Egy emberöltő múlva tízmilliárdan lehetünk a Földön

A Kopp Mária Intézet a Népesedésért és a Családokért (KINCS) a globális és hazai népesedési problémákat körüljáró reprezentatív közvélemény-kutatást végzett ezer fő bevonásával. Kérdőíves felmérésükben első körben arról kérdezték a lakosságot, hogy mit tartanak különösen égető problémának globális szinten. A válaszadóknak három problémát kellett értékelniük: legtöbben a túlnépesedés miatt aggódtak (70%), azonban hasonlóan sokan tartották problémának a kevés gyermek születését (67%) és a társadalom elöregedését (67%) is.

A Föld lakossága az ENSZ becslése alapján napjainkban évente 1 százalékkal gyarapodik. Az 1960-as évek második felében és az 1970-es évek elején volt a legjelentősebb a világ népességnövekedésének üteme, akkor évente több mint 2 százalékkal emelkedett a Föld népessége. A jelenlegi előrejelzések szerint pedig bolygónk lakossága 2057-re eléri a tízmilliárd főt. A népesség Afrikában növekszik a legnagyobb ütemben, ott a legmagasabb a termékenység, Európában viszont a teljes termékenységi arányszám értéke (azaz, hogy egy nő élete folyamán hány gyermeknek ad életet) nem éri el a népesség reprodukciójához szükséges 2,1-es értéket. Kontinensünkön, így az Európai Unióban is komoly kihívást jelent továbbá az elöregedő népesség is, amely számos társadalmi, gazdasági és kulturális probléma gyökere az egyes tagállamokban.

Magyarországon 2020-ban a teljes termékenységi ráta 1,56 volt. Ez az érték az elmúlt évtized legmagasabb mutatószáma, mely 2011 óta – néhány év stagnálás kivételével – folyamatosan emelkedik. A KSH legutóbbi becslése 2031-re 1,6 -1,7 körüli termékenységi arányszámot vetít előre, ami azonban még mindig kevés a népességszám fenntartásához, bár a korábbi évek növekvő gyermekvállalási kedvének további emelkedését mutatja.

Másfélszer annyi az idős, mint a fiatal

A Föld népességének öregedése felgyorsult. Ezt a folyamatot jól szemlélteti az öregedési index, amely a gyermekkorú népességre (0–14 évesek) jutó idősek (65 évesek és annál idősebbek) arányát mutatja. A KSH adatai szerint Magyarországon 2006 óta magasabb (102,4%) az időskorú népesség létszáma, mint a gyermekkorú népességé. 2021-ben ez az érték már 139,5 százalék volt, és folyamatosan emelkedik, amiből látszik, hogy a népességünk fokozatosan elöregszik. Pár éven belül, várhatóan 2025-re el is fogja érni a 150 százalékot.

Forrás: KINCS

A KINCS vizsgálatában résztvevő magyarok öt problémát (a magyar népesség elöregedése, a párkapcsolatok instabilitása, kevés gyermek születése, a fiatalok kései gyerekvállalása, kevés bevándorló érkezése a népesség fogyásának pótlására) értékeltek az alapján, hogy hazánk esetében mennyire tartják ezeket súlyosnak. A magyar társadalom elöregedését jelölték meg legtöbben (82%), és közel ugyanennyien gondolják komoly problémának, hogy nem elég erősek a párkapcsolatok (81%). A válaszadók több mint háromnegyede (78%) látja súlyos gondnak a kevés gyermek születését, és a megkérdezettek több, mint kétharmada (68%) a kitolódott gyermekvállalás miatt aggódik. Jelentős kisebbségben vannak azok, akik a bevándorlás hiányát problémának tartják – a migráció mértékén csak a válaszadók 12 százaléka emelne a népességfogyás ellensúlyozása érdekében.

Több gyermek születésében látják a megoldást a magyarok

A kutatás arra is rákérdezett, hogy a válaszadók milyen megoldást látnak ideálisnak országunk népesedési problémájának orvoslására (három megadott lehetőséget kellett rangsorolni). A születésszám növelését választották legtöbben – a válaszadók 78 százaléka gondolta úgy, hogy a több gyermek születése a legjobb megoldás. A második helyen a várható élettartam növelését jelölték meg. A megkérdezetteknek mindössze 2 százaléka tartotta a bevándorlást az elsődleges megoldásnak. A KINCS felméréséből az is kiderül, hogy a magyarok 69 százaléka szerint a családokat támogató intézkedések is hozzájárulnak a népesedési problémák megoldásához.

A témában én is készítettem egy néhány fős közvélemény-kutatást, ami hasonló eredménnyel zárult: a legtöbben a gyerekvállalásban látják a megoldást. „Legyen valamivel több bölcső, mint koporsó!” – véli a középkorú Ferenc. Megoszlanak viszont a vélemények a várható élettartam növekedéséről. „Az élet meghosszabbítása több időt ad a gyermekvállalásra is” – mondja az egyetemista Márton. Mások azonban úgy vélik, a várható élettartam csak ideiglenes megoldás lenne, és nem is szükséges növelni, mert az a jobb szociális körülmények, a jobb orvosi ellátás, valamint a tudományok fejlődése miatt magától növekedik. Kevesen támogatják a bevándorlást, amit a társadalom heterogenitásából származó belső konfliktusok miatt vetnek el.

A társadalmat tehát foglalkoztatja a hazánkat is érintő népesedési probléma, a megoldást pedig a legtöbben a magyar gyermekekben, a magyar gyermekek megszületésében látják. 

Készült a Kopp Mária Intézet a Népesedésért és a Családokért (KINCS) együttműködésével.

A Kopp Mária Intézet a Népesedésért és a Családokért (KINCS) családtudományi és demográfiai kutatóintézetként a családügyi és családvédelmi intézkedések megalapozása érdekében tevékenykedik azzal a céllal, hogy hazánkban megszülessenek a vágyott gyermekek, javuljon a népesedési helyzet, s a családok erősödjenek és gyarapodjanak.
A KINCS-ről itt olvashat:
www.koppmariaintezet.hu
www.facebook.com/koppmariaintezet

– Kevesen mondhatják el magukról, hogy a hivatásuk a szenvedélyük, te közéjük tartozol. Jazztanszakot végzett gitárművész, Artisjus-díjas magántanár, és egy nemzetközileg is elismert zenekar tagja vagy. Az út viszont, ami idáig vezetett, sorsfordító dologgal kezdődött. Mi történt?    
– Egy Balatonon töltött nyári hétvégén egyik napról a másikra rosszul lettem. A reggeli ébredés után nem éreztem jól magam, nehezen vettem a levegőt, és furcsa nyomást tapasztaltam a mellkasomban. Felkerestem a helyi háziorvost, ő azonban félrediagnosztizált, és hazaküldött. Nem lettem jobban, annyira nem, hogy Marcaliban a kórházban kötöttem ki, ahol kiderült, hogy a jobb oldali tüdőm összeesett, és gyakorlatilag levált a mellkasfalamról. Csöveket vezettek a felsőtestembe, hogy biztosítsák a szerv visszatapadását, de ennél többet nem tudtak tenni. Éreztem, hogy nincsenek rendben a dolgok, és nem csak a fizikai panaszok miatt. A kórházi dolgozók felváltva látogattak, és valahogy túlzottan kedvesek voltak velem.

– Ez a néhány nap csupán egy rövid állomás volt, hogyan kerültél végül a megfelelő helyre?
– Három nap telt el bizonytalanságban, és az látszott, hogy ott nem tudnak rajtam segíteni. Az orvosaim közölték velem, hogy nem lehetséges biztonságban átszállítani a kaposvári kórházba, mert a helikoptert nem bírná a tüdőm a nyomáskülönbség miatt, mentőautóval pedig elképzelhető, hogy nem érnénk oda időben. Mindenki tudta viszont, hogy ha ott maradok, akkor meghalok, úgyhogy hívtak egy mentőt.

– Valószínűleg életed leghosszabb utazása volt ez, mi történt?
– Azt vettem észre, hogy teljes csend van a mentőautóban, mindössze a szaturáció értéke hangzott el bizonyos időközönként, ami többször is az elfogadható szint alá csökkent.

Az orvos a homlokát törölgette, miközben saját erejével igyekezett vákuum alatt tartani a szintén összeomlásnak indult bal tüdőmet, az autóban ugyanis egy mellkasszívó berendezés volt csupán.

Szürreális helyzet volt, és csak az járt a fejemben, hogy nem akarok itt meghalni 23 évesen, mert még rengeteg dolgom van. Kisebb csoda, hogy megérkeztünk, de ezután jött az igazi feketeleves.

Kép

Kárpáti Balázs

Balázs többórás életmentő műtéten esett át, amelynek során kiderült, negyvennél is több kilyukadt ciszta van a jobb tüdején, ez idézte elő a szerv összeesését. A cisztákat elvarrták, majd a tüdőt kapcsokkal rögzítettek a mellkasfalhoz. Az életét megmentették, de a műtét utáni ébredés emléke még ma is tisztán él a fejében.

Mesterséges mellhártyagyulladást kellett előidézni, hogy szépen össze tudjanak forrni a szövetek. Mivel a tüdő állandóan mozog, szüntelenül jelentkezett a fájdalom, de éltem, és egy dolog motivált: meg szeretnék gyógyulni, és végre azzal foglalkozni, ami igazán érdekel.

– Mennyi ideig voltál a kórházban, és milyen állapotban tértél haza?   
– Majdnem két hónapig voltam ágyhoz kötve, és a testemből kilógó csövekkel gépekhez láncolva, az izomzatom leépült. A teljes gyógyulás több mint másfél évig tartott, ami alatt fokozatosan erősödtem meg. Amikor kiengedtek a kórházból, még egy bögre teát sem bírtam el, kezdetben naponta egyszer fel- és lesétáltam a második emeleti lakásunkból, és ezt már nagy teljesítménynek könyveltem el.

Balázs megtervezte életének következő lépéseit, szépen lassan újraépítette magát fizikailag és mentálisan, majd elindult azon az úton, amelyhez a baleset előtt nem érzett kellő bátorságot.

Kép

Kárpáti Balázs

A zene gyerekkorom óta része az életemnek, az apai dédapám az Operaház első csellistája és a Filharmóniai Társaság alelnöke volt, ezzel az örökséggel indultam, és már egészen korán zenei tanulmányokba kezdtem. Mindig is zenész szerettem volna lenni, 16 éves koromtól fogva a jazztanszak elvégzése lebegett a szemem előtt, mindennél jobban foglalkoztatott a zeneelmélet, és az, hogy megértsem, mi történik a hangszeren, amikor az megszólal. Kamaszként persze mindenféle zenét hallgattam, a gyors és pörgős ritmusok fogtak meg leginkább, és a punk rock stílus került hozzám közel. A jazz és ez utóbbi műfaj látszólag távol áll egymástól, de talán pont emiatt a végletesség miatt érdekeltek annyira.

Korábban csak halogattam a zenetanulás professzionális szintre emelését, a kórházban viszont azt mondtam magamnak: nincs több kifogás, itt az ideje, hogy elengedjem a félelmeimet, és dolgozni kezdjek azon, amit a legjobban szeretnék.

– Milyen lépések vezettek el a vágyott karrierig?
– Párhuzamosan két gitártanárhoz is elkezdtem járni, hogy minél többet tanuljak, és felkészüljek a felvételire. A hangszer és a testem közé egy kispárnát kellett tennem, mert a gitár rezgése éppen a kritikus területre futott ki. Minden órára vittem a „kiegészítőt”, és nem foglalkoztam azzal, hogyan nézek ki vele. Ezt akartam csinálni, és tudtam, hogy ha nem vágok bele, talán késő lesz. A kórházból saját felelősségre engedtek haza, nem tudtam, hogy mennyi időm van még, és az orvosok sem tudták megmondani, hogy alakul az állapotom a jövőben, ahogyan azt sem, mi okozta a problémát a testemben.

Két évvel később kerültem be a főiskolára, úgy, hogy a társaim, akiket felvettek, már akkor sokkal képzettebbek voltak nálam. Tudtam, hogy nehéz évek állnak előttem, de tanulni akartam, és mindent megtettem azért, hogy jó legyek, ebben pedig a családom is mindvégig támogatott.

– Mesébe illő módon figyeltek fel rád akkori zenekarod egyik koncertjén, majd jött a meghallgatás, kiválasztottak, és egy hét múlva már többezer ember előtt zenéltél Franciaországban, a Firkin zenekar újdonsült tagjaként.
– Amikor mindez megtörtént, fejben visszatértem a mentőautóba, akkori önmagamhoz, aki szeretett volna életben maradni, és megvalósítani az álmait. Minden ember életében vannak mérföldkövek, azt hiszem, nekem három ilyen nagy mérföldkő volt eddig. Az első a mentőautó, ahol rájöttem, hogy nem húzhatom tovább az időt, a második a diploma megszerzése, a harmadik pedig az, hogy a szakmámban dolgozhatok. Később persze a zenekaron belül is voltak hihetetlen állomások. 9 éve vagyok a bandában, és amellett, hogy ők lettek a második családom, keresztülutaztam velük Európát, a legismertebb könnyűzenei eseményeken játszottam, és ami minden várakozásomat felülmúlta, hogy 2019-ben a Montreux-i Jazz Fesztiválon zenélhettem.

Kép

Kárpáti Balázs - Kép: Kim George Fotografie

– A jazz szerelmeseként egy ír dallamokra épülő kocsmazenét játszó punkzenekarral jutottál el a genfi fesztivál könnyűzenei nagyszínpadára. Ez a kettősség a védjegyed?
– A személyiségemet alapvetően ez jellemzi, de nem bánom, mert izgalmas megélni a különféle végleteket. Azért ekkora élmény számomra, hogy eljutottam a világ legautentikusabb jazzfesztiváljára, mert visszaigazolást kaptam arról, hogy lehet olyan módon (is) művelni a punkzenét, hogy az elférjen egy ilyen helyen.

Ráadásul az államvizsgámra Joe Pass egyik ’77-es montreux-i koncertdarabjával készültem, így hihetetlen érzés volt azokon a deszkákon állni.

– A halállal kellett szembenézned, hogy elérd a céljaidat, hogyan tekintesz azóta az életedre?
– A mai napig vannak hozadékai a betegségnek, muszáj figyelnem például egy tüsszentésnél is, hogy milyen testhelyzetben vagyok, a reggeli nyújtózkodásról pedig teljesen le kellett mondanom, de ezekkel megtanultam együtt élni, jól vagyok, és csak ez számít. Azelőtt úgy gondoltam, ráérek még, van időm, aztán megtapasztaltam az ellenkezőjét. Számomra a halálközeli élmény volt a fordulópont, és úgy gondolom, hogy azért sikerült elérnem a céljaimat, mert pofon vágott az élet. Megtanultam, hogy ha igazán szeretnénk valamit, nem szabad húzni az időt, hiszen mindannyiunk előtt ott van a lehetőség, a siker csupán azon múlik, hogy hajlandóak vagyunk-e megdolgozni érte.

Az Egyesült Államok mai területe a 17. század elején még csak egy fehér folt volt a térképen. A spanyol hódítók Dél-Amerika kifosztása után megvetették a lábukat Floridában, de feljebb nem mentek. A területen többszáz indián törzs élt elszórva, akik közül sokan egymással is harcban álltak, az érkező európaiaknak pedig nyilván nem örültek. A kontinens felfedezésétől kezdve 100 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy az első angol kolóniák túl tudjanak élni ezen a vad és barátságtalan vidéken.

A 16. század végén az angolok létrehoztak egy közösséget Roanoke-szigetén, de mire három évvel később megérkezett a következő hajó, a lakók egytől-egyik eltűntek. Valószínűleg az indiánok mészárolták le őket. Az következő gyarmat, amit az angolok létrehoztak, Virginia volt, amelynek legnagyobb települése, Jamestown, a Chesapeake-öböl mentén helyezkedett el. A gyarmatot a Virginia Company hozta létre 1607-ben, majd később hivatalos királyi gyarmat lett. A társaság abban a reményben érkezett Amerikába, hogy aranyat találnak a kontinensen. 500 ember érkezett a telepre, de két év múlva már csak 50-en voltak életben. Az éhezés és az indiánok támadásai megtizedelték a csoportot. Az érkezők többsége középosztálybeli volt, és mivel nem értettek a földműveléshez, az Újvilág gyorsan rémálommá vált számukra. A gyarmat végül egy újabb nagy angliai csoport érkezése miatt nem pusztult el.

A Chesapeake-öböl közelében élt egy körülbelül 15 ezer főt számláló indián szövetség. Az angolok érkezésének idejében a törzsfőnökük Powhatan volt, akinek számtalan felesége és gyermeke volt. Volt közöttük egy kislány, akit Powhatan minden gyermekénél jobban szeretett, őt Matoakának hívták. A történelem Matoakát becenevén, Pocahontasként ismeri, aminek jelentése rosszcsont vagy csintalan gyermek. Pocahontas mindössze 12 éves volt, mikor megalakult Jamestown.

Az indiánok és az angolok kezdeti viszonyát meghatározta, hogy az angol fél rendkívül kiszolgáltatott volt, és a törzsek nem tudtak semmit az európai birodalmak nagyságáról és erejéről. Ők csak gyenge, erőtlen és sápadt embereket láttak, és az első angol gyarmatok idején a törzsek gyakran üzletelni kezdtek az új érkezőkkel, és segítettek nekik.

Amire nem számíthattak, az az volt, hogy a puszta érintkezés is halálos lesz számukra. Az észak-amerikai indiánok 90%-a ugyanis nem a harcokban, hanem az európaiaktól elkapott betegségekben halt meg.

A BBC In Our Time című műsorában részletesen foglalkoztak Pocahontas történetével, és a történészek elmondták, hogy miután a kolónia lakosságának jelentős része és több vezetője meghalt, Smith vette át a parancsnokságot. A kapitánynak sikerült kapcsolatba kerülnie Powhatannal. A törzsfőnök segítséget küldött az angoloknak, hogy hogyan műveljék a földet, több indián gyerek is érkezett a kolóniára, és Pocahontas is gyakran átjárt oda. A feljegyzések is megemlékeznek a szeleburdi kislányról, aki egyfajta kedvence lett Jamestown lakóinak. Smith mindössze két évet tartózkodott Amerikában, majd egy sebesülés miatt vissza kellett térnie Angliába. Hosszú évekkel később a kapitány egy feljegyzésében azt állította, hogy a kislány Pocahontas megmentette az életét, amikor a törzs elrabolta őt. A történészek szerint azonban Smith ezt valószínűleg csak kitalálta.

Az elkövetkező néhány évről keveset tudni, a történészek feltételezése szerint Pocahontas 15-16 éves korában férjhez ment, de nem tudni, hogy ez az indián házasság mikor és milyen okból ért véget. Akkor jelent meg újra az angol feljegyzésekben, amikor 18 éves korában egy angol hajóskapitány néhány lefizetett indián segítségével a hajójára csalta, és Jamestownba vitte.

Elrablásának pontos okait nem lehet tudni, de gyakran előfordult, hogy az angolok elrabolták az indián törzsfőnökök gyermekeit. Pocahontas egyéves fogsága alatt találkozott John Rolfe-al.

Rolfe Smith kapitány elhajózása után érkezett Amerikába. A huszonnégy éves férfi a Virginia Company egyik hajójával 1609-ben hajótörést szenvedett Bermudánál, amely során elvesztette a feleségét és a gyermekét. A férfi a túlélőkkel együtt északra hajózott, és a Bermudából származó dohánnyal fellendítette Jamestown kereskedelmét.

Kép

Thomas Sully festménye (1852)

Miután 1613-ban elrabolták Pocahontast, a lányt egy lelkész kezdte tanítani angolra és a Biblia tanításaira. A kolónia lakosai protestánsok voltak, Rolfe-ot minden leírás evangéliumi protestánsként emlegeti. Az amerikai Pocahontas-mítosz fontos részévé vált a lány kereszténnyé válása. Rolfe és Pocahontas megismerkedésének a történetéről nincsenek feljegyzések, annyit lehet tudni, hogy egy év után Rolfe feleségül kérte, és a lány igent mondott. Rolfe engedélyt kért Virginia gyarmat kormányzójától arra, hogy elvehesse a lányt. „Pocahontas az, akibe szíves és legjobb gondolataim, már hosszú ideje belegabalyodtak, egy oly bonyolult labirintust alkotva, amiből nem tudtam kiszabadulni” - írta a kormányzó-helyettesnek, megígérve, hogy a lány keresztény hitre tér. Pocahontas valóban megkeresztelkedett, majd a Rebecca nevet kapta. Susan Castillo Street a History magazinban azt írta, hogy a házasság után egy Jamestownhoz közel fekvő birtokra költöztek, és Pocahontas angol öltözetben kezdett járni. A házaspárnak egy kisfia született, akit Thomasnak neveztek el. Castillo leírása szerint a házasság előnyös volt, mind az indiánoknak, mind pedig az angolok számára: a kolónia így fejlődni tudott, és a kereskedelem egy ideig még az indiánok számára is előnyökkel járt.

1615-ben a házaspár Angliába látogatott, ahová Powhatan emberei is elkísérték őket, mivel a törzsfőnök kíváncsi volt az angolok földjére és városaira. A leírások szerint az indiánok megdöbbentek a látottakon. Lenyűgözte őket a városok nagysága, de szörnyűnek találták a koszt és a zajt. Pocahontas hatalmas szenzációt okozott Londonban, ahol hercegnőként kezelték, és még I. Jakab királynak is bemutatták. Az elegáns és értelmes nő lerombolta a „vademberekről” alkotott képet. Ekkor egy rövid pillanatig úgy tűnt, az indiánokkal szövetségre lehet lépni. Pocahontas és John Rolfe házassága a népek közötti kiegyezést hirdette, a lány keresztény hitre térése pedig reményt keltett, hogy az indiánok erőltetés nélkül is felveszik majd a kereszténységet. Ez, mint később kiderült, hiú ábránd volt.

A Rolfe házaspár egy Londonhoz közeli birtokon telepedett le.

1617-ben úgy döntöttek, visszatérnek a Virginia kolóniára, de a hajón Pocahontas beteg lett, és egy hétig tartó, gyors lefolyású betegség után meghalt.

John Rolfe megijedt, hogy a kétéves fiukat is megtámadhatja a betegség, ezért a bátyjánál helyezte el a kisfiút, ő pedig visszatért Amerikába. A béke, amit a házasságuk hozott, gyorsan véget ért, miután Powhatan, alig egy évvel a lánya után szintén meghalt. Az új törzsfőnök sokkal inkább érzékelte, hogy a növekvő gyarmat veszélyt fog jelenteni rájuk. 1622-ben az indiánok többszáz angolt mészároltak le egy váratlan rajtütés során, Rolfe valószínűleg ekkor vagy még a mészárlás előtt halt meg. Thomas Rolfe, Pocahontas fia, felnőttként visszatért Amerikába, hogy átvegye az apjától származó örökségét. Virginia erős gyarmattá nőtt, köszönhetően a Rolfe által behozott dohánynak. Az indián hercegnő és az angol kalandor leszármazottai ma is Amerikában élnek.

Pocahontas mindössze 22 évet élt, mégis 400 évvel a halála után is ő az amerikai történelem egyik legünnepeltebb alakja. Személyét legendák övezik, az utókor átírta életének regényét, a Disney-adaptáció pedig tovább növelte ismertségét. Időnként születnek kísérletek arra, hogy újra az igazi Pocahontas éljen a köztudatban, de bármily érdekes is az igazság, a mesékkel nehéz versenyezni.

Kétségtelen, hogy Kelet-Magyarország legnépszerűbb turisztikai attrakciója nyáron a Tisza-tó, a közeli Hortobággyal karöltve. Az elmúlt évek fejlesztéseinek köszönhetően – a tókerülő kerékpárút, vízi kilátótornyok, úszó vendégházak, a Tisza-tavi Ökocentrum Európa legnagyobb édesvízi akváriumával, a kiskörei hallépcső, hogy csak néhányat említsünk – méltán népszerű a külföldi turisták között is, a hazai családok körében pedig a Balaton után a második legkeresettebb célpont. A végtelen Alföld szelíden kanyargó folyói azonban a Tisza-tón innen és túl is számtalan apró csodát rejtenek a Felső-Tisza ősi falvaitól egészen a szecessziós Szeged nyüzsgő, flamand kisvárosokat idéző belvárosáig.

Utazás előtt „csupán” két dologra kell figyeljünk: a Tisza homokpadjai alacsony vízállásnál bukkannak elő, ezért indulás előtt ellenőrizzük a kiszemelt folyószakaszhoz tartozó vízállást a közösségi oldalakon vagy a vízügy honlapján. Nyáron enyhül a vírushelyzet, de a legfrissebb szabályokért és ajánlásokért érdemes átnézni a koronavirus.gov.hu ajánlásait indulás előtt.

Kép

Csongrád - Kép: Páczai Tamás

Most pedig kalandra fel, kiderül, hogy homokos tengerpartokat nem csak Montenegróban vagy a Maldív-szigeteken találhatunk!

Trópusi sziget a Körös torkában – Csongrád

„Magyarország legszebb folyó menti strandja”, „az ország tengerpartja” – a turisztikai portálok nem fukarkodnak a jelzőkkel, ha Csongrád szabadstrandjáról van szó. A várostól délre található, mintegy 700 méter hosszú homokföveny az 1860-as évek után kezdett kialakulni. Előtte a Hármas-Körös feljebb torkollott a Tiszába, folyamatos árvízveszéllyel fenyegetve Csongrád városát, így majd egy évtizedes munkával leköltöztették a mai helyére a Körösöket. A szelídebb sodrású folyó aztán hosszú évtizedek alatt megzabolázta a vadabb Tiszát, hordalékát folyamatosan lerakva szőke folyónkba torkolata környékén. A turisták az 1960-as években kezdték felfedezni a trópusokra emlékeztető vidéket, sorra épültek a plázs közelében a nyaralók, kempingek, éttermek.

Csongrád fő látványossága azóta is töretlen népszerűségnek örvend, és az elmúlt évek infrastrukturális fejlesztéseinek köszönhetően biztonságosabb is lett a továbbra is ingyenesen használható strand. A homokpart közelében a víz sekély és gyorsan felmelegszik 25-27 fokosra, ezért kisgyermekes családoknak is ideális. A főszezonban úszómester, vízimentők, kiépített kamerarendszer, valamint kicsiknek kijelölt, zárt fürdőrész is segíti a gondtalan lubickolást. Szintén csak nyáron látogatható a 31,5 méter magas Rév-kilátó, ahonnan csodálatos a kilátás a Körös-torokra, Csongrádra és az Alföld végtelen horizontjára.

Kép

Csongrád - Kép: Páczai Tamás

A csongrádi plázson túl: rossz idő esetén a városi termálfürdő (csongradfurdo.hu) fedett medencéiben fürödhetünk. Csongrád régi belvárosa – a halászfalu – hungarikum, az Alföld egyetlen település méretű népi építészeti műemlék-együttese. A területen álló 37 védett házból többszázéves építkezési kultúrát, utcaképet őriz, és betekintést enged abba az életmódba, amely elődeink számára természetes volt.

Infó: mindent a plázsról, a közeli sportolási és túrázási lehetőségekről, szállásokról és vízállásról: csongradikorostorok.hu

Vízen járni – a Felső-Tisza

A Tiszabecstől Vásárosnaményig tartó Felső-Tisza vidéke egy hatalmas kalandpark az aktív kikapcsolódások szerelmeseinek. A vadregényes tájat kenuval, kerékpárral és gyalogszerrel a legérdemesebb felfedezni, hiszen minden kilométeren – túlzás nélkül – csodákra bukkanunk. A sportos kikapcsolódások mellett a kulturális értékek rajongói éppúgy megtalálják számításaikat a parányi szatmári falvakban, mint a gasztronómia rajongói.

A folyó legismertebb homokos strandjait Tivadarnál és Gergelyiugornyánál találjuk, viszont a Tiszán számos homokpad előbukkan augusztusban, ezek nagy részét kenutúrával, vagy a helyiek útmutatása alapján találhatjuk meg. Bázisként érdemes Panyolát választani: a „nemtudom” szilva hazájaként is híres falu felkészülten várja takaros vendégházaival a turistákat, nyár végén pedig a hagyományos szilvalekvár készítését is elleshetjük a helyiektől. Szerencsés elhelyezkedésének köszönhetően innen azonos távolságra van Tivadar és Ugornya is, ez kerékpárral egyórás, kényelmes tekerést jelent a Tisza védett és burkolt töltésén. A faluban kenut is bérelhetünk, de túrákat is szerveznek, hiszen a Tisza mellett a közelben folyó Szamos és az Öreg-Túr is vízi kalandokra csábít. Titkos tipp a Panyolához közeli homokföveny az ártéri rengeteg közepén – a pontos megközelítésről a helyiektől érdeklődjünk.

Kép

Kép: Páczai Tamás

Panyolán túl: hűvösebb időben felfedezhetjük Szatmárcseke híres, csónakos fejfás temetőjét, a máig működő túristvándi vízimalmot, a középkori templomokat (Tákos, Csaroda, Nagyar) gótikus freskókkal, fából ácsolt harangtornyokkal. Idén 15. alkalommal rendezik meg augusztus 6. és 8. között a PanyolaFesztet, rengeteg népzenei, világzenei koncerttel, kirándulásokkal, gasztroeseményekkel (panyolafeszt.hu).

Infó: Az Aktív Magyarország vonatkozó oldalain részletes túraútvonalakat, leírásokat találunk (aktivmagyarorszag.hu).

Mediterrán hangulat – Szeged

Június végén nyitott meg Szeged régi-új szabadstrandja, a Lapos Beach. A Belvárosi híd újszegedi oldalán található homokos partszakasz évekig elhanyagolt volt, és bár régóta terv volt a felújítása, idén végre a Tisza is úgy akarta, hogy nyugágyas, szalmanapernyős, koktélbáros plázs legyen Szeged belvárosában. A területet közművesítették, zuhanyzókat, öltözőket alakítottak ki, a biztonságról pedig vízimentők és kamerarendszer is gondoskodik. A Lapos látogatása ingyenes, viszont a nyug­ágyak használatáért 1000 forintos napidíjat kell fizetni. Az üzemeltetők hétköznaponként is szerveznek programokat, hétvégenként pedig rajzverseny várja a legkisebbeket, esténként koncertek és DJ-k a kicsit nagyobbakat, emellett színvonalas büfé és vízi koktélbár is található a területen.

Kép

Szeged - Kép: Páczai Tamás

A szegedi plázson túl: Ne essünk kétségbe, ha elered az eső! A Napfényfürdő Aquapolisban hatalmas beltéri csúszdákon csobbanhatunk a vízbe, az Anna fürdő pedig a törökfürdők világát idézi meg. A Kárász utca kávéházait, éttermeit érdemes felkeresni, a buliba vágyók pedig az egyetemi negyed szórakozóhelyeit látogathatják meg. A Szegedi Fűvészkert és a Móra Ferenc Múzeum kilátóiból csodálatos a kilátás a belvárosra, az állandó kiállítások mellett pedig egész nyáron látogatható egy, Sissi életét átfogóan bemutató, pazar kiállítás.

Infó: A Lapos aktuális programjait a ­laposbeach.hu oldalon keressük! Szeged hivatalos turisztikai portálján pedig rengeteg aktuális programot, szállást és kirándulástippeket találunk: szegedtourism.hu 

A cikk a Magyar Turisztikai Ügynökség szakmai támogatásával készült.

– Sokat énekelsz a babának?
– Rengeteget. Azt hiszem, néha már a szomszédok is fejből tudják a dallamokat és a szövegeket. Nagyon sokat énekeltem Kodályra hivatkozva már akkor is, amikor az anyaméhben volt. És beigazolódott az a tézis, hogyha egy zenét sokszor hall a magzat, akkor miután megszületik, ugyanattól a dallamtól megnyugszik. Nálunk legalábbis így volt.

– Vannak nagyon jó altatók, amik tényleg be is válnak?
– Azt nem mondanám, hogy a gyakorlatban is jól működnek (nevet), de mindenesetre nagyon sok altatót énekelek neki, és vannak köztük olyanok is, amiket az édesanyám is énekelt nekem annak idején.

– Az volt a terved, hogy Zeneakadémiai tanulmányaid befejeztével visszaköltözöl a Vajdaságba. Sikerült ezt megvalósítanod? 
– Miután végeztem a Zeneakadémián, azonnal Szegedre költöztem, ami azért volt érdekes választás, mert csupán annyi kötött a városhoz, hogy ott tanult a testvérem. De mivel egyszerre húzott a szívem az anyaországba és haza, a Délvidékre, Szeged jó választásnak tűnt, hiszen közel van Kupuszinához, a szülőfalumhoz. Hamarosan elkezdhettem tanítani a Dugonics András Piarista Gimnáziumban és a Szegedi Konzervatóriumban is. Friss diplomásként ezek nagyon szép lehetőségek voltak, mindkét intézményben népi éneket és népi ének kamarát tanítottam.

Azért is tudott jól működni a szegedi lét, mert nem sokkal később Szabadkán, az én alma mater konzervatóriumomban is felkínáltak egy óraadói lehetőséget, és szegedi lakosként azt is be tudtam vállalni. Gyerekkori álmom volt, hogy odahaza is kamatoztassam azt a tudást, amit az anyaországban megszerzek.

Négy éven át jártam Szegedről Szabadkára jogosítvány nélkül, jó sok időt töltöttem utazással és az országhatáron való várakozással, de mindennél többet ért, hogy taníthattam a középiskolás konzisokat Szabadkán, abban az iskolában, ahova én is jártam.

– Nyilván tudtad, hogyha a Zeneakadémia végeztével elhagyod a fővárost, kevesebb fellépésed lesz, és talán kikerülsz egy szűk, de nagyon aktív népzenész körből.
– Tisztában voltam vele, és ezzel együtt mondtam le Budapestről, mert nem tudtam volna ott elképzelni az életemet. Tudtam, hogy kevesebb lehetőségem lesz az előadóművészet terén vidéken, ráadásul pont akkor jöttem el Pestről, amikor még nagyon lobogtam, és nagyon sok lehetőségem volt. Vannak azért saját koncertjeim most is, sok zenésszel sikerült Szegeden is jó kapcsolatba kerülnöm, és hála Istennek Budapesten sem felejtették el a nevem, többször felléphetek ott is.

Kép

Csizmadia Anna

– Egy kész előadónak tűntél már annak idején a Pávában is. Mit tudtak még adni ehhez a Zeneakadémián?
– Tudtam, hogy egy kialakult éneklési stílussal megyek oda, mert én beleszülettem a népzenei létbe, úgy szívtam magamba, ahogy lélegeztem. Hozzánk jártak gyűjteni a gyűjtők, édesanyámat tartják a legfiatalabb énekes adatközlőnek a faluban. Ő tényleg az összes itteni dalt ismeri, én ezért borzasztó szerencsés helyzetben voltam. Sokáig azt sem tudtam, mi az, hogy népdal, csak azt, hogy ez a zene. Már hétéves koromban rengeteg dalt ismertem.

Nem féltett senki attól, hogy el fognak rontani a Zeneakadémián, és én sem féltettem magamat, mert úgy fogtam fel, hogy rengeteg dolog van, amit még meg kell tanulnom, és mindenből megpróbálom a jót magamba szívni.

Azt gondolom, hogy jókor voltam jó helyen: a legelső Felszállott a páva sok szempontból különleges volt. Én csak egy dologra kértem a jó Istent végig: hogy önmagam tudjak lenni abban a három percben, amíg a színpadon énekelek, és azt hiszem, ezt megadta. Nagyon nagy dobbantó volt nekem ez a verseny.

– Te, aki a kupuszinai dallamok között cseperedtél, mit tanultál más tájegységek népzenéjéből?
– Biztos, hogy gazdagabb vagyok azáltal, hogy nap mint nap más tájegységek zenéjével foglalkozhatok. Amit az elődeink lejegyeztek, és tálcán kínálnak nekünk, hatalmas ajándék az ősöktől, és emellett nem lenne szabad szó nélkül elmennünk. A diplomás népiének/népzene tanároknak az is a feladatuk, hogy népzenével fertőzzenek.

– Mindig is azt gondoltam, hogy kicsit az énektanárok lelkén szárad, hogy olyan kevés népdalt ismerünk. Mintha nem tudták volna elég nagy szívvel átadni ezeket.
– Egyszer két hónapot helyettesítettem egy gimnáziumban, és azt tűztem ki célomul, hogy bármilyen módon is, de meg akarom őket fertőzni a népzenével énekórán.

Nagy örömmel láttam, hogy ezek a tizenhat-tizenhét éves farmerdzsekis lányok a második, harmadik órán már somogyi nótákat énekeltek közösen.

Nekem ez akkora sikerélmény volt! Tele kell lenniük a tanároknak tűzzel, ne várjuk el a gyerektől, hogy szeresse a zenét, ha mi nem lobogunk, amikor ott vagyunk velük szemben a tanórán.

Kép

Csizmadia Anna

Persze el szoktam mesélni a tanítványaimnak azt is, hogy én tényleg egész gyerekkoromban azt hittem, hogy mindenki népdalokat énekel, és mindenki szereti ezt a műfajt. Aztán én is kipróbáltam más zenei irányzatokat, popot, rockot és még a jazzt is, és mindenki buzdított, hogy mennyire jól áll nekem, próbáljak meg efelé menni, hiszen ezeket a műfajokat sokkal több ember keresi. De valahogy engem egy életre levett a lábamról az a tisztaság, ami a népdalok szövegében tetten érhető: ahogy mondjuk a szerelmet ki tudják fejezni...

A tanítványaimmal is mindig elemezzük a népdal szövegeket. Engem kis koromtól soha nem a dallam fogott meg, hanem a szöveg, édesanyám is úgy tanított, hogy először a szöveget mondta el. Sokszor szavaltam is a népdalokat. Amiatt, hogy az én kis tömböm otthon, Kupuszinán tőle eltérő nemzetiségek között élt, gyerekkorom óta az átlagnál sokkal erősebben ragaszkodom a kultúrámhoz. Ez a helyzet ösztökélt arra, hogy sokkal fontosabbá váljon nekem az, amik vagyunk: a magyarságunk, a nyelvünk és a népzenénk. Életfeladatom a kultúra megtartása, megőrzése.

– Mesélj a te Kupuszinádról! Milyen hely ez a falu?
– Nagyon szeretek hazajárni. Amikor befordulok a kátyúkkal teli bekötőútra, a sok huppanó némiképp elterelhetné a figyelmemet a táj adta esztétikai élményről, de nem tudja. Tele vagyok szép emlékekkel, és ezek újraélése miatt szeretek annyira megérkezni a Kossuth Lajos utcába, belépni a szülői ház ajtaján. A szüleim is ebben az utcában nőttek fel, és azóta is itt élnek. Egyszer megkérdeztem tőlük, nem szűk-e nekik ez az utca, de azt mondták, hogy egyáltalán nem.

Kupuszina egy szláv tengerben elhelyezkedő palóc falu. A délvidéken nincs is más palóc település, ez a mi falunk fő különlegessége. 1751-ben telepített ide Mária Terézia százötven felvidéki családot Nyitra vármegye, Nagyhind községéből, amikor a török hódoltság után a kiüresedett vidékeket kellett benépesíteni. Ami szinte csoda számba megy viszont, hogy a mai napig meg tudtuk őrizni a tájnyelvünket. Egy ilyen kicsi közösségnek sokkal könnyebb lenne asszimilálódni, mint a saját kultúrájához ragaszkodni és azt megtartani, de az az érdekes, hogy közülünk nem sokan választották ezt az utat, szinte senki.

– Sok határon túli magyar mindennapjainak része volt vagy most is az, hogy konfliktusokba keveredik azért, mert magyarul beszél. A titeket körülvevő szerbek hogy viszonyulnak hozzátok?

– A faluban szinte mindenki mezőgazdasággal, gyümölcsészettel, zöldségtermesztéssel foglalkozik. A szüleim is szerb ajkú embereknek adják el a portékáikat.

Valahogy emiatt a szerbek részéről kialakult egyfajta tisztelet a magyarok felé, hiszen ők látták el őket az oly fontos zöldség- és gyümölcsfélékkel. Errefelé én sose éreztem ellentétet szerbek és magyarok között. De kétségkívül olyan közösségben szocializálódtam, ahol mások kultúráját is volt alkalmunk megismerni, és azt hiszem, ettől csak több lettem. Fontosnak tartom, hogy próbáljuk meg észrevenni és felfedezni azoknak a kultúráknak, közösségeknek az előnyeit, akikkel együtt kell élnünk, mert azok a mi előnyünkre is válhatnak. Így próbáltam én példát venni a szerbekről, akiket nagyon összetartó népnek tartok.

Kép

Csizmadia Anna

– Volt olyan a kisebbségi létből fakadó batyud, amit le kellett raknod?
– Mindig volt bennem egy erős megfelelési vágy. Amikor Szabadkára kerültem, nem voltam benne biztos, hogy elég leszek oda, mivel én egy kis faluból származom. Később Pesten, abban a nyüzsgő központban is nyomasztott, hogy határontúli magyarként meg fogok-e tudni felelni. Sokszor emiatt nem is tudtam annyira kiteljesedni, mint amennyire szerettem volna. Ma már persze azt gondolom, ez butaság volt, mert olyan sokfélék vagyunk, sokfelől jöttünk, és én is simán megfeleltem. Viszont a kincseket, amiket a kisebbségi lét adott, soha nem akarom elfelejteni. Ez a lét magával hozza az alázatot. Én határon túli magyarként művész vagyok az anyaországban – számomra már ez sem természetes. Annyira nagy volt itt Kupuszinán a minket körülvevő más nemzetiségű népek nyomása, hogy azt, hogy magyarul éneklek és imádkozom mind a mai napig, nem természetes dologként élem meg. A kisebbségi lét megtanított a sajátomhoz való ragaszkodásra, de arra is, hogy a sajátomat alázatosan képviseljem, ne emeljem a nagy tömb fölé.

– Arrafelé is jellemző a fiatalok elvándorlása?

– Az elmúlt tíz évben nagyon aktív volt a kivándorlás a magyar ajkú falvakból, az én falumban is felére csökkent a lélekszám. Sokan elmennek vendégmunkásként dolgozni Németországba.

Fájó szívvel itt hagyják a házukat, a traktort, a szántóföldet és a viseletüket a jobb megélhetés reményében. Viszont az a maréknyi ember, aki itt marad, őrzi a hagyományokat, anyukám népdalköre is több tagot számlál, mint valaha. Lesz utánpótlás a hagyományőrzés terén, vannak nagyon erős magyar ajkú falvak, ahol többszáz gyerek foglalkozik ma is népzenével, néptánccal.

– Ahogy hallgattalak, azt éreztem, hogy egy ilyen közösséghez való tartozás szinte olyan erős bástyát ad az embernek, mint az Istenhit.
– A közösségem is egy megtartó erő, nagyon jó valahova tartozni, nem csak lebegni a semmiben. Tudom, hogy honnan jöttem, és hogy kik voltak az őseim. Hányan nem tudják, hogy kiktől származnak, és azáltal, hogy én tudom, csak több vagyok. Szeretném, ha majd az én gyerekeim is tudnák, hogy mit hagytak ránk az őseink. Én az 1800-as évek elejéig visszamenőleg ismerem név szerint a felmenőimet, és konkrét történeteket tudok még az ükszüleimről is. Ebben nagy erő rejlik.

Antoine de Saint-Exupéry 1900-ban Lyonban született egy nemesi család gyermekeként. Édesapja korai halála után édesanyjára hárult az öt gyermek felnevelése. Ehhez segítséget anyjuk nővére nyújtott, aki vidéki kastélyában gyakran látta őket vendégül. A nagy hársak árnyékában felhőtlen és boldog nyarakat töltöttek a testvérek. Az író így emlékezett vissza ezekre az időkre. „A gyermekkoromból jöttem, úgy, ahogyan egy országból jön az ember. Szinte kétlem, hogy éltem egyáltalán a gyermekkorom óta.”

A tudásra szomjas kisfiú a humán és a természettudományok iránt egyaránt érdeklődött. Testvéreivel gyakran játszott színházasat. Tizennégy évesen első díjat nyert egy országos irodalmi pályázaton, azonban már ekkor a repülés szerelmese volt. Szárnyakat szerelt a biciklijére, és elhatározta, hogy egy nap pilóta lesz.

Huszonhat éves korában álma valóra vált. Eltűnt, lezuhant gépek felkutatásával foglalkozott. Sok pilótatársa köszönhette neki az életét. Alig harmincévesen kinevezték az Aeroposta Argentina légitársaság igazgatójává. Repülőgépével bejárta az egész világot. A kihívásokat bátran vállalta – annak ellenére, hogy többször szenvedett súlyos balesetet.

Először 1935-ben a Líbiai-sivatag fölött zuhant le navigátorával. Napokig élelem és víz nélkül tengődtek. Már hallucinációk gyötörték őket, amikor egy beduin rájuk talált.

Három évvel később pedig Guatemala fölött hibásodott meg a gépe. Csodával határos módon ismét megmenekült. Sohasem hagyta abba a repülést, ahogyan az írást sem.

Akik csak A kis herceg című művét ismerik, ifjúsági írónak tartják. Pedig a könyveit felnőtteknek írta. Műveit a humánum, a másik ember iránt érzett felelősség, a természet tisztelete hatja át. A déli futárgép, az Éjszakai repülés, Az ember földje mind olvasmányosan megírt mély gondolatfüzérek. A két utóbbit rangos irodalmi díjjal is jutalmazták hazájában. Saint-Exupéry legkevésbé ismert műve a Citadella, amely csak a szerző halála után jelent meg.  Ez egy nehezebben befogadható, mégis gyönyörű könyv, szinte már bibliai nyelvezettel, istenkeresésről, feladatról, alázatról szól. Példázatai közül talán a leginkább megrendítő az, amelyikben a fejedelem felmegy a hegyre, hogy kérdéseire választ kapjon az Istentől. Válasz helyett azonban csak a fekete gránittömb mered elé. A fán ülő holló is hallgat, pedig az uralkodó már vele is beérné. Ekkor érti meg, hogy az imádság gyakorlása a hallgatás gyakorlása. És hogy: „Ott kezdődik a szeretet, ahol már nincs ajándék, amire számíthatunk.”

Kép

Antoine de Saint-Exupéry feleségével

Saint-Exupéry legnépszerűbb és világszerte ismert könyvét, A kis herceget a barátjának ajánlotta, de feleségének, Consuelónak szánta ajándékul. A salvadori, különleges szépségű nővel kötött házassága viharos volt, de erős kötelék fűzte őket össze.

A sokszor hűtlen és folyton úton lévő férj ezzel a könyvecskével kívánta biztosítani szeszélyes természetű és gyönyörű asszonyát arról, hogy az „ötezer rózsa” közül ő a legfontosabb.

Érdekesség, hogy Consuelo szülőföldjét működő tűzhányók szabdalják. A kis herceg egyik vulkánját valószínűleg az Isalco nevű ihlette, amit az író maga is látott kitörni.

Antoine, vagy ahogyan barátai hívták „Tonio” jókedélyű, az élet örömeit nem megvető férfi volt. Bár ismerte a reményvesztettség és a csalódottság kínjait is.

Naplói és levelei tanúsága szerint a halála előtti időszakban is válságban volt, beteg volt a lelke.

Egyik, ma már aggastyánkorú unokaöccse, François d'Agay azonban így emlékezett vissza rá: „Értett a gyerekek nyelvén. Kisfiúként azt hittem, az a természetes, hogy mindenkinek van egy pilóta nagybátyja. Egyszer, amikor látogatóba jött hozzánk, szinte ablakmagasságig ereszkedve kétszer is tett egy tiszteletkört a házunk körül. Ujjongva vártam. Akkor még hittem, egyszer majd repülhetek vele.” Erre azonban sohasem került sor.

Felettesei féltették a háborús bevetésekhez már túlkoros és nem egészséges pilótát. Ezért csak nyolc felszállási engedélyt adtak neki. A nyolcadikkal indult el arra a légi felderítésre 1944. július 31-én, amelyikről már sohasem tért vissza. Gépének roncsaira és ezüst karkötőjére, amelybe a saját, a felesége, valamint a kiadójának a neve volt belevésve, mintegy hatvan évvel később akadtak rá a tengerben. Igaz, eltűnése után néhány nappal a helyiek egy francia egyenruhát viselő férfi holttestére bukkantak. Sokan azonban ma is kételkednek abban, hogy akkor őt találták meg.

A szívünknek kedves íróra és pilótára ma is jólesik úgy gondolni, mint aki nem halt meg. Csak elrepült és visszatért a bolygójára, akár képzeletbeli barátja, az aranyhajú kisfiú.

A javasasszonyok és orvosnők közt évezredeken át nehéz lett volna különbséget tenni. Bábák kezdettől működtek a görög-római világban. Szókratész viszont, aki maga is bába fia volt, már nemcsak bábákról, hanem „orvos-lelkületű” nőkről is írt. A görögök külön névvel illeték a bábát (maia) és az orvosnőt (akesztorisz vagy iatrosz). A bábák munkaköre sem tisztázott egyértelműen: Szóránosz (1. sz.), az ókor legnevesebb nőgyógyászati szerzője például megemlíti, hogy a nők többsége bábákkal kezelteti nőgyógyászati és egyéb testi panaszait is. Galénosz (2. sz.), az ókor legnagyobb orvosa, maga is felkért egy különösen képzett bábát, hogy betegén érvágást végezzen. Plinius (1. sz.) pedig tanúsítja, hogy a korabeli római bábák fejfájástól veszettségig és lázig mi mindent kezeltek.

Az antik orvosnők közül a legnagyobb elismerést Antiokhisz, Diodótosz lánya érdemelte ki, akinek a tiszteletére Tlósz városának tanácsa még életében szobrot állított.

Az ókori orvosnőképzésről nem sokat tudunk, ám annyi bizonyos, hogy sok helyen a tudományos képzésben nők nem vehettek részt. Hüginosz írja egyik történetében, hogy az athéni Agnodiké (Kr.e. 4. sz.) férfinak öltözve tanulta ki és gyakorolta az orvosi mesterséget, amíg le nem bukott. Ekkor bíróság elé állították, ám az athéni asszonyok olyan eredményesen tüntettek mellette, hogy a tanács attól fogva a nőknek is engedélyezte az orvostan hallgatását.

Az intézményes orvosképzés a 12–13. században az itáliai Salernóban indult, és eleinte az egyetemet nők is bizonyosan látogathatták. Ott tanult például Rebecca Guarna, A lázfajták, A vizelet és Az embrió című tanulmányok tudós szerzője, aki zsidó nő volt. A közeli Szicíliában Virdimura, egy cataniai zsidó orvos felesége vizsgázott sikerrel a királyi orvosbizottság előtt, és kapott 1376-ban működési engedélyt. Orvosok feleségei, lányai vagy egyéb nőrokonai gyakran működtek orvosként a középkorban: 1404-ben éppen a magyar származású Durazzói László herceg adott működési engedélyt Philippo di Pastino doktor unokahúgának.

Noha a doktornők aránya a középkorban igen csekély volt – Salerno orvosi iskolájában a 14. században körülbelül 3000 férfi, ám mindössze 18 nő végzett –, jelenlétük mégis folyamatos és bizonyítható maradt.

Salernóban a 11. században akadt egy orvosnő, Trotula, aki olyan eredményesen gyógyított, hogy jutalmul egyetemi tanárrá is kinevezték. Tehetségét bizonyítja, hogy ma is akadnak, akik egyszerűen tagadják, hogy nő lett volna. Trotula gyógyszerészeti, nőgyógyászati művei csak töredékesen maradtak ránk, ám ezek is nagy tudásról tanúskodnak. A középkor neves itáliai orvosnői közül említésre érdemes még a szépséges Constanza Calenda, a tudós Adelmate hercegnő vagy a zsidó Maestra Antonia is.

A 13. századtól Európa egyetemi orvosi karain is tanultak nők. Ezt onnan tudjuk, hogy 1220-ban Párizsból kitiltották őket – márpedig ha ez megtörtént, akkor korábban jelen kellett lenniük.

Meg kell emlékeznünk a gyógyító apácarendekben, ispotályokban tevékenykedő orvosnőkről is: közülük a leghíresebb a zseniális Hildegardis von Bingen (1108–1182) apátnő, nagyszerű gyógyszerkönyvek, elméleti és terápiás munkák – és mindemellett látomásos költemények és irodalmi-teológiai munkák – szerzője, akinek számos műve olvasható magyarul is.

Döntő fordulatot hozott IV. Sixtus pápa 1478-ban kibocsátott rendelete, amely férfiaknak és nőknek egyaránt megtiltotta az engedély, vagyis a diploma nélküli gyógyítást. Mivel a diplomákat a férfi orvosok által irányított egyetemek adták ki, így lehetőségük volt megtagadni az orvosi végzettséget a nőktől, akik diploma híján nem praktizálhattak. A nők kiszorításában az orvosi pályáról az előítéletek mellett nyilván a kenyéririgység és a céhszellem is közrejátszott. Párizsban 1484-ban a sebészek özvegyei kivételével minden nőt eltiltottak a sebészi mesterség gyakorlásától. Bizonyos egyetemekre „asszonyállat” súlyos büntetés terhe mellett be sem léphetett. A 15–16. században a nők előtt minden európai orvosegyetem kapui bezárultak.

Még a 15. században, Krakkóban történt, hogy egy leány, az ókori Agnodiké példájára, fiúnak öltözve próbált orvostant tanulni, de leleplezték, és ha – a legenda szerint – egy fiatal orvos belé nem szeret, és feleségül nem veszi, bizony hóhér kezére jut.

Az egyetem urai előtt a tudományos teljesítmény sem számított: a spanyol Luisa Oliva Sabuco annak ellenére, hogy 1587-ben színvonalas orvosi tárgyú könyvet adott ki – amely az alkalmazott pszichológia előfutárának tekinthető –, nemcsak hogy nem tehette be a lábát a salamancai egyetemre, még könyvét is apja munkájának tartották a kortársak.

A gyógyító asszonyok azonban hivatalos végzettség nélkül is kezelték a környezetükben élő betegeket, több típusuk is ismert ebből a korból. Az első a gazdag nemesasszony, aki háza népét kezelgette legjobb tudása szerint, mint a magyar Bethlen Kata vagy Zay Anna. A másik az orvosfeleség: a neves sebész, Fabricius Hildanus említette egy magánlevelében, hogy felesége 1629-ben, Bernben milyen eredményes műtétet végzett egy fiún. A harmadik fajta gyógyító asszony volt a bába. A magas szintű bábaképzés ugyanis néhány helyen nyitva állt a nők előtt, így a 17. században a francia Louise Bourgeois (a francia királyi ház és főúri családok szülésznője) vagy a német Justine Dietrich népszerű szülészeti könyveket is kiadtak. A negyedik és leggyakoribb típus pedig a javasasszony, aki egy kisebb népcsoport igényeinek megfelelően, változó színvonalon, sokszor vajákolással, de olcsón gyógyított.

Az egyetemek tehát a 19. század végéig zárva maradtak a nők előtt, egy-két kivételes esettől eltekintve. Anna Morandi Manzolini (1714–1774) a bolognai egyetem anatómiai professzorához ment férjhez, és ő maga is – boncolások segítségével – képzett anatómussá vált. Világhírre tett szert szobrászi szépségű és nagyon precíz anatómiai viaszmodelljei által. Férjével együtt, majd férje halála után egyedül is anatómiát tanított orvostanhallgatóknak a bolognai egyetemen, így valószínűleg ő volt az első nő, aki egy orvosi tantárgy egyetemi tanára lett. Német nyelvterületen Dorothea Erxleben Halléban, 1754-ben csak II. Frigyes porosz király személyes engedélyével szerezhetett orvosi doktorátust, ám sehol nem kapott praxisjogot. Őt követte 1819-ben Giessenben Regina Josepha Henning szülészorvos, aki csak függöny mögött vehetett részt az egyetemi előadásokon, majd a harmadik német orvosnő az 1847-ben Giessenben doktorált Theresa Frei Müller lett: az utóbbi kettő szülészetből szerezte fokozatát. 

Az első angol (ám Amerikában működő) orvosnő, Elizabeth Blacwell (1821–1910) 1849-es diplomamunkáját a tífuszról írta. A női egyenjogúsági küzdelmek eredményeképpen 1864-ben egy bátor orosz hajadon, Marija Alexandra Knyazsmina Zürichben felvételt nyert az orvosegyetemre. Ezzel végképpen megtört a jég. A svájci egyetemek ezután sorra vettek föl női orvostanhallgatókat. Az első orosz orvosnő mégsem ő, hanem Nagyezsda Prokofjevna Szuszlova (1843–1918) lett, aki 1867-ben szerezte meg orvosdoktori címét. Az Osztrák-Magyar Monarchiában az orvosi karok csak 1895-től nyíltak meg a nők előtt. Az első osztrák diplomás orvosnő, aki a bécsi egyetemen végzett, Gabriele Possanner volt.

A bécsi egyetem orvoskarára 1895 és 1920 között összesen 454 nő iratkozott be, akiknek majdnem egyötöde Magyarországról érkezett.

A 19. század végétől – nemzetközi példák nyomán, ám heves sajtóviták és társadalmi csoportok ellenállása közepette, Wlassics Gyula közoktatási miniszter hatékony közreműködésével – hazánkban is engedélyezték a nők orvosi képzését. 1895-ben megjelent az a rendelet, amely a nők számára a bölcsészeti, gyógyszerészeti és orvosi egyetemi képzést lehetővé tette. 1897-ben ünnepélyes külsőségek közt honosították Hugonnai Vilma, az első magyar orvosnő Svájcban szerzett diplomáját. Az első itthon végzett orvosnő, Steinberger Sarolta (1875–1966) 1900-ban kapta meg orvosi oklevelét (egyébként kiváló orvostörténész is volt). A pesti egyetemen azonban csak 1910 után emelkedett 5% fölé a női hallgatók aránya. 1896 és 1918. december 1. között összesen 249 nő doktorált az orvosi karon, ám ebből száz doktorátus az utolsó három évre esett.

Ebben az időszakban az orvosnők előtt inkább csak a fogorvosi, gyermekorvosi, nőgyógyászi, bőrgyógyászi, elmeorvosi szakmák álltak nyitva, a konzervatív férfi professzori kar pedig egyetemre bejutásukat, sőt, tanulmányaikat is ott akadályozta, ahol tudta. A medikák száma az I. világháborúban ugrott csak meg jelentősen, 11%-ra, mivel a férfiak ekkoriban a fronton teljesítettek szolgálatot, így a hátországban a nők munkájára is szükség volt. Az első sebésznők is ebben az időben szerezték diplomájukat. A Károlyi-kormány 1918. december 17-én rendeletben tovább liberalizálta a nők egyetemi képzését, ám 1919. aug. 26-án – mivel az elcsatolt területekről beáramló orvostömeg és a frontról visszatérő orvostanhallgató-tömeg miatt orvosfelesleg alakult ki az országban – e rendeletet visszavonták, sőt, nemcsak a zsidókra, hanem a nőkre vonatkozóan is zárt számot (numerus clausus-t, sőt eleinte numerus nullust) vezettek be. E rendeletet csak Klebelsberg Kuno miniszter módosította, 1926. augusztus 6-án. (Az eközben eltelt időben a magyar medikák zömmel Bécsben vagy Olaszországban szereztek diplomát.)

Az orvosnők társadalmi elismertségének jelentős lépéseként értékelhető, hogy 1927. március 9-én megalakult a Magyar Orvosnők Országos Egyesülete, amely egyben érdekképviselet szerepét is betöltötte.

1945 után a nők egyre nagyobb számban vettek részt az orvosképzésben. Az 1970-es évekre minden hazai orvosegyetemen többségbe kerültek a medikák, és néhány szakma (gyermekgyógyász, radiológus, szemész, laboratóriumi orvos, bőrgyógyász, sőt, az utóbbi időben a patológusi és az altatóorvosi szakma is) szinte teljesen elnőiesedett, de a nők számaránya más szakmákban is (például fogorvos, pszichiáter, belgyógyász) messze meghaladja a férfiakét.

– Miért döntöttetek úgy, hogy magatok mögött hagyjátok a kozmopolita életmódot?
– Évekkel ezelőtt belekerültem egy adósságspirálba. Fogadtam ügyvédet, jártam a bíróságra, de végül mégis elárverezték a lakásom, a tartozásom pedig a mai napig fizetem. Hosszú ideig harcoltam, de jött egy pont, amikor azt mondtam, belefáradtam. Lakást kellett találnom sürgősen, ami a kislányommal és három kutyával nem volt könnyű. Közben megismertem a páromat, Norbertet, aki mindenben támogatott, biztatott. Nem volt kérdés, hogy összeköltözünk. Itt, Kevélyen találtunk otthonra, a földet béreltük – és béreljük a mai napig –, eleinte innen jártunk be dolgozni a városba.

– Gyakorlatilag újrakezdted az életed. Nem lehetett könnyű.
– Igen, de azért előtte sem volt egy tündérmese az életem. A költözés és az adósság csak egy újabb feladat volt, amit meg kellett oldanom. Azelőtt évente költözködtem, és amikor a lányom négyéves lett, akkor is a semmiből építettem fel újra önmagam és az életünket. Azt megtanultam, hogy ne bízzak meg senkiben, illetve hogy csak magamra számíthatok. Meg persze a páromra, akit jutalmul kaptam a sorstól életem második felére, és aki elviseli az olaszos temperamentumomat. Mi ketten vagyunk egyek.

– Hogyan telnek a mindennapjaitok itt, Kevélyen, a nyugalom szigetén?
– Itt februártól késő őszig, reggeltől estig mindig van valami tennivaló. Nyáron hétköznap délelőttönként sokat vagyunk a kertben, gyomlálunk, kötözünk, ültetünk, locsolunk. Tavasszal magot vetünk és palántát nevelünk. Szerdánként egy irodaház kertjét tartjuk karban, de megesik, hogy ilyenkor szállítanunk is kell árut Pestre. Ha hazaérünk, locsolunk, vagy előkészülünk a csütörtöki és a pénteki piacozásra.

Kép

Szombaton a házunknál árulunk, egyedül a vasárnapjaink szoktak lazábbak lenni. Ilyenkor általában házi tésztát készítek vagy megpucolom a fürjtojásainkat.

– Említetted, hogy eleinte még felutaztatok Pestre dolgozni. Hogyan vált a saját örömötökre végzett kertgazdálkodás és fölművelés végül főállássá?
– Két éve élünk őstermelésből, és mindent, amit itt látsz, önerőből, állami támogatás nélkül teremtettük meg. Először csak magunknak termeltünk paradicsomot és paprikát, aztán a dolognak híre ment, és szomszédok, ismerősök, barátok jöttek kóstolni, vásárolni tőlünk. Ahogy nőttek a vásárlói igények, úgy növeltük a földterületünket és szélesítettük a kínálatunkat. Termesztünk többek között karfiolt, négyféle burgonyát, salátát, tökféléket, uborkát és hüvelyeseket, de törekszünk arra is, hogy minden évben valami különlegessel rukkoljunk elő. Az elmúlt években már nagyjából kitapasztaltuk, hogy mi az, ami az adott területen jól terem, és mi az, ami nem.

– Eleve jártasak voltatok a gazdálkodásban és a földművelésben, vagy idő közben tanultátok meg azt, amire szükség van ehhez?
– A párom vidékről származik, a nagyapjától sok dolgot ellesett, de egyébként mindennek utánaolvas, előszeretettel épít kapcsolatokat. Én korábban panellakásban éltem, zöldséget legfeljebb a zöldségesnél láttam. Itt, menet közben tanultam bele ebbe az egészbe. A párom mindig mutatta, mit hogyan kell csinálni.

Kép

– Gyümölcsöt is termesztetek?
– Arra már egyáltalán nem lenne időnk. Van viszont finom fodros kel, mángold és ampolnás chili. Idővel elkezdtünk fűszerekkel is kísérletezni: tavaly lett gombalevél, citromos és ánizsos bazsalikom, idén lesz olíva, menta, négyféle oregánó, nyolcféle kakukkfű. Házi tésztát is készítek eladásra, így lettek csirkéink, a párom pedig vett fürjeket.

A tojásaikat megfőzzük, pácoljuk, füstöljük és ízesítjük. A chilis-fokhagymás ízűt például nagyon szeretik a vásárlók.

Ügyelünk arra, hogy a fürjeknek pihenőjük is legyen, a tyúkok szabadon is lehessenek, és mivel fontos a termékeink minősége, szelíd módszerrel termelünk. Nem megerőszakoljuk a természetet, hanem együtt élünk vele.

– Mit ad ez az életmód? És milyen áldozatokat követel?
– Elsősorban nyugalmat. Az itteni élet és teendők fitten tartanak, igaz, ki vagyunk szolgáltatva az időjárásnak, hajnalban kell kelni az állatok miatt, és nincs időnk szabadságra menni, sőt, néha még magunknak főzni se, de már nem is tudnánk elképzelni, hogy mást csináljunk. Örömmel tölt el bennünket, amikor egy pici magot elültetünk, és követhetjük a fejlődését, végül pedig látjuk a boldog és elégedett vevőt is. Idővel saját tanyát szeretnénk. Meglátjuk, mit hoz az élet.

Ennek az írásnak azonban nem célja e páratlanul gazdag élsportolói karrier bemutatása, azt a szerző meghagyja szakavatott kollégáinak. Az emberről szeretnék most írni, róla, aki soha nem szerette a reflektorfényt, és aki nem az Instagram-generáció tagja. Nem hiszem, hogy influenszerként szeretett volna hatni bárkire is.  Mégis nagy hatást tett akár azóta már vissza is vonult hajdani úszótársakra: az Európa-bajnok Bernek-Mutina Ágnes szobájának falát is a fiatal Cseh László posztere díszítette. Nem ikonnak született, mégis azzá vált. Nem az a fajta tehetség, aki olyan fölénnyel veri a mezőnyt, hogy nem lehet tőle elvenni a címeket, hanem olyan sportoló, aki precízen, az úszás iránti végtelen szeretettel tökéletesíti azt, amiben már így is az egyik legjobb a világon. Hát ki gondolta volna, hogy még az utolsó úszása után is az időeredményei miatt lesz elégedetlen?  Hányszor láttuk szinte ugyanazt: Laci úszik, jól úszik, de önmagát nagyon szigorúan értékeli, többet vár el, és körülbelül tíz éven át mindig arra utal finoman, hogy nem volt elég az önbizalom, több hit kellett volna. Most az egyik interjúban megjegyzi: nagyon sokat fejlődött a személyisége, most már jobban tudja értékelni az eredményeit.  

De nem tagadja, ahhoz még idő kell, hogy úgy tudjon magára nézni, ahogy mi nézünk rá.  

Mondjuk sportolói sorsa sem volt egyszerű, párhuzamos karriert futni minden idők egyik legnagyobb úszójával, Michael Phelps-szel nagy pech is lehetne, csakhogy Laci nem az a fajta sportember, aki ezt így éli meg. Ahogy interjúkban rendszeresen elmondta: minden alkalommal úgy ugrott be a medencébe, hogy talán most utoléri az aranyérem-halmozó amerikait. Kétségtelen, hogy a sporttörténelem egyik legkülönlegesebb pillanata volt, amikor az egymást űző versenytársak, Michael Phelps, Chad le Clos és Cseh László együtt csaptak a célba Rióban, és így, hárman álltak fel a dobogó második fokára.  

Mit fogok még mindenképp elmesélni a gyerekeimnek Cseh Lászlóról?

Azt, amikor 2014-ben edzőt váltott, és leírták őt, mondván, biztos már csak levezet, és ez az edzőcsere csak ürügy, ő mégis a lehető legkeményebben dolgozva élete legjobb eredményeire volt képes akkor, amikor már a kortársai, a barátai sorra visszavonultak. Biztos neki is sokszor eszébe jutott, amikor fél 5-kor csörgött a vekker, hogy talán jobb lenne pihenni annyi világ- és Európa-bajnoki cím és olimpiai érem után. Ugyanakkor el tudom képzelni azt is, hogy Lacinak egészen sokáig egyáltalán nem voltak ilyen gondolatai, mert annyira szereti azt, amit csinál.   

Kép

Kép: MTI/Kovács Tamás

Azt, hogy bár nagyon sokat gondolkozott rajta, hogy elinduljon-e pályafutása ötödik olimpiáján, nem dőlt hátra, amikor egy évvel elhalasztották az ötkarikás játékokat, holott mindenki megértette volna, hogy 34 évesen már nincs egy éve erre a várakozásra, már nem bírja, nem várja ki az uszodában a 2021-et. Bár nem úszott igazán jó időket, továbbra is mindennap lejárt edzeni, és reménykedett egy méltó búcsúban. Bár Sós Csaba, az úszók szövetségi kapitány kellően finom és érzékeny ember, Lacival kapcsolatban – úgy gondolom – hibázott, amikor az olimpia előtt néhány héttel ország-világ előtt kijelentette, hogy Cseh László olimpiai részvétele még nem biztos. Minden attól függ, hogy úszik majd a budapesti Eb-n – nyilatkozta. Laci ritkán mond ilyet, de ekkor kifejezte, hogy ez mennyire nem esett jól neki.  

Egy fél ország érezte úgy akkor, nem kérdés, hogy látni akarja még egyszer ezt a klasszist országunk színeiben az olimpián, akkor is, ha a 40. helyen végez majd. De szó sincs itt 40. helyről!  

Egy olyan versenyszámban, ahol az átlagéletkor a döntőben 24,5 év volt, és ahol a Laci utáni legidősebb úszók mindössze 27 évesek voltak, ő 35 évesen a hetedik helyen végzett. Ha nem borotválná le minden nagy versenyre a haját (nem bírja elviselni az úszósapkát), akkor látnánk, hogy a húsz év nem múlt el nyomtalanul, már ősz az a halánték.  Mire Laci frissen borotvált haja visszanő, már szerető családja körében lehet, és bár biztosan nem fogja magát ünnepelni, talán lassan felfogja és személyisége legmélyebb rétegeibe dolgozza, hogy mi mindent tett le az asztalra. Hogy mekkora példakép volt, hogy mennyien öleltük volna meg, amikor egy-egy rosszabbul sikerült verseny után önbizalomhiányra panaszkodott, és el volt keseredve. Aztán újra felállt, elemezte magát, megtalálta a megoldást, és nyert. És ami a legfontosabb: láttuk, hogy boldog.  

Csak remélni tudom, hogy Cseh László nem fogja az uszodát sok előző nagy úszólegendánkhoz hasonlóan egy életre kerülni, mert azzal a tapasztalattal, ami neki van, biztosan tudná gazdagítani az úszósportot. Ha neki nem is jött össze az olimpiai bajnoki cím, hátha egyszer majd egy tanítványa elsőként, neki, Laci bá’-nak köszöni meg, hogy idáig eljutott. Legyen így!  

Cseh László a 200 méter vegyes pénteki döntőjében elért hetedik hellyel fejezte be úszópályafutását a tokiói olimpián. A 35 éves magyar versenyző - aki ebben a számban 2008-ban Pekingben ezüst-, 2012-ben Londonban bronzérmes volt - ugyanazt a taktikát választotta, mint az elődöntőben, azaz erősen kezdett pillangón és háton, így féltávnál második volt, de mellen visszaesett a hetedik helyre, mivel a lábtempóját egy kisebb sérülés hátráltatja. Az utolsó 50 méteren mindent kiadva magából úszott, maga mögött tartotta új-zélandi riválisát, és végül 1:57.68 perccel csapott a célba. "Ébredés után elérzékenyültem, jó értelemben megérintett, hogy utoljára ugrom medencébe. Jól éreztem magam, de azt sajnálom, hogy nem lett jobb az időm. Annak azért örülök, hogy javítottam egy helyet, elvégre nyolcadikként jutottam be" - értékelte az úszását a legendás magyar sportoló, akinek még a győztes kínai Vang Sun is gratulált az utolsó versenye után. A mostani játékok egyik magyar zászlóvivője ötödik olimpiáján szerepelt, tizedik egyéni döntőjét úszta, kiemelkedő pályafutását pedig többek között két világbajnoki cím és hat ötkarikás érem fémjelzi.
Forrás: MTI

– „A Tescónál mindenkit szívesen látunk” – Milyen értékeket, célokat rejt ez a mondat?
– 2019-ben és 2020-ban ennek az értéknek a jegyében írtuk alá a Sokszínűségi Kartát, amelynek lényege az a törekvés, hogy működésünk és vállalati kultúránk tükrözze az általunk kiszolgált közösségek és vásárlók sokszínűségét.

A Tescónál 11 ezer, 21 különböző nemzetiséghez tartozó munkatársunk van, nők, férfiak, fiatalok, idősek, megváltozott munkaképességűek egyaránt. Hisszük, hogy a siker kulcsa kollégáinkban rejlik, és tisztában vagyunk vele, hogy munkatársaink változatos háttere és tapasztalata olyan érték, amelynek segítségével más és más szempontból tudjuk vásárlóink számára a legtöbbet nyújtani.

A sokszínűségnek ugyanakkor vannak láthatatlan jegyei – például ha valaki egyedülálló, esetleg tartós betegséggel küzd –, amelyek ugyanúgy hozzánk tartoznak, mint a látható különbségek. Ez a jelmondat azt is jelenti, hogy elfogadjuk egymást ezekkel a látható és láthatatlan különbségeinkkel együtt. Évről évre készítünk hangulatfelmérést, amelynek részeként megkérdezzük a kollégáinkat, mennyire lehetnek nálunk önmaguk. 82%-uk vallja, hogy nem kell előítéletektől tartania.

A most elkészült Sokszínűségi Jelentésünket fontos mérföldkőnek tartjuk és reméljük, hogy ezzel elindítunk egy olyan kezdeményezést, amely sok más vállalat számára is követendő példa lesz.

„A Tesco egy nagy család, folyamatosan támogat az élet minden területén. Van egy kislányom, és a vállalatnak köszönhetően rugalmasan tudom beosztani az időmet, ami az egészséges életmód kialakításában és a karrierem építésében is segít.”
Kiss-Farkas Renáta műszakvezető, Celldömölk

– Miben látják a sokszínűség valódi értékét?
– Számos kutatás igazolja, hogy a sokszínűség hozzájárul az eredményesebb működéshez. A Deloitte által publikált tanulmány szerint a befogadó kultúrájú szervezetek háromszor nagyobb valószínűséggel teljesítenek jól, hatszor nagyobb eséllyel kezdeményezők és innovatívak, és nyolcszor nagyobb valószínűséggel érnek el jobb üzleti eredményeket. A Tesco mindennapjaiból a legjobb példát azok az áruházaink jelentik, amelyek romák által nagy számban lakott településeken működnek, és ahol mégsem okoz problémát, hogy egy munkahelyen belül roma és nem roma együtt dolgozik. De említhetném azt is, hogy mennyire széles skálán mozog munkatársaink életkora. A Tescónál öt generáció, 18 és 77 év között minden korosztály képviselteti magát. Ráadásul kollégáink több mint 50 százaléka 10 évnél régebben van a cégnél.

Második éve rendezzük meg sokszínűségi programjainkat is. Idén négy nap alatt 18 előadásunk volt, közel háromezres nézettséggel, zárt Facebook-csoportban megosztott tartalmakkal, az igazgatói menopauza coming-outtól kezdve a cigányság kihívásaival kapcsolatos beszélgetésekig.

A következő nagy lépés Sokszínűségi Jelentésünk ismétlése lesz évről évre transzparens adatokkal, amely még inkább arra sarkall majd bennünket, hogy fejlődjünk.

– A Tesco Magyarország idén másodjára nyerte el „Az Év Munkáltatója” díjat. Gondolom, okkal.
– Talán meglepő, de a munkatársaink csupán a hatodik helyen említik a munkabért, ha arról kérdezik őket, miért szeretnek nálunk dolgozni. Kollégáinkat leginkább a közösség, a csapat, a törődés köti hozzánk, valamint az, hogy nálunk valóban megvalósítható a munka-magán­élet egyensúlya. Ennek eredménye talán, hogy immár 7000 „Tesco-gyerekkel” büszkélkedhetünk.

És kétségkívül nagy megtartó ereje van annak az őszinte, támogató közösségnek is, amelyhez mi adjuk a hátteret és a felületet. Nagy büszkeségünk menopauzaprogramunk, amely az érzékenyítésen és az őszinte párbeszéden keresztül támogatja munkatársnőinket a változókor időszakában.

„Célunk, hogy a női munkavállalóink 30%-ának őszinte, támogató közösséget és felületet teremt­sünk a párbeszédhez. A menopauza program egyik fő pillére a Tescós Nők 40+ elnevezésű zárt Facebook-csoport, aminek hozzávetőleg 300 tagja van. Nagyon értékes visszajelzéseket kaptunk a munkatársaktól eddig, és nagyon büszke vagyok arra, hogy részese lehetek egy olyan közösség megteremtésének, ahol a munkatársak biztonságosan és nyíltan beszélgethetnek a változókorról.”
Hevesi Nóra kommunikációs vezető és a „Tescós Nők 40+: Nem vagy egyedül” program társalapítója

– A Tesco Magyarországnál kifejezetten magas a női dolgozók aránya, még a felső vezetésben is.
– Női munkatársaink alkotják munkaerőnk 67%-át Magyarországon, valamint felső vezetőink és igazgatóink 44%-át. Ez a szokatlanul magas arány az ágazat jellemzője, de bizony van még min javítani, hiszen a vezetők között még mindig a férfiak vannak túlsúlyban.

– 2019-ben a Tesco Magyarország bronz fokozatú Családbarát Munkahely díjat kapott. A vállalat eddig is többféleképpen támogatta a családokat, de úgy tudom, most újabb, fontos mérföldkőköz érkezett.
– Büszkék vagyunk arra, hogy a nyár folyamán új elemekkel bővítjük családbarát intézkedéseink és támogatásaink sorát. Azoknak a munkavállalóinknak, akik családot terveznek, és ehhez termékenységi kezelést szükséges igénybe venniük, eljárásonként egy hét fizetett szabadságot biztosítunk, de a frissen szülővé vált kollégáinkat is támogatjuk apasági vagy örökbefogadási szabadsággal. Tudjuk, hogy bárki életében adódhatnak nehéz helyzetek – haláleset, betegség –, és szeretnénk, ha a munkavállalóink éreznék, mi mögöttük állunk, számíthatnak ránk.

A Tesco sokszínű munkahely, és büszkén osztjuk meg a nagyvilággal az adatainkat, az eredményeinket. Reméljük, hogy ezzel példát mutatunk sok vállalatnak, hogy lehet ezt így is, összefogva, egymást erősítve. 

Támogatott tartalom.