„A való élet rendezi majd a nőkre és férfiakra váró szerepeket” – Beszélgetés Kölnei Líviával

– Az általad szerkesztett Képmás online ajánlása férfiaknak és nőknek szól, utalva arra, hogy férfiaknak és nőknek teremtettünk. Vannak olyan szerepek, feladatok szerinted, amik csak a nők sajátjai, vagy minden „női” csak tanult szerep?
– Régebben a nemi szereposztások egyértelműbbek és viszonylag kötöttek voltak, és csak a személyes határhelyzetek – mint például a szülőpárból az egyikük halála – kényszerítették az embereket arra, hogy a másik nemre jellemző valamelyik szerepet, feladatot is magukra vegyék. Ma már nemi szerepekről beszélni nehezebb, a biológiai adottságaink és a vállalt vagy mások által ránk kényszerített feladataink együtt határozzák meg, hogy mit értünk női és mit férfi szerep alatt. Nagyon hiszek a komplementaritásban, hogy férfiak és nők segítik és kiegészítik egymást a hétköznapi életben és történelmi távlatban is. Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy a nemek közötti feladat- és szerepmegosztás is a biológiai észszerűségen és a kor hétköznapi kihívásain alapszik egyszerre.

Úgy vélem, hogy több az általános emberi hasonlóság nők és férfiak között, mint a különbség. A kevés különbözőség pedig alapvetően a reprodukciós képességre vezethető vissza – azok esetében is, akiknek nem születik gyereke.

Ha mindenképp meg kéne neveznem a nők többségére ma leginkább jellemző – és a férfiaktól megkülönböztető – jellemvonást, az tapasztalataim alapján a nagyobb empátia és a hétköznapokat behálózó közösségekbe szerveződés, vagyis az ezekre irányuló fokozott hajlam és képesség.

– Meddig van szerinted létjogosultsága a gendernek, vagyis a „társadalmi nem” kifejezés használatának?
– Ameddig a társadalmi működés kutatásának egyik szempontja. Fontos és hiánypótló tudományos téma például a nők társadalmi szerepének, a feléjük irányuló társadalmi elvárások történetének kutatása, a történelem női nézőpontból, mert az eddig hiányzott. Amíg tehát a gender tudományos fogalom, helye van, de azt nem tartom rendben levőnek, ha társadalmakat megváltoztatni akaró mozgalmak jelszavaként kikerül az utcákra, tömegeket mozgósít, a bulvárlapok címlapjára kerül. Nekem mint a késő szocializmus idején felnőtt embernek csak rossz tapasztalataim vannak arról, amikor egy tudományos irányzat jelszavait forradalmi mozgalmak zászlaira tűzték. Véleményem szerint nincs erkölcsi joguk kutatóknak, tudósoknak aktivistaként, mozgalmárként fellépni és tömegek mozgósítására, a társadalom átformálására használni a saját maguk által alkotott és definiált kifejezéseket.

A praktikum, a való élet rendezi majd a nőkre és férfiakra váró feladatokat, és azoknak megfelelően formálódnak majd a nemi szerepek, ehhez nincs szükség társadalomátalakító mozgalmakra.

Most annak a korát éljük, hogy keresik a nők és a férfiak is az új helyüket a társadalomban, és lehetőségünk van kipróbálni a másik nem eddig hagyományos szerepeit. Úgy tapasztalom, hogy a férfiak majdhogynem jobban elbizonytalanodtak a szerepeiket illetően, mint a nők. Meglátjuk, hogyan tisztul ez le. Abban bízom, hogy ha olyan folyamatot eredményez, ami hosszabb távon nem az élhető életet és annak továbbadását szolgálja, úgyis praktikusan átrendeződnek a dolgok. Az mindenképpen pozitív eredménye a nőmozgalmaknak, hogy ma már a múlthoz képest sokkal egyenrangúbb, egyenértékűbb a nők és férfiak egymáshoz viszonyított lehetősége az élet fontos területein.

– Erről eszembe jut az egyik svéd áruházlánc reklámja, miszerint „az egyenlő otthon boldogabb otthon”. A reklám arra buzdít, hogy a férfiak és a nők osszák meg egymás között a háztartási feladatokat a harmónia érdekében. Szerintem ez alattomosan gerjeszt feszültséget, mert azt sugallja, akkor van rendben a házasságod, ha nem végzel lényegesen több házimunkát a férjednél. De mi köze egy multicégnek ahhoz, hogy mi hogyan osztjuk el a feladatokat a saját életünkben?
– Nehéz eldönteni, hogy meddig tarthat a „népnevelés”, és mikortól avatkozunk bele a családok, a párok magánéletébe. Egyébként pont ma néztem meg olyan internetes oldalakat, ahol ki lehet számolni végtelenül egyszerű kalkulátorokkal, hogy a nők mennyi láthatatlan munkát végeznek egy nap, és annak mennyi a pénzben kifejezhető értéke. Ugyanilyet a férfiak vonatkozásában nem találtam. Olyan gender-tanulmányra se bukkantam eddig, amely azzal foglalkozna, hogyan mennek tönkre a férfiak egyes tipikusan férfiasnak tartott munkakörökben: bányákban, építőiparban.

A társadalmi igazságosságot nem lehet csak a nők szempontjai és érdekei alapján megvalósítani, még arra hivatkozva sem, hogy eddig hátrányos helyzetben voltak.

Akkor is baj van, amikor külső hatások: a felkínált lehetőségek, a divatok és burkolt elvárások megzavarják az embereket abban, hogy önmagukat, a saját útjukat vagy a párkapcsolati egyensúlyukat megtalálják. Az ilyen reklámba csomagolt elvárások ezt teszik.
Eljutott a nyugati civilizáció a jólétnek és az erőforrásoknak arra a fokára, amikor már megengedhetjük magunknak a tolerancia luxusát, ami régebben fel sem merülhetett a megtartó közösség fennmaradása és védelme miatt. Egy toleráns társadalom nyilvánvalóan sokkal élhetőbb, ezt kevesen vitatják, de szerintem ebben is meg kellene állni az arany középúton. Amikor azt mondjuk, hogy vessük el a régi nemi kategóriákat például azok miatt, akik nem tudják magukat besorolni a történelem kezdeteitől használatos férfi vagy női identitásba, akkor az elfogadás gesztusával hihetetlen módon veszélyeztetjük például a gyerekek, kamaszok kialakulóban levő identitását. A legbizonytalanabb korszakukban rájuk zúdítjuk, hogy fogadjunk el minden egyéni önazonosság-gondolatot természetesnek, hiszen „lehet, hogy te sem vagy az, akinek gondolod magad, akinek látszol”.

De amikor ennyire toleránsak vagyunk, az már pont ugyanolyan mértékű szélsőség, mint a hagyományok diktatúrája, csak ellenkező előjellel: minden jól bevált közösségi fogódzót korlátként vetünk el.

– Beszélgessünk még a keresztény női eszményről. A Solwodi egyesület alapítója, dr. Lea Ackermann nővér apácákkal együtt menti a prostituáltakat az emberkereskedők karmaiból Kenyában. Ő hívta fel a figyelmemet arra, hogy micsoda erő van bennünk, keresztény nőkben – elég csak arra gondolni, hogy nők vitték szét elsőként Jézus feltámadásának hírét. Milyen princípiumunk van szerinted, hogy e népszerű kifejezéssel éljek? 
– A keresztény hagyományban nem csupán egy típusú női princípium van, hanem csodálatos női példaképek sora mutat többféle kibontakozási utat nekünk. Érdemes például a bibliai Máriára és Mártára gondolni (Lk 10,38-42), a betániai testvérpárra, akik a házukban Jézusnak szállást adtak. A történetük tanulsága az, hogy Máriára kell elsősorban példaképként tekintenünk, mert abból a létből tudunk erőt nyerni, de Máriák gyakran csak azért lehetünk, mert vannak Márták. A keresztény női példaképek (szentek) élettörténetei az egyházi rendhez tartozó férfiak válogatásában kerültek évszázadokon át a nagyközönség elé, ennek megfelelően a legtöbb női példakép szerzetesi életmódot folytatott, a „csak” családanyák kevésbé érték el az egyházi elismerést. De micsoda gazdag életsorsokra bukkanhatunk közöttük is, még ha szerzetesi mivoltuk nagyon el is tért a nők hagyományos életútjától! Elég csak felidézni Bingeni Szent Hildegárd, Sienai Szent Katalin vagy Ávilai Nagy Szent Teréz életútját, akiknek szellemi-műveltségi hagyatéka is lenyűgöző! De nem kevésbé csodálatos a „kicsi” Lisieux-i Teréz lelki öröksége.

Aztán eljött a 20. század, amikor már azt hittük, szentek csak a múltban léteztek, de II. János Pál pápa rámutatott: a szentek, példaképek ma is köztünk járnak!

Így a „keresztény női princípiumok” egész sorát ismerhetjük és követhetjük a közelmúltban élt Gianna Beretta Molla önfeláldozó anyaságától Salkaházi Sára önfeláldozó társadalmi szerepvállalásán át a keresztény feminista Slachta Margitig és Dorothy Dayig, akiknek a keresztény szellemiségű társadalmat építő életútját csak az utóbbi években kezdik jobban megismerni és értékelni mifelénk.