– Fel tudod idézni az első Bátor táboros élményed?
– 2011-ben csatlakoztam önkéntesként a Bátor Táborhoz, abban a turnusban diabétesszel élő kamaszokat táboroztattunk. Tíz éve volt, de a mai napig fel tudom idézni a gyerekek arcát és számtalan emlékezetes élményt velük. De ugyanilyen élesen emlékszem az első egész hétvégés önkéntesképzésre is, ahová úgy érkeztem, hogy senkit sem ismertem. Bárhová ültem, nagyon könnyű volt beszélgetést kezdeményezni. Ez a nyitottság egyébként az egész táborra jellemző. Ugyanígy jellemző az is, hogy a tábor milyen gyorsan képes még a legzárkózottabb gyereket is kinyitni. Az egyik turnusomban volt egy kisfiú, aki nagyon megszeppenve érkezett. A több órás fogadóprogramot egy padon ülve töltötte velem. Végig kártyáztunk, alig szólt, próbált ő is megérkezni. Ugyanez a kisfiú három nap múlva hátracsapott baseball sapkával a fején vezette a csoportjába tartozó fiúkat a programokra. Neki volt a legnagyobb szája, cserfes volt, állandóan beszélt, és mindenkihez tudott kapcsolódni.

A tábori környezetben ilyen gyorsan ki tudnak nyílni a gyerekek.

– Mit ad a gyerekeknek a tábor?
– Elsősorban közösséget. A gyerekek nagyon sok időt töltenek kórházban, sokan hónapokat, sőt akár éveket, ennélfogva elszigetelődnek a családtól és a kortársaktól. A táborban – a külvilággal ellentétben – nincs tabuként kezelve a betegségük, de nincs is előtérbe helyezve. Itt lehet a betegségről beszélgetni a többi gyerekkel és az önkéntesekkel is. Nagyon felszabadító élmény számukra, hogy végre valahol nem érzik magukat különbözőnek a kortársaiktól. Ráadásul a táborban sok olyan dolgot kipróbálhatnak, amit addig még sosem: falat mászhatnak, íjászkodhatnak, horgászhatnak, lovagolhatnak. Az önkéntesek sokat dolgoznak azon, hogy minden tevékenység mindenki számára elérhető legyen testi adottságoktól függetlenül. Ha valaki például nehezebben mozgatja a kezét vagy rosszabbul lát, akkor a programot úgy alakítják át, hogy ők is ugyanolyan szinten részt tudjanak venni, és ne érezzék azt, hogy mások, mint a többi gyerek. Ez nagyon fontos élmény nekik azok után, amiket átéltek.

– Én is a Bátor Tábor önkéntese vagyok, és tőlem sokszor megkérdezik, hogy nem nehéz-e beteg gyerekekkel foglalkozni. Neked mi erre a válaszod?
– A táborban nem a betegség van a fókuszban. Mi nem beteg gyerekeket látunk, hanem gyerekeket, akik élményekért jöttek, mi pedig igyekszünk megadni ezeket nekik. Ha a gyerek szeretne beszélni a betegségéről, akkor persze ezt megteheti, akár gyereknek, akár önkéntesnek nyílna meg. Ugyanakkor nálunk nemcsak a gyerekek nincsenek soha egyedül, de az önkéntesek sem, így ha ez a téma nehéz egy önkéntesnek, akkor biztos lesz ott legalább egy másik önkéntes, aki be tud lépni helyette a szituációba.

Nekünk nagyon fontos, hogy az önkéntesek is jól legyenek, ezért biztosítunk nekik szupervíziót minden turnusban: ha valamilyen élmény nehéz számukra, akkor a tábor pszichológusa segít nekik feldolgozni.

– Nagyon sok önkéntes évek óta visszajár, a táboroztatás az életük szerves része. Miben áll szerinted a Bátor Tábor vonzereje?
– A tábor az önkénteseknek is közösséget ad. Olyan környezetet biztosít, ahol mindenki önmaga tud lenni. Mi szeretettel várunk minden arra alkalmas embert önkéntesnek. A maximális elfogadás miatt mindenki tud hozzánk kapcsolódni, ez pedig nagyon nagy felszabadító erőt ad. Az önkénteseinket a közös cél is összekapcsolja: olyan emberek jönnek hozzánk dolgozni, akik szeretnének élményeket adni a gyerekeknek. Emiatt nagyjából bármilyen felállásban tudnak egymással együttműködni és kreatívan ötletelni a programokon. Nagyon sokan évek óta visszajárnak, amiért rettentő hálásak vagyunk.

Kép

Nagy Katalin

– Egyedülálló tábortípus Magyarországon a Lélekmadár, amely azoknak a családoknak szól, akik már veszítettek el gyermeket valamilyen krónikus betegségben. Önkéntesként milyen tapasztalat volt részt venni ezekben a turnusokban?
– A Lélekmadár egy nagyon szép és nagyon meghatározó tapasztalat volt számomra. Ebben a tábortípusban a családokkal háromszor találkozunk egy év alatt, ősszel, majd következő tavasszal és következő ősszel. Mind struktúrájukban, mind dinamikájukban nagyon különbözőek voltak azok a családok, akikhez önkéntesként be voltam osztva. Egy éven át követtük őket, turnusról turnusra láttuk a megnyílást, a változást, az elengedést. Habár fél év telik el a táborok között, de már a második alkalommal régi ismerősként fordultak egymáshoz és hozzánk is. Rengeteget ad a tábor a szülőknek: a veszteségük feldolgozásában segítséget és közösséget is. Utóbbi azért nagyon fontos, mert a szülők sokszor elszigetelődnek: a gyász itthon sokszor tabu, pláne, ha valakik a gyermeküket veszítették el. Sok szülő számol be arról, hogy a barátaik elfordultak tőlük a haláleset után, sőt, már a szomszéd is félve köszönt, nehogy beszélgetni kelljen.

A Lélekmadárban viszont minden résztvevő ugyanazon ment át, amin ők, itt tudatosul bennük, hogy nincsenek egyedül a fájdalmukkal, és lehet róla beszélni, lehet az érzésekkel dolgozni.

– Hogyan lettél önkéntesből alapítványi munkatárs?
– Öt év önkéntesség után lettem alapítványi dolgozó, ami mindig is egy álom volt számomra. 2016-ban önkéntes koordinátorként csatlakoztam a csapathoz. Ebben a pozícióban találkozott mindaz, amit szeretek: pszichológusként a részvétel a kiválasztási folyamatban és a képzések összeállításában, illetve az önkénteskedés, ami az eddigi életem több mint felében tizennégy turnust jelent eddig. Jelenleg programigazgatóként dolgozom az alapítványnál. A fő feladatom a Magyarországon megvalósuló programok követése, szakmai felügyelete, új programokon ötletelés, emellett a nemzetközi csapat programokért felelős munkatársait is támogatom. Remek csapat van mellettem, akikkel élmény együtt dolgozni.

– Mi motivál a munkád során? Mi a legbelsőbb hajtóerőd?
– Hogy lássam a munkám eredményét. A munkánknak sok adminisztratív része van, rengeteg az előkészület, a nyári táborokra hónapokig készülünk. Amikor pedig látom a tábort működésében és hogy mit ad a gyerekeknek, az nagyon fontos motiváció, és rengeteg erőt ad a mindennapi munkához.

– Hogyan alakította át a pandémia a működéseteket?
– 2020-ban tavaszi, úgynevezett Testvér Táborainkat nem tudtuk megtartani és a nyári táborainkat is le kellett mondanunk. Rögtön azon gondolkoztunk, hogyan tudnánk mégis élményt adni azoknak a gyerekeknek és családoknak, akik várták a táborokat. A helyzethez alkalmazkodva online programokat kezdtünk el kidolgozni, először azoknak, akiknek a táborait töröltük, majd elkezdtük a programokat kiajánlani szélesebb körben. Úgy gondoltuk, hogy a programok metodikája hasznos lehet azoknak, akiket érint a pandémia, vagyis mindenkinek. Erős párhuzamot éreztünk abban, hogy a világ mit él meg, és min megy át egy betegséggel élő gyerek és családja. Elszigetelődtünk, megváltoztak vagy meg is szűntek a kapcsolataink, bizonytalan helyzetbe kerültünk, ahol nem tudtuk, hogy mi fog történni. A gyerekek ugyanezt élik át a kórházban. Valamennyi információt kapnak a szülőktől és az orvosoktól az állapotukról és a kilátásaikról, a barátaikkal nem tudják tartani a kapcsolatot, lemaradnak az iskolai történesékről. Több mint 800 fő vett részt 2020-ban az online programokon, ez egy magas szám, nagyon büszkék vagyunk rá. Nagy örömünkre az online programok mellett idén június 12-én újra megnyithattuk a tábor kapuit is. A vírushelyzetet figyelembe véve és hogy a mi táborozóink a magas rizikócsoportba tartoznak, jelenleg egynapos programokat biztosítunk számukra. Sok új egészségügyi szabályt kell betartanunk, de a résztvevőket látva bizton állíthatom, hogy így is tudunk segíteni a családoknak.

Aki eljut hozzánk, egy napra fellélegezhet abból a másfél évnyi feszültségből, amit a pandémia okozott. Ezért is neveztük el a programunkat Családi Fellélegző programnak.

Ezzel a programtípussal táboroztatunk a nyár folyamán, és nagyon figyeljük a helyzetet, hogy kitaláljuk, mivel tudjuk a legjobban segíteni majd az ősszel a gyerekeket és a családokat.

– Három évvel ezelőtt gyökeres fordulatot vett az életed: amputálni kellett a bal lábad.
– Így van. Előző nap buliban voltam a barátaimmal, és bár nem ittam sokat, mégis szédelegtem, a mosdóban pedig lefejeltem a tükröt. Taxival haza is mentem, hogy kipihenjem magam, másnap viszont rosszabbodott az állapotom. Délelőtt még dolgoztam, délután viszont begörcsölt a derekam, zsibbadt a lábam, a zuhanyzásból kifelé menet pedig hasra estem, mert akkor már nem éreztem a lábaimat. Azonnal szóltam a barátaimnak, akik átjöttek, és kihívták a mentőt. Elképesztően gyorsan történt minden; a kórházban különböző vizsgálatok követték egymást, majd megállapították, hogy egy artéria elzáródása miatt vérrögök alakultak ki, a keringésem pedig leállt mindkét lábamban. Az első és a második műtét során sem sikerült eltávolítani ezeket a rögöket, az értékeim pedig rohamosan romlottak.

48 óra leforgása alatt az intenzívre kerültem, és döntenem kellett, hogy a lábamat választom-e vagy az életemet… Nem is volt kérdés, hogy a lábamtól búcsúzom.

– Hogyan élted meg mindezt?
– Számomra egyértelmű volt, hogy pozitívan állok a kialakult helyzethez, hiszen ha a sors ezt mérte rám, akkor nem tehetek mást, mint, hogy elfogadom. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy annyira gyorsan kellett döntést hoznom, hogy nem igazán volt időm felkészülni arra, ami rám vár, így a gyászfolyamat is kimaradt. A műtőbe vivő „utam” során annyi volt csak a kérdésem az orvosokhoz, hogy képes leszek-e majd még járni, táncolni és dolgozni, mire azt felelték, hogy persze. Megnyugodtam. 

– Valóban így lett?
– Igen, ma is ugyanolyan életet élek, mint az amputáció előtt. Természetesen a műtétek és a hosszas rehabilitáció új kihívások elé állítottak, mégsem jött el a nagy lelki zuhanás, mert az egész folyamatra egy megoldandó feladatként tekintettem. 32 éves voltam akkor, tele célokkal, és sem a barátaim, sem pedig a családom érdekében nem tehettem meg, hogy feladom. Mindenkinek megvan a maga keresztje, és mindez végződhetett volna sokkal rosszabbul is.

– Van, ami mégis változott?
– Igen, a gondolkodásom. Átértékeltem bizonyos dolgokat az életemben, és a fontossági sorrend is más lett.

Régebben egy kemény, nagyszájú srác voltam, aki a belső érzékenységét csak félve hozta a felszínre, ma már viszont sokkal könnyebben kimutatom az érzéseimet azok iránt, akiket szeretek.

Régebben sokat köntörfalaztam, de most ami a szívemen, az a számon. Egy önismereti utazás volt számomra ez az időszak, sokkal bátrabb lettem, és az elengedés is könnyebbé vált: már nem idegesítem fel magam olyasmiken, amiken régebben. Amikor felteszem magamnak a kérdést, hogy vajon tökéletes-e az életem, az a válaszom, hogy igen, hiszen meghalhattam volna. 

Kép

Máté Roland

– Mennyi ideig tartott a rehabilitáció?
– A sebem nagyon lassan gyógyult, így majdnem fél évig kerekesszékben éltem a mindennapjaimat. Ez egy jó teszt volt a környezetem és magam számára is, hogy miként tudunk megbirkózni a kihívásokkal. Teljesen új világ nyílt meg előttem így, mondhatni, hogy bemutatkoztam saját magamnak: megtudtam, mire vagyok képes. Hatalmas sikerélmény volt számomra, hogy igent mondtam egy televíziós felkérésre, és kerekesszékben ülve vezényeltem le egy szépségversenyt. Természetesen sokat segített az, hogy lebegett előttem a cél: hamarosan újra járhatok. Négy hónapos rehabilitáció vette kezdetét, és ebben az időszakban számos olyan pillanat volt az életemben, amelyek örökre beleégtek a tudatomba. Ilyen volt például a műláb felvétele, az első lépések vagy amikor újra megtanultam járni.

– Voltak mélypontok?
– Amit talán a legnehezebben éltem meg, az a kiszolgáltatottság volt. Nyilván független, életerős férfiként nem volt könnyű elfogadni, hogy hosszú heteken át fürdetni és ágytálazni kell. Az emberi méltóságomat karcolta ez a próbatétel, viszont rendkívül hálás vagyok azoknak a csodálatos embereknek, akik a segítségemre voltak, és soha nem éreztették velem, hogy más lennék. A munkahelyemre is visszavártak, ami szintén támogatta a testi és lelki felépülésemet.

– A magánéletedben okozott változásokat a kialakult helyzet?
– A műtétek idején épp párkapcsolatban voltam, aminek vége szakadt, de nem emiatt.

Bennem is megfogalmazódott a gondolat, hogy vajon tudok-e láb nélkül is ugyanolyan vonzó maradni, mint „egészségesen”, ám hamar rájöttem, hogy a nők-férfiak többsége magába az emberbe és annak lelkébe szeret bele.

Sokat segített az akkori párom abban, hogy a férfiasságomat ugyanúgy meg tudjam élni. Amikor ismerkedem – akár online, akár személyesen – mindig nyíltan vállalom, hogy fogyatékossággal élek, hiszen nem szeretek zsákbamacskát árulni. Ez egy nagyon jó szűrő, mert aki szóba áll velem, az már tudja, mire számíthat.

– Mivel foglalkozol most?
– Akkoriban a Magyar Televíziónál dolgoztam, majd szabadúszó újságíró lettem, jelenleg pedig rádiózom és híradós műsorvezető vagyok. Sok olyan lehetőség talált rám, ami annak „köszönhető”, hogy műlábbal élek, például több testpozitív kampányban is részt veszek, amelyek egytől egyig nagyon fontos üzenetet közvetítenek. Szeretném, ha több kerekesszékes, protézissel élő műsorvezetőt, újságírót, rádióst láthatnánk és hallhatnánk a médiában. Nekem könnyebb dolgom volt, mert egy kitaposott útra kellett visszatalálnom, viszont aki a nulláról indul, az ilyenkor hátránnyal szembesülhet. Fontos lenne pedig, hogy szem előtt legyünk, hogy a gyermekek már pici korban lássák, hogy léteznek fogyatékossággal élő emberek. Így már talán nem lenne annyira idegen és sajnálatot kiváltó a látvány, hanem sokkal természetesebben tudnák kezelni.

Kép

Máté Roland

– „Egy pillanat – Az élet lábatlankodása” néven blogot is vezetsz. Honnan jött az indíttatás?
– Az írás felér egy jó terápiával. Segített, hogy kendőzetlenül kiírhattam magamból az átélt élményeimet, a fürdetéssel járó kiszolgáltatottság érzését, a traumáimat vagy az első testi kapcsolatomat az amputáció után. Ezek mind olyan tabutémák, amikről sokan félnek beszélni, én mégis örülök, hogy megoszthattam a nagyérdeművel. A blognak köszönhetően sok új ember történetét ismerhettem meg, ebben a közösségben pedig igyekszünk egymást kölcsönösen segíteni. Az olvasóim között vannak sorstársak és nem sorstársak is, jó érzés, hogy áramlik a kommunikáció köztünk. Sem a magamutogatás, sem pedig a sajnálatkeltés nem célom, egyszerűen csak élvezem csinálni.

– Beszélgetős műsort is indítottál #roliJÁRat címmel. Kiket hívsz meg?
– Olyan sorstársak történetét mutatom be, akiknek az élete példaértékű, így magam is rengeteget tanulok az interjúalanyaimtól.

Ezt imádom a legjobban a szakmámban egyébként, hogy elképesztő emberi sorsokat ismerhetek meg.  

A szakmámban szeretem továbbá, hogy több területen is megmutathatom magam: a reggeli műsorban „bohóckodhatok”, este viszont öltönyben olvasok híreket, ahol a komolyabb oldalam érvényesül. Nincs két egyforma napom, a munkám színes, pörgős, és ezt imádom benne. Örülnék, ha egyszer egy nagy volumenű showműsort vezethetnék, mondjuk veled (nevet). Bízom benne, hogy egyre több médium fog kapukat kitárni a fogyatékossággal élők előtt.

– Boldog vagy?
– Hálás vagyok az életemért, a családomért, a barátaimért és a munkámért. Tudok táncolni, biciklizni, dolgozni, és egy nap talán futó protézissel a maratonra is vállalkozom majd. Annyit kívánok csak, hogy ennél rosszabb soha ne legyen, hiszen, ha megmarad nekem mindaz, ami most a birtokomban van, én a világ legboldogabb embere lehetek.

1924. július 11-én reggel valaki ezt az üzenetet küldte Eric Liddellnek: „akik engem dicsőítenek, azoknak dicsőséget szerzek”. Talán ez a bátorító bibliai idézet is hozzájárult, hogy a „száguldó skót” – ahogy a korabeli sajtó becézte – aznap aranyérmet szerezzen 400 méteres síkfutásban a párizsi olimpián. A civilben misszionárius atléta néhány nappal korábban nem állt rajthoz 100 méteren – mondván: vasárnap az Úr napja –, ezzel lemondva a győzelem lehetőségéről, noha annak a versenyszámnak ő volt az egyértelmű esélyese. Liddell megható története világszerte ismert a Tűzszekerek című filmnek köszönhetően, azonban azt már kevesen tudják, hogy az újkori olimpiai játékok hőskorában nekünk, magyaroknak is volt egy hasonlóan érdekes olimpikonunk: egy református lelkész, aki szintén részt vett az 1924-es ötkarikás játékokon.

„Hogyan járhat ilyen komédián az esze?”

Kóczán Mór 1885-ben született Kocson, és pápai gimnazistaként kezdődött életen át tartó sportszeretete: „Hatodik gimnazista koromban, amikor már tizenhat éves voltam, az iskolai év vége felé elkezdtük a sportolási gyakorlatokat az iskola udvarán végezni, ami főleg súlydobásból, magas- és távolugrásból állott, mivel más sporteszköz nem állott rendelkezésünkre. Az iskolaév végére rendezett tornaversenyen én a súlydobásban vettem részt, amit nagy fölénnyel meg is nyertem felsőbb osztályúakkal szemben.”

Sikereire a Budapesti Torna Club is felfigyelt, sportolói pályafutása azonban majdnem véget is ért, még mielőtt elkezdődhetett volna, mert a református iskola igazgatójának fiaként lelkipásztori hivatásra készült. „Egy jövendőbeli papnak hogyan járhat ilyen komédián az esze?” – állítólag ezekkel a szavakkal reagált a pápai teológia rektora a hírre, hogy diákját atlétának igazolnák. A tantestület engedélyével végül mégis versenyezhetett. A pápai teológiai akadémia növendékei nem sportoltak, így ő sem tudott rendszeresen gyakorolni.

Diszkoszt és gerelyt is csak Budapesten látott először, mégis olyan tehetséges volt, hogy 23 évesen bekerült a válogatottba.

Az 1908-as londoni olimpián diszkoszvetésben, gerelyhajításban és súlylökésben is indult, de egyik számban sem jutott tovább a selejtezőkből. 1909 és 1911 között viszont három alkalommal is megdöntötte a gerelyhajítás világcsúcsát, 1911-ben 60,64 méterre hajította el a gerelyt a „végén fogásos” módszerrel. A Nemzetközi Atlétikai Szövetség azonban csak 1912-től kezdve vezeti a ranglistát, ezért rekordjai nem hivatalosak.

Álnéven nyert bronzérmet

Közben elvégezte az iskolát, és a csallóközaranyosi gyülekezetbe került. Az aktív sportot a lelkipásztori szolgálata mellett sem hagyta abba, átigazolt a Ferencvároshoz, és készült az 1912-es stockholmi olimpiára. A parókia udvarából dobálta a gerelyt a kerítésen keresztül a hatvan méterre lévő szénakazal irányába. A magyarról átszokott a nemzetközileg elismert svéd gerelyre, valamint a dobásai stílusán is változtatnia kellett, mert időközben a „középen fogásos” technika lett a hivatalos. Mindez meglátszott az eredményein is, de még így is a legjobb magyar gerelyhajító volt, és kitűnő formában került az olimpiára.

Ahová majdnem el sem jutott, mivel egyházi felettesei és gyülekezeti tagjai nem nézték jó szemmel hogy lelkészük nekivetkőzve, egyesek szerint vásári mutatványos módjára produkálta magát: „Nem kell nekünk az úrvacsora olyan pap kezéből, aki ‘rúdhajigálás’ közben minduntalan a markába köp” – panaszkodtak. Így hát Kóczán Mór álnéven, Kovács Miklósként állt rajthoz és nyújtott emlékezetes teljesítményt: 55,50 méteres eredményével olimpiai bronzérmet szerzett.

Bár kétszer is sikerült túldobnia a végül első helyezett svéd Eric Lemminget és második finn Julius Saaristot, azonban mindkettő dobását érvénytelennek ítélte a helyi versenybíró. „Két jól sikerült dobásomnál kijelentették, hogy kiléptem, pedig még a vonalra sem léptem. Így is elég nagy lett az egyik dobásom, s ezzel harmadik lettem” – emlékezett vissza a történtekre. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság ezután vezette be, hogy a versenyek szabályosságát nemzetközi bírói testület felügyelje.

Kóczán Mór így is az első nem skandináv gerelyhajító volt, aki olimpiai dobogóra állhatott. Mellesleg ő volt a Ferencváros első olimpiai érmese is.

Kóczán Mórból „Mór Koczán”

A balkezes gerelyhajításban is kipróbálta magát Stockholmban: abban a számban a 12. helyen végzett. Sikerei később is folytatódtak: 1914-ben Londonban 59,72 méteres dobással legyőzte a világcsúcstartó svéd Halme-et, ezzel megnyerte az angol bajnokságot is. Abban az évben lett a csilizradványi gyülekezet lelkésze, ahol egészen 1948-ig szolgált.

Kép

Kóczán Mór

Az első világháború erősebbnek bizonyult a nemzetek közötti békét hirdető olimpiai eszméknél: az 1916-os berlini játékok egyszerűen elmaradtak, az 1920-as antwerpeni olimpia idején pedig már Csehszlovákiában élt Kóczán Mór, hisz faluját Trianon elszakította az anyaországtól. A versenysportot a Pozsonyi Torna Club atlétájaként folytatta, 1920-ban csehszlovák bajnok is lett. Az ötkarikás játékokra mégis csak Párizsba, 1924-ben, harminckilenc évesen jutott ki legközelebb, akkor már a prágai Sparta egyesület tagjaként, de Magyarországot és Csehszlovákiát is képviselte olimpikonként. Ahol Liddell megnyerte az emlékezetes 400 méteres futást, Kóczán a 23. helyen végzett gerelyhajításban. A Szlovák Olimpiai Bizottság Mór Koczán néven tiszteli emlékét.

A lelkipásztor a hatóságok által állított akadályok ellenére is hűségesen végezte szolgálatát, emellett testmozgásra tanította a helyi fiatalokat, sportkört alapított, amelynek elnöke, intézője, edzője, szertárosa volt, és futballcsapatot is szervezett. A visszaemlékezések szerint alsónadrágban, trikóban mutatta be a testgyakorlatok helyes végrehajtásának módját. A konfirmációelőkészítőre járó gyerekek közül egy alkalommal nyolcat is felemelt egyszerre. Unokája, Jeszenszky Pál így mesélt róla:

„Gyermekkorunkban reggelente két testvéremet az egyik kezébe vette, engem a másikba, és úgy gyakorlatozott velünk.”

Élete végéig aktív maradt

41 évesen vonult vissza az aktív versenyzéstől, Magyarországra pedig a második világháború után került vissza – nem önszántából. A csehszlovák-magyar lakosságcsere részeként Csilizradványról 1948 szeptemberében huszonnégy családot, köztük Kóczán Mórét kényszerítették távozásra. A déli határ közelébe telepítették át, a Baja melletti Szeremle reformátusainak lelkésze lett. 1955-ben Gödre költözött, nyugdíjasként vállalt még lelkészi szolgálatot, valamint edzőként és versenybíróként is tevékenykedett. 1972-ben hunyt el.

Göd városa róla elnevezett vándordíjat alapított a tiszteletére: minden év március 15-én ezzel díjazzák a település legjobb sportolóit egyéni női és férfi, valamint csapat kategóriában. Emellett az országos bajnokságon a gerelyhajítás a Kóczán Mór Emlékverseny nevet viseli. Felvidéki szolgálati helyein róla keresztelték el a helyi általános iskolákat és a sportcsarnokot.

Magyar gerelyhajítók az olimpián
Gerelyhajításban Kóczán Mór után következő magyarként Szeped Béla szerzett olimpiai érmet: 1928-ban, Amszterdamban lett második. A férfiak között Várszegi József 1948-ban, Kulcsár Gergely 1960-ban és '68-ban lett bronzérmes ebben a számban. Utóbbi 1946-ban ezüstérmet is szerzett, míg az aranyra 1976-ig kellett várnunk: Németh Miklós érdemelte ki Montréalban. A nők között Antal Mária '64-ben ezüstérmes, míg Németh Angéla '68-ban aranyérmes lett.
A tokiói olimpia programján ezen a héten került sorra a gerelyhajítás: Szilágyi Rékának augusztus 3-án, kedden, Rivasz-Tóth Norbertnek pedig 4-én, szerdán szurkolhattunk. Előbbi legjobb dobása 57,39 méteres, utóbbié 77,76 méteres volt, sajnos ezúttal egyik sem ért továbbjutást. A női döntőt pénteken, a férfit szombaton rendezik meg.

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

Hetedik adásunk tartalmából:

A beszélgetésből kiderül, Scherer Péter, alias Pepe számára mit jelent a munka, hogy miért nem erőlteti meg szívesen az agyát szabadidejében. Kiderül az is, hogyan veszi rá a 14 éves fiát a bicajozásra, és hogy miért hívja magát „igazi utcagyereknek”. Mesél a karanténteniszről, és megoszt egy monacói emléket is, amikor egy kaszinóban járt. Lengyel Csaba arról mesél, milyen játszótereket építenek a munkatársaival, és hogy mi a célja a Balatonkerülő gyaloglásnak. Pepe és Csaba mesélnek egy különleges színházi munkáról is, amelynek köszönhetően megismerkedtek. Szó lesz még az álmokról, a szójátékokról és a társasjátékokról, arról, hogy milyen hobbik felé fordulunk felnőttkorunkban, és hogy mennyit számít a szerencsefaktor a játékokban. Az adás közepén Gyulay Eszter játszik is Csabával és Pepével.

Lengyel Csaba szeret esőben focizni, fűben elterülni, mezítláb homokban járni, mély hóban gázolni. Szereti a régi könyvek illatát, a kék szín minden változatát, a karácsonyfa esti fényeit és a hétköznapi kis meglepetéseket. Nem szereti a kréta nyikorgását a táblán, a visszaélést az erőfölénnyel, az igazság bajnokait és a kelbimbót.

Scherer Péter szeret biciklizni, szereti a gömbölyű dolgokat is, beleértve a labdát, szeret mindent, ami gurul.  Szeret a tengerparton a naplementében ücsörögni, miközben a tenger a lábát mossa. Szereti a vaddisznókat, amikor a kertjében a lehullott cseresznyéket csócsálják. Szereti a színházat és azt a camembert-t, ami odébb tud mászni az asztalon. Nem szereti a stresszt, a feszültséget és bizonyos öblítők illatát, az iszonyatos budapesti közlekedést és a kutyapiszkot a járdán.

Idézetek:

Kiss Ottó: Csillagszedő Márió
Hamvas Béla: Paidokratia

Az idézeteket Jankovics Anna színésznő olvassa fel.
A podcastban elhangzó zenéket Marton Róbert színész szerezte.

A Világjobbítók a Képmás magazin közérzetjavító, összművészeti podcastja egyedi aláfestő zenével és elgondolkoztató irodalmi idézetekkel. Környezetünk tele van olyan emberszerelő, lélekfoltozó és világjobbító emberekkel, akik bár közöttünk élnek, inkább cselekszenek, létezésükkel üzennek, mintsem beszélnek. Velük és sokoldalúan színes/színességükben sokoldalú művészekkel próbáljuk meg szavakra váltani a titkuk. A beszélgetést moderálja: Gyulay Eszter szìnháztörténész, dramaturg. Szerkesztőtárs: Fodor Krisztina.
A Világjobbítók podcastot megtalálja a Spotify-on, a népszerű podcast applikációkban, a Képmás.hu podcast rovatában, a Facebookon, és a Képmás magazin Youtube-csatornáján. Bárhol is hallgatja ezt a podcastet, kérjük, iratkozzon fel rá, hogy értesülhessen az új adások megjelenéséről.

Amióta az emberek nem a földeken, hanem többnyire irodákban dolgoznak, és majdnem mindenkinek van otthon számítógépe, nagyon megnőtt a gerincproblémák gyakorisága. A második világháború előtt ez nem volt így, egyszerűen azért, mert nem ültek ennyit az emberek, sokkal többen végeztek fizikai munkát. Viszont ma nagyon sokan dolgoznak számítógép előtt, a helytelen ülésnek pedig következményei vannak. „A gerincproblémák már civilizációs betegségnek számítanak. Ráadásul ahhoz, hogy panaszok jelentkezzenek, nem is kell napi sok órát monitor előtt görnyedni, elég az, ha hosszabb távon napi 4 óránál többet ülünk rossz testtartással. Ez már elegendő ahhoz, hogy az izomzat és a gerinc különböző alkotóelemei – a porckorongok és a szalagok – túlfeszüljenek, túlterhelődjenek” – mondja dr. Moravcsik Bence Balázs ortopéd-traumatológus szakorvos, gerincgyógyász. Ha ez megtörténik, akkor először kellemetlen, feszülő érzés alakul ki, de előfordulhat fájdalom is. Az érintettek kezdetben csak azt érzik, hogy elgémberednek, izmaik elmerevednek, de később súlyosabb problémák is jelentkezhetnek.

Kialakulhat például porckorongkopás, kophatnak, károsodhatnak a gerinc kis ízületei is.

Súlyos esetben porckorongsérv is létrejöhet, amit már operálni kell. Emiatt fontos, hogy a gerincet már akkor védjük, amikor izomfájdalom és izommerevség, elgémberedés jelentkezik. Ha ugyanis ilyenkor lépünk, a folyamat még könnyen visszafordítható lehet.

Kötelező derékszög

Ahhoz, hogy jól üljünk, és védjük a gerincünk, mindenképpen megfelelő székre van szükség.

A legfontosabb az ergonómiai szempont, ami szék esetében azt jelenti, hogy azon ülve a csípő- és térdhajlítás 90 fokos legyen, a talpak pedig a padlón támaszkodjanak.

Ezeket az arányokat a gyerekeknél is nézni kell, nem szabad őket a felnőttek munkaállomásaihoz ültetni. Ahhoz, hogy a beállítás mindenkinél rendben legyen, érdemes eleve olyan széket választani, amelynek magassága állítható, és lehet rajta liftezni. Fontos az is, hogy az ülőalkalmatosság kárpitja jól szellőzzön, emiatt a bőr annyira nem ideális. Jó, ha a szövet légáteresztő, az ülőfelület pedig se nem túl kemény, se nem túlzottan süppedős, hanem van tartása. Nagy előny, ha a szék háttámlája dönthető, és van deréktámasza is. A háttámlát munka közben is lehet használni, érdemes időnként hátradőlni, megpihenni. A lényeg, hogy a gerincoszlop ilyenkor is jól meg legyen támasztva. Létezik olyan szék is, amelynek ülőfelülete egy hatalmas rugóra van felfüggesztve. „Ez az úgynevezett spinális szék, amelynek működése hasonló a fitballhoz, de mégiscsak egy szék. Dinamikus az ülőfelülete, ami azért jó, mert a mély hátizmokat akkor is aktivizálja, ha valaki sokat ül” – mondja a gerincgyógyász. A fitballtól a spinális szék leginkább abban különbözik, hogy lehet rajta pihenni is. Ezt a labdán nem lehet megtenni, az állandó aktivitást igényel – ugyanakkor kevesen tudnak 8 órát egy fitballon eltölteni.

Kép

Kép: Jonathan Borba/Unsplash

Ördög a részletekben

Nem mindegy az sem, hogy milyen távolság van az asztal és a szék között, illetve milyenek a magasságok: akkor ülünk jól, ha az alkarunk úgy fekszik föl az asztalra, ha közben a könyökünk 90 fokban van behajlítva, a hátunk pedig egyenes. Ez leginkább akkor biztosítható, ha az asztallap magassága is változtatható, így jól tudjuk igazítani a szék magasságához. Ha mindehhez még a monitor szintje is igazodik, máris minden adott a jó ergonómiához. A monitor akkor van jó helyen, ha középre kerül, magasságát pedig úgy állítják be, hogy picit lefelé tekintsünk. Ahhoz, hogy ez a nagyjából 10 fokos szög meglegyen, arra van szükség, hogy a monitor felső széle nagyjából a szem magasságában, azzal egy vonalban legyen. Ilyenkor a monitor fölött éppen el tudunk nézni.

Az semmiképp nem szerencsés, ha valaki túlzottan lefele néz, vagy például kanapén görnyed laptoppal a kezében. Ilyenkor a nyak biztosan túlterhelődik.

Laptoppal a helyzet asztalnál is nehezebb, ha ugyanis a gépet úgy akarjuk elhelyezni, hogy a kijelzője megfelelő magasságban legyen, akkor a gépelés lehetetlenedik el. Emiatt érdemes lehet beszerezni akár egy pluszmonitort vagy pluszklaviatúrát, mert akkor minden az ideális magasságba kerülhet.

Főszerepben a testtartás

A helyes beállításokon túl fontos a tartáskontroll is. „Arra van szükség, hogy testtartásunkat munka közben is kontrolláljuk, akkor is figyeljünk rá, ha a feladatainkba nagyon belefeledkezünk. Főleg mert egy idő után a rossz szokásaink mindenképp rossz testtartáshoz vezetnek” – mondja Moravcsik Bence. Az emiatt kialakuló problémák elkerüléséhez elengedhetetlen a tervezettség és a tudatosság, hogy kövessük, miként ülünk, állunk. Még jobban kell figyelni akkor, ha már panaszok – például derékfájás – is jelentkeznek. Ilyenkor érdemes nagy labdát, ékpárnát, a gerincet célzottan kímélő ergonomikus széket beszerezni. „

A fitball nagyon jó, de azon is lehet rosszul ülni: a talpnak ez esetben is a talajon kell támaszkodnia, a térdnek és a csípőnek 90 fokban kell hajolnia. Ebből adódóan a méretet a testmagassághoz kell igazítani” – emeli ki a gerincgyógyász.

Figyelni kell arra is, hogy a fitballnak ne a közepére üljünk, hanem kicsit előrébb. Aki labdán nem akar ülni, az beszerezhet úgynevezett diner párnát is. Ezek a dinamikus ülőpárnák levegővel teltek, tehermentesítik a gerincet, így csökkentik a nyak-, hát- és derékfájást. Nem olyan fixek, mint az ékpárnák, de ugyanazt a célt szolgálják: olyan helyzetbe hozzák a porckorongokat, hogy azok és a gerinc kis ízületei ne legyenek túlterhelve. A térdelőszék, ami régen nagy divat volt, nem szerencsés választás: ugyan a gerincnek jó, de a térdízületet direkt nyomásnak teszi ki, ami nem kedvez az ottani porcoknak. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. áprilisi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Ahogy elnézem az unokámat, egy erős párhuzamot látok. Megérkezett közénk csupaszon, szőr nélkül, kopaszon, semmi nélkül, egy üres „papírlappal”, mintha azt mondaná: „Itt vagyok, és az leszek, amilyenné az élet és ti formáltok.” Hatalmas felelősség! És most én is ugyanolyan bársonyos, sima és csupasz vagyok ismét, mint ő. Így jövünk, és így megyünk el.

A halál jó barátom. Közel áll hozzám. Mindig is itt volt a sarkamban. Láttam, hogy valaki azonnal meghal, míg más többször túléli. 10 évesen találkoztam vele először. Amikor a régi, hosszú, rákoskeresztúri parasztházunk muskátlis tornácától néhány méterre nagyapa haldoklott. Ott ültünk körülötte az ágya végénél. Vele virrasztottunk. Szinte átkísértük őt az ismeretlenbe. Anyámék arra tanítottak, hogy a halál az élet része, hogy mind egy helyre térünk haza. Csak azzal a különbséggel, hogy ki mikor. Megadtuk a tiszteletet életnek-halálnak. Nem féltem. És most sem félek… Mert eddig, mindig „visszadobtak”. 

Tizenkét éves voltam, amikor kiderült, hogy egy ötforintos méretű lyukkal a szívemen születtem. Jó esetben ez a kis űr begyógyul, összeforr, de az én esetemben ez nem történt meg.

Tizenhárom évesen estem át életem első életmentő műtétén.

Előtte levő éjszaka, amikor egyedül feküdtem a kis ágyamban, és vad elszántsággal néztem bele a sötétségbe, a nagy semmibe, megmagyarázhatatlan nyugalom lett úrrá rajtam. Imádkoztam, és azt kértem, hogy úgy legyen, ahogy lennie kell. Azt éreztem, hogy bármi is történjék másnap, annak úgy kell lennie. És semmi más dolgom nincs, csak bíznom abban, hogy minden értem történik. Tudom, furcsa egy tizenhárom évestől az ilyenfajta gondolat, de furcsa az is, amikor tudod, hogy másnap egy visszafordíthatatlan dolog veszi kezdetét. Azóta életem során kilencszer élesztettek újra, és többször vágták az arcomba: „Zsuzsi, ezt lehet, hogy már nem fogod túlélni.” Tizenkilenc évesen leszázalékoltak, és nyugdíjba akartak küldeni. Idén, szeptember 21-én lesz a negyvenedik évfordulója a szívműtétemnek. Nem szoktak ezzel a műtéttel ennyi ideig élni. De én itt vagyok! És annyira szeretek itt lenni! Akkor is, ha most, ötvenhárom évesen újra csatát vívok. 

Kép

Sallai Zsuzsanna

2018-ban, ötvenévesen másfél centis daganat volt a bal mellemben – most, három évvel később, 7-8 cm-es lett, áttéttel a májamban és a csontomban. Lehet hibáztam, amikor 2018-ban, a műtét után, visszautasítottam a melleltávolítást. Nem azért, hogy szép legyek. Ne értsd félre! Hanem mert azt éreztem, hogy ami nem illett oda, azt a műtéttel végleg eltávolították. És akkor, ott, nekem az tűnt a jó döntésnek. Amikor megtudtam a hírt, egyedül voltam. Farkasszemet néztem az orvossal. Bátran mentem be kivizsgálásra, mert olyan tüneteim voltak, mint anyunak, amikor gyomorfekélye volt.

De az ultrahang alatt már láttam az orvos arcán, hogy baj van. Sápadt és elakadt a szava. „Zsuzsi, tiszta áttét a májad.” 

Életveszélyes állapotban vagyok. De már annyiszor voltam, hogy nem tud igazán megrémíteni. Amikor meghallottam, és tudatosult az elmémben, a szívemben a hír, zokogtam, és azt hajtogattam megállás nélkül, hogy én ezt az egészet nem bírom ki még egyszer! Képtelen vagyok végigcsinálni. Vége, ennyi, nincs tovább. Idén negyven éve határozzák meg az életemet az orvosok, kórházak, az életért küzdő állapotok. Úgy éreztem, nincs több erőm. De félelem nem, sokkal inkább fáradtság és keserűség járt át. És harag, mérhetetlen düh, hogy itt most megint, újra, belekerülök az élet legsötétebb bugyraiba, a kiszámíthatatlan, pusztító mélységbe – amit sajnos már jól ismertem.

A diagnózis előtt energikus voltam, tele tettvággyal. Hét éve futok. Eljutottam a 100 km-ig, és egy év választott el a Balaton körbefutásától. Zubogott bennem a segíteni akarás, hogy másokat minél jobban inspiráljak az életemmel. Mindenkinek mindent elintéztem, mindenért ugrottam, bármikor hívhattak, tényleg 0-24-ben elérhető voltam bárkinek, nem csak a családomnak. A versenyszervezés az életem részévé vált. De most el vagyok csendesedve, illetve, érdekes módon, tavaly óta egyre csendesebbé válok. 2020 nyarán kezdett körbeölelni egy különös érzés: egyre kevesebbet írtam, még többet figyeltem befelé, és inkább hallgattam, mint beszéltem. Ha az ember mindig csak ad, abból előbb-utóbb kimerülés lesz, és ha magadtól nem állsz meg, nem lassítasz, megállítanak másként, például „odafentről”.

De az eddigi letérdeléseimhez képest most sokkal-sokkal mélyebbre kell borulnom… és elfogadnom – már ha el lehet – minden olyan fájdalmat és folyamatot a betegségem kapcsán, amit nem akarok.

Futóként nem mozogni, huszonnégy órát feküdni, kiszolgáltatottá válni, mint egy csecsemő, és mindeközben hangtalanul üvölteni befelé, dolgozni magadon, tanulni a béke, az önfegyelem és az elfogadás komoly, valódi tartalmát – főleg ebben a covidos időben, ahol az ölelés, a testi érintkezés is halálos lehet a számomra… Pedig végtelenül vágyom az érintésre, a puszta érzésre, hogy érzek, hogy érezlek, hogy vagyok. Hiszek Benjamin Franklin szavaiban: „Ami fáj, az nevel.” Ahogy abban is, hogy „a ki nem mondott mély fájdalmak gyökeret vernek az emberben, amit észrevétlenül tűrünk, és amikor már tünet van, a szervezet megoldásba fordult.” Három hetente, nagy dózisban kapok kemoterápiát, és minden kezelés után csak a következő lépésre koncentrálunk. Kérdeztem az orvosom, hogy ez így reménytelen? De ő azt mondta, ilyet nem mondunk!

Kép

Sallai Zsuzsanna - Kép: Kosztin Emese

Ülni is alig bírok. A hányás a legkevesebb, mert amikor vérzel mindenhol, begyullad mindened, lázad van, izzadsz, majd reszketsz, vizesedsz, pörög a szíved, rágni is alig tudsz, olyan érzékenyek a fogaid, és sorolhatnám, akkor mindezek mellett a kopasz fejeddel egészen ki vagy békülve. Az „legalább” csak lelkileg gyötör, de fizikailag nem fáj.

Mindenemet oda kell adnom, de szó szerint. A kiszolgáltatottság véglete vagyok. Öltöztetnek, fürdetnek, mivel még a zuhany kapcsolóját sincs erőm felhúzni a csapon… Az elején, amikor ezek a tünetek úgymond újak voltak, egy este azt mondtam a férjemnek: „Kérlek, ha bármi kritikus helyzet áll fenn, ne vigyél be a kórházba, nem akarok ott meghalni!”

Biztosított róla, hogy a kezében fogom lehunyni a szemem. Mert az ő arcát akarom látni utoljára!

A folyamatos kezelések miatt rettentően legyengültem, és nagyon megváltozott a külsőm. Amikor tükörbe nézek, felismerhetetlen vagyok magamnak. Megijedek a tükörképemtől, és attól, ami még rám vár… Amikor bementem a parókaboltba, és mutattam a régi fényképem, hogy egy ehhez hasonlót szeretnék, szíven vágott az érzés, hogy mennyire szerettem azt a Zsuzsit, aki voltam, aki futott. Most pedig félek a tükörtől, mert egy olyan valaki néz vissza rám belőle, akit nem ismerek, aki nem az a Zsuzsi, akit mára nagyon is megszerettem, ez a mostani nem én vagyok.

Amikor fiatal lányként a szívműtétem után lábadoztam, ahányszor ránéztem a vágásomra, mindig megdöbbentem. Életem végéig nyoma lesz, nem lehet eldugni. A teljes mellkasom a hasam közepéig végig van vágva. Bár nálam csináltak először vékony vágást, nem voltak keresztöltések sem, mégis borzasztó látvány volt. Fogalmam sem volt, hogy hogyan fogom én ezt megszokni. Ma pedig már szeretem. Megtanultam szeretni önmagam, ezt a csodálatos testet, amelyet bármilyen zord és kegyetlen fájdalmak is értek, mindig velem együtt küzd, és megtart.

Sokat vitatkozom Istennel. 

Hat hónappal ezelőtt, amikor az orvos megtiltotta, hogy fussak, „Most már egy métert sem!”, akkor meginogtam. Felmerült bennem a gondolat, hogy ezt így nem érdemes folytatni. Kétszer volt ilyen az életemben, egyszer fiatal lánykoromban, amikor tizenkilenc évesen nyugdíjba akartak küldeni, amikor a restaurálást és a teljes szakmai fejlődésemet kellett elengednem, és most, hogy megint el kell engednem a számomra legkedvesebb, legfontosabb tevékenységet, amitől teljesnek érezhettem magam. Ezt talán csak az érti meg, aki közelebbről ismer, vagy azok, akik mérhetetlen szenvedéllyel szeretnek valamit, amiről úgy érzik, anélkül üres lenne az életük.

Kép

Sallai Zsuzsanna

Mielőtt a műtétre mentem tizenhárom évesen, a szüleim készíttettek rólam egy videót. Ez egy nyolc milliméteres némafilm, amin tulajdonképp csak annyi van, hogy jövök-megyek különböző helyeken. Milliószor megnéztem már, de csak nemrég fedeztem fel, hogy mindenhol futok. Nekem akkor fogalmam sem lehetett arról, hogy harminckét évvel később a futásban találom majd meg a túlélésem kulcsát. Látod, Isten jól „szórakozik” velem, időnként ad egy mézes madzagot, amit én teljes lényemmel befogadok, megszeretek, majd amikor már azt gondolom, hogy igen, ez mostantól örökre az enyém, elveszi, kirántja alólam, mint aki arra kíváncsi, mennyit bírok el. Jó kis játék ez kettőnk között.

Steril fehér, szomorúságtól áradó falak között ülök egy szobában, infúzióval magam mellett. A lábaim felpolcolva.

Könnyűnek érzem magam, mégis ökölbe szorul a kezem, miközben feltétel nélküli bizalommal engedem magamba a folyadékot, amelynek cseppjei dobütésként visszhangzanak a fülemben. Négy órája ülök itt. Még egy óra, és elfogy az utolsó csepp is. A sejtjeimbe hatol. Behunyom a szemem, és valahol nagyon messze járok. Eszembe jutnak mondatok: „Soha ne hagyd, hogy egy probléma megoldása fontosabb legyen, mint szeretni egy embert!” 2008 óta ez egy meghatározó mondat a számomra, akárcsak az, ami tizenhárom éves korom óta kísér: „Legyen meg a Te akaratod!” Negyven éve mindennap úgy kelek fel, hogy „De jó! Van egy újabb napom!” Ez most még jobban felerősödött, bár azt hittem, ennél már nem lehet erősebb…

Érzem, nem vagyok egyedül. Isten itt van bennem. Sőt, hirtelen azt érzem, hogy minden létező bennünk van. Semmi nincs kívül. Az egész életem, az emlékeim, az élményeim, az arcvonásaitok… a tetteitek, a szavaitok. Nem szabad elengednem őket, nem szabad elengednem a szeretetet. És rendületlenül hiszem, mert hinni akarom, hogy ismét „Visszadobnak!”

A cikkben részleteket idéztünk Sallai Zsuzsanna „Visszadobtak” című könyvéből. Teljes élettörténete elolvasható a kepmas.hu korábbi cikkében.
Kérjük mindazokat, akik tudnak segíteni, támogassák Zsuzsát „Visszadobtak” című könyve megvételével: http://pomazifutobajnokokse.hu/hu/konyv/

– Hétévesen kezdtem cselgáncsozni Nagyváradon. A nagymamám lakott a városban, tőle jártam edzeni, míg a szüleim magyar-történelem szakos tanárként vidéken, a Kárpát-medence egyetlen Árpád nevű községében dolgoztak. Jól is fociztam, a keresztapám válogatott futballista volt, de én a dzsúdót választottam. Az edzőm akrobatikus tornaelemeket is vitt a felkészítésembe, ettől ügyesebb lettem. Már 15 évesen meghívtak a felnőtt válogatott keretébe, a romániai cselgáncs krémjével készülhettem. 18 évesen pedig a legfiatalabb felnőtt dzsúdóbajnok lettem az országban.

– Mennyire fogadta be önt ifjú magyarként Romániában a sportág ilyen magas szintje?
– Sokat el kellett viselnem. Gyerekként körülöttem mindenki magyarul beszélt, az iskolában törve tanultam meg románul, ezzel mindjárt kilógtam a sorból, de még feltűnőbb volt a magyar nevem a végén a „gy” betűvel. Amikor egyértelmű lett volna, hogy egy-egy világversenyre az eredményeim alapjánén utazom, akkor is válogatóra köteleztek, hátha végül mást vihetnek. A társak befogadtak, sőt még kedveltek is, de a riválisok között azért előjöttek időnként a ki nem mondott feszültségek.

Magyarként többet kellett letenni az asztalra azért, hogy elismerjenek, de felvettem a kesztyűt.

– Pontosan mi történt 1984-ben, amikor román bajnokként sem utazhatott végül az olimpiára?
– Az olimpia előtti vébén csak pontozással győzött le a későbbi világbajnok, az Eb-n pedig – még mindig csak 18 évesen – egy szovjet klasszistól kaptam ki az utolsó pillanatban, majd bronzérmet szereztem. Januártól az olimpiai kerettel készültem, s a későbbi olimpiai bajnokkal is döntetlenre végeztem, akit akkor még győztesnek hoztak ki a bírók, de Los Angelesben megverhettem volna. Az életemet tettem fel arra, hogy ott legyek az olimpián. Négyen készültünk a központi edzőtáborban, az indulás előtti napon még az olimpiai faluról szóló videót is megnézették velem. Csak formaruhát nem kaptam, mondván, „még nincs kész”. De a táskám már be volt pakolva, amikor az edző közölte, hogy reggel nem utazom velük. Ahogy indultak a reptérre, el nem tudom mondani azt az érzést…

Kép

Nagy István - Kép: Berecz Péter

– Mivel magyarázták mindezt, ha egyáltalán volt lehetősége rákérdezni az okokra?
– Akkor még nem volt kvótarendszer, így olyasmiket mondtak például, hogy egy másik sportágba kellett még egy ember. Nem is tudtam kitől kérdezni, ha mégis megtettem, széttárták a kezüket. Attól nem tarthattak, hogy kint maradok az USA-ban, mert volt egy megegyezés a két ország között, hogy senkit nem engednek ott ragadni. Lehajtottam hát a fejem, és nekivágtam a következő olimpiai ciklusnak, de valami megtört bennem. Onnantól mindig rettegtem, hogy keresztbe tesznek, valami úgyis közbejön. Így is történt. ’88-ban hetedik lettem az Eb-n, majd kijelentették, hogy az olimpiára nem utaztatnak dzsúdócsapatot. Akkor éreztem, hogy elegem van.

– El is döntötte, hogy elhagyja az országot?
– Lényegében igen, de nem volt nálam útlevél, mert ha valahová hivatalosan mentünk, azt akkor is az edző hozta. ’89 nyarán elhunyt az édesapám, s mivel épp nem volt működőképes halottszállító, magam szállítottam el a testét boncolásra. Ez volt az utolsó csepp, végleg elhatároztam, hogy nem maradok egy olyan országban, amelyik ennyire nem becsüli meg a polgárait. Németország vagy Amerika kalandozás szintjén sem érdekelt volna, így szeptemberben átszöktem Magyarországra.

– A romániai forradalom előtti időszakról van szó. Hogyan sikerült végrehajtania a tervet?
– Nehéz erről beszélni, bár sokáig álmodtam is vele. Maga a tudat, hogy az ember védtelen, hogy bármikor lelőhetik… Nagyszalontánál két fiatallal hátul szálltunk le a vonatról, hogy elkerüljük az állomáson az igazoltatást. Kiszúrták volna, hogy nem oda szól a személyink. Lovasszekéren jutottunk el valameddig, majd kigurultunk belőle, és kúsztunk vagy 300 métert egy árokban, ami mellett törökbúza volt. Sosem tudtuk, mi vár ránk a következő kanyarban. A végén egy tankfogóárokra számítottunk, ehelyett nyílt terepre jutottunk, amit beszántottak. Nem volt más választásunk: felállni és futni tovább az esőben. De mintha helyben futottunk volna a sárban…. Nem vettünk észre egy katonát zöld esőkabátban, pont felé tartottunk. Kibiztosította a gépfegyverét, felszólított, hogy „állj vagy lövök!”, de végül nem lőtt, így elértük a tankfogóárkot. Ott a cipőm beleragadta vízbe, mezítláb mentem tovább.

A katona vagy nem akart gyilkolni, vagy nem mert átlőni utánunk Magyarországra. Igaz, előző este olyan eltökélt voltam, hogy elhatároztam: ha lőnek, én akkor sem fogok megállni!

– Ezek szerint sikeresen átjutott. A határ magyar oldalán mi várta?
– Emlékszem a határon egy homoksávra meg egy festett kőre, az egyik oldalán R, a másikon M betűvel. Aztán az első Békés megyei falura, Újszalontára, ahol segítettek a helyiek, lefürödtem, adtak gumicsizmát. Határsértőként megtalált a hatóság, de nem adtak vissza Romániának, mint másokat, akiket aztán odaát puskatussal ütöttek. Magyarországon két hetet tartózkodhattam munka és lakcím nélkül. A családunkat a háború kettészakította, de a rokonok már idősek voltak, nem tudtam, hol keressem őket. Végül Ausztriába kerültem, ahol egy évet dolgoztam segédedzőként, előtte pár hetet az egyik legkeményebb menekülttáborban töltöttem. Még most is megvan a lágerkártyám. Túlzsúfolt hely volt, éjszaka verekedések, erőszakolások mentek. Érezni lehetett a délszláv háború előszelét, a jugoszláv nemzetiségi probléma miatt a horvátok és a szerbek között komoly összetűzésekre került sor. Vonultunk lópokróccal, csajkával, kincstári kanállal, WC-papírral, mint a filmekben. Aztán betettek egy 15 fős hálóba, s mire visszaértem a mosdóból, mindenemet ellopták.

Kép

Nagy István - Kép: Berecz Péter

– Sok mindent át kellett élnie, hogy hazataláljon – Debrecenbe…
– A szívem Magyarországra húzott, végül a Váradról korábban átköltözött csapattársaimat sikerült követnem. Két évbe telt megkapni az állampolgárságot, ám amikor a lakcímemet bejelentettem, egy pillanatra nem ugrott be az irányítószám. Kioktatott a hölgy: „Ha magyar akar lenni, ezt is meg kell tanulnia!”. Gondoltam, a nagyapáim a világháborúban harcoltak Magyarországért, majd kuláklistára kerültek, a nagybátyám hat évet volt orosz fogságban, a szüleim magyar-történelem szakos tanárként kaptak eleget Romániában, biztos, hogy az irányítószámon múlik a magyarságom?

– Hogyan folytatódott a sportpályafutása?
– Két-három évem kimaradt a nemzetközi versenyzésből, így már nem volt esélyem újra csúcsformába kerülni. Hajtós Bertalan, akivel egy súlycsoportban versenyeztünk – és akinél fiatalon hamarabb értem el jó eredményeket –, addigra olimpiai és világbajnoki ezüstérmes, kétszeres Európa-bajnok lett. Én végül 33 éves koromig dzsúdóztam, nyertem Magyarországon is érmeket, illetve a Debreceni Dózsával országos csapatbajnokságot. ’92-től ott lettem versenyző-edző, majd a Debreceni Sportiskolában edző, ma már szakosztályvezető is. A Raus Tamás kollégámmal közösen felkészített tanítványaink közül Madarász Tamás olimpiára is eljutott, Eb-n többen is részt vettek. Tanárként órákat adok Derecskén testnevelésből és önvédelemből leendő rendőröknek és katonáknak.

– Mennyire sikerült megbarátkoznia a múlt történéseivel, így is kereknek érzi a karrierjét?

– Megbocsátok, de felejteni nem tudok, azaz nem érzem kereknek a karrierem. A pohár mégis félig tele van, mert inkább örülök a jónak, mintsem lehorgasztott fejjel arra gondolnék, ami nem sikerült.

– Hogy érzi, összességében mit tett hozzá a személyiségéhez az, hogy magyarként Romániába született?
– Amit az anyaországi magyarok alanyi jogon kaptak, azért nekünk pluszban bizonyítanunk kellett. Sok múlt a háttéren, hiszen aki nem tanult magyar történelmet, magyar írók, költők szerzeményeit, mert román iskolába járt, az könnyen identitásválságba kerülhetett. Én Váradon az Adyba jártam, az iskola szellemisége sok mindent meghatározott. A határhoz közel még a tévéadást is fogtuk, ismertem a magyarországi színészeket, képben voltam az eseményekkel, a kolozsváriak már nem voltak ilyen szerencsések. Ráadásul rengeteget olvastam az akkor elérhető irodalmat, a magyar történelemmel ma is hobbiként foglalkozom. A húgom Nagyváradon francia-magyar tanár lett, a három gyermekem közül az egyik hozzám hasonlóan dzsúdóedző. Én pedig mindig is itt akartam kikötni, hiszen magyar vagyok.

Szilvi lehetne egy a csak Európában közel 200 000 emberből, akik ezt az új családformációt választják. Ahogyan ez egyik tengerentúli platform hirdeti: egy új utat a szülőséghez.

Arról van tehát szó, hogy nem a párkapcsolatért, hanem egy családért randiznak a felek.

Akik elsősorban abban állapodnak meg, hogy milyen alapokon nyugszik majd a gyermekvállalásuk, melyek a nevelési elveik, hogyan látják a világot és bennük az utódaik helyét. Ha ebben nagyfokú a megegyezés, akkor vagy természetes vagy mesterséges úton megfogan a gyermekük. Élhetnek akár külön kontinensen is, de a gyermek érdekében, a gyermek közösen tervezett jövőjének és jólétének szempontjával szervezik „családi” életüket. Ezért van különösen nagy szerepe a közösségi, interaktív médiumoknak e kapcsolatok megtalálásában, hiszen segítenek pontos információkra szálazni-csupaszítani a tökéletes gyereknevelő kooperáció összetett viszonyait. A jelenséget 2015 óta a Cambridge-i Egyetem családokkal foglalkozó kutatóközpontja is vizsgálja. Még nem lehet tisztán látni az eredményeket, vagyis azt, hogy a szülők szerelem nélküli szövetsége javítja vagy rontja a gyermeknevelés kiegyensúlyozottságát.

De a feltételezés az, hogy a romantika hiánya biztonságosabbá és kiszámíthatóvá teszi a körülményeket. Hogy a szülők párkapcsolati turbulenciái nélkül zavartala­nabb az együttműködés. 

Amikor először hallottam erről, felderengett bennem, hogy mintha lett volna már ennek előképe a történelemben. Azokra a ma már megvetett, az egyének kiteljesedését és szexuális szabadságát ketrecbe záró házassági stratégiákra, az „érdekházasságokra” utalok, amelyek a gyermekszülést, a család gazdasági és értékegységének folytonosságát szolgálták. Nem a lángoló szerelmet. És amelyekért ma már minden felmenőnket, ugye, csak sajnálni tudjuk…

Különös módon, mintha ebben a mai, forradalmi újdonságban, a co-parentingben, a plátói ko-szülőségben a legnagyobb szabadság jelszavával a legkonzervatívabb forma köszönne vissza. Persze mindenféle önreflexió nélkül…

Lehet, hogy az individualizmus végül önmagát kénytelen megváltani? 
Kiderül. Addig is várhatjuk azokat a könnyed, megható amerikai filmeket, amelyek sztorija szerint az így megtalált szülőtársak között is végül csak kivirul az a bizonyos örök szerelem. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. márciusi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

1942 elején Európa helyzete katasztrofális volt. A német terjeszkedés elnyelt mindent, amit csak el lehetett nyelni: néhány semleges országon kívül mindent bekebelezett. Az Egyesült Államok hadba lépésével ugyan már elkezdtek gyülekezni a fellegek a Harmadik Birodalom fölött, egyelőre azonban csak Nagy-Britannia állta a sarat az agresszió ellen.

A németek hadereje minden szempontból lehengerlő volt, és rémisztően látványos eredményeket produkált, Churchill angol miniszterelnök mégis egy olyan veszély miatt aggódott a legjobban, amit a hétköznapi ember szinte egyáltalán nem érzékelt. A brit és amerikai hadiflották egyelőre nem találtak fogást a nyomasztó fölényű német haditengerészeten. Rengeteg emberélet és sok millió tonnányi létfontosságú hajórakomány veszett oda a német tengeralattjárók és hadihajók támadásai során.

A legfélelmetesebb ellenség két vadonatúj hadihajó volt: a Bismarck és a Tirpitz.

Mindkettő látszólag legyőzhetetlen, több mint kétszázötven méter hosszú, vastag páncélzatú, állig felfegyverzett úszó város több ezer fős személyzettel; már a megjelenésükkel félelmet keltettek a szövetségesek tengerészeiben. A Bismarck rémisztő híre már 1941-ben arra késztette a briteket, hogy minden erejükkel megpróbálják elpusztítani. Egy kisebb hadsereg eredt a nyomába: több tucat különböző hadihajó és számos repülőgép vadászott rá. Hosszas keresés és üldözés után sikerült is megtalálni, majd 1941 májusában brit és lengyel egységek folyamatos ágyútűzzel és torpedókkal próbálták elsüllyeszteni. Nem véletlenül volt olyan félelmetes a Bismarck híre, mivel sem a négyszáz betalált ágyúlövedék, sem a torpedók nem tudták elsüllyeszteni. Csak azért merült el végül, mert a heves támadások miatt irányíthatatlanná és védekezésre képtelenné vált, így a kapitány elrendelte az önelsüllyesztő töltetek felrobbantását és a hajó elhagyását.
A németeket érzékenyen érintette a veszteség, ezért a Bismarck testvérhajóját, a hasonló képességekkel rendelkező, de még nagyobb Tirpitzet megpróbálták biztonságba helyezni. A nemrég elfoglalt Norvégia egyik eldugott fjordjában horgonyozták le, és mindent elkövettek, hogy a levegőből se legyen látható.

A hatalmas méretekben rejlő sebezhetőség

A Tirpiz szerepe létfontosságú volt a Harmadik Birodalom háborús stratégiájában. Egyrészt állandóan veszélyeztette a szövetségesek hadihajóit és tengeri utánpótlási útvonalait, másrészt óriási energiát és rengeteg erőforrást kötött le az állandó kutatása. Churchill is látta ezt, ezért a Királyi Légierő első számú feladatának tekintette az elpusztítását. Ugyanakkor érzékelte a hatalmas méretekben rejlő gyengeséget is. Ha egy ekkora hajónak javításra van szüksége, azt kizárólag egy gigantikus méretű szárazdokkban lehet elvégezni. Ilyenből akkoriban egyetlen létezett egész Európában: a nácik által elfoglalt Franciaország nyugati partján, a Loire-folyó torkolatában, Saint-Nazaire város kikötőjében.

A britek ezt a dokkot akarták elpusztítani, hogy meghibásodás vagy megrongálódás esetén a nyílt tengerre kényszerítsék a Tirpitzet – vagy bármilyen más óriáshajót.

Csakhogy ezt a kikötőt ötezer fős helyőrség védte, amely bőségesen el volt látva mindenféle fegyverzettel, hogy bármilyen irányból érkező támadást kivédhessen. Egy szárazföldi hadművelet kivitelezhetetlen lett volna, hiszen a csapatoknak egész Franciaországon keresztül kellett volna verekedni magukat, Saint-Nazaire légvédelme pedig meghiúsított volna bármiféle légitámadást, nem is beszélve a kor híresen pontatlan bombázásairól. A bombák majdnem nyolcvan százaléka nyolc-tíz kilométernyire csapódott be a célponttól. Maradt a tengeri út, ami viszont szintén lehetetlennek tűnt, mivel a németek több mint nyolcvan pontról nyithattak tüzet az Atlanti-óceán felől érkezőkre. De itt játszott újra szerepet a britek halált megvető makacssága. Maga Churchill is lehetetlennek minősítette a küldetést, éppen ezért úgy döntött, hogy nyilvánvalóan meg kell próbálni.

Kép

A Bismack csatahajó

Kommandótaktika

A merész terv az volt, hogy egy hadihajót megpakolnak robbanóanyaggal, majd minden áron átjuttatják a német védelmi vonalakon, és a szárazdokk kapujának vezetik. Itt a hajó összetöri a beton védművet, és elmozdíthatatlanul beszorul. Ekkor lép működésbe az időzítő, és felrobbantja a hajót a kikötővel együtt. Churchill meg volt győződve róla, hogy egy ügyesen becsempészett, kis létszámú haderő is képes óriási pusztítást véghez vinni az ellenséges vonalak mögött, majd akik túlélik a támadást, gyorsan elhagyhatják a helyszínt.

Mivel a brit hadsereg már az első világháborúban, sőt, előtte, a búr háborúban is sikeresen alkalmazta a kommandótaktikát, úgy döntöttek, hogy ezzel az eszközzel fognak élni a Tirpitz megfékezésében is. Külön erre a célra létrehoztak egy kommandósegységet, amelybe önkéntes alapon lehetett jelentkezni a hadsereg bármelyik egységéből.

A cél nem az volt, hogy izmos, szögletes állú szuperembereket találjanak, hanem kifejezetten a kezdeményezőkészség, a motiváció és a gyors észjárás voltak a toborzás fő feltételei.

A jelentkezők között volt történész, teológus, egyetemi tanár és vadorzó, sőt egykori Hitler-rajongó is. A kiképzés teljesen formabontó eszközökkel történt. A hadseregekben megszokott, testnevelésórához hasonló módszerek helyett modern kiképzőpályákon, valódi, veszélyes terepen, esetenként éles lőszerrel gyakoroltak. A hagyományos katonai rendtartással és fegyelemmel nem sokat törődtek, sokkal inkább az állóképesség és a konkrét feladatok unalomig történő gyakorlása kapott hangsúlyt. A kiképzésükről készült filmfelvételek akár a mai különleges egységekről is készülhettek volna.

Nagyobb esély a halálra, mint az életben maradásra

Az áldozati szerepet egy Campbeltown nevű, első világháborús, amerikai kölcsönhadihajó játszotta. Felépítésében hasonlított egyes német hadihajókra, így aztán végeztek rajta néhány átalakítást, hogy a távolból megtévessze a kikötő védőit, valamint komolyabb páncélzattal szerelték föl, hogy erős tűz alatt is eljusson a célpontjáig.

A bomba elhelyezése és felrobbantása is sok fejtörést okozott. Végül mélyen a hajóorr belsejében, betonszakofágba ágyaztak négy és fél tonna nagy erejű robbanóanyagot. Az időzítés kérdése még nagyobb problémát jelentett, mivel akkoriban még nem léteztek a maiakhoz hasonló, precíziós szerkezetek. Végül egy savval működő időzítőt használtak, amely az élesítésétől kezdve nyolc-tíz órán belül, egy drótot lassan elfogyasztva robbantotta volna fel az időzített bombává alakított hajót. A tervek szerint a Campbeltown becsapódása után a kommandósok partra ugráltak volna, lelőnek mindenkit, aki él és mozog, miközben újabb robbantásokkal használhatatlanná teszik a kaput működtető vízkiemelő pumpákat és a kikötői infrastruktúra más fontos részeit.

A kétszázhatvanöt katona tudta, hogy nagyobb esélyük van meghalni, mint életben maradni.

A behajózás pillanataiban felajánlották nekik, hogy büntetlenül kiszállhatnak az életveszélyes küldetésből, de senki sem lépett vissza. Azt a lehetőséget is biztosította nekik a hadsereg, hogy jó előre búcsúlevelet írjanak a szeretteiknek, amelyeket aztán letétbe helyeztek a haláluk esetére.

Kép

A Campbeltown és a Castleton - Kép: Wikipedia

A konvoj még számos hajóból állt. A Campbeltownt tizenkét kisebb hajó követte tisztes távolságból; ezeknek az volt a feladata, hogy a küldetés végeztével valahol a Loire torkolatában felvegye a menekülő katonákat, és hazaszállítsa őket Angliába. Egy kisebb flottányi bombázó is velük repült, hogy Saint-Nazaire városának bombázásával elterelje a védők figyelmét a közeledő hajókról. Összesen körülbelül hatszáz ember vett részt a küldetésben.

Időzített bomba

Amikor a Campbeltown a város közelébe ért, a németek kezdetben nem gyanakodtak. A lassan közeledő hajó olyan volt, mintha a sajátjuk lenne, ráadásul a britek – mivel az Enigma megfejtése révén ismerték az összes német kódot – készségesen megadták az összes jelszót. Egy idő után persze kiderült, hogy valami nincs rendben, és a védők elkezdtek vadul tüzelni rájuk. Sokan már ekkor meghaltak, de a hajó páncélzata állta a megpróbáltatást. Balszerencséjükre a tervezett légitámadást nem lehetett végrehajtani, mert az idő felhős volt, és nem akartak civil áldozatokat. Churchill ebben az időben még nem a lakosság megtörésével akart eredményt elérni.

A Campbeltown végül 1942. március 28-án hajnali fél kettőkor sikeresen elérte a dokk kapuját, és teljes sebességgel belerohant. Áttörte a zsilipet, és a hajóorr fölfutott a romba dőlt betonfalra. Az időzítőt elindították, a kommandósok pedig partra szálltak. Itt aztán megkezdődött az öldöklés. Az átlagos katonáknál jóval képzettebb elit alakulat húszszoros túlerővel vette föl a harcot. A helyőrség minden erőfeszítése ellenére felrobbantották a vízkiemelő-szerkezetet, és a kikötő sok más fontos felszerelését is tönkretették. Amikor azonban az életben maradt kommandósok el akarták hagyni a helyszínt, észrevették, hogy az elszállításukra érkezett tizenkét hajó lángokban áll, ezért a tenger felé nem vezetett út. A városon keresztül próbáltak menekülni. Gyilkos utcai harcok után végül legyőzték őket, és akit nem öltek meg, azt hadifogságba ejtették. Érdekes módon ezekkel a katonákkal a németek tisztességesen bántak, mert még ők is nagyra tartották azt a valószínűtlen bátorságot, amivel vállalkoztak erre az öngyilkos küldetésre. Öt katonának sikerült elmenekülnie, ők eljutottak a tessék-lássék módon semleges Spanyolországba, és sikeresen hazatértek Angliába.

A harcok befejeződtek, csend lett, a Campbeltown pedig még mindig nem robbant föl.

Német katonák, tisztek, szuvenírvadászok és bámészkodók járkáltak a fedélzeten. A gyújtószerkezet végül délben robbantotta fel a hajót. A rajta és a közelében tartózkodó háromszázhatvan ember, köztük magas rangú katonai és civil vezetők meghaltak. A roncsot még hónapokkal későbbi légifelvételeken is látni lehet. A szárazdokk olyan komoly károsodásokat szenvedett, hogy csak 1948-ra sikerült helyreállítani.
A harcok elcsöndesedése után két nappal a britek újabb meglepetése érett be: harminc időzített torpedó robbant föl az öböl bejáratánál. A németek pánikszerű vadászatot indítottak az elkövetők után, amelynek során tévedésből a saját utászaikat lőtték le: a kekiszínű egyenruhájuk miatt brit kommandósoknak nézték őket. A britek közül összesen 169 ember halt meg, kétszáztizenöten estek hadifogságba.
A Tirpitz a háború további éveiben ugyan részt vett a harcokban, de komoly károkat nem tudott okozni a szövetségeseknek. Az Atlanti-óceánra nem merészkedett ki, szolgálatát a Norvégia körüli vizeken töltötte. 1944 novemberében végül elsüllyesztették. A roncsot egy norvég cég vásárolta meg, és 1957-ig tartott, amíg az anyagát a felszínre hozták. Az ötvenezer tonna acélt feldarabolták és eladták. Egyes darabjai a mai napig is megvannak jó minőségű, drága kések formájában.

– Nagyon nehezen vetted rá magad egy saját cukrászda elindítására. Néhány évvel a nyitás után hogy érzed, megérte?
– Biztosan életünk egyik legjobb döntése volt. A saját üzlet kapcsán a legnagyobb újdonságot és egyben a legnagyobb élményt az jelentette, hogy immár közvetlenül a vendégektől jött a visszajelzés, korábban ugyanis a süteményeimet árusító partnereink ritkán osztották meg velünk tapasztalataikat. Amikor megnyitottunk, a vendégek ismerősként üdvözölték a gyerekeimet, mert sokat olvastak róluk a blogomon: „Ismerünk ám benneteket, és tudunk mindent” – mondták. Holott nyilván nem tudták, milyen a privát életünk, de az élményük mégis ez volt.
A cukrászda tehát nagy öröm, most a vállalkozói lét egy következő fázisát tapasztaljuk épp: könnyebb volt elérni, hogy az emberek elismerjék, hogy jók vagyunk, mint nap mint nap fenntartani ugyanazt a minőséget, sőt még fejlődni is benne.

– A férjed nélkül talán nem sikerült volna ilyen sikereket elérned: szükség volt egy támogató családra, amelynek ő állt az élén, főleg, amikor te állandóan a konyhában voltál.
– Nélküle valóban nem jöhetett volna létre a Móni süti brand, persze az út így sem volt sétamenet, voltak benne hullámvölgyek. Átmenetileg minden kapcsolatot megtépáz, ha az egyik fél hirtelen nagyon elfoglalt lesz. Ugyan a tortakészítést kicsiben, napi három tortával kezdtem, de aztán ahogy telt az idő, már napi tizenöt tortáig meg sem álltam. Volt olyan pillanat, amikor a férjem azt kérte, hagyjam abba, mert ha ez így megy tovább, se háziasszonyként, se anyaként, se feleségként nem tudok majd működni. Közben engem csak vitt-vitt előre a hév, hiszen egyre jobban ment a vállalkozás, amiért egyre többet kellett dolgoznom, ha mindenkinek meg akartam felelni, márpedig ekkor még nemigen tudtam nemet mondani.

Ha este 11-kor hívott fel valaki, hogy holnapra kellene neki két torta, akkor nekiálltam, és megcsináltam.

Ilyenkor is jött a férjem, és feltette a kijózanító kérdést: ez normális dolog-e szerintem. Közben a válasz mégsem volt olyan egyértelmű, mert így tudtunk szert tenni egy olyan napi bevételre, ami mindaddig nem volt a családi kasszában. Engem átsegített a kevés alváson az, hogy láttam, hogy működik, van benne erő, fejlődik és megy előre, és ennek nem akartam a gátja lenni. A férjemre hárult viszont egy csomó minden a családi életben, amit azelőtt én csináltam, tehát nem volt könnyű időszak családilag, amíg meg nem született a fejemben, hogy mi lesz a megoldás. A férjemnek ráadásul azt is fel kellett dolgoznia, hogy a felesége nagyon sikeres lett, miközben ő éppen egy nagy hiányt élt meg.

– Mi hozta el a fordulatot?
– Amikor először elmentünk nyaralni azóta, hogy elkezdtem a sütést, rájöttem valamire. Tudtam, hogy ahhoz, hogy nyugodtan pihenhessek, ki kell szerveznem az összes feladatot, amit a hétköznapokban én és a férjem végeztünk. Ez a művelet majdnem kéthetes munka volt, pedig csak négy napra utaztunk el, mégis ennyibe telt, hogy mindenre megtaláljuk a megfelelő embert.

Amikor hazajöttünk, kimondtam, hogy többé nem akarok pótolhatatlan lenni a saját vállalkozásomban. Szép lassan meg is találtam minden feladatra a megfelelő embert.

Innentől már az volt a vágyam, hogy érjük el azt a szintet, hogy én csak szupervizorként legyek jelen, és a fejlesztéseket végezzem. Egy barátom mondta akkoriban, hogy két út áll előttem: csinálom, ahogy tudom, és pár év múlva megcsömörlök az egésztől, és visszatekintve ez akkor is egy szép történet lesz. A másik út, hogy megkeresem a megfelelő embereket a megfelelő posztokra, és megelégszem azzal, ha valaki az én száz százalékomnak a nyolcvan százalékát megcsinálja, és nem várom el, hogy olyan tökéletes legyen minden, mintha én csinálnám. Végül hála annak, hogy a második utat választottam, nem égtem ki.

Kép

Kép: Fényes Gábor

– Azért sütsz még mindig? 
– A macaronokat csak én készítem, mert elég komplikált a munkafolyamat. Amikor az üzemben főzzük a krémeket és sütjük a tortalapokat, a pára miatt nem tud kiszáradni a macaron. Ezért miután mindenki hazament, én alaposan kiszellőztetek, letornászom a páratartalmat a kívánatos szintre, és nekiállok a sütésnek. Egyébként jól is esik önszántamból készíteni valamit, még mindig felüdülést jelent, hogy nem huszonöt somlói torta a napi penzumom.

– Többször utaltál rá interjúkban, hogy az életedben 18 éves korod óta fontos szerepet tölt be az istenhit. Hogy tértél meg, mi hozta el a fordulatot?
– Azért választottam távoli szakközépiskolát, mert ki akartam kerülni a szüleim látómezejéből. Keszthelyre kerültem, és megvalósítottam a nagy tervemet: rövid úton lezüllöttem. Ez oda vezetett, hogy tizennyolc éves koromra beláttam, ez a nagy szabadság egyáltalán nem tett boldoggá, sőt… A szívemben nagyobb volt az ordító hiány valami iránt, mint bármikor korábban. És bár nem vallásos családból származom – vagy talán pont ezért, Isten találta el a szívemet úgy, hogy azt tudtam mondani: ez az, ez hiányzott. 18 évesen kerültem be a Hit Gyülekezetébe, amelynek azóta is tagja vagyok. Itt ismertem meg a férjemet, és a gyerekeim is úgy nőttek fel, hogy az istentiszteletre járás, a bibliai értékrend központi az életünkben. Biztos vagyok benne, hogy részben ennek köszönhető, hogy mindegyik gyerekünk ajándék az életünkben, nem szomorúságot, keserűséget okoznak, hanem örömöt. Legutóbb éppen azzal, hogy megszületett az első unokánk, Nátán Emánuel.
Az én szüleim is nagyon jó emberek, és jól is neveltek engem, ennek ellenére kamaszkoromban olyan társaságba keveredtem, ahol lezüllöttem. Én úgy tapasztaltam, hogy a nevelés csak egy tényező a sokból, és szülőként nincs sajnos az összes körülményre ráhatásunk. Nálunk sokat jelentett, hogy a gyerekek barátai is hasonló, konszolidált fiatalok voltak, akiknek nem az ivásra, a bulizásra vagy a drogozásra volt igényük. A bibliai értékrendet azért is nehéz felvállalnia egy mai fiatalnak, mert a kortársai hülyének nézhetik miatta. „Nem jössz velünk inni, nem jössz velünk bulizni? Akkor te nem is élsz” – hangzik el gyakran a fiatalok szájából.

Biztos vagyok benne, hogy kell más is a nevelésen kívül, főleg a mai világban szükség van a természetfeletti segítségére, hogy a gyerekeink normálisak legyenek.

– Több egyetemet is elvégeztél, mégsem kultúrtörténészként dolgozol például.
– Azt az iskolát pont nem fejeztem végül be. Miután a gyerekek megszülettek, megérett bennem, hogy tanulni akarok, és ez a vágy minden szeptemberben rám tört. Előbb teológus végzettséget szereztem. A képzés során tanultunk hébert és görögöt is, hozzám főleg az óhéber állt közel. Gyakran forgattam a kétnyelvű Bibliámat, és egyszer csak úgy éreztem, hogy az óhéber tudásom szeretném továbbfejleszteni. Így kerültem a Rabbiképzőbe, ahol a képzések többsége világi szak, ilyen volt a kultúrtörténész is. Végül azonban nehéz szívvel egy év után ott kellett hagynom ezt a szakot, mert már nem volt kivitelezhető négy gyerek mellett, hogy heti szinten Pestre járok iskolába. Szeretem befejezni, amit elkezdtem, de ha nincs realitása, akkor meghozom a fájdalmas döntést, és abbahagyom. Lehettem volna egoista, ragaszkodhattam volna hozzá, hogy márpedig én akkor is befejezem, de lehet, hogy akkor ma egy elvált nő lennék. Később egyébként még elvégeztem a turizmus–vendéglátás alapszakot a Közgázon. 

Kép

Kép: Fényes Gábor

– Nagyon jó, hogy végül egyensúlyt találtál az ambícióid és a családod között.
– Azért is kellett felvennem embereket, hogy a férjemnek partnere, a gyerekeimnek pedig anyja tudjak lenni, hogy ne úgy gondoljanak vissza a gyerekkorukra, hogy „anyám mindig csak dolgozott”. Nagyon sokat szoktam azon gondolkozni, hogy miért esik szét ennyi házasság a korosztályomban, sőt már a fiatalok között is. Vajon akik együtt maradnak, ők miben mások? A férjemmel, ahogy mondtam, mi is átéltünk hullámvölgyeket, de mindig is fontosnak tartottuk a kommunikációt, és képesek voltunk végigbeszélni a fájdalmas dolgokat is.

Hittünk abban, hogy szövetséget kötöttünk, amihez ragaszkodni kell. Sokszor visszaidézzük: megígértem neked, hogy szeretni foglak akkor is, amikor nem érzem.

Az érzések, amelyek néha eltűnnek, vissza is tudnak jönni, ha nyakig bele nem ássuk magunkat egy csatahelyzetbe, ahol mindenki csak a saját igazát mondja, amitől a probléma még jobban elmélyül. Az is igaz, hogy ez a világ nem arrafele halad, hogy a házasságok együtt maradjanak, mert ugye minden az énről szól, és ha nekem nem jó valami éppen, akkor az a menő, ha kiszállok belőle. 

– Szeretnétek, hogy a gyerekeitek idővel a vállalkozásban dolgozzanak?
– Természetesen feldobtuk nekik a labdát, hogy akár hosszútávon is gondolkodhatnak abban, hogy a saját szakmájukban dolgozva hogyan tudnának a cégen belül is tevékenykedni. Jelenleg viszont nem annyira szerves részei a Móni sütinek, mint amennyire én eredetileg szerettem volna, de ezt már teljesen elfogadtam.

– Mik a terveitek a jövőre nézve?
– Nem kizárt, hogy Budapesten nyitjuk meg a második saját helyünket, de szeretnék egy másik üzleti lábat is kiépíteni hamarosan. Van egy tradicionális zsidó süteményünk, a rugelach, amely nálunk kifliformában készül. Amellett, hogy nagyon finom és a croissant kiváló alternatívája lehet, magas zsírtartalma miatt sokáig friss marad, és a sütést megelőzően le is lehet fagyasztani. Jó lenne valahogy nagy mennyiségben készíteni ezt a kulináris különlegességet, és aztán elterjeszteni itthon. Aki egyszer megkóstolja, nem szabadul tőle.