Szám Kati: Mini teremtés

Érdemes volt a korai madárcsicsergésben kimenni a piacra illatos kaporért, tárkonyért, roppanós, édes sárgarépáért. Teszek ki nekik belőle nyersen rágcsálnivalónak, ahogy gyerekkorukban. Meg ahogy anyu szokta.

Rossz evő voltam, de az ilyen menetrenden kívüli „jutalomfalatokat” szívesen vettem. Szabálykövető gyerekként már ez is kuriózum volt. Amikor nagyapám azt mondta, „kisleányom, volna itt egy feladat, keresd meg a fán a legszebb őszibarackot, és vizsgáld meg alaposan, ehető-e!”, majd utánam szólt „Nem kell ám megmosni! Akkor nem olyan az íze!” – ez aztán csábító tiltott gyümölccsé avatta a hatalmas puha, naptól meleg barackot. Sokáig keresgéltem a döngő darazsak között, tapogattam, szaglásztam, körbejártam, míg megtaláltam az igazit. Könnyen engedte el az ágat, érintésre a tenyerembe engedte magát. Ledörzsölgettem viszkető szöszeit és beleharaptam. A fa rejtekében senki nem szólt rám, amiért csorgott az államon az édes, ragadós lé. Életem legfinomabb gyümölcse volt.

Vágom a fehérrépát, gondosan meghagyva a „szívét”, a zöld alatti részt – anyu ezt a nagymamájától tanulta. A férjemmel fiatal házasokként véget nem érő civódás tárgya volt, hogy fehérrépa vagy petrezselyem. „Legfeljebb petrezselyemgyökér”, hagytam rá végül. Eszembe jut a tál ropogós cseresznye, egy egész kilónyi piros germersdorfi. Nekem vette, megettük ketten az egészet. Otthon nem szoktunk együltő helyünkben megenni ennyi gyümölcsöt, takarékosan tervezte anyu a napi vitaminadagokat.

Meghatott a habzsolásnak és a szabadságnak ez a féktelensége. Úgy éreztem, ez éppolyan felnőttdolog, mint a szerelem.

Azt hiszem, a legjobb ételekhez mindig fűződik egy kis titok, valami apró misztikus mozzanat. Nagyapám testvére például mindig olyan titokzatos mosollyal hozta be a nemrég még kétlábon futkosó fogásokat, hogy biztos voltam benne, ilyet csak itt és csak ő tud készíteni, mi, satnya városiak mindezt csak áhítattal nézhetjük és ehetjük.

Kép

Kép: Freepik

Azt hiszem, akkor kezdtem apránként megszeretni az evést, és belebátorodni a főzésbe, amikor már volt kinek készíteni, volt kivel átélni a világ bekebelezésének és étellé változtatásának örömét. Ehhez talán le kellett tennem apám polgári családjának nehéz éveit is, amelyek illendően palástolt nélkülözésben teltek, anyám gyerekkorát, ahol tilos volt élvezni az ételt és időt szánni rá, mert „mindenkinek olyan a munkája, amilyen az evése”. Le kellett tennem életem fontos nőalakjainak mondatait, hogy már megint valamit főzni kell, hogy mennyi munka van vele, aztán meg percek alatt elfogy, csak a mosatlan edény marad, és kezdheted elölről… 

A tűzhelyen közben a hús és a zöldségek már levessé változtatták a vizet, bukkannak a felszínre a kövér galuskák, készülődik a tejföl és a zöldfűszerek. A sokféle helyről összekerült szín, íz és illat engedelmesen palóclevessé alakul a hatalmas fazékban a kezem alatt.

Mini teremtés a pici konyhámban. Hálát adok, hogy a világ ide egybegyűjtött színeit, formáit, illatait, ízeit birtokolhatom, újraalkothatom.

Hogy a főzést nem házimunkának élem meg, hanem megismerésnek, alkotásnak, ajándéknak. Megkóstolom. Még pici só… citromkarika? Nem, inkább egy leheletnyi tárkonyecet. Ez az! Szimfónia egy kanálnyi levesben.