarságának játszottunk Felvidéktől New Yorkig!

– Milyen kihívást jelent ez a színésznek, a rendezőnek, az operatőrnek?
– Hasonló átmeneti műfaj volt például a színházi közvetítés, amely az egyik legnehezebb színészi kihívást jelentette, mert egyrészt a karzaton ülő néző számára is jelen kellett lenned, másrészt a közeli kamerában sem lehettél túl sok. Bontsuk ketté a dolgot! A már meglévő előadások élő közvetítése az egyik út, a másik, az eleve erre a lehetőségre épített új bemutató létrehozása.
Ebben óriási lehetőségek vannak.

Az online lehetőséget teremt a néző bevonására is. Például egy előadás eljut egy fordulópontig, a főszereplő egy fontos döntéshelyzetben van, és a néző szavazhatna, merre induljon.

Az ember hajlamos azt hinni magáról, hogy éles helyzetekben képes lenne a tisztességes döntést meghozni. Érdekes játék lenne megtudni, hova lyukad ki a mai néző egy görög sorstragédiával találkozva.
Az öreg hölgy látogatása is alkalmas lenne egy ilyen játsz­mára, de remélhetőleg az október 16-ai premier a klasszikus formában jut el a nézőkhöz. Megérdemelnénk, igazán viharos időkben dolgozunk. Folyamatos lázmérőzéssel, maszkban. Ezúton is köszönöm mindenkinek a fegyelmezettségét! Most fel kéne sorolnom illendően az egész csapatot. Mindig így lenne helyes, de ennek a „csoport színházas” társulatot mozgató előadásnak a kapcsán különösen így van. Zenekarunk, tánckarunk és a fél társulat „harcol az elemekkel”. Hegyi Barbara játssza az öreg hölgyet, Hegedűs D. Géza Illt, Kőszegi Ákos a polgármestert, Fesztbaum Béla a tanárt, Seress Zoltán a plébános urat és most kéne folytatnom a névsort.... Abszurdan hangzik, de alig várom, hogy láthassam az arcukat. Mert még a jelmezes főpróbánk is maszkban zajlott... 

– Beszéltél a lányodról, de ha jól tudom, nem csak egy színésznő gyermeketek van. Lassan egy színházi dinasztia feje vagy.
– A nagyobbik lányunk, Flóra járt Földessy Margithoz, szóval nála voltak előzmények, kisebbik lányunk, Szonja előbb a Vasasban párbajtőrözött évekig, aztán táncolni tanult, és innen kanyarodott a színészet irányába, a fiam pedig a zeneszerzésről váltott a filmrendező létre. 
Ügyeltünk arra, hogy ne színházi gyerekek legyenek, nem lébecoltak folyamatosan a színház folyosóin, de így is ez lett belőle. Ebben éltünk, ebbe születtek, érezték a szüleik megszállottságát, és hát, genetika is van a világon. Nem tereltük őket ebbe az irányba, de nem is voltunk abban a helyzetben, mint az én drága pedagógus szüleim! Édesanyám talán úgy érezhette, kacsát nevelt tyúkanyóként. De ők is velem voltak minden pillanatban. És mi nem aggódunk kevesebbet Eszterrel, mint ők értem. A legnehezebb dilemma az volt, hogy a felvételi előtt meghallgassuk-e őket. Én el nem tudtam volna képzelni, hogy édesapámnak és édesanyámnak elmondjam, mivel készülök, ugyanakkor a mi gyerekkorunknak része volt a szavalóverseny, már az óvodában találkoztunk a közönséggel. Végül meghallgattuk őket. Nehéz vizsga volt. Emlékszem, egymásra sem mertünk nézni Eszterrel. Rettegtünk, hogy azt kell majd mondani, ez nem neked való, drágám… De szerencsére, nem így történt. Becsülöm őket, hogy ilyen bátrak voltak. 

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Flóra, a nagyobbik lány végzett Montreálban?
– Igen, láttuk a vizsgaelőadását. Előtte nehéz döntést kellett meghoznom.

Kaptam volna egy szerepet Bruce Willis filmjében. Nagyon jó karaktert, egy orosz taxisofőrt. Élveztem a castingot, ki is választottak, de azt mondta a bátyja, aki a producer volt, hogy nem lehet, hogy valaki egy ilyen szintű forgatásra előző nap érkezzen meg Kanadából – akkor jöttünk volna haza Flóra diplomaosztójáról.

Nem mondom, hogy csípőből mondtam a választ, kértem 24 óra gondolkodási időt. Végül is a diplomaosztót választottam. És fantasztikus élmény volt! A megnyitó beszédben az egyetlen magyar hallgató miatt elhangzott, hogy „Szérététtél udvozollék bénnétekét”, és úgy búcsúztak, hogy „Kéz es lábtorést!” Nem állítom, hogy nem volt könnyes a szemem. Nekünk is meg kellene tanulni ezt a felvállaltan érzelmes ünneplést. Ez nem a rágógumizós, zsebre dugott kezes történet, egyszerre volt méltóságteljes és happening jellegű. A képzésüknek is volt számomra több tanulságos eleme. Miközben természetesen komoly munka folyt három éven át, a világ minden pontjáról érkező nagyszerű rendezőkkel dolgozhattak, volt egy vizsgafeladatuk az utolsó évben, amelyben egy 15 perces one-man show jellegű helyzetgyakorlatot kellett összerakniuk. Fontos kitétel volt, hogy csak annyi kelléket használhatnak, ami egy bőröndbe belefér. Szóval bármit hozzon is az élet, legyen valami a kezedben, ami a „placcon tart”, akár egzisztenciálisan is. Nem mellesleg Flóra egy zseniális bohócszámot rittyentett, amellyel egy fesztiválra is meghívták!

– Csillogó szemmel meséled ezt, úgy tűnik, egy percig sem bántad meg a döntést.
– Megjutalmazott a sors, láthattam, ahogy a lányom elindul a páholyból, a maga választotta zene ritmusára. Annak a három percnek minden másodpercére emlékszem, amikor csak rá figyelt mindenki, csak neki tapsoltak. Ezért vettem örömmel, amikor idén a Vígszínház adhatott méltó keretet a diplomaosztónak. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. novemberi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Anne Frank tizennégy éves korában írt naplója az egész világot meghódította, több mint 60 nyelvre fordították le. A kislány híres író szeretett volna lenni, ám nem élhette meg, hogy álma valóra váljon, mivel a bergen-belseni koncentrációs táborban egy tífuszjárvány során életét vesztette, néhány héttel a felszabadulás előtt. Édesapja túlélte a koncentrációs tábort, megtalálta Anne naplóját, és felismerte irodalmi értékét. Hamarosan ki is adatta a művet, amelyben egy különleges lány érzéseit, gondolatait olvashatjuk családról, világról, háborúról és Istenről. A naplóból készült egyszemélyes opera magyarországi ősbemutatóját 2021. február 15-én tartották a Budapesti Operettszínház Raktárszínházában.

– Egy tapasztalt operaénekesnek is kihívást jelentene egy órát egyedül végigénekelni egy mono-operában. Hogy készültél erre a szép feladatra?
– Tavaly februárban kaptam meg a kottát, és éppen akkortájt utaztam Amszterdamba, ahol pont minden Anne Frank születésének kilencvenedik évfordulójáról szólt. Nagyon jó érzés volt tapasztalni, hogy mennyit jelent ez a történet az embereknek szerte a világon. A készülés során először a könyvet olvastam el, majd azonnal neki akartam vágni a zenei anyag megtanulásának is, de a versenyeim és más kötelezettségeim miatt végül a nyári szünetben kezdtem el hangról hangra megismerkedni Grigori Frid művével.

– Mennyire befogadható szerinted ez a zene? Sokan idegenkednek a kortárs komolyzenétől, de talán ez a történet még hozzájuk is közel hozhatja ezt a műfajt.
– Karakteres kortárs zene ez, de semmiképp se kell tőle megijedni.

Nekem most már nagyon dallamosnak tűnik, miután fél éve ezzel kelek és fekszem, de így nehéz elvonatkoztatnom a saját lelkesedésemtől.

Én egyébként is sok kortárs művet énekeltem, amikor a Holland Királyi Konzervatóriumban tanultam, mert ott a barokk mellett a kortárs darabokon van a fókusz, és ez szerencsére jól áll a hangomnak is. Többek között énekeltem az Ereprijs zenekarral, az Asko Schönberg Ensemble-al. Dolgoztam Reinbert de Leeuw-vel, aki a kortárs zene nagy alakja, karmestere volt. A premieren részben az ő tiszteletére is énekeltem, mivel előtte való nap, február 14-én hunyt el. A feladatnak ettől a részétől nem ijedtem meg, inkább azt éreztem, hogy milyen hihetetlen, hogy az első igazán komoly dolog, ami megtalál itthon, ennyire passzol nekem. Ráadásul még színészileg is ki tudok benne bontakozni.

– Lehet rólad hallani, hogy otthonosan mozogsz a színpadon, és kifejezetten örülsz a komolyabb színészi feladatoknak. Itt azokból nem volt hiány.

– Ezt a munkát ajándékként fogom fel. November óta heti rendszerességgel dolgozik velem Rátóti Zoltán rendező napi négy-öt órát, nem tudom, lesz-e még az életemben ilyen hihetetlen kivételes helyzet.

Rögtön az első találkozásunkkor olyan bizalmat éreztem iránta, amiből tudtam, hogy nagyon különleges dolog születik. Fantasztikus volt a munka, mert soha semmit nem erőltetett rám, nem mondta, hogy ezt vagy azt meg kell csinálnom, hanem addig próbálgattunk egy-egy szituációt, vagy addig magyarázta a helyzetet, amíg el nem kezdett működni a dolog. Mindemellett nyitott volt az én improvizációimra is.

Kép

Süle Dalma - Kép: Németh Anna

– Hogyan látod a címszereplőt, akit megformálsz?
– A napló már akkor abbamarad, amikor megtalálják őket a rejtekhelyükön, tehát a koncentrációs tábor szörnyűségeiről nincs szó benne. Mi is megpróbáltuk tehát kizárni a tragikus véget, és e nélkül megnézni közelről ezt a kamasz lányt, aki tele van élettel, és szerintem nagyon bátor, hogy le merte írni ezeket a sorokat. Olyan gondolatokat fogalmazott meg, hogy amikor olvastam, meglepődtem: akár egy mai fiatal nő sorai is lehetnének. A műben fellelhető feminista gondolatok mellett egy tizennégy éves felteszi a kérdést, hol van Isten és egyáltalán létezik-e, és képes leírni azt is, hogy gyűlöli az édesanyját.

Anna szélsőséges és lázadó, hihetetlen széles érzelmi skálán mozgó kislány volt. A mű pedig – ahogy Rátóti Zoltán fogalmazott – mély és erőteljes hitvallás az élet nagyszerűsége mellett.

– Mi volt a legnehezebb feladat számodra?
– Egy-egy pillanatra felmerült bennem, hogy ez egy hatalmas nagy feladat, és olyankor kicsit meg is ijedtem, de annyira pozitív és a darab kibontakoztatására nyitott volt a légkör a próbafolyamat alatt, hogy mégis végig biztonságban éreztem magam. A legtöbbet talán a prozódiával küszködtünk, mindenképp azt szerettük volna, hogy érthető legyen minden szó, amit elénekelek. Az eredeti mű orosz nyelven született, majd németből fordították magyarra. A magyar nyelvben teljesen máshová esnek a hangsúlyok, ez okozott némi fejtörést a próbák során.

– Egy órán át nehéz lekötni a nézők figyelmét. Milyen elemek lesznek még segítségedre ebben?
– A díszlet nagyon-nagyon izgalmas lesz, együtt él a játékkal, és bár elsőre egy egyszerű fehér falnak látszódhat, a belőle folyamatosan előkerülő meglepetések nagyon különlegessé teszik. Kihasználjuk, hogy vetíteni is lehet rá, így játékos asszociációk mellett grafikus művészi alkotásokkal is színesítjük az előadást.

Igazi összművészeti est ez, nagyon sok mozgással.

A Raktárszínházban nincs külön színpad, így a néző végig láthatja a kilenctagú zenekart és a karmestert is. Lehet, hogy nem énekelek mással, de sok kolléga van ott velem, aki mind ugyanazt akarja, mint én: hogy ez az előadás sikeres legyen. A zenekar tagjai értem is dolgoznak Pfeiffer Gyula karmester vezetésével, a kellékesek, az ügyelő, a grafikus, a világosítók mind-mind tulajdonképpen a partnereim.

– Mindig is énekes szerettél volna lenni?
– Amióta az eszemet tudom, csak egy olyan év volt, amikor máshogy álltam ehhez, és úgy gondoltam, hogy inkább fodrász leszek – de hamar rájöttem, hogy nehezen fog menni, hiszen még egy egyenes vonalat se tudok húzni. Gyerekkoromban nagyon érdekelt a színház, és mint sok más gyerek, én is megrendeztem otthon a plüssjátékaimból a Dzsungel könyvét. Bár mindig éreztem, és erősen hittem benne, hogy ez lesz az én utam, mégis hosszú folyamat volt, míg eljutottam egy jó szintre a klasszikus éneklésben. Vannak olyan lányok, akiknek már 16 évesen szépen szól a hangjuk, másoknak sokat kell képezniük magukat az operai minőségű hangért. Én is közéjük tartoztam.

Kép

Süle Dalma - Kép: Németh Anna

– A Holland Királyi Konzervatóriumban már szereztél egy énekművészi és egy tanári diplomát, gondolom, ott is sokat segítettek a fejlődésben.
– Ott nagyon megnyitottak művészi és emberi szempontból is. Kint az előadóművész lelkével is foglalkoznak, ami nem azt jelenti, hogy csak dicsérnek, kegyetlenül őszinték is tudnak lenni, de nagyon átjön a kommunikáció során, hogy ezt csak azért teszik, hogy keményen dolgozzunk magunkon.

– Diplomával a zsebedben miért szerettél volna a Zeneakadémia diákja lenni? Így lehet bekerülni az itthoni vérkeringésbe?
– Hollandiában a klasszikus zenének nincs az itthonihoz hasonló, több száz éves hagyománya, az énektanárok nem tudtak olyan jól bevált technikákat tanítani, mint itthon, Magyarországon. Miután hazajöttem, Iván Ildikóval dolgoztam másfél évet, az ő szerepe kulcsfontosságú volt az énekesi fejlődésem szempontjából. Jelenleg pedig Kiss-B. Atilla a mesterem, aki hihetetlen precizitással és tudatossággal műveli ki a hangomat és az előadói képességeimet egyaránt.

Csodálatos, amit a Zeneakadémia ad énekórák, korrepetíció és szerepgyakorlati lehetőségek tekintetében.

Félévente megvalósítunk egy teljes operát a színpadon zenekarral, rendezővel, díszlettel, jelmezzel és karmesterrel, a kétéves mesterképzés alatt ez összesen négy operát jelent. Ezenkívül minden félévben kötelező elsajátítani további két nagy operaszerepet vagy egy nagyot és két kisebbet. Ezekből komoly vizsga van, így ha ügyesen csinálja az ember, két év után több mint tíz szereppel a zsebében lép ki a Zeneakadémiáról. Így már el lehet kezdeni a pályát, be lehet ugrani előadásokba. Amikor hazaköltöztem, egy évig iskola nélkül, egyedül próbáltam szerepeket tanulgatni, de egyszerűen ez a munka egy bizonyos szint után nem megy egyedül, kell a zongorista, az énektanár, mindkettő komoly költséget jelent. Tehát a Zeneakadémia tárháza óriási, rengeteget lehet belőle profitálni, ha elég erős hozzá az ember, és eléggé hisz magában.

Támogatott tartalom. Az interjú a Budapesti Operettszínház megbízásából, a Képmás Natív Stúdió közreműködésével készült.

2021 a nyugati és keleti kultúrában egyaránt a kiegyensúlyozott anyagi és érzelmi biztonság, a család éve. A kínai hitrendszerben a Bivaly jegy által uralt esztendő, míg a keresztény világban a Ferenc pápa által meghirdetett Szent József emlékév ad mindehhez spirituális keretet. Idén tehát nagy figyelmet kapnak az apák, illetve az apai jelenlét és szerepkör, ami a családi harmónia és a gyermekek fejlődésének szempontjából is kifejezetten fontos. Erre mutat rá Léder László pszichológus is, az Apa Akadémia alapítója:

„A családtervezés, a gyermekvárás és a gyermeknevelés nem női feladat, hanem egy férfi és egy nő közös feladata; mindkettőre egyformán szükség van.”

A családfő aktív részvétele tehát már az újszülöttkorban is elengedhetetlen a későbbiekben is stabil apaszerep és a kölcsönös kötődés kialakulásához. „Bár korábban is készültek olyan pszichológiai vizsgálatok, amelyek szerint az apa jelenléte javítja a párkapcsolatok minőségét, a gyerekek lelki stabilitását és iskolai teljesítményét, ezekkel sokáig nem foglalkoztak. Figyelmet csak a legújabb hormonális és neurológiai kutatások kaptak, amelyek igazolták: az apa szerepe nem másodlagos, hanem pszichológiailag és biológiailag is egyenrangú az anyáéval – mindez igaz már a várandósság, a szülés körül időszakra is.” – összegez Léder László a vele készült interjúnkban is. Ezért is érdemes megfontolni az alábbi tippeket, melyek aktívan segíthetik a nem ritkán érzelmi nehézségekkel küzdő, újdonsült apákat.

1. Az apai szerepkörre is készülni kell

Az anyává válás misztériumáról már csupán a terhesség kapcsán is sokat beszélünk, pedig az apaság a férfiak számára is egy jelentős változás – méghozzá a legtöbb esetben hasonló hormonális folyamatokkal is jár, mint a nők esetében. A kötődés, a gondoskodó szeretet korai kialakulásához pedig nem árt mindezt mentálisan is megerősíteni, amihez persze elengedhetetlen a kismama közreműködése is.

A várandósság időszakában nagyon fontos a közösen töltött minőségi idő, és így a leendő szülőpár közötti kapocs megerősítése.

Az anyaméhben történő fejlődés együttes megismerése, a hosszas beszélgetések, tervezések (pl. a kicsi nevének kiválasztása) kifejezetten hasznosak az újdonsült szerepkörre való felkészülésben, de nem szabad megfeledkezni az olyan fontos rituálékról sem, mint a babaszoba közös kialakítása vagy a kórházi csomag összekészítése. Az apás szülésre és a kisbaba gondozására való praktikus felkészülés pedig azért lehet előnyös, hogy az újszülöttel töltött első hónapok – a közös teherviselésnek köszönhetően – mindkét szülő számára könnyebbek legyenek. Érdemes ezért ilyen témájú (akár online) foglalkozásokra vagy tanfolyamokra is bejelentkezni, természetesen az anyukával közösen.

2. A család fő pillérjeinek karbantartása

Egyre több szakirodalom – és így a Képmás-szerző is – foglalkozik azzal, hogy a baba érkezése hogyan borítja fel egy pár addig megszokott, jó esetben harmonikus mikrokozmoszát. Az apák jelentős részét ilyenkor szorongató gondolatok, érzések rohamozhatják meg a féltékenységtől kezdve a kudarcélményen át a kirekesztettségig.

Ezért is fontos, a párkapcsolatot ne csak a szülés előtt, hanem utána is aktívan ápoljuk: beszélgessünk gyakran a párunkkal a szülői érzéseinkről, félelmeinkről, mentális akadályainkról, illetve, amikor csak lehet, vonjuk be a családfőt a csecsemővel kapcsolatos feladatokba.

Bár a szoptatás elsődlegesen az anya feladata, ez nem jelenti azt, hogy az apa ne vehetné ki a részét akár egy kényelmes párna, akár egy pohár víz felajánlásával. Tápszeres táplálás esetén pedig akár ő is összebújhat a kicsivel. Amennyiben pedig időre van szükség az új család összeszokásához, nyugodtan korlátozni lehet a babanézőbe érkező látogatók armadáját – kiváltképp egy ilyen vészterhes, pandémiával terhelt időszakban.

3.  Apa nem egy pótkerék

Tagadhatatlan, hogy élete nagyon korai időszakában a baba számára az anyai jelenlét az egyik legfontosabb: szoptatás esetén tőle függ a tápláléka, de az anyuka ölelése, ismerős szívdobogása is az anyaméh biztonságára emlékezteti őt. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az újdonsült apa ne tölthetne be fontos szerepet már ekkor is a családi rutinban.

Kép

Kép: Freepik

A már említett csecsemőgondozási tanfolyamok a mentális felkészülésen túl azért is hasznosak, mert így az apa is ki tudja venni a részét a pelenkázásból, az öltöztetésből, vagy akár a kisbaba megnyugtatásából, elaltatásából is, amíg az éjszakai műszaktól kimerült anya szendereg egy 20-30 percet. Ezek mind remek alkalmak arra, hogy kettesben töltsön időt a gyermekével, és egyre jobban ráhangolódjon a pici rezgéseire, jelzéseire.

4.  Mindenkinek legyen saját feladata!

A csecsemőgondozás fenti rutinfeladatain túl érdemes már előre kijelölni egy-egy babás tevékenységet, ami kifejezetten a családfőhöz kötődik, és az apa-gyermek kapcsolat erősítéséről szól. Ezt természetesen az anyának is tiszteletben kell tartania, és a későbbiekben sem szólhat bele: lehet ez a szoptatások utáni büfiztetés, az altatás, később akár az esti lecsendesedés, a fürdetési rituálé is.

5.  Beszélni kell a babához – már az anyaméhben is

A nagyobb korban is erős szülő-gyerek kapcsolat kialakulásához nem árt, ha a kötődés már egészen korán, akár a várandósság alatt elkezdődik. A magzat hallása ugyanis a terhesség tizenhatodik hete körül kialakul, a huszonnegyedik héten pedig már a fejét a hangokra és a kívülről érkező zajokra reagálva elfordítja.

Az anyaméhben rendszeresen hallott beszédhangokat pedig a születése után is megismeri, ezért nem árt már ekkor is énekelni, beszélni a babához, majd az újszülöttel folytatni ezt a kedves kötődési gyakorlatot.

Az pedig csak a hab a tortán, hogy így a kicsi beszédkészsége, kommunikációs képessége is fejlődik!

6. Testközelségben

Az újszülött számára az elsődleges érzékelési csatorna a hallás és a tapintás. Ezért a babához intézett kedves szavak, dalocskák mellett nagyon fontos, hogy gyakran legyünk vele testi kontaktusban is. A férjem már a szülőszobán a karjaiban tartotta a kislányunkat, de a későbbiekben is sokat ringatta, hordozókendőben, magára kötve altatta. Ez utóbbi pedig nemcsak pici számára volt egy megnyugtató gyakorlat, hanem az apa-lánya kapcsolatukat is szorosabbra fonta.

A fentieken túl egy különlegesen meghitt rutin lehet, ha az esti fürdetések előtt, vagy a reggeli ébredés után a levetkőztetett (de pelenkás) babát az apa a mellkasára helyezi – hűvösebb idő esetén akár pólón belülre: ez a kötődés megerősítése mellett kedvezően befolyásolja az újszülött szívritmusát és testhőmérsékletét is.

7. Megőrizni minden pillanatot

„Milyen jó nektek, hogy csak előkapjátok a telefonotokat, és bármikor lefotózhatjátok, levideózhatjátok a kicsit. Így olyan sok emléket meg tudtok őrizni!” – mondta édesanyám, amikor átlapozta a karácsonyra készített „unokaalbumot”. És valóban! Arról nem is beszélve, hogy a modern kor vívmányai a gyermekhez való kötődést is erősíthetik: különösebb erőfeszítés nélkül meg tudjuk örökíteni a babával töltött meghitt vagy épp vicces pillanatokat, a pozitív élményeket, melyek újraélését a képek és videók visszanézése segíti.

Ezért fontos, hogy az apa is aktívan kivegye a részét a szülővé válás dokumentálásából: készítsen minél több fotót nemcsak az újdonsült anyáról, hanem saját magáról és a piciről is!

Ezeknek nem kell természetesen tökéletesen fotografált képeknek lenniük, hiszen elsődlegesen nem a közösségi média felületeire, hanem a családi emlékezet számára készülnek – milyen jó lesz visszanézni őket néhány év múlva, akár a gyerkőccel közösen is!

A mi családunk esetében az apai jelenlétet egy külső körülmény is segítette: Margó lányom 2020. áprilisában, a koronavírus miatti bezártság első hullámában látta meg a napvilágot. Így az otthonról dolgozó férjemnek nemcsak a hivatalos, ötnapos apasági szabadság adatott meg, hanem a mindennapok legtöbb percében is végigkísérhette a csöppség cseperedését.