– Ahogy ránézek erre a Rolls Royce-hajtóműre, gyönyörködöm a mérnöki munka csúcsteljesítményében és a repülés végtelen szabadságában is: létezés két világ között. A repülésben szabadság és biztonság jár szorosan együtt. Egy hat-nyolc órás repülőúton az emberből előjönnek az életének a mélyre temetett dolgai. 

– Mint a pszichodrámában. Érdekes a kapitány és másodpilóta tökéletes együttműködése is, ami ahhoz kell, hogy ne történjen katasztrófa. 
– Ez a helyzet úgy hierarchikus, hogy a benne lévőknek kooperatívnak is kell lenni. Előfordul, hogy a másodpilóta veszi észre a végzetes hibát. Egyszerre kell tiszteletben tartani a másikat és a saját feladatodra fókuszálni, szabadnak lenni arra, hogy jelezz, ha valami nincs rendben. 

– Vezető vagy, lelkész, biblio- és pszichodráma vezető, zenész, egyetemi tanár, hosszútávfutó, férj, édesapa. Ki vagy te ezekben? 
– Mindegyikben a Thoma Laci. (nevet) A szakmámnak három nagy pillére a lelkészség, a pedagógia és a pszichodráma. Összefüggnek és kölcsönösen táplálják egymást, de számomra a legfontosabb, hogy mindegyik helyzetben Krisztusé vagyok. Ez nem kegyes szólam, hanem a legmélyebb valóságom. Amikor a doktori dolgozatomban (Az önértékelés jelentősége a valláspedagógiában – a szerk.) válaszolnom kellett arra, hogy mi adja az ember stabil önbecsülését, leírtam a különböző irányzatok megállapításait, majd következett a hitvallásom:

leginkább a helyén az az ember tud lenni, aki éli, amit Pál apostol az Efézusi levél harmadik fejezetében ír: Krisztusban van meggyökerezve és megalapozva.

Mindenben, amit csinálok, a végső pont ez: azért tehetek bármit, mert Krisztus megmentett, és ennek az egyszerű örömében létezem, egyik szakmai területemen sem tudnék megállni nélküle. 

– Hogyan lettél pszichodráma vezető? 
– A feleségemen keresztül, akinek a tanulmányaihoz elengedhetetlen volt, és miután hosszan könyörögtem, hogy legalább a házasságunkról ne játsszon, egyszer csak ott találtam magam én is a „pálya” szélén összefont karral – de beszippantott. Többet tanultam általa az emberről és saját mechanizmusaimról is, mint a teológiai évek alatt. 

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Hogy állsz hozzá a kudarcokhoz? 
– Az önbizalom alakulását a siker-kudarc dinamikájával hozzák sokan összefüggésbe, jelenlegi hiperversengő kultúránkban egyáltalán nincs helye a kudarcnak, hiába tudjuk, hogy sok innovatív ötlet származik belőle. És vannak kudarcok, amelyekből a világon semmit nem lehet tanulni, egyszerűen csak be kell ismerni a létüket. Volt egy illúzióm évekkel ezelőtt, hogy velem bizonyos dolgok nem történhetnek meg. Vissza az alapokhoz: Krisztusban vagyok, Ő pedig egy olyan Isten, aki egyébként a szolgálata csúcspontján szenved – ezért tud együttérezni minden szenvedővel. A kudarc is így elfogadható: nem kell magyarázni vagy eltusolni. Egy általános iskolás hittancsoportomban akkor álltam a lehető legrosszabbul egy problémás gyerekhez, amikor két kolléganő is hospitált az órán. Amilyen türelmetlenül és indulatosan kezeltem azt a gyereket, az pont az ellentéte volt annak, amit szakmailag képviselek. Elmondtam a kolléganőknek, amit éreztem: megdőlt a magamról alkotott illúzió.

A kereszténységünk nem egy folyamatos sikertörténet, mint egy cégnél, ahol marketingkérdés, hogy a sikereket még hatékonyabban kommunikáljuk. Megnyilvánulhat az életünk tökéletlensége, és az emberek tudnak hozzá kapcsolódni. 

– 300 ember aktív jelenlétével számolhatsz a gyülekezetedben. Mégis megjelenhet a sebezhetőség? 
– Egy amerikai misszionárius barátom mondta: „Azt oszd meg, ami mást épít.” Mást osztok meg egy személyes lelkigondozói beszélgetésben, mást egy pszichodráma-csoportban, mást egy oktatási közegben, mást a szószékről. Fontos, hogy lássa a gyülekezet, hogy én is küzdök olyan problémákkal, amelyekről prédikálok. Füst című könyvem, amelyben feldolgozom a Ráday-kollégium leégésének történetét a túlélő önvádjának szemszögéből, szintén önkiadás. De nem azért írtam, mert ez kellett a traumafeldolgozáshoz, hanem hogy a hasonló folyamatban lévőket segítse. 

– A két betű a neved előtt mit jelent a számodra? 
– Gyorsabban kapok időpontot az orvosnál. (nevet) A doktori folyamat tíz éve sokat tett ahhoz, aki ma vagyok, bár ha tudtam volna, mivel jár, biztosan nem vágok bele. Mélyebb kapcsolódást szereztem a saját témámhoz, ez számomra felelősséget jelent, mert ha megkérdezik a véleményemet, annak súlya lesz. 

– Minden váltás automatikusan az identitásod újraépítését is jelentette? 
– El kell fogadni azt, hogy a mai ember narratív identitással él, a fix-identitáskategóriák modellje meghaladott gondolat. Évek alatt szövődő identitásunkban persze már nem a serdülőkori kérdésekkel foglalkozunk, az önmeghatározás azonban folyamatos. Ha beleragad az ember egy énképbe, az egészségtelen, mert fontosabb, hogy Istennek van egy nagy története, amit a Szentírásban megmutat.

Dolgom a változásaim érzékelése, de semmit nem magamtól kell kitalálnom: Isten, aki a nagy történetet írja, dolgozik az enyémen is. Ha elakadok valahol, fordulhatok hozzá.

A természetes krízispontok az életünkben újradefiniálás szempontjából megkerülhetetlenek. 

– Hogyan éled meg, ha a terveid felülíródnak? Tervezel a gyülekezeteddel, a családoddal, és akkor jön egy Covid. 
– Van egy mozaikszó, amit az amerikai katonák kezdtek használni a '90-es években, amikor a harci helyzet bizonytalan volt: VUCA (változékonyság, bizonytalanság, komplexitás, kétértelműség). Most ilyen világot élünk. Ilyenkor odaállok őszintén Isten elé, és megkérdezem: miért nehezíted meg ennyire a dolgom, mikor a terveim általában jól szoktak működni? Az igazi bálványok nem valami látványos monstrumok, hanem az Istenről alkotott hamis elképzeléseink. Tervösszedőléskor megállapíthatnám, hogy Isten szórakozik velem. De jó nyíltan kimondani: „Istenem, tudom, hogy te nem ilyen vagy, csak én ebben a pillanatban ezt érzem.” A kapcsolatunkba belefér, hogy ezt elmondom neki. 

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Az a típusú lelkész vagy, aki nem tartja ellenségnek a pszichológiát. Mégis hol válik el a lelkigondozástól? 
– A lelkész, a mediátor, a coach, a mentálhigiénés szakember mind-mind segíthet egy embert az adott probléma megoldásában, ha mindenki látja a saját területének a határait. Néhány lelkész talán attól tart, hogy pozícióvesztést okozhat a pszichológus, én együttműködés-párti vagyok. Ha észreveszem valakinél az indikátorokat, nem az történik, hogy elutalom egy pszichiáterhez és áldás, békesség; találkozom vele és imádkozom érte, mert hiszem, hogy végső kérdéseinkre az evangélium ad választ és ebből fakad teljes belső gyógyulás.

A pszichológiát és a teológiát is lehet úgy gyakorolni, hogy az romboló legyen. 

– Nagy fordulatszámon élsz, hogyan hat rád a várakozás? 
– Alapvetően türelmetlen ember vagyok, de folyamatokat ki tudok várni, azt például, hogy ki hogyan változik. Hosszútávfutóként a testi tapasztalataim sokat segítettek ebben. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. decemberi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Amikor gyerekként megismertem az egri ostrom történetét, a várvédők hősies helytállása elindított bennem valamit. Először a filmet láttam, majd elolvastam Gárdonyi Géza regényét, aztán a szüleim elvittek a múzeumba is, hogy láthassam Székely Bertalan Egri nők című mesterművét, amelyet ma a Magyar Nemzeti Galéria őriz. Hosszú ideig bámultam a képet, a fejemben csatazaj visszahangzott, éreztem a forróságot, a lőporos füst fojtó szagát, a kövek súlyát, ahogy a kosár a vállamra nehezedik, és a reménytelenségből nyert erőt.

Gyakran játszottam „egri asszonyosat”.

Rekonstruáltam a nagy csatát a homokozóban, a szoknyám lobogott a szélben, „tüzes kalácsokat” dobáltam le a „várfalról”, vagy a „bunkimban” kotyvasztottam „levest”, hogy a támadók kontyos fejére öntsem. „Az ostromot voltaképpen a leves verte vissza. A török hozzá volt szokva tűzhöz, kardhoz, kopjához, de a forró leveshez nem” – írja Gárdonyi. Persze az soha nem tudatosult bennem, hogy a célba talált szurokkoszorúim megölik az ellenséget, a játék csak arról szólt, hogy a támadásokat vissza kell verni, a várat és annak népét meg kell védeni. A szerepjátékban kard helyet furfanggal szerettem „küzdeni”, magam köré képzelve az Egri csillagok szereplőit. A várkapitány, Dobó István karaktere is vonzó volt, de olyasvalaki bőrébe akartam bújni, akivel őszintén tudtam azonosulni, így lettem újra és újra a homokváram legbátrabb védelmezője, és így lettek az egri nők életem első történelmi példaképei.

Serdülőként olyan hősnőket kerestem, akik nagy kalandokra vállalkoztak és megélték a szerelmet.

Kép

Sass Flóra

Így bukkantam rá Sass Flóra naplójára. Az olvasólámpám fényében faltam az erdélyi rabszolganőből lett felfedezőről szóló történeteket, akit egy angol úr vásárolt meg és vett feleségül, hogy aztán együtt barangolják be Afrikát. Lady Baker rátermettsége, határozottsága és lelki ereje óriási hatást gyakorolt rám. Akkoriban arról ábrándoztam, hogy felfedező leszek, a dzsungelt fogom járni, és tusrajzokat készítek majd trópusi virágokról és színes madarakról, feljegyzéseimet pedig heti rendszerességgel publikálja majd egy országos napilap.

Tizenhat évesen már a romantizált álmok helyett a bennem rejlő lehetőségek foglalkoztattak, a határaim feszegetése, és az, hogy mire lehetek képes.

Kép

Glücklich Vilma

Lázadó korszakomban is szükségem volt olyan történelmi alakokra, akik képesek megfelelő irányba mozdítani a belső iránytűmet. Leginkább azok a személyiségek nyűgöztek le, akiket alábecsültek, akik az ellenszél dacára elértek valamit, és a céljaik létjogosultságát már igazolta a történelem.  Olyanok, mint például az ’56-os hősök vagy Glücklich Vilma, aki Magyarországon először szerzett nőként egyetemi diplomát, és a polgári feminista mozgalom vezető alakjaként keményen harcolt azért, hogy nőként 2010-ben leadhassam életem első szavazatát.
A történelmi életutak megismerésének legnagyobb előnye, hogy kitágítja bennünk a „lehetséges” fogalmát, és megmutatja, hogy az elsőre lehetetlennek tűnő küldetéseket is olykor győzelemre lehet vinni. 

Kórházba senki nem megy örömmel, de ha muszáj, akkor ezt jó a lehető legfelkészültebben tenni. „Ez fontos kérdés, de sajnos keveset beszélünk róla, pedig bárki bármikor kórházba kerülhet, akár tervezettem, akár váratlanul. A téma most, a koronavírus-járvány idején végképp aktuális, de a kórházi lista most sincs a fókuszban” – mondja Németh Franciska, aki a Szent János Kórházban dolgozik ápolóként. Az első és legfontosabb, hogy tanuljunk meg szelektálni, és tényleg csak a legszükségesebb dolgokat csomagoljuk össze. A kórházakban egyszerűen kevés a hely, ráadásul az sem zárható ki, hogy a kezelés alatt az egyik kórteremből át kell költöznünk egy másikba. Erre például operációk után kell számítani, amikor az intenzívről vagy a szubintenzívről (így hívják azokat a szobákat, ahová a betegek a műtét után kerülnek megfigyelésre) visszakerülünk a sima kórterembe.

Emiatt alapszabály, hogy a kórházba vitt csomag férjen be egy sporttáskába.

Erre sokan nem figyelnek, pedig a kórházi dolgozók munkáját nagyon megnehezíti, ha a beteggel együtt kistáskát, nagytáskát, kisebb-nagyobb csomagokat, zacskókat is költöztetni kell. A sporttáskányi méret azért is fontos, mert úgy a beteg is tudja, mi van nála, mindent észben tud tartani. Nagyobb értéket – például ékszereket, drága elektronikai berendezéseket –, nem szerencsés behurcolni a kórházba, ahogyan személyes tárgyakat és nagyobb készpénzösszeget sem.

Praktikus a rövid ujjú

Azokat a kellékeket mindig jó vinni, amelyek a kényelmet szolgálják. Ilyen például a hálóing vagy a pizsama, aminél szempont, hogy könnyű legyen le- és felvenni. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy például ne legyen rajta sok gomb. Mivel a betegek gyakran kapnak intravénás kanült, és azon keresztül infúziót, szerencsés az is, ha a viseletük rövid ujjú. „Így elkerülhető, hogy az infúzió esetleg beakadjon, és egyszerűbbek a vérvételek is. Persze kell kardigán vagy köpeny, köntös is, amit szükség esetén föl lehet venni. Fontos a törölköző, aki pedig több napra fekszik be, annak érdemes olyan kényelmes öltözetet is vinnie, amiben akár a kórház kertjébe is ki lehet menni sétálni, ha az állapot lehetővé teszi. Ha valaki igényli, bevihet párnát is” – mondja az ápoló. Fehérneműből és zokniból mindig többet kell csomagolni, és elengedhetetlen a papucs is. Fontos, hogy legyen olyan zsák is, amibe a szennyes kerülhet. Figyelni kell a személyi higiéniai eszközökre, ami mindig személyre szabott: előfordul, hogy valakinek a műfogsorához kellenek eszközök, míg másnak elég a fogkrém és a fogkefe. Hasznos lehet egy doboz zsebkendő is.

Füldugó és jegyzetfüzet

A tisztálkodási szerek mellett nőknek szükségük lehet betétre és tamponra, emiatt érdemes mindig követni, ki hol tart a ciklusában. „Mivel a kórház alapvetően világos és hangos, azoknak, akik nem alszanak könnyen, érdemes füldugót és szemmaszkot vinniük. Ilyenkor nem okoz gondot, ha például a kórházban van hajnali vérvétel, amihez fölkapcsolják a lámpát, vagy ha a szobatárs valamiért hangos” – emeli ki Németh Franciska. A telefont általában viszi magával mindenki, de mellette a töltőről sem szabad elfeledkezni. Mivel a pandémia alatt minden osztályon látogatási tilalom van, érdemes előre gondoskodni arról is, hogy a kórházba vigyünk olvasnivalót, magazinokat, könyveket. Szerencsés, ha a beteg készül papírral és tollal, amire napközben összeírhatja azokat a kérdéseket, amelyeket a viziten föl akar tenni. Nem egyértelmű, hogy hány maszkkal kell kórházba indulni, szükség van-e tartalékra. „A helyi szokásoktól függ, hogy bent használható-e saját maszk, de a kórházak mindig tudnak adni olyan védőeszközöket, amelyre egy adott járványügyi helyzetben szükség van” – mondja az ápoló.

Iratok és gyógyszerlista

Vannak olyan kellékek, amelyeket a betegnek mindenképp magával kell vinnie. Ilyen például a személyi igazolvány, a lakcímkártya és a tajkártya, de elengedhetetlen egy lista is, amelyen a rendszeresen szedett gyógyszerek szerepelnek. A receptköteles készítmények mellett fel kell sorolni azokat is, amelyek vény nélkül kaphatók, az orvosoknak ezekről is tudniuk kell. Gyerekeknél az sem mindegy, hogy valamit sziruposan vagy tablettában kapnak. A gyógyszer neve mellett oda kell írni a pontos dózist és a szedés gyakoriságát is. „A gyógyszereket a fő szabály szerint be kell vinni a kórházba, különösen akkor, ha valaki például asztmás és inhalátort használ, vagy fogamzásgátlót szed. Ez azért fontos, mert ezekből a szükséges típus nem feltétlen lesz kéznél az osztályokon, a beszerzésük pedig időt vesz igénybe. Cukorbetegeknél szintén fontos, hogy kéznél legyenek a szükséges gyógyszerek” – emeli ki Németh Franciska. A háziorvosoknál – pláne, ha olyan krónikus betegről van szó, aki sokféle gyógyszert szed – sokszor van olyan lista, amin minden szedett készítmény szerepel, ha lehetőség van rá, érdemes azt elkérni a doktortól.

Mappában a kórtörténet

Aki esélyt lát arra, hogy kórházba kerül, annak szerencsés összekészítenie a személyes kórtörténetét egy külön mappába. Ennek tartalmaznia kell minden fontos információt, például azt, hogy az érintett mire allergiás vagy érzékeny, mik voltak élete fő egészségügyi eseményei, volt-e bármilyen műtéte. Nők esetében mindig kérdés, hogy már szültek-e, és ha igen, akkor hogyan. Lehet jelentősége annak is, hogy a beteg milyen oltásokat kapott meg. Jó, ha a mappa tartalmazza a közelmúltbeli vizsgálatok eredményeit, orvosi szakvéleményeit is. Ezeket lehet akár telefonon, szkennelve is tárolni, de ilyenkor mindig kérdés, hogy azt odaadják-e a diszpécsernek vagy az adminisztrátornak. Jobb tehát, ha mindenből van nyomtatott másolat egy külön mappában. „Ezt a legjobb egyben átadni annak, aki a kórházi adminisztrációt indítja, legyen az orvos, ápoló, szakdolgozó vagy külön adminisztrátor, helyfüggő, hogy ezt a feladatot ki végzi” – emeli ki Németh Franciska.

Kórházi tiltólista

Vannak olyan kellékek, amit kórházba nem szabad, vagy legalábbis nem illik bevinni. Ilyenek az erős illatú parfümök, illatosított testápolók. Ezektől a szobatársak – főleg, ha műtét után vannak – könnyen émelyeghetnek. Lakkozott körömmel vagy műkörömmel sem szerencsés befeküdni a kórházba, méghozzá saját érdekünkben. Ha ugyanis monitorozásra van szükség, vagy bármi miatt ujjra csíptethető pulzoximétert kell használni, akkor a pontos mérést egy sötétebb körömlakk is  akadályozhatja.

Íme, egy jól használható lista a kórházban szükséges saját használati tárgyakról:

Iratok (egy irattartóba összegyűjtve):
Személyi igazolvány
Lakcímkártya
TAJ kártya
Rendszeresen szedett gyógyszerek listája (dózis, gyógyszer bevételének időpontja is) és a gyógyszerek
Személyes egészségügyi történet (allergia, korábbi műtétek, krónikus betegségek listája)
Korábbi egészségügyi dokumentáció Legfontosabb telefonszámok listája (család, közeli barátok)
Háziorvos elérhetősége
Öltözködés, higiénia
Pizsama (rövid ujjú)
Fürdőköpeny
Fehérnemű
Zokni
Papucs
Személyi higiéniai eszközök (fogkefe, fogkrém, fésű, borotva stb.)
Amennyiben használunk: szemüveg, kontaktlencse, műfogsor ápolásához szükséges kellékek, stb.
Zacskó/zsák a szennyes ruháknak
Papírzsebkendő
Törölköző
Ruha a hazamenetelhez
Kényelem, időtöltés
Telefon, töltő
Toll és papír jegyzeteléshez
Könyv, újság, keresztrejtvény (ha leköt ilyesmi)
Párna
Aprópénz automatákhoz

– Hogy ismerkedtetek meg? 
Pál: 45 éve ismerjük közelebbről egymást. Előtte is felfigyeltem rá, ahogy az ember megnézi a csinos lányokat, de akkor még csak egy volt közülük. Ő akkor már végzett, és könyvtáros volt az egyetemen, én meg még hallgató. Aztán egy házibulin kerültünk közelebbi kapcsolatba, utána kezdtem el udvarolni neki ’76-ban, év elején. Aztán, szerintem körülbelül két hét múlva, közöltem vele, hogy el szeretném venni feleségül. Katiban azt hiszem, „megfordult a kisborjú”, hogy az örömtől vagy a riadalomtól-e, azt nem tudom… 
Katalin: A riadalomtól, szívem. 
Pál: …a lényeg az, hogy decemberre legyőztem a női ellenállást. A kollégák és diákok végig szurkoltak nekünk. 

– Mitől volt a riadalom? 
Katalin: Akkoriban nagyon erős érzelmi hullámzásban voltam, rossz kapcsolatokon és szakításokon voltam túl, le is fogytam. Nem voltam biztos benne, hogy Pali ennek a megoldása. De ő annyira hitt bennünk, hogy végül elhittem, hogy nekem is ez a kikötő adja majd meg a nyugalmat. De az az igazság, hogy bennem inkább csak a házasságunk alatt erősödött meg ez a meggyőződés. 
Pál: Én konokul tervező ember vagyok, például, ha autóval elmegyek valahova, előre eltervezem, hogy 150 km után melyik sávba sorolok. Kinéztem magamnak ezt a kis nőt. Katiban mindig volt egy kis kishitűség, nem tudósként vagy tanárként, hanem magánemberként, rám meg minimum a nagyképűt lehetett mondani, de az ellentétek jól kiegészítik egymást. Ez nem azt jelenti, hogy nem voltak vitáink. Egy kapcsolat akkor tud igazán erős lenni, ha túlél pár krízist és képes regenerálódni.

Az ifjú szerelmes mindig azt hiszi, hogy nincs élet a másik nélkül. 30-40-50 év után az a szép, hogy megbizonyosodik róla, hogy tényleg nincs.

Az igazán jó házasságban – és én a miénket annak tartom – a másik nemcsak érzelmi szinten lesz nélkülözhetetlen, hanem ténylegesen. Miközben persze néha piszkosul útban van és idegesít. Mi gyakorlatilag ugyanazzal foglalkozunk, és nagyon sok mindenben nem értünk egyet a szellemiek tekintetében. De nagyszerű dolog, hogy mi nemcsak a főzésről, a vásárlásról tudunk vitatkozni, hanem a szakmáról is, például érdemi dogmatikai vitákat folytatunk. Szerintem ez is egy stabilizáló tényező, a másik ilyen meg a család. Az ember egy idő után azt érzi, hogy amíg két ember van csak együtt, az mégiscsak egy üres halmaz. Két és fél év házasság után Kati halálosan kétségbe volt esve, hogy nekünk nem lesz soha gyerekünk. 
Katalin: Rá is költöttük az egyikünk fizetését a másfél éven át tartó kezelésekre, injekciókúrákra, de sikerült, megszületett a fiunk. Aztán később a lányunk. A másik, ami alapvetően meghatározta a házasságunkat, hogy nagyon szegény családból jöttünk. Édesanyámnak napi filléres gondjai voltak, a szüleim csak néhány osztályt végeztek el az általános iskolából. Sem anyagilag, sem szellemileg nem tudtak támogatni. Egy icipici lakásban még két gyerekkel is élelmiszer-vásárlási gondjaink voltak. Paliban mindig is elképesztő spórolás volt, és mindez ma is bennünk van, amikor már megengedhetnénk magunknak, hogy jobban költekezzünk. A lakásunkat mi „zsíros kenyereztük össze”. Büszkék vagyunk arra, hogy mindkét gyerekünket tudtuk taníttatni, a fiunknak vagy öt diplomája van, és egy-egy kis lakással is el tudtuk őket indítani az önálló életben.

Pali rendszerint csak két dologra „csórt el” pénzt az itthoni kasszából: könyvekre és a gyerekeknek játékra. És rengeteget játszott velük. 

Pál: Hatéves koromtól gyűjtöm a könyveket, akkor beszámoztam a nyolcvanvalahány könyvemet, és azóta is jegyzem őket, most olyan 14 000 darab van. De én sem jöttem igazán értelmiségi közegből, apám hivatalnokként kezdte, aztán politikai okok miatt raktárvezetőként dolgozott. A latin-görög klasszikusokot állítólag kívülről citálta, de korán meghalt, engem már nem tudott tanítani. 

– A nehézségeken és a szülőségen kívül mi az, amit még együtt éltetek meg? 
Pál: A hit. 
Katalin: Az érzelmi viharaim az esküvőnk után is folytatódtak.

Én is úgy voltam vele, mint sokan: az érzelmeim, indulataim mentén döntöttem. Az érzelmek túl vannak értékelve, viharokba kergetnek, és ezekből a viharokból nehéz kijönni, sokszor pszichés betegségbe torkollnak.

Nemrég találtam a Példabeszédek Könyvében egy új kedvenc részt: „Meggondolás őrködik feletted, értelem őriz téged.” Az életem minden területe egyszerre jött rendbe… Én sem neveltetésemben, sem az iskolában nem hallottam hitről, szinte arról se, hogy hány Isten van. És egy reggel, minden előzmény nélkül, félálomban ért egy misztikus élmény. Kipattantam az ágyból, és tudtam, hogy most el kell mennem egy templomba, el is rohantam a legközelebbibe. Ott teljes bizonyosságot nyertem, a mennyországról, Jézus Krisztusról, a megváltásról. Abban az órában meg is gyógyultam. Egy hét múlva már Pali is jött velem a templomba. 

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Pali, te hogy láttad mindezt kívülről? 
Pál: Félálomban megkérdeztem, hogy hova a fenébe mész. 
Katalin: Akármilyen drámaian hangzik, azt látta, hogy elment egy beteg nő, és visszajött egy egészséges. 
Pál: Ennél azért hosszabb az én történetem, mert nekem volt vallásos múltam, fiatalon hitelhagyó voltam, az a típus, aki egyszer csak kikopik a templomból, az egyházból. Miközben kutatóként a hitigazságokkal foglalkoztam, vagyis az érintettség megmaradt, csak a hit bátorsága veszett el, fölvettem helyette a nagyképű, tudósi távolságtartó hozzáállást a vallással kapcsolatban. Közben mégis valahol mélyen volt bennem egy paradoxon, hogy a hittől végül Isten sem ment majd meg. Az első impulzust a lányom adta, akiben ötévesen olyanfajta vallási affinitást éreztem, ami elgondolkodtatott. Honnan van ez? Mi ugyanis steril, világnézet-semleges nevelést adtunk nekik, mondván, döntsenek ők, ha felnőnek. Kati fordulata azt jelentette, hogy a visszatalálásban van partnerem.

Biztos vagyok abban, hogy hit nélkül a házasságunk sem maradt volna meg. Fiatalon az ember még azt gondolja, hogy ez pótolható ezzel, azzal, amazzal, de nem.

A hit a mindennapi életünkre is rácsatlakozott, az érzelmi világunkra is és egy intellektuális újratöltődést is hozott. 
Katalin: Amikor megtértem, otthagytam a korábbi foglalkozásomat – latin szakos egyetemistáknak tanítottam ókori tudományokat –, és beiratkoztam a Pázmány Péter Katolikus Egyetemre, mert mindent akartam tudni Jézusról. Azóta csak ezzel foglalkozom. Alig vártam, hogy nyugdíjba jöhessek az egyetemről, és csak ezzel foglalkozhassak. 

– Fontos, amit mondtál arról, hogy fiatalon még sokaknak nincs hiányérzetük a hittel kapcsolatban. Sokan ugyanis azt mondják, hogy az idősebb korban megtérők a haláltól félnek. 
Katalin: Inkább az élettől, aminek enélkül nincs értelme. 
Pál: Hívő emberekben is rossz reflex, ha a hit vigasz és menekülési útvonal. Erre a teológia is rátesz, amikor azt mondja, hogy a hit a szenvedés emlékezete. A népi vallásosság is ezt erősíti, pedig az evangélium örömhír. Kedves régi szerzetes ismerősünk mondta mindig, hogy „gyerekek, a 15. stációt ki ne felejtsük, az az öröm.”

A hívő ember sem különb a többieknél, kis és nagy disznóságaink vannak, de a hitünk mindig ad korrekciós lehetőséget, az utolsó óráig. 

– A megbocsátást nem könnyű gyakorolni a házasságban sem… 
Pál: Hát, meg kell tanulni, az biztos. Nem könnyű a „vétkedre nem emlékezem” kategóriába tenni a dolgokat. Ez nem azt jelenti, hogy leépítjük a múltat, hanem hogy nem érdemes a kicsi és nagy sérelmeket megőrizni, mert ezek szemrehányásként újra és újra előkerülnek és kikezdik a bizalmat. Bizalom nélkül pedig nincs szerelem sem. Persze a szerelmes ember féltékeny is, de az inkább csak a játékos felszíne a dolgoknak. A bizalom soha nem szűnhet meg. 

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Emlékeztek olyan esetre, amikor nagy szükség volt a másik szakmai támogatására? 
Katalin: Nekem állandóan. Az első generációs értelmiségiek életük végéig hordozzák a megfelelési kényszert.

Pali nagyon tudja az emberben tartani a lelket, világossá tudja tenni, hogy nem reális a kudarcélményem. És tudja, hogy nekem erre szükségem is van. 

Pál: Nekem a segítség Kati maga, nem lehet ezt különösebben kielemezni. Főleg az utóbbi másfél évtizedben nagyon inspirál és lelkesít, amit csinál. Én mániákus vagyok, 10 éve elhatároztam, hogy a Mária Rádióban elmondom a keresztény gondolkodás történetét, most tartok a barokk közepén, ha megérem, 10 év múlva elérek a 21. századig. De a szakma sava-borsa a Katitól érkező kihívásokban van benne. 
Katalin: Azért Pali életében a tanítás nagyon fontos. 
Pál: Tényleg a legkülönbözőbb helyeken tanítottam, egyetemen, TIT-előadásokon, hakniztam mindenfelé, még a Rendőrtiszti Főiskolán is, etikát és logikát. Azok a tanárok, akik meghatározóak voltak számomra, azt tudták, amit én is szeretnék, hogy a hallgatóság arra az öt percre, másfél órára a világ legszebb és legfontosabb dolgának tartsa, amiről éppen beszélek. Szabad Gyuri bácsi és Hahn István ókortörténet tanárom ilyen volt. Megállt az idő, amikor tanítottak. Ez a pillanatba zsúfolt örökkévalóság a tanítás gyönyörűsége. 

– És négyszeres nagyszülők is vagytok. 
Katalin: A karantén miatt már régen láttuk őket, Évi lányunk gyerekei, két fiú, két lány 9 és 1 év között, de a járványtól függetlenül sem vagyunk nagyon aktív nagyszülők. 
Pál: Nagyon jó látni, hogy mennyire szeretik egymást a gyerekek, hogy milyen erős tartást ad nekik már ilyenkor is a család. Jó, hogy a gyerekeink házasságban élnek, ma már ez sem általános. Szerintem a család, a szakma, a házastársi kapcsolat és a hit egy összefüggő rendszer, amelyek segítik egymást, és akkor az élet öröm. Még akkor is, ha itt fáj, ott fáj, ha nem leszünk fiatalabbak. Ahogy Nemeshegyi páter mindig mondta: „Emberek, élni szép, élni jó, ez legyen a vezérelvetek!” 

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. decemberi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

– A nyolcvanas évektől kezdve viszonylag sokat tudunk az életedről, a karrieredről. Arról viszont még nem nagyon hallottunk, hogy milyen élmények határozták meg a gyerekkorodat.
– Noha a szüleim sokgyermekes családból származtak – édesanyámék négyen, édesapámék heten voltak testvérek –, én egyedüli gyerek vagyok. Nem tudom, ennek köze van-e ahhoz, hogy 1957-ben születtem, azaz lényegében ötvenhatban, a forradalom idején fogantam. Ezt nemcsak kiszámoltam, hanem elejtett mondatokból is tudom. A szüleim már a második világháború idején tinédzserek voltak, de hiába próbáltam kérdezgetni őket, soha egy árva szót nem meséltek a háborúról, sem ötvenhatról. Semmit nem tudok arról, hogyan vészelték át azokat az időket, mit láttak, tapasztaltak. Talán még a hatvanas-hetvenes években is féltek erről beszélni – nemcsak a szomszédok előtt, hanem egymás között is. A szorongás tapintható volt a levegőben, én meg pont olyan fogékony korban voltam, hogy belém ivódott, hogy ne mondjunk senkinek semmit, nehogy baj legyen.

– Volt bármi, ami az akkori feszült társadalmi légkörben egy gyereknek a szabadságot jelenthette?
– A vidék, ahol a gyerekkorom nagy részét töltöttem! Hetekre leköltöztem Szombathely környékére az anyai nagyszüleimhez, de az apai nagyszülők is szívesen láttak az Alföldön. Az a fajta jó értelemben vett vidékiség, amit ezeken a helyeken magamba szívtam, az egész későbbi életemet meghatározta. Emlékszem a hatalmas udvarra, tele állatokkal. A természethez, a földhöz, az állatokhoz kötődés és az az értékrend, amit a nagyszüleim képviseltek, kitörölhetetlen emlék. Jártak együtt templomba, az emberek összetartottak, hétvégenként segítettek egymásnak házat építeni, de a hétköznapokban is számíthattak a másikra. Nem volt olyan áskálódás meg egymás kibeszélése, mint manapság. És a politikával sem foglalkoztak annyit, tették a dolgukat, hajnalban felkeltek, megetették az állatokat, kimentek a földre dolgozni, este kukoricát morzsoltak és zenéltek. Nekem ez hihetetlenül tetszett!

Kép

– Innen jön akkor a zene szeretete is?
– A nagybátyám zseniális figura volt, bognárként dolgozott. Jól felszerelt műhelye volt, kerekeket, hordókat, bútorokat készített. A környékbeli emberek vele, vagyis az ezermesterrel csináltattak meg mindent. De fantasztikusan tangóharmonikázott, és nagyon jól gitározott is! Esténként összejött a család meg a szomszédok, szóltak a különböző katonanóták és hasonlók. Nekem nagyon imponált, hogy előbb a harmonikán játszotta a basszust és szólózott a másik kezével, aztán lerakta, felvette az akusztikus gitárt, és azzal folytatta. Fogalmam sincs, honnan tanulta meg az akkordokat. Persze az ő hatására harcoltam ki, hogy kapjak én is egy magnót, amin hallgattam, később meg már rögzítettem is a zenéket. De nemcsak a muzsikájukat szerettem, hanem a nagynéném humorát, azt a derűs vidámságot, azt a sok felhőtlen nevetést is, ahogy a vidéki emberek el tudták engedni magukat.

Én voltam a pesti gyerek, ha megjelentem, körbeálltak és nézték, hogy miért van például hosszú hajam.

– A hosszú haj még akkoriban is a lázadást jelképezte, amikor már zenekarokban játszottál…
– Gitáron kezdtem, majd basszusgitárra váltottam, és mellé már énekeltem is. Eleinte csak a garázs elé álltunk ki eljátszani, hogy mekkora zenészek vagyunk, aztán egy következő bandával már a környékbeli művelődési házakat jártuk. Az Óceán zenekarban lettem frontember, az 1980-as első kislemezünktől kezdve számítom a zenei pályámat. És igen, a hosszú haj kardinális kérdés volt. A szüleimet állandóan behívták a középiskolámba, hogy csináljanak velem valamit, legalább tegyenek a fejemre egy sapkát. De a rendőr is, ha meglátott, igazoltatott. Később ez azért is volt érdekes, mert ha nem lett volna munkahelyem, közveszélyes munkakerülőként bevisznek. De nekem a zene mellett is mindig volt valami: papíron hol takarító, hol földmérő voltam. A szakmámban, autószerelőként viszont sosem dolgoztam. Mindig a színpad felé kacsintgattam, éreztem, hogy valami tombol bennem, ami szép lassan ki is jött, megvalósult. Jó volt a fokozatosság, akkor még nem úgy ment, hogy szombat este szerepeltem egy tévéműsorban, és vasárnap már sztárként dobáltak a levegőbe.

Kép

– Szerinted mi emelhette ki az Első Emeletet a többi feltörekvő zenekar közül?
– Talán pont a lépésről lépésre haladás meg a rengeteg munka, amit beletettünk. Napi hat-nyolc órákat próbáltunk, onnantól nekem sem fért bele más az életembe. De nem is munka volt ez, annyira szerettük! Volt egy egészséges felfutása a dolognak, ahogy két év közös zenélés után kijöhetett az első lemezünk, aztán egyre több helyre, még a kicsi falvakba is elmentünk játszani. Hétfőtől hétfőig úton voltunk, akkoriban még nem csak hétvégenként és nyáron voltak koncertek. Pedig az utak sem olyanok voltak még, mint ma, nem is tudom, hogyan sikerült annyi helyre eljutni. Amikor kiszállsz a turnébuszból, és ott várnak több ezren, s nem is érted, miért jöttek…

Az a zenekar abban a környezetben nagyon megtalálta a fiatalokat. A KFT-vel együtt valami újat, mást hoztunk.

– Arra sosem gondoltál, hogy egy rockosabb csapatban énekelj? A karakteredhez az is passzolna.
– A nyolcvanas évek elején megkeresett Kukovecz Gábor, aki akkor indította el a Pokolgép zenekart, hogy nincs-e kedvem csatlakozni. Nagyon szerettem a rockzenét, de nem tudtam elképzelni magam a színpadon és a színpad mögötti életben sem rockerként. Az az életforma nekem sok lett volna, úgyhogy más irányt választottam, és szerencsére rá egy évre mi is megindultunk az Első Emelettel.

– A nagy időszak után, a kilencvenes években szétszéledtettek az élet különböző területeire, te sok más kreatív munka mellett főleg rádiózni kezdtél. Sikerült közben a vidékiséghez is visszatalálnod?
– Ma Budapesttől harminc kilométerre élek, mert valóban visszavágytam egy ilyen közegbe. Nem akartam állatokat tartani vagy gazdálkodni, de fontos volt, hogy legyen hova kiülni akár egyet bográcsozni, és legyen tér. A természet közelében vagyunk, ha kilépek a házból, ötven métert megyek, és belépek egy tájvédelmi körzetbe. Jó levegőjű, csendes miliő ez, ellensúlyozza a koncertezéssel járó nyüzsgést. A másik dolog, ami egyensúlyban tart, az a sport. Önuralmat, fegyelmet ad. Soha nem nyúltam semmilyen káros szenvedélyhez, ettől is megóvott. Már gyerekkoromban sporttagozatos voltam, a KSI-ben atletizáltam, majd futballoztam többek között a magyar színészválogatottban. A kilencvenes évek óta jégkorongozom – néha oda is szólnak az ellenfelek, hogy melyik a kedvenc Emelet-daluk!

Kép

– Nem kerülhető meg a téma, hogy a sportos életmódod ellenére kétszer is meg kellett küzdened egy rosszindulatú betegséggel. Milyen tanulságokkal sikerült túljutnod rajta?
– A betegséget valami előhozza. Én akkor nagyon le voltam terhelve, a sok munka sok stresszel is járt. Aztán abban a két és fél éves időszakban megtanultam elengedni dolgokat. Nem bosszankodni, nem széthajtani magam. Talán a sport is a visszájára fordul, ha leterhelt élet mellett űzi az ember. Megtanultam jobban odafigyelni magamra, rájöttem, hogy tudni kell másoknak nemet mondani. A család és az orvosok segítsége is kellett, de a legfontosabb talán az volt, hogy éreztem: van még feladatom, nem mondhatok le magamról. Ha többször is visszajön egy betegség, van, hogy az ember kilátástalannak érzi a helyzetet, de az akaratát nem veszítheti el. És a hitét sem – főleg magában. Ez tizennégy éve történt, azóta kevesebbet vállalok. Heti három jégkorongedzés, kiegészítésként séta a természetben.

Optimalizáltam az életem. Minden benne van: család, zene, rádiózás, sport, természet. Amiket már gyerekként is szerettem. Nagy ajándék, hogy ezekkel foglalkozhatok.

– Ráadásul úgy, hogy amit letettél, leteszel az asztalra, azt a közönség és a szakma is értékeli…
– Hihetetlenül fontos visszacsatolást jelentenek ezek a díjak az elmúlt több mint negyven évre. Négyszer voltunk az év zenekara, én négyszer az év énekese, és ezeket mind a közönségtől kaptuk. Most pedig itt az egyik legrangosabb szakmai elismerés, a Máté Péter-díj. Óriási megtiszteltetés, úgy érzem, hogy csak történt valami velem, velünk ebben a négy évtizedben! De erre is azt mondom: nagyon nem mindegy, az ember honnan jön, hogyan kezdi, mit lát gyerekkorában. Nekem a vidéki emberek hozzáállása, az az értékrend, amit a nagyszüleimtől láttam, az őszinte világuk fontos mintát adott. Megtanította, hogy nem a beszéd, hanem a tettek számítanak. Az élet bármely területén.

Egy könyv, amelyben (szinte) mindenre megtaláljuk a választ

A fenntarthatóság napjaink egyik legfontosabb kérdésévé vált, a világ válaszút elé érkezett. Ha egy élhető bolygót kívánunk örökül hagyni, nincs más választásunk, meg kell védenünk természeti erőforrásainkat a magunk és a jövőnk számára.

A Kék Bolygó Alapítvány alapítói és szakemberei már évekkel ezelőtt felismerték, hogy a fenntarthatóság mindannyiunk felelőssége. Ezért is indították útjára azt a komplex oktatási programot, amely riogatás nélkül, a tényekre támaszkodva, a jövő generációnak mutatja be az összefüggéseket, ráébresztve őket az egyéni felelősségre, a cselekvés fontosságára.

A felnövekvő nemzedék szemléletformálása, a fenntarthatóság kérdéseinek és az azokra adható válaszoknak a bemutatása az iskolarendszer feladata is. Az Alapítvány hisz benne, hogy egy diákokat, pedagógusokat egyaránt megcélzó nevelési- oktatási programnak világformáló ereje lehet. Ennek szolgálatára született a Kék Bolygó Alapítvány és az Alapértékek közös munkájaként a program egyik fontos eszköze, az élet- és életkorközeli Zöld Föld fenntarthatósági tankönyv – egyelőre a 9. és 10. évfolyamok számára, de készül a felsőbb évfolyamosoknak is -, amelynek célja, hogy játékosan, interaktív formában felhívja a fiatalabb generációk figyelmét a sürgető problémára, egyben érzékenyítse is őket, és megismertesse velük a fenntartható életmódot.

„Csaknem fél évszázada történt, hogy tudósok modellezték a jövőt, ami a mi jelenünk. Bemutatták azt a forgatókönyvet is, ami a fenntarthatósághoz vezet. Ez 17 fenntartható fejlődési célt tartalmaz, melyeket tevékenységekre is lebontottak. A munkacsoport kiindulópontként számba vette, hogy melyek lennének azok a problémák, amelyeket a jövőből – 2030-ból visszatekintve – megoldandónak látnak. Egy olyan jövőképet képzeltek el, amely az emberekre, a bolygóra és a jólétre irányul, és mindenki számára egy tisztességes, egészséges és fenntartható életet biztosít.” - áll a Zöld Föld első fejezetében.

A tankönyvben olvashatunk napjaink egyik legsürgetőbb problémájáról a koronavírus-járványról is, és választ kaphatunk arra, miért jelent meg az életünkben, mit tehetünk az ellen, hogy az ilyen és hasonló - állatokról emberre átterjedő - vírusfertőzések kockázatát csökkenthessük.

„Semmi nem történhet elszigetelten, hogy ne legyen hatása rajta kívül álló dolgokra is A természet egyensúlyát felborítani egyet jelent azzal, hogy a rendszer egyes elemei is változnak, semmi és senki nem vonhatja ki magát a hatásuk alól.  A napi döntéseidtől függ (mit eszel, mit viselsz, hogyan közlekedsz, hogyan őrzöd az egészséged, milyen önkéntes programokban, akciókon veszel részt), hogy miként járulsz hozzá egy élhető világ megteremtéséhez.” - olvashatjuk a tankönyvben.

Kép

Illusztráció a Zöld Föld fenntarthatósági tankönyvből

A programnak fontos, ámde nem egyedüli eleme a tankönyv, az oktatók munkáját munkafüzet, e-learning támogató anyag, módszertani kézikönyv és egy 30 órás továbbképzési anyag is segíti. A Kék Bolygó Alapítvány szakemberei arra bátorítják az iskolákat, kezdjék el használni a fenntarthatósági nevelési-oktatási programot és már a 2021/2022-es tantervbe építsék be a fenntarthatóság tantárgyat.

Fenntarthatósági Témahét

A Zöld Föld könyv mellett a fenntarthatóságra nevelés jegyében ugyancsak rendkívül fontos kezdeményezés a Fenntarthatósági Témahét, melyet a Kék Bolygó Alapítvány a PontVelem és az Emberi Erőforrások Minisztériumával együttműködésben idén április 19-23. között hirdet meg a hazai és Kárpát-medencei iskolák részvételével. A Témahét az erdőre, mint ökoszisztémára, a zöld gazdaságra, valamint a fenntartható közösségekre fókuszál. A megadott témákkal az iskolák három korosztály számára (alsó tagozat, felső tagozat, középiskola) kidolgozott tematikus óratervek és mintaprojektek keretében foglalkozhatnak.

A Témahét nem titkolt célja, hogy megfogható közelségbe hozza a fenntarthatóság globális kérdéseit, így mindannyiunk hétköznapjaiból vesz szemléletes példákat. Felső tagozatosok és középiskolások például a közlekedés történetén keresztül ismerkedhetnek meg a környezetkímélő közlekedési eszközökkel és a közlekedési módok fenntarthatóbb megoldásaival. Ugyancsak ők a tudatos vásárlás válfajait sajátíthatják el, és megtanulhatják, hogyan kell fenntartható, zöld költségvetést tervezni. Ebben segíti őket a középiskolás korosztály számára készült "Zöldiránytű" applikáció is, amelyik praktikus tippeket tartalmaz arról, hogyan élheti mindennapjait egy tizenéves úgy, hogy óvja a környezetet és a családi pénztárcát is.

A Témahét egyik kiemelt eseménye Áder János köztársasági elnök interaktív tanórája, mely idén is, mint minden évben a hét nyitóprogramja lesz. Az óra témája a fenntartható divat, amellyel a Zöld Föld fenntarthatósági tankönyv ide vonatkozó, Jól nézünk ki című fejezete is foglalkozik.

Bizonyára nagy érdeklődés övezi majd 2021. április 19. hétfőn a fenntartható divat workshopot is, amelyet a Budapesti Metropolitan Egyetem hallgatói tartanak a felső tagozatosoknak és a középiskolásoknak. A fiatalok ruhaválasztása az önkifejezés egyik módja, így kiemelten fontos, hogy ezen a területen is érvényre jusson a tudatosság. A Fenntarthatósági Témahét keretében a diákok többféle projektben és pályázaton vehetnek részt, például a „Textilhulladék kreatív felhasználása – „Reduce, Reuse and Recycle - Kapszulakollekció pályázaton”, amelyben textilhulladék felhasználásával kapszulakollekció készítésre lehet vállalkozni.

Kép

Jane Goodall

A program, amit Jane Goodall is támogat

Az idei témahéten a Jane Goodall Intézet Roots&Shoots projektjébe is bekapcsolódhatnak az iskolák, sőt, maga Dr. Goodall is tanórát tart majd az eseményen. A Roots&Shoots egy világméretű gyermek- és ifjúsági program, melyet 1991-ben indított Dr. Jane Goodall. Arról szól, hogy felfedezzék a körülöttük lévő problémákat, és olyan projekteket hozzanak létre, amikkel segíthetnek megoldani őket. Mintegy 100 ország sok tízezer aktív résztvevőjével a Roots&Shoots olyan különböző életkorú gyerekeket, fiatalokat és felnőtteket köt össze, akiknek egy közös kívánságuk van: tenni egy jobb világért. A Roots&Shoots angol kifejezés azt jelenti: gyökerek és hajtások. Jane Goodall így magyarázza el az ötletét:

“A Roots&Shoots elnevezés szimbolikus. Mindig arra kérem az embereket, hogy képzeljék el a kedvenc fájukat, majd gondolkozzanak el azon, hogy az a fa hogyan született. Egy apró magként kezdte az életét. Amikor az a mag elkezdett fejlődni, megjelentek a kis hajszálgyökerek, majd a vékony hajtások. Amikor kézbe veszel egy magot, annyira aprónak és törékenynek tűnik, ám mégis tele van varázslattal, életerővel. Olyan erős és hatalmas, hogy apró gyökereivel képes a köveken is áttörni, hogy vízhez jusson. A vékony hajtás a téglafal repedésein is áthatol, és idővel arra is képes, hogy azt ledöntse, hogy elérje a napfényt. A sziklák és a falak szimbolizálják azokat a problémákat, amelyekkel az emberiség manapság a bolygóját sújtja társadalmi és környezeti szinten. A Roots&Shoots program a reményről szól. A világon tevékenykedő több százezer fiatal képes arra, hogy áttörje a falakat, és jobbá tegye a világot!”

Támogatott tartalom.

A zimankós kedd reggelen a Magyar Solymász Egyesület tagjai a takaros jászsági város egyik parkos területén iskolásoknak tartottak bemutatót. A felvonuló vándorsólymok, harris héják, a hófehér északi sólyom és a ragadozómadaras vadászatoknál nélkülözhetetlen pointer vadászkutyák lenyűgözték a gyerekeket, a bemutató végén a bátrabbak meg is simogathatták a madarakat. „A solymászat egy ősi foglalkozás, amit lehetetlen könyvekből vagy internetes videókból elsajátítani, tudományunk már több mint négyezer éve száll mesterről tanítványra. Az országban jelenleg körülbelül 150-en solymászunk aktívan, ennek a maroknyi embernek a feladata életben tartani egy hungarikumot és kinevelni a következő generációt. Ezért amikor csak lehet, ellátogatunk fiatalokhoz, és reméljük, hogy akad köztük olyan, akit a későbbiekben solymásztársként üdvözölhetünk” – mondja Bódis Gergely László solymász, miközben az előadás sztárját, egy harris héját segít vissza utazós dobozába.

„Emesét én neveltem, kikelése óta nálam van. A madarakat többféleképpen csoportosíthatjuk viselkedés szerint, de amikor egy ember neveli fel a madarat, abból ún. imprinting madár lesz. Az elnevezés Konrad Lorenzhez köthető, aki az inkubátorban kelt kislibáknál megfigyelte, hogy az első legnagyobb objektumot fogják követni, ami megmozdul körülöttük – jelen esetben engem.

Emese viszont az ikertestvérével együtt nőtt fel, ezért azt felismerte, hogy madár, és nem engem gondol fajtársnak, mégis szülőjének tekint. Ezt kettős imprintációnak hívjuk, ami ritka jelenségnek számít. A tojáskortól számított 6. hét után érik el a ragadozó madarak a kifejlett testméretet, ez a harris héjánál 1-1,5 kilót jelent. Ezt követően a tollai beszáradnak és a solymász innentől kezdve nekiláthat a madár idomításához. Akárcsak a vándorsólymoknál, itt is kézre hívogatással kezdünk, ami kezdetben röpzsinór segítségével történik. Amikor már stabilan repül a kezünkre (jutalomfalatért cserébe) 25-30 méterről is, elhagyjuk a zsinórt, de még legalább egy hétig a kézre hívást gyakoroljuk. Ha a madár már stabilan repül vissza a solymász kesztyűjére, kezdődhet a vadászat tanítása, ez a műpedzés: állatra hasonlító, kitömött bőrfelületet húzunk ki, amire nyers hús van kötve. Ha ezt megfogja, akkor a madár rájött, hogy ezt az ösztönt kell erősítenie magában. Amint a műpedzést is rutinosan végzi a madár, az élő állatra vadászat egyre közelebb kerül.”

Kép

Győrffy-Villám András a vadászó vándorsólymot figyeli - Kép: Páczai Tamás

Közben egy solymászathoz ideális, nyílt terephez érkezünk. Gergő héjái az autóban maradnak, itt a főszerepet most a Föld leggyorsabb állatának (a hivatalos mért sebességrekord 389 km/óra, lecsapás közben), a vándorsólyomnak osztják.

Csenkey Gábor két, Pataki Felícia és Zsolt egy madárral érkezett, a magyar huszárhagyományok újraélesztőjeként tisztelt, a solymászattal is egyedülállóan magas szinten foglalkozó Győrffy-Villám András most pointerével járul a vadászat sikeréhez. A metsző hidegben reszkető vadászkutyák bemelegítőköröket rónak a bozótban, aztán két csoportra válunk és gyalog indulunk egy közeli földút felé, amelyet két oldalról árok fog közre – igazi fácános rejtekhely.

Kép

Az ideális terepen már élesben dolgoznak a vadászkutyák - Kép: Páczai Tamás

Induláskor bal kezemre megkapom Csenkey Gábor egyik vándorsólymát, jobb kezemben a pointereken bemelegített teleobjektíves fényképezőgép, nagyon büszkén vágok át a ragadós szántáson.

Egy antennákkal sűrűn telepített mezőn a kutyák izgatottak lesznek. „Most érdemes fényképezni, ilyen szép felállást ritkán látni!” – szól hozzám Győrffy-Villám András. „Fácánt talált a kutyám, Gáboré pedig ráállt, várják a parancsot. Itt viszont nem engedhetjük el a sólymot, mert az antennák miatt nem biztonságos a repüléshez, ezért ez a fácán most kap még egy esélyt” – közben sípszóval inti nyugalomra a pointert és lassan odasétál. A kutyák remegnek az izgalomtól, számomra csak akkor lesz világos, hogy centikre voltak a fácántól, amikor András egy óvatos kézmozdulattal felrepteti a madarat. Megérkezünk az előbb említett földúthoz. Gábor és Felícia megegyeznek, hogy ki kezdi a vadászatot, a hölgyeké az elsőbbség. A kutyák parancsot kapnak és fürkésző mozgással megindulnak az árok mentén. Felícia madaráról lekerül a sapka, körbenéz és megindul. Felettünk köröz 100-150 méteres magasságban, mi izgatottan nézzük távcsővel hol a sólymot, hol azt, hogy a kutyák mikor ugrasztják meg az első fácánt. Megtalálják. Surrogva menekül néhány méter magasan a föld felett, de szempillantás alatt lecsap rá Felícia sólyma a semmiből. Tollak a levegőben, a zsákmány sebzetten rohan a tarlón, de csak néhány lépésre van ideje.

Kép

A zsákmányszerzés pillanata - Kép: Páczai Tamás

Felíciával és Zsolttal elindulunk megkeresni az állatokat. Hiába láttuk messziről a landolást, néhány perc elteltével sem találjuk a madarakat, így előkerül az antenna. „Jeladót rakunk a sólymokra, mert a rejtőszínük miatt néha még akkor is nehéz megtalálni, ha a közelünkben csapott le. Másrészt igen drága mulatság lenne, ha a sok éves, napi rendszerességű gyakorlással felnevelt vadászunk végleg elrepülne.” A vevő egyre hangosabban pittyeg, végül én veszem észre az állatokat az árokban.

Kép

Csenkey Gábor egyik madara a második fácánkakasával - Kép: Páczai Tamás

Felícia óvatosan lefejti a madarát a zsákmányról, jutalomfalat segítségével. Csenkey Gábor sólymai következnek, akik szintén derekasan dolgoznak, a nap végéig még négy fácánt ejtenek el.

„Tisztelt vadásztársaim! Vegyük le kalapunkat, és lehajtott fővel, néma csendben adjuk meg a zsákmánynak kijáró tiszteletet!” – fejezzük be a vadászatot Győrffy-Villám András vezetésével.

Kép

Tisztelet a zsákmánynak. (A képen balról jobbra: Csenkey Gábor, Bódis Gergely László, Pataki Felícia és Zsolt, Sanyi, Győrffy-Villám András)

Átfázva, de élményektől felvillanyozva ülünk autóba Gergővel. „Amit ma láttunk, az a solymászat csúcsa. Egyszerűnek tűnik, de én tudom, hogy évtizedek munkája van minden pillanat mögött. 13 év alatt jó pár madaram, jó pár zsákmányolásom volt, de mindig tapasztalok újat, amikor idősebb solymászokhoz szegődhetek vadászni.”

A 27 éves Bódis Gergely László 11 évesen határozta el, hogy solymász lesz, és a napi kenyerét is ragadozómadarak segítségével keresi meg. A mesterével töltött tanulóéveket követően 22 évesen alapította vállalkozását. „Főleg élelmiszergyártó cégek és raktárok, repülőterek alkalmaznak hivatásos solymászokat, egyfajta biológiai védekezésként szárnyas kártevők ellen, a galamb jelenlétével ugyanis rengeteg ürüléket tud felhalmozni. A madaraim a jelenlétükkel távol tartják a galambokat, seregélyeket ezektől a helyszínektől, megakadályozzuk, hogy beszálljanak az üzemi területekre.”

Kép

Bódis Gergely a jászfényszarui bemutatón - Kép: Páczai Tamás

A fiatal solymász az első két évben csak egy megbízást kapott, ami a működési költségeit sem fedezte, ezért sokáig naponta Csehországot járta kamionnal. „Hajnal 4-kor keltem és este 7 körül értem haza. Ezek után napi szinten meg kellett reptetni a madarakat. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy reggel elengedem a madarat és este összeszedem. Turnusok vannak: kimegyünk a nyílt gyakorlóterepre, ahol elengedem a madarat, repül 10-20 percet, néha fél órát, majd leszedem pihenni. Utána én is pihenek néhány percet, majd a váltómadárral is megteszem ugyanezt. Aztán még két madárral is ugyanezt végigcsinálom.” Gergő kitartó volt, és a kezdeti nehézségek után ma már rendszeres megbízásai vannak, az országban található 4-5 hivatásos solymász egyike, rendszeres megbízásokkal, szabadidejében pedig a fiatalok között népszerűsíti a solymászatot. „A mai tizenévesek olyan kifejezéseket használnak, amit az idősebbek gyakran már nem értenek meg, ezért a mi feladatunk, hogy kapocsként az ifjú solymászfiókákhoz eljuttassuk a szakma öregjeinek fortélyait.”

A Magyar Solymász Egyesület jászfényszarui bemutatóját támogatta a Magyar Huszár és Katonai Hagyományőrző Szövetség (MHKHSz) és a város önkormányzata.

A cikk megjelenését támogatta:

A családunkban soha nem volt különösebben téma a gyermekvállalás. A szüleink elváltak, így számunkra eleve nehezített volt ez a pálya. A pártalálás sem ment annyira könnyen – fogalmazhatnék úgy is, hogy míg a tökéletest, a „nagy Ő”-t keresgéltük, szépen elteltek a húszas éveink… A gyermek iránti vágy ekkortájt még egyikünkben sem nyiladozott; az egyik diplomát szereztük a másik után, építgettük a karrierünket, ahogy az mostanság teljesen természetes. Harmincéves voltam, amikor belém hasított a felismerés, hogy ezen változtatni kellene. Szerencsére addigra meg is találtam a társamat ehhez az életre szóló vállalkozáshoz – a házasságkötésünket követően nem sokkal a kisfiunk is megérkezett. Ma már nyolcéves, és szintén nagyon boldog, hogy hamarosan megszületik az „unokahugi”, így nem ő lesz a legkisebb a családban.
Ahogy figyelemmel kísérem a testvérem várandósságát, folyamatosan be-beugranak emlékképek a saját babavárásom időszakából. A COVID-járvány rendesen átírta az életünket, de amennyiben egy kismama leleményes, most is megtalálja a neki szóló lehetőségeket. A szülésfelkészítők átkerültek az online térbe. Ha valaki a szokásosnál feszültebb és jobban fél a fertőzésveszélytől, találhat a világhálón kiváló relaxációs gyakorlatokat, emellett otthonról is csatlakozhat pl. kismama jóga-csoportokhoz, és dolgozni is tud home office-ban, működik az is.

Ha jobban belegondolunk, a gyermekvárás időszakában vannak pozitívumai is annak, hogy lelassult az életünk.

Az otthoni főzéssel egészségesebben lehet étkezni, és a babaholmikért sem kell feltétlenül kimozdulni, ha valaki nem szeretne, ugyanis minden házhoz rendelhető. Így több idejük jut a pároknak egymásra, önmagukra és a kis pocaklakóra is. Természetesen minden nézőpont kérdése – tisztában vagyok vele, hogy járványhelyzet idején sokkal nagyobb erővel kell koncentrálnunk arra, hogy észrevegyük magunk körül a jót, de megéri törekedni erre…

A szociális kapcsolatok hiánya persze nem pótolható teljesen videóhívással, és lelkileg is megterhelő folyamatosan attól tartani, hogy valamelyik családtagunk „hazahozhatja” a vírust. A kismamák számára is már elérhető védőoltások persze ezen a téren is hoznak némi enyhülést, de teljesen nem tudják feloldani a bizonytalanságot.

A bezártság, az elszigetelődés az, ami most a legnehezebb lehet a gyermeket várók számára. Mi sem bírjuk ki a testvéremmel, hogy ne találkozzunk – egyedül a maszkos séta az, ami most teljesen biztonságos, így nagyjából tíznaponta élünk is ezzel a lehetőséggel.

Jó látni élőben és nem csak képernyőn keresztül, ahogy hétről-hétre növekszik a pocakja, és egyre jobban sugárzik, kivirul attól, hogy egy új élet növekszik a szíve alatt.

A sétáink alkalmával ráadásul számomra is felüdítő olyan dolgokról beszélgetni, amelyek nyolc évvel ezelőtt engem is felvillanyoztak.

Van viszont valami, ami egyelőre még nehezen megy: megtalálni az „arany középutat” a jótanács és az okoskodásnak tűnő információáradat között. Annyi dolgot átéltem, megtapasztaltam anyaként… ha tehetném, mindezt egy nagy batyuban átadnám neki, hogy kellőképp felvérteződhessen, amire megérkezik a baba – de ez csak illúzió. Rengeteg mindent ma már másképp csinálnék: tudom, hogy mit felesleges megvenni, mire érdemes fókuszálni a szüléssel és a szoptatással kapcsolatban, de azzal is tisztában vagyok, hogy ezek nagy része valójában a saját megtapasztaláson és az adott személyiségen múlik – nincs tökéletes recept. Teljesen felesleges idő előtt túlzásba vinni az „észosztást”, mert a rengeteg információtól csak telítődik a kismama.

Mentségemre szóljon, hogy jelenleg én is felfokozott hangulatban vagyok. A testvérem gyermekének az érkezésével kapcsolatban valami hasonlót érzek, mint amikor valakinek unokája születik: az egy másik dimenzió, egy teljesen újszerű, eufórikus állapot, hogy egy hozzám nagyon közelálló embernek születik gyermeke.

Szentimentálisnak és közhelyesnek hathat, de a szülőség maga a csoda. Semmihez sem fogható az az érzés, hogy a gyereked feltétel nélkül, minden hibáddal együtt is szeret, és te vagy számára a mindenség – miközben ő is neked.

Édesapám második házasságából született egy kishúgunk is, aki ma már tizenhat éves. Emlékszem, hogy érkezésének hírét nem fogadtuk kitörő lelkesedéssel; „lesz, ami lesz” alapon, kíváncsian vártuk, hogy vajon milyen hatást gyakorol majd az életünkre. Ma már hálásak vagyunk érte: értékes lényével sok örömöt szerez nekünk. Bár csak az apukánk közös, de édestestvérünknek tekintjük, akivel igyekszünk minél szorosabb kapcsolatot ápolni.

Nemrég beszélgettünk, és szóba került a családalapítás kérdése. Elmondása szerint legalább három gyermeket szeretne. Nagycsaládra vágyik kamaszként, és szerintem ez csodálatos. Tőlem biztosan megerősítést, támogatást fog kapni e téren, amelyben van némi önös érdek is – hisz már tudom, hogy ahogyan növekszik a gyermekek száma a családban és a rokonságban, úgy nő exponenciálisan a kacagás, a szeretet és a boldogság mértéke a szívünkben.

Nákó Kálmánné Gyertyánffy Berta nevével nemrég találkoztam a Magyar Nemzeti Galéria egyik virtuális tárlatvezetésén, amelyet Bellák Gábor főmuzeológus tartott. A művészettörténész lelkesedése gyorsan átragadt rám; még többet meg akartam tudni erről az asszonyról, aki úgy tűnik, hogy a 19. századi társasági élet egyik legkedveltebb alakja volt.

Berta az örmény eredetű, Erdélyben tevékenykedő nemes bobdai Gyertyánffy család sarjaként jött a világra 1819-ben. Rajzolni a Sankt Pölten-i Angolkisasszonyok zárdájában tanult, első mestere egy 19. századi német festő, Friedrich Baudri volt, aki bejárta Magyarországot, hogy kastélyokban keressen munkát. A tizenkilenc éves lányt ő avatta be a festés és rajzolás műhelytitkaiba. A közös munka során a mester és a tanítvány szívében szenvedély gyúlt egymás iránt, ezért Baudrinak el kellett hagynia a Gyertyánffyak kastélyát.

Bertát a kiegyezés évében nevezte ki Erzsébet királyné palotahölgynek. Csalódással végződött kalandja után két évvel, 1842-ben ismerkedett meg Nákó Kálmán gróffal, akivel hamar egymásba szerettek.

A legenda szerint az esküvőn a grófnak pisztollyal kellett kényszerítenie a papot, hogy az Úr színe előtt egybekelhessen Bertával, mert a lány apósa és anyósa, Gróf Nákó Sándor és Festetics Terézia grófnő mélyen ellenezték a házasságot – a Gyertyánffy család ugyanis nem rendelkezett főnemesi ranggal, és nem akarták, hogy a fiuk rangon alul nősüljön.

Kálmán azonban hajthatatlan volt, feleségül vette szíve választottját és felépíttette a nagyszentmiklósi családi kastélyt, kiterjedt birtokain pedig a környék egyik legkiválóbb gazdaságát hozta létre. A párnak két gyermeke született, Malvina és Sándor.

Bertát a 19. század egyik legműveltebb asszonyának tartották; nagyszerűen festett és emellett olyan magas szinten zongorázott, hogy játékával – az olykor az asszony szalonjában vendégeskedő – Liszt Ferencet és Richard Wagnert is teljesen elvarázsolta. Később a bécsi akadémiai professzornál, Amerlingnél tanult festeni. A művésznő Tiziano- és Rembrandt-kópiákat is készített, emellett cigánylányokat is megfestett, időnként pedig ki is állította képeit.

„Spirka cigánylány” és „Pirkó” című műveit jelenleg a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményében őrzik. Érdekesség, hogy a Spirka-képet korábban csak „Cigánylány” címen tartották számon. A névre végül Bellák Gábor bukkant rá, amikor alaposabban megvizsgálták a kép minden apró részletét. Ez azért is volt egy nem mindennapi felfedezés, mert bár gyakran készültek portrék romákról abban az időben, nevüket csak elvétve tüntették fel az alkotásokon, de úgy tűnik, hogy Berta ehhez ragaszkodott.

Lebilincselő személyisége csodálatot ébresztett az emberekben, Lenbach, a müncheni festőfejedelem így írt róla 1872-ben: „Igen tisztelt Gróf úr! Hálás köszönetet mondok szíves soraiért, de honoráriumról szó sem lehet. Boldog vagyok, hogy egy ilyen rendkívüli hölggyel megismerkedhettem. A grófné alkotásai valóságos oázis a mi unalmas ízű korunkban. Az a szándékom, hogy a grófné arcképeit lehetőleg jól fessem meg, hogy így némileg kifejezzem tiszteletemet és nagyrabecsülésemet.”

Az utókorra maradt forrásokból az derül ki, hogy Berta nem csupán tehetséges úrinő volt, hanem jó ízlésű, sziporkázó, intelligens társasági ember is, aki a társadalmi problémák iránt is érzékenységet mutatott.

Gyakran játszott például jótékonysági koncerteken, cigány muzsikusok társaságában.

A festőnő 1882-ben tért örök nyugalomra. Halála nagyon megrázta az öreg grófot, aki hitvese emlékére kórházat alapított Nagyszentmiklóson Berta kórház néven. Berta és Kálmán unokái 1906-ban jótékonysági kiállítást rendeztek a nemes életű asszony képeiből az Iparművészeti Múzeumban.

A gróf és felesége idillikus kapcsolatának emlékét közös szobor őrzi a temesi városban. Az esti sétára induló pár elegáns korabeli öltözetben látható: a zongoraművésznő kezében legyező, a férjéében sétapálca van. Az alkotás Aurel Gheorghe Ardelenau munkája, aki korábban a házaspár gyermekéről, Nákó Sándorról életnagyságú szobrot is készített.

Felhasznált források:  
Tátrai Vilmos: A Szépművészeti Múzeum közleményei 84. (Budapest, 1996); Friedrich von Amerling festmények a Szépművészeti Múzeumban

Csak akkor költekezz, ha van miből, és maradj a keretösszegen belül!

Ne vegyél 40 milliós lakást, ha még nincs a zsebedben vagy a számládon az a 40 millió forint. Olyan ingatlanok után keresgélj, amelyeket megengedhetsz magadnak. Hatalmas házak vagy éppen lakások után nem ajánlott nézelődnie a kis büdzsével rendelkezőknek. Persze például kölcsönökkel növelhető az álomotthonra szánt összeg, de nem feltétlenül érdemes bővíteni a keretet. Egy túl drága ingatlant nem lehet úgy élvezni, hogy közben teherként nehezednek ránk a vele járó anyagiak. Így azt ajánljuk, ne vállald túl magad, és kíméld meg az idegrendszered!

Így kalkuláld ki a keretösszeget!

Amikor meghatározod az önerőd, két szempontot vegyél figyelembe. Az egyik, hogy mindig maradjon hat hónapra elegendő vésztartalékod. A másik pedig, hogy az az összeg, amit ingatlanvásárlásra szánsz, ne haladja meg a négyévi nettó jövedelmed. Mindezek figyelembe vételével nem nagyon lőhetsz mellé. Ha pedig még felelősségteljesebb szeretnél lenni, akkor az önerőből vond le a nyugdíjad előtakarékosságára, autócserére és egyéb rendszeres és alkalmi kiadásokra tervezett összegeket.

A jelen a biztos, a jövő majd később mutatja meg a lehetőségeit

Az időben túl messzire tervezés gyakran bizonyul megalapozatlannak. Magas törlesztőrészletű hitelt vállalni azzal a reménnyel, hogy néhány év múlva úgyis sokkal jobban keresel majd, több mint optimizmus: felelőtlenség. Soha ne az határozza meg a hitelfelvételt – és így a lakás méretét –, hogy mi a maximális hitelkeret, amit a bankok biztosítanak. Nekik ugyanis nem érdekük a te anyagi egyensúlyod megőrzése, de neked igen. Általánosságban elmondható, hogy ha már mindenképpen a hitel mellett döntesz, az ne legyen nagyobb, mint amit 10 év alatt kényelmesen – nem utolsó erődet megfeszítve – vissza tudsz fizetni. A jövőben megszülető gyerekeidre szánt négyzetméterekkel is reálisan kalkulálj. Szép és jó a vágy a nagycsaládra, de ha mégsem jön össze, ne legyen hatalmas gond a támogatás vagy kölcsön visszafizetése.

Ez a jele annak, hogy túl nagy ingatlanban laksz!

Van olyan helyiség, amelyet egyáltalán nem használsz? Ha a kérdésre igen a válasz, akkor szinte biztos, hogy nincs szükséged ekkora területre. A lezárt szobákat ráadásul nemcsak karban, de fent is kell tartani. Ilyenkor jobban teszed, ha lecseréled az ingatlanodat egy kisebbre. Meglátod, az így nyert pénznek lesz hasznosabb helye is. Hogyha havi jövedelmed 40 százalékánál többet költesz lakhatásra, az is jelezheti, hogy nagyobb és drágább ingatlanban laksz, mint amit megengedhetnél magadnak. Ugyanígy intő jel lehet, ha évek óta egyre több felújítási munkát görgetsz magad előtt azért, mert még nincs rá elég pénzed.

Garzonlakásnál vess be néhány trükköt!

Van jó néhány tipp arra, hogyan lehet optikailag megnövelni a kis tereket. A trükkök közé tartoznak a megfelelően kiválasztott színek és világítások. Színek tekintetében a világosabb és melegebb árnyalatok javasoltak a padlóburkolatoknál és a falaknál is. A sötét és nagy mintás tapéták, dekorációs elemek optikailag „összenyomják” a teret. Átlátszó függönyök és tükörfelületek is a tágasabb tér érzését kelthetik. Ami pedig a világítást illeti, érdemes álmennyezet vagy süllyesztett megoldás mellett dönteni, de mindenképpen a mennyezeten kapjon helyet a világítás.
A formák és minták is segítségünkre lehetnek a terek tágításakor. Egy kis lakáshoz a kisebb minták passzolnak, így legyen szó párnáról, terítőről vagy függönyről, kerüld a terjedelmes motívumokat. Természetesen bútorfronton is a minimalizmus a megfelelő irány, ami nem mellesleg idén kifejezetten trendi. A hatalmas monstrumoknak és felesleges tárgyaknak semmi helyük nincsen egy kis garzonlakásban.

Mindennek a végén tedd fel magadnak a kérdést: Biztos szükséged van egy ilyen nagy házra?/Biztos tudsz élni majd egy ilyen kis lakásban? Ne feledd, hogy az otthonodat nem egy napra választod, így érdemes jól megfontolni a végső döntést.