Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

A Tanárnő, kérem! podcast olyan emberekről szól, akik a jövőért dolgoznak. Innovátorokról, akik nem valamilyen jól menő vállalkozás formájában, hanem az oktatás és a pszichológia területén tesznek azért, hogy közös jövőnk olyanná váljon, amilyennek legszebb álmainkban látjuk. Joós Andrea inspiráló, bátor és eredményes vízionáriusokkal beszélget a műsorban. Tanárokkal, pszichológusokkal, segítő szakemberekkel, akik egyre jobbá és jobbá teszik a világot – majdnem észrevétlenül. De most övék a mikrofon.
Az egyes epizódok meghallgathatók, ill. visszahallgathatók a Képmás Podcast rovatában, a YouTube-, a Spotify- és a Soundcloud-csatornáinkon. A Képmás-podcast megtalálható a legnépszerűbb podcast-applikációkban is: Google Podcasts, Breaker, Pocket Casts, Radio Public. (Az applikáció letöltése után keressen rá a Képmás-podcastra, és iratkozzon fel a csatornára.) Hallgasson minket takarítás, főzés vagy kertészkedés közben, tömegközlekedésen, autóvezetés közben, vagy amíg a gyermekére vár a különóra vagy az edzés alatt!

A Tongai Királyság fővárosában, a Tongatapu szigetén található Nuku‘alofában működik a Szent Andrásról elnevezett bentlakásos, katolikus gimnázium. A hatvanas években ez az iskola a mainál jóval szigorúbb elvek alapján működött, és lényegesen kevesebb szórakozási lehetőséget kínált, ami nem volt minden diáknak a kedvére. Hat jó barát – név szerint Sione, Stephen, Kolo, David, Luke és Mano – borzalmasan unatkozott. Egyre nehezebben bírták elviselni az egyhangúan zajló életet, így elhatározták, hogy valami igazán emlékezetes és izgalmas cselekedettel dobják fel a szürke hétköznapokat.

A tervük az volt, hogy megszöknek, és elhajóznak az ötszáz kilométernyi távolságban fekvő Fidzsi-szigetekre, ahonnan esetleg tovább utaznak Új-Zélandra.

A nehézséget csak az okozta, hogy nem rendelkeztek semmiféle vízijárművel. Élt viszont a szigeten egy halász, egy bizonyos Taniela Uhila, akit mindannyian egyöntetűen ki nem állhattak, és aki egy apró, de használható halászhajót birtokolt. 1965 júniusában, egy csöndes estén, a hat fiú titokban elkötötte a csónakot, és útnak indult. Két legyet ütöttek egy csapásra: végre meg tudtak szökni, és még az öregemberen is bosszút álltak. Nem sok holmit pakoltak a csónakba – eszükbe sem jutott például térképet és iránytűt beszerezni. Összesen két zsák banánt, egy pár kókuszdiót és egy hordozható gázfőzőt vittek magukkal.

Az addig elkövetett hibákat már az első órákban sok másikkal tetézték. Amint kifutottak a nyílt tengerre, mindannyian elaludtak…Mire felébredtek, már egy vihar kellős közepén hánykolódtak az éjszaka sötétjében. Ekkor felhúzták a vitorlát, amit a szél azonnal darabokra tépett, majd a kormánylapát is eltörött. Étel és ital nélkül, irányíthatatlanul sodródtak. A következő napokat azzal töltötték, hogy a kókuszdiók kivájt héjában gyűjtötték az esővizet, amit aztán testvériesen elosztottak: mindenki kapott néhány kortyot reggel és este. Megpróbáltak halat is fogni, de nem jártak sikerrel.

Nyolc napig hánykolódtak így, aztán amikor már szinte minden remény elhagyta őket, észrevettek egy kis szigetet a horizonton.

A partraszállás sem reményeik szerint alakult, mivel a csónak darabokra tört a partmenti sziklákon – a fiúknak alig sikerült kievickélni a szigetre. Már az első felfedezőútjukon kiderült, hogy a földdarabot nem lakja senki, és iható víz sem található rajta.

A sziget neve Ata, és az elhagyatott, elfelejtett lakatlan sziget tökéletes példája. Már vagy százötven éve elhagyták, és a története is meglehetősen baljós. 1863-ban egy Thomas James McGrath nevű bálnavadász kötött ki a partjainál, és arra buzdította a háromszázötven helyi lakót, hogy küldjenek életerős, jó kiállású férfiakat a fedélzetre eladni való árukkal. A helyiek fellelkesültek, és engedelmeskedtek. Amint a lakosság mintegy fele a hajón volt – és a fedélzet alatti kabinokban várta az üzletkötéseket –, a kapitány emberei rájuk zárták az ajtókat, és elhajóztak. McGrath ugyanis egy idő múlva megunta a bálnavadászatot, és inkább rabszolgakereskedelemmel akart foglalkozni.

Kép

Tongai fiatalok - Kép: Museum of New Zealand

A legénység Peruba indult, hogy ott adják el az Ata-szigetieket. Az ottani kormánynak azonban már kellemetlen volt a rabszolgaság intézménye, ezért hajókat bérelt az elrabolt tongaiak hazaszállítására. Csakhogy erre az időre a járványok és az éhezés megtizedelte a régóta bezárt embereket, a kelletlen hajósok pedig inkább kitették őket Costa Rica környékén, a lakatlan Cocos-szigeten. Itt aztán a számuk tovább fogyatkozott, végül a harmincnyolc túlélőt a perui kormány szállíttatta vissza Peruba, ahol végül beolvadtak a helyi lakosságba. Ata megmaradt lakosságát ezt követően a tongai király evakuáltatta, mert nem látta biztonságosnak a helyzetüket, így a sziget elnéptelenedett.

A lakatlan szigeten rekedt egyedülálló gyerekek mítosza régóta foglalkoztatja az írókat.

Megírta például Jules Verne a „Kétévi vakáció” című regényében. Ebben a változatban a partra vetődött fiúk tökéletes, civilizált rendet alakítanak ki, iskolát szerveznek maguknak, az ünnepeket megülik, imádkoznak és felfedező utakat tesznek. Konfliktusaikat intelligensen, tárgyalásos alapon rendezik – éppen úgy, ahogy a tizenkilencedik század második felének európai embere önbizalommal telten elképzelte.

Aztán hetven évvel később William Golding egészen más képet festett egy hasonló élethelyzetről „A legyek ura” című regényében. Itt a felügyelet nélkül maradt gyerekek az emberiség legsötétebb oldalát mutatják. A lakatlan szigeten hamar eluralkodik a káosz és az erőszak, a Homo sapiens nemesebb tulajdonságai alulmaradnak a gyilkos ösztönökkel szemben. Golding történetében nem csak a második világháború utáni, illúziók nélküli emberkép nyilvánul meg. Az író tisztában volt a személyisége sötét oldalával is, saját magát is „szörnyetegnek” tartotta – nem is ok nélkül. Tizennyolc évesen már előbukkant belőle a vadember, amikor megpróbált megerőszakolni egy tizennégy éves kislányt. Később saját két gyermeke szenvedte meg az önzését és részeg dühkitöréseit. A körülötte élő embereket semmibe vette, gyakran szándékosan rosszul mondta és írta a nevüket, hogy ezzel is minél jobban megalázza őket.

A partra vetődött gyerekek ötlete már akkor megfogalmazódott benne, amikor egy angol középiskolában tanított Salisburyben. Fiúkból álló osztályát elvitte kirándulni egy őskori földvár maradványaihoz, majd két csoportra osztotta őket, és elmondta a játék célját. Az egyik csapatnak el kellett foglalnia a várat, a másiknak pedig meg kellett védenie – más szabály nem volt.

Golding arra volt kíváncsi, meddig mennek el a gyerekek az erőszakban. Emlékiratai szerint „kigúvadt szemmel” figyelte, milyen hamar elvadulnak a fiúk, és milyen gyorsan válnak semmivé a civilizáció normái.

Amint komoly veszélybe került a diákok testi épsége, az író leállította a harci játékot.  A kegyetlen kísérlet jól mutatja, mi vezérelte valójában „A legyek ura” megírásakor.

Amikor a hat fiú partot ért – akármilyen rémültek és reményvesztettek voltak – a túlélési ösztön átvette felettük az uralmat. Mintha a sors egy kísérletet tervezett volna annak kiderítésére, hogy Verne-nek vagy Goldingnak volt igaza az emberi faj természetét illetően. Az Ata-szigeti hajótöröttek ivóvíz híján madarakat fogtak, és a vérüket itták meg, majd az otthon tanult hagyományos módszerrel tüzet gyújtottak. Vizet először egy általuk jól ismert fa törzséből nyertek, később megszervezték az esővíz összegyűjtését. Vadon élő hüvelyeseket, banánt, halat és madarakat ettek, pálmalevelekből kunyhókat építettek. A tüzet is egy ilyen tető alatt őrizték, és az elkövetkezendő hónapok során egyszer sem engedték kialudni.

Az önfenntartáshoz nélkülözhetetlen tevékenységeket igazságosan elosztották egymás között, mindenkinek pontosan meghatározott munkája volt, de a szolidaritás egy pillanatra se szűnt meg közöttük. Amikor Stephen madártojásgyűjtés közben leesett egy szikláról, és csúnyán eltörte a lábát, a többiek irigylésre méltóan emberségesek voltak. A fiút lefektették, sínbe tették a lábát, a munkáját pedig egyenlően elosztották maguk között, amíg talpra nem állt.

A szerencse sem mindig hagyta el őket: először egy szikla tövében félig a fölbe süppedt, régi késeket találtak, melyek még a sziget száz évvel korábbi lakóitól származtak, és óriási segítséget jelentettek a fiúk életben maradásához. Egy másik alkalommal döbbenten vették észre, hogy a part mentén és az erdőben is csirkék szaladgálnak. Ezek is a régi lakóktól származtak: amikor a szigetet szomorú körülmények között ki kellett üríteni, a baromfiállomány egy része elszabadult. Száz éve éltek és szaporodtak így. A fiúk nem egyszerűen vadásztak rájuk, hanem kifejezetten sportot űztek abból, hogy elkapják őket. Nagy nehezen befogtak közülük kétszáz darabot, majd szabályos baromfiudvart hoztak létre. Pontosan meghatározták, hogyan szaporítsák őket, mikor hányat vághatnak le közülük.

Megpróbáltak tutajt is építeni, hogy visszajussanak Tonga szigetére, de ezt alig néhány méterre a parttól darabokra törték a hullámok. A gyerekek lassacskán kezdtek beletörődni abba a lehetőségbe, hogy soha nem találja meg őket senki, és életük végéig a szigeten kell maradniuk.

Fél év után az életük teljes rendben, pontosan kialakított szabályok és napirend szerint zajlott.

Teniszpályát építettek, ahol maguk által készített ütőkkel és labdákkal játszottak. Szabadtéri „konditermet” üzemeltettek, ahol súlyt emeltek, bokszoltak, sőt, saját készítésű húros hangszeren a maguk által szerzett dalokat rendszeresen kísérték. Még a korábbi életükben megszokott imaórákat is megtartották. A vitákat mindig higgadt tárgyalással igyekeztek rendezni. Előfordult ugyan, hogy elkeseredésükben összevesztek, de ilyenkor – „A legyek ura” szereplőivel ellentétben – elvonultak az őserdőbe, amíg le nem higgadtak.

Otthon ezalatt már lemondtak róluk: beszüntették a keresésüket, és holttest nélküli temetést rendeztek mind a hatuknak. A szülők, rokonok, barátok és barátnők meggyászolták őket, az élet lassan visszazökkent a régi kerékvágásba. Könnyen lehet, hogy minden így is maradt volna, ha húsz évvel korábban Ausztrália egyik leggazdagabb embere jobb kapcsolatokat ápol a fiával…

A harmincas-negyvenes években Arthur Warner birtokolta az ausztrál rádióállomások jelentős részét. Igazi médiacézár volt, aki azt akarta, hogy a fia, Peter felnőtt korában átvegye tőle a birodalom irányítását. A kamasz azonban nem így gondolta. Tizenhét évesen megszökött otthonról, és tengerésznek állt. Öt évig hajózott a világ szinte minden útvonalán, és amikor huszonkét évesen hazament, boldogan mutatta az apjának a frissen szerzett svéd hajóskapitányi engedélyét. Az idősebb Warner nem volt túl lelkes, így a fia kénytelen-kelletlen beszállt a családi üzletbe, de nem volt hajlandó a könyvelői állásnál magasabb pozíciót betölteni. Csakhogy ez nem elégítette ki a tenger iránti vágyódását, ezért a saját szakállára egy egész flottányi halászhajót üzemeltetett Tasmániában.

1966 szeptemberében éppen a tongai szigetvilágban hajózott, amikor eszébe jutott az Ata-sziget. Meg akarta nézni, mi lett ezzel a földdarabbal az elmúlt évtizedekben. Amikor a part mellé ért, először az lett gyanús neki, hogy több helyen is tűzrakások feketéllő nyomait látja. Ezt követően eszeveszett kiáltozást kezdett hallani, majd hat teljesen meztelen fiút látott, akik rikoltozva vetették magukat a tengerbe, és odaúsztak a hajójához. Felvette őket, és elképedve hallgatta meg a valószerűtlen történetet.

Amikor kikötöttek és partra szállak, Peter Warner döbbenten és meghatottan járta végig az elveszett gyerekek rendezetten kialakított birodalmát. Azonnal jelentette rádión, hogy megvannak a halottnak hitt fiatalok, majd rögtön hazafelé vették az irányt.

Ata szigetétől alig több, mint egy óra hajóútra fekszik a tongai főváros. A fiúk tizenöt hónapot töltöttek a lakatlan szigeten, nagyjából 160 kilométerre az otthonukról. Amikor a kapitány hazaszállította őket, szinte elképzelhetetlen volt az öröm és a lelkesedés. Tongatapu mind a nyolcszáz lakója a kikötőbe özönlött. Igaz, a hatóság emberei is ott várták őket, és azonnal letartóztatták mind a hat gyereket Taniela Uhila hajójának eltulajdonítása miatt. Peter Warner viszont már teljesen magáénak érezte ezt az ügyet, ezért kifizette a kárt, és a fiúkat szabadon engedték. Ezután már kezdetét vehette a napokon át tartó ünneplés...

A kapitány megszerezte a filmes jogokat, és néhány hét múlva a gyerekek egy egész tévéstábbal mentek vissza Ata szigetére. Büszkén mutogatták a filmeseknek, hogyan maradtak életben, milyen körülmények között teltek a napjaik, és milyen különleges „minicivilizációt” teremtettek maguknak. Saját maguk játszották el újra a hihetetlen tizenöt hónap legfőbb kalandjait. A fekete-fehér dokumentumfilm ma is látható a világhálón.
Innentől kezdve minden úgy zajlott, mint egy népmesében…

A gazdagságot romantikus körülmények között feladó kapitány felfogadta mind a hat fiút a halászhajójára, akikkel évekig együtt dolgozott még a kék tengeren.

A hat egykori számkivetett közül négyen ma is élnek, és azóta is igaz barátai a kilencven körül járó kapitánynak. És ez már így is marad, amíg meg nem halnak…

A műanyag újrahasznosítása a vírus idején háttérbe szorult. A koronavírus-járvány az online vásárlás és a házhoz szállítás időszaka, ami a műanyag csomagolóanyagok növekedését eredményezte. A thaiföldi Pollution Control Department (szennyezés-ellenőrzési osztály) arról számolt be, hogy a műanyaghulladékok, különösen a műanyag csomagolások mennyisége 15%-kal nőtt, 5500 tonnáról 6300-ra, mert az élelmiszer iránti kereslet megháromszorozódott. Egy felmérés szerint Szingapúrban két hónap alatt plusz 1334 tonna szemét gyűlt össze csak házhozszállítási műanyagból, ami egyenértékű 92 darab kétemeletes busszal. A Természetvédelmi Világszövetség (International Union for Conservation of Nature) adatai szerint évente 450 millió tonna műanyag termelődik, ebből 12 millió az óceánban található. Az ENSZ környezetvédelmi Programja szerint, ha ez a tendencia folytatódik, 2030-ra több műanyag lesz az óceánban, mint hal.

Általánosságban a Covid-19 pozitív hatást is gyakorolt a természetre. Példának okáért csökkent az üvegházhatású gázok kibocsátása, ami annak köszönhető, hogy a közlekedési szektorban volt egy óriási visszaesés.

Azt gondoljuk, hogy szennyezni csak a levegőt, talajt vagy a vizet lehet, pedig vannak különleges szennyezéstípusok is, mint például a zajszennyezés, amely káros nemcsak az emberre, de ugyanúgy az állatra is. A zajszennyezést a WHO a levegő- és vízszennyezés után a harmadik legveszélyesebb szennyezésnek tekinti. Az Európai Környezetvédelmi Ügynökség mérései alapján évente 12 000 korai halálesetért felelős a környezeti zajtól való védtelenség, Európa szintjén évente 48 000 újabb iszkémiás szívbetegség alakul ki kifejezetten a zajszennyezés által. Ebben is, mint minden más szennyezési formában, az állatok is érintettek: akadályozza kommunikációjukat, befolyásolja őket fizikailag. Például, mivel a vizek zajszintje is növekszik, így a halak koncentrációs képessége csökken, így ügyetlenebbé válnak a táplálékszerzésben. A járvány viszont – igaz, csak rövidtávon, de – csökkentette a zajszennyezést.

Báldi András ökológust, a Magyar Tudományos Akadémia doktorát kérdeztem arról, hogy milyen hatást gyakorolt a koronavírus a természetre: „A járvány hatását nem lehet még teljesen felmérni, a következményeknek ugyanis jó és rossz hatásuk is van:  fogyasztás és közlekedés csökkenése egyes területeken jelentős könnyebbséget okozott, viszont a felhasznált műanyag csomagolóanyagok mennyisége többszörösére nőtt. Öröm látni a természetben töltött idő felértékelődését, egyre többen és többet töltünk szép erdeinkben, mezőinken, ugyanakkor ez zavarással, taposással és szemeteléssel jár.”

„Hosszútávon akkor lehet pozitív hatása a járványnak, ha felértékelődik az élővilág szerepe és jelentősége, és ennek megfelelően megváltoztatjuk életünket és gazdasági prioritásainkat.”

Az emberiség természetpusztítása növeli a jövőben újabb járványok valószínűségét. Az utóbbi helyi járványok és világjárványok 60%-a az állatoktól eredt, mégis mi vagyunk a hibásak a meg nem álló emberi terjeszkedéssel és természetpusztítással. A folyamatos erdőirtás közelebb kényszeríti az élővilág tagjait egymáshoz, vagyis a betegség könnyebben terjed. A természeti katasztrófák által sok ember elveszíti élőhelyét, ez is közelebb kényszeríti egymáshoz az állatokat és embereket, növelve annak valószínűségét, hogy a betegség átterjed az emberekre. Az éghajlatváltozás tehát új betegségek kialakulásához vezet, mivel a vadon élő állatokkal közös térbe szorulunk. Becslések szerint kb. 1,7 millió „felfedezetlen” vírus létezik az emlősökben és madarakban, amelyekből becslések szerint 827 000 fertőző, emberekre is ártalmat jelenthet.

A WWF (Természetvédelmi Világalap) számításai szerint a jövőbeni járványok megelőzésének költségei százszor alacsonyabbak lesznek, mint amennyi  a reagálásra fordított kiadás.

Bárhol dolgozhatna a világon mesés fizetésért, de a legnevesebb nyugat-európai és amerikai szívtranszplantációs intézeteknek nemet mondva jött haza sok évvel ezelőtt, és azóta is úgy gondolja, itthon van rá igazán szükség, úgyhogy marad. A műtétek során hideg fémekkel ápol barátságot, de hiszi, hogy a műtőn kívül a félelem csökkenése, a nevetés és a boldogság segíti legjobban az orvosi munkát. Ha megtudja, hogy Amerikában a gyerekek elektromos kisautóval mennek a vizsgálatokra, addig szervezkedik egy páciense apukájával, amíg adományként az osztályra is érkezik pár tűzpiros Mercedes. Azóta ezzel a minikabrióval mennek a műtőbe a gyerekek, felejtve félelmet, szorongást. Üres óráiban rajzfilmstúdió örököseivel tárgyal, hogy a falakra figurákat festethessen, és azok őrizhessék a kis páciensek álmát.

Két szívműtét között kitalálja, hogyan lehetne az új gyermek-CT ridegségét oldani: ma már fényfestés várja a gyerekeket, mesefigurákat vetítve az ijesztően fehér felületre.

Gyermeki lelkesedéssel száll be a bohócdoktorok játékába a szülők és a gyerekek legnagyobb meglepetésére. Támogatva követi, ahogy elindul az Intensive Smile program a Piros Orr Bohócdoktorokkal, hogy ne csak a kórtermekbe, hanem a vizsgálatokra és a műtőig is elkísérhessük a kicsiket.  
Azt, hogy eredeti tervei ellenére mégsem építész lett, talán jó néhány fel nem épült családi otthon, kilátó, óvoda és hütte siratja – én legalábbis úgy képzelem, ilyeneket tervezett volna. De más építészek házai neki köszönhetően telnek meg újra megkönnyebbült sóhajokkal, önfeledt nevetéssel.  

Kép

Kép: Őszi Szilvia

Azt mondja, máig pillangókkal a gyomrában megy be dolgozni, mintha randevúra készülne, az első kórházi napján megérzett boldog áramlás még most is tart. Ez a magát alapvetően lustának mondó ember néha 8-10 órát áll a műtőasztalon fekvő, sokszor csak 4-5 kilós kis testek felett, 48 órás transzplantációkat koncentrál végig, nemritkán kerül a keze alá 500 grammos koraszülött diónyi szíve. Ő tényleg éjjel-nappal dolgozik. Nem tudom, hogy hogyan nem fogy el az ereje, hogyan marad meg fanyar humora, hogyan veszi észre és dicséri meg a huszonnegyedik órában is a műtősfiú mozdulatát, amint betakar egy beteget. Talán a bakelitlemezek iránti rajongása miatt tekint úgy a munkájára, mintha egy zeneművet játszana.

Bevezetőjében a szülőket nyugtatja meg és készíti föl, a csúcsponton a műtétre koncentrál, és ha az jól sikerül, jön a katarzis. De… mindig ott van az alázatra tanító „de”. Az orvostudomány fejlődése ellenére az esetek 3-4 százalékában nem sikerülnek ezek a műtétek, még ha mindent megtettek is. Végeláthatatlan csata ez, a szakmai és emberi határok feszegetése. És orvos és beteg közt lévő határoké is, hogy ne vesszen el benne érzelmileg, de olyan távol se kerüljön, hogy a beteg csak a megjavítandó szervet jelentse. „A gondozásnak melegnek kell lennie, embermelegnek. Ahhoz bele kell menni érzelmileg. De csak egy határig” – mondja.

Például sosem megy el korábbi betegei esküvőjére, pedig sokszor hívták. Életük nagy pillanataiban nem akarja emlékeztetni őket a betegségükre. Ahogy a mestere mondta: „a gyógyulás a felejtés”.

Ha már el tudja felejteni a beteg, ami vele történt, az azt jelenti, hogy már nem olyan fontos neki. Tehát meggyógyult. 
Azt mondja, azok a legnehezebb pillanatok, amikor nemet kell mondani. Amikor egy alig kétkilós babát hoznak, és ő tudja, hogy ha túl is éli a pici a műtétet, akkor sem fog soha teljes életet élni. Alázattal el kell fogadnia, hogy eddig tartott a tudása.  

Kép

Kép: Őszi Szilvia

Az sem egyszerű, amikor olyan országba hívják operálni, ahol nincsenek meg a megfelelő műszerek, vagy van felszerelés, de nincs hozzá képzett személyzet. Be kell látnia, hogy bizonyos műtéteket technika híján nem lehet elvégezni. Van, hogy ilyenkor is nekivág. És van, hogy sikerül.  
Prodán Zsolt a portástól a takarítónőig mindenkit ugyanolyan fontosnak tart az Országos Kardiológiai Intézetben. „Olyan ez, mint a foci” – mondja. „Ha nincs meg a csapatszellem, a pénz önmagában nem fogja huzamosabb ideig hozni az eredményeket. Nálunk megvan. Mint egy jó zenekarban, mindenki tudja a helyét és fontosságát. A folyosót felmosó néni és a klímaszerelő munkás is nélkülözhetetlennek érzi magát ebben a kórházban; tudják, hogy a tisztaság vagy a műtő hőfoka nélkülözhetetlen segítője a gyógyulási folyamatnak. Tudják, hogy együtt tudunk segíteni. Gyógyítani.  Erre mostanában egyre nagyobb szükség van. Hogy gyógyuljon a világ.” 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

– A francia alapítás éve 1973. A hatvanas évek fiataljainak lendületével több katolikus és protestáns kezdeményezés született egy új, alternatív életforma megteremtésének igényével. A közösségi élet ötlete Montpellier-ben, egy pizzériában született.

– Egy szülinapi partin…
– Igen, egy szülinapon, és a mai napig létezik az a pizzéria, ahol elhangzott az ötlet: „Mi lenne, ha közösségben élnénk?” Eközben az idős Szent József nővérek imádkoztak, hogy jöjjön valaki, aki átveszi a helyüket, mert ők öregen már nem tudták fenntartani Cordes-ben a kolostorukat. Így aztán egymásra találtak az idős apácák és a helyet kereső fiatal közösség.

Magyarországon 1988-ban helyi fiatalok vállalták fel az alapítást, akik akkoriban már jártak a közösség római házában, részt vettek a közösség által szervezett több ezer fős lourdes-i lelkigyakorlaton. Felhívták Paskai bíboros titkárságát, és őket is meglepte, hogy szinte azonnal fogadta őket, családias hangulatban elbeszélgettek. Épp ezt megelőzően üresedett meg a bányásztanulóknak helyet adó régi szalézi rendház Péliföldszentkereszten. Abban a reményben, hogy egy új közösséget könnyebben elfogad a kommunista rendszer, megkapták a fiatalok a bedeszkázott tetejű, elhagyott házat, ahová a rókák is bejártak. Az egyik feltétel az volt, hogy legyen bejelentett munkahelyük, ezért a közeli termelőszövetkezetben kezdtek el dolgozni mint zacskóhegesztők. Beton atya (Balás Béla, a későbbi kaposvári püspök) vette őket szárnyai alá, aki akkoriban bajóti plébános volt, Esztergomból pedig Barsi Balázs ferences atya is kísérte a bizonyos értelemben szedett-vedett kis társaságot.

– Mitől voltak ők mégis katolikus közösség?
– Mindennap volt szentmise, egész nap szentségimádás, rengeteget imádkoztak, ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy napi 8 órában folyamatosan imádkozott valaki közülük. Ez volt benne hihetetlenül vonzó. A másik varázsa az volt, hogy mindig éltek szegények, értelmi fogyatékosok, elesettek a közösségben, akiket támogattunk.

– Te mikor jöttél ide?
– A közösséggel 1991-ben ismerkedtem meg, és pár hónap múlva beléptem, alig tizenkilenc éves voltam. II. János Pál pápa látogatásán a Népstadionban már a közösséggel együtt vettem részt érdeklődőként. Óriási erő volt abban a sok ezer fős együttlétben! Ébredt az egész ország.

Megérintett a szabadságnak a tágassága és ereje. Azt éltem meg, hogy most minden lehetséges. Igazi lendület jellemezte azt az időszakot.

– Vagyonközösségben éltetek?
– Igen, kezdetben teljes vagyonközösségben éltünk. De ennek is megvolt a szabályozott formája, hiszen már nagyon korán, 1979-ben pártfogónk, Robert Coffy érsek elfogadta a közösség első szabályzatát. A hatvanas-hetvenes években sok új katolikus közösség született, ami az egyház életerejének jele volt, ugyanakkor ezeket nem lehetett besorolni a hagyományos egyházjogi kategóriákba. Az egyház nagy bölcsességgel befogadta és kísérte e közösségek életét, fejlődését, várva azt, hogy megerősödjenek, kibontakozzanak sajátos adottságaikkal, még mielőtt kategóriákba sorolnák őket. A Laikusok Pápai Tanácsánál „várakozott” jó pár ilyen közösség, mint egy pályaudvaron, hogy aztán „sínre kerüljön” és elinduljon abba a szervezeti irányba, ami támogatni tudja és meg is jeleníti sajátos karizmáját.

Kép

Versegi Beáta nővér - Kép: Páczai Tamás

2007-ben aztán azt mondták, most már elég erősek vagyunk, itt van négy lehetőség, döntsük el, merre állítjuk a váltót. Például el kellet határoznunk, hogy a laikus élet vagy a megszentelt élet irányába megyünk. Az utóbbit választottuk, ami kicsit ellentmondásos, mert házaspárok alapították az egész közösséget; fel is merült a kérdés, hogy akkor ők most hogyan fognak részt venni benne.

Hiszen világos volt a karizmánk alapeleme: nálunk a házasok és szerzetesek egy közösséget alkotva, együtt élnek.

A Vatikánban a szerzetesek ügyeit intéző Szerzetesi Kongregáció felelősei egyértelműen abban támogattak bennünket, hogy egy közösségben maradjunk. Így egy intézményben három ágként folytatjuk a közösségi életünket: együtt a férfi szerzetesi ág, a női szerzetesi ág és a laikus ág. A vagyonközösség már csak a megszentelt életűekre érvényes, a laikusok a szolidaritás jegyében részlegesen vesznek részt az anyagi javak megosztásában. Mindannyian vállaljuk az elesettek segítését és az apostolkodást.

– Ez a fajta laikusok és szerzetesek közti együttműködés más katolikus közösségek számára is ideális minta lehetne…
– Igen, a neve is ezt mutatja: „a megszentelt élet egyházi családja”, vagyis az egyház közösségi jellegét fejezi ki. Nálunk a közös platform a lelkiség, de ezt másképp éli meg gyakorlatban egy házas, akinek például kisgyerekei vannak, vagy akinek kirepültek a gyerekei, és másképp egy szerzetes. A közösségünk különböző életállapotoknak és életkoroknak ad struktúrát.

– Mi segít, hogy teljességében összekapcsolódjon a három ág?
– Mindenkinek a maga elkötelezettsége az erőforrása és a keresztje is, és ezt a kettőt együtt vállalja. Egyszer azt mondta egy szerzetes, hogy ha benyitsz egy közösségbe, azonnal megmondod, hogy ez olyan ferences jellegű, ez olyan jezsuita, bencés vagy valami más. Egyszerűen mert olyan a „hangulat”, a „stílus”, a légkör.

Ha hozzánk benyitsz, érzed, hogy ez olyan „nyolcbés”. Az egyes közösségek az Evangélium csodálatos gazdagságába a saját karizmájuk, elhivatottságuk kapuján lépnek be.

Amikor együtt vagyunk imában, apostolkodásban, beszélgetésekben nővérek, papok, házasok, ez nem egy különleges dolog, mert mi éppen akkor vagyunk önmagunk, ha így együtt tevékenykedünk. A világiak nem a mi lelki gondozásunkra vannak bízva, nincsenek alávetve a szerzeteseknek. Közösen vagyunk azok, akik vagyunk, a magunk szakmájával, sajátos kezdeményezéseivel, a körülöttünk futkározó gyerekekkel. Vállaljuk, hogy szükségünk van kölcsönösen egymásra: családoknak, megszentelt életűeknek, egyedülállóknak, férfiaknak és nőknek ahhoz, hogy Krisztust kövessük.
Ma már egyébként nem Péliföldszentkereszt az otthonunk, hanem három másik helyen vagyunk jelen Magyarországon: 1990-ben a Zala megyei Homokkomáromba költöztünk, 2006 ősze óta a budapesti Örökimádás-templom és a hozzá tartozó ház is az otthonunk, Kecskeméten pedig ott élő laikus tagjaink központja a Szentcsalád plébánia egykori épülete. 

Kép

Kép: Nyolc Boldogság Közösség

– A boldogságkeresés korunk fontos fogalma. A ti „kaputok” a nyolc boldogság. Mit jelent ez?
– A boldogság kulcs, de ez nem az itt és most felhőtlensége, hanem az, hogy a feltámadás átragyog a nehézségeken, más távlatot ad nekik. A viseletünk színe a barna és a fehér: a barna a keresztre, a fehér a feltámadásra utal.

– Vannak jellegzetesen „nyolcbés” liturgikus alkalmak?
– Csütörtök estétől vasárnapig sajátos lelki íve van a hetünknek. Csütörtökönként este közbenjáró szentségimádást tartunk, ilyenkor a világ gondjaiért imádkozunk. Pénteken keresztényként a zsidó hagyományból kölcsönzött elemekkel sabbatot (szombatot) ünneplünk, ezzel a megemlékezéssel a Názáreti Jézus heti imádságához kapcsolódunk, hiszen az ő életében a sabbat volt a heti istentiszteleti alkalom. Mi az Atya–Fiú–Szentlélek sabbatját ünnepeljük: megemlékezünk a teremtésről, majd arról, hogy Jézus, a Messiás beteljesítette a megváltás művét, elpihent a kereszten és a sírban, és a Szentlélek művének beteljesedését is várjuk, hogy egyszer Isten legyen minden mindenben.

Ezzel a hármas ünneppel hétről hétre „elhelyezzük magunkat az univerzumban”: visszafelé is nézünk, a jelenben is ünneplünk, és reménységgel nézünk előre.

Szombat esténként hétről hétre a feltámadási vesperást imádkozzuk a bizánci liturgikus hagyományból merített dallamokkal, ezzel a lelkülettel lépünk be a vasárnap ünneplésébe.

– A zsidó hagyományhoz kapcsolódás azt is jelenti, hogy fontos szerepetek van a vallások közötti párbeszédben?
– Magyarországon kezdetektől volt kapcsolat a két közösség között, többen közülünk jártak Schweitzer József rabbi előadásaira. Tiszteletben tartjuk egymás identitását. Az a tudás, hogy egy Isten felé fordulunk, növeli egymás iránti tiszteletünket, még ha Jézus személyéről mást is gondolunk.

– Egyszer elmesélted már nekünk, mi a te személyes történeted a Nyolc Boldogság Közösséggel. Szerinted miért kötődtél hozzájuk?
– Beátának hívnak, a nevem jelentése „boldogság”. Ez a közösség épp akkor jött szembe velem, amikor nagyon kerestem a helyemet a világban. Az egységben megélt sokszínűsége nagyon közel áll a hozzám.

Kép

Kép: Nyolc Boldogság Közösség

– Keresztény antropológiából doktoráltál. A szupervizor és coach képesítésed hogyan segíti a közösségben megélt hivatásodat?
– Nagy hatással volt rám az emberrel kapcsolatos életigenlő, előre vivő megközelítés, vagyis az a keresztény antropológiai szemlélet, amelyet a nyolcvanas-kilencvenes években fejlesztettek ki a Nyolc Boldogság Közösségben. Később Rómában, a Teresianum egyetemen tanultam, és doktoráltam keresztény antropológiából. Szupervizor és coach szakmámat közvetlenül nem gyakorlom a közösségen belül, ugyanakkor ezeknek köszönhetően tudok időnként hátrább lépni az aktuális nehézségek, szervezeti bonyodalmak, csoportdinamikai turbulenciák teréből, és feltenni a kérdéseket magamnak: „Mi is történik most éppen? Milyen felesleges nehézséget húztam magamra? Hol lehet az én helyem egy-egy helyzetben, ami a másikat is építi és engem is előre visz? Hol és miként tudok áldozatot hozni a közösségért, a közös jóért?”

Természetesen érzelmileg nem tudok kívülálló lenni, és ez így normális, de a szupervizor-coach szakmai tudásomból segítséget kapok, hogy ne vesszek el az aktuális helyzetekben, nehézségekben.

Szupervizorként ugyanis azt gyakoroljuk, hogy madártávlatból nézzünk rá a helyzetekre, ezáltal új megoldási lehetőségekre találjunk. Coachként pedig egy meghatározott cél irányába igyekszünk változásokat előmozdítani. Ez az attitűd hasznos, ha egy komolyabb változás segíti a fejlődést, a megújulást, az élet kibontakozását.

Pontosan emlékszem arra a – visszatekintve megmosolyogtató – dilemmára, amely az első gyermekem legelső cipővásárlásakor tartott fogva. Alapos és aggodalmas szülőként átolvastam minden fellelhető szakirodalmat az egészséges kiscipő mibenlétéről, és őrületbe kergettem mindkét nagymamát és a védőnőt is. Hiszen a nagymamák szerint a jó kiscipő magas szárú volt, jól fogta a gyerek lábát, mindenképp harántemelős, és puha bőrből készült. A védőnő nem nyilvánított véleményt az ügyben, csak annyit mondott, hogy harántemelőset semmi esetre se válasszak. A cipőgyártók és -forgalmazók bölcsen felkértek egy- egy neves orvos-szakértőt a saját termékük előnyeinek ecsetelésére, és én elvesztem a szakértők tengerében. Végül bementem a kedvenc boltomba, és egy fél óra gondolkodás után megvettem a legédesebb cipőt, amit csak találtam.

Egy életre megtanultam, hogy hiába áll rendelkezésre minden fellelhető információ, szakértelem híján nem biztos, hogy jól választok közülük. Hiszen senki sem érthet mindenhez.

Ez a szellemi képességeim határa, ami az óta számos komolyabb kérdésben is megmutatta magát. Azóta viszont soha nem mosolygok meg egyetlen anyukát sem, aki először akad fenn egy oltás beadásán vagy a helyes táplálás mibenlétén.

Fizikai korlát alatt értem a tényleges fizikai teljesítőképességemet, például azt, hogy milyen gyorsan tudok futni egy kismotorral száguldó kétéves után. Időben észreveszem-e, ha veszély fenyegeti, és közbe tudok-e lépni? De ilyen korlát még az is, hogy a számára legjobb ellátáshoz férek-e hozzá. Akár anyagilag: tudom-e fizetni azt a szakembert, aki őt segíteni tudja? Akár térben: olyan helyen lakom, ahol ez elérhető számára? Vagy időben: olyan a munkám, ami megengedi, hogy ott tudjak lenni vele, ahol kell? Egy anya persze sokkal többet megtesz a gyerekéért optimális esetben, mint amire bárki másért képes lenne, de akkor is eljön az idő, amikor szembekerülünk a fenti korlátok bármelyikével. Igen, az én gyerekem volt, aki nekimotorozott az első villanyoszlopnak, ahogy kiléptünk a házból, és a sürgősségin kötöttünk ki. A másik fiam hozzáért a forró sütőhöz a nagymamája és jómagam vigyázó szeme láttára – és ismét a sürgősségin kötöttünk ki, ahogy még néhány más alkalommal is. Örömmel jelentem, hogy eddig még mindannyian túlélték a velem töltött gyerekkoruk eddigi részét!

Ezek az események megtanították nekem, hogy bármennyire szeretném, nem tudom őket abszolút biztonságban tudni.

Ugyanakkor megtanítottak elnézőbbnek és együttérzőbbnek lenni más szülőkkel szemben is, illetve erősen bízni a gondviselésben!

Sokat tanultam minden alkalommal, amikor a szellemi és a fizikai határaim falaiba ütköztem szülőként, de soha annyit, mint amikor a személyiségem határai találkoztak a gyerekeim személyiségének határaival. Mert van az a helyzet, amikor tudom, mi a teendő, képes is lennék cselekedni, de nem tehetem, mert az már egy másik ember élete, és az ő dolga, akkor is, ha az illető csak hároméves, avagy tizenhárom, esetleg huszonhárom.

Azt hiszem, ez a legnehezebb a három közül: végignézni és végigkísérni, ahogy a gyerekem megtanulja, amit én már tudok, és mégsem adhatok át.

Mert vannak dolgok, amiket neki kell megharcolnia, és én hiába próbálom pépesítve átadni neki például az emberi kapcsolatok szabályait, az nem ér semmit, amíg ő ki nem alakítja a saját viszonyrendszereit. Olyan ez, mint a biciklizés. Tulajdonképpen senkit sem lehet megtanítani biciklizni: azt neki kell megtanulnia. Én vehetek neki térdvédőt, bukósisakot, foghatom hátulról és szaladhatok mellette egy darabig, de az egyensúlyt neki kell megtalálnia és a pedált tekernie, mert különben egyhelyben fog állni legjobb esetben is. Az út széle pedig tele van veszélyes gödrökkel, szembe is jöhetnek, és bármikor előfordulhat egy esés. Én annyit tehetek, hogy futok mellette, majd elengedem, és bízom benne, hogy ha elesik, fel tud majd állni.

Mert szülőként ezt tehetem: elmegyek a határaimig, és a többit elengedem.

Szeretnék jó anya lenni, és nagyon remélem, minden nap egy kicsit jobb is leszek, de nem vagyok ura az életnek – a része vagyok. Ennek az elfogadására biztatnak mindennap hol szelídebben, hol erőteljesebben a határaim.

– Mi késztette arra, hogy elindítsa a Világos Beszédet?
– Ráébredtem arra, hogy a közérthető fogalmazás mint szakma egyáltalán nincs jelen Magyarországon, pedig más országokban már évtizedes múltra tekint vissza. Igény viszont van rá – mindennapos tapasztalatunk, hogy a hivatalos kommunikáció legtöbbször nyakatekert és nehezen érthető. Pedig nem kellene, hogy így legyen. Sokszáz oldalnyi átírt hivatalos levél és tájékoztató után ki merem mondani, hogy amit le lehet írni bonyolultan, azt le lehet írni egyszerűen is. Csak néha nehezebb és több odafigyelést igényel.
A Világos Beszéd az olvasót helyezi középpontba. Azt gondoljuk végig, hogy neki milyen információra van szüksége, mit kell majd tennie, milyen kifejezéseket fog megérteni.

A közérthető fogalmazás lényege, hogy elérjük azt, hogy tényleg átmenjen az üzenetünk.

Mi azt mondjuk, hogy nem az olvasó dolga az, hogy kibogozza, mit is akar tőle a bank, a biztosító vagy a különböző hivatalok, hanem az üzenet küldőjének a dolga, hogy úgy írjon, hogy azt elsőre megértse az olvasója.

– A világos, érthető fogalmazásból minden bizonnyal az üzenet küldője is „profitálhat”.
– Pénzt, időt, energiát takarít meg mindkét fél. Ha elsőre érti a befogadó, hogy mit kell tennie, akkor nem kell hosszas levélböngészés után még felhívnia az ügyfélszolgálatot is, így mindkét fél időt takarít meg. Ha az ügyfél azt érzi, hogy a bank vagy a biztosító tisztán kommunikál felé, akkor nő a vállalatba vetett bizalma. A közérthetőséggel ma még ki lehet tűnni a versenytársak közül – egy évtized múlva remélem, hogy ez már alapvető elvárás lesz.

– Mik azok az alapszabályok, amiket be kell tartani annak érdekében, hogy közérthetően fogalmazzunk?

– A közérthető fogalmazás tanulható dolog, egyértelmű szabályai vannak. Figyelnünk kell például arra, hogy viszonylag rövid mondatokat írjunk, az olvasók szavait használjuk, és a szöveg elejére írjuk a lényeget, hogy az olvasó rögtön megtalálja.

Fontos az is, hogy ne rejtsük el a cselekvést a főnevekben, ne azt írjuk, hogy „döntést hoz”, ha azt is írhatnánk, hogy „dönt”. De ezek „csak” technikák. Mint említettem, a legfontosabb az, hogy az olvasó nézőpontjába helyezkedjünk, és így gondoljuk át, hogy kinek írunk, és hogy neki mit kell ahhoz tudnia, hogy a levelet elolvasva könnyen megértse, mi a teendője.

– Ha lehetne egyszerűbben fogalmazni, akkor mégis miért nem változtat sok vállalat a szövegalkotási stílusán? Szándékosan teszik, hogy a civilek ne értsék a szövegeket?
– Egyáltalán nem gondolom, hogy szándékosan tennék. Az első lépcső, hogy be kell ismerniük, hogy nehezen érthetőek a szövegeik. Ezen a ponton sokan megakadnak, és ez a tudás átkának köszönhető. A tudás átka azt jelenti ebben az esetben, hogy ők ismerik a saját folyamataikat és a szakkifejezéseket, így ők értik azt, amit leírnak. De ez még nem jelenti azt, hogy az ügyfeleik is érteni fogják. Ezt a tudás átkát kell először is levetkőzni, és ez nem könnyű. Ezután jön az, hogy meg is kell tanulniuk érthetően fogalmazni – ez is egy tudás, ezt is el kell sajátítani, és ha sikerül, akkor is hátravan a meglévő szövegek átírása. Nem kis munka mindet átírni az új szemléletnek megfelelően.

– Mi történik onnantól, hogy egy cég megkeresi önöket? Hogyan segítenek, mik az első lépések?
– A munkafolyamat attól függ, hogy milyen segítségre van szüksége az ügyfélnek – van olyan, aki a szövegei átírásával bíz meg bennünket, és olyan is van, aki azt kéri, hogy tanítsuk meg a munkatársait a közérthető kommunikációra. A tréningjeink cégre szabottak: először átbeszéljük, hogy a cégen belül pontosan kinek is szól a képzés és mi vele a cél. Aztán bekérünk rengeteg meglévő szöveget a cégtől – az ügyfeleknek küldött e-maileket, leveleket, webes szövegeket. Ezek alapján mindig az adott cégre szabjuk a tréninget, hogy a munkatársak a saját szövegeiken gyakorolhassanak. Az a tapasztalatunk, hogy ez a leghatékonyabb, így tanulnak a legtöbbet a tréning ideje alatt a résztvevők. A Világos Beszédnél egy jól képzett szakértői csapattal a hátam mögött dolgozom. Az ügyfeleink jellemzően nagyvállalatok (bankok, biztosítók, közműszolgáltatók), de dolgoztunk már minisztériumnak és önkormányzatnak is.

Kép

Kép: Freepik

– Évek óta dolgoznak együtt a Magyar Helsinki Bizottsággal, és a büntetőeljárás nyelvezetét próbálják érthetőbbé tenni.

– Igen, most fejeztük be például annak a tájékoztatónak az átírását, amit akkor kapsz a jogaidról, ha meggyanúsítanak téged egy bűncselekmény elkövetésével.

Ebben a helyzetben tényleg a jövőd forog kockán, de ha nem érted a jogaidat, nem is tudsz élni velük. Az eredeti tájékoztató gyakorlatilag a büntetőeljárási törvényből volt összeollózva, nem volt túlzottan „felhasználóbarát”, ezért írtuk át. Az átírt tájékoztatókat aztán teszteltük a célközönségen, és kikértük gyakorló ügyvédek, rendőrök véleményét is. Mindenki mérföldekkel jobbnak tartja az új tájékoztatót, mint a régit.

– Tréningjeik után milyen visszajelzéseket kapnak?
– Az egyik nagy telekommunikációs cégnél tartottunk nemrégiben online tréninget. Mint kiderült, a résztvevők eléggé tartottak tőlünk, mert sok rossz tapasztalatuk volt egésznapos képzésekkel kapcsolatban. Nagyon jó visszaigazolás volt számunkra, hogy a nap végén mindannyian felvillanyozódva köszöntek el, annyira jól érezték magukat és olyan hasznosnak találták. Többen már másnap elkezdték használni azt, amit a tréningen tanultak. Ezek a visszajelzések mindig arra emlékeztetnek bennünket, hogy mennyire fontos az, amit csinálunk.

– Mit élvez a legjobban a hivatásában?
– Mindig öröm számunkra látni, amikor egy kezdetben vonakodó résztvevő a nap végére nem csak elfogadja a közérthető fogalmazást, hanem kifejezetten lelkesedik érte. Az elején szinte borítékolható egy kis ellenállás, hiszen az anyanyelvünk mindannyiunk alapvető kommunikációs eszköze. Természetes, hogy szkeptikusan fogadjuk, ha valaki megpróbál meggyőzni arról, hogy azt nem elég érthetően használjuk. Ezt a kezdeti kis ellenállást mi már tudjuk, ismerjük, aztán pedig nagy örömmel látjuk, amikor a tréningek résztvevői a képzés alatt sorra megvilágosodnak, hogy „jé tényleg, ezt így is lehet, mennyivel egyszerűbb!” A másik dolog, ami eleinte sokakat aggaszt a közérthető kommunikációval kapcsolatban, az az, hogy a közérthetőség az valamiféle lebutítás, valami olyasmi, ami nem fér bele például egy nagyvállalat kommunikációjába.

Aztán az átírt szövegeket látva a megbízóink megkönnyebbülve ismerik el, hogy itt valójában szó sincs lebutításról. Épp ellenkezőleg: az egyszerűbb szöveg az mindig egy átgondoltabb, tisztább szöveg.

– Milyen kommunikációval kapcsolatos tervek, projektek mozgatják még mostanában?
– Tavaly ősz óta én vezetem az International Plain Language Federationt (IPLF). Ez egy ernyőszervezet, amely tömöríti a közérthető fogalmazással foglalkozó nemzetközi szervezeteket. Az IPLF kezdeményezte azt, hogy készüljön egy nemzetközi ISO szabvány a közérthető fogalmazásról. Ez lesz az első, nemzetközileg elfogadott leírás arról, mit is jelent az, hogy egy szöveg közérthető – ez mindenkinek megkönnyíti a dolgát, aki szeretne közérthetően fogalmazni, egy közös viszonyítási pontot ad. Én vezetem továbbá azt a szerkesztőbizottságot is, aki ezt a szabványt írja. Ebben a bizottságban a legnevesebb szakértőkkel dolgozom együtt, és rengeteget tanultam is tőlük. Az IPLF-ben szeretnénk a szabványra építve kidolgozni a közérthető fogalmazással foglalkozó szakértők, valamint az ilyen képzések tanúsítását, mert ez ma fájóan hiányzik. És természetesen jó lenne a szabványt majd lefordítani magyarra és itthon is elterjeszteni.

A Világos Beszéd csapattal az a célunk, hogy itthon is minél több vállalatot és szervezetet segítsünk az átállásban a közérthető kommunikációra, mert mi tényleg abban hiszünk, hogy ez minden félnek az érdekeit szolgálja. Nincs az a kapcsolat, ami hosszú távon jól tud működni, ha a két félnek nehézséget okoz, hogy megértsék egymást.

Elefántfejecske a hasban

Majdnem kétezer éven át, vagyis egészen a 16-17. századig élt az orvosok körében egy olyan hiedelem, amely szerint az anyaméh a testen belül vándorolni képes, és vándorlásával, mozgásával olyan görcsöket, fulladást okozhat, amelyet hisztérikus nedv-megrekedésnek (latinul suffocatio hystericának) neveztek. (Itt jegyzem meg, hogy egy nő mindig csak hisztérika lehet, míg egy férfi csakis hisztérikus, mert a latinban az „-a” melléknév-végződés nőnemet, míg az „-us” hímnemet jelöl).

A vándorló méh évezredeken át élő hiedelmére alapozva azután a középkorban sokan úgy gondolták, hogy az anyaméh valójában a testen belül éldegélő külön állat, mégpedig olyan, amelyik leginkább egy kis, ormányos-füles elefántfejre emlékeztet.

Ezt a különös elefántfejecskét számos orvosi munkában szívesen ábrázolták is. Hippokratész egyik követője, a 2. században Rómában működő kappadókiai Aretaiosz szerint például „a méh bizonyos szempontból olyan, mint egy élőlény egy másik élőlényen belül”. A méh testen belüli vándorlásával magyarázták a nők idegességét, időszakos depressziós hangulatát, gyakori fejfájását, méhgörcseit is. A hisztéria egyébként mint betegségfogalom és betegségnév csak a 20. század negyvenes éveiben tűnt el a kórtani irodalomból!

A női méh furcsa nevei

A hisztéria történeténél talán csak a női méh neveinek története érdekesebb. Az anyaméh görög és latin elnevezései – a vele kapcsolatos orvosi hiedelmek ellenére – ugyanis nem valamiféle állatnevek. A görög hüsztera (anyaméh), illetve hüszteron (méhlepény) szavak közül valószínűleg az utóbbi a régebbi, mert az az eredeti jelentése, hogy „későbbi” (hüszterosz), vagyis arra utal, hogy a méhlepény a magzat születése után jön csak elő. Az emberek valószínűleg jóval korábban találkoztak a méhlepénnyel, mint ahogy a méh létezését és funkcióját megismerhették, így a magzatnak otthont adó szerv a méhlepény után kaphatta a nevét. A női méh latin neve az uterus, amely az orvosi nyelvben ma is élő elnevezés. Ez viszont a méh alakjára utal, hiszen eredeti jelentése „tömlő”.

A magyar nyelv azonban a női méh jelölésére, legalábbis látszólag, egy kedves rovar nevét használja. Csakhogy a magyar méh szónak eredetileg semmi köze nem volt a méhecskéhez, mivel a nyelvtörténészek szerint a szláv mjah, meh (zsák, tömlő) szavakból ered.

Az viszont nagyon érdekes, hogy erre a furcsa magyar névazonosságra a rovar és a női szerv neve között az arab nyelvben találunk párhuzamot. A klasszikus arabban ugyanis, ha nem is a női méhet, hanem a csiklót nihlának nevezték, amely ugyanakkor a méhecske régi arab neve is volt.

A magyar nyelvben egyébként az anyaméhnek van még egy igen régi és szép neve: a nádra vagy mádra.

Peterka József Sebestyén például 1814-ben kiadott Bábamesterséget tárgyazó katechismus-ában a méhet még következetesen nádrának nevezi. Ezt a szót egyesek ugyan a latin mater (anya) szóból eredeztették, ám valószínűbb, hogy az egykori szlovák nádor kifejezéssel áll kapcsolatban, amelyet régen méhgörcs, ma duzzanat, daganat jelentésben használnak a szlovákok. (Érdekes, hogy ma szlovákul az anyaméh maternica, vagyis a szülőanyával van kapcsolatban, a német Gebärmutter mintájára.) A nyelvújítás korában a nádra szó igen népszerű volt, belőle képezték a nádra-düh kifejezést is, amely a nimfománia korabeli, nagyon érzékletes elnevezése volt.

Harsogó hadisíp

A jelenlegi, gazdag hangszínű, érzelmekre erősen ható hangszerkuriózum ebben a formában csupán a 19. század végén született, a szakirodalom reformtárogatónak nevezi. Elődje, a 17–18. században töröksípként vagy tárogató-sípként is ismert történeti tárogató tekintélyes múlttal dicsekedhet: László Gyula (1910–1998) régész-történész és Lajtha László (1892–1963) zeneszerző, népzenekutató szerint honfoglaló magyarjaink már ismerhettek egy sípszerű fúvós hangszert, amelyet az Árpád-ház kihalásáig, 1301‑ig használtak.

Magyar forrásokban legelőször 1643-ban találkozhatunk a töröksíp elnevezéssel Apor Péter révén, aki II. Rákóczi György és Báthory Zsófia lengyel és török síposokkal kísért esküvőjéről tudósít. Korabeli iratok és későbbi zenetörténeti tanulmányok szerint a hangszer éles, „visító” és durva hangszíne az emberi fül számára cseppet sem volt kellemes, viszont hadisípként kiválóan funkcionált, főként a Rákóczi-szabadságharc (1703–1711) idején: kuruc táborok jeladó hangszere lett. A 17. században a hangszer gyakran feltűnik az erdélyi fejedelmi és főúri udvarok felvonulásain, bevonulások, tisztelet­adások rendszeres szereplője, de tánckíséretként és temetési menetekben is gyakran használják. Emellett a főurak előszeretettel hallgatják a szórakoztató jellegű asztali zene során, gyakran dob és trombitaszó mellett.

A nemzeti öntudat hangja

A történeti tárogatóhoz több monda is kötődik. Az egyik legismertebb, amely szerint Sigbert Heister gróf, császári hadvezér a Rákóczi-szabadságharc után összegyűjtötte a függetlenséget jelképező tárogatókat, majd hatalmas kupacokban elégettette mindet. E történet valóságtartalma a mai napig vitatott.

Kép

Tárogatósok a Vay-kastély előtt - Kép: Rákóczi Tárogató Egyesület

A szatmári békét követően azonban a tárogatók elhallgatnak, csak elvétve találkozunk velük. 18. századi írások arról tudósítanak, hogy a tárogatók leginkább a nemzeti öntudat erősítését is szolgáló eseményeken jelennek meg. (Ilyen például 1784-ben a korona visszajövetelének ünnepe, ahol Budán a díszmenetben a koronaőrök után sorokban haladtak a kecskeméti, kunsági és jászsági tárogatósok.) A reformkorban, majd a dualizmusban határozottan érzékelhető a tárogatós hagyomány megőrzésének szándéka, a hangszer kultusza tovább él a népi tradíciókkal átszőtten. Az 1848-as szabadságharcban is megjelenik a nemzeti érzés erősítéseképpen, a csatába induló honvédek lelkesítését is szolgálja; még a szabadságharc debreceni ponyvakiadványa is a „Tárogató” címet viseli.

Mesteri innováció – a reformtárogató

A hangszer népszerűsége a szabadságharcot követően sem csökken. Fáy István zeneszerző nevéhez kötődik az „őseredetű magyar hangszer” kutatása, megismertetése, a még létező példányok tudatos gyűjtése. Fáy 1859. október 16-án, a Vasárnapi Újságban „Felszólítás Magyarország cigánybandáihoz” címmel jelentet meg cikket, amelyben a történeti tárogató felkutatására, használatára ösztönzi a zenészeket. A felhívás azonban nem mozgatja meg különösképpen a muzsikusokat, mert az éles hangú tárogató-síp a maga szűkös hangterjedelmével nem illeszkedik a kor általános zenei ízlésvilágába, sem zenekari gyakorlatába. Ezért többen is szükségét érzik a történeti tárogató megújításának. Káldy Gyula karmester, zeneszerző, a Magyar Királyi Operaház igazgatója keresi meg e szándékkal Schunda Vencel Józsefet, a magyar pedálos cimbalom megalkotóját, aki akkor már túl van a tízezredik „reformcimbalom” gyártásán. Többszöri kísérletezés eredményeként, számos újítással, 1894 és 1896 között megszületik a reformtárogató, amely egy kb. 70 cm hosszú, kónikus furatú, hibrid fahangszer. A hangszertestet megnagyobbítják, hogy mélyebb tónusú, kellemesebb hangszínt érjenek el, kétféle billentyű­zettel látják el (a német klarinét és a korabeli oboa mintájára), hogy kromatikus játékra alkalmas legyen, emellett a klarinét fúvókáját helyezik rá a korábbi dupla nád helyett szimpla nádat használva a lágyabb hangzás érdekében. A találmány hangszínében egyszerre hordozza a klarinét, az oboa és a fagott hangját.

Mindeközben a korszak másik nagy és elismert hangszergyárosa is lázasan dolgozik a maga reformhangszerén: Stowasser János 1897. szeptember 15-én, két nappal korábban nyújtja be találmányát „javított tárogató” néven, mint Schunda, ezáltal egy hosszas háború veszi kezdetét – a mai napig tisztázatlan, hogy ki vette „kölcsön” a másik ötleteit. A modernizált tárogatót ennek ellenére sokan „Schunda-tárogatónak” ismerik, aki a századfordulót követően még 10-15 éven át dolgozik hangszere tökéletesítésén, majd befejezi újító tevékenységét. Stowasser évtizedeken át folyamatosan fejleszti a hangszert: a két világháború között alt, tenor és bariton tárogatókat is létrehoz, emellett megalkotja az automataváltós billentyűzetet is.

A Schunda és Stowasser hangszergyárak mellett még négy-öt kisebb hangszergyár készít tárogatókat, egészen 1945-ig. Ezt követően megszűnnek a nagy gyárak, csak egy-egy idősebb mesternél láthatunk néhány új darabot, mint például Péczi Ferencnél és Eisenhoffer Jánosnál.

A reformtárogató a millenniumi ünnepségeket követően oly nagy népszerűségre tesz szert, hogy a Nemzeti Zenedében 1900-ban elindítják a tárogató szakot. A falvakban is elterjedt népi hangszerré válik, és nem csupán Magyarországon; az erdélyi románok és a délszlávok idővel kedvelt folkzenei hangszerüknek tekintik. Trianon után a tárogatón leginkább keserves, sirató dallamok szólalnak meg, de romantikus és klasszikus dallamok, kortárs zeneművek is – még a dzsesszben is megjelenik az 1930-as években.

Mellőzöttség és reneszánsz

A kommunizmus Rákosi-korszakában a tárogató „indexre” kerül nacionalista zeneszerszámként, nyilvános szerepeltetése nemkívánatos. A hangszer a 60-as évektől bukkan fel ismét: stílust teremtő játékosok – mint például Burka Sándor és a hangszerkészítőként is ismert Bige József – éltetik a hagyományt tovább. Az 1970-es évektől kezdve a történelmi emlékhelyeken egyre gyakrabban igénylik a tárogatósok közreműködését egy-egy megemlékezésen. Vaján, a kuruc emlékeket őrző Vay-kastélyban 1982-ben megalakul a Rákóczi Tárogató Együttes néhány lelkes fiatal zenész – Nagy Csaba, Dani Attila, Veress Zoltán, Szabó Árpád – közreműködésével, majd 10 esztendővel később az országos és nemzetközi szervezeti és szakmai központként is működő Rákóczi Tárogató Egyesület, Nagy Csaba elnökletével.

Kép

Scott Robinson - Kép: Rákóczi Tárogató Egyesület

Az egyesület elsődleges küldetése a tárogató életben tartása, népszerűsítése, a hagyományok felelevenítése, ápolása, nemzetközi és hazai tárogatóstalálkozók szervezése, de kiadói, oktatói tevékenységet is végez, emellett segíti a tárogatókészítőket. (Bővebben: www.tarogatocenter.hu) A szervezet által felkutatott és megszólított egykor kisasztalnyi tárogatós kör mára közel 250 tagot számlál, akik nem csupán a történelmi Magyarország, hanem Európa közel összes országából és a tengerentúlról (USA, Kanada, Ausztrália) ötévente tárogatós világtalálkozó keretében gyűlnek össze Vaján. A többnapos rendezvényen a hivatásos zenészek – mint pl. J. Robert Moore, az Oregoni Egyetem oboa professzora vagy Scott Robinson dzsesszmuzsikus – mellett szép számmal találkozhatunk műkedvelő, felnőtt korban tanuló hangszerjátékosokkal, akik a civil élet legkülönbözőbb területeiről érkeznek.

A tárogatós találkozóknak állandó résztvevője, zenei közreműködője és segítője Kiss Gy. László Liszt-díjas tárogatóművész. Többek közt neki is köszönhető, hogy jelenleg számos magyar kortárs zeneszerző ír darabokat tárogatóra. Aktív hazai tárogatójátékosokként érdemes megemlítenünk a teljesség igénye nélkül Borbély Mihályt, Makó Pétert (Csík zenekar) Barvich Ivánt (Sebő együttes), Molnár Pétert és Lévai Pétert (Kecskés együttes), Agócs Gergelyt, Boncsér Gábort, Blaskó Csabát, Erdő Zoltánt. A Zenekadémián olyan kiváló előadók tanítják a hangszert, mint Csávás Attila és Cserta Balázs, míg tárogatós kamarazenét játszik a vajai Rákóczi Tárogató Együttes, a kecskeméti Gregus Tárogató Együttes, a budapesti Stowasser Tárogató Együttes.

A 2015-ös Tárogatós Világtalálkozón a közgyűlés a tárogatót a nemzeti összetartozás jelképeinek sorába emelte. A határozatnak megfelelően a trianoni tragédia 100. évfordulóján Magyarország minden vidékén megszólaltak a tárogatók.

Források:
SUDÁR Balázs–CSÖRSZ Rumen István: „Trombita, rézdob, tárogató…” A török hadizene és Magyarország. Enying, 1996.; Dr. PAP János: A tárogató régen és ma. Parlando.hu 2021/1.; LAJTHA László: A tárogató vándorútja Perzsiából Európába. In: Lajtha László összegyűjtött írásai. Sajtó alá rend., bibliográfiai jegyz. Berlász Melinda, Budapest, 1992; LÁSZLÓ Gyula: A honfoglaló magyar nép élete. Kolozsvár, 1944; RÁKÓCZI Tárogató Egyesület (www.tarogatocenter.hu) Külön köszönet Nagy Csabának és Csörsz Rumen Istvánnak a szakmai információkért.

A cikk megjelenését támogatta:

Nem estem kétségbe, rögtön kivettem a hűtőből egy citromot, félbe vágtam, és elkezdtem dörzsölni vele a homlokom. Még szódabikarbónát is szórtam rá, aztán húsz perc múlva lemostam a kutyulékot. Csupán annyit értem el vele, hogy pirosra csípte a citromsav a homlokomat.

Másnap vettem epret és ananászt, mert azt olvastam, hogy ha a húsukkal bedörzsöljük a foltokat, azok jelentős mértékben halványodhatnak. Nos, nem így történt. Próbálkoztam banánhéjas bedörzsöléssel is, az eredmény azonban hasonlóan lelombozó volt.

A foltok gyakorlatilag kinevették a házi praktikámat.

Elővettem a bombabiztos, tökéletes fedést biztosító alapozóimat és korrektoromat, de a barna csúfságok továbbra is ott éktelenkedtek az arcomon. A sírás határán álltam, mert hát mégiscsak sérült az önbizalmam, de még volt bennem annyi erő, hogy elgyalogoljak a patikába. Vásároltam két arckrémet (amikor megtudtam az áraikat, már nem a sírás határán álltam, hanem valóban el is sírtam magam). Naiv voltam, mert azt hittem, hogy csodát tesznek a drága kencék. Májusban veszettül elkezdtem radírozni a bőröm, kentem kövirózsa habkrémmel, oxigénes fehérítő krémmel és tormás géllel, kéthetente egyszer kozmetikushoz jártam gyümölcssavas kezelésre, de az arcom a barna „csipkével” még mindig olyan volt, mintha koszos lenne. Beláttam, hogy nem halogathatom tovább a bőrgyógyászatot, elmentem hát a kerületi szakrendelőbe. A doktor szemügyre vett, és közölte, hogy ez bizony menopauza.
–Hogy micsoda?! De hiszen én csak 34 éves vagyok! – csattantam fel.
–Az nem számít. Van, hogy egyeseknél korán jelentkeznek a menopauza tünetei – mondta a doktor.
– Engem életemben még nem sértett meg ennyire orvos! – kiabáltam rá, és kis híján elbőgtem magam, de még időben sikerült kiviharzanom a rendelőből.
Elhatároztam, hogy bejelentkezem egy másik bőrgyógyász szakorvoshoz.

A doktor szerint hiperpigmentációval állok szemben. Olyan nappali krémet és bőrszínemhez illő folyékony alapozót ajánlott, amelyek thiamidolt tartalmaznak.

A thiamidol hatékony és szabadalmaztatott összetevő, mely a hiperpigmentáció kiváltó okára hat: csökkenti a melanintermelést. Még csak két hete használom a kencéket, de már láthatóan sokat halványodtak a foltok. Van remény!

A melanin felel a bőrön megjelenő sötétebb foltokért

„A hiperpigmentációt, vagyis az arcbőrön megjelenő sötét foltokat számtalan tényező kiválthatja: a szennyezett légkör, a túlzott napsugárzás, az idő múlása, a várandósság, az akne utáni hegesedés, a hormonális egyensúly felborulása vagy a genetikai hajlam. A foltok elsődleges kiváltó oka minden esetben a rendellenes melanintermelés, ugyanis a melanin felel a bőrön megjelenő sötétebb foltokért. A napfény UV-sugarainak hatására elindul a melanintermelés, ennek hatására a melanintartalmú sejtek „befestik” a bőr legfelső rétegét, tehát a melaninnak köszönhetjük a nyári barnaságot. Előfordul azonban, hogy néhány melanocita nem áll le a termeléssel, és folyamatosan nagy mennyiségű melanint állít elő – ekkor keletkeznek azok a bizonyos sötét foltok, azaz a hiperpigmentáció, amelynek több formáját ismerjük: a melazmát, a gyulladás utáni hiperpigmentációt és a napfoltokat” – avat be dr. Tóth Orsolya bőrgyógyász.

Krémezés, hámlasztás, lézerezés

A bőrgyógyász figyelmeztet, hogy ha nem törődünk azzal, hogy a nap mely szakában és hogyan napozunk, a napsugárzás akár éltre szóló nyomokat is hagyhat a bőrünkön, az UV sugárzás ugyanis megnöveli a sötét foltok kialakulásának esélyét. „Akik hajlamosak erre a bőrproblémára, kerüljék a napot, illetve az első tavaszi napsugarak megjelenésekor használjanak széles spektrumú fényvédő termékeket, s ha mindenáron szoláriumozni szeretnének, takarják le egy kendővel az arcukat. Jó hír, hogy ha nagyon elegünk van a sötét foltokból, akkor lehetőség van az eltávolíttatásukra. Ez történhet lézerterápiával vagy kémiai hámlasztással. A lézer a bőr felszíni és mélyebb rétegeiből is képes eltüntetni a hiperpigmentált sejteket. A kémiai hámlasztás során a bőr felső rétegét távolítják el savas oldattal.

Fontos tudni azonban, hogy ha nem vigyázunk kellően a napozással, akkor a sötét foltok bármikor újra kialakulhatnak.

Ha valaki a sötét foltjaitól szeretne megszabadulni, jól teszi, ha a kezelést még a fényszegényebb hónapokra időzíti, hiszen bizonyos bőrgyógyászati készítmények fényérzékennyé tehetik a bőrt, illetve egyes kozmetológiai kezelések után kifejezetten kerülendő a direkt napfény.”