Pszichológus pályafutásom során több száz szülő fordult hozzám ezzel a kérdéssel: „Mit tegyek, hogy a gyermekem megváltozzon?” Bár nincsenek kész válaszaim, de szívesen melléjük szegődök a válaszok megtalálása felé vezető úton. A valódi változás többnyire akkor következett be, amikor a családtagok elkezdtek tudatosan reflektálni a saját gondolataikra és érzéseikre, miközben figyelték, hogy mi járhat a másik fejében.

A megoldás ugyanis nem az egyik vagy a másik fél viselkedésének megváltoztatásában, hanem a köztük lévő kapcsolatban rejlik.

A rutinszerű javaslatok alkalmazása valami nagyon lényegeset lopna el tőlünk. A kíváncsiságot, hogy mi zajlik a másik elméjében. Fonagy Péter szerint a kíváncsiság fertőz, így a szülő érdeklődése, hogy mi játszódhat le a gyermeke fejében, kíváncsiságot ébreszt a gyermek elméjében a szülei iránt. A professzor szerint ezen keresztül épül a gyermek biztonságos kötődése, valamint a szülő-gyerek kapcsolat is. Alistair Cooper és Sheila Redfern szerint a reflektív szülők felismerik, hogy a gyermek saját belső történettel bír, azaz gondolkodása és érzései különböznek a szülőétől. Ez hozzásegíti őket ahhoz, hogy ne csupán a gyermek viselkedésére, hanem arra a belső történetre reagáljanak, ami a gyermek gondolataiból, érzéseiből és motivációjából épül fel, miközben tudják, hogy saját gondolataik és érzéseik szintén hatást gyakorolnak a történésekre. 
A 8 éves Fanni szülei teljesen tanácstalanok, hogy mit tehetnének a kislányuk intenzív dührohamaival. Kétségbeesésükben már minden szakkönyvet elolvastak, számos technikát kipróbáltak, mégsem sikerült megoldást találniuk. Egy alkalommal az édesanya úgy dönt, hogy nem Fanni viselkedésének a leállítására koncentrál, hanem arra, hogy a gyermeke mit él meg, mit érez, és mi az, amit a dührohammal kommunikálni szeretne.

Amikor Fanni legközelebb kiborul, az anya higgadt, barátságos érdeklődéssel fordul a lánya felé. Bár tart attól, hogy ha a rossz viselkedést odafordulással jutalmazza, azt közvetíti, hogy nincsenek határok és következmények, a félelme azonban nem igazolódik be.

Az érzelmei iránt tanúsított barátságos kíváncsiság és empátia azt közvetíti Fanni számára, hogy anyja megérti a haragja mögött meghúzódó szomorúságot és kétségbeesést. A megértettség és elfogadottság érzése pedig hozzásegíti a lányt, hogy befogadóvá váljon a szülei szempontjai iránt is. Sőt a felnőttek empatikus odafordulása abban is segíti, hogy az iskolában ő is hasonló módon közeledjen a társai felé, ami a szociális kapcsolataira is pozitív hatást gyakorol. 

Kapcsolatra teremtve 

Az ember a kezdetektől fogva szociális lény. Már néhány órás újszülöttek is az anyukájuk arcára néznek, amikor a hangját hallják, és REM-mosollyal reagálnak rá. 4 hónapos koruktól olyan ütemben és intenzitással gőgicsélnek, ahogy az anyjuk beszél. A kezdeti izgalmak, a mindennapi rutin kialakítása és a baba fizikai szükségleteinek kielégítése gyakran eltereli a figyelmünket, és elfelejtünk arról elmélkedni, hogy vajon mi játszódhat le a baba fejében. Sőt, néhányan talán már a puszta feltételezésre is legyintenek: mégis mire gondolhatna egy ilyen apróság, aki éppen csak megszületett?

Hosszú éveken át a szakemberek is úgy tartották, hogy a baba a környezetének kiszolgáltatott, passzív, befogadó lény.

Janikovszky Éva sorai is kedves túlzásnak tűnnek: „De amikor mellém fektették, és azt mondtam neki, hogy drága kisfiam, láttam, hogy megérti, és ő is szeretné nekem azt mondani, hogy drága anyukám.” „Örülök, hogy fiú vagy, mondom neki, bár kislányt szerettem volna, de akkor még nem ismertelek. És úgy látszik, a fiam is örül, mert rám mosolyog. Talán arra gondol, hogy lesz neki még egy húga. Vagy ha nem lesz, akkor majd hoz ő egy kislányt a házhoz.” 

Beszélgető babák 

Vajon mikortól gondolkodnak és beszélgetnek a babák? Colwyn Trevarthen fejlődéspszichológus, aki a kutatásai során a csecsemőket és a szüleiket figyelte meg, arra jutott, hogy a csecsemők már a kezdetektől erőfeszítéseket tesznek arra, hogy a másik emberrel kapcsolatba lépjenek, és nagyobb figyelemmel fordulnak azok felé, akik viszonozzák az érdeklődésüket. Trevarthen felismerte a szülő és a baba kommunikációjának zeneiségét, és úgy találta, hogy már az egészen pici babák és szüleik „beszélgetése” is olyan, mintha két zenész improvizálna, válaszolgatna egymásnak. Martin Dornes A kompetens csecsemő című könyvében arról ír, hogy az anya és a csecsemő között a szemkontaktus felvétele, a kölcsönös vokalizálás, a kölcsönös érintések és egymás utánzása leginkább egy szabályos párbeszédre hasonlít. A csecsemők tehát egy sor képességgel érkeznek, amelyek elsődleges célja, hogy kapcsolódni tudjanak azokhoz az emberekhez, akik gondoskodnak róluk. Ahhoz, hogy a baba biztonságban érezze magát, szükséges, hogy a szülő kíváncsi legyen a baba elméjére, felismerje és kommentálja, hogy mi játszódhat le a fejében, és úgy válaszoljon neki, hogy az illeszkedjen a csecsemő érzéseihez. Például: „Hű, de nagyon mérges vagy, hogy nem készült még el az ételed. Jól van, na, jól van, már készítem neked! Mindjárt kész is van.” Fontos kiemelni, hogy miközben az anya ezt mondja, az arckifejezése és a hangsúlya eleinte a baba kétségbeesését tükrözi, ám szép lassan úgy változik meg, hogy az megnyugtatást és vigasztalást sugározzon. Elizabeth Meins „elme-tudatosnak” nevezi azokat az anyákat, akik a fentihez hasonló módon mentális állapotokat leíró fogalmakat használnak, szándékokat tulajdonítanak a gyermekeiknek, és arról beszélnek nekik, hogy mit gondolnak a gondolatairól. Kutatásai szerint a baba érzelmeihez illeszkedő elme-megjegyzések („Gondolkozol?” „Viccelsz velem?”) mértéke hatással van a 12 hónaposan mért biztonságos kötődés kialakulására, sőt, azt is bejósolja, hogy a gyermek 4,5 évesen mennyire lesz képes önmaga és mások megértésére. A megértés útja a kíváncsiság kifejezése, nemcsak babakorban, hanem a későbbi időszakokban is. 

Kép

Kép: Pexels/Josh Willink

Fanni úgy érezte, mindjárt felrobban, másra se tudott gondolni, csak az izzó haragra, ami azt követelte, hogy tomboljon, üvöltsön, dobáljon, rúgjon és harapjon.

Mikor a köd kezdett feloszlani, már tudta, hogy egy hosszú prédikációt kell végighallgatnia arról, hogy ezt bizony alaposan elrontotta, és megint tönkretette a családi nyugalmat és békét.

A kirekesztettség, az elkeseredés, az elutasítás és az alkalmatlanság érzése megállíthatatlanul söpört végig rajta, majd ezek nyomán az idegessége és a dühe is kezdett újra elhatalmasodni. Meglepetésére azonban nem az történt, amire számított. Az édesanyja kedvesen, barátságosan és kíváncsian fordult felé és hangosan gondolkozott arról, hogy mi járhat a fejében. Nem hibáztatta, egyszerűen csak látszott rajta, hogy tényleg érdekli, hogy mi zajlik benne. Jólesett neki ez a figyelem és arra ösztökélte, hogy ő is elgondolkozzon az érzelmein. Persze ettől nem oldódott meg egy csapásra az indulatkezelési nehézsége, de elindult az úton, hogy megtanulja felismerni, kezelni és szabályozni az érzéseit.

Lehiggadni vagy lehiggasztani? 

Önmagunk érzelmi állapotainak tudatosítása és megértése, a viselkedésünk mozgatórugóiról való gondolkodás az előfeltétele annak, hogy a szeretteinkkel való kapcsolat harmonikus legyen. Feszült helyzetben érdemes először magunknak feltenni a kérdést: „Mit érzek most?” „Mi az, ami ezt az érzést kiváltja belőlem? „Mire gondoltam, amikor ezt éreztem?” Az indulat, amit érzünk, gyakran független a másiktól, de a belső feszültségünk és a lelki hiányaink mégis rányomják a bélyegét a reakcióinkra. 
A gyermekünkkel átélt történések sok esetben a saját gyermekkorunkkal kapcsolatos emlékeinket idézik fel, és ez hatással van arra, hogy miként észleljük és magyarázzuk az eseményeket. Szerencsés esetben a neveltetésünk során megtapasztaltuk azt a szerető gondoskodást, amelynek talaján kialakult a biztonságos kötődés, és ezt adjuk tovább saját gyermekeinknek. Ugyanakkor lehetnek olyan fájdalmas emlékeink és mintáink is, amelyek miatt olykor nehéznek érezzük, hogy a gyermekünkre hangolódjunk. Nincs azonban kőbe vésve, hogy a múltunk határozza meg a jövőnket. A szülőség egyik legnagyobb feladata az éntudatosságunk fejlesztése. A kutatások szerint a gyermekünk biztonságos kötődése szempontjából a legfontosabb előrejelző tényező, hogy mennyire tudunk reflektálni a saját kötődési múltunkra, és mennyire tudjuk ezt leválasztani a saját gyermekünkkel való kapcsolatunkról. 

Kép

Kép: Pexels/Andrea Piacquadio

Fanni anyukája felismerte, hogy az érzelmileg felfokozott helyzetekben teljesen elárasztják az érzések, és ezek torz tükrén keresztül látta a lányát. Mostanában sokat gondolkozott azon, hogy a gyermekkora milyen érzelmeket vált ki belőle. Eszébe jutott az egyedüllét és a magány érzése, hogy senkit nem érdekelt, hogy merre jár, mi van vele. Szegények voltak, mindig kilógott a társai közül, ami miatt gyakran szégyenkezett. Az elért eredményeivel viszont kitűnt közülük, ráadásul ezzel a szülei figyelmét is felkeltette néhány pillanatra. Emlékezett a keserű fogadalomra, hogy az ő gyerekeinek nem kell majd mindenért úgy megküzdeniük, ahogy neki, és mindent meg fog adni nekik. Ráeszmélt, hogy a Fannival való elkeseredett összecsapásokban, a hibáztatásokban és a kioktatásokban nem is a lányára, hanem a szüleire haragszik, amiért akkor, régen nem álltak mellette. Az elvárások és a szentbeszédek, amik miatt Fanni sohasem érezhette elég jónak magát, a görcsös tökéletességre törekvéséből és a mindent adni akaró szorongásából fakadtak. Ahogy az anya elkezdett tudatosan reflektálni a saját múltjára, és az ehhez kapcsolódó érzéseit leválasztani a lányával kapcsolatos érzéseiről, egyúttal mintát is adott Fanninak az érzelmek kezelésére. Nem mindig ilyen egyszerű higgadtan kezelniük a helyzeteket, de egyre ügyesebbek benne. Amikor nem sikerül jól illeszkedniük egymáshoz, akkor a kapcsolat helyreállítására fókuszálnak. Egyre többször töltenek időt közös, nem feladatjellegű tevékenységekkel, ahol az anya külön figyelmet szentel a lánya gondolatainak és érzelmeinek. 

Forrás: 
Alistair Cooper és Sheila Redfern: Reflektív nevelés 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

A Déryné Program olyan hiánypótló kezdeményezés, amelynek köszönhetően azok a térségek is minőségi színházi élményekkel gazdagodhatnak, ahol a kultúrához való hozzáférés kevésbé biztosított. A Program keretében működő Déryné Társulat elhozta az összes saját produkcióját. A Déryné Fesztivál nyitónapján a Kossuth Lajos Művelődési Központ Latabár Színházában mutatták be a Déryné ifjasszony című produkciót, amelyet Vidnyánszky Attila rendezett; Széphalmon, A Magyar Nyelv Múzeumának kertjében talált különleges helyszínre a János Vitéz című zenés játék, amelyet Berettyán Nándor jegyez. A program A falu rossza című népszínművel folytatódott, melyet Mészáros Tibor álmodott színre, valamint a Kék róka című színjátékkal, amelyet Szabó Sebestyén László állított színpadra. Mindkét produkciónak a Völgyszínház adott otthont.

A saját bemutatók mellett számos vendégfellépő is szerepelt a Déryné Fesztiválon, akikkel Sátoraljaújhely festői helyszínein – a Zsólyomkai és az Ungvári Pincesoron, Széphalmon, a Völgyszínházban, Károlyfalván, Pálházán, valamint Hollóházán találkozhattak a nézők. Különleges, interaktív programokkal várta a közönséget a KOHÓ Műhely, a fiatalok drámapedagógusokból álló csapat munkáját a Széphalmon indított Kaland Kert játékban a Déryné Társulat tagjai is segítették. Nagy népszerűségnek örvendett a Bakator és a Fruzsikás zenekar, Bakos-Kiss Gábor, Jászai Mari-díjas színművész Frankie című önálló estje, a Csavar Színház Petőfi-produkciója, Beke István és Andrea Vettoretti gitárművészek, Szemerédi Bernadett és Széplaky Géza közös rímkuckója, Csernik Szende mesemondó, Joós Tamás Cseh Tamás estje, és a rendezvényt záró Magyar Nemzeti Táncegyüttes is.

„A Déryné Fesztivál Zemplén Fővárosában otthonra talált! – fogalmaz Szamosvölgyi Péter, Sátoraljaújhely polgármestere. – Köszönjük a szervezőknek, Halász János fővédnök úrnak, Sátoraljaújhely város díszpolgárának, Kis Domokos Márknak, a Déryné Program igazgatójának, a szervezőknek, a fellépőknek, a támogatóknak, mindenkinek, aki bármilyen módon hozzájárult a program sikereihez. A rendezvénysorozatot nagyon sok néző látogatta, kicsik és nagyok egyaránt, ez bizonyítja az itt élők igényességén túl azt is, hogy milyen magas színvonalat képviseltek a produkciók. Minőségi kultúra, humor, nagyszerű hangulat, varázslatos jelmezek, igényesség, szakmaiság, hangulatképek és videók, kiváló kommunikáció, profi szervezés, a mesés környezeten túl fantasztikus díszletek, fényfestés. Ezek voltak a fesztivál jellemzői. Jó volt újhelyinek, jó volt magyarnak lenni! Napról-napra vártuk az újabb és újabb előadásokat a különböző helyszíneken. S várjuk 2022-ben ugyanitt, Sátoraljaújhelyen a Déryné Fesztivált!”

A Déryné Fesztivál 30 programján több mint 2500 fő vett részt, a teltházas színházi előadások mellett nagy érdeklődés övezte az interaktív, zenés és táncos programokat is. 

„Büszke vagyok Társulatunk színművészei mellett az egész háttérben dolgozó csapatra, akiknek az alázata és odaadó munkája, tagadhatatlan profizmusa garantálta a Déryné Fesztivál magas szakmai színvonalú lebonyolítását. A környezetnek egészen elképesztő kisugárzása van, szebbnél szebb helyszínek járultak hozzá az alkotóink művészeti munkájának még magasabbra emeléséhez. Mindannyian azt érezzük, hogy Sátoraljaújhelyen és környékén minden olyan érték találkozik, amely a Déryné Program missziója, így már most várakozó örömmel készülünk a jövő évi újbóli találkozásra a nézőkkel, a második Déryné Fesztivál keretében!” – összegezte gondolatait az ötnapos rendezvénysorozatról Kis Domonkos Márk, Jászai Mari-díjas színművész, a Déryné Program igazgatója.

– Milyen indíttatásból kezdett el foglalkozni a „lelkünkben őrzött asszonykép” témájával?
– Mindig is nagy hatással voltak rám a mesék és mítoszok nőalakjai, az ő sorsuk. Történeteik komoly tanítások, amelyek a hallgatók önismeretét, világlátását is gazdagíthatják. Ezeken át megismerhetik a női hősök életútját, azt, hogy milyen fejlődési stációkon mennek keresztül, míg eljutnak az éretlenségtől az érettségig, a felelőtlenségtől a felelősségteljességig. Abban is segíthetnek, hogyan kell, illetve lehetséges kiállni az egyes próbákat.

Nagyon sok múlik az asszonyok hitén, mentális egészségén, ezért fontos lenne látniuk, mennyire tévúton járnak, ha csak a külsőségekkel – mint pl. súlyfelesleg, szépészeti beavatkozások – foglalkoznak, és az örök fiatalság illúzióját kergetik.

Fontos lenne, hogy felismerjék szerepüket és felelősségüket egy élhetőbb világ megteremtésében.

Annak érdekében, hogy gyerekeik, társuk és mások segítőivé tudjanak válni, fel kell nőniük. A felnőtté válás stációit a mesék és mítoszok tanításain keresztül megtanulhatják, megérthetik. Erdélyi Zsuzsanna „Hegyet hágék, lőtőt lépék” című könyve is nagy hatással volt rám. Az anya, Szűz Mária és Jézus története bölcs tanítója volt eleink asszonyainak is már, akik a mindennapi imádságok segítségével a saját életüket is szakralizálták. Lelkükben hordozták a „Fent Asszonyának” asszonyképét.

– Mi minden múlik, múlhat a nőn?
– Az otthon légkörének megteremtésében, a gyermeknevelésben, a bizalomra való képesség kialakításában elsőrendű a szerepe és a felelőssége. Lelki egészségünk, erkölcsi szintünk hat a környezetünkre, ezért sem mindegy, milyen minőségben vagyunk jelen a családban, a párkapcsolatban, és milyen szintű felelősséggel, érettséggel kapcsolódunk a világhoz.

– Miért döntött úgy, hogy a tanításba is beépíti ezeket a gondolatokat?
– Három évtizeden át tanítottam báb- és drámapedagógiát, művészetterápiát és művészetpedagógiát a Soproni Egyetem Benedek Elek Pedagógiai Karon. Amikor átléptem az egyetem kapuját, azzal szembesültem, hogy szinte csak nők ülnek velem szemben, akik olyan pályára készülnek, ahol szintén csak nők veszik majd körbe őket. Különösen fontos, hogy azok a nők, akik gyermekeinket nevelik, tisztában legyenek értékeikkel és felelősségükkel. Érett személyiségként meríteni tudjanak abból az ősi tudásból, ösztönös világlátásból, érzékenységből, erkölcsiségből és áldozatvállalásból, amellyel eleik rendelkeztek.

– Minden nőben benne van mindez, mindenkiből „előhívható”?
– Hiszem, hogy minden ember a lelke mélyén őrzi az ősi erőt és igazságot. Berecz András mesemondótól hallottam: „Talált szótól az ökör is meghátrál.”

Úgy vélem, hogy a mese, a mítosz, a költészet maga a talált szó, amely fölemeli a fejeket, és esélyt ad egy igazabb folytatásra.

– Manapság mégis sokan leértékelik a meséket, hogy azok gyermekeknek valók...
– A mesék és mítoszok kezdettől fogva a felnőtteknek szóltak, csak a XIX. századtól kerültek a gyerekszobákba. Bölcs és időtlen tanítók, világuk ősi és tiszta.

– Melyek a nő felnőtté válásának stációi?
– Jean Shinoda Bolen „Bennünk élő istennők” című könyvében Aphrodité négy próbatétel elé állítja Pszichét, amelyek a nő felnőtté válásának stációjaként is felfoghatók. Az első a magok szétválogatása: meg kell tanulni megkülönböztetni a lényegest a lényegtelentől. Nagyon sok mesében megjelenik ez a próbatétel, pl. Hamupipőke is ezt a feladatot kapja a mostohájától, amely a türelem és a kitartás próbája. A tiszta búzát külön kell tudni választani az ocsútól. Ahhoz, hogy továbblépjünk, magasabb szintre jussunk, korona nélkül is fel kell tudni ismerni az igazi királyfit! (Bartók Béla: Fából faragott királyfi.)

A második próba a hatalom, a nőiesség erejének megszerzése, amellyel soha nem szabad visszaélni. Megérezni és felismerni a megszületett nőiességünk erejét, ennek szépségét – ezzel az erővel szolgálni kell a szó legnemesebb értelmében. A harmadik próbatétel: a mélység megtapasztalása és a magasság megélése. Az élet nemcsak örömmel, hanem sok-sok fájdalommal és küzdelemmel is jár. Fel kell vállalnunk a kockázatot! Félünk a szüléstől, és mégis vállaljuk minden fájdalmával együtt. Félünk, hogy beteg lesz a gyermekünk, és ha így lesz, akkor küzdünk és kitartunk, amíg csak kell. Félünk, hogy elárulnak, becsapnak, elhagynak minket, és mégis vállaljuk a szerelem fájdalmát, és megtanuljuk újra építeni a hitünket. Félünk az öregségtől, a magánytól, az elmúlástól, és mégis újra és újra kezdjük a napot, ha pedig kell, segítői leszünk a szenvedőknek. A negyedik stáció: meg kell tanulni nemet mondani. Sokszor ez a stáció a legnehezebb a nőknek. Hol vannak a határaim? Mikor van az a pont, amikor nemet kell mondani az életért, az életünkért?

„Kiszáradt” lélekkel szolgálni sem tudunk jól.

„A fókaasszony” című mesében gyönyörű példát láthatunk arra, hogy ép lélekkel lehetünk csak igazi segítők. “Ó, annyiféleképpen veszíthetjük el a fókabőrünket, ahány nő él a világban.” (Clarissa Pinkola Estes: Farkasokkal futó asszonyok)

– Minden nő arra hivatott-e, hogy anya legyen?
– Kétféle ember létezik: építő vagy romboló. Mindenki eldöntheti, hogy segítője szeretne-e lenni a környezetének, vagy sem. Eldönthetem, hogy körmondatokban fogalmazva, cinikusan járom körbe a tudományt, vagy úgy adom át a tudást tanítványaimnak, hogy megértsék és magukévá tudják tenni. Van olyan nő, aki nem tud életet adni, és van olyan is, aki sérülést hordoz a lelkében, és ezért nem szeretne gyermeket. Ennek ellenére ők is lehetnek segítői, építői környezetüknek.

Kép

Dr. Józsa Éva

 A legmagasabb női minőség az anyai minőség, mert feltétele az áldozat. Nincs annál magasztosabb, mint amikor a nő életet ad gyermekének, akit kilenc hónapig hordoz a szíve alatt, és saját testéből táplál. Minden olyan gondolat, amely ezt az értéket, kapcsolatot megkérdőjelezi, vagy a feje tetejére akarja állítani, romboló az egyénre és a társadalomra nézve is.

– Nem túl hálás küldetés „lelkünkben őrzött asszonyképről”, női minőségről beszélni, amikor hódít a gender-ideológia, és egyre több nő dönt úgy, hogy nem vállal gyermeket.
– Pedig nagyon fontos erről beszélni. Nem könnyű az élet; mindenki küzd a saját nehézségeivel, emberi gyarlóságaival. Biztonságra, erőt adó hitre lenne szükség, emellett kapcsolódni kéne a múlthoz, tisztelni az előttünk élők küzdelmeit és tanulni belőlük. Segíteni kell az embereket abban, hogy megtalálják lelki erejüket és hitüket. Ugyanilyen fontos, hogy az ember kapcsolatot tartson a benne lévő anya és apa ősképével. „Amennyiben elveszítjük ezt a kapcsolatot, akkor az ilyen emberekből felépült társadalom börtön vagy istálló” – mondta Carl Gustav Jung „Gondolatok apáról, anyáról, gyermekről” című tanulmányában. Ha mindent relativizálunk – ha innen nézzük, domború, ha onnan, homorú –, akkor komoly gondok lesznek a társadalomban, mert ingoványos talajra lépünk, amelyen nem lehet megállni, legfeljebb csak billegni. Az a baj a gender-ideológiával, a liberális gondolkodással, hogy a bizonytalanságot, a kétséget erősíti az emberekben, nem az egységet. Ugyanilyen problematikus dolognak tartom a múlt eltörlésére irányuló erőfeszítéseket.

Ha nem hajtunk fejet a múlt előtt, nem adjuk meg őseinknek a kellő tiszteletet, és nem vesszük át tőlük az értékes tapasztalataikat, akkor a bizonytalanság és kétségbeesés érzése növekedik bennünk, a bizalmatlanságé, a gyökértelenségé, a magányé.

Már rég szirénázni kellene, hogy baj van, de sajnos minden átpolitizálódik, így politikai érdekek mentén vitázunk. Szakmai érvek és felszólalások, hitvallások kellenének. „…gyilkosok közt cinkos, aki néma…”

– Manapság egyre több férfias nőt és nőies férfit látunk. Milyen következményekkel jár ez a társadalomra nézve?
– Az élet hozta úgy, hogy a nőknek is dolgozniuk kell, és adott esetben családfenntartóvá kell válniuk. Nincs azzal baj, hogy erős a nő, és több fronton is helytáll, ha közben megőrzi azokat a belső erőforrásokat, amelyek a „lelki nőiességéből” fakadnak. A lényeg az egyensúly: a kölcsönös segítés és a tisztelet. Van, aki erejével felépíti a házat, és van, aki megszépíti azt.

– Bizonyos életkor felett leírják a nőket, pedig pont akkor kerülnek annak a tudásnak a birtokába, amelyről beszél. Negyven, ötven felett már jó esetben megtalálták önmagukat, saját útjukat, lelki békéjüket, érett személyiséggé váltak.
– Clarissa Pinkola Estés „Farkasokkal futó asszonyok” című könyvében olvasható a Pillangóasszony meséje: „Mindenki várja a gyönyörű pillangóasszonyt. Egyszer csak megjelenik egy alacsony, kövér öregasszony. Mindenki döbbenten néz: – Te jó ég! Ki ez? Majd elkezd táncolni ez a kövér és öreg, őszhajú asszony. Hitéből, élettapasztalata erejéből táncol... Eltáncolja az életét, azt a tudást, erőt, gazdagságot, amelyet szívével-lelkével elért. Mindenkit ámulatba ejt.” Milyen nagy szüksége lenne a világnak segítő és bölcs asszonyokra!

– Mit üzen azoknak a nőknek, akik gondban vannak saját nőiességük megélésével?
– Olvassanak meséket! Korábban tartottam képzést nőknek a „Farkasokkal futó asszonyok” című könyvre támaszkodva. A mesék végig vezetnek bennünket az úton és erőt adnak. A hallgatóimat is ennek a könyvnek a meséin keresztül kísérem: a Kékszakáll meséjétől a Piros cipellőn át a Pillangóasszony táncáig. A meséket hallva és azokat dramatikusan feldolgozva közelebb kerülnek saját lelkükhöz. Erősödik önismeretük, önbecsülésük, és a bennük lévő szolidaritás érzése is, hogy nincsenek egyedül.

– Vannak női példaképei?
– Lelkemhez legközelebb Szűz Mária alakja áll. Ha imádkozom, ha ránézek a Csiksomlyói Szép Szűz Máriára, eláraszt valami melegség és biztonság – a „Nagy Anya” világokat átölelő ereje. Élő példaképet nem igazán tudok mondani, sokan voltak rám hatással az életem során. Van, aki az erejével, van, aki a hitével, míg más a jóságával vagy kiegyensúlyozottságával érintett meg. Ahogy öregszem, egyre többet gondolok az édesanyámra, a mondataira, és mindent megköszönök.

– Miképpen adja át saját lányának és három lányunokájának az ősi tudást?
– Legyen nekik tanulság az életem. Szívem teljes szeretetével kísérem útjukat, de mindegyikőjüknek a sajátját kell bejárnia, a saját lelki erejét kell megtalálnia és őriznie.

A történet

Mostani filmünk, a „Kaliforniai álom” hősei az amerikai álmok földjén, azon belül is Hollywoodban próbálnak érvényesülni, és picinyke, jelentéktelennek érzett életüket a nagyok közé emelni, de nincsenek könnyű helyzetben. Mia (Emma Stone) a színészmesterség mellett tette le a voksát. Napközben kávét főz, és minden szabaddá tehető percében meghallgatásokra jár, hátha valakinek megakad rajta a szeme, és végre beválogatja egy filmbe. Mindazonáltal szerencsésnek mondhatja magát, ha eljut a harmadik mondatig, mert állandóan félbeszakítják, vagy nem figyelnek oda rá. Sebastian (Ryan Gosling) szenvedélyes, kissé bogaras jazz-zongorista, aki a klasszikus értékeket, valamint a régi idők jazz-zenéjét szeretné újra divatba hozni. Komoly elveket vall, ami a zenélést illeti, ezért aztán nem elégszik meg félmegoldásokkal, még akkor sem, ha inge-gatyája rámegy, és már a környezete is aggodalmaskodni kezd, hogy miből fogja így fenntartani magát, ha úri kedve lefitymál minden tisztességes, pénzt hozó állásajánlatot.

Mégis van valami inspiráló és üdítő a kitartásában, ahogy küzd az álmaiért, és nem éri be azok olcsó utánzataival. Azt gondoljuk, itt van egy igaz ember, aki nem olyan, mint sokan mások, mert nem akar belesüppedni a mindennapok nyomorúságába, az állandó mókuskerékbe, ugyanakkor kicsit aggódunk is érte, hogy mégis mennyire mozog a realitások talaján, mi lesz így vele.

Tény és való, hogy messze sodródik a képzeletében megjelenő saját klub és a csillogás ábrándjától, már-már kisiklik az élete, amikor összetalálkozik Miával. Sorsuk új fordulatot vesz. Arra inspirálják egymást, hogy új lehetőségeket lássanak meg és aknázzanak ki, és bár a saját sikereikkel kapcsolatban szkeptikusak, rendíthetetlenül hisznek a másik tehetségében és leendő sikerében. Mindeközben párként is összecsiszolódnak, és kettősük egy merőben más jövőkép lehetőségét is felvillantja.

Az illúzió mint erőforrás

Néha rengeteg nehézségen kell keresztülmenni, mire a befektetett munka kezd megtérülni, és néha nem úgy és nem feltétlenül abban a formában és időzítéssel, ahogy korábban elterveztük.

Ilyenkor felmerül az emberben: meddig éri meg? Van valamiféle szavatossági ideje az ember álmainak? Nem esünk-e bele abba a csapdába, hogy olyan terveket dédelgetünk egy életen át, amelyek nem valósíthatók meg, és közben elrobog mellettünk az idő? S ha a nagy önmegvalósításban elfeledjük, merre van az előre?

A Kaliforniai álom főszereplő párosának szurkolunk, hogy megvalósítsák álmaikat, és közben a szerelmüket is megőrizzék. S talán e vágyunk nem csupán a szirupos hollywoodi történetek utáni igényünkből ered, hanem mert ez a pár valóban összeillőnek tűnik a párkapcsolatok pszichológiája alapján is. A szerelem, mondják sokan, rózsaszín illúzió, de Seligman, a pozitív pszichológia atyja és a boldogság egyik legelismertebb kutatója szerint a rózsaszín illúzió melletti kitartás a boldog párkapcsolatok egyik kulcsa. Sandra Murray, a szerelem kutatásának egyik meghatározó alakja egy felmérése során randevúzó és házas párokat kért fel arra, hogy értékeljék a párjukat különböző erősségek és gyengeségek szempontjából, majd a pár ismerőseitől kérte ugyanezt. A két értékelés közti eltérést nevezte illúziónak, amelynek mértéke meghatározta, hogy mennyire volt boldog és stabil az adott kapcsolat.

A boldog párok olyan erősségeket láttak a másikban, amelyeket a környezet nem tartott valósnak, míg a boldogtalan párok negatívabb színben látták partnerüket, mint az ismerősök.

Murray elmélete szerint a másik iránti pozitív attitűd önbeteljesítő jóslatként kezd működni, és az idealizált partner elkezd eszerint viselkedni. Mia és Sebastian kapcsolatában a legfőbb erőforrás, hogy hisznek egymásban, s látják a másikban rejlő értékeket.

Kép

Kaliforniai álom

A társ, aki mellett jó lehetek

Skrabski Árpád és Kopp Mária a magyar viszonyok között igyekeztek a boldogság hátterét megragadni: kutatásuk szerint a magukat boldognak valló emberek legfőbb jellemzői, hogy saját magukat megbízhatónak tartják, számíthatnak a házastársukra és vannak életcéljaik. Ehhez viszont szükséges, hogy képesek legyünk összeegyeztetni az énképünket, a céljainkat és a párkapcsolatunk menedzselését.

Ha hiba csúszik a gépezetbe, és a céljainkért való küzdelem minden mást elhomályosít, akkor a párkapcsolat legfontosabb elemének, az elköteleződésnek a hiánya ellehetetlenítheti az életközösséget, és végső soron magát a kapcsolatot is.

Gay Henricks és Kathlyn Hendricks amerikai családterapeuták szerint a házasság öt titka közül az első a teljes elköteleződés. Emellett fontosnak tartják még az érzelmi áttetszőséget, a vádaskodás és a kritizálás önrontó körének megszakítását, a kreatív energiák felszabadítását és a másik verbális, illetve nonverbális elismerését. Elköteleződés nélkül nem létezhet stabil házasság, de ha attól tartunk, hogy a későbbiekben az elköteleződésünk ára a kreatív energiáink feláldozása, akkor az megnyitja az utat a vádaskodás és a másik hibáztatása felé.

Érdemes ezért már a házasság előtt végiggondolni, hogy a céljaink megvalósítását mennyire támogatja vagy akadályozza a másikkal való kapcsolatunk. Az életcélunk feladása hosszútávon csak keserűséget fog okozni, de érdemes vigyázni, hogy a céljainkat ne tévesszük össze a konkrét tervekkel.

Utóbbiak változhatnak anélkül, hogy a céljainkról lemondanánk, és olykor a párkapcsolatban ez meg is történik, hiszen alkalmazkodnunk kell egymáshoz és a közös életünkhöz is. Lényeges, hogy már előre eldöntsük: ezek miatt nem fogjuk a másikat vádolni. Gondoljuk inkább végig, hogy a két egyéni életcél miként egyeztethető össze, mert ha ez sikerül, olyan kreatív energiák szabadulhatnak fel, amelyekről korábban álmodni sem mertünk volna.

A film végén további kérdések motoszkálnak bennünk: Kell-e választanunk az értékes és a jelentős élet között?

Mennyit kell beáldoznunk egy álomért, és honnan tudjuk, mikor elég? Talán ezekre a kérdésekre akkor találjuk meg a választ, ha döntés előtt kicsit elcsendesedünk, és elképzeljük magunkat egy, kettő, öt, tíz, harminc és ötven év múlva.

Milyen terveknek kell megvalósulniuk, hogy az álombéli képünk magunkról és az életünkről teljesüljön? Az életben persze mindennek ára van, csak azt tudjuk kivenni belőle, amit beletettünk, és amit kiveszünk, annak előbb-utóbb le kell törlesztenünk az árát: kinek így, kinek úgy.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>> 

Nagymamám nagyon jól főzött. Gyerekként gyakran sündörögtem körülötte a konyhában – segítettem tésztát gyúrni, tojást habarni, túrós tölteléket keverni és persze kóstolni. Szeretettel emlékszem vissza omlós, fahéjas almás pitéjére, ínycsiklandó rakott krumplijára, amelyet gazdagon meglocsolt tejföllel és megszórt sajttal. Mivel vidéken élt, csak kevés időnk volt együtt, és mivel édesanyám meglehetősen kevésszer hagyta, hogy kedvemre kísérletezzek a konyhában, főzőtudás híján maradtam. Ha Anyu meg is engedte, hogy krumplit és zöldséget hámozzak, vagy hogy keverjem a piskóta tésztáját, tíz perc után biztos lehettem benne, hogy eluralkodik rajta a türelmetlenség és a kontrollmánia, s elküld a konyhapulttól, mondván, én még nem csinálom elég rutinosan.

Sose értettem, hogyan is tanulhatnám meg a konyhai fortélyokat, ha nem engedik, hogy gyakoroljak.

Egy idő után már nem mentem ki a konyhába, maximum karácsonykor segédkeztem egy kicsit: diót és mákot daráltam a bejglibe, tejet öntöttem a lisztbe, vagy figyeltem, hogy a húsleves nehogy kifusson.
Mindig csodáltam azon barátnőimet, akik benyúltak a hűtőbe, és bármit is találtak, egy óra múlva már az asztalon gőzölögtek a finomabbnál finomabb fogások. Amikor mások főztek, én javában tanultam, diplomát szereztem, buliztam, és kerestem az igazit. Később a karrierépítés fontossága háttérbe szorította a konyhában való elfoglaltságot. Hétköznap dolgoztam, nem értem rá recepteket kipróbálni, hétvégén pedig örültem, ha végre leheveredhettem a tévé elé és pihenhettem. Mindig úgy voltam vele, hogy minek süssek-főzzek, ha tíz perc alatt befalom azt, amivel egy órán át bajlódtam. A házhozszállítás pont nekem való, és a boltok hűtőpultjai is roskadoznak az előre gyártott egytálételektől (habár való igaz, hogy közülük nagyon kevés üti meg nagymamám és édesanyám szintjét).

Szerencsém, hogy nem „idealizálom” túl az étkezést. Ha például napokig mustáros kenyéren és almán kell élnem, elfogadom, és hamar alkalmazkodom a helyzethez. Ebből is látszik, hogy nem vagyok egy nagy ínyenc, sőt, olyan éttermekbe sem vágytam soha, ahol szarvasgombás édesburgonya pürét pöttyintenek a tányér közepére, művészieskedve rálocsolnak némi szószt és melléhelyezik a megboldogult aprócska garnélákat. Mindezt közel hétezer forintért.

Nem szakácsot keresett bennem, hanem párt

A férfiak különféleképpen reagáltak eme hiányosságomra: volt, aki azt mondta, ő nem szorul rá, hogy főzzek neki, mert boldogan ellátja magát, volt, aki rám ripakodott, hogy: „Nem tudsz főzni?! Pedig aki olvasni tud, főzni is tud!”, és volt olyan is, aki durcásan megjegyezte: „Ha én férfiként jól főzök, akkor talán elvárhatom, hogy egy nő ne csak rántottát meg lilahagymás zsíros kenyeret tudjon csinálni.” Ez utóbbi férfiúnak nem bírtam nem odaszúrni, hogy ha nem tetszik, hogy egy nő nem jártas a konyhai dolgokban, akkor nyugodtan megtanulhat ő is főzni.

Időközben megtaláltam azt a férfit, akivel el tudnám képzelni életem hátralevő részét, és már a második randin bevallottam mindent. Például, hogy a palacsintám folyton szétszakad a serpenyőben, hogy a rizs mindig letapad a fazék aljára, hogy engem nemhogy megnyugtat, hanem teljes mértékben felidegesít a botmixer hangja és a mártás kavargatása, hogy a leveseimből legtöbbször csak egy fazéknyi sós-olajos víz lesz…Hogy néha lángra kap a főzőkesztyű, a levesbe pirospaprika helyett chilit szórok, valamint, hogy eperfagylaltot teszek a paradicsomos káposztába, ha nincs kéznél édesítőszer.

Kép

Kép: Pexels / Juan Pablo Serrano Arenas

Ő válaszul adott egy puszit és olyasmit mondott, amitől minden szorongásom elszállt: „Nem szakácsot keresek benned, hanem párt.”

Szerencsére sem ő, sem én nem töltünk túl sok időt a konyhában; napközben eszünk a munkahelyen – vagy ahol épp lehetőségünk van –, ha pedig este éhesek vagyunk, még élvezzük is, hogy elsétálunk kettesben valamelyik közeli kifőzdébe pár falatért. Ha gyermekeim lesznek, természetesen fogok nekik főzni, de előre szólok, hogy élvezni akkor sem fogom. Viszont most, hogy csak ketten vagyunk, semmi szükség rá. A páromat nem érdekli, mit eszik. Ha nekiállok valaminek, legyen az sonkás-sajtos penne, mirelit pizza vagy rántott hús, szívesen megeszi, de soha nem kényszerít arra, hogy vacsorát főzzek neki. Sőt, kivasalja az ingjeit, ki is mos, megosztjuk a házimunkát. Nem is tudom, mihez kezdenék egy olyan férfival, aki vörös fejjel csapkodja az asztalt minden áldott este, amikor együtt esünk haza este hétkor a munkából, hogy: „Asszony, hol a vacsorám!?”

Szerintem a „jó háziasszony” fogalma több mindent takar, nem csak a konyhai létet. Feladata többek között a párja/férje menedzselése is, de egy házias nőnek az is a dolga, hogy jó regényeket olvasson este, vagy reggel fusson pár kört a természetben.

Egy jó háziasszony töltődik, hogy aztán adni tudjon.

Már sikerül a csirkepörkölt – utólagos gyomormosás nélkül…

Mostanában nagyon fura dolgok történnek velem így, túl a harmadik X-en. Rendre azon kapom magam, hogy Képmás-recepteket olvasgatok és főzős videókat nézek. Lehet, hogy nálam így kezdődik a menopauza. Néha arra vetemedem, hogy elkészítek egy ételt, és bár hátam közepére sem kívánom azt, hogy újságírás helyett a rántást kavargassam, az igenis boldogsággal tölt el, amikor látom a párom arcán az elégedett mosolyt a főztöm láttán. Már csirkepörköltet is tudok készíteni anélkül, hogy bármelyikünk gyomormosáson kötne ki. Mindenesetre nekem nem kerekedik el a szemem, amikor egy nő azt mondja, nem tud főzni. Lehet, hogy egyszer majd megtanul, és az is lehet, hogy nem. Ez csakis az ő dolga, és úgy gondolom, nem célravezető, ha a gyerekeinkre nyomást gyakorlunk csak azért, mert nincs meg a konyhai munkákhoz a kedve, az ügyessége. Hagyni kell, hogy próbálkozzanak, ha akarnak, és adni kell lehetőséget a siker- és kudarcélmény megélésére egyaránt. 

Július 22-én 19 órától a szentendrei ÚjMűhely Galériában (2000 Szentendre, Fő tér 20.) Szám Kati főszerkesztő Kőszeghy Flóra képzőművésszel, építésszel és Sipos Tünde művészettörténésszel beszélget. A „Művészet és megélhetés” című esten többek közt szó lesz arról, hogy miképp tudott a múltban megélni egy képzőművész, és milyen kihívásokkal kell szembenéznie ma, van-e lehetőség művészként alkotni egy fogyasztói társadalomban, edukálható-e a közönség, és edukálható-e a művész, emellett művészet-e az, amelynek nincsenek fogyasztói. Az esemény társszervezője a MANK Magyar Alkotóművészeti Közhasznú Nonprofit Kft.
Részletek és regisztráció>>

Július 29-én 18 órától a „Bízhatok-e benned? - Féltékenység és megcsalás” című est a hűség, megcsalás és alaptalan féltékenység témakörét járja körbe a Várkert Bazár Szárazárok Színpadán. Miért nem tudunk bízni a másikban? Hogyan lehet feldolgozni, ha megcsaltak minket? Van-e kapcsolat a megcsalás után? Kinek nehezebb a megbocsájtás? A párkapcsolatok kevésbé hálás kérdéseiről Szám Kati beszélget Dr. Buda László pszichiáterrel, pszichoterapeutával. A beszélgetést követően az „Elemi szerelem” című francia romantikus filmdrámát tekintheti meg a közönség Sophie Marceauval és François Cluzettel a főszerepben, Lisa Azuelos rendezésében.
Részletek és regisztráció>> 

A Képmás-estek programjaival két fesztiválon is találkozhatunk augusztus első felében.
Augusztus 4-én és 5-én délután fél 5-től az Ördögkatlan Fesztivál keretében a közönséget is bevonó, szórakoztató jellegű improvizációs jelenetekkel és szakmai beszélgetésekkel várják az érdeklődőket, melyek helyszíne a kisharsányi Vylian Terasz. A Parti Nóra és Varga Ádám színművészek játékával színesített „Fészekhagyók” a mamahotelből való kirepüléshez szükséges anyagi, tárgyi feltételeket és lelki muníciót veszi számba. Mik lehetnek azok a várható akadályok és váratlan meglepetések, amelyek az önálló élet elkezdését befolyásolják? Az est szakértő vendége Pécsi Rita neveléskutató, házigazdája Szám Kati, a Képmás főszerkesztője.
További információk >> 

Kép

Jaskó Bálint | Jankovics Anna | Pécsi Rita

„Az ismerkedés ideje” című est azt vizsgálja, hogy miképp változunk meg a különleges helyszínek és alkalmak atmoszférájában. Más emberek vagyunk-e egy idegen környezetben, a nyaralás alatt vagy egy fesztiválon…? Van-e átjárás a fesztivál-lét és a hétköznapok között? A fenti kérdésekről, az ismerkedés fesztiváletikettjéről Pécsi Rita neveléskutatóval Szám Kati beszélget, míg a témakörhöz kapcsolódó improvizációs jelenetekről Jankovics Anna és Jaskó Bálint, a Nézőművészeti Kft. vendégművészei gondoskodnak.
További információk >> 

A nyugalom fesztiváljának is nevezett Balaton-felvidéki Kőfeszten augusztus 6-án délelőtt 11 órától Navratil Andrea népdalénekes lesz Szám Kati vendége a kővágóőrsi „Káli Álomban” (Petőfi Sándor u. 30.).
További információk >>

Másnap, augusztus 7-én délelőtt 11 órától – szintén a Káli Álomban – a Szent Efrém Férfikar tagjait hallhatjuk (regisztráció itt), míg 16 órától Pál Eszter, Pál István Szalonna és édesapjuk, Pál Lajos a kővágóörsi Hanczár János mese- és dumaudvarban beszélget Szám Katival. Az esthez kapcsolódik a Kőfeszt Folkklub is, melynek keretében a Szalonna Banda szatmári és kárpátaljai dallamokat szólaltat majd meg.
További információk (Pál István Szalonna) >> 
További információk (Szent Efrém) >>

A fűnyírás ideális tevékenység: monoton, nem köti le az agysejteket, remekül lehet közben mindenfélén töprengeni. Ezt a cikket is az alatt találtam ki, míg a körtefától a kerítésig végigtoltam az elektromos szerkentyűt. Szerencse, hogy nem kaszálnom kell, mert akkor focizás helyett maradna a srácoknak a dzsungelharc az embermagasságú növényzetben... 
Persze, nyírhatnák a gyerekek is, a jó pedagógus sosem az, aki maga végzi el a munkát, hanem aki eléri, hogy a tanítványai megtegyék. Én legfeljebb azzal kísérleteztem az ügy érdekében, hogy időnként viccesen mondogattam (lehet, hogy én nem is szántam viccnek, de mindenki így fogadta):

akinek három fia van, annak már egyebet sem kell tennie, mint pipázni az ámbituson. Talán azért is nem volt foganatja, mert egyáltalán nem dohányzom, és fogalmunk sincs róla, mi az az ámbitus. 

Az igazi okot azonban most elárulom: ha már füvet sem nyírnék, végképp nem tudom, mivel alapoznám meg létjogosultságomat. (Legfeljebb a reggeli kávé elkészítése maradna, de néha az a gyanúm, hogy a feleségem is képes lenne vízzel és őrleménnyel megtölteni, majd bekapcsolni a gépet. Erre egyelőre nem hagyok neki esélyt.) Különösen azóta érzem veszélyben a státuszomat, amióta a legkisebb csemeténk is óvodába, majd iskolába ment, és a feleségemnek is lett munkahelye. Mindaddig hivatkozhattam a kereső ember kiváltságaira, így viszont ez az utolsó identitásom is elveszett. Ráadásul a saját kenyérkereső foglalatosságomat sem tudom túlmisztifikálni, mert ugyanabban az iskolában dolgozunk. 
Kicsúszván lábam alól a talaj, azzal próbáltam vigasztalni magam, hogy el kell fogadnom a sorsnak azt a ritka szerencséjét, hogy nem nőnek születtem, akit rengeteg feladattal árasztott el a természet. Életem párja ezt a menekülő útvonalat is elvágta azzal, hogy szerinte akkor a férjem tűnne szorgalmasnak, és kár a lustaságot nemi sajátosságokkal magyarázni.

Válaszul felvilágosítottam, hogy azért ilyen szembetűnő az én semmittevésem, mert ő annyit gürizik, és az ő hibája, hogy lelkifurdalásom van, miközben nézem, amint vasal. 

Ezért nem adnám ki a kezemből a fűnyíró végét, de ha esetleg mégis átvennék tőlem a fiúk, akkor már csak a cikkírás maradna. Ámbár lehet, hogy legközelebb azt is átpasszolom az asszonynak, akkor talán egy kicsivel több életerőt sugározna a jegyzet. 
Mert a nők valahogy optimistábbak. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

– Miben gyökerezik az egyedi, stílusteremtő művészi hivatása?
– Alapvetően a személyes istenkapcsolatban gyökerezik, az összes szellemi és lelki hozadékával együtt. A művészetem nagy százalékban pozitív kicsengésű, de nem egyszerűen örömdiadal; a hívő és nem hívő ember is átél kudarcokat, csalódásokat önmagával és másokkal szemben. Az ebből fakadó hiányok és fájdalmak mind ösztönöztek, hogy hol írásban, hol pedig vonalak útján fejezzem ki az érzéseimet. A Mélység és magasság című grafikám egyetlen vonallal ábrázolja ezt a szintézist: az élet súlyának terhe alatt összegörnyedő ember felemelkedik, és egy Isten felé ágaskodó, dicsőítő alakban fejeződik be.

– Milyen tarisznyával indult útnak otthonról, a szülői házból?
– Harmonikus és megengedő családi légkörben nevelkedtem fel. A szüleim mélyen hívő emberek voltak. Nem csak akkor szerettek, ha jó jegyeket hoztam, vagy ha megfeleltem az elvárásaiknak. Mellettük azt éltem át, hogy önmagamban is szerethető és értékes ember vagyok. Ezt a nagyon mély és önbizalmat adó életérzést erősítette, amikor kamaszkorom derekán, 16 éves koromban Istennel személyes kapcsolatba kerültem. Középső gyerekként édesapámnak és édesanyámnak nem sok ideje jutott rám, ennek ellenére a szeretetüket érintéssel, dicséretekkel és az aktuális csibészségeim megbocsátásával mindig ki tudták fejezni. 

– Felnőtté válásának egyik mozaikja egy mozgássérült fiatalemberrel szövődött kapcsolata.
– Igen. Ezt a kapcsolatfelvételt az motiválta, hogy megutáltam a saját kényelmes vallásosságomat. Abban az időben egy „bulányista” kisközösségbe jártam, ahol állandóan beszélgettünk a szeretetről, kedvesen elimádkozgattunk, de hiányoltam a konkrét cselekedeteket. 17 évesen ráébredtem, hogy a szép elméletek síkján maradva, tettek nélkül használhatatlan vagyok Jézus számára. A templomunk papján keresztül ismertem meg Varga Lacit, aki 21 éves mozgássérültként a külvilágtól elzárva, barátok nélkül élt. Szülei idősek és gyengék voltak ahhoz, hogy a hosszú lépcsősoron levigyék levegőzni az utcára. Ebben az „élményben” csak akkor lehetett része, amikor évente egyszer-kétszer orvosi vizsgálatra vitték a közeli kórházba. A ház kapuja és a betegszállító autó közti rövid út volt a kapcsolata a külvilággal. A barátságunk változást hozott mindkettőnk életébe. Az iskolából szabadulva hosszú sétákra vittem, és vele örültem, hogy végre felfedezheti az őt körülvevő világot. Olyanok lehettünk, mint a világra rácsodálkozó gyermekek.

Kapcsolatom Lacival megtanított arra, hogy mit jelent egy embert feltétel nélkül szeretni, felismerni az igényeit és felfedezni benne Krisztust.

– Az otthonról hozott atmoszférát sikerült megteremtenie a saját családjában is?
– Úgy érzem, hogy sikerült. Van egy csodálatos feleségem, Ildikó, négy gyermekem: Rebeka, Gyöngyös, Borbála Klára, Dániel, hét unokám, Istentől kapott tehetségem; el tudom tartani a családomat, egészséges vagyok, a szüleim szeretetéből még most is táplálkozom, úgyhogy ilyen szempontból elégedettnek mondhatom magam. A boldogság mások viszontszeretetétől függ, de abban, hogy megelégedett ember legyek, az égvilágon senki sem tud megakadályozni, csak saját magam. Visszatekintve jó érzés megállapítani, hogy a gyerekeinkben mindig volt elég önbizalom, amit a szeretetünkből merítettek. Nem volt hiányérzetük, megtalálták a helyüket az életben, tudják, hogy mit akarnak. Ha mégis megbántottuk egymást vagy hibáztunk, akkor tudtunk bocsánatot kérni. Ezt a lányaim pozitív példaként élték meg, ezért nekik sem esik nehezükre, hogy a saját gyermekeiktől bocsánatot kérjenek.

– A fiatalok egyre nehezebben köteleződnek el, mintha a család csak nyűggel járna. Milyen örömöt lehet találni az apaságban?
– Ahogy az összes emberi kapcsolatban, úgy az apa–gyermek kapcsolatban is a kölcsönös szeretet áramlása adja az örömöt. Lépten-nyomon visszakapjuk azt a szeretetet, amit adunk. Nem mindenkitől pont úgy, ahogy várnánk, de ha valami nem esik jól, akkor gyakorolhatjuk a feltétel nélküliséget. Én sem feleltem meg mindig Isten elvárásainak, mégis megtartott atyai szeretetében és megbocsátott. Ha én a hibáim és bűneim ellenére ennyire megajándékozott ember vagyok, akkor hogyne ajándékozhatnék hosszútűrő, a nehézségek ellenére is elfogadó és türelmes apai szeretetet?

Kép

Simon András

Őszintén sajnálom azokat a férfiakat vagy nőket, akik kényelmi szempontból nem vállalnak gyermeket. Persze a sok öröm mellett rengeteg küzdelem, nehézség is van a gyerekekkel, amíg felneveljük őket. Ez minimum 18–20 évre szóló elkötelezettséget jelent. Ha nem tudunk gyermekvigyázót hívni, nem mondhatjuk a kicsiknek, hogy drágáink, anyátokkal most elmegyünk moziba, addig vigyázzatok egymásra. És valljuk be, a nyaralások sem a szülők felhőtlen pihenéséről szólnak, mert minden idegszálunkkal arra figyelünk, hogy a gyermekeink jól érezzék magukat. Ha egy fiatal felnőtté serdült gyermek elég szeretetet kapott, akkor el tudja kezdeni az önálló életét. Ha ez hiányzik, akkor könnyen félresiklik az élete. Öntudatlanul is bünteti a szüleit: nem tartja velük a kapcsolatot, nem tiszteli őket, hanem csak kuncsorog a pénzért mint valami rideg kárpótlásért, mert úgy érzi, hogy elmaradt valami, amit meg kellett volna kapnia. Istennek legyen hála, ez nálunk másképp alakult.

A lányaim sosem igényelték azt, hogy elmenjenek diszkóba vagy más olyan helyre, ahol a fiatalemberek kitüntető és gyógyító szeretetével kárpótolják magukat. Mind a három lányunkat királynőként szerettük. Dicsértük, elismertük őket, ebből táplálkozott az önbizalmuk. Nem kevésszer fordult elő, hogy amikor a Molnár utcai néptánc klubban éjjel egykor véget ért a műsor, akkor elmentem Gyöngyös és Rebi lányunkért kocsival, hogy ne kelljen éjszaka egyedül hazajönniük. Persze néha nagyon fáradt voltam, de örömmel tettem meg, nekik pedig örök életre szóló élmény, hogy az édesapjuk megbízható, és mindenben számíthatnak rá. A fiam is megkapta mindazt a szeretetet, amit a lányok, de a két nevelési stílus eltért egymástól. Ő most a szülőkről való leszakadás és önállósodás periódusát éli, 28 évesen albérletbe költözött tőlünk. Meg akarja mutatni önmagának és a családnak is, hogy meg tud állni a saját lábán. Én ezt nagyra értékelem. 

– Nagyapaként melyek a legkedvesebb emlékei?

– Amikor az unokáink kisebbek voltak, akkor folytattam azt a hagyományt, amit a gyerekeimmel már meghonosítottam: meséltem, mégpedig kitalált, improvizált meséket.

Ezek mindig az elmondás pillanatában születtek, tehát én legalább annyira vártam a következő mondatot, mint az unokáim. Legtöbbször olyan képtelen történetek jutottak így felszínre, hogy mindannyiunkból harsogó nevetés tört ki a gyerekszobában, és ebben a feldobott állapotban a gyerekek jó sokáig nem tudtak elaludni. A képzelet és a humor mérhetetlenül benne van a velük való kapcsolatomban. A képzőművészeti tehetségemen kívül a második legnagyobb ajándéknak a humort tartom. Megmondom őszintén, nemcsak a családomat, hanem magamat is el tudom szórakoztatni. Időnként más, többnyire kitalált személyek hangján szólalok meg, és olyan monológokat rögtönzök, hogy nekem is nevetnem kell. Visszatérve a kapcsolatra az unokákkal, nagyon fontosnak tartom a testi érintést, hogy az életkoruknak megfelelően ölbe vegyük, megölelgessük, megpuszilgassuk őket. Engedjük, hogy a hátunkon lovagoljanak, vagy birkózás közben leteperjenek minket a szőnyegen.

Unokáink és gyerekeink életében a távolságtartó, kedves szavaknak érintés nélkül semmilyen hitelességük nincs.

– Emberségéből, lelkületéből sokat örökölt a család. A művészi tehetségből is?
– Igen. Sokfajta tehetség buzog a gyermekeinkben és az unokáinkban is. Rebeka lányom nagyon szép árnyképkivágásokat készít, amelyek többnyire a nagycsalád örömeiről szólnak, Gyöngyvér lányom pedig három gyermek nevelése közben vált igazi festőművésszé. A kreativitás az egész családunkra jellemző, és felfedezhető az önálló, külön utakat is járó gondolkodásban. Gyöngyös családjából Mici unokám horgol, de olyan magas szinten, hogy már megrendelései vannak. Palkó, a középső, Rubik-kockával hajt végre csodálatos mutatványokat, és önmagával versenyzik, hogy másodpercekkel csökkentse a kirakás idejét. Rebeka lányom családjából Fancsi akrillal fest képeket, a legkisebb, Marcika pedig rajztagozatos osztályba jár.

Kép

Simon András: Mélység és magasság / A szeretet növekvő gyümölcsei

– A jelenben vagy a jövőre nézve mi az, ami leginkább foglalkoztatja akár művészként, akár emberként vagy nagyapaként?  
– Édesapám és édesanyám nagyon elfoglaltak voltak. Ha el is jöttek hozzánk látogatóba, valahogy mindig siettek, kevés idejük maradt az unokáikra. Végtelenül szeretem és tisztelem őket haló poraikban is, de ebben szeretném felülmúlni a gyakorlatukat. Arra vágyom, hogy legyen időm az unokáimban gyönyörködni. Egyszerűen csak üljek az asztalnál, és részt vegyek a családi életük lüktetésében.

Lássam, ahogy játszanak, esznek-isznak, időről időre elkapjam és megölelgessem őket, és persze játsszak velük, ha bevesznek maguk közé.

Szeretném az unokáimmal érzékeltetni, hogy a puszta létük örömet okoz. Vágyom arra is, hogy külön-külön el tudjuk vinni őket kirándulni, mert nagyon fontos a személyre szabott, csak egy gyermekre figyelő szeretet. A bakancslistámon még körvonalazódik pár terv. Például az önéletrajzi, „Egyvonalban Istennel” című könyvemből kimaradt részek megírása. Most már tudatosan készülök az idős koromra is. Az eddig összegyűjtött írásaimból talán sikerül egy füveskönyvet készíteni, amely tematikusan gyűjtené össze az egy-egy fogalomhoz kötődő gondolatokat, elmélkedéseket, verseket. Rengeteget dolgoztam az elmúlt években, 10–13 órát egy nap, amit nagyon élveztem, hiszen a munkám tulajdonképpen a hobbim is. Mivel 63 éves lettem, és nem tudom, mennyi kegyelmi időt ad még a Jóisten, igyekszem tudatosan kevesebbet dolgozni, hogy több időm jusson a mindennapok örömteli megélésére.

Az biztos, hogy ötvenkét évvel ezelőtt az egyik legizgalmasabb tudományos kalandot jelentette.

Európai idő szerint 1969. július 20-án, az Apollo-program keretében, Neil Armstrong és Buzz Aldrin személyében először lépett földlakó a Hold felszínére.

A landolás a Nyugalom tengerének nevezett területre nem volt egyszerű. A sziklás táj miatt – sok üzemanyagot veszítve – percekig manővereztek az űrhajósok. Végül mindenki nagy megkönnyebbülésére elhangzott a legendás mondat: „A Sas leszállt”. A két asztronauta holdsétát tett, kőzet- és pormintát gyűjtött, és lézertükröket helyezett el a területen. Eközben a küldetés harmadik tagja, Michael Collins a parancsnoki űrhajóval keringett, így biztosítva társainak a visszajutást. Később a popkultúrában számtalan mű született a nem mindennapi utazásról; a Jethro Tull együttes dala kifejezetten arról a felemás érzésről szólt, ami Collinsban munkálhatott. Hiszen míg két társa a világ szeme láttára dicsőült meg, addig ő a világ legmagányosabb embereként várakozott a végtelen űrben.

Az első Holdra szállást még további öt követte. Volt egy kudarcba fulladt kísérlet is: az Apollo –13 egy meghibásodás következtében rémálommá vált, kis híján odaveszett a legénység is. Az űrhajósok a harcedzett katonákat is megszégyenítő higgadtsággal közölték az azóta már legendássá vált mondatban a hírt: „Houston, van egy problémánk.” Végül sikerült hazajuttatni az asztronautákat, akik életük legkeservesebb napjait élték át odafönt. Összesen tizenkét űrhajós járt eddig a Holdon – az utolsó kettő 1972 decemberében, vagyis ötven évvel ezelőtt. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió között zajló űrversenyben a két szembenálló nagyhatalom más célokat keresett, majd a hidegháború befejeztével a holdutazás lekerült a napirendről.

Az utóbbi években a NASA nemzetközi partnereivel és magáncégeket is bevonva – mint például Elon Musk „SpaceX” nevű űrvállalkozása – ismét kilátásba helyezte az égitest meglátogatását.

Az „Artemis” névre keresztelt program sorsa a tavalyi amerikai elnökválasztás idején kérdésessé vált. Ma viszont már biztosnak mondható, hogy Joe Biden kormányzata számára is fontos e küldetés. A görög mitológiában Artemisz Apolló női ikertestvére és a Hold istennője. A tervek szerint az expedíció egyik célja az is, hogy legalább egy női űrhajós is erősítse a csapatot. A mostani küldetés azonban nem csak ettől lesz merőben más, mint a korábbiak.

Kép

Kép: Freepik

A tervek között szerepel egy bázis létrehozása, ahol az asztronauták huzamosabb ideig tartózkodnának. Így vizsgálat tárgya lesz az is, hogy vajon miképp bírja az ember azt, ha nem földi körülmények között él és dolgozik. Nem titkolt tény, hogy mindez egyfajta „bemelegítés” is lesz a Mars-misszióhoz. Egyes források szerint pedig egyenesen előkészület a holdbányászat beindításához – szomszédunk ugyanis bővelkedik olyan nyersanyagokban, amelyek nálunk már fogyóban vannak.

Legértékesebb kincse a hélium-3 nevű izotóp, ami nukleáris, de mégsem radioaktív fűtőanyag, és bolygónkon egyáltalán nincs jelen. Egyes becslések szerint több évszázadra elegendő energiát biztosítana az emberiségnek. Igaz, nem megoldott még sem a bányászata, sem a hazaszállítása, sem a hasznosítása, ráadásul nem nehéz megjósolni, hogy a földlakók között a megszerzett javak elosztása mennyire lenne majd igazságos. Hiszen a „Hold-egyezményt” – amely kimondja, hogy égi kísérőnk természeti erőforrásai az emberiség közös öröksége, s az nem lehet kisajátítás tárgya – egyelőre épp azok a nemzetek nem írták alá, akik technikailag képesek a Holdra menni. De ne fessük az ördögöt a még el sem indult űrhajó falára…

Időzzünk el inkább ennél a különös égitestnél, amelynek mindig fontos szerepet tulajdonított az emberiség.

A nőiség, az újjászületés, az örök változás és az anyaság szimbólumaként tekintettek rá a legtöbb kultúrában.

Ha csak a görög mitológiát nézzük, három istennő is a magáénak mondhatta: Artemisz a növekvő, Szeléné a teli-, Hekaté pedig a fogyó Hold istennője volt. Az első a földön, a második az égen, a harmadik pedig az alvilágban uralkodott. Három női életszakaszt is jelöltek ezek: a lányét, az anyáét és a bölcs öregasszonyét. A középkorban Szűz Máriát is gyakran ábrázolták holdsarlón állva. Assisi Szent Ferenc pedig a Holdat kedves közvetlenséggel „nővérünknek” szólította. Az ókori rómaiak holdnaptárt használtak. Sőt, a húsvét idejét ma is a holdtölte alapján határozzuk meg. A kínaiak holdújévet ünnepelnek, és sok gazdálkodó figyelembe veszi különböző fázisait. Számtalan művészeti alkotás ihletője.  A magyar népművészetben ugyancsak a nőiség, az újjászületés, az anyaság szimbóluma. Házak homlokzatán, kapukon helyezték el a férfiasságra utaló Nap-ábrázolással együtt, egyensúlyban tartva a férfi és a női minőséget.

Kép

Kép: Pixabay

A Hold közel huszonnyolc nap, vagyis a nők havi ciklusának ideje alatt kerüli meg a Földet. Sokan vélik úgy, hogy a szervezetünkre is hat. Bábák állítják, hogy a szülések többsége teliholdkor indul meg, bár a tudósok kutatásai nem igazolták mindezt. Nőként inkább azt vallom, talán nem is baj… Maradjon ez a mi titkunk vele.

Az viszont bizonyított tudományos tény, hogy nélküle, illetve az általa okozott árapály jelenség nélkül egészen más volna bolygónkon az élet.

Tömege folyamatosan stabilizálja a Föld forgástengelyét, ezáltal biztosítja a viszonylag állandó éghajlatot – nemcsak hű társunk, hanem a földi életet is segítő jótevőnk.

De térjünk még vissza a tervezett holdutazáshoz, amelynek időpontja, még akkor is, ha esetleg csúszik, igencsak közel van már. A mai űrismeretek és a technikai felkészültség össze sem hasonlítható az ötvenkét évvel korábbival. Marsjáróink folyamatosan küldik eredményeiket és magukról a szelfiket a Földre. Néhány éve sikerült fotót készíteni egy fekete lyukról, és ma már nemcsak a sci-fi rajongók álma, hanem a tudósok terve is embert küldeni a Marsra, nem kizárva azt sem, hogy a távoli jövőben otthonunkká alakítsuk az egyelőre lakhatatlan bolygót. Szó szerint és képletesen is „földhözragadtnak” kell lennünk ahhoz, hogy ne csodálkozzunk rá az űrkutatás elképesztő eredményeire. Bár talán nem sekélyes moralizálás azon morfondírozni, hogy az sem volna kevésbé ámulatba ejtő, ha fajunk rendelkezne olyan megnyugtató „B-tervvel” az élet fenntartásához, amely szerint nem szükséges sem terraformálni a vörös bolygót, sem kizsákmányolni hűséges égi kísérőnket.

Egyelőre azonban csak a legjobbakat reméljük – vagyis azt, hogy néhány év elteltével az űrhajósok ismét megérkeznek a szomszédos égitestre és épségben haza is jutnak onnan. Kíváncsian várjuk, vajon ki lesz az első nő, aki először lép majd a Holdra, és üdvözli őt a nevünkben is.

A biciklis baleseteket biztosan kivédeni nem lehet, viszont a sérüléseket meg lehet előzni. Emiatt fontosak a passzív védőfelszerelések, főképp a sisak. „Ezekből sokféle van, a leggyakrabban azt a típust lehet látni, amit a felnőtt kerékpárversenyzők is hordanak. Ezek elsősorban a fejtetőt veszik körbe, jó a légellenállásuk, lehet velük gyorsan menni. Viszont sisakot mindig attól függően kell választani, hogy valaki milyen módon biciklizik” – mondja dr. Kassai Tamás traumatológus, kézsebész, a Péterfy Kórház gyermektraumatológiai osztályának osztályvezető főorvosa.

Például amikor a picik bringázni tanulnak, gyakran esnek el oldalra vagy hanyatt, emiatt fontos, hogy a sisakjuk hátul a tarkóig lemenjen, gömbszerűen védje a fejet.

Más a helyzet, ha egy nagyobbacska gyerek downhillezni kezd, mert olyankor már arc- és állkapocsvédővel felszerelt sisakot javasolnak. Ezzel lehet megelőzni, hogy az arccal előre esések, fának csapódások arckoponyatörést okozzanak. Nem kell ahhoz vadulni, hogy a sisak nélküli bringázás súlyos sérüléshez vezessen.

Kép

Kép: Mark Stosberg/Unsplash

Beszédes számok

„Az a tapasztalat, hogy a sisak a sérülés súlyosságát egy nagyságrenddel csökkenti. Például ha a fejet olyan erőhatás éri, ami halálos lenne, akkor az érintett életben marad. Ha koponyatörés történne, akkor sisakban az nem lesz, csak agyrázkódás. Ha az esés eszméletvesztést és agyrázkódást okozna, akkor az érintettnek semmilyen tünete nem lesz” – érzékelteti a különbséget a traumatológus.

Dr. Kiss Katalin Pécsi Tudományegyetemen készült PhD‑dolgozata szerint nálunk több mint kétszer annyi felnőtt és gyerek hal meg biciklizés közben, mint Ausztriában, miközben ott sokkal többen kerékpároznak.

A dolgozatból az is kiderül, hogy ugyan a magyar gyermekek biciklis fejsérüléseinek gyakorisága 10 százalékkal alacsonyabb az osztrákokénál, a súlyos fejsérülések aránya Magyarországon már duplája a kinti átlagnak. Ez abból adódik, hogy Ausztriában már 2010-ben (akkor készült a PhD‑munka) is a gyerekek 42 százaléka viselt sisakot, nálunk viszont csak 8 százalék. A helyzet mára valamelyest javult, de míg Ausztriában ma már nem látni gyereket sisak nélkül, addig nálunk bőséggel.

A sisakon túl

Az egyszerű bringázáshoz térdvédőre, könyökvédőre nincs szükség, feltéve, hogy a gyerek már tud tekerni, a szülők pedig kontrollálják a tevékenységét. Például nem hagyják, hogy lépcsőn menjen le, mutatványokat próbáljon előadni. Gördeszkánál és görkorcsolyánál már fontosabbak ezek a védőeszközök is, mert ott esélyes, hogy a gyerek a tenyerére esik. Sokat hallani arról is, hogy a városi kerékpározás a rossz levegő miatt nem olyan egészséges, így hasznos lehet a maszk viselése. Erről megoszlanak a vélemények, mert a részecskeszűrő maszkok a mikroporokat kiszűrik, de például a nitrogén-dioxidot nem. Az persze biztos, hogy valamilyen szinten csökkentik az ilyen káros hatásokat, de azért a legjobb, ha bringázáshoz nem a forgalmas utakat választjuk. 

Ugyancsak fontos, hogy a gyerekeket még véletlenül se szállítsák a csomagtartóra ültetve, ahol a kicsit megsértheti a küllő, mert a lábát előbb-utóbb elengedi, nem tudja hosszan terpeszben tartani.

Ilyenkor a boka a küllők közé akad, és minimum mély, horzsolt bőrelhalásos seb alakul ki a boka és a sarok külső részén, időnként pedig a lábszár is eltörik. Az ilyen sérüléseket biztonsági gyereküléssel – amelybe a gyereket rögzíteni kell – könnyen meg lehet előzni. 

Kép

Kép: Mark Stosberg/Unsplash

Új veszélyforrás: a trambulin
Míg a biciklizésre egyre többen figyelnek, a trambulint sokan nem tartják veszélyesnek, pedig ha óvatlanul használják, könnyen belépőt jelenthet a traumatológiára. „A gondot az okozza, hogy az ugrálórész bejáratát nem zárják, így a gyerek kiesik. A másik tipikus eset, hogy a trambulint egyszerre többen használják. Ha ilyenkor bent van egy 10 kilós kétéves, majd csatlakozik hozzá egy 20 kilós hatéves, akkor a picire is ugyanaz az erő fog hatni, és kirepül a trambulinból” – emeli ki szakértőnk. Osztályán egy átlagos ügyeleten 4-5 műtétet kell végezni ilyen balesetek miatt, pedig ezeket meg lehetne előzni, ha a szülők figyelnének a biztonsági szabályok betartására.

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. augusztusi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>