„Munkám óriási felelősséggel és aggodalommal is jár” – beszélgetés dr. Trencséni Bence idegsebésszel, a bangladesi sziámi ikrek egyik szétválasztójával

Dr. Trencséni Bence idegsebész tagja volt a bangladesi sziámi ikreket szétválasztó orvosi csapatnak. A Honvéd Kórház fiatal orvosa főhadnagyként katonai szolgálatot is ellát a Magyar Honvédségben, munkája időről időre katonai misszióba is szólítja. Hivatása nemcsak felelősséggel, kötelességgel, hanem aggodalommal is jár, ugyanis elég egyetlen rossz mozdulat az operáció során, és nagy baj történhet.

Dr. Trencséni Bence
Kép: Marossy Judit

– Mi volt a te feladatod a bangladesi sziámi ikrek szétválasztásában?
Dr. Csókay András főorvos, a csapat főidegsebésze kért fel, hogy menjek vele, és legyek az egyik asszisztense a szétválasztás során. Rajta kívül hárman voltunk idegsebészek a csapatban: dr. Jósvai Attila, dr. Égető Előd és jómagam. A több mint harmincórás műtétből tizennégy-tizenöt órát asszisztáltam a Főorvos úrnak. Miután szétválasztottuk az ikreket, az egyik kislány műtétjének a zárószakaszában is részt vettem a plasztikai sebészekkel.

– Mit jelentett neked, hogy részt vehettél a szétválasztásban?
– Óriási megtiszteltetés volt, hogy felkért a Főorvos úr. Ilyen műtétet nem lát nap mint nap az ember, és annak is kicsi a valószínűsége, hogy valaha újra részese lehetek ehhez hasonló operációnak. Szakmailag nagy tapasztalat és lehetőség volt.

Ha az emberi oldalát nézzük, csodálatos élmény volt a csapat tagjának lenni. Mindvégig egyetértésben dolgoztunk, teljes összhangban zajlottak a műtétek. Együtt éltünk meg minden örömöt, bánatot.

A félelemben, a kislányokért való aggódásban is osztoztunk. Nagyon szép emlékeket őrzök a kintlétről.

– Ahhoz, hogy ilyen összhangban tudjatok együtt dolgozni, kellőképpen ismernetek is kell egymást.
– Nagyon jó kapcsolatban vagyok a Főorvos úrral. Felnézek rá, csodálatos, ahogy imában kitalálta, hogyan és milyen új technikákkal lehet szétválasztani a sziámi ikreket. Tisztelem mély hitéért, nagyon szeretetteljes, megbocsátó ember. Jósvai és Égető doktor úrral is több mint tíz éve ismerjük egymást, régóta dolgozunk együtt, apró jelzésekből is tudjuk, mit szeretne a másik, mire gondol. A kiutazást hosszas felkészülés előzte meg, rengeteget gyakoroltunk együtt, számtalanszor végigbeszéltük, hogy pontosan mi fog történni, mit fogunk csinálni, minden eshetőséget számba vettünk.

– Miből állt a felkészülés?
– Hetente gyakoroltunk próbababákon, 3D-s modelleken. Boncterembe is rendszeresen jártunk bizonyos anatómiai helyzeteket kipróbálni. Elsősorban a szétválasztás pillanatát próbáltuk gyakorolni, hogy minél nagyobb biztonsággal tudjuk végrehajtani. A felkészülésben is rengeteg kolléga vett részt: funkcionális idegsebészek, plasztikai és égéssebészek, altatóorvosok, hiszen mindannyiunk munkáját össze kellett hangolni.

– Lelkileg, fizikailag fel lehet-e készülni egy ilyen hosszú és komplikált műtétre?
– Mindent megtettünk, hogy testileg-lelkileg felkészüljünk erre a többletterhelésre. A Honvéd Kórházban öt-hatórás műtéteket gyakran végzünk, de a kinti műtét ezt jóval felülmúlta.

– Lesz-e folytatása? Van-e hasonló műtét kilátásban?

– Ahogy nőnek a lányok, nő a koponyájuk, és pótolni kell a szétválasztásnál keletkezett csonthiányt.

Van szakmai folytatása a műtétnek, figyelemmel kell kísérni növekedésüket, és ha szükséges, operálni kell őket. A későbbi beavatkozások azonban már nem igényelnek óriási csapatmunkát. A Főorvos úr egyedül utazik ki és végzi el az operációt a kinti idegsebészekkel, altatóorvosokkal. Hasonló műtét egyelőre nincs kilátásban.

– Nem a bangladesi volt az első missziós utad, a Honvéd Kórház orvosaként katonai feladatokat is ellátsz. Hol teljesítettél már külföldi szolgálatot?
– Eddig kétszer voltam misszióban, Koszovóban és Szarajevóban. Csapatorvosként dolgoztam a magyar kontingens mellett. Ilyenkor a katonák teljeskörű egészségügyi ellátását biztosítom mentőtiszttel, mentősofőrrel, mentőápolóval együtt. Ha hadműveleti gyakorlat vagy éles helyzet van, akkor is kísérni kell őket. Ha valaki megsérül, és helyben nem tudjuk ellátni, akkor elvisszük a kinti kórházba vagy hazaszállítjuk, ennek teljes megszervezése, lebonyolítása is a mi feladatunk.

– Kerültél már éles helyzetbe?
– Viszonylag békés helyeken voltam, nemzetközi táborokban. Afganisztánnal össze sem lehet hasonlítani, de ezekről nem beszélhetek.

– Bármikor újra hívhatnak misszióba?
– Igen, ez benne van a szerződésemben, de fél évvel korábban, amikor megkezdődik a katonai felkészülés a misszióra, értesíteni szokták az orvosokat is. Amikor Szarajevóban voltam, koronavírus-fertőzés gyanúja miatt korábban haza kellett jönnöm, az engem váltó orvost a kiutazása előtti nap értesítették.

A misszió áldozatot követel, de nemcsak tőlünk, hanem a családtól is.

– Nem kis stresszel jár a sebészi munka: állandó készültség, hosszú műtétek, ügyeletek, ehhez még hozzá jön a katonai szolgálat is. Nem a legkönnyebb út mellett döntöttél. Miért épp erre esett a választásod?
– 2010-ben itt, a Honvéd Kórházban kezdtem rezidensként. Az első főnököm dr. Veres Róbert tanár úr volt, rengeteget tanultam tőle, emberileg is nagy hatással volt rám. Ő és a tanítványai kérdezték, nem szeretnék-e maradni. Láttam, milyen sokat lehet itt tanulni, fejlődni, úgyhogy nem is gondolkoztam tovább a kérdésen. Itt már a rezidensek is labdába tudnak rúgni, sok és változatos műtétet kapnak. A szakorvosjelöltek is sok operációval a hátuk mögött szakvizsgáznak. Komoly és nagy fizikai igénybevételt követelő öt-hat órás műtétekre is bőven kapnak lehetőséget a fiatalok az idősebb, tapasztaltabb kollégáktól. Itt, a Honvéd Kórházban csupa olyan főnököm volt és van – dr. Veres Róbert, dr. Lipót László és dr. Csókay András –, akik nemcsak tanítottak, hanem inspiráltak is.

Kép
Dr. Trencséni Bence
Kép: Mozgáskontroll

– Hány műtétet végzel évente?
– Körülbelül 150-180-at. A koronavírus-fertőzés miatt azonban most jóval kevesebb operációt végzünk, jelenleg csak a sürgősségi idegsebészeti és az onkológiai műtéteket. Nemcsak azért fontos, hogy mindenki beoltassa magát, hogy mehessünk sörözni, hanem azért is, hogy minél hamarabb visszatérhessünk a teljes spektrumú orvosi ellátásra.

Sokan élnek krónikus fájdalommal, és nem tudjuk őket ellátni, mert most nincs kapacitás ilyen műtétekre.

Csökkentett ágyszámmal működik az osztályunk, az intenzív és altatóorvosok jelentős része pedig a COVID-osztályon próbál helytállni.

– Gyermekkorodban évekig éltél Amerikában, nagyon jól beszélsz angolul, a világ bármely pontján dolgozhatnál. Nem vágysz külföldre?
– Nem, nem szeretnék elszakadni a gyökereimtől, a családtól, barátoktól. Most nősültem, itthon szeretnék családot alapítani. Idegsebészként nem is olyan könnyű állást találni külföldön, főleg nem angol nyelvterületen. Az egyes országok helyben kiképeznek annyit, amennyire szükségük van. Sokszor szigorú szabályokhoz, kinti szakvizsgákhoz kötik a munkát. Egyáltalán nem szerepel a terveim között, hogy külföldre menjek dolgozni, kiváló idősebb kollégáim vannak itthon, akiktől még bőven van mit tanulnom. A mi szakterületünkön az sem működik, hogy kijár operálni az orvos. Nem lehet, hogy kimész, műtesz és elköszönsz. Folyamatosan figyelemmel kell kísérned a beteget, mert ha még a legjobb kezekben van is, akkor is léphet fel probléma.

– Még több tízéves tapasztalat után is?
– Az idegsebészeti műtétek akár két-háromezer mozdulatból állnak, elég egyetlen elhibázott lépés, és baj történhet. Mindig kellő óvatossággal, türelemmel kell nekifogni az operációnak, még akkor is, ha többezer hasonló műtétet végzett már az ember, mert komplikációk bármikor előfordulhatnak.

Tisztelni kell a beteget, a betegséget, az anatómiát.

Ha mélyvízbe kerül az ember, tudni kell azt mondani: Megállok, és hívok egy idősebb, tapasztaltabb kollégát. Munkám első pillanattól kezdve óriási felelősséggel és aggodalommal is jár.

– Hogyan érint, ha nem sikerül segíteni a betegen?
– A sebészeti ellátás teljes mértékben csapatmunka, nemcsak a sebészen múlik a műtét sikeressége, hanem a többieken is, az altatóorvostól kezdve a műtős nővérig. Mindenki igyekszik mindent megtenni, ennek ellenére előfordul, hogy nem sikerül megmenteni egy funkciót vagy a beteg életét. Pályafutásom elején sokkal jobban megviselt, meg kellett tanulnom kezelni az ilyen helyzeteket. Mindmáig megérintenek, de ezzel az összes kollégám így van évek múltán is.

Kép
Dr. Trencséni Bence
Kép: BudapestMan

– Mi segít, hogy ki tudj kapcsolni, le tudd vezetni a benned lévő feszültséget?
– Évek óta triatlonozom. A sport, a versenyzés, a felkészülés teljesen eltereli a gondolataimat, és növeli az állóképességemet is, amely elengedhetetlen a munkámnál.

– Említetted, hogy a munkád sok áldozatot követel a családtól is. Megtaláltad-e azt a nőt, aki ebben támogat?
– Maximálisan. A feleségem fogorvos és szájsebész. A kórházban ismertem meg, itt volt rezidens. A szakképzése során ő is sokat ügyelt. Tisztában van vele, mit jelent a munkám, a vele járó ügyelet, amely után az ember vagy tud pihenni, vagy sem. Megérti, ha úgy megyek haza, mint egy kifacsart citrom, és pihenésre van szükségem. Ez óriási segítséget jelent. Aki nem az egészségügyben dolgozik, nehezebben érti meg ezt az életmódot.

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti