– Hogyan született meg a fesztivál gondolata?

Ákos: 2019-ben volt Cseh Tamás halálának tízéves évfordulója, aki erősen kötődött Kővágóőrshöz: közel 30 esztendőt töltött itt egy maga által felújított parasztházban. Évtizedekkel korábban sok híres ember és művész – jobb- és baloldali egyaránt – vett házat és költözött ide. A belőlük verbuválódott társaság gyakran összejárt „beszélgetőkört” alkotva. E kör tagja volt többek közt Betlen János, Cserhalmi György, Sára Sándor, András Ferenc, Ujlaki Dénes és Szomjas György is. A rendszerváltást követően a politikai ellentétek miatt a társaság kettészakadt, az összejövetelek elmaradtak. Ezután – közel húsz éven keresztül – a helyi kulturális élet meglehetősen szerény szinten zajlott. A legelső Kőfeszten tematikus emléknapot tartottunk: diófát ültettünk, padot állítottuk Tamás tiszteletére, a fotóiból és a grafikáiból kiállítást rendeztünk, kerekasztalt szerveztünk a Káli-medence egykori „bebíróinak” részvételével.

Szerettük volna ismét életre kelteni a kővágóörsi művészeti világot; egy olyan összművészeti fesztiválban gondolkodtunk, amelyben minden generáció és minden művészet iránt érdeklődő megtalálja a neki való programot – mindezt a minőségi kultúra égisze alatt.

A falu pozitívan fogadta a kezdeményezést, ezért 2020-ban ismét nekifogtunk a Kőfeszt megszervezésének, amelybe már Kékkút, Balatonhenye, Köveskál, Mindszentkálla, Szentbékkálla, Pálköve is becsatlakozott. Idén Salfölddel, Balatonrendessel és Monosz­lóval már tíz település vesz részt az ötnapossá bővült programban, emellett új helyszíneket is bevontunk. Ilyen a „Káli Álom” is a maga kamarahangulatával, nádfedeles házával és udvarával – igazán meghitt, családias légkört biztosít. A tavalyi évtől Szalonna – a fesztivál zenei vezetőjeként – tovább erősítette a magyar néphagyományokon és folklóron nyugvó koncepciót.

Kép

Kép: Szupkai Gábor/Kőfeszt

Szalonna: Tevékenységünk kezdetektől fogva az emberi értékeken és barátságokon alapult. Ákossal a táncházak során ismerkedtem meg, akinek a hagyományhoz és a népművészethez való kötődése mindig is jelen volt az életében. (Nem véletlen, hogy legkisebb fia hegedülni tanul tőlem.) Barátaim korábban már meséltek a Kőfesztről, amely a mai világban kuriózumnak számít – ugyanis nem kereskedelmi szemléletű rendezvény. Alapötlete, hogy a népművészet a maga „anyakörnyezetébe” kerül vissza; nem egy betondzsungelben próbáljuk elmagyarázni a lényegét, hanem kivisszük egyenesen a természetes közegébe, a falvakba. Ákossal sokat beszélgettünk erről, majd a Trianon százéves évfordulójára kiadott közös lemezünk következett, amelynek a zenei anyagát én állítottam össze, a prózai részt – esszéket, verseket – pedig Ákos.

– A Kőfeszthez szorosan kapcsolódik a család, az emberközpontúság és a közösségépítés fogalma. Mit jelent ez a gyakorlatban?

Ákos: A fesztivál gerincét saját kultúránk és hagyományunk adja, amely egyedülálló a világon. Népművészetünknek kézműves, táncos és sport vonatkozásait a mai napig őrizzük. Például Balatonhenyén a Korzenszky Tamás által megálmodott és 14 éve szervezett Mundruc kupa egy igazi „népfocitorna”, amely hatalmas közösségépítő erővel rendelkezik. Elmondhatom, hogy egy balatonhenyei nyaraló vásárolta a futballkapukat, a henyei képviselőtestület szerelte fel őket, s egyengették a focipályát – mindezt saját költségen. Munkát tettek bele. Éppúgy, mint Kővágóörsön, Köveskálon, Kékkúton. Ez a sok-sok dolog mind az összefogást igazolja.

Szalonna: A Kőfeszt nem véletlenül a nyugalom fesztiválja: a helybeliek örömmel fogadják, mert emberléptékű tudott maradni számos programjával, helyszínével együtt is. Fontos, hogy a résztvevőknek boldog perceket szerezzünk, hogy a közönség úgy menjen haza, hogy feltöltődött, és már várja a következő fesztivált.

Kép

Pál István Szalonna - Kép: Szathmáry Melinda

Kárpátalján rengeteg hagyományőrző tábort szervezünk, rendszeres oktatási tevékenységet végzünk karöltve a helyiekkel – sosem kívülről mondom meg, hogy mi történjen. Itt is ez az elv érvényesül: közösen alakítjuk a helybéliekkel a dolgokat.

– Mi a Kőfeszt elsődleges üzenete?

Szalonna: Az egész világunkra ráül a politika. A mi politikánk a hagyományba vetett hitünk, amely ezer esztendeje a miénk.

Merjünk büszkék lenni hagyományainkra, és adjuk tovább őket annak érdekében, hogy a magyar nyelv és kultúra hosszú évszázadokon át fennmaradhasson.

Ákos: Nem titkolt célunk, hogy a Káli-medencét a magyar folklór központjává tegyük, miközben nyitottak, befogadók maradunk. A Hagyományok Háza örömmel állt a kezdeményezés mellé – stratégiai partnerünkként saját szervezésű programokat hozott idén: köveskáli FolkUdvarában kézműves foglalkozások, koncertek, mesék, játékok várják az érdeklődőket.

– Térjünk is akkor rá az idei programokra. Ha jól tudom, közel 10.000 főt vártok most, és a fellépők köre is bővült. 

Ákos: Programunk szerdán indul a 75 éves Nagy Feróval és vasárnap zárul Navratil Andrea és Mali Katalin szentmise előtti „Mennyek királynéja” koncertjével, valamint a Káli-medencei sütiversennyel kibővített Magyar Ízek Utcája rendezvényével. Korábbi és rendszeres zenei fellépőink közül ott lesz Pál István Szalonna és Bandája, Ferenczi György és a Pesti Rackák, a Szent Efrém Férfikar, a Fonó zenekar és Pély Barna is. Immár harmadik alkalommal lesz jelen az eseményen önálló estjével Lázár Csaba a Magyar Katolikus Rádió vezető bemondója, aki Arany János balladái, Ady Endre versei után idén Nagy László és Nagy Gáspár műveiből fog verseket mondani Négyessy Katalin gordonkaművész kíséretében. Visszatérő vendégünk házigazda zenekarként az Erdőfű – egy igazi „veretes banda”, akik régebbi stílust játszanak, és a táncházakban, az udvarokban, a templomkertben és a Mundruc kupán is jelen lesznek.  Ne feledkezzünk meg a gyermekek nagy kedvencéről, a Fanyűvő játszóházról sem. Kiemelném még a Veszprém megyei Kiscsőszről érkező Élő Forrás Hagyományőrző Egyesület kétnapos Pannon forgatagát, amely várja a kicsiket és a nagyokat egyaránt a kővágóőrsi sportpályán.
A Kőfeszt a Veszprém-Balaton 2023 Európa Kulturális Fővárosa program és a Magyar Turisztikai Ügynökség támogatásával valósul meg. Veszprém megye értéktárának, gasztronómiájának megismerése, népviseleteinek bemutatása és felpróbálása mellett népi ügyességi és sportjátékokban lehet majd részt venni, a színpadon pedig folyamatos folklórműsor lesz látható a Veszprém Megyei Néptánc Egyesület szervezésében.

Kép

Kép: Szupkai Gábor/Kőfeszt

Nagyon fontos az adatközlők vendégül látása. Fesztiválunk egyik „sztárvendége” a 85. évében járó Hideg Anna néni Ördöngösfüzesről, akit már tavaly el szerettünk volna hívni egy mesetáborba, de a Covid közbeszólt… Idén fellép majd a Kőfeszt Folkklubban, Berecz Andrást helyettesíti a Trianon-műsorban, de lesz külön felnőtteknek szóló pajzán mesékből álló estje és a kicsikről sem feledkezik meg. Megemlíteném még az erdélyi Heveder bandát is, akik Balatonhenyén és a Hagyományok Házának FolkUdvarában is hallhatók majd.

Újdonság erejével hat, hogy a komolyzene szerelmesei is megtalálhatják a számukra kedves programokat a Kőfeszten, hiszen a Liszt Ferenc Kamarazenekar idén is egy közvetlen, jó hangulatú minőségi koncertet ad az első napon a fűben heverésző érdeklődőknek a kékkúti templom kertjében délután 5-től, de a Szent Efrém Férfikar is fellép három alkalommal.

„Erdélyi zenészek” címmel nyílik meg, és lesz látogatható a fesztivál ideje alatt Kása Béla fotókiállítása Kővágóörsön. A tárlatban a művész a táncházmozgalom kiemelkedően fontos adatközlő zenészeit mutatja be, akikre ritkán vagy talán sosem fordul elég figyelem.

Ezt az anyagot egy 200 oldalas, igényes, keménykötésű album formájában is kiadjuk, amelynek a Kőfeszten lesz a bemutatója. Idén a hagyományőrzés jegyében a szegedi Nagy Gábor „Rokonok” című fotókiállítása lesz a főszereplő, középpontjában a dél-alföldi tanyavilág pásztoraival, juhászaival, gulyásaival, kondásaival. A gyerekek és a családok számára többek között mesemondással, kézműveskedéssel, dúdoló programokkal és lovagoltatással is készülünk. Esténként táncházban mulathatnak a táncoslábúak.

A Kőfeszt befogadó fesztiválként a Három Szerb Kávéház Szabadtéri kultúrbisztróját is bevette az idei programba, mint új elem. A Képmás-esteknek is már másodszorra ad otthont, három külön program is lesz ezen belül. Kerekasztal-beszélgetések, pódiumvita és a 30 éven át a fizikai értelemben kétlaki életet élő, közülünk nemrég távozott Szomjas György „Roncsfilm”-je is terítéken lesz.

Szalonna: Minden évben megpróbáljuk bővíteni a fellépők körét, de egy dologhoz konzekvensen ragaszkodunk: valamilyen úton-módon kapcsolódjon az adott produkció a gyökerekhez, a népzenei vagy egyéb népművészeti hagyományokhoz. Törekszünk arra, hogy a Káli-medencében született, vagy oda kötődő művészeknek teret adjunk, így van pl. harmadszorra a Salföld mellett élő Dresch Mihály, a köveskáli Szép Andrea fesztőművész is a programban. Vigyáznunk kell a fesztivál profiljára, de ez nem azt jelenti, hogy nem adunk teret pl. az egyszálgitáros versmegzenésítéseknek vagy a könnyűzenének, a rocknak. Ha az adott műsor, produkció kapcsolódik a fesztivál missziójához és egyben kellő nívót is képvisel, akkor örömmel látjuk.

Kép

Pál István Szalonna és Csúri Ákos - Kép: Szathmáry Melinda

Ákos: Tavaly a Kőfeszt volt a Balatonon az egyetlen nagyobb fesztivál. A Covid miatt rengeteg rendezvény elmaradt, ami jelentős bevételkiesést eredményezett a fellépői körben. Ezért számos megkeresést kaptunk potenciális fellépőktől, ami cseppet sem tántorított el minket a minőségi követelmények figyelembevételétől.

– A fesztivál fellépőinek és látogatóinak száma minden évben jelentősen növekszik az újonnan bevont településeknek köszönhetően. Nem nehéz megőrizni a kezdeti „intimitást”, személyességet?

Szalonna: A számok valóban nőnek. Fellépők tekintetében az elmúlt két évben meghétszereződött a létszám. Az mindenképp pozitívum, ha minél több olyan régiót, helyi közösséget tudunk bemutatni, amelyek kiragadják az embereket a hétköznapok sűrűjéből. Szerencsére a Kőfeszten vannak „menekülő útvonalak” – ezek már előre ki vannak találva, alakítva…nem fenyeget senkit a veszély, hogy órákig áll a falu főutcáján a dugóban.

Ákos: Nem félünk attól, hogy „élhetetlen” fesztivál leszünk, mert nem hajt minket a profitorientáltság. Az a fontos, hogy természetes közegben, kényelmesen lehessenek az emberek.

A minőségi produkció ugyanis megszűri a közönséget.

– A Határtalan Hangok Közhasznú Alapítvány szervezi a Kőfeszt Folkklubot is, amelynek eddig két sikeres rendezvénye is volt.

Ákos: A Kőfeszt kísérőprogramjaként júniusban vette kezdetét a klub, ahol mindig a fesztivál egyik helyszínén egy kellemes, programokban és élményekben gazdag délutánt lehet eltölteni. Minden hónapban olyan vendégek érkeznek, akik nemcsak a folklórt kedvelők számára fontos és értékes emberek, hanem életútjukkal, munkásságukkal példaértékűek lehetnek mindenki számára. Előadásokkal, koncertekkel, dal- és tánctanítással, kézműveskedéssel, jó hangulatú beszélgetésekkel várjuk a vendégeket, családias környezetben.
Július 18-án Hideg Anna néni énekelt és mondott mesét, és Navratil Andreával közösen dalt tanított.
A Veszprém-Balaton 2023 EKF által is támogatott rendezvény házigazda zenekara ismét Pál István Szalonna és bandája volt. A táncokat Szabó Csaba vezetésével a Tördemic Táncegyüttes fiataljai tanították.

Nem a Folkklubhoz kapcsolódik, de fontos megemlítenem, hogy Győr 2021-ben ünnepli királyi várossá nyilvánításának 750. évfordulóját. Augusztus 5. a Káli-medencében ezért Győr napja lesz. A kővágóőrsi sportpályán felvonulnak a barokk viseletbe öltözött hölgyek Kővágóörsön, emellett könyvbemutatók, színpadi produkciók, a városhoz kötődő képzőművészek kiállításai, pannonhalmi sörterasz, de a Győri Kékfestő Műhely is jelen lesz a fesztiválon.

A Veszprém Megyei Kormányhivatal jóvoltából idén is egy kormányablak busz segíti a hivatalos ügyintézést a Kőfeszt helyszínein: Kővágóörsön, Köveskálon, Kékkúton és a Pálköve-strandon.
További információ, részletes program: https://www.kofeszt.hu  

Sokan pusztán megerősítést várnak. Nem tervezték, csak úgy alakult, hogy együtt alszanak a babájukkal és tudni szeretnék, hogy nincsenek ezzel egyedül. Kriszti ezt így fogalmazza meg: „Tudod megvettünk előre mindent: kiságyat, légzésfigyelőt, mindent! Megnéztem egy tucat műsort, ahol elmondták, hogy a babának külön szobában a legjobb aludnia, és mi be is rendeztünk neki egyet. Igazán álomszép lett! Majd megszületett Bence, és a feje tetejére állt minden. Nem akart aludni, csak az ölemben, cicin. Mihelyt letettem, szinte azonnal felébredt.

Több éjszakát szunyókáltam át a fotelben, mire a párom közölte, hogy ez így nem mehet tovább: tegyem a mi ágyunkba a gyereket, mert így előbb-utóbb le fogom ejteni.

Mivel én is féltem ettől, kipróbáltuk. És láss csodát – aludtunk mind a hárman. Bence, ha felébredt, csak szopizott kicsit félálomban, vagy megsimiztem a hátát és már aludt is. A legfurább az volt, hogy a férjem, aki előtte kimondottan hánykolódva aludt, attól az éjszakától kezdve úgy feküdt, mint akit kivasaltak, pedig direkt nem is fektettem kettőnk közé a babánkat. Mégis érezte, hogy ott van velünk. Én csak azért vagyok itt, hogy tudjam: nem vagyunk ufók, és ez így teljesen normális…”

Lilla, aki várandós kismama, rögtön hozzászól a témához: „Tudod, én biztos vagyok benne, hogy normális, mert én is így aludtam gyerekkoromban! Az én szüleim voltak akkoriban az igazi ufók! Ők sem tervezték, csak hasfájós baba voltam, és rengetegszer kellett hozzám kelni. Anyukám kimerültségében azt mondta apukámnak, hogy ha még élő feleséget akar másnapra, akkor a következő sírást ő intézi. Apám pedig úgy döntött, hogy ő aztán nem fog a másik szobába ingázni, így hát odafektetett maga mellé, hogy kéznél legyek, ha meg kell nyugtatni. Nem kellett. Szegény anyám arra riadt hajnalban, hogy ez az ember tuti agyonnyomta azt a szegény gyereket, mert meg se nyikkant egész éjszaka. De semmi ilyesmiről nem volt szó, csak békésen szunyókáltam apukám mellett. Én is így szeretném majd altatni a babámat, velünk együtt, hogy biztonságban érezze magát!

Én arra lennék kíváncsi, hogy hogy működik ez majd testvéreknél?

Nekem nincs testvérem, mi viszont szeretnénk több gyereket is.”

Vanda, az öt gyerekes anyuka felkacag: - Na, azt hiszem, most én jövök! Háát. Nálunk van egy hálószoba egy hatalmas nagy matraccal. Mi vágattuk bele. Faltól-falig tart. Régebben volt franciaágy, de nálunk gyorsan egymás után születtek a gyerekek, és már nem fértünk el rajta! Az aktuális pici baba alszik köztem és a fal között – ott nincs semmilyen plüssállat, a párnám sem olyan nagy, süppedős. A falra tettünk falvédőt, így nem fázik a kis háta. Igazság szerint nagyon szeretjük ezt a megoldást, mert egy csomó helyünk marad a lakásban. Mindenre van elég terünk. Viszont a nagyobbak már kezdenek tényleg nagyok lenni, így nálunk most merült fel, hogy mikor is lesz ennek vége…? Hogyan költöztessük külön őket, és mikor?”

A teremben élénk morajlás. „Úgy látszik, olyan kérdéshez érkeztünk, ami mindenkit érdekel! – mosolyodik el Juci. „Igen, igen! Annyit kérdezik a nagyszülők, meg a barátnők: ez már mindig így marad?”; „És mi lesz velünk, a házas életünkkel?”; „És mi lesz vajon a gyerekkel: örökre ottmarad és anyámasszony katonája lesz belőle, aki soha nem költözik majd el otthonról?” – hallatszik minden irányból.

„Jól van, jól van, csak sorjában!” – csitítja őket Juci. „Tudjátok, a házasélet témakör az, amit nem értek. Mivel nem hiszem, hogy helyfüggő lenne. Ha nem kisgyerekeseket kérdeznénk, az egész világ alkalmasnak tűnik egy kis összebújásra, de ha megszületik a baba, mintha a szülői ágyra korlátozódna minden. Pedig a megritkult együttléteket nem az együtt alvás szokta okozni, hanem rengeteg minden egyéb dolog: a fáradtság, az új szerepek, a fókuszváltás…stb. sok minden. Megérne egy külön beszélgetést! Én röviden csak annyit szoktam válaszolni erre a kérdésre, hogy az első gyerekünk is velünk aludt, és az óta született még kettő! Ez általában hatásos!

Hogy mikor lesz vége? Ez csak rajtatok múlik. Mert nyilván mindenki szempontja számít, aki a családban van: az apáé, az anyáé és a gyerekeké is.

A nem velünk alvó rokonok véleménye nem ide tartozik! Megvárhatjátok, amíg a gyerek magától szeretne saját külön kuckót, vagy készíthettek is neki egyet, és finoman biztathatjátok, hogy próbálja ki délutáni alvásra. Vagy altassátok el ott, és ha szeretné, átjöhet éjszaka, vagy átmegy hozzá valaki, ha szól. Nálunk ez gyorsan zajlott. Megcsináltuk a gyerekszobát és betettünk három ágyat. Azt hittük, hogy a két nagy beköltözik, a másfél éves kicsi pedig marad velünk. Nem így lett. Ment ő is a nagyokkal. Majd visszajött, majd elment. Aztán egy-egy éjszakára a nagyobbak jöttek át. Majd ők is visszamentek. Később egymásnál aludtak. Most már csak nagy ritkán az bújik be hozzánk, aki épp rosszat álmodott. Ahogy elmúlik a szoptatós kor, a fogzós és a dackorszak is, ennek is vége szakad. Ezt csak így biztatásképp mondom!”

A termen megkönnyebbült kacagás fut végig. Még sok kérdés maradt megválaszolatlan, de a lényeg megvan: szabad hallgatni a szülői ösztönökre az együtt alvás témakörében is, és egyszer minden véget ér...

– Az ókori Agogé a spártai városállamokra jellemző kihívás volt, amelyen minden fiúnak át kellett esnie ahhoz, hogy a társadalom teljes jogú polgárává váljon. Egy olyan koncentrált testi és lelki próbatétel volt, amelynek szellemiségéhez nyúltak vissza a modern spártai versenyek szervezői. Ma ez egy 60 órán keresztül tartó kihívássorozatot jelent, amely időtartam alatt egyáltalán nem lehet aludni. 72 óra ébrenlét után már szignifikáns a maradandó károsodás lehetősége, hiszen az emberi agynak szüksége van a pihenésre. Egy megadott helyszínen, megadott felszerelési listával, 60 óra alatt végre kell hajtani mindent, amit a kiképzők utasításba adnak.

A Spartan Agogé olyan értelemben nem verseny, hogy nincsen első, második, harmadik helyezett. Itt tulajdonképpen két kimenetele lehet a dolgoknak: valaki vagy végigcsinálja, vagy feladja, esetleg kiesik, de tulajdonképpen így válik szét győztesekre és vesztesekre a megmérettetés. A fizikai és a mentális terhelés elemeit úgy illesztik össze, hogy minél előbb eljusson az ember egy olyan pontra, amikor fel akarja adni.

Az egész küzdelem voltaképpen itt veszi kezdetét: mit csinálok akkor, amikor olyan nehézségbe ütközök, amiről úgy látom, hogy nem fogom tudni megoldani. Innen kezdődik az egész kihívás önismereti része, ahol az ember kincset találhat.

Az egész az életet mintázza a résztvevők számára. Az emberi élet is hasonló, ahol előbb vagy utóbb mindannyian nehézségekkel vagyunk kénytelenek szembenézni.

– Szükséges-e egy ilyen típusú próbán, hogy valaki fizikailag nagyon jó állapotban legyen, vagy tulajdonképpen egy átlagos fizikumú, de mentálisan nagyon felkészült ember is jól tud teljesíteni?
– Ez egy fontos kérdés. Az Agogé megmutatta számomra, hogy az ember tűrőképessége és teljesítőképessége sokkal nagyobb annál, mint azt mi sokan gondoljuk. Sokkal nagyobb erőforrások állnak rendelkezésünkre, mint azt mi el tudjuk képzelni. Emiatt gondolom úgy, hogy ha valaki szellemileg acélozott, egy átlagos fizikummal is végig tud csinálni egy Agogét. A megmérettetésen való részvételhez azért végre kell hajtani egy tesztet egy kvalifikált edzőnél, de ennek az az oka, hogy vannak egyéni és csapatkihívások is, és nagyon fontos, hogy ne húzzon vissza egy csapatot egy-egy olyan tag, akinek a fizikai felkészültsége jóval elmarad a többiekétől.

Kép

Kép: Spartan Agoge

– A Spartan Agogé teljesítéséhez mi a legfontosabb képesség ön szerint?
– A mentális erő és az elszántság. A 60 óra vége felé körülbelül 56 óránál jártunk, amikorra nem aludtunk semmit, és minden versenyben lévő a tűrőképességén túl járt. Aznap már megmásztunk több hegyet, tikkasztó meleg volt, éppen jöttünk le a Zeusz-hegyről, és láttuk a távolban Naxosz városát, körülbelül 20–25 kilométerre tőlünk. Tudtuk, hogy nagyjából pár óra van hátra a kihívásból, és azt gondoltuk, egy busz elvisz minket a városhoz, ott biztosan lesz még valami feladat, de teljesen kizártnak tartottuk, hogy nekünk lábon kell eljutnunk addig. Ha ott elmondták volna nekünk, hogy most teljes menetfelszerelésben még le kell futnunk egy félmaratont, akkor szerintem nagyon sokan feladták volna a cél előtt. De nem mondták el. Annyit mondtak, valameddig mennünk kell. Elképesztő, de azon a huszonegynéhány kilométeren már senki nem esett ki. Senki nem adta fel, mert hihetetlen tartalékok állnak az ember rendelkezésére, sokkal több erő áll rendelkezésünkre, ha nem adjuk fel.

Nagy igazság van abban, amikor azt mondjuk, a küzdelmeink döntő többségét, akár fizikai, akár mentális küzdelmekről beszélünk, az ember nem elveszíti, hanem egyszerűen feladja.

Száz esetből kilencvenkilencszer nem legyőz minket egy megpróbáltatás, hanem kellemetlenné válik, elveszítjük a hitünket abban, hogy meg tudjuk oldani, és egyszerűen feladjuk. Ha azonban az ember nem adja fel, akkor egészen elképesztő erőforrások nyílnak meg. Ez volt az egyik legfontosabb dolog, amire megtanított engem az Agogé, és az egész küzdelem koronája az utolsó néhány órás tapasztalat.

– Tervezi egyébként, hogy visszatér még hasonló megmérettetésekre?
– Nem tervezem. Azt láttam, hogy alapvetően kétféle ember jött az Agogére. Az egyik típusú, aki rendszeresen űz ilyen kihívásokat, a másik típusú úgy érzi, hogy ez olyan tapasztalat lesz, ami az élete aktuális fázisában fontos. Én az utóbbi csoporthoz tartozom, és tényleg nagyon sokat adott nekem az Agogé, de az életem halad tovább más irányokba. A könyvemben írok arról, hogy nagyon sok olyan trauma és nehézség ért gyermekkoromban, amikkel akkor meg kellett küzdenem. Az élet egyik legáltalánosabb tapasztalata, hogy nehézséggel és megpróbáltatással mindannyiunknak meg kell küzdeni, ezt elkerülni nem lehet.

Kép

Kép: Benkovics Péter

– Vannak, akik fölállnak a gyermekkorban elszenvedett traumákból, és elhatározzák, hogy egész más életet kezdenek. Vannak, akiknek ez nem sikerül, és egész életüket ez a trauma határozza meg. Az ön életében ez milyen nyomokat hagyott, és miért tartotta fontosnak, hogy újból és újból „kidolgozza” a traumát fizikai szempontból?
– A gyermekkorom legnagyobb szenvedéseit alkoholbeteg édesapám és az abból következő események okozták. Ezzel nem vagyok egyedül, a WHO adatai szerint Magyarországon legalább egymillió alkoholbeteg ember él, nekik legtöbb esetben van családjuk, gyermekeik, tehát potenciálisan több százezer vagy akár több millió sorstársam is van ebben az országban. Ennek ellenére ez egy agyonhallgatott téma. Tudományosan igazolt tény, hogy a gyermekkorban elszenvedett trauma jelentős módon kihat a későbbi életre, determinálhatja az ember életét, meghatározhatja, hogy milyen felnőtt lesz. Az én tapasztalatom is az, hogy ezek a sorsélmények valóban feltehetnek egy kötött pályára.

Ugyanakkor az emberi élet hatalmas igazsága, hogy nem vagyunk kötelesek ezen a kötött pályán haladni, ettől el is lehet térni, persze sok küzdelemmel és megpróbáltatással.

A könyvemben idézek Viktor Frankl pszichológustól, egy holokauszt-túlélőtől, aki elmondja, hogy egy embertől mindent el lehet venni, egy dolgot azonban nem: azt, hogy az őt érő eseményekre vagy így vagy úgy reagáljon. Egyszerűnek hangzik, mégis mély igazságot hordoz. Egy haláltábort megjárt ember, akit mindentől megfosztottak, a nevétől és emberi méltóságától is, ebben a kisemmizett állapotban ébredt rá arra, hogy van egy dolog, amit senki nem tud tőle elvenni: azt, hogy ő hogyan reagál az őt érő helyzetekre. Ez a szabadsága megvan mindenkinek, és hatalmas kincs annak is, aki gyermekkorban traumákat szenvedett el. Nagyon fontos, hogy emlékeztessük magunkat: mindig dönthetünk másképp. Egyfajta nehézségi erőként hat az emberre az, amit otthonról hoz, vagy amit az élete megelőző szakaszában magatartásmintaként felvett. Ez az erő kényszerít bennünket, hogy a kitaposott ösvényen járjunk tovább, hogy az áldozati mentalitásba helyezzük magunkat. „Én szegény, mi történt velem, hát énnekem most már így kell élni az életemet!”

A Spartan Agogé azt igazolta, hogy az embernek mindig, minden helyzetben van lehetősége döntést hozni, és mindig van lehetőség elhatározni, hogy akármennyire is kényszerítenek a körülmények egy irányba, más irányban is folytathatom az életemet. Mindegy, mit diktálnak a körülmények, végső soron az én személyes és szabad döntésem, hogy megadom-e magam ennek a késztetésnek, vagy nem adom meg magam és küzdök. Ez a döntési lehetőség – nagyon fontos, hogy ezzel tisztában legyünk – minden élethelyzetben, mindig ott van. És amint ezt felismerjük, minden ember életében hatalmas távlatokat nyit meg.

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

Pálfi Kata színész, író, meseterapeuta, egy 9 éves kisfiú anyukája. Szereti a lila akác illatát, a szokatlan, ezért nagyon érzékletes szókapcsolatokat, az anyósülésről bámulni a hóesést, keresztülhajtva a karácsonyi kivilágításban fürdő Budapesten. Örömét leli a saját készítésű kimchi (koreai savanyúság) éjszakai elfogyasztásában. Jó érzéssel tölti el, ha valaki betartja, amit ígér, és ha az emberek vállalják az érzelmeiket. Nem szereti a káposztás cvekedlit és az eső után széttaposott csigák látványát. Ellenzi a torna- és rajzórai osztályzatokat, és szomorú, ha a gyerekek szemében félelmet lát. Ki nem állhatja a fanatikus ostobaságot és azt, ha emberek minősítik egymást.

Méhes Csaba pantomimművész, bohóc szereti a rizsfelfújtat, és bármennyit meg tud enni belőle. Szereti a madárcsicsergést, a kertet, az erdőt, a tavat és a folyót. Örömmel tölti el, ha a kávéfőzőgép meg a porszívó hangjára énekelhet. Kedveli a tüzet és a szaunát. Viszont nem kultiválja a cigaretta- és a szivarfüstöt, a rosszindulatot és a következetlenséget.

A hatodik adásunk tartalmából:

Pálfi Kati elmeséli, hogy miért szokta végigröhögni a főpróbaheteket, hogy milyen dolgozatot írt a viccmesélésről, és hogy a főiskolás osztálytársai miért nevették magukat halálra, amikor egy komoly Csehov-jelenetet néztek meg vele. Katiról az is kiderül, miken nem tud nevetni, hogy miért nehéz megnevettetni, és hogy miért érzi rosszul magát, amikor a cirkuszban a bohócokat nézi. Megtudjuk, hogy hogyan talált rá a meseterápiára, hogy miben segítenek a mesehősök és a mesében szereplő szimbólumok, és hogy mindehhez mi köze van a most éppen felújítás alatt álló Corvin áruháznak.

Méhes Csabáról kiderül, hogyan szeret nevettetni, hogy vicceskedik-e a bulikban, és hogy milyen családban nőtt fel. Szó lesz a viccmesélésről, a félresikerült színművészetis felvételijéről, egy farsangi élményéről, amikor bohócnak öltözött, és megtudjuk azt is tőle, hogy milyen egy komikus előadásának fogadtatása Japánban.

Beszélgetünk még a pantomim- és cirkuszművészetről, Latabárról, Kabosról, Marcel Marceau-ról, a mai stand-up stílusról, a becsapott ördögmesékről és egy sokakat megnevettető rózsaszín szappanról is.

Az adásban elhangzó idézetek:
Hankiss Elemér: Az emberi kaland
Hamvas Béla: Arlequin
M. Ende: Tükör a tükörben

Az idézeteket Fehér Dániel színművész tolmácsolásában hallhatjuk.
A zenéket Marton Róbert szerezte.

A Világjobbítók a Képmás magazin közérzetjavító, összművészeti podcastja egyedi aláfestő zenével és elgondolkoztató irodalmi idézetekkel. Környezetünk tele van olyan emberszerelő, lélekfoltozó és világjobbító emberekkel, akik bár közöttünk élnek, inkább cselekszenek, létezésükkel üzennek, mintsem beszélnek. Velük és sokoldalúan színes/színességükben sokoldalú művészekkel próbáljuk meg szavakra váltani a titkuk. A beszélgetést moderálja: Gyulay Eszter szìnháztörténész, dramaturg. Szerkesztőtárs: Fodor Krisztina.
A Világjobbítók podcastot megtalálja a Spotify-on, a népszerű podcast applikációkban, a Képmás.hu podcast rovatában, a Facebookon, és a Képmás magazin Youtube-csatornáján. Bárhol is hallgatja ezt a podcastet, kérjük, iratkozzon fel rá, hogy értesülhessen az új adások megjelenéséről.

Az anorexia nervosa egyik gyakori tünete a központi idegrendszeri amenorrhoea vagy funkcionális hipotalamikus amenorrhoea, azaz a vérzés elmaradása, amihez három tényező – a testzsír arányának csökkenése, a negatív kalóriaegyensúly és a hormonok működési zavara – vezethet. „A beteg szervezetében olyan változások történnek, amik negatívan befolyásolják a női szabályozóhormonok, a hipotalamusz által előállított GnRh, illetve az agyalapi mirigyben termelődő FSH és LH hormonok elválasztási ciklusát, a legrosszabb esetben pedig meg is gátolják azok elválasztását. Ez a peteérés leállását okozza, azaz az amenorrhoeás nő meddővé válik” – magyarázza Dr. Deli Tamás nőgyógyász.

Amikor olyan komoly stressz éri a szervezetet, mint az éhezés, tartósan megemelkedik a kortizol nevű stresszhormon aránya, ami szintén akadályozza a női hormonok elválasztását. A túlzásba vitt sportolás ugyancsak leállíthatja a ciklust, mivel az ilyenkor termelődő endorfin is megzavarja a szabályozóhormonok működését.

Hogy ki hogyan fogadja vérzése elmaradását, az az anorexia súlyosságától függ.

„Aki rosszabb állapotban van, az nem foglalkozik vele, akinél viszont már kialakult a betegségtudat, az sokszor emiatt is aggódni kezd” – mondja Dr. Varga Márta klinikai szakpszichológus. Sokan örülnek neki, hogy nem kell a nehéz napokkal bajlódniuk, a sportolóknak pedig kifejezetten előnyös lehet, hogy nem gátolja ez a felkészüléseket.

Félelem a nőiség megélésétől és a gyerekvállalástól

Ugyan a vérzés elmaradása az étkezési zavarnak már egy következménye, a menstruáció és az anyaság elutasítása gyakran mélyebben gyökeredzik: számos anorexiásnál az anyaságtól, a felnőtté válástól való félelem, illetve valamilyen korai trauma, fizikai vagy szexuális abúzus válthatja ki a betegséget.

A 43 éves Viki étkezési zavarát valószínűleg szülei házasságának megromlása idézte elő, akik elhanyagolták válásuk miatt. Mikor 18 éves korában először jelentkezett nála az anorexia, a lelke mélyén a beteg gyermek szerepébe vágyott vissza, akiről környezete gondoskodik. A menstruációra már akkor is egy szükséges rosszként tekintett, és ha tehette volna, előbb megszünteti. Látva, hogy szülei hogyan mentek tönkre a válásuk miatt, és ez hogyan mérgezte meg saját gyermekéveit, félelem alakult ki benne az elköteleződéstől, a házasságtól és a gyerekvállalástól. A hagyományos női feladatokat – mint a főzés vagy a család összetartása – ezért próbálta „megúszni”.

Amikor 35 évesen akkori párjával közös lakást vettek, azt érezte, ezzel szintet lépett a kapcsolatuk, ami a visszaeséséhez vezetett.

„Tudtam, hogy az exem közös gyereket akar, én viszont egyáltalán nem vágytam rá. A menzeszem elmaradása aztán megoldotta a problémát” – idézi fel.

A férfi aggodalommal fogadta betegségét és próbált hatni rá, ám egy idő után elváltak útjaik. Azóta csak gyermekekkel rendelkező partnereket választott – egyik kapcsolata sem fordult komolyra, jelenlegi párját sem engedi túl közel magához. Viki immár hatodik éve nem menstruál, ami egyáltalán nem hiányzik neki, és mivel elmúlt negyven, szerinte ez már így is marad…

A 23 éves Kata gyerekkora óta küzd önértékelési problémákkal. Az iskolában gyakran bántották külseje miatt, és azért is élcelődtek vele, mert később jött meg az első menzesze, mint a többi lánynak. Nemcsak fizikálisan volt későn érő típus: amikor gyerekkorában édesanyja fel akarta világosítani a menstruációról, ő inkább menekülőre fogta. Hasonló érzések fűzték az anyaság kérdéséhez is: a szülésről hallott rémtörténetek és teste változásának gondolata félelemmel töltötték el. Nővé válását több évbe telt elfogadnia, így amikor anorexiája következtében, 19 éves korában elmaradt a vérzése, főképp megkönnyebbülést érzett, amiért többet nem kell ezzel bajlódnia és még spórolni is tud.

Kép

Kép: Pexels / Tomaz Barcellos

Az akkor már egyetemista lány először azt hitte, a vizsgák miatti stressz borította fel hormonműködését. „A betegek nagy része nincs vele tisztában, hogy összefüggés van a vérzésük elmaradása és az anorexia vagy a túlzásba vitt edzés között, ezért ha kizárható a szervi elváltozás, mindig rákérdezünk, van-e valamilyen stressz az életükben és hogy végeznek-e intenzíven valamilyen sportot” – mondja a nőgyógyász.

Az amenorrhoeát egyébként pár évvel ezelőtt a Mentális rendellenességek diagnosztikai és statisztikai kézikönyvét (DSM) szerkesztő Amerikai Pszichológiai Táraság törölte az anorexia kritériumainak listájáról, mivel az étkezési zavar férfiakat is érinthet, emellett az alacsony testtömeg ellenére nem minden nőnek marad el a vérzése. Azt is fontos tisztázni, a vékonyság alapvetően nem vonja maga után az amenorrhoeát, mivel van, aki eredendően ilyen alkat, amit az agy nem kezel stresszként, csak ha a kiindulási súlyhoz képest történik változás. Ahogy Deli Tamás mondja, mindig lesznek, akik 180 centisen, 38 kilósan is menstruálnak, és olyanok is, akiknek nem látványos a fogyása, mégis elmarad a vérzése – egyénenként eltérő, kinek milyen érzékenységű a szabályozóközpontja.
Vali világéletében karcsú volt. A menstruációjával sokáig nem is volt problémája, és már 15 éve küzdött az anorexiával, amikor 37-38 éves kora táján elmaradt a vérzése. (Az agyi központ eltérő érzékenysége lehet egyébként a magyarázata az éhínség sújtotta afrikai országokban élő nők termékenységének is, akiknek a szervezete hozzászokott és alkalmazkodott a hosszú ideje fennálló nehéz körülményekhez.)

A menstruáció elutasítását a társadalom megítélése is generálja

Mivel az alapvető létfenntartásért küzdenek, a párkapcsolat kérdése általában háttérbe szorul az anorexiások életében, emiatt az anyaság sem reális cél számukra.

Sokszor a felnőtté válás nehézsége idézi elő az étkezési zavart, és nem könnyű úgy párkapcsolatot kezdeni, ha még a szülőkről sem váltak le – világít rá Varga Márta.

Flóra fogyásával többek között azt remélte, vonzóbbá válik a férfiak számára. Amikor elérte a negyven kilót, különlegesnek kezdte érezni magát; a tükörben látott kép korábban sosem tapasztalt magabiztosságot adott neki, amiről menstruációja elmaradása ellenére sem hajlandó lemondani. Bár mindig is fontos volt számára a család, egyre kevésbé tudja elképzelni, hogy anyává váljon, mivel alkalmatlannak, túl magának valónak tartja magát hozzá. A gyerekszülés amiatt is távoli számára, mert még sosem volt párkapcsolata. Amióta lefogyott, többen is érdeklődnek utána, egy belső félelem mégis arra készteti, hogy kihátráljon ezekből a helyzetekből. Emiatt lemondott róla, hogy egyszer saját gyereke legyen és úgy van vele, hogy ha mégis aktuálissá válna számára a családalapítás kérdése, majd "visszahozza" a menstruációt vagy talán az örökbefogadást választja. "Tisztában vagyok vele, hogy ez nem normális dolog, de már több mint négy éve nem jött meg, és remekül megvagyok nélküle. Huszonnyolc éves létemre a szervezetem olyan, mint egy változókorban lévő nőé, a gondolkodásom pedig megrekedt egy gyermek szintjén, ám egyszerűen nem sikerül átkapcsolni az agyamat. Foggal-körömmel ragaszkodom ahhoz a testhez, amire korábban annyira vágytam.”

Az anorexiásoknál gyakran figyelhető meg az az ellentmondás, hogy nőideálokat követnek és az ellenkező nem elismerésére vágynak, a nőiséget jelképező menstruációt viszont – tudatosan vagy tudat alatt – elutasítják.

Varga Márta szerint az evészavaros nők hiába fogynak le – akár már csontsoványra – valójában ekkor sem békélnek meg magukkal, hiszen az elégedetlenségük belülről fakad.

Flóra vékonyságával a társadalom által közvetített, karrierjében kiteljesedő, kecses értelmiségi nő képének is meg akart megfelelni. "Azt vettem észre, hogy az értelmiségi körökben a szülésre egy kevésbé intellektuális és fájdalmas dologként tekintenek, a menstruációra pedig egy zavaró tényezőként, amik csak megkeserítik a nők életét. Nekem ez a gondolkodás egyébként rendkívül visszataszító, még ha nem is tudom elképzelni, hogy kihordjak egy gyereket." Deli Tamás megdöbbenve tapasztalta, hogy néha még a nőgyógyászok is hasonló hozzáállást mutatnak, és azt kommunikálják a betegek felé, hogy ne problémázzanak ezen, inkább örüljenek neki, hogy nem kell a menzesszel bajlódniuk. Az anorexiából gyógyult Gabi orvosa szinte szóról szóra ezt mondta a lánynak. A legaggasztóbb talán, amikor az anorexiások családja sem veszi észre a probléma súlyosságát. „Egyszer két szülő azzal keresett fel, hogy 18 éves gyerekük már két éve nem menstruál, ugyanakkor örömmel töltötte el őket, hogy a modellalkatú lány milyen csinos” – meséli a nőgyógyász.

Az ösztrogénhiány évtizedekkel öregíti a testet

Az anorexiások szervezetében fennálló tartós és súlyos ösztrogénhiány a meddőség mellett hosszútávon egyéb problémákat is okozhat.

Az ösztrogén egyik élettani hatása, hogy átlagosan tíz évvel tovább élnek a nők mint a férfiak, a betegek – egy kis túlzással élve – ezt az előnyt veszítik el.

Az ösztrogén védi a nőket a stroke-tól és a szívinfarktustól, ezért hiánya később szív-és érrendszeri problémákkal járhat – emiatt fordulnak elő ezek a panaszok inkább a menopauza után. Az amenorrhoea rövidtávú következménye a csontritkulás, ami már fél-egy év után kimutatható. A csontsűrűség-csökkenés akár kisebb megerőltetéseknél is töréseket eredményezhet.

Kép

Kép: Unsplash / Serafina Lazarenko

Az ösztrogén felel továbbá a hüvely nyálkahártyájának megfelelő vastagságáért. Testzsírhiányos állapotban ez elsorvad, így sokkal érzékenyebbé válik, az anorexiások pedig könnyebben kapnak el fertőzéseket, emellett az aktus is kifejezetten fájdalmas lehet számukra. A párjával való együttlétek Gabi számára sem voltak élvezetesek – az ösztrogén generálja a nemi vágyat is, annak hiányában viszont gyakorlatilag nem maradt energiája a szexre. 

Az amenorrheás anorexiásoknak a súlyos ösztrogénhiány miatt Deli Tamás hormonpótló vagy fogamzásgátló szedését javasolja. A hormonpótlás azonban csak művileg hozza vissza a vérzést és nem indítja be a peteérést, ezért a nőgyógyász fél-egy év után gyógyszerszünetet tart a betegeknél, hogy lássák, visszatér-e a ciklusuk. Kata, Vali és Gabi egyaránt hormonkészítményt kaptak, de mindhárman tartózkodtak tőle. Gabi fogamzásgátlót sem hajlandó szedni, döntését párja is elfogadta. „Amióta visszatért a menstruációm, kincsként őrzöm, és nem akarom, hogy megint elmaradjon” – magyarázza. Deli Tamás szerint sok nő fél a hormonpótlástól, de aggodalmuk alaptalan, mivel mesterséges anyagok helyett az elvesztett hormonokat juttatják a szervezetükbe.

A menstruációt lelkileg is akarni kell

A ciklus valódi helyreállása a testsúly gyarapodásával várható. Ám a nőgyógyász hiába hívja fel a betegek figyelmét ennek fontosságára, bár megértik, de nem biztos, hogy tenni is fognak érte, mert olyan mértékben eltorzult a testképük, hogy nehéz átfordítani a gondolkodásukat.

Több nemzetközi kutatás is azt mutatta 6-8 év utánkövetés után, hogy a súlyvesztés vagy pszichés stressz okozta amenorrhoea a nők 70%-ánál helyreállt, 30%-uk viszont benne ragadt ebben a spirálban.

Sokan attól tartanak, hogy több kilót kell visszahízniuk, mint amiből a betegség előtt leadtak. Ez a félelem csak tovább növeli a ciklus helyreállását akadályozó stresszhormonok számát.  A nőgyógyász szerint egyébként a súlygyarapodást illető szóbeszédnek nincs alapja. A megkérdezett szakemberek azt tanácsolják, a betegek minél hamarabb forduljanak pszichológushoz, és ne csak akkor, ha már gyereket szeretnének. Mivel sokszor kötődési probléma – a szülők által gyakorolt kontroll idézi elő az anorexiát –, ezért a származási családjukban élőknél a családterápia az elsődlegesen választott terápiás módszer, emellett pszichoterápia is szükséges.

Hogy kinek mennyi idő múlva jön vissza a menzesze, az az amenorrhoea előfordulásához hasonlóan egyénileg változó; a legoptimálisabb esetben is több hónapról van szó. Onnantól kezdve, hogy eldöntötte, meg akar gyógyulni, Katának másfél évre volt ehhez szüksége.  Amellett, hogy változtatott étkezési szokásain, fejben is elkezdte felkészíteni magát menstruációja visszatérésére. Előtte nem sokat tudott róla, mi is zajlik ilyenkor a nők testében, ezért beleásta magát a témába: többek között oktatóvideókat nézett és megismerkedett a holdmódszerrel. Sorstársainak is azt ajánlja, edukálják magukat és találjanak egy biztos teret, ahol tudnak kérdezni.

A vérzés visszatérése nemcsak a fizikai, de a mentális egészség jelzője is.

Varga Márta tapasztalata szerint gyógyulófélben lévő páciensei általában örömmel fogadják, a gyógyulás egy fontos jelének tekintik, amikor újra megjön a menzeszük. Kata boldog, hogy ismét működik a szervezete és büszke, hogy ezt elérte. „Mindig is úgy képzeltem el, hogy telihold lesz, amikor újra megjön, és így is lett.” – meséli. Amióta újra menstruál, Gabi minden hónapban nagyon várja a pirosbetűs napokat. Ciklusa most szabályos és kevésbé fájdalmas, mint korábban, és ovulálás előtt és alatt is figyeli teste jelzéseit. „Jó érzés tudni, hogy üt a nőiességem” – magyarázza.

A riport folytatása itt olvasható.

Elmúlik

Még jól emlékszem, mikor fél éjszakát zombi üzemmódban cipeltem nyugtathatatlanul ordító csecsemőmet auf und ab a nappaliban, felvonultatva a teljes birtokomban lévő népdalkincset (mindhiába), vagy amikor esténként 9-től fél 11-ig vergődtem álom és ébrenlét között a gyerekszobában, az épp elaltatandó delikvens pedig nyűgösen igyekezett ellenállni.

Pesszimizmusra hajlamos, impulzív ember vagyok, nem egy szemlélődő, jógi alkat. Ha adódott egy probléma, igyekeztem rögtön megoldást találni – ha ez rövid időn belül nem sikerült és eszkalálódott a helyzet, jött a pánik, a kétségbeesés, és végül a melodráma… Én ezt nem bírom, kész, „kivagyok”, elegem van… E végtelenül negatív hozzáállásom szerencsére sokat javult az elmúlt évtizedben.

Megtapasztalhattam, hogy iskolás koráig minden gyerekem „megtanult” elaludni: többé-kevésbé megnyugtatják magukat, és egyikük sem halálozott el alultápláltság miatt, noha többször volt olyan érzésem, hogy hetek óta semmit sem hajlandóak magukhoz venni, csak lekváros kenyeret, müzlit és kecsapos rizst.

Látni azt, hogy mindez elmúlt, megcsináltuk, ez is csak egy „ilyen-olyan” korszak volt, ami véget ért, aztán jött helyette rögtön valami másfajta kihívás, amit ugyanúgy megoldottunk, vagy éppen csak túlestünk rajta sírva-nevetve – mindenesetre már mögöttünk van –, hihetetlenül megerősítő, megnyugtató érzés.

A gyerekeim mellett tanultam meg, hogy bármi nehézség is adódik, az egyedüli biztos, hogy előbb utóbb túl leszünk rajta, minden elmúlik.

Türelem

Türelemre leginkább akkor van szükségem, ha nem alakul minden a várakozásaim szerint, az általam leginkább logikusnak és kézenfekvőnek tűnő módon. Márpedig a gyerekek esetében ez elég gyakran előfordul. Nem eszi meg, amit elé rakok – pedig tudom, hogy finom és szereti, ráadásul szuperegészséges. Nem akar aludni, pedig látom, hogy fáradt, hiszen esik-kel. Én tudom, mi a jó neki, de őt nem sikerül meggyőzni, rávenni, hogy ezt elfogadja…Ez az eszköztelenség néha őrjítő.

Egy család mindennapi működését fenntartani egyébként is komoly logisztikát követel: eljutni orvoshoz, oviba, diákigazolványt igényelni, és akkor tetejébe még ott a bilire szoktatás, meg hogy ötéves korára már kulturáltan fogja az evőeszközt. A mi nyugati gondolkodásunk amúgy is mindent kontrollálni akar; a legfőbb értéknek a proaktivitást tartjuk, emellett folyamatosan kézben kell tartanunk az időt, a pénzt, a szakmai előmenetelt és az érzelmi biztonságot.

Pedig néha semmi más dolgunk nem lenne, mint türelemmel és tisztelettel várni, békén hagyni a gyerekeinket.

Hiszen számtalan dolog magától helyrebillen, elrendeződik, nem kell mindig, mindent nekünk megoldanunk. Bizonyos dolgokra egyszer csak megérik a gyerek idővel.

Kép

Kép: Freepik

Rácsodálkozás

A gyerekekhez nem csak azért kell sok türelem, mert fizikailag a segítségünkre szorulnak, vagy mert a kommunikációjuk még nem elég „érett” a mi elvárásainkhoz mérten. Van ugyanis egy teljesen eltérő viszonyulásuk az időhöz, amely folyton megállásra késztet minket és kizökkent a rohanásból. Végtelen percekig képesek nézni, hogy cipelik be az igyekvő hangyák a morzsát, fenyőtűket a bolyba, vagy bámulni a vonuló felhőket, és elmélyülten pakolgatni egymásra a kockákat órákon át… Az nem jelent semmit számukra, hogy pl. most kellene elindulni ahhoz, hogy elérjük a buszt. Mindig meg kell várnom, hogy ideérjenek – vissza ebbe az időbe, ahol én vagyok, hisz elvarázsolja őket a mese, a játék. Nem érnek rá velem és az eléjük tett vajaskenyeremmel foglalkozni, miközben épp egy szarka szállt az akácfára.

A gyerekek olyan csodákat mutatnak nekünk, amikről mi, befizetetlen számlákon, bevásárláson és elintézendő villanyóracserén agyaló felnőttek hajlamosak vagyunk teljesen elfelejtkezni.

Olyan szépségeket, amiket ők még meglátnak, sőt, rögtön észrevesznek. Velük együtt újra megtanultam örülni az évszakok változásának, az első hóvirágnak, a járdára koppanó gesztenyének, csillogó kavicsoknak, még a salátában megbújó, cuki kis kukacnak is (pedig mosott, konyhakész termék volt). Hálás vagyok, amiért útitársuk lehetek, miközben elmerülnek ezekben a mindennapi csodákban, amik időről időre engem is beszippantanak.

Felelősség

Természetes volt, hogy amint megfogant bennem az első pici élet, rögtön felelős lettem érte. Figyeltem arra, mit eszem és iszom, igyekeztem úgy óvni a testem, ahogyan előtte sosem – csak miatta. De hogy mégsem voltam még teljesen felkészülve a feladatra, arra csak a szülés után jöttem rá.

Ijesztő és megnyugtató egyszerre, ahogy a szülőszobában a kezünkbe adják a kis „csomagot”: tessék, ez a tied, innentől fogva cipeld! Rémisztő, hogy mennyire aprócska és törékeny, ugyanakkor megnyugtató, hogy nincs már több kétség, adott a feladat: ezt a gyönyörű, kiszolgáltatott, kicsi embert most már nekünk kell óvnunk egy életen át. Persze, ilyen giccsbehajlóan filmszerűen ez az eszmélés ott és akkor, abban a tömény eufóriában, oxitocinfröccstől részegen még kevésbé jellemző. Magam is csak örültem, hogy végre levegőhöz jutok, és már nagyon vártam, hogy tűnjenek el azok az emberek a lábam közül és tekintsük végre befejezettnek a dolgot. Emlékszem, akkor ért a hidegzuhany, amikor apa újra munkába állt, és otthon maradtunk kettesben egy nehezen megnyugtatható, sokat sírdogáló újszülöttel, akit nem lehetett sehova sem eltenni, kikapcsolni, aki elől nem szaladhattam el csak úgy a szoba-konyhából, amikor azt éreztem, nem bírom már tovább hallgatni az üvöltését.

Aki folyton, örökké és megváltoztathatatlanul ott volt már nekem, életem végéig – mindig.
M I N D I G.

Azt hiszem, előbb vagy utóbb minden szülővé váló ember túljut ezen a durva sokkon, és ha már túl vagyunk ezen az első rémületen, onnantól beszélhetünk a valódi felelősségről.

Vidámság

A kicsi baba gurgulázva göcög meglepetésében, ha időről időre kikukucskálunk rá a kanapé mögül (még akkor is, ha bujkálás közben a fél testünk kilóg…). A nagyobbacskák jókat derülnek a „höcögtetők”, ölbéli játékok unásig ismételt rigmusain. Az ovisok sosem unják meg a „pisi-kaki-puki”-vicceket, melyek főleg az étkezőasztalnál a legcsattanósabbak. A sulival megérkezik a Móricka- meg a Pistike-viccek korszaka, és csak reménykedni tudunk, hogy hamar elmúlik ez is, de összességében bármin lehet jókat szórakozni; a gyerekek vidámsága nem ismer határokat. Nekem különösen jó humorú gyerekeket küldött az ég: néha már csak attól nevetnünk kell a férjemmel, ahogyan ők röhögni tudnak valami számunkra teljesen érthetetlen viccen, földön fetrengve, oldalukat fogva, könnyük csordultáig. Olyan igazán önfeledten, ahogyan csak a gyerekek tudnak.

Rengeteg dolgot sorolhatnék még, amit a gyerekeimtől tanultam – róluk is, és persze saját magamról. A határaim végtelen tágításától kezdve – lásd alváshiány – az igazi szükségletek megtapasztalásán át a harmóniáig, de az már túlságosan kitágítaná egy egyszerű cikk kereteit. Most ezt az öt dolgot tartottam a legfontosabbnak. No meg persze a szupererőt.

Te átgondoltad már, mi mindent tanultál a gyerekeidtől?

– A márciusi számunkhoz egy hungarikum-füzetet is készítettünk, ebben a táncház­mozgalom is szóba kerül, amelynek kapcsán megkerülhetetlenek a szüleid, Foltin Jolán és Novák Ferenc. A családotok élete mennyire forrt össze a mozgalommal? 
– A nővéremmel, Eszterrel izgalmas szellemi műhelybe születtünk, olyan átjáróházba, ahol az elfogadás volt a belépő. Különböző emberek más-más eszmerendszereket feltételeznek, de van, lehet közös halmaz. Egy ilyen közeg a maga természetességével tesz elfogadóvá. Akár a néptáncoktatás édesanyám által fejlesztett módszertana, ahol a gyerekek hétfőn a magyar verbunkkal ismerkednek, kedden a cigány hagyományokkal, szerdán teszem azt a román kisebbség táncaival, ha jó a tanár, csütörtökön hallhatnak a Klezmer-muzsikáról, míg pénteken a széki táncrend háromnegyedes ritmusára csodálkozhatnak rá, ami csak valami német muzsika lehet... Kis túlzással ilyen hely volt a mi otthonunk is, ahol megélhettük, hogy nem elszigetelt közösségek, hanem összefüggések és kölcsönhatások léteznek.

A magyar népi kultúra ettől kuriózum, ilyen kis területen ilyen színes folklór nem nagyon van másutt, mint a Kárpát-medencében!

Talán ezzel kompenzálja a történelem az itt élő népeket az elszenvedett viharokért. Nem véletlen, hogy a hetvenes évek nyomasztó mindennapjaiban jelent meg a hagyományból organikusan fejlődő táncházmozgalom. Azt is mondhatnánk, hogy ez egyenesen vezetett a rendszerváltáshoz, hiszen olyan értelmiségi elit ült akkor még egy asztalnál csodálva a forgó kavalkádot, mint Csoóri Sándor, Makovecz Imre, Eörsi István, Jancsó Miklós, avagy a rendszerváltó értelmiség. 

– Szerinted diktatúra nélkül nem is lett volna mozgalom a táncházakból? 
– Feszült társadalmi légkörben, egy provincia lakójaként az ember ösztönösen keresi a szabad önkifejezés formáit, és teljesen kézenfekvő volt, hogy többen a nemzeti identitásban találták ezt meg. De a folyamat korábban kezdődött: Kodály és Bartók időben felhívta a figyelmet arra, hogy a magyar népzene leginkább tánczene, és hogy tessék elkezdeni gyűjteni a mozgáskultúrát is! Néhány generációval később aztán édesapám is meghatározó személyisége lett ennek a kutatómunkának. 

– A szülői ház sajátos légkörének sok ajándéka veszteséggel is járt? 
– A szüleim művészek, ilyenkor mindig felmerül, hogy meddig tartanak egy család hagyományos keretei és honnantól színház az egész világ... Semmi pénzért nem választanék más sorsot, olyan sokat kaptam, de nyilván maradtak ki élmények, és a szüleim válása is összefügg ezzel, hiszen két erős alkotó személyiség magánéleti ellehetetlenülése majdhogynem kódolt. Ezek áldozatok, amelyekkel azért együtt lehet élni. Igyekeztem mindezt elkerülni a saját életemben több-kevesebb sikerrel, de nincs bennem feléjük semmi neheztelés, vagy ilyesmi. 
Azt azonban nagyon hamar elhatároztam, hogy nem szeretnék a szüleim árnyékában felnőni. Fiatalon kezdtem táncolni, nem erőltették, de tehetséges voltam, és mint említettem, jó volt az iskola, persze, hogy hamar kiugró lett a teljesítményem. Aztán 16 évesen álltam a Bihari János Táncegyüttes próbatermében, néztem az együttes alapítóját, az édesapámat, és rájöttem, hogy ha ezen a csapáson maradok, mindig én leszek a Kisnovák. A mozgalom szakmai gárdája egy óriás família, mindenki ismeri a másikat, érthető, hogy bár a nővérem is néptáncosként ropta, szintén más területen, színházrendezőként teljesedett ki.

A szüleim, amikor bejelentettem, hogy rockzenész leszek, szinte zokszó nélkül fogadták, mindenben támogattak az első perctől.

Ezt például tudatosan örökítettem át, és teszek így magam is a gyerekeimmel. Mehet minden, csak legyen ambíció! 

– Sok előadóművész számára a cél és az élet maga a színpad. Te színészként sem így gondoltad, és zenészként sem. Jól látom, hogy mindig keresed az újabb formákat és ügyeket? 
– A kezdetektől világos volt, hogy a reflektorfény mekkora felelősséggel jár. Hát még az ott elhangzottak... 

– Ezért vállaltad úgy ezt a címlapot is, ha valami több, mint a te arcod? 
– Mit ér önmagában a jelenlét? Biztos egy szabad szemmel jól látható összeget, de egyébként? A pénz elfogy, marad a szégyen, avagy a lelkiismeret. Ha tudok valamit közvetíteni, e vélt vagy valós népszerűséget szolgálatba állítani, akkor az már valami. De ami ezen kívül történik – bár vannak, akik szinte csak ebből élnek – nekem privát szféra. 

– Vagyis nem tartozik a médiára? 
– És nem csak a közösségi oldalakra, ahol velem magán­emberként biztos nem találkozol. A rendszer már a kereskedelmi média debütálásának pillanatában világos volt, azaz akkor vagy érdekes, ha nem vagy érdekes. Csak semmi gondolat. És nincs ebben kritika a pályatársak felé, megértem a lelkiállapotot, a kényszerhelyzetet, mindent, csak nekem ne kelljen részt venni benne. Most, a kerek évfordulóm kapcsán is megkerestek nem egy orgánumtól, de azzal nem lehet kenyérre kenni, hogy majd hány emberhez jut el a hír. Hitelesen csak azokhoz lehet, akik ott vannak a nézőtéren.

Évekig vezettem reggeli tévéműsort, a tejszínhabos háromperces diskurálásból nem lesz jegyvásárló, az tuti! 

Kép

Kép: Emmer László

– Elég határozott elképzelésed volt a címlappal kapcsolatban… 
– Mivel csapatmunka, beleértve téged is, a fotóművészt, a sminkest, a fodrászt, a színházi barátot, mindenkit, aki segített, talán nem tűnik nagyképűségnek, hogy valahol itt kezdődik a művészet. Előttünk a felület, a vászon, és a felelősség, hogy kezdjünk vele valamit. Hogy levegyék a polcról, ne olyan legyen, mint az összes többi. Én csak letettem egy gondolatcsírát, ami alkalmi közösségünk által szárba szökkent. És hogy mi indította el ezt a dominót? Anno a Kimnowak zenekarral nagyon hamar felmerült, hogy a kapott energiából valamit visszaforgassunk. A jó szocializáció és a zenekari tagság csodás empátiája lehetővé tette, hogy civil szervezetek, ügyek mellé álljunk. A harmincas éveimben aztán beleástam magam a társadalmi szerepvállalás kérdésbe, alapítottam szervezetet, kétkezi munkás voltam, kuratóriumokban ücsörögtem, nagyvállalatok fenntarthatósági stratégiájának kialakításában vettem részt. Nagyon aktív voltam, de mire mentem vele? Ránézésre minden egyre rosszabb! 
Ez persze nem így van, de megtanultam makro- helyett mikroméretekben gondolkodni, és persze egy nagy adagot lerakni az egocsomagból. Nagyobb nyilvánosság előtt már csak egyetlen dologgal lehet táncba vinni, az pedig a környezetvédelem ügye. Kifejezetten ökohisztérikus alkat vagyok. Demokráciában élünk, és nincs önálló környezetvédelmi minisztérium, progresszív klímastratégia, felvilágosító kampány? Tisztességes adófizető állampolgárként ez mélységesen felháborít! Ilyen értelemben az elmúlt három évtized kellett ehhez a címlapötlethez. Mi magunk vagyunk, bennünk tükröződik a felperzselt föld... Hogy ez egy ötvenéves művésszel kapcsolatban még milyen asszociációkra ad lehetőséget, azt már döntse el az olvasó. 

– Nekem például arra, hogy bár a meggyötört, kiszáradt földet akartad megidézni, valójában egy elszánt betyár néz vissza a képről. 
– Egy valamirevaló pacifistában legyenek militáns vonások! De mit üzen a betyár archetípusa? Hogy nincs az az anyagi biztonság és kulturális háttér, ami megóv minket, ha kizsákmányolunk másokat. Ilyen értelemben működik a képzelettársítás. Amúgy szomorú, hogy a környezetvédelem össztársadalmi kérdését is sikerült kiszolgáltatni az aktuálpolitikának. Szétszedték, átminősítették, degradálták fogalmait a pillanat uralásának jegyében. Az állampolgárok többségét egyszerűen nem érdekli, mi történik körülöttük, vannak felhergelt hangok, oldalak, ezek képesek erőből egymásnak feszülni, de a „látványproblémák” alatt a mélyben nagy a hallgatás. Muszáj ezt megtörni politikusnak, közéleti szereplőnek, művésznek, üzletembernek, akinek eszköz van a kezében, mert az élet minősége, ha nem a léte a tét! És Isten óvjon minket a felnövekvő nemzedékek haragjától... Nyilván a motivációm személyes is, egy 13 és egy 10 éves fiatalember apukájaként, de tán éppen ezért reménykedem a tudatos nevelés lehetőségében. 

– Apa-fiú viszonyban nem könnyű elkerülni, hogy a szülőnek fontos értékek a gyerek könyökén jöjjenek ki, és az utódok legalábbis iróniával álljanak hozzá. Neked van taktikád? 
– Nem mondom sokat, inkább csinálom, kalandokat keresek és beleviszem őket.

Ahogy például azt sem erőltetem soha, hogy olvassanak, de azt látják, hogy van egy elég komoly könyvtáram, tehát a tudás ilyen módon megszerezhető.

Apám meghatározott bizonyos kereteket, amelyeket aztán nekem kellett kitölteni, és ugyan a keretekbe most a PlayStation is bele kell férjen, de a recept nem változott. Mintakövető fajta vagyunk, a kérdés az, mutatunk-e olyan mintát, amely követhető? Most még kiskamaszok, és persze meglesznek majd a saját köreik, de egyelőre van bennük tisztelet az általam vallott értékek iránt. Cselekvő módon élik meg a környezeti válságot is, ebben a korban az empatikus készség nagyon erős, aztán nagyon csúnyán megváltozunk. Hátha ők már nem. 

– Valóban elég kicsi a bulvármédia-lábnyomod. Ha patikamérlegen kimérve is, olykor mégis kivételt teszel, és belecseppented a médiába az életed egy-egy traumáját, gyászát. Például a válásod és a betegséged kapcsán is megszólaltál… 
– Saját életünk is példabeszédek sorozata, ahogy történeteket adnak át a mesék, legendák, eposzok, és végső soron a művészet. Amikor az érrendszeri betegségem árnya halványodott, és a válásom gyásza már kezelhetőnek látszott, kezdtem érteni, hogy mit és hol rontottam el. Amikor megkerestek, arra gondoltam, ezek a megosztott történetek visznek tovább minket. Ha emiatt valaki letette a cigarettát, vagy volt egy kedves szava a feleségéhez, akkor az egész hajcihő már megérte. Ilyen ősnaiv idealista vagyok ezekben a kérdésekben, no de a vallások sem tanítanak nagyon mást, nincs bennem szégyenérzet a kiteregetett szennyes okán. 

– Mindaz, amit most csinálsz, a zenekar, a kulturális műsorok… 50 évesen úgy érzed, hogy ezt akartad? 
– Erről van egy kedves történetem a közelmúltból. Lassan három éve forgatjuk a Partitúra összművészeti magazint Miklósa Erikával és Batta Andrással, és egy igazán klassz alkotó közösséget hoztunk össze a stábtagokkal. Nemcsak munkatársak, barátok is vagyunk, így történt, hogy a közelgő születésnapom alkalmából az egyik huszonéves operatőr megkérdezte, hogy érzem, mikor voltam a csúcson? Fetrengtem a röhögéstől. A pontos és fontos választ már korábban megkaptam Somody Imre üzletembertől, akivel van szerencsém a Médiaunió kuratóriumában tevékenykedni.

Egy magánbeszélgetésünkben megkérdezte, hogy hogy érzem magam a bőrömben. Mondtam, hogy a pályám kezdete óta mindig úgy, mint aki 10 évvel le van maradva ahhoz képest, ahol tartania kéne, mert olyan a közeg, amilyen. „De hát ezek szerint te vagy az egyetlen, aki tudja, mi lesz 10 év múlva!”

Varázsmondata átstrukturált mindent, ebből az aspektusváltásból elemzem a körülöttem lévő dolgokat, sőt, magamat is egy jó ideje. A pillanat például, amit most veled, együtt töltünk, hívja a múltat és hozza a jövőt. De a most, az most van. Egyszerű és mégis univerzális felismeréseket magunkká tenni – ez volna a feladat. Bízni a közhelyek időtlen valóságában, félretéve jól fejlett hajlamunkat a cinizmusra, amely mindent megkérdőjelez. Vannak, sokszor vannak súlyos pillanatok, mikor úgy érzem, én vagyok a világ legszerencsétlenebb embere, hogy aztán ott találjam magam egy fellépésen, ahol fogyatékkal élők hallgatják és érzik mindenkinél jobban a dalokat. Hogy azt hiszem, az állítólagos csúcson vagyok épp, és látom, hogy más a saját pályáján milyen csodákra képes, és ez mekkora tiszteletet és rajongást tud kiváltani belőlem. Jelenlegi életkorom mindenképp egy kapu, ahonnan különös vonásait fedezhetjük fel az eddigi életünknek, hát még az eljövőnek. Nem titkolom, járok pszichiáterhez, akitől még a pandémiás online beszélgetésekben is annyit kapok, hogy felér egy-egy újrakezdéssel. Nem volt könnyű egy magamfajra self-made embernek kimondani, hogy egyedül kevés vagyok, jól jön a segítség.

Kép

Kép: Emmer László

– Hogy fogalmaznád most meg azt, hogy mi a hivatásod? 
– Minden időszakban más-más kitérő választ adtam erre a kérdésre, a kultúrmunkástól kezdve a csomagolási szakemberig. Van, aki a színházból ismer, van, aki zenészként, sokaknak egy tévés majom maradtam. Sokféle elemből áll össze a kép, de én minden munkám között látom az összefüggést, persze, ha ezt magyaráznám, már magyarázkodnék és lemenne a nap. Tartalomgyártó vállalkozásunk, a Kultúrpart Csoport lassan másfél évtizedes története önmagáért beszél: középkorú lelkes álmodozók összeálltak és azt művelik, abból keresik a kenyerüket, amivel maximalizálni tudják a szabadság, a remény, az önkifejezés fogalmait életükben. Ehhez képest a kenyér mérete másodlagos kérdés. 

– Mit jelent számodra az új formációban, a Novák Péter és az Etnofonban frontemberként játszani? 
– Sok minden okoz örömöt az életemben, de a zene mindig. Nagyon adekvát és erős gesztusokat lehet gyakorolni a világ felé egy dal előadásával. Hatásos fordulat lenne, hogy ezért kezdtem el a világzenét játszó Kiss Ferenc hang­építész szellemi műhelyében farigcsálni, de ez így kevés. Egyrészt kapcsolatunk a gyerekkoromban gyökeredzik, muzsikái indították be tevőleges zenei affinitásomat. Másrészt egészségi korlátai emeltek az énekesi státuszba, ami egy valós dráma, ő azt vesztette el, amit én most hozzáadhatok. Nem hinném, hogy van magasabb foka a bizalomnak, az átruházott tudásnak, a megtiszteltetésnek. Mesteri... Egyéb értékekben sincs hiány: előkerülnek kulcsfontosságú szerzemények az elmúlt ötven évből, a legendás Kolinda és Vízöntő zenekarok repertoárjából ugyanúgy, ahogy a Kimnowak folklór ihletettségű dalai, nem beszélve az új ötletekről. Ehhez megint csak közösség kell, és itt van, hiszen a társulás tagjait évtizedes barátságok, családi kötelékek tartják egyben. Mélyen átélt, erős pillanatok forrása ez, megannyi randevú a társművészetekkel. Teret kaphat a műfaji kísérletezés, hogy miként érvényesülhetnek egy koncerten a színház, a képzőművészet, az irodalom hatásmechanizmusai. Ez az én plebejus operai ideám, a közönségnevelő felelősség érzete. És ahogy mondani szokás, egy jó blues-karrier 60 fölött kezdődik… Ebben a műfajban erőt ad a kor, a közönség soraiban minden nemzedék képviselteti magát, és ekképpen a nagy össztársadalmi reprezentáció. Amit annyiféleképpen szerettem volna láttatni, a zenével csak létrejön! Velem egyidős apukák jönnek el tizenéves fiaikkal, és az unokáikkal mai nagymamák, akiknek Nagy László és John Lennon valahol ugyanazt jelenti. Jelzem, nekem is. A pedagógus elhozza az osztályt, mondván, ő is ugyanezt képviseli, csak nekünk elhiszik. Ez többet ér, mint akárhány bulvárcímlap. Látni azokat a szemeket… Hatásfok-függőségem sosem a számokra vonatkozott, mindig az emberre. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. márciusi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>> 

– Mi volt az, ami miatt film született a börtönmesékről?
– A leghátsó sorból néztem végig az előadást. Láttam a családtagok nevetését és a könnyeit is. A színháznak nagyon erős, közvetlen hatása lehet, ha a nézők ismerik a fiktív szerepek mögötti élettörténeteket. A munkatársaimmal ezt a hatást szerettük volna újjáteremteni, vagy legalább megközelíteni azzal, hogy a nézőknek megmutatjuk, hogy kik bújnak a – mi esetünkben – mesefigurák bőrébe.

Egy olyan, közösen teremtett fantáziavilágot képzeltünk el, amiben találkozhatnak az egymástól rácsokkal elválasztott apák és gyerekek.

– Segítő szándékkal fordultatok feléjük, viszont az életük nem mindig a várakozásaitoknak megfelelően alakult...
– Amikor kiválasztottuk a szereplőket, volt bennem egyfajta bizonyosság – úgy tűnt, hogy ki fognak tartani egymás mellett. Nem gondoltam bele, hogy a szétszakítottság, a magukkal cipelt terhek, a börtön légköre ennyire gyorsan el tud távolítani embereket egymástól. Volt olyan szereplő is, aki arról mesélt, hogy ha nem kerül be, valószínűleg szétment volna a párkapcsolata, ám a bezártság paradox módon összehozta a társával.

– Hogy alakították a nem várt fejlemények a filmet?
– Amikor láttuk, hogy a párkapcsolatok kezdenek szétmenni, elbizonytalanodtam a projekt célját és értelmét illetően: azt éreztem, mintha cukormázzal próbálnánk bevonni a valóságot, ami teljesen más irányba mutat. Majd rájöttem, hogy ennek a kétféle valóságnak az egymás mellettisége tudja igazán működtetni a filmet: ha az élet valódi súlya nincs „elhazudva”, akkor tudnak igazi hatással bírni azok a fantáziavilágok, amelyek egyfajta menedéket nyújthatnak a szereplők számára a megoldhatatlan nehézségek elől.

– Igazán emberközeli módon mutatjátok be az elítélteket. Honnan ered ez a nézőpont?
– Szeretünk így nézni az emberekre. A kamera olyan, mint az emberi tekintet: tud felemelő és kritikus is lenni. Az olyan technikai dolgok is, hogy az alkotók pl. milyen objektívet használnak, kézből vagy állványról forgatnak, sok mindent elárulnak arról, miképp akarnak közösséget vállalni a szereplőkkel. Mikor elkezdtem a filmezéssel foglalkozni, nagyon megtetszett a román újhullám dokumentarista-realista stílusa. Ennek hatására én is törekedtem egyfajta objektivitásra, miközben a távolságtartó forma a történetek szintjén erős emocionális tartalommal párosult. Azt gondoltam, a kettő feszültsége izgalmas dolgot eredményez. Időközben rájöttem, hogy ha ösztönösen távolságot tartok és analizálok, akkor nem tudok kellőképp bevonódni érzelmileg.

Az élet gazdagságát akkor élhetem meg igazán, ha közelebb megyek, és vállalom az érintettséggel járó kockázatokat.

– Mi segít legyőzni a távolságtartást?
– A bizalom. Mind csalódtunk már másokban, szenvedtük el sérelmeket, tapasztaltunk kétszínűséget a világban, mégis többet nyerünk azáltal, ha bizalommal fordulunk egymáshoz. Ha rá tudunk csodálkozni a másik ember értékeire, az felemel, méltóságot ad és önkéntes változást is eredményezhet. Ha valaki egy bűnös embernek – hitem szerint valamilyen módon mind azok vagyunk – azt mondja, hogy „bízom benned, úgy vagy jó, ahogy vagy”, akkor annak már nincs mit rejtegetnie, nincs miért hazudnia. Egy bizalmi légkörben sokkal könnyebb szembenézni a hibáinkkal, és könnyebb kilépni az önbecsapás csapdájából is.

Kép

Mesék a zárkából - Kép: protoncinema.hu

– Saját magadról milyen műfajú mozit készítenél?
– Nem tudnék ilyet forgatni, mert túl közel vagyok magamhoz. Talán egy önironikus, egzisztenciális dráma lenne egy olyan hősről, aki állandóan a dolgok mélyére néz, a felszín mögötti valóságot kutatja, de közben az élet praktikus vonatkozásai folyton átcsapnak a feje fölött. Folyamatosan elhagyja a kulcsait, meghúzza a kölcsönkapott autóját, lekési a repülőt a járvány közepén, mert elfelejti, hogy PCR tesztet is kéne csinálni ahhoz, hogy felengedjék a gépre, és közben állandóan személyes és egzisztenciális kérdéseken „kattog”.

– Számodra a filmkészítés a valóság megismerésének egy módja?
– Abszolút! A kamera számomra egy eszköz a valósággal való találkozásra. Nem kell minden pillanatban a lét értelmét boncolgatni, lehet csak úgy örülni is neki, de én olyan lelki alkat vagyok, aki állandóan az előbbi felé tendál. A hétköznapi életben ritkán tudok annyira közel menni egy emberhez vagy egy helyzethez, mint ahogy arra valójában vágyom – túl sok a magamnak szabott korlát, a berögződött viselkedési mechanizmusok. Ha viszont van nálam egy kamera, úgy érzem, hogy sokkal inkább magam hozhatom a szabályokat.

Ezáltal feljogosíthatom magam arra, hogy valóban azt kérdezzem és kutassam, amire tényleg kíváncsi vagyok, és olyan közelségből, ahogyan azt a leginkább érvényesnek érzem.

– Ez az érdeklődés mindig is benned volt?
– Igen. Édesanyám elmondása szerint intenzív figyelemmel bíró gyerek voltam, akit nagyon foglalkoztatott, hogy épp mi történik körülötte. Állandóan húzogattam a szoknyáját azt tudakolva, ki mit mondott, miért mondta, kicsoda a bácsi és kije neki a néni... Azóta is mindig értelmezek, elemzek, megoldási javaslatokat gyártok, de mindez azzal jár, hogy sokszor kívül rekedek a történéseken. Alkotói és emberi feladat egyensúlyt találni a kettő között.

– Fiatalon volt hasonló élményed a mozi erejéről, mint a három mese főszereplőjének?
– Első színművészetis feladatként a családomról forgattam egy rövidfilmet: a szüleimmel és a két testvéremmel beszélgettünk a kapcsolatunkra jellemző élethelyzetben. Letettem a kamerát egy állványra, majd besétáltam a képbe. Ezáltal valamennyire én is feltárulkoztam, sebezhetővé váltam. Abban a különleges térben valódi téttel bíró személyes kérdéseket tettem fel, amelyekről korábban nem beszéltünk, és olyan válaszokat kaptam, melyek még sokáig visszhangoztak bennem.

Kép

Mesék a zárkából - Kép: protoncinema.hu

– Rendezőként neked kell kézben tartani mindent, mégis képes vagy „repülni a váratlannal”. Ez nem félelmetes?
– Persze, az, ugyanakkor jó is. Mint ahogy azt is megtapasztalom, hogy magam vagyok felelős az életemért, de mégsem én irányítom. Ez egy emberi logikával feloldhatatlan paradoxon, hívő emberként mégis ennek a kettősségében próbálok élni: felelősen dönteni mindig egy újabb lépésről, és tudni azt, hogy ha utólagos érzésem szerint rosszul is döntöttem, vagy mások befolyásolták fájdalmas irányba a sorsomat, egy nagyobb összefüggésben annak helye volt.

– Tehát arra is jó a kamera, hogy a végső valóságot jobban megismerd?
– Igen, habár a végső valóságot én sokkal inkább emberi találkozás-élményekben tapasztalom meg, mint a nagy egészre vonatkozó elméletekben. A földit és a transzcendenst nem lehet elválasztani egymástól – hitem szerint minden valóság Isten valósága.

A legerősebb istenélményeim emberekhez kötődnek. Ahhoz a szabadsághoz, szellemhez, ami két vagy több ember között létrejöhet, egyfajta közösségi élményként.

Sokáig nagyon erősen az vezérelt, hogyan tudom úgy meghúzni magam körül a határokat, hogy amit magamról és a világról gondolok, az a lehető legkevésbé kerülhessen kereszttűzbe. Mindeközben mércéket, gátakat állítottam fel, melyeket saját magamnak és másoknak is meg kellett ugrani. De a valóságot soha nem saját magamba záródva, egy bizonyos mércének való megfelelés eredményeképp élem meg, és nem is úgy, hogy az értelmezéseimmel és magyarázataimmal kontroll alatt tartom... Sokkal inkább viszonyokon keresztül, amelyekben érintve vagyok, amelyek felett nincs hatalmam, és amelyek mégis erővel és élettel töltenek meg.

Visky Ábel 1987-ben született Romániában. Előbb a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem fotó-film-média szakán diplomázott, majd elvégezte a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem filmrendező szakát is. Szász János, Janisch Attila és Enyedi Ildikó voltak osztályvezető tanárai. Rövidfilmjeit („Csobbanás”, „Zsolt és Kriszta”, „Maflicsek”, „Játszótársak”, „Romanian sunrise”) sok helyen vetítették és díjazták. A „Mesék a zárkából” az első egész estés filmje.

„A családomban mindenki elhízott volt, és könnyen rámondták, hogy ez a genetikám. Nyilván a géneket is örököljük, de általában nem a betegségeket, hanem az étrendeket és a családi szokásokat. Apukám hentes, és a szüleim az étellel szerettek. Nem tudom, milyen érzés súlyproblémák nélkül felnőni, vagy szülés után elhízni. Nekem nem kellett gyereket szülnöm ahhoz, hogy 110 kiló legyek.

Általános iskolában Kocának szólítottak, és sokan bántottak amiatt, hogy dunduska vagyok. Mindig is irigyeltem a vékonyakat, és nem gondoltam bele, hogy én három-négy szendvicset eszem egy nap, szegény csaj meg lehet, hogy csak egyet. Úgy éltem meg, hogy amikor tele a hasam, van egy félóra, a „kidurranok állapot”, ami csak az enyém, és senki sem veszi el tőlem. Sajnos abban találtam meg a békémet. Felnőtt fejjel már tudatosítom, hogy mit kompenzáltam. 

Mindig is optimista lány voltam, de amikor felkeltem, nem éreztem magam jól a bőrömben. Hiába mondogattam, hogy szeretem magam, meg a delfinek is kövérek, mégis milyen boldogok; a valóság az volt, hogy amikor mentem az utcán az X-lábaimmal, és összeért a combom, mindig vittem magammal egy szatyrot, hogy tudjam takargatni.

Húszévesen eldöntöttem, hogy ideje változtatni. Az elején mindenre vevő voltam. Ha valaki azt mondta, hogy van egy bogyó, amitől lefogyok, akkor elfogadtam. Átmentem az összes diétás útvesztőn. Nincs két egyforma ember, és nem mindenkinek ugyanaz a módszer működik. Attól a táplálkozástól, amitől én elhíztam, más lehet, hogy nem hízik el, vagy épp kétszer akkora lesz. Mindenki egyedi módon reagál. De ha nem is hízik el valaki az egészségtelen ételektől, attól még neki sem válik egészségére.” 

A meneküléstől és az önbüntetéstől az önbecsülésig és az élet tiszteletéig

„Sokan az ételbe menekülnek, mert nem tanulják meg, hogyan szeressék magukat. Ha felkelsz reggel, és azt érzed, hogy ma is kaptál egy napot, akkor azon leszel, hogy megbecsüld. A táplálkozás összefügg az élet tiszteletével. A sejt abból él, amit megeszel, amivel az elmédet táplálod, amilyen érzéseket megengedsz magadnak. Ha az elmédbe nem engeded be a szemetet, akkor a testedbe sem fogod beengedni. Amikor megérted azt, hogy a gondolataiddal teremtesz, és nagyrészt te vagy a felelős a sorsodért, akkor nem azt mondod, hogy a hülye gabonagyártó a hibás, amiért kövér lettem, vagy a kólagyártó szégyellje magát, hiszen nem ők a hibásak, hanem te, aki megveszed. Azért van bennem egy olyan lázadás, hogy néha az élelmiszeripar ráírhatná a cukorra, hogy „Marika néni ne vegye meg, ha cukros”. Az emberek inzulinszintjével lehet a legjobban játszani, mert minél éhesebb valaki, annál többet vesz és fogyaszt, de ettől állandóan éhesnek fogja érezni magát, és ha esetleg megbetegszik, utána gyógyszert is vesz.

Az okokat kell megszüntetni és azt elérni, hogy ne uralkodjon rajtunk egy kiló kenyér vagy egy falat mignon se, hanem tudjuk irányítani az étvágyunkat.

Ha azt gondoljuk, hogy nem érdemeljük meg az egészséget, a csinos alakot, akkor tudat alatt keresni fogjuk azt, amitől puffadunk, fáj a fejünk, vagy nem megy fel a nadrág. Erről az önbüntetésről kellene lejönni, hogy jól érezhessük magunkat a bőrünkben. Meg kell érteni a túlsúlyunk okát; mi az a zsák, amit cipelünk, és mi az, ami elől a kajába menekülünk. El kell hinnünk magunkról, hogy méltók vagyunk a jóra. Persze nem a tökéletesség hajszolásáról van szó. Az interneten az a divat, hogy mindenki tökéletes; ez sok emberből irigységet vált ki, aminek a lényege, hogy mások sikerében felfedezzük a magunk kudarcát. Higgyünk magunkban, és merjünk vágyni a jóra! A testünk ajándék. Azért táplálkozzunk megfelelően, hogy szeressen bennünk lakni a lélek.”

Távol a „csodakajáktól”, közel a teremtéshez

„A víz az alap, vezeti az áramot és az energiát. Víz nélkül kiszáradunk, leáll a vesénk, és a zsír sem tud távozni a testünkből. A vízfogyasztás nem egyenlő a cukros löttyökkel vagy a 100 százalékos gyümölcslével, amelyben vitamin helyett fruktóz van.

Kép

Fanni hamburger salátája marhahús pogácsával és sült zellerrel

A zöldséget és gyümölcsöt okosan kell beiktatni az étkezésbe. Egyrészt azért, mert a rostok fontosak az anyagcseréhez, másrészt a zöldség éltet, energiát nyerünk belőle. Végeztek egy kísérletet a keresztesvirágúakkal: a daganatos sejtet rácsepegtették a lila káposztára, és a sejt pusztulni kezdett. Annyi csodálatos antioxidáns van jelen a világban, és a természet fantasztikus patika. Ha nem szerettük a zöldségeket, felnőtt korban megkedvelhetjük.

A tapasztalat azt mutatja, hogy tizenkétszer kell újrakóstolni valamit, ami negatívan rögzült, így nagy eséllyel felülíródik a régi berögzülés.

Fontos, hogy együnk halat. A gyorséttermek terjesztették, hogy a tonhalban higany van, de ezzel nem nagyon kell foglalkozni. A tengeri hal ajándék, mert nem kapott tápot. Az állatok közül mindig azt válasszuk, amelyik legelőn legelt. A bolti, „gyártott” tápos állatok túl sok omega-6 zsírsavat tartalmaznak, ezeket engedjük el! A vaddisznó, marha, házi csirke, tojás is nagyon fontos táplálék, utóbbi kiváló kolin-forrás, amely az agy, a memória jó működését segíti elő.

Vissza kellene mennünk a régi időkbe, amikor földből nőttek vagy fán termettek a nővények, a halat kifogták, a vadat lelőtték. Ha olyan piacra, zöldségesbe, halashoz, henteshez járunk vásárolni, ahol őstermelők termékeit lehet kapni, nehezen tudunk hibázni. A bevásárlóközpontok kínálatának 70 százaléka viszont senkinek nem jó, mert aki nem hízik el tőle, az sem lesz egészséges. A parizert senkinek sem lenne szabad odaadni, mert csak harminc százalék hús van benne. A nyolc-tíz összetevőjéből nekünk egyre van szükségünk: a húsra.”

„A lényeg: az alapanyagunk minél távolabb álljon a feldolgozott „csodakajáktól”. Minden ételben azt az állapotot kell keresnünk, ami a legközelebb áll a teremtéshez.”

Néhány praktika az életmódváltáshoz

„Akkor egyél, amikor éhes vagy, és annyit, amennyitől jóllaksz! Amikor este nyolckor hatodszorra is kinyitod a hűtőt, akkor meg kell kérdezned magadtól, hogy melyik vágyad akarod lenyelni: a gyomrod éhes vagy a szíved? Ha a gyomrod, akkor nem lenne rajtad egy gramm túlsúly sem. A szervezeted mindenre tudja a választ. Mindig lakj jól; de ha jóllaktál, csak azért, hogy valakit ne bánts meg, ne gyűrjél le egy krémest! 

A vitamin akkor tud hasznosulni, ha tiszta az alap, ha a bélbolyhok nincsenek kinyírva, ha jó az anyagcsere. Szedhetjük táplálékkiegészítés céljából, de nem helyette. Hamburgerre, sült krumplira nem érdemes bevenni. Ne fájdalomcsillapító vagy feloldozó hatású legyen a szedése, hanem a tudatos táplálkozás kiegészítése.

Mindenkit nagyon kérek, hogy a napraforgóolajat felejtse el. Omega-6 zsírsavakban gazdag, káros dolog, hasonlóképp, mint a margarin. Ha mindenáron ki akarunk sütni valamit, akkor zsírban tegyük: kacsazsírban vagy kókuszzsírban. Az elkészítéséhez a lehető legkevesebb dolgot használjuk fel. A sütőpapír csodákra képes, bármit lehet rajta sütni. Krumpli helyett zellert szoktam készíteni, felvágom apró hasábokra, teszek rá sót, Cayenne-borsot, fokhagymát, oregánót, és gyönyörűen megsül minden nélkül. Nem kell túlgondolni a főzést, mindent agyonhabarni, agyonrántani; a menzás készítési módokat el kell engednünk. Inkább főzzünk kétszer annyi zöldségből, és saját magával sűrítsük a főzelékeket.

Ne kalóriában, hanem tápanyagban legyen gazdag!

Nem kell mindenhez három szelet kenyeret enni, a rántotta csemege uborkával is nagyszerű. Amiről azt gondoljuk, hogy ezer évvel ezelőtt nem volt, azt nyugodtan hagyjuk el az étkezéseinkből.

Az emberek mindig keresnek valakit, aki megmondja nekik a tutit, pedig ha befelé figyelnek, és hallgatnak a testükre, mindenre megtalálják a választ. Ne vadat kérjetek, hanem tanuljatok meg vadászni!”

Molnár-Bánffy Kata, kommunikációs szakember, a Képmás Kiadó és a Salt Communications vezetője és tulajdonosa, a Média a Családért Alapítvány és A Közösségért Alapítvány kurátora a családok érdekében végzett kiemelkedő szakmai tevékenységéért vehette át a díjat a Várkert Bazárban.

Ezúton is gratulálunk munkaközösségünk vezetőjének e megtisztelő és komoly szakmai elismeréshez!