Gyermekvonatok „Csokoládéországba” – Egy elfeledett nemzetközi szolidaritási akció Trianon árnyékában

Döcög, zakatol, rángat még ez a mostani, kényelmes vasúti kocsi is, ahogy beérünk a fővárosba, és a szélrózsa minden irányából érkező sínpárok között átrobogunk egy-egy váltón. A pályaudvar előtt megállunk, bevárjuk egy a mienknél fontosabb szerelvény sürgős indulását, közben a legszélső vágányon veszteglő zöld vagonokat nézem. Mindig itt, mindig ugyanúgy várakoznak sötéten tátongó ablakaikkal, festésük esőtől, hótól és napsütéstől mállik. Vajon mikor és mire használhatták őket? Milyen félresiklott vagy épp irányba állt emberi sorsokról mesélhetnének...

Kötött pályán robogó történelem

A vasúti kocsi szimbóluma az egész 20. századi európai történelemnek, de különösen az első világháborút követő ínséges évek Magyarországának. A gőzgép megalkotása forradalmasította a kontinens közlekedését, a 19. századi vasútépítési láz városokat, régiókat, országokat kötött össze, kapcsolt be az iparosodó társadalmak vérkeringésébe. Magyarország területén például az első világháború kitöréséig 21 200 km hosszú hálózatot építettek ki. De nemcsak Párizsba szerencsét próbálni, a Riviérára pihenni vagy a Magas-Tátrába gyógyulni vágyók utaztak ezeken. Ugyancsak vonattal vitték fiainkat 1914-ben a frontvonalakra, harminc évvel később idős és fiatal honfitársainkat a náci és szovjet táborokba. Mindkét világégés után határon túlról érkező magyarok – menekültek vagy kitelepítettek – mentették át romokban heverő életük megmaradt darabkáit egy-egy vasúti kocsiban.

Trianoni „vagonlakók”

Száz évvel ezelőtt például egész kis „lakótelepek” létesültek országszerte tehervagonokból. Az elveszített háborút követően Magyarország területének jelentős részét megszállták a szomszédos országok hadseregei, 1918 és 1921 között legalább 350 000 magyar települt át a trianoni szerződés által törvényre emelt új határokon belülre. A területének jelentős részét elveszített, gazdaságilag kimerült, a vörös- és fehérterror, valamint a román megszállás által megtépázott közigazgatásnak nem kis fejtörést okozott ennyi ember elszállásolása, ellátása, foglalkoztatása. Hiány volt lakásból, élelmiszerből, tüzelő- és üzemanyagból is.

Kép

Az érkezők jelentős része nem is tudott azonnal elhelyezkedni, statisztikák szerint minden tizedik trianoni menekült élt hónapokig – egyesek évekig – egy-egy pályaudvar vagy állomás félreeső vágányain. Az Országos Menekültügyi Hivatal ingyenkonyhát, tanfolyamokat, gyereknyaraltatást szervezett számukra, anyagi és természetbeni juttatásokkal segítette őket. Az utolsó „vagonlakó” 1927-ben hagyta el a MÁV területét, addigra már Budapest több pontján is épültek számukra alacsony komfortfokozatú lakóépületek. A nélkülözést enyhítették a nyugat-európai országokból érkező adományok, segélyszállítmányok, valamint az Országos Gyermekvédő Liga nagyszabású utaztatási programja.

Gyermekvonatok Nyugat-Európába 

Nemzetközi összefogásnak köszönhetően 1920 és ’30 között több mint 60 000 legyengült magyar gyermek utazhatott néhány hónapra külföldi nevelőszülőkhöz: leginkább Hollandiába, Belgiumba és Svájcba, kisebb részük Svédországba és Angliába. „Az a gyermekanyag kelt útra, amelyik itthon a nélkülözéseket alig-alig bírta volna ki, és igen nagy százaléka bizony korai pusztulásra volna ítélve” – írja egy jelentésében Neugebauer Vilmos, a programot Magyarországon koordináló Országos Gyermekvédő Liga igazgatója. A kiutazó gyermekek az őket megvizsgáló külföldi orvosok igazolása szerint rosszul tápláltak voltak, fejlődésükben átlag két évvel visszamaradtak, és magukon hordozták a háborús szenvedések és nélkülözések jeleit.

Az első vonat, amely 260 lányt és 340 fiút vitt Hollandiába, 1920. február 8-án gördült ki a Keleti pályaudvarról. Ezt nem kis részben Jan Clinge Fledderus budapesti holland főkonzul és Henriëtte Kuyper (a holland református teológus és miniszterelnök, Abraham Kuyper legidősebb lánya) magyarok iránti rokonszenve és fáradhatatlan szervezőmunkájára tette lehetővé. A nagykövet hazalátogatva szembesült azzal, hogy a semlegességüket a világháborúban megőrző hollandok támogatják a német és osztrák rászorulókat, de szinte semmit sem tudnak a magyarországi állapotokról. Kapcsolatrendszerükön, újságcikkeken és előadásokon keresztül sikerült adományokat gyűjteniük, valamint nevelőszülőket toborozniuk. Sokan érezték erkölcsi kötelességüknek, hogy segítsenek rászoruló embertársaiknak, emellett a szigorú kálvinizmusukról híres holland közösségek küldetésüknek tekintették azt is, hogy ne hagyják elkallódni távoli hittestvéreiket. Ilyenformán a humanitárius akció vallási színezetet kapott. A Hollandia által befogadott 28 000 gyermek jelentős része protestáns volt, egészen addig, amíg Knébel Miklós atya közbenjárására 1923-ban a programba bekapcsolódott a belga katolikus egyház, és megszervezte 21 000 fiatal utaztatását, elhelyezését és ellátását.

Kép

Irány „Csokoládéország”!

„Pár perc, s már a kocsik ablakain nézegetnek ki a gyerekek s lesik a mamát, az édesapát, az itthon hagyott testvéreket – tudósított az első vonat indulásáról Az Est. – Az egyik kocsiban egy ötéves fiúcska sír keservesen. Először szakad el szegényke hazulról, kis szíve belefáj a válásba. Hiába vigasztalja a miniszterelnök, kinek itthonmarasztaló szavára egy gyerek sem akar hallgatni. Szűken mért sovány vacsorák után álmodtak ők a messzi meseország gyönyörűségeiről.”

A 3–16 év közötti gyermekek kezdetben tíz hetet töltöttek külföldön, később ezt húszra emelték, de sokan voltak, akik több turnusban is – később már csak a nyári vakációkra – visszatértek kinti családjukhoz. Családok, gyermektelen házaspárok, papok és egy háztartásban élő egyedülálló testvérek is lehettek befogadó szülők. Az új környezetben a legtöbben hamar megtanulták a nyelvet, azon pedig magyar tanítók iparkodtak, hogy hazájukat se felejtsék el.

„A mióta itt vagyok, egy kilót híztam. Elég sok egy hét alatt. Rengeteg tejet iszom. (...) Itt a vajjal megkent kalácsot czukorral eszik, ez aztán nagyon jó így. (...) Már tanulok hollandul is. Számolni már tudok. Az idő pompásan telik” – olvashatjuk a tizennégy éves Medveczky Tibor levelét, amelyben a sajtó által „Csokoládéországnak”, Eldorádónak nevezett üdültetésről tudósít.

A jótékonysági rendszer nem volt hibátlan: az, hogy az anyagi terheket viselő befogadók milyen korú, nemű és származású gyermeket láttak vendégül szívesen,  felül tudta írni a rászorultságot, és nem is ment mindenütt zökkenőmentesen a beilleszkedés. Akadtak olyanok is, akik végleg kint maradtak – például mert elveszítették a valódi szüleiket, esetleg azok nem tudtak, nem akartak gondoskodni róluk –, vagy csak hátrahagyott rokonaik nyomásának engedve tértek haza a rosszabb körülmények közé. A többségben azonban évtizedekre elültették a hála és a résztvevő országok közötti testvéri kapcsolat magvait.