Az élet felnőttként sem kímélte az énekest; legnagyobb fájdalmáról, kislánya leukémiájáról – érthető módon – még ma sem tud beszélni. Szofi mostanra már jó egészségnek örvend. Az átélt nehézségek kapcsán Caramel annyit azért elárul a műsorban, hogy változtattak-e az Istenbe vetett hitén a kislányával történtek. 

"Egy dalomban is megírtam: akinek lelke van, nem lehet gondtalan. Attól még, hogy az embernek van egy gyermeke, egy boldog házassága, még ebben a világban élünk. Nem tudok felhőtlenül boldog lenni és buborékban élni egy olyan világban, ahol egyetlen ember is szenved vagy nélkülözik."

Caramel beszél a zenéhez fűződő különleges viszonyáról is, a „mentsvárról”, amely az élete legnehezebb időszakait is elviselhetőbbé tette. Mivel az énekes számára a család a „mindenség”, a sors ajándékának tekinti azt is, hogy őt és a feleségét nem szakították szét a megpróbáltatások – sőt, inkább összekovácsolták.

A műsorból kiderül, hogy a közönségtől származó szeretet be tudja-e gyógyítani a gyermekkor sebeit, és megtudhatjuk azt is, hogy a negyvenhez közeledő énekes mit gondol az öregedésről. 

Manapság, amikor a „siker” gyakran külsőségeken múlik, öröm beszélgetni egy olyan emberrel, aki teljes mértékben önazonos. Caramel nem „megcsinált sztár”, hanem egy olyan tehetséges előadó, aki tevékenységével, hiteles személyiségével élő példa arra, hogy úgy is lehet komoly sikereket elérni, ha nem állunk be a sorba, – kergetve az éppen aktuális divattrendeket –, hanem merjük a saját utunkat járni.

Ha egy igazán mély és őszinte beszélgetésre vágynak, amelyből mindnyájan erőt meríthetünk, tartsanak velünk:

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

Spiritusz. Bátorító beszélgetések a lelki egészségért. A Képmás magazin pszichológiai podcast-műsora. Vendégeink a lélek bonyolult működését jól ismerő szakemberek és olyan ismert személyiségek, akik bátran beszélnek életük legnehezebb és legörömtelibb időszakairól, küzdelmeikről és felismeréseikről. A boldogsághoz önmagunk és a többi ember viselkedésének megértésén keresztül vezet az út. Tartsanak velünk!
A műsorvezetők, egymást váltva: Németh Szilvia rádiós műsorvezető, a Képmás magazin újságírója és Bóna Judit, a KarcFM műsorvezető-szerkesztője.
A Spiritusz podcastot megtalálja a Spotify-on, a népszerű podcast applikációkban, a Képmás.hu podcast rovatában és a Képmás magazin Youtube-csatornáján. Bárhol is hallgatja ezt a podcastet, kérjük, iratkozzon fel rá, hogy értesülhessen az új adások megjelenéséről.

– A Facebookon azt írod magadról: „Újságíró. Rádiós. Tanár. Túlélő. Egyszer majd csak megértik a főnökeim is, hogy ezért kérdezek sokat.” Többet kérdezel azóta, hogy felgyógyultál a betegségből?
– Azt hiszem, sokkal régebb óta kérdezek sokat, de abban biztos vagyok, hogy a betegség óta mindig tudni akarom, mi miért történik. Azt nem tudom megmagyarázni, hogy miért történt ez velem, de a mai napig nagyon érdekel, mi vezet oda, hogy valaki annyira megbetegszik, hogy az élete múlik rajta. Ezért kérdezek, és ezért érdekelnek nagyon az egészségügyi témák, illetve az, hogy az emberek miért foglalkoznak ezzel olyan keveset. Sokakban nem tudatosul, mennyire törékeny az egészségünk, és nem tudom, hogy ezért a neveltetés vagy a rendszer a felelős, még keresem rá a választ. De igen, nekem mindig van még egy kérdésem, amivel szerintem sokakat zavarba hozok.

– 2000-ben diagnosztizáltak petefészekrákkal. Milyen tünetekkel fordultál akkor orvoshoz?
– Amikor huszonhat éves nőként csinosabb leszel, mint korábban voltál, vagyis lefogysz, nem nagyon esel kétségbe. Nekem ez önmagában még nem volt elég ahhoz, hogy megijedjek, viszont voltak alhasi fájdalmaim, ezzel mentem orvoshoz. Két évvel azelőtt cisztával műtöttek, úgyhogy a kezelőorvosom az elején azzal próbált vigasztalni, hogy biztos ez is az lesz. Amikor elküldtek ultrahangvizsgálatra, egy másik orvos közölte velem a diagnózist. Elmondta, hogy mi a négy ismertetőjele a rosszindulatú daganatnak. Huszonhat évesen ezt végighallgatni elég hidegrázós volt – még most is kiráz tőle a hideg, pedig kint 35 fok van.

Ezzel a diagnózissal mentem vissza az orvosomhoz. Remegő kézzel adtam át neki a korábbi leletem, mire ő azt mondta: „Hallottam, hogy sírtál, és tudd meg, hogy nem tetszett.”

Nagyon kedves ember volt, sajnos már nem él, de ő volt az, aki a kezelés alatt is tartotta bennem a lelket.  

– Ekkor még egyetemista voltál, de közben dolgoztál is, igaz?
– Igen, ekkor másodéves egyetemista voltam, mivel később kezdtem az egyetemet. Közben diáklapot is szerkesztettem, de bejártam rendszeresen órákra. Két hét egyetem, aztán egy hét szünet, majd megint egyetem – így ment ez, mert háromhetente mentem kemoterápiás kezelésre. Ez karácsonytól húsvétig tartott, de valamivel korábban kezdődött az egész hercehurca. Szinte minden törlődött abból az évből, nem emlékszem bizonyos tantárgyakra sem. Az első kezelések után már kihullott a hajam, ezért az egyetemre úgy jártam, hogy kendőt kötöttem a fejemre, és általában kantáros nadrágot viseltem. Utóbbi lötyögött rajtam minden irányban, de nagyon szerettem, mert alhasi műtét után pont jó volt, nem szorított. A másik kedvenc viseletem a kockás ing volt farmerral. Arra tisztán emlékszem, hogy a politológiatanárom nem ismert meg félév végén. Kérdezte, hogy mi van azzal a kollégájukkal, aki azt mondta, hogy beteg és kórházba jár. És akkor felemeltem a kezem, hogy tanár úr, itt vagyok. Elfehéredett az arca. Ez nagyon megmaradt, de levizsgáztam mindenből, voltam tanulmányúton is Budapesten. Tulajdonképpen az élet ment tovább, mert muszáj volt neki. Nem tudtam megállni, muszáj volt csinálni, muszáj volt elfoglalni magam. Lehet, ha megállok, sokkal jobban elkeseredek. De nekem könnyebb volt így megküzdeni a betegséggel.    

– Azt, hogy a kezelés hatására kihullott a hajad, hogy élted meg?
– Amikor az első és második kezelés között egyszer csak lefésültem a hajamat a fejemről, megkértem a lakótársamat, hogy borotválja le teljesen, mert ezt nem bírom nézni. Leborotválta, és ezt egy idő után nagyon megszoktam. Parókát nem akartam hordani. Egyrészt csúnyának tartottam – akkor még nem voltak olyan szépek, mint ma –, másrészt nem akartam olyan lenni, akinek valami mű dolog van a fején. Én mindig büszke voltam a sűrű, erős szálú, göndör hajamra, nem akartam utánzatot.

Kép

Rácz Éva

Abban az időben rengeteg kendőt és sálat begyűjtöttem, ezeket a mai napig szeretem viselni, csak most nem a fejemre teszem őket. Ma már azt mondom, hogyha van hajad, ne tedd a kendőt a fejedre.

– De nem csak a hajad hullott ki.
– Minden szőrzet eltűnt a testemről. Nemcsak a hajam, a szemöldököm és a szempillám is kihullott. Furcsa volt, mert nem szoktunk belegondolni, hogy a szemöldökünkre vagy a szempillánkra szükségünk van. Pedig, amikor kint vagy a negyven fokban, és elkezd csorogni a homlokodról az izzadság, akkor a szemöldököd meg fogja azt állítani. Ha van. De azon a nyáron nagyon jól szórakoztam, mert nekem nem volt szükségem gyantára.

– Tisztában voltál vele, hogy mennyi esélyed van a gyógyulásra?
– Nem, és ez volt a szerencsém. Nem tudtam, hogy a 30-70 százalékos arányból a hetven nem az én javamra van. Most jobban utána tudnék nézni ennek, megtalálnám ezeket az adatokat, de nem biztos, hogy ez akkor segített volna. Van, amit jobb, ha nem tudunk előre. Mint ahogy én sem tudtam azt, hogy nem lesz szemöldököm. Viszont én azt mondtam magamnak, hogy nem lehet, hogy ilyen fiatalon meghaljak, nem tehetem meg ezt a szüleimmel, mert ők abba belehalnak. Ezért úgy voltam vele, hogy amit tudok, megteszek azért, hogy ez ne következzen be.

– Ma már elég sok rák-túlélő történetéről olvashatunk, hallhatunk. Húsz évvel ezelőtt volt valamilyen pozitív példa előtted?
– Konkrétan nem ismertem rák-túlélőt, ezért nem tudtam, mire számíthatok. Ez volt benne a legrosszabb. Volt egy elképzelésem, de általában semmi nem úgy alakult. Az első kemoterápián olyan ágyba akartak fektetni, ami mellett volt közvetlen oxigén, mert az ott dolgozók semmit nem tudtak arról, hogy fogok a szerre reagálni. 2000-ben Romániában nem mindegyik ágy mellett volt oxigén, ki kellett várni, hogy felszabaduljon egy ilyen. Első alkalommal iszonyatosan lassan csöpögött a perfúzió, összesen tíz órán át tartott, a következő adag már három-négy óra alatt lement. A kezelések után nagyon gyenge voltam. Amikor elmentünk apuval sétálni, csak a tömbház sarkáig jutottunk, mert fájt a térdem, nem bírtam lépni. Ez mind a kezelés mellékhatása volt.

Összetört fizikailag, lelkileg, elvette az emberi büszkeségem, a nőiségem, egyszóval mindent. De talpra lehet állni, én hiszek benne.

– Mi következik a talpraállás után?  
– A visszatérés, ami egyáltalán nem egyszerű, és amire a társadalom nincs felkészülve. Amikor kapsz egy ilyen diagnózist, a társadalom nagy része eltemet. Amikor ez nem következik be, akkor nem tudnak mit kezdeni veled. Másképp nézel ki, más a fizikai megjelenésed, és a lelked is teljesen más. Nem mondom, hogy jobbak, de hogy erősebbek azok, akik ilyenen átmennek, az biztos. Viszont segíteni kell az embereknek, hogy megtanulják, mit kezdhetnek a túlélővel.

– A gyógyulásod után pár évvel elkezdtél sajtótanácsadóként dolgozni az Egészségügyi Minisztériumban. Ez tudatos munkahelyválasztás volt?  
– Ez véletlenül alakult így, de örültem neki. Cseke Attila lett 2009-ben az egészségügyi miniszter, akivel azelőtt évekig együtt dolgoztam. Jogilag sok mindent rendbe kellett tenni az egészségügyben, ehhez ő jó szakembernek bizonyult. A kórházak decentralizációja is abban az időben történt meg. Az évek alatt sikerült azt is elintézni, hogy minden kórházban legyen radiológiai felszerelés. Én a betegek nevében próbáltam küzdeni bizonyos dolgokért, és közben megtanultam közérthetően elmagyarázni a rendszert.

– A Kolozsvári Rádiónál idén indítottad el a Daganatos történetek című műsort.
– Igen, ezt én szerkesztem, de nagy segítségemre van benne dr. Dégi László Csaba onkopszichológus is. Az ő mesterképzős diákjai készítettek podcastokat a témában, ezeket a beszélgetéseket pedig a rendelkezésemre bocsátották. De volt olyan, hogy én készítettem el az interjút, a betegek világnapján például volt egy beszélgetés rák-túlélőkkel a csíkszeredai kórházban.

Ebben a műsorban is azt tartom szem előtt, hogy mi az, ami segít a betegeknek és a családtagoknak. Utóbbi azért fontos, mert az a meglátásom, hogy a hozzátartozónak még nehezebb, mint a betegnek.

– Mit jelent számodra, hogy mindezt magyar nyelven teheted meg?
– Nekem fontos, hogy magyarul beszéljek ezekről a témákról a közszolgálati rádióban azért, hogy a hozzám hasonló kisebbségiek is megértsék. Számtalan esetben kerül abba a helyzetbe a beteg, hogy nem érti, amit mondanak neki. Én abban tudok segíteni, hogy lefordítom orvosi nyelvről magyarra, avagy románról magyarra. Újságíróként meggyőződésem, hogy az a dolgom, hogy segítsek, romániai magyarként pedig a közösségemet támogatom. Az, hogy magyarul beszélek a rádióban, nekem szolgálat, ahogy az is, hogy próbálok olyan témákat feldolgozni, amelyek segítenek az embereknek a túlélésben, a megélésben, az élet könnyebbé tételében.

Így volt ez nálunk is néhány hétnyi hektikus mókuskerék után, amikor egyszer csak észrevettem, hogy a gyerek valahogy nem duzzad az önbizalomtól, hamar elkeseredik, megoldás helyett feladja, miközben én minden alkalmat megragadok arra, hogy a nézeteim dominálják a döntéseit, életét, konfliktusainkat. Ha kell, hát földbe is döngölöm a véleményét a saját igazamért cserébe. Persze az nem elég, ha mindezt csendben, magamban belátom, és szépen elkönyvelem magamban, valamit tenni is kellene – később kiderült, hogy a férjem is ugyanerre a tanulságra jutott a saját hozzáállásával kapcsolatban.

Magabiztos, iskolában és otthon is jól teljesítő gyerekeket szerettünk volna látni, akik nem gondolják azt hangosan vagy magukban, hogy buták és mindent rosszul csinálnak, így némi morfondírozás után egyezség született, és nekifogtunk a munkának. Tudtuk, persze, hogy semmit nem adnak ingyen, minden változtatás, pláne egy nagycsaládban, komoly háttérmunkát igényel. Elhatároztuk, hogy semmilyen erőfeszítést nem sajnálunk, hiszen ahhoz, hogy a gyereknek egészséges önértékelése legyen, meg kell tapasztalnia, hogy képes egyedül is olyan feladatokat megoldani, amelyet mások pozitívan értékelnek. Így aztán tudatosan figyelni kezdtünk arra, hogy észrevegyük, ha a gyerekek valami jót cselekednek a közért, ha ügyesek valamiben, ha helyesen döntenek.

Örömmel szóvá tettük a legapróbb pozitív cselekedetet is, és megdicsértük őket, még akkor is, ha csak a kötelességeiket teljesítették – de megtették, ráadásul maguktól.

Mások előtt is elismertük a teljesítményüket, és igyekeztünk olyan helyzeteket teremteni, ahol megmutatkozhatott az ügyességük, engedtük őket önállóan dönteni, munkálkodni, és ha valami nem sikerült, a kudarcból nem csináltunk nagy ügyet.

Többnyire sikerült ezeket betartani, hiszen szépen lassan a mi agyunk is ráállt arra, hogy a szerencsétlen helyzetekből is a legjobbat próbáljuk kihozni. Ha kellett, akkor nem az eredményt, hanem az erőfeszítést díjaztuk, és megpróbáltuk óvatos, segítő észrevételekkel támogatni őket, abban bízva, hogy legközelebb a végkifejlet is jobb lesz.

Mindezeken túl pedig Dr. Szöszi után szabadon elkészült a családi Bók Bödön is, amelynek heti rendszeres használatával a gyerekeknek alkalmuk nyílt egymást is megdicsérni, észrevenni apróságokat.

A Bók Bödönt aztán minden héten elővettük, mindig vasárnap délután, és a sütimajszolgatás közben hangosan felolvastuk, ki milyen szupi dolgot csinált a héten, miben segített, miben volt ügyes. Szerettük ezt a játékot, pláne, hogy minden egyes kis cetlinyi eredményességet, büszkeséget, jócselekedetet meg is tapsoltunk. Látni kellett volna a ragyogó pofikat, még a nagykamasz arcán is felderengett némi szégyenlős kis mosolyféle, és mindenki jól érezte magát!

Ez így, szépen, kereken, akár egy amerikai film részlete is lehetne, de természetesen a mi családunk sem tökéletes.

Ahogy közeledett az év végi hajrá, ahogy sokasodtak a most-de-rögtön tennivalók, úgy maradoztak el a hétvégi Bók Bödönözések, de a változás már így, pár hónapnyi odafigyelés után is észrevehető volt.

Például abban, hogy a gyerekek bátrabbá és önállóbbá válása nyomán nekem valahogy kevesebb dolgom lett. Az év végi bizonyítványok szebbek lettek, a viták konstruktívabbak, a sírás és a „mert én biztos buta vagyok” felkiáltással kísért elmenekülések is ritkábbá váltak, a család működése pedig kiegyensúlyozottabb lett. És bár most a nyaralások miatt szétszóródott a család, azért a kis projektünk működik, és az egész dolgot, a Bók Bödönnel együtt, folytatjuk majd, amint lehet. Mert fontos, szeretjük, működik.

Ritoók Emma 1868. július 15-én született Nagyváradon. Családja, a Zemplénből Erdélybe és a Partiumba elszármazott református, középnemesi Gálszécsi Ritoók família, számos régi arisztokrata nemzetséggel állt rokonságban. Ősük 1615-ben nyerte a nemességet, a 19. századi felmenők zöme azonban már nem földbirtokos, hanem értelmiségi, hivatalnoki pályára lépett és a jómódú városi polgárság életét élte. Emma apja, Zsigmond Nagyváradon nagy tiszteletnek örvendő – a városban újságíróskodó Ady Endre által is nagyra tartott – jogászember volt, a helyi táblabíróság bírája, de felesége, Ungvár Berta is nemesi felmenőkkel büszkélkedhetett. A házaspárnak hat gyermeke, három lánya és három fia született, Emma harmadikként látta meg a napvilágot. A család férfitagjai az Emmát megelőző és az utána következő generációkban is jogászok, orvosok, mérnökök, kivétel nélkül tanult emberek voltak, egyik öccse nagyhírű orvosprofesszor lett Váradon. Nem meglepő, hogy a tanulás, az értelmiségi lét utáni vágy benne is elevenen élt kislánykorától.

A bölcsészet, az irodalom, a művészetek, a filozófia, az esztétika érdekelte, nyelveket tanult, ám az 1880-as években szó sem lehetett arról, hogy lány létére nyilvános gimnáziumi tanulmányokat folytasson, érettségit tegyen, egyetemre menjen.

A felsőoktatás, az értelmiségi pályák még el voltak zárva a nők elől, az a néhány diplomás hölgy is, aki külországban szerezte diplomáját, elkeseredett szélmalomharcra kényszerült, hogy tudását, végzettségét itthon elismertesse. Így a családi otthonban maradt, egészen addig, amíg 1895-ben végre megnyílt előtte a kései pályakezdés lehetősége. Ebben az esztendőben született meg az a női emancipáció fontos állomásának számító törvény, amely lehetővé tette, hogy lányok, asszonyok érettségit tegyenek, felsőfokú tanulmányokat folytassanak, diplomát szerezzenek. Emma élt a lehetőséggel. 1895-től magán­úton végezte a nagyváradi premontrei gimnáziumban középfokú tanulmányait, 1900-ban érettségit tett és harminckét évesen beiratkozott a pesti egyetem bölcsészkarára, ahol irodalmat, esztétikát, filozófiát tanult. 

A századelő szellemi életének sűrűjében

Ekkor már komoly írói múltja volt, hiszen első irodalomtudományi dolgozata, A természettudományi irány a szépirodalomban 1897-ben látott napvilágot, sőt, elnyerte a Szigligeti Társaság által kitűzött díjat is. Szinte ezzel egyidőben jelent meg Mai idegek című elbeszéléskötete, majd publicisztikái, kritikái, esztétikai, művészeti tárgyú írásai, novellái és versei pesti és váradi lapokban. A pesti egyetemen szinte az egyetlen hölgyként különleges közegbe került. Diáktársai voltak és barátai lettek a nála fiatalabb szellemi nagyságok, Babits Mihály, Juhász Gyula, Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád, a Nyugat szinte teljes első nemzedéke. Különösen nagyra tartotta emberként és költőként is Balázs Bélát, Gábor Andort, társaságának tagja volt a világháború elején hadifogságban fiatalon elhunyt kiváló filozófus, Zalai Béla is.

A tudós és művész férfiak között forgolódó Emma ekkor már elkötelezte magát a női egyenjogúság ügye mellett és a századelő radikális társadalmi eszméiről tájékozódott.

Módja nyílt belekóstolni külhoni egyetemek életébe. 

Kép

Kép: Fortepan, adományozó: Mészöly Leonóra

Lipcsében Wilhelm Wundt pszichológiai előadásai voltak rá nagy hatással, Párizsban pedig a képzőművészetek, a színház újdonságai jelentettek meghatározó élményt a számára. Esztétaként, műfordítóként különösen a skandináv irodalom érdekelte, Ibsen nőalakjaiban emancipációs törekvéseire ismert, később fordította Bjørnson és Knut Hamsun műveit is. Hazatérve 1906-ban Arany János elmélete az eposzról című értekezésével doktorált, majd a Fővárosi Könyvtár könyvtárosaként helyezkedett el. Időközben, még

1905-ben jelent meg egyik legfontosabb munkája, Az egyenes úton – egyedül címet viselő regény, a hazai feminista mozgalom első irodalmi megnyilvánulása. Ebben a helyzetébe beletörődő vagy az ellen lázadó hét fiatal lány sorsának bemutatásán keresztül igyekezett ábrázolni az asszonyok előtt álló életalternatívákat.

A tízes években azután újabb regények, elbeszéléskötetek következtek, olyanok, mint A nagy véletlen, a Négyen a tűz körül vagy az Ellenséges világ, amelyek ismert íróvá tették. A Fővárosi Könyvtár munkatársaként kollégája, majd főnöke Szabó Ervin volt, aki, akárcsak Balázs Béla, Gábor Andor vagy a művészettörténész és esztéta Fülep Lajos, a szocialista eszmék felé is tájékozódó, polgári radikális értelmiségi csoportok felé irányította. Így lett Ritoók Emma egyik alapítója annak a Vasárnapi Kör nevet viselő szellemi társulásnak, amely a Heidelbergből hazatért Lukács György mellett Balázs Bélát, Antal Frigyest, Fogarasi Bélát, két idővel külföldön világhírűvé lett tudóst, a filozófus-szociológus Mannheim Károlyt és a művészettörténész Hauser Arnoldot, vagy a modern hazai zene nagyjait, Bartók Bélát és Kodály Zoltánt is a tagjai sorában tudhatta. Zömében e kör tagjai hívták életre a háború előtti és alatti hazai szellemi élet két radikális értelmiségi intézményét, a Szellemtudományok Szabadiskoláját és a Társadalomtudományi Társaságot, amelyek munkájában Emma aktív tagként, előadóként is részt vett. Fő témája a nők helyzetének elemzése volt, de megnyilvánult abban a nagy visszhangot kiváltó, a hazai zsidó és nem zsidó értelmiségiek széles körét megszólalásra bíró vitában is, amely a hazai zsidókérdés elemzését tűzte napirendre. 

Távolodva a baloldaltól

Az egyre inkább balra, a marxizmus felé tolódó, végső soron az őszirózsás forradalom és a Tanácsköztársaság szellemi előkészítésében komoly szerepet játszó körtől és környezettől Ritoók Emma a háború végére távolodott el, 1919 után pedig végérvényesen a konzervatív, jobboldali eszmék felé fordult. Ezt a fordulatát a leginkább A szellem kalandorai című, 1922-ben megjelent regénye mutatta, amelyben nem pusztán a bolsevik uralomtól, hanem az oda vezető polgári radikális törekvésektől is elhatárolódott. Ellentmondásosan alakult viszonya korábbi barátaival, a nyugatosok nagy nemzedékével is.

A konzervatív, ám ugyancsak feminista írótárs, Tormay Cécile köréhez csatlakozott ekkor, aki éppen a Nyugat ellensúlyozására ekkoriban hívta életre a Napkelet című folyóiratot.

Közben folyamatosan kivette a részét az egyenjogúságért harcoló női szervezetek munkájából, olyanokból, mint az Egyetemet és Főiskolát Végzett Nők Egyesülete vagy a Trianon elleni tiltakozás jegyében megszervezett Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége.

Kép

Kép: Fortepan, adományozó: Mátyásfalvi János

Aktív maradt szépíróként ekkor is, hiszen jelent meg verseskötete, misztériumjátéka, a 30-as évek elején Tündérmesék és Tévelygők címmel regényei, több tanulmánya, műfordítása. Idővel megbékélt a nyugatosokkal, helyreállt barátsága az ekkor már költőfejedelemnek számító Babits Mihállyal, aki házigazdai szerepet is vállalt Ritoók Emma irodalmi szalonjának összejövetelein. Ezeken az alkalmakon már egy új, akkor fiatal nemzedék is részt vett, amelynek tagjai között olyanok akadtak, mint Szabó Lőrinc, Sárközi György, Illés Endre, Szerb Antal vagy Illyés Gyula. Emma asszony szellemi fordulatokban gazdag pályájának csak a II. világháború vetett véget, amelynek utolsó napjaiban, 1945. április 3-án a romba dőlt Budapesten távozott az élők sorából.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Tolnai Nóra szerint nem jó úgy önkénteskedni, hogy az átmegy egy elvárásba, hogy az lesz a ’helyes’. Akkor mikor lehet önkéntességről beszélni?
Milyen szintjei vannak a segítségnek? Mikor lehet nemet mondani? Melyik foglalkoztat minket jobban – az, hogy hány emberen tudtunk segíteni, vagy az, akiken nem?
Milyen volt a Covid alatt Nigériában ragadni? Hogyan lehet ilyenkor segíteni?
Van-e értelme az önkéntességnek? Hogyan tudja megváltoztatni az embert? Hogyan lehet jól felajánlani a segítséget?

Önkéntességről, afrikai misszióról, motivációkról beszélget Szám Kati, a Képmás magazin főszerkesztője két vendégével, Fodor Réka missziós orvossal és Tolnai Nóra tanácsadó szakpszichológussal.

A Képmás-est felvételét a MOMKult Kupolatermében rögzítettük.

TÁMOGATÓ:

Sok minden vezethet odáig, hogy egy pár úgy döntsön, inkább örökbe fogad, de főként a hosszú évek sikertelen próbálkozása. Mindez azonban nem olyan könnyű, mint amit elsőre gondolnánk.
Kik fogadhatnak örökbe? Mennyire más az ehhez tartozó elvárás és a valóság? Hogyan zajlik maga a folyamat?
Mennyiben más a nevelőszülőség, mint az örökbefogadás?
Mikor jön el az a pont, ahol egy örökbefogadott gyermekkel nehezebb, mint egy vér szerintivel? Milyen nehézsége van annak, ha valaki a vér szerinti gyermeke mellé fogad örökbe? Mindegy a sorrend?

Örökbefogadásról és annak nehézségeiről, szépségeiről, valamint kutyás terápiáról beszélget Szám Kati, a Képmás magazin főszerkesztője Dr. Nagy Katalin mentálhigiénés szakemberrel.

A Képmás-est felvételét a Várkert Bazár Szárazások Színpadán rögzítettük.

TÁMOGATÓ:

A házasság nem csak az ifjú pár számára tartogat új szerepköröket, amibe bele kell rázódni, ugyanúgy érinti a szülőket is. Meg kell szokniuk, hogy a család kapott még egy gyereket, aki igazából nem akar a gyerek szerepében tündökölni. Mi mindent hoz magával ez az új felállás?
Hogyan lehet egy párt megvédeni a kétfelé húzástól? Kinek kell meghatároznia a szülő-gyermek viszonyt innentől? A párnak?
Az anyósnak/apósnak hogyan kell elképzelnie ezt a viszonyt? Miért nehéz az anyaszerep után rátalálni az anyósszerepre? Miért csak anyósviccek vannak?
Konfliktusok? Kinek kell rendezni őket?

A kérdések mellett előjönnek személyes történetek is a beszélgetés során, amely így hol vicces, hol megható hangvételt kap.
Az est folyamán Szám Kati, a Képmás magazin főszerkesztője beszélget Csáky-Pallavicini Zsófia klinikai szakpszichológussal és Dr. Mihalec Gábor pár- és családterapeutával.

A Képmás-estet a Várkert Bazár Szárazárok Színpadán rögzítettük.

TÁMOGATÓ:

Az esküvő minden ember életében talán a legmeghatározóbb momentum. A Medici család például évekkel korábban megterveztette a díszletet, és még egy szigetet is építtettek a nagy nap alkalmából, ahol versenyek zajlottak. De milyen terhet rak mindez a házasulandókra? Régen is ekkora feneket kerítettek neki? Milyen kérdések merülnek fel a felkészülés során? Milyen (olykor banális) félelmei vannak egy menyasszonynak? Mi történik a kikérés/lánykérés után? Van-e még ilyen? Jelen és múlt eseményei kerülnek megbeszélésre, valamint megismerhetjük a Magyar Menyasszony és a Menyasszonyi csevegő csoportokat.

Szám Kati, a Képmás magazin főszerkesztője beszélgetőtársai: Simonovics Ildikó divattörténész, muzeológus (Magyar Nemzeti Múzeum) és Isik Zsuzsa rendezvényszervező, a Menyasszonyi Csevegő csoport és a Menyasszonyi Akadémia alapítója.

A Képmás-estet a De la Motte - Beer Palotában rögzítettük.

TÁMOGATÓ:

„Fölösleges harmadik”

Nóra rossz szájízzel gondol anyósára. Úgy érzi, csak törleszteni jár hozzájuk, mert utólag megbánta, hogy gyermekkorában verte a fiát, és rossz anya volt. De most sem segíteni megy, inkább a fiáról áradozik, közben elvárja, hogy a menye a három gyerek mellett kiszolgálja őt.

Annamária tíz éve él egy háztartásban anyósával, aki beleszól a pénzkezelésbe és más családi ügyekbe is. Szívesen külön költözne, mert „fölösleges harmadiknak” érzi magát. Az anyósa a kisfiát iskolába viszi, vigyáz rá, főz, mos, gyakorlatilag mindent megcsinál, de őt éppen ez zavarja. Szeretne a feleség és a háziasszony szerepében lenni, de párjának egyelőre kényelmes ez a „szerelmi háromszög”.  

Kata hosszú éveken át a nagymamák rivalizálásának áldozata volt. Édesanyja túlzottan elhalmozta figyelmével és segítségével a családot, míg anyósa ennek megakadályozásában mesterkedett. A fizikai állapotuk gyengülése oldotta fel ezt a házasságpróbáló feszültséget.

„Nem szól bele semmibe”

Ágnes mindenkinek olyan anyóst kíván, mint az övé. „Nélküle nehéz dolgom lenne. Mindig vigyáz a gyerekekre, nem szól bele semmibe. Még anyukám is féltékeny rá egy picit.”

Timi szupernek nevezi az anyósát. „Párszor előfordult, hogy nem egyezett a véleményünk, de vita sose volt. Még az esküvő előtt tisztáztuk, mit szeretnénk. Ha valamivel nem ért egyet, akkor is hagyja, hogy úgy legyen, ahogy elképzeltük. Később mindig elismeri, hogy jól csináltuk.”

Emese is nagyon hálás az anyósáért. „Semmibe sem szól bele, csupán tanácsot ad. Sokszor megdicsér, ha kísérletezem valamivel. Biztat, hogy úgyis meg tudom oldani. Amikor szültem, ő volt velem két hétig. Mindent szó nélkül megtett nekem.”

Egymás tükrében

Tilla még egyetemre járt, amikor megszületett a legnagyobb lányuk, és az édesanyja az anyósával összhangban vállalt szerepet a család életében. „A gyerekeknek jó, hogy többen is körülveszik őket a szeretetükkel, és nekem is mindig van kire számítani. Anyósom egy igazi angyal, nagy szívvel és még nagyobb türelemmel. Néha bosszantó, hogy akkor is türelmes, amikor én már robbanok. Velem is megértő, és soha nincs egy rossz szava sem, amiért nagyon hálás vagyok. Bármikor őszintén beszélhetek vele ugyanúgy, mint édesanyámmal. Abban is segít, hogy néha kettesben legyünk a férjemmel. Egyetlen »hibája«, hogy nagy szíve van, és az unokák is tudják, hogy Márti mamát érdemes kérlelni, mert biztosan megenyhül.”

Kép

Kép: Freepik

Márti így látja mindezt a másik oldalról: „Menyemmel a kapcsolatunk a kölcsönös szereteten alapul. A másikra való odafigyelése, nyitottsága kezdettől fogva nagymértékben segített. Sokat jelent, hogy mindent meg tudunk beszélni. Előfordul, hogy másképp látunk valamit, de elmondhatom, hogyan gondolom, és ő is elmondja, mi a véleménye. Tudunk egymástól bocsánatot kérni és megbocsátani. Ha náluk vagyok, igyekszem az ő szokásaiknak megfelelően segíteni, és nem az én elgondolásom szerint. Hálás vagyok a jó Istennek ezért a kapcsolatért.”

Anyóslét: nem átok, hanem áldás

Margó elfogadónak nevelte gyermekeit, és ő is így viszonyul a menyéhez. A jó kapcsolat azonban bölcsességet és önmegtagadást igényel részéről. „A fiam és a menyem elég különböző családból érkeztek, más módszerekkel neveltük őket, másképp oldottuk meg a konfliktusokat. Ha a menyem kérdez, elmondom a saját tapasztalatomat. Ha nem kérdez, akkor kivárom, hogy maga hozzon döntést. Ha később bebizonyosodik, hogy rossz döntést hozott, nem olvasom a fejére. Érzem azt is, hogy a menyem elvárja tőlem, hogy úgy segítsek, ahogy ő szeretné. Fiatal édesanyaként mi nem az interneten tájékozódtunk a gyereknevelési módszerekről, hanem hallgattunk a saját szülőnkre, a védőnőre, az idősebbekre, akik a jól bevált tippeket elmondták. El kell fogadnom, hogy ő másképp dönt ezekben a kérdésekben. Azt kell látnom, hogy ő is a jóra törekszik, csak más módszerekkel. Úgy kell segítenem, hogy ne átok, hanem áldás legyek a család számára.”

„Én jobban tudom, hiszen három gyermeket neveltem fel”

„A jelen nagymamái, anyósai teljesen más korban nőttek fel, más értékrenddel, nem egy felgyorsult világban. A szüleik nem játszottak velük napi szinten, hétvégente nem vitték őket játszóházba vagy más programokra, hanem a háztartással, az anyagi biztonság megteremtésével foglalkoztak” – mondja Sonkoly Zsuzsanna pár- és családterapeuta. „Amit az anyósaink megéltek gyerekként, azt viszik tovább. Van, aki elhatározza, hogy nem úgy fogja csinálni, mint a szülei, néha mégis ösztönösen elővesszük azokat a megoldásokat, amelyek ismerősek” – magyarázza a szakértő.

Ha egy párkapcsolat megbillen, akkor a munkára, extrém hobbikra vagy a gyerekekre összpontosítunk. Aki csak a gyerkőcre fókuszál, később nem tudja elengedni a felnőtt lányát vagy fiát. Amikor a gyermek kirepülne, és saját családot alapítana, a szülő hirtelen magányos lesz. Mindennap telefonál, csokikkal halmozza el az unokákat, állandóan sertepertél, segíteni akar.

Ugyanakkor az anyósokra hatalmas az igény, főleg ebben a rohanó világban: fontos, hogy valaki el tudjon menni a gyerekért, segítsen a háztartásban. „Az a jó, ha tudjuk azt mondani, hogy »itt vagyok, elérhető vagyok, mondd meg, miben segíthetek. Kitakarítsak, játsszak a gyerekekkel vagy aludjanak inkább nálam?« A pároknak arra is szükségük van, hogy kettesben legyenek, ezt is lehet segíteni. Ha a nagyszülő túlzottan jelen van az életükben, vagy a saját lánya vele beszéli meg az unokákkal kapcsolatos mindennapi történéseket és párkapcsolati nehézségeket, akkor a közös élmény kimarad, és a család nem fog önállóan működni.  Jó, ha a férj és a feleség meg tudja beszélni, hogy milyen mértékben legyen jelen a nagyszülő az életükben. El kell mondani egyértelműen az igényeket: mit szeretnének, mi a segítség számukra, milyen ritmusuk legyen a találkozásoknak. Ha az anyós olyat hoz, amit nem szeretünk, és nem tudjuk megbeszélni vele, akkor jó, ha időnként azért el tudjuk fogadni, mert ő ezen keresztül tudja a szeretetét, gondoskodását kifejezni. Nem utasíthatjuk vissza folyamatosan” – fejti ki a pszichológus.

Kép

Sonkoly Zsuzsanna pár- és családterapeuta

Ha egy nagyszülőt félreértések és konfliktusok miatt csak ritkán hívnak közös ebédre, akkor az unokájától is megfosztják. A gyerek ezt veszteségként élheti meg, azt érezheti, hogy nem elég jó.  Emellett megtanul egy olyan mintát, hogy ha összeveszünk, akkor eltávolodunk egymástól. Ha nem lehet tisztázni a helyzetet, meg kell teremteni a lehetőséget, hogy más helyszínen találkozhasson a nagyszülő az unokával.

Sokak számára ismerősen csengenek a következő anyós-mondatok: „nem így kell főzni a húst”, „miért engeded meg a gyereknek?”, „én jobban tudom, hiszen három gyermeket neveltem fel, neked meg csak ez az egy van”.

A bölcs anyós azt mondja: „lehet, hogy másképp gondolom, de csak akkor mondom el, ha kérdeznek”.

„Akinek mindig tanácsot adnak, azt fogja érezni, hogy gyenge. A saját kudarcainkon keresztül erősödünk és fejlődünk. A tolakodó anyóst meg kell állítani és jelezni, hogy sok mindent jól csinált, de akkor fogjuk kérdezni, amikor elakadunk. Ezt mindig a saját gyermeknek kell elmondania, hiszen közöttük van olyan érzelmi kapcsolat, ami talán elbírja. Ha menyként mondom, akkor támadásnak veheti. Fontos, hogy őszinték és tapintatosak legyünk: »Tudom, hogy segíteni szeretnél, de így nem tudunk megerősödni a mi kis családunkban, és nem leszünk önállóak. Ha mindig velünk vagy, később sok aggodalmat fog okozni, hogy mi lesz nélküled.« Egy szülő szerintem akkor a legbüszkébb a gyerekére, ha azt látja, hogy felnőtt, önálló, boldog” – magyarázza a pszichológus.

A Covid-járvány kapcsán életbe lépett lezárások idején senki nem juthatott el edzőtermekbe, uszodákba, így olyanok is elkezdtek otthonuk környékén kocogni, akik ezt korábban csak futópadon tették. Sokaknak ez a változás annyira bejött, hogy az újranyitás után sem tértek vissza a zárt és légkondicionált helyiségekbe, hanem maradtak a szabadban. És ezzel nem is vesztettek semmit. „A sportolás nagyon fontos, ez a primer és a szekunder prevenció egyik legfontosabb eleme. Emiatt is kiemelt jelentőségű, hogy a testmozgást a járvány idejére se hagyjuk abba, találjunk rá módot. Azt nem szabad elfelejteni, hogy a sport abbahagyásának, a mozgásszegény életmódnak mindenképpen nagyobb a kockázata, mint annak, ha akár a belvárosban futunk” – mondja dr. Sydó Nóra PhD kardiológus szakorvos, sportkardiológus szakértő.

A testmozgásnak annyira sok előnye van, hogy bőven ellensúlyozza a gyengébb minőségű levegőt.

„A passzivitás nagyon káros, hiszen eleve fokozza az elhízás rizikóját: rendszeresen jönnek páciensek, akik a járványhelyzet miatt szedtek föl pluszkilókat, ami egyúttal hajlamosít a magas vérnyomásra és a cukorbetegségre is” – emeli ki a szakorvos. A sportolás súlycsökkentő hatása miatt is enyhíti a túlsúlyból adódó szív- és érrendszeri rizikót, csökkenti a vérnyomást, stabilizálja az anyagcserét. Emellett a mozgás stimulálja az immunrendszert, ami a járványos időszakban különösen nagy előny.

Legalább napi fél óra

Ha nem élsportolókról, hanem átlagemberekről beszélünk, akkor ideális esetben napi 30-50 perc közepes intenzitású mozgás is elég. Persze a mennyiség attól is függ, hogy korábban ki mennyit sportolt. A fokozatosság minden esetben fontos. Sokan viselnek pulzust mérő okosórát is, így edzés közben a szívritmust is követni tudják. „Élsportolóknál az edzésintenzitási zónákat számos keringési és metabolikus paraméter figyelembevételével határozzuk meg terheléses vizsgálat segítségével. Egy amatőr sportolónál az okos­órák általában automatikusan a 220 mínusz életkor képlet segítségével adják meg az életkor szerinti maximális pulzust, és ehhez képest lehet százalékok segítségével meghatározni a zónákat. A közepes intenzitás 60-80 százaléknak felel meg” – mondja a kardiológus. Ez egy 40 éves embernél azt jelenti, hogy a maximális pulzusszám 180 lehet, így azt edzés közben jó 110 és 145 között tartani. Persze lehet végezni intervallumedzést is, amelynél egy meghatározott ideig a magasabb zónában van a pulzus, majd utána pihenő­fázis következik, és ezt ciklusonként ismételjük. Ilyenkor az edzettségi állapotot az intervallumok időarányának változtatásával lehet javítani.

Kép

Kép: Pexels

Ha vannak rizikók

Az intenzív sportolás megkezdése előtt, különösen, ha rendelkezünk valamilyen szív- és érrendszeri rizikófaktorral – például magas vérnyomással, cukorbetegséggel vagy túlsúllyal – különösen fontos az orvosi vizsgálat. A vérnyomást megfelelően be kell állítani, hiszen magas értékeknél a sport káros, sőt, veszélyes is lehet. Ugyanez igaz az ortopédiai gondokra, mint például a térdízületi porcproblémák vagy a lúdtalp. Ilyen esetben a megfelelő cipő kiemelt jelentőségű. Fontos az is, hogy mindenki megtalálja a számára megfelelő mozgásformát.

Akinek térdproblémája van, annak például nem biztos, hogy a futás a legmegfelelőbb választás, a kerékpározás vagy az ellipszistréner viszont már jó lehet.

A pulzuszónákat is jól be lehet állítani. Napjainkban központi kérdés, hogy a Covid-fertőzést követően hogyan kezdünk újra sportolni. A sportolóknak az Országos Sportegészségügyi Intézet protokollját kell követni, amely a szervezet weboldalán elérhető. A fokozatosság elvét ebben is hangsúlyozzák, illetve azt is, hogy panaszok esetén fontos a megfelelő orvosi kivizsgálás.

Mitől véd a maszk? 

Nagyon fontos, hogy minden esetben, életkortól és sportágtól függetlenül figyelmet fordítsunk a bemelegítésre. Ez mind az élsportolóknál, mind amatőr sportolóknál elengedhetetlen a maximális teljesítmény elérése és a sérülések megelőzése érdekében. 
Jó, ha tudjuk, hogy a légszennyezettséget sem a textilmaszk, sem a sebészi maszk nem iktatja ki. Léteznek persze légszűrős maszkok is, amelyekben időnként látni embereket kerékpározni és futni, de szakértőnk úgy véli, ezek a napi fél-egy órás kocogáshoz nem szükségesek. Használatukon inkább azoknak érdemes elgondolkodniuk, akik például biciklis futárként töltenek sok órát a közvetlen forgalomban. Egyéb esetben elég arra figyelni, hogy ne a nagy főútvonalak mentén kocogjunk, hanem a kisebb utcákban. 

A csontoknak is kell a mozgás

A mozgás ahhoz is elengedhetetlen, hogy a csontok erősek maradjanak, kisebb eséllyel sérüljenek. „Már gyerekkorban figyelni kell, mert a megfelelő csontszerkezet és az erős csontozat kialakulásához rendszeres testmozgásra van szükség. Ha ez nincs meg, eleve nem jön létre megfelelő csonttömeg, és így később nagyobb eséllyel lesznek csonttörésnek, alakul ki csontritkulás” – mondja dr. Podlovics Ágota reumatológus főorvos. Serdülőknél a gyenge izomzat melegágya az ízületi panaszoknak is, de így van ez időseknél is, akiknél a mozgáshiány miatti elhízás tovább súlyosbítja a problémát. Ilyenkor az ízületekre nagyobb teher nehezedik, nő a porckopás rizikója. A passzív életvitel a csontritkulásnak is kedvez – akkor is, ha amúgy erősek voltak a csontok –, a sportolást emiatt sem szabad hanyagolni.

Árthat a levegő?

Sokakban nagy dilemma, hogy a városi kerékpározás – ami inkább tekinthető közlekedési formának, mint klasszikus értelemben vett sportolásnak – a légszennyezettség miatt nem kockázatos-e. Néhány éve készítette erről diplomamunkáját Csapó Péter, az ELTE Természettudományi Kar Környezettudományi Centrumában. A munkájában hivatkozott tanulmányokból kiderül, hogy az egyéni szintű vizsgálatok vegyes eredményt mutatnak:

a kerékpárosok légszennyezettségnek való kitettsége alacsonyabb, mint a járművekben utazóké, ugyanakkor a hosszabb menetidő és a növekvő légzésszám ezt nagyjából kiegyenlíti.

Ilyen jellegű vizsgálatokat sok helyen végeztek, sokféle légszennyező anyagra nézveEgy amszterdami vizsgálat során a kerékpárosok és az autóval közlekedők ugyanazon az útvonalon haladtak, és a biciklisek átlagos szén-monoxid-kitettsége alacsonyabbnak bizonyult. Az olyan szerves mikroszennyezőknek való kitettség, mint például a benzol, szintén az autókban a legnagyobb: annak koncentrációja közel a duplája volt ott, mint a bicikliseknél. Volt olyan vizsgálat is, amelyben a reggeli csúcsforgalomban két kerékpáros és két különböző autóban utazó személy kitettségét mérték négy órán keresztül.

A benzolfélék koncentrációja az autók kabinjában 2-4-szer akkora volt, mint a kerékpárosok légzési magasságában.

Magyarán ha figyelembe vesszük a kerékpárosok megnövekedett légzésszámát, még akkor is nagyobb lehet az autóval utazók károsanyag-kitettsége.

Kép

Kép: Unsplash/Fitsum Admasu

Más vizsgálatok a buszos utazással vetették össze a terhelést, az eredmények ott is sokfélék. Viszont ha összegezzük az egyes járművek értékeit, megállapítható, hogy autóval vagy busszal utazva nagyobb szennyezettségnek vagyunk kitéve, mint két keréken. Persze igazán egyértelműen akkor billen a mérleg nyelve a biciklisek felé, ha nem az autósok között haladnak, hanem egy távolabb kijelölt kerékpárúton, vagy annak híján mellékutakon. Egyébként az autókban egyes vélemények szerint azért mérhető magasabb expozíció, mert a levegőztető rendszer nagyjából egy szinten van a kipufogócsővel, így a beáramló levegő eleve több szennyezőanyagot tartalmaz. Mások szerint közvetlenül a motortérből kerülnek be a szennyezőanyagok az utastérbe. A magas szennyezettségben az autók kora is szerepet játszhat: az idős kocsikban az alkatrészek, tömítések kopása miatt több lehet a motortérből beszivárgó káros anyag.

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. márciusi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>