– Te mit nevezel gettódalnak?
– Azt gondolom, hogy egy zenei fogalom, és a megalkotói valami eredetinek, egyedinek gondolt stílust szerettek volna meghonosítani a popkultúrában. Stílust, amely szabad, szókimondó, őszinte, merész, bátor, de számomra sokkal inkább jelent ez a fogalom egy magatartásformát, egy rögzült viselkedést, amely nincs nemhez, korhoz, etnikumhoz kötve. A gettódalozó ember nekem a passzív agressziót jeleníti meg, azt a típust, aki panaszáradatban éli ki magát, aki a saját életének alakulását leginkább mások mulasztásának, hibájának rója fel.
– Gondoltál-e már arra, hogy cigánytelepeken rendszeresen el kéne veszíteni egy-egy Benedek Elek mesekönyvet? Lehetne ez egy alternatív felzárkóztató program!
– Nekem egyszer bejött. Ha az én életemben egy talált mesekönyv képes volt mélyreható változásokat elindítani, felébreszteni bennem a tudásvágyat, mármint, hogy megtanuljak minél hamarabb olvasni – 3-4 éves lehettem, amikor rábukkantam egy Benedek Elek-mesekönyvre egy rét szélén –, akkor mások életében is felébresztheti a tudásszomjat. Fontos, hogy legyenek benne gyönyörű illusztrációk. Ha meg kéne határoznom azt a pillanatot, hogy mikor váltam első generációs értelmiségivé, hát ez volt az.
Hatgyermekes cigány családban nőttem fel, ahol a testvérsorban én voltam az elsőszülött fiú, a könyvmegtaláló.
– Romungro cigány ember vagy (ez a megnevezés a korrekt számodra). Volt a családodban hagyományosan zenész cigány ember?
– Ennyire látszik? Igen, mindkét ágon zenészek voltak a felmenőim. Húzták ők németnek, orosznak, románnak, magyarnak, aki éppen úr volt a faluban. Részükről ez nem valami elvnélküliség volt. Túlélés. Ugyanakkor a nagyapáim nem hagyományozták át fiaikra ezt a tudást. Az apámnak valamicskét fontosnak tűnt, hogy mégis csak legyen muzsikus utód, és ötéves korom körül azt szerette volna, ha elkezdek hegedülni tanulni. Én persze, az öntudatos taknyos elfutottam, miközben azt kiabáltam, „nem akarok cigányzenész lenni”. Ma persze bánom, mint a kutya, amelyik hetet kölykedzett. Mert mint gyermek nem tudtam, hogy a hegedűn nem csak magyar meg cigány nótát lehet húzni, amit már akkor sem bírtam elviselni. A nagyapám nagyreménységű cigányprímásként egy vendéglőben hegedült, amikor a második világháború utáni időszakban két katona összeveszett egy hölgy kegyein, s az egyik fegyvert rántott. Rálőtt a társára, de a nagyapám hegedűt tartó karját lőtte el. Nagyapám később ugyanabban a bandában játszott cimbalmosként, egy kézzel játszva és cifrázva a dallamokat. Ezt az eseményt egy kisregény is megörökítette, Valéria miatt címmel.
– Mi jut eszedbe arról a kifejezésről, hogy „fekete vonat”?
– Egy vonat, amely elrepít a felhőkön túlra… meg egy volt könnyűzenei együttes. És persze egy igazi, a Nyugatiból minden pénteken éjfélkor induló szerelvény valamikor a múlt században. Azokat a szabolcsi és hajdú-bihari cigányembereket szállította haza falvaikba, akik egész héten a fővárosban dolgoztak, általában mint segédmunkások a különböző építkezéseken. Az apám is állandó utasa volt ennek az elhíresült járatnak. Szombat hajnalban ért haza, vasárnap délután már ment is vissza. Nem tudom, melyik volt nagyobb öröm…
– És ha azt mondom, „bigézés”?
– Mi, telepi gyerekek sokat játszottunk a réten, a vályogvető gödrök mellett. A bigézéshez nem kell más, mint két kihegyezett bot, egy hosszabb meg egy rövidebb, némi ügyesség és nyargaló mezítlábak. S ha megéheztünk, akármelyik házban kaptunk egy szelet zsíros- vagy vizes cukros kenyeret. Akárki gyereke, enni szeret, így tartja a cigány hagyomány.
– Létavértesen gyerekeskedtél, egy Debrecen melletti kisvárosban, klasszikus cigány telepen. Hogyan emlékszel az ottani környezetre, milyen jövőképet tartogatott a helyszín a számotokra?
– A cigánysor hagyományosan a város szélén volt, ahol az aszfaltút véget ért. Az egyutcányi telep mögött már a mező terült el.
Vezetékes víz nem volt, no meg villany se, de legalább éjszakánként láthattuk a csillagok fényét teljes pompájukban.
Mi nem jártunk óvodába. Viszont rengeteget játszottunk a testvéreimmel, a környékbeli gyerekekkel, és gombásztunk a nagymamámmal. Esténként, ha ki tudtam várni, azaz nem aludtam el, édesanyám egy petróleumlámpa fényénél Benedek Elek-mesét olvasott. A jövőt akkor nekem/nekünk a próbákat kiállt kicsi királyfi és a sárkány fogságából kiszabadított királylány jelentették. A gondokat, nehézségeket nem láttuk. Mindennek és mindenkinek megvolt a neve, a helye a közösségben. A cigánytelep bolondjára, Bolond Ferire még ma is emlékszem.
Most hirtelen egy kedves emlék jut eszembe. Lefekvés előtt még most is gyakran megteszem, hogy az ágy szélén ülve összedörgölöm a két talpam. A gyermekkori nádfedeles, fehérre meszelt kicsinyke ház döngölt, agyagsárgára mázolt padlója miatt ez nekem magától értetődő mozdulattá vált.
– C osztályban kezdted az iskolát. Ez csak egy betű az iskolai osztályok megkülönböztetésére, vagy többletjelentése van?
– A C osztály a cigány osztály volt. Nemcsak külön osztályt jelentett, hanem külön épületet is. Én ezen nem sokat töprengtem, ugyanazok a gyerekek vettek itt is körül, mint a telepen. De egy napon, kb. két hét után jött a pedellus a főépületből, és kézen fogva átvitt a másik iskolába. Máig sem tudom, hogy ez kinek az utasítására, miért történt. Édesanyám harcolt-e érte, vagy az iskolaelőkészítős tanár nénim, akivel nagyon kedveltük egymást? Átvittek, és csupa nem cigány gyerek között találtam magam.
– Amikor beszélgettünk az első iskolai napodról, szóba került egy ugrókötél meg a labda is. Ezek egy közös játék kellékei voltak? Most a szakálladat sercegtetve mosolyogsz…
– Így is mondhatjuk. „Közös játék…” Az első szünetben körülálltak a gyerekek, és elkezdtek maguk között dobálni, mint egy labdát, és közben kórusban kiabálták: „cigány, cigány…” Ezt nem vettem zokon, hisz tudtam, hogy cigány vagyok, nem volt újdonság. De nem volt jó labdának lenni. A következő szünetben egy keményfa fogójú ugrókötelet vittem magammal. Amikor újra kezdődött volna a „labdadobálás”, megforgattam magam körül az ugrókötelet. Nem volt szerencsés ötlet a közelembe jönni… A gyerekek elkezdtek tisztelni és félni tőlem. Pedig alapvetően sem erősebb, sem agresszívabb nem voltam náluk.
Később, amikor volt lehetőségem megmutatni magam, saját jogomon megkedveltek az osztálytársaim, mert jó tanuló, lelkes, barátságos gyerek voltam.
– Én mindig azon gondolkodom, amikor hallgatlak, hogy vajon miért akartál jó gyerek lenni, jól tanulni, jól teljesíteni. Egyszerűen arra keresem a választ, hogy a hozzád hasonló helyzetben lévő gyerekeket mi motiválja. Téged milyen „jóságigény” vezetett? Ki vagy mi közvetítette számodra? Miért jártál vasárnapi bibliaórára már 9 évesen, egyedül is?
– Erre csak azt tudom válaszolni, hogy vasárnap reggel felkeltem, felöltöztem, és elfutottam a vasárnapi iskolába. Azután beálltam bigézni a többiekkel. (nevet) De komolyra fordítva a szót: az, hogy mi történik velünk, körülöttünk, milyen események zajlanak, érzékeljük, felfogjuk, értelmezzük, amennyire tudjuk. De hogy közben milyen csaták folynak egész kis korunktól fogva halálunk pillanatáig értünk és ellenünk egy másik dimenzióban, angyalok és démonok között, nem is sejtjük. Tudva vagy tudatlanul hol egyiket segítjük a harcban, hol a másikat. Olykor elvész egy-egy csata, de a háború kimenetele már eldőlt…
– Volt-e olyan pillanatod az életedben, amikor szembesültél vele, hogy két kultúra örököse és hordozója vagy, és mit kezdtél ezzel az élménnyel?
– Fiatalemberként egyszer belehallgattam a Cigányfélóra című műsorba, és megdöbbentett, hogy a műsorvezető köszöntését nem értem. Akkor kezdett el érdekelni népem kultúrája, és rengeteget olvastam, tanultam róla. A cigányságom számomra inkább tanult kultúra, mintsem a „véremben van”. De képviselem, hordozom, és értéknek tartom.
Egy vicces helyzet idekívánkozik. Egyik nap feleségem vidáman érkezett haza, és boldogan közölte, beiratkozott lovári nyelvtanfolyamra. Ezentúl a második anyanyelvemen tud majd köszönteni, hozzám szólni. „Ez nagyon kedves tőled, mondtam, és imádlak is érte, de én magyar cigány vagyok, az ősi nyelvünket soha nem beszéltem, a lovárit pedig végképp nem birtoklom.” Jót nevettünk.
– Hogyan választottad hivatásodul a szociális munkás szakmát, hogyan lettél „büfé szakos”?
– Az országban, így Debrecenben is a ‘90-es évek elején indult szociális munkás képzés. Azt nem részletezem, hogy addig miért nem volt. Én az elsők között jelentkeztem, tudtam, hogy ez az én utam. Lelkesen vetettem bele magam a tanulásba. Az a típus voltam, aki az első sorban ült, és soha nem jegyzetelt. A nagy „világmegváltás” akkoriban cigarettázás mellett, a tanszék melletti büfében is folyt, így lettünk mi „büfé szakosok”. Néha a vizsga is cigarettázás közben, a Kossuth Egyetem parkjában sétálva zajlott.
– Milyen területein dolgoztál a szakmának, és mi az, amit cigány emberként bele tudsz vinni ebbe, ami a személyiséged, kultúrád része?
– Harminc éve dolgozom a hivatásomban, ezalatt foglalkoztam zárt intézetben élő nevelőotthonos gyerekekkel, idősek otthonában lakó emberekkel, fogyatékkal élő fiatalokkal és felnőttekkel, voltam hivatásos gyermekvédelmi gyám és jogvédő is. Szabadidőmben most is tagja vagyok a börtöncursillós mozgalomnak, amely az Istennel való találkozás lehetőségét viszi el a börtönbüntetésüket töltő fogvatartottak részére. A Cursillo az egyháznak egy megújuló, személyes Istenkapcsolatot középpontba helyező mozgalma, egy dinamikus, életvidám közösség. Igaz, hogy a Debreceni Egyetemen végeztem, de egy kis nehézségért sose kellett a szomszédba mennem.
Cigány emberként, azt gondolom, ezekhez a sokszor nehéz sorssal küzdő emberekhez egyfajta hitelességet viszek.
– Hívő ember vagy. Kicsit gyanítom, hogy az egyházzal kapcsolatban is van egy nem mindennapi történeted…
– Reformátusnak kereszteltek a szüleim, konfirmáltam is, ám hiába énekeltük lelkesen, hogy „vezess, Jézusunk, Véled indulunk”, sokan, de én mindenképp elindultam a magam útján. Volt egy kis eltévelyedés, vargabetű… Amikor Budapestre költöztem, már hónapok óta jártam katolikus misére, amikor egyszer erősen szükségét éreztem, hogy gyónjak. Már a gyóntatófülkében voltam, amikor a szokásos kérdésre, „mikor gyóntál utoljára?” nyugodtan válaszoltam, hogy még soha. „Az hogy lehet?” jött rögtön a következő kérdés. „Az úgy, hogy református vagyok.” „Akkor most nem szolgáltathatom ki ezt a szentséget. Megvan az útja-módja, hogy szentgyónást végezhessen.” Próbáltam meggyőzni az atyát, hogy nekem itt és most van rá szükségem, s hogy ennek nyomatékot adjak, a következőt hoztam fel érvnek: „de atyám, én már áldoztam is”. Ekkor csapódott ki a gyóntató fülke ajtaja… Most is sokszor eszembe jut, hogy nem mindegy, hogy bármilyen kegyelem az életünkben érdem vagy szükség alapján kapható-e meg.
Én azt gondolom, Isten a szükségleteink alapján lát el minket. Hál’ Istennek nem érdemeink szerint.
– Úgy tudom, a cigány kultúra nagy értéke a hit, az Istenre hagyatkozás, az Istennel való személyes kapcsolat képessége. Hogyan tudja ezt az egyház befogadni? Tud-e a hitünk a két kultúra között hidat képezni?
– Hosszan és szívesen is beszélnék erről a témáról, a cigány vallásosság értékeiről, „furcsaságairól”, inkultúrációról, de az idő is, a türelem is véges… Dolgoztam hosszú évekig cigánypasztorációs területen, és sokszor olyan programokban, amely leszakadó országrészek felzárkóztatásáért küzd. Sokszor fogott el az az érzés, hogy a hitünk összeköthet bennünket, hiszen Isten előtt ugyanaz a nép vagyunk. Isten a legnagyobb közös többszörös.
– Hallottam már tőled azt a kifejezést: díszcigány. Nem voltál vidám, amikor ez szóba került, pedig nehéz téged szomorúságon rajtakapni.
– Nem gondolom jó útnak, hogy mondjuk, egy húsvéti körmeneten csak csöndes, jól öltözött roma/cigány emberek jelenjenek meg, és javítsák a kultúrák közötti kapcsolatot. Maradjunk az igazságnál, és annál, hogy Jézus nem a tökéletesekhez jött, hogy Ő segíteni, odatérdelni jött, és nem leereszkedni.
– Öt gyermeked van. Nekik milyen világképet nyújtasz? Volt problémájuk a cigány identitás elfogadásával?
– Lányom egész kicsiként megfogalmazta, hogy ő félig cigány. „Mégis, melyik feled, szentem?” és nevettünk nagyokat. Voltak nehézségeik. Egyik fiam egy időben hevesen tiltakozott is ellene, és azt gondolta, az a cigány, aki magát annak tartja, aki „úgy” él, és ő nem tartja annak magát. Volt, hogy a gyerekeim megfogalmazták, hiába teljesítik a követelést, hiába tanulnak jól, hiába illeszkednek be, hiába fizetik ki a számlát, a követelés marad. Az életünkben azonban nem ez a meghatározó.
– 2019-ben Jószolgálat-díjat kaptál hivatásos szociális munka kategóriában. Visszaigazolásnak érzed ezt arra, hogy jól döntöttél?
– Nagy örömmel tölt el az elismerés, de a visszaigazolást én a lelki békémben találom meg.
– Azt gondolná a sikerorientált világ részeseként az ember, hogy innen a politikai karrier lehet számodra a továbblépés. Gondoltál erre?
– Kaptam ilyen kérdéseket többektől, felcsillant annak a lehetősége, hogy képviseljem az „enyéim” érdekeit, de ez egyetlen percre sem ejtett kísértésbe. Élek azzal a luxussal, hogy szolgálat az életem, és csak ennek vagyok alárendelve. Kaptam néhány talentumot, amivel mindenkinek az adósa vagyok, azt törlesztem.
