„A nagy nép olyan,
mint a nagy ember: 
Ha hibát követ el, felismeri, 
Ha felismert, beismeri. 
Ha beismert, orvosolja. 
És aki rámutat hibáira, legjóságosabb tanárának tekinti.”
(Lao-ce)

A hitelesség gyökere 

„Síkraszállhat-e az ember hitelesen és bizalomkeltően a társadalom megváltoztatásáért anélkül, hogy önmagával és a közvetlen környezetével kezdené?” (Friedemann Schulz von Thun) Ha a hitelesség nyomába szeretnék eredni, érdemes az önvizsgálatot saját magamon kezdenem. Családokkal, párokkal és gyermekneveléssel foglalkozó szakemberként hiteles maradhatok-e akkor, ha időnként türelmetlen vagyok a gyerekeimmel, ingerült a férjemmel, és én magam is küzdök a munka-magánélet kényes egyensúlyával? 
Törekszem rá, hogy az értékrendemmel összhangban éljem az életemet, de előfordul, hogy hibázok, és a tetteim nem mindig beszélnek azokról az értékekről, amelyeket mély meggyőződéssel vallok. 
Ennek az ambivalenciának a feloldása a reflektivitásban rejlik. A hitelességem záloga nem a tökéletes, hibázás nélküli élet, hanem a szembenézés azzal, ami történik.

Akkor tudok hiteles maradni, ha képes vagyok elemezni és értékelni a tetteimet, az ezekhez kapcsolódó érzéseimet, és igyekszem feltárni a mélyben meghúzódó motivációmat is.

Akkor vagyok hiteles, ha alázatos tudok maradni, az elkövetett ballépéseimért felelősséget vállalok, és azon dolgozom, hogy kijavítsam, amit elrontottam, illetve mindent megteszek azért, hogy a jövőben ne kövessem el újra ugyanazt a hibát. 
A tökéletlenség felvállalása azonban nem könnyű, mert magában hordozza annak a veszélyét, hogy elveszítjük a bizalmat és a tiszteletet. Elliot Aronson és Carol Tavris a Történtek hibák (de nem én tehetek róluk) című könyvükben főként orvosi és politikai példákon keresztül mutatják be, hogy a tévedéseink felvállalása valójában pontosan az ellenkező hatást váltja ki: megerősíti a bizalmat. A szerzőpáros leírja, hogy a hibáink felvállalása nemcsak minket segít a megtisztulás és felszabadulás útján, hanem a kapcsolatainkat is megerősíti. Magam is számtalan példát láttam arra, amikor a családterápiás ülésen a családtagok felhagytak a mentségek keresésével és őszintén beismerték a hibájukat, a kapcsolat pedig kizökkent abból a negatív spirálból, amibe belekerült.

Nap mint nap tapasztalom, hogy a kapcsolatokban tanúsított önreflexió segíti a múlt fájdalmainak feldolgozását.

Gyógyító erővel bíró mondatok lehetnek: „Ezt alaposan elrontottam. Minden igyekezetemmel azon leszek, hogy ez többé ne forduljon elő.” / „Nagyon igyekeztem jól csinálni, de magam is szükséget szenvedő ember voltam. Bocsáss meg, hogy nem figyeltem eléggé az érzelmi szükségleteidre!” / „Igazad volt, tévedtem. Igyekezni fogok, hogy kijavítsam, amit elrontottam.”

Kép

Kép: Unsplash

Ami a szívemen, az a számon? 

„Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.” (Máté evangéliuma 5,16) 
Ha végiggondolom a számomra hiteles emberek sorát, közös bennük, hogy szenvedélyes elkötelezettséggel élték az életüket, mélyen hittek abban, amit tettek. Ehhez elengedhetetlen az önismeret és önazonosság, hogy önmagunkkal összhangban legyünk. Ez azonban semmi esetre sem jelent mindentudást, vagy a belső kételyek, esetleg az ellenvélemények elnyomását. A hiteles ember fel meri tenni az igazán nehéz kérdéseket, és miközben igyekszik világosan megfogalmazni a saját válaszait, képes a párbeszédre, illetve van bátorsága az eltérő válaszok meghallgatására. 
A jól csengő szavaknál fontosabb a személyes példamutatás. Többek között ezért is szeretem a családterápiás munkát, amely során kettős vezetéssel, terapeutatárssal dolgozunk. A kettőnk munkamódja és kommunikációja indirekt módon hat a családra, és mintát ad az egyeztetési folyamatra, egymás tiszteletére, az eltérő vélemények kezelésére és az együttműködésre is. 
Paul Watzlawick családterapeuta és kommunikációs szakember 1967-ben megjelent munkájában fogalmazta meg, hogy minden kommunikációnak van tartalmi és relációs szintje, és úgy gondolta, hogy akkor vagyunk kongruensek, ha ezek összhangban vannak egymással.

Amikor az idegességtől remegve magunkra erőltetjük az elfogadó mosolyunkat, akkor lehetetlenné tesszük az őszinte, mély és hiteles kapcsolódást.

Ehelyett a saját érzelmeink tisztázása után érdemes kifejezni, hogy mi zajlik bennünk, miközben tekintettel vagyunk a másik emberre és a helyzetre is. Friedemann Schulz von Thun szavaival élve: „Koherencián nemcsak az értendő, hogy a kommunikációm összhangban van a saját lelkiállapotommal, céljaimmal és értékeimmel, hanem része az is, hogy ez az összhang a partnerem lelkiállapotára és a »helyzet igazságára« is kiterjed.” Vagyis amikor remegek az idegességtől, akkor sem kezdek el dühösen ordítani, hanem a saját érzelmeim megfigyelése és tudatosítása után a helyzethez és a másikhoz igazítom a mondanivalómat. 

A cikk szerzője a Mathias Corvinus Collegium Mindset-Pszichológia Iskola Család Műhelyének kutatótanára.

Szabad hibázni 

A hibáink felvállalása azért is nehéz, mert egyikünk sem szeretne ostoba fajankónak tűnni, és a „rögzült szemléletmód” annyira beágyazódott a kultúránkba, hogy veszélyesnek tűnik a beismerés, hogy hibát vétettünk.

Kép

Kép: Unsplash

A „rögzült szemléletmód” mélyén az a meggyőződés húzódik meg, hogy azok, akik kudarcot vallanak, menthetetlen lúzerek. Ideje felismernünk a „fejlődési szemléletmód” üzenetét, amely szerint a tévedés és a hiba nélkülözhetetlen eleme a tanulási folyamatnak, hiszen nem tudhatunk mindent, és kész megoldásaink sincsenek az összes felmerülő problémára, amivel a jövőben találkozni fogunk.

Carol S. Dweck pszichológus kutatásai egyértelműen bizonyították, hogy ebben úgy támogathatjuk a gyermekeinket, ha nem a velük született képességeikért, hanem az erőfeszítéseikért dicsérjük őket.

Ez a hozzáállás enyhíti a hibázáshoz kapcsolódó disszonanciát („Okos vagyok, mégis elrontottam.”), és hozzásegíti őket ahhoz, hogy felnőttkorukban felelősséget vállaljanak a tévedéseikért, hiszen azok nem megváltoztathatatlan személyes kudarcok, amelyek leplezéséhez vagy megmagyarázásához az önigazolás fegyveréhez kell nyúlni, hanem a fejlődési folyamat természetes velejárói. Ez az üzenet nemcsak a gyermeknevelés során lehet segítségünkre, hanem saját magunk, sőt a körülöttünk élők tetteinek meg/elítélése helyett is bátran alkalmazhatjuk. 
Nem az a baj tehát, ha kilyukad a suszter cipője, hiszen a cipők olykor tönkremennek. Nem érdemes azonban attól a susztertől cipőt venni, aki tudomást sem vesz a hibás lábbelijéről, és folyamatosan lyukas cipőjében jár. 

Források: 
Carol S. Dweck: Szemléletváltás – A siker új pszichológiája, HVG Könyvek, 2015. 
Elliot Aronson és Carol Tavris: Történtek hibák (de nem én tehetek róluk), Ab Ovo Kiadó, 2009. 
Friedemann Schulz von Thun: A kommunikáció zavarai és feloldásuk, Háttér Kiadó, 2019. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Tényleg ilyen líraian romantikus körülmények közt kezdődött a mi közös POKET-kalandunk. A kisbabámat vártam a szívem alatt, amikor a munkahelyemről hazafelé menet találkoztam Hasival (Vecsei H. Miklós, a POKET alapítója, színművész), aki éppen új csapatot épített a POKET-műhelybe. Azt mondta, most csupa jó emberrel szeretne és fog is együtt dolgozni, azóta tehát, hogy társul szegődtem mellé e munkában, (hál’Istennek) kénytelen vagyok ehhez az erkölcsi zsinórmértékhez tartani magamat és mindezzel együtt a köteteket is. Azóta persze igazán rendes, néha hajnalig italozó, néha csak egy kávéra összefutó, amolyan ügy-mániás barátok is lettünk, akiket az olvasás iránti szeretet könnyen szövetségessé kovácsolt.

Ebbe a műhelymunkába, a kicsinyke, de annál kreatívabb kulisszánkba szeretnénk meghívni olvasóinkat és leendő olvasóinkat. Hogy megmutassuk, a zseb mögött milyen szív is dobog.

♥

Lackfi Jánossal a nagyon találóan elnevezett „folyosószemináriumokon” találkoztam először. Az egyetem boltíves árkádjai alatt, a kreatív írásórák kiterjesztett szüneteiben jött-ment, mindenkihez egy-két jó szót szólva, megtestesítve az „élő költőt”. Körülötte a bölcsészet leendő felkent papjai és papnői – mindez a Makovecz-egyetem Roxfortot idéző díszletei közt zajlott, amelyek így együtt egészen varázslatos miliőt keltettek.

Tulajdonképpen épp ez az élő-költő „jelenség” hívta életre Lackfi János Versgyár című kötetét is, amely most a POKET lapjai közé landolt az online térből a háromdimenziós világba.

A kötet keletkezéstörténete ízig-vérig 21. századi; a költő előszavából idézve: „Mikor a kétezres évek közepe táján összeraktam egy honlapot magamnak, gondolkodóba estem. Hát hiszen ez éppúgy lehetne egy holt költő oldala is, nem? Annak ugyanígy vannak fotói, szövegei, interjúi... Honnan tudható, hogy ez a költő, aki én vagyok (még éppen) él? Rögvest kitaláltam hát a Versgyár-rovatot, mely dübörögve üzemelni kezdett.” A költemények tehát az online tér hatékony közvetítő közegében, az író és olvasó bitsebességes interakciójában – olvasói témafelütés és az arra készült vers-válasz – készültek, a költemények azonban végül mégis átkívánkoztak korábbi lakhelyükre, a papirosra. E manapság ritka, modern felől a hagyományos felé tartó vándorlás azonban mit sem vett el Lackfi János projektjének  újszerűségéből, vagányságából. Sőt!

Nagyon büszkék vagyunk, hogy a magyar irodalom első közösségi kötete POKET-szárnyak alatt, zsebre vágható küllemben jelenhetett meg. És nemcsak azért, mert a „közösségi” most mindenben szupertrendi, hanem mert Lackfi János Dupla medve című versgyár-kötete tényleg nagyon beletrafál a küldetésünkbe. Lackfi ars poétikája ugyanis, miszerint az irodalomról húzzuk le az iskolákban ráaggatott kényszerzubbonyt, az elefántcsonttoronyból szálljunk alá, és végre újra vegyük figyelembe az olvasókat, meg úgy egyébként is az irodalom újra legyen mindenkié – ez maga a POKET-misszió.

Kép

Kép: poketonline.hu

A kötet bemutatóján, Vigántpetenden járva maga Lackfi avatott be pár „Versgyári” kulissza-titokba, egyenesen a kötet vegykonyhájából.

♥

– Nagyon jófej olvasóid lehetnek, ugyanis mindegyik témafelvetés, amit vers-ötletként kaptál, kifejezetten szórakoztató, kreatív vagy megindító. Ettől függetlenül biztos volt olyan sztori, tárgykör, amire jobban tudtál rezonálni. Melyeket emelnéd ki?
– Nyilván azokat, amiket magamtól sosem mertem volna megírni. Amikor például valaki a kemoterápiás kezelését ajánlotta fel témaként. Ez annyira brutális anyagában, hogy erről felszabadultan és pofátlanul csak az beszélhet, aki átélte, mert különben azt mondanánk a verselőről, hogy egy szemét, érzéketlen disznó. Ebből lett a Szent László Kórház rap, ami bevezette a magyar költészetbe a „kemoterápiás rap” fogalmát. Szerettem nagyon az olvasóim olyan témafelvetéseit is, amikről azt gondolom, hogy sokunkban felmerülnek, de senki nem jár a végükre; onnantól kezdve, hogy miért marad fenn a hajó a vízen, egészen addig, hogy miért és hogyan nyírják kockásra a focipályákat. Wisława Szymborska lengyel Nobel-díjas költőnő mondja: az élet annak a helye, hogy valamit folyamatosan ne tudjunk, így hát e végtelenített tudni vágyó kérdésekhez rögtön tudtam, hogy Villon-féle balladaforma illik, hiszen a trubadúrlíra nemcsak hogy eltűri, de meg is kívánja a rituális ismétléseket.

Összességében olyan jó témák érkeztek, hogy úgy éreztem, olvasóim a kihelyezett ügynökeim, akik a jobbnál jobb versötleteket szállítják.

– A POKET-csapatban gyakran töprengünk azon, hogy vajon a köteteinkkel sikerül-e új embereket megszólítani, vagy azok vesznek POKET-et, akik már amúgy is olvasnak. Mit gondolsz, a Versgyárral sikerült új olvasóközönséget teremtened, egyáltalán hogy lehet kitörni saját filterbuborékunkból?
– Kimondtad szerintem a kulcsfogalmat, ami a megszólítás. Megszólítani: ez az ember–ember közöttit jelenti. Nekem az a tapasztalatom, hogy amint ebbe a tartományba kerül vissza az irodalom, onnantól kezdve gyakorlatilag nyert ügyünk van. Ha valaki rájön, hogy őt itt megszólítják, és ezen a platformon ő is megszólíthat, ha az irodalom kommunikációvá, beszélgetéssé alakul, akkor az üzenet már átmegy. Erről eszembe jut egy kedves barátom, Imreh András, kitűnő költő, aki kapott egy ösztöndíjat Mexikóba, ami azzal járt együtt, hogy falujárásra is elvitték. Ott az irodalmi est nem úgy zajlott, hogy valaki mondja az okosságait, mások meg hallgatják leesett állal, hanem miután a költő fél óráig verselt, és hozzáfűzte, amit gondolt, szépen sorban felálltak a falubeliek, és ők is elmondták, hogy az én életem ilyen meg olyan volt, meghalt a férjem, megkapáltam a kukoricát. Egyszóval sztorikat cseréltek.

– A Versgyár költeményeit a kétezres évek első felében írtad, az elkészült 170 műből mi most 68-at tudtunk megjelentetni. Az előszóban is emlegetett „élő-költő” jelenséget miként próbálod azóta is képviselni, milyen módon lehet kiszakadni a „holt költők társaságából”?
– Pont a napokban mondtam ki önkéntelenül valamit, amit Gryllus Dani felkapott, és azt mondta, hogy jé, ez milyen fontos, írjuk ki a kapolcsi Kaláka versudvar fölé, ahol kilenc napig szolgáltam most júliusban megint. Szóval azt találtam mondani, hogy „itt éljük az irodalmat”. Ahogy például a versműhelyen 100–150 emberrel együtt írunk költeményeket. Nyilván én vagyok a rendőr bácsi, hogy egyfelé haladjon a forgalom, és ne gabalyodjon bele egyik sor a másikba. De közben el tudjuk felejteni azt a borzasztóságot, ami az irodalom kapcsán azonnal feltolul bennünk, hogy az év végi jegybe beleszámít-e, amit mondunk, vagy sem.

Helyette egy kicsit tényleg próbálunk más szemmel nézni az irodalomra, mégpedig úgy, hogy ott van a végén a másik ember.

Descartes mondta: a filozófia arról szól, hogy minden idők legokosabb embereivel tudunk társalkodni. No, az irodalomnak is valami ilyesmiről kellene szólnia. Ha nem is feltétlen a legokosabb, de a legérzékenyebb emberekkel folytathatunk párbeszédet. Amitől egy kicsit magunkra ismerünk, amitől egy kicsit meglátjuk, hogy a másik mitől más, és egyszerre csak rájövünk: irodalmi kocsma az egész világ!

A gyümölcs egyes fajtái, mint például a Boldogasszony szilvája, a veres, a máramarosi és a gömöri nyakas, a cukorszilva és a nyári aszalószilva, augusztusban elkezdenek érni, de sok szeptemberben szedhető változata van. Ilyen a tojásdad alakú, zöldessárga, bőlevű, édes, magvaváló gyümölcsű kirke és a magas cukortartalma miatt lekvárfőzéshez ajánlott azseni. Vagy a lédús, ezért pálinkának való fehér besztercei, a muskotályos-bazsalikomos aromájú besztercei muskotályszilva, az aranysárga színű, bőlevű debreceni muskotály és a nem magvaváló, de bő termésű penyigei.

Édes ötletek

A legnépszerűbbel, a gombóccal kezdem. Szakácskönyveink nem kényeztetnek el pontos mértékegységekkel, ami a tésztát illeti, de Németh Zsuzsána 1858-as receptje kárpótol minket egy remek ötlettel: zsemlemorzsa helyett túróba is hempergethetjük a kifőtt gombócokat. Azért, hogy ne legyen túl száraz, forró vajjal locsoljuk meg aztán. Folytassuk az édességek sorát, egy hat évvel később lejegyzett rétesfajtával, annak is a tölteléke érdekes. Ehhez először vékony karikákra kell vágnunk a kimagozott szilvákat. Ezt mandulával, cukorral, zsemlemorzsával kell elkeverni, majd hozzáadhatunk annyi olvasztott vajat, hogy töltelék állagot kapjunk. Fűszerként fahéjat és citromot használjunk hozzá.

Ünnepi fogás szilvával

Persze nemcsak desszert, főétel is készülhet a gyümölcsből. Az előbb említett 1864-es Magyar Gazdasszonyban egy egészen különleges húsételt találunk, amely napjainkban is megállná a helyét egy ünnepi asztalon. Annak ellenére, hogy lassan készül el, nem sok munka van vele. Kiindulásként sertésfelsált és sonkát tűzdeljünk meg szalonnával, majd sózzuk, borsozzuk, szegfűszeggel ízesítsük. Az így előkészített húst vízzel, vörösborral és egy kevés ecettel tegyük fel főni, valamint adjunk hozzá kisebb hagymákat, szeletekre vágott sárga- és fehérrépát, zellert, kakukkfüvet, bazsalikomot, citromhéjat, egész borsot, egy darabka gyömbért és egy marék aszalt szilvát. Lassú tűzön, közel öt óra hosszat kell főzni, míg az ízek eléggé összeérnek és a hús is megpuhul. Tálaláskor a húst különszedjük és az átszűrt lével meglocsoljuk.

Mellékszerepben

A szilvából savanyúságot és salátát is csinálhatunk. Podruzsik Béla 1928-ban megjelent Legújabb szakácskönyvében olvasható az ecetes szilva puritán készítési módja. Forraljunk borecetet cukorral (minden literhez 40 dkg) és fűszerezzük citromhéjjal, fahéjjal, szegfűszeggel. Az így kapott levet forrón öntsük a megmosott szilvákra, majd az üveget dunsztoljuk ki. A saláta még ennél is egyszerűbb. Czifray István 1816-ban kiadott munkájában azt olvassuk, ehhez nem kell mást tennünk, mint a szilvákat borral felfőzni, majd miután leszűrtük róla a levet, cukrozzuk meg és citromhéjjal hintsük meg. Melegen és hidegen is fogyasztható, főételek mellé. Ehhez hasonló egy másik receptje, mely szerint a kimagozott szilvát vajban és borban kell megpárolnunk, fahéjjal fűszereznünk, majd ha megpuhult, pépesítenünk.

Télire

Ha sem nyersen, sem megfőzve nem fogyott el a gyümölcsünk, tartósíthatjuk azt télire. Kapitán Mária 1936-ban megjelent receptjét követve ez gyerekjáték. Öt kiló szilvát mossunk meg és rétegezzük egy jó nagy üvegbe cukorral. (Ekkora mennyiséghez ő másfél kiló kockacukrot írt.) Ha ez megvan, az egészet öntsük le négy deciliter rummal. Aszalhatjuk is a gyümölcsöt. Németh Zsuzsána itt szintén vitt egy kis csavart a receptbe: a kettévágott és kimagozott szilvát ő mandulával, dióval vagy ánizsmaggal töltötte, s csak ezután aszalta meg kemencében – mi tehetjük ezt alacsony hőfokra állított sütőben. Az így készült gyümölcsöt egyébként liszt, bor és cukor keverékébe (palacsintatészta állagú legyen) mártva vajon kisüthetjük. Végezetül Czifray István ötletét idézem. Ő még az előzőeknél is gyorsabb tartósítási módot javasol, bár a kivitelezése korántsem olyan egyszerű: „Jól készült edénybe, melybe a víz be nem mehet, tévén a friss szilvákat, és az edény száját szurokkal bé csepegtetvén s egy kútba kötélen leeresztvén vagy felakasztván sokáig eltarthatod” – írja.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

„Mi lesz a cigányokkal?” 

Kíváncsi voltam, mi inspirál egy szerzetesnővért, aki teológiáról, spiritualitásról, kiégésről írja a könyveit, hogy meseírásba fogjon. „Az Eucharisztikus Kongresszus kapcsán egy rádióbeszélgetésben elmondtam, hogy ez a rendezvény mindenkinek szól, erre megkérdezte tőlem a szerkesztő, hogy és mi az, amit mindenkinek adni tudunk. Dolgozni kezdett bennem ez a kérdés” – kezdi Beáta nővér. „Nem sokkal ezután egy cigánypasztorációs konferencián vettem részt, egymás után következtek a komoly előadók. Amikor jött a szünet, a cigány testvérek felálltak a gitárjaikkal és elkezdtek zenélni. Az jutott eszembe, hogy mi ilyen felszabadult örömmel nem tudunk ünnepelni. Hazafelé felhívtam Székely János atyát, aki a cigánypasztorációs püspök, hogy szeretnék valamit tenni a mélyszegénységben élő cigányokért, de igazából nem tudom mit, mert én csak írni tudok. Azt felelte, »Jó, de ne olyat, amilyet szoktál, valami egyszerűbbet!« Még befejeztem az Élet-forrás könyvet, de újra és újra megtalált a kérdés, hogy mi lesz a cigányokkal? Akkoriban Hoffmanné Toldi Ildikó drámapedagógussal volt egy közös munkánk, és miközben épp arra vártam, hogy kapjak valami világos megerősítést, érkezett tőle egy sms, hogy szívesen dolgozna még velem. Aztán jött a következő kétely, hogy én írni tudok, ők viszont nemigen olvasnak. Ildi azt válaszolta, hogy játszani szeretnek, írd meg, és én eljátszom velük. Tulajdonképpen ő volt a bábaasszony a meseírói születésemnél.” Az új feladat Beáta nővér szerint nemcsak szellemi leegyszerűsödést hozott – hisz úgy kellett írnia, hogy mindenki értse –, hanem szellemi tágasságot is.

Nevetve mondja, hogy míg a doktori dolgozatát elolvasták „mondjuk…hát, hárman biztosan”, az Életforrást többszázan, a képregényt, ami később a Punyából készült, közel 10 ezren.

„Fontos volt, hogy teológiailag rendben legyen. Akár mint egy 21. században megfogalmazott evangélium. Felfedezhetőek legyenek a szentmise bibliai alapjai és dinamikája is. Ugyanakkor valós emberi történeteket szerettem volna ábrázolni marginális élethelyzetben. A legfontosabb célom az volt, hogy hidak épüljenek látszólag távoli világok között, hogy kölcsönösen adjunk egymásnak. Persze, van egy fejlesztő énem, de nyilvánvaló, hogy én is fejlődtem közben.” A szerzetesnővér tudta, hogy képekkel együtt könnyebb a szöveget befogadni azoknak, akiknek nehezen megy az olvasás, ezért elkezdett ismerkedni a cigány festőművészek munkáival. És akkor Gyöngyi festményén meglátta egyik főhősét, Cinkát… 

Kép

Versegi Beáta, kép: Páczai Tamás

Nekem voltak szavaim, neki voltak képei 

Ráczné Kalányos Gyöngyi gyerekkorában a komlói Kossuth-aknai cigánytelepen élt négy testvérével, s mivel ő volt a legidősebb, abba kellett hagynia az iskolát, hogy támogassa a családot, tejüzemben, vágóhídon, bányában dolgozott. Már gyerekként észrevették tehetségét, de csak ötgyerekes anyaként kezdett újra festeni. Amikor elkezdte a középiskolát munka és család mellett, a legnagyobb lánya segített neki a tanulásban, aki akkor két évvel járt fölötte, harmadikos volt. Ezután munka és nagycsalád mellett elvégezte a főiskolát is csecsemő- és kisgyermeknevelő-gondozó szakon.

„Cinka története különösen megfogott. A történet vége felé Jézust és Cinka fiát is keresztre feszítik, az én fiam is meghalt” – mondja a könyv utolsó oldalain (Leitner Veronika interjújában). 

Ekkor már Gyöngyi történetét is vitte tovább a mesekönyv. Beáta nővér úgy fogalmaz, hogy amikor találkozott vele, tudta, hogy együtt fogják csinálni, Gyöngyi a kommunikációs keret, ő tart neki tükröt: 
„Például rájöttem, hogy nem ugrálhatok az idősíkok között, nem írhattam hosszú mondatokat. Nekem voltak szavaim, Gyöngyinek voltak képei, zsigeri megélésekkel. Amikor Cinkát, a cigányasszonyt középre festette, az én ájtatos apácaénem azt mondta, hogy ez lehetetlen, hiszen Jézus van középen. És abban a pillanatban rájöttem, hogy de hiszen értünk jött, csak miattunk. A keresztút képén is kicsit megbotránkoztam, ahol a cigányasszony támogatja Máriát. Hogy szorulhatna ő rá egy gyenge ember támogatására? Gyöngyi pedig olyan természetesen mondta, hogy de hiszen mindketten anyák, akik elveszítették a fiaikat.” 
A könyvből pár hónap múlva képregény is lett, amelyhez digitális fejlesztőjátékok kapcsolódnak, hogy a pedagógusok használni tudják. Ezt Dobovicsné Buzás Andrea játékfejlesztő álmodta meg, a munkába Fekete Zsombor játékfejlesztő is bekapcsolódott (akitől egyébként a különleges mesekönyv utóéletéről először hallottam). Aztán, hogy a pedagógusokat is képezzék, „gyorsan összeraktak” Leitner Veronikával és Hoffmanné Toldi Ildikóval egy módszertani fejlesztést, ma már több mint száz pedagógus vesz részt ebben.

Az olvasókör a mesekönyvet használja, a cigány hitoktatók a képregénnyel dolgoznak, s végül idén márciusban a pandémia miatt elakadó eredeti terv, a drámafeldolgozás is megvalósulhat.

Közben pedig Versegi Beáta tanulmányt ír egy SOTE-konferenciára az organikusan kialakuló interdiszciplináris és összművészeti programról, erről modellprogramot is készítenek. A szerzetesnővér megjegyzi, hogy ez a könyv mindenkit az identitásában erősített meg, a pedagógusokat a sajátjukban, a cigányokat a sajátjukban, majd hozzáteszi: „Én ebben a történetben egyre kisebbedek, és ez így van rendjén.” 

„Néma csend volt és hullottak a könnyek” 

A Punya történetei a kadarkúti és csökölyi Mesélő anyukák csoportban igazi kis csodákat indítottak el. Kiss Barbara gyógypedagógus és magyartanár, aki a pécsi JPTE oktatója és a Máltai Szeretetszolgálat koragyermekkori szakértője, mélyszegénységben élő anyáknak tart beszélgetős olvasókört. A program eredeti célja az volt, hogy a kisgyermekek nyelvi fejlődését támogassák, azt remélték, ha a mese hazaér a gyerekekhez is, szókincset, figyelmet, érzelmi intelligenciát fejleszt. Kiderült, hogy az anyukák is nagyon igénylik a közösségélményt, a beszélgetést. 

Kép

Mesélő anyukák csoportfoglalkozás, Kadarkút, kép: Reisz Dániel

„Ahogy ők egyre differenciáltabban tudják megfogalmazni az érzéseiket, a gyerekeiket is egyre árnyaltabban látják, és jobban tudják őket segíteni” – magyarázza Barbara. „A foglalkozások része egy mese felolvasása, mindig azt keressük, hogy a szöveg és az életük között milyen hasonlóságok vannak. A könyv elején Cinka a Jézust megszülő Máriát támogatja, és az anyák elmondták, hogy ők teljesen egyedül maradnak hasonló helyzetekben, sem a családjuktól, sem egy barátnőtől, sem egy szomszédtól nem kaptak egy tál meleg levest. Aztán egyikük épp a múlt héten mesélte, hogy kisbaba született a családjukban, és ő jár főzni meg takarítani hozzájuk. Az összefogás lassan kialakult köztük. Egyikük, akinek a férje külföldön dolgozott, elmesélte, hogy éjszaka zaklatja valaki, tehetetlen, kialvatlan és rémült volt. És az anyák összefogtak és lefülelték a tettest.

A legmegrázóbb Lola prostituálódásának története volt. Ahogy olvastuk, néma csönd volt, és hullottak a könnyek. Ismerős volt számukra a történet, minden családban volt valaki, aki érintett.

Ugyanakkor ez tabusított téma, családon belül sem beszélnek róla. Az egyik édesanya, aki többször behozta a közösségbe, hogy ő agresszív és elutasító a lányaival, ki tudta mondani, hogy azért, mert félti őket, hogy erre a sorsra jutnak. Azt is látta Lola történetéből, hogy mennyire fontos, hogy a lányok minél tovább maradjanak a családban, és hogy beszélgetni kell velük toleránsan, elfogadóan. Egy másik asszony húga Ausztriában lett prostituált, azóta sem volt otthon, a családja elutasította. Az asszony csak haragot érzett a testvére iránt, és Lola történetéből értette meg, hogy a nővére is áldozat, és a főhőssel együtt őt is megsiratta. Azért szép ez a Punya történet, mert oda ér, ahova kell” – fejezi be az igaz meséket Kiss Barbara. 

„Állítólag az Egyház szívében vagyunk, de ezt a bőrömön még nem éreztem” 

„Megkérdeztem a gyerekektől, el tudják-e képzelni, hogy ott, a karavánban akár az ő rokonuk, ősük is utazhatott? Többen azt mondták: Á, dehogy! Adtam nekik egy napot a gondolkozásra, kértem, hogy kérdezzék meg a szüleiket is erről. Másnap kivetítettük a születés történetét. Sok ragyogó és csodálkozó szempárt láttam. Aztán el is játszották ők maguk a jeleneteket, belehelyezkedtek a történet szereplőinek helyébe, ez volt a legnagyobb ajándék számukra. Ez a történet új teret teremtett nekik és közelebb vittük az identitásukon keresztül is őket a kis Jézus születésének történetéhez” – ezt már Bálint Csabáné Erzsó, a Vonyarci Ceferino Ház cigány származású vezetője meséli, aki részt vett a Punya online pedagógus-továbbképzésén.

Azt a kérdést is feltette a gyerekeknek, vajon Jézus lehetett-e cigány? Erre egyértelműen mondták, hogy cigány biztos nem volt.

Erzsó elmagyarázta nekik, hogy zsidó volt, a zsidók pedig hasonlóan sokat szenvedtek, mint a cigányok. „Amikor a történetet olvastam, úgy éreztem, ezzel megérkeztünk az egyház szívéhez, mert ebben a történetben Jézus közelében mi nem mellékszereplők vagyunk” – mondja Erzsó. „A cigányság történetében fellelhető szenvedés, megvetettség, kitaszítottság tapasztalata a Punya története által közelebb vihető az evangéliumhoz, és könnyebben beemelhető a jézusi szenvedés kontextusába. Amikor kivetítettük a Jézus születése képet, és elhelyezhették magukat rajta, volt, aki azt mondta, hogy a karavánnal utazik, mert még keresi Jézust, volt, aki már lesátorozott.” 

Kép

A Punya próbája a Keret Alkotó Csoport szervezésében, Pécsett, kép: Ruprecht Judit

„Olyan volt, mint egy szövetségkötés” 

„Pécsett vagyunk, Baranyában, ahol nagyon magas a romák aránya. Illúziónak tartottam, hogy otthon valaki felolvassa a meséket, a család meg körbeüli, de egy falusi rendezvényen a színpadon nagyon is elképzelhető, hogy a különböző generációk ugyanarra figyelnek” – kezdi Hoffmanné Toldi Ildikó drámapedagógus. A próbák márciusban végre elkezdődhettek. A Keret Alkotó Csoport Színházi nevelési társulat meghirdette, hogy cigány szereplőket keres a Punyához. „Sokan jelentkeztek minden korosztályból. A közösségi színháznak valójában két fontos célja van: hogy egymást segítő közösséggé váljunk, és közben létrehozzunk egy produkciót. Színházi eszközökkel olyan biztonságos közeget teremtettünk, amelyben nagyon gyorsan feloldódtak a határok a cigányok és nem cigányok között. Utóbbiak többségükben hittudományi főiskolások, van köztük, aki például társasjátékot szeretne fejleszteni a Punyából, és személyesen akarta megélni, hogyan hatnak a történetek. A kiválasztott szereplők között különböző életszakaszban lévő cigány emberek vannak: érettségizők, építési vállalkozó, szociális munkás, takarítónőként dolgozó asszony, aki rengeteg áldozatot hoz azért, hogy részt vegyen a próbákon. A Pécsi Egyházmegye támogatásával megkaptuk a Dóm Kőtárát, ahol kétezer éves kövekkel a lábunk alatt készülünk egy Jézus-történetre, miközben a saját élettörténetünkből dolgozunk. Amikor például Cinka megy Keresztelő János elé, mi is megkerestük a magunk életében azokat a pontokat, amikor bántottak és bántottunk. Ez meg is jelenik majd a darabban, de a szereplőkben is dolgozik tovább. A próbák alatt fontos dolgok történnek.

Egy egyetemista a második alkalommal megkérdezte, mi az a punya, és a 18 éves cigány lány behozott a következő próbára egy meleg punyát, amit a társulatnak sütött. Hálát adtunk, és megtörtük… olyan volt, mint egy szövetségkötés.

A darabot május 16-án Nepomuki Szent János napján szeretnénk bemutatni, aki a hidak védőszentje, mert ez a színház arról szól, hogy hidak épüljenek köztünk.” 
„Van-e helye a Szentföld kétezer évvel ezelőtti nemzetiségi statisztikáiban egy cigánykaravánnak? Az okosak könnyen azt felelhetik erre: nincs, az elképzelhetetlen. De van-e helye ennek a karavánnak az Isten szívében?” – folytatja a könyv előszavában a teológus. 
Van-e, lesz-e helye a miénkben? 
Az utolsó mondat után rákattintottam az online játékra. Most úgy érzem, újrakezdhetném írni az egészet. De valami maradjon a kedves Olvasóra is. 

www.punya.hu

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. áprilisi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

1. Freud: vágy és irigység

Freud pszichoszexuális fejlődést leíró elmélete szerint a nőkben az anyává válás késztetése a fallikus szakaszban (3–5 éves kor) jelenik meg, amikor a kislányok észreveszik, hogy nincs péniszük. Az emiatt érzett irigység végigkíséri az életüket, ez indítja őket arra, hogy az anyjuk iránt érzett szeretetüket az apjuk felé irányuló „szerelemmé” transzformálják, majd a fiúgyermek iránti vágyban manifesztálódik. Freud tehát a „péniszirigységgel” magyarázza a gyermek utáni vágyat. Elméletének egyik legélesebb bírálója, Karen Horney szerint viszont éppen a férfiak irigylik a nőket a gyermekszülés képességéért.

2. Daniel N. Stern: a gyermeki önkép

Daniel N. Stern elismert amerikai pszichiáter arra hívta fel a figyelmet, hogy a kislányok képzeleti képek és fantáziatöredékek formájában már nemi identitásuk kialakulásának kezdetétől elképzelik önmagukat mint jövőbeli anyákat.

Később, a szerelem érzésének átélése és a párválasztás idején ezek a fantáziák új jelentést nyernek.

3. Örökíteni mindenáron

Az evolúciós pszichológia a gyermek iránti vágyat azzal az alaptétellel indokolja, amely szerint minden élőlény arra törekszik, hogy a saját genetikai állománya képviseletét biztosítsa a következő nemzedékben.

4. A romantika is teret kap

„A gyermek utáni vágy elsősorban a férfi és a nő közötti szerelem kifejeződése, amely aztán fizikai, érzelmi és képzeleti síkon többé-kevésbé tudatosan kibontakozik akörül a központi gondolat körül, hogy életet adnak egy harmadik személynek” – írja Corinne Antoine „A terhesség és az anyaság pszichológiája” című művében. Antoine gondolatai kapcsán fontos megjegyezni, hogy bár a gyermek utáni vágy már egyedülálló státuszban is jelen lehet a nő lelkében, ezt felerősítheti a megfelelőnek ítélt „apajelölt” megtalálása és a kapcsolat stabilizálása.

5. Elvárások és rejtett motivációk

Előfordulhat, hogy a családi, társadalmi vagy egyéb elvárásoknak megfelelés szándéka bújik meg a gyermek utáni vágy mögött. Vannak, akik felnőttségi, „érettségi” vizsgaként tekintenek az anyaságra, mások a párkapcsolat stabilizálásnak eszközeként próbálják felhasználni. Nem ritka, hogy a születendő gyermekre sokkal inkább leendő nagyszülők, vagy a testvért igénylő elsőszülött vágyik. Szintén egy rejtett vagy kevésbé rejtett motiváció lehet, amikor a nők a munkahelyi feszültségek elől igyekeznek kitérni a gyermekvállalás, az otthon maradás lehetősége által. Ismert jelenség a babyboom a baráti körben, amikor az egymás számára referencia személyként szereplő kortársak az első pocak megjelenését látva kedvet kapnak a gyermekvállaláshoz.

Vitathatatlan, hogy a nők számára az anyává válás az egyik legmeghatározóbb és legfelkavaróbb élettapasztalat.

Lélektani értelemben a gyermekvállalás – a várandósság, a szülés és a gyermekágyi időszak – olyan krízisszituációnak minősül, ami a nagymértékű személyiségfejlődés lehetőségét éppúgy magában hordozza, mint a szorongások megjelenésének veszélyét. A serdülőkorhoz hasonlóan, a nők a várandósság során is jelentős testi és lelki átalakuláson mennek keresztül. A gyermekvállalás lehetőséget nyit számukra, hogy az anyai öntudat felépítése mellett teljesen újragondolják és újraszervezzék önmagukat mint személyiséget. A várandósság új dimenziót ad a női lét megélésének, és az anyaság olvasztótégelyében a régi identitásokból újak kovácsolódnak.

Irodalom:
Antoine, C. (2010) A terhesség és az anyaság pszichológiája
C. Molnár, E. (2007) Az anyaság pszichológiája
Carver C. S.,Scheier M. F. (2006): Személyiségpszichológia
Stern, D. N. (2006): Anya születik

– Honnan indult az életetek? 
Erzsi: Egyszerű szüleim voltak, akik fontosnak tartották, hogy tanuljak és vegyem komolyan a zenét, a sportot, a nyelveket. A Trefort Gimnáziumban érettségiztem, majd külkereskedelmi diplomát szereztem német-francia szakon. De éreztem, hogy nem a külkereskedelem lesz a hivatásom. Később már a család mellett végeztem el a francia nyelvtanári szakot. Úgy érzem, hű tudtam maradni a szüleimhez, sikerült az elvárásukat teljesítenem. Hálás vagyok nekik, hogy terelgettek. Egy fájdalmam volt csak, hogy egykeként nőttem fel. Mindig vágyakoztam testvérek után. Szép példa volt előttem az apai nagyanyám, aki tíz gyermeket nevelt fel. Az iskolában két barátnőmnek is (egyikük később a sógornőm lett) több testvére volt. Ez nagyon tetszett. 
Józsi: Az apám alföldi parasztcsaládba született. Saját akaratából, a plébános segítségével lett mérnök. Édesanyám budai polgárcsalád leánya volt, de korán árvaságra jutott, állami gondozásban nőtt fel.

A szüleim nehezen találták a helyüket a társadalomban, hiszen mindketten kiszakadtak onnan, ahová a születésük szerint tartoztak.

Apám negyvenéves elmúlt már, anyám negyven körül járt, amikor egymásba szerettek. Így születtem meg én és az öcsém. Főképpen édesanyám szorgalmazta a vallásgyakorlást, a zenét, a templomi énekkart, a hittanórákat. A Csaba Utcai Általános Iskolában, ahová jártam, négy-öt hittanos volt csak, az egyikük én voltam. Pannonhalmán érettségiztem. Húsz évig mérnökként dolgoztam, majd a kilencvenes években váltottam, és lettem újságíró a katolikus sajtóban. 

– Hol és hogyan ért össze ez a két szál? 
Józsi: Érettségi után bekerültem a felső-krisztinavárosi templom énekkarába, gitároztam is. Amikor az öcsém is végzett Pannonhalmán, hívtam ide. Ő jött, és hozta a menyasszonyát, a menyasszony pedig a barátnőjét, Erzsit. A történethez hozzátartozik, hogy amikor Erzsi először közénk jött, akkor rögtön kiszúrt ott valakit. De az nem én voltam. (Nevet.) 
Erzsi: Ma már áldom az eszemet, hogy másképp alakult. (Nevet.) Egyébként érdekes, hogy min múlik, kin akad meg a szemünk. Amikor Józsit először észrevettem, a nagyon szép, ma úgy mondanánk, menő kardigánja tetszett meg, ami persze jól is állt rajta. (Nevet.) 
Józsi: Nagyon félszeg voltam. Édesanyám óvott és féltett bennünket. A lányokra alig mertem ránézni. Miközben rettenetesen szerelmes voltam magába a szerelembe. Ma már tudom, ebbe a vágyakozásba küldi az Isten az ajándékát, a valóságos személyt. És amikor ez megtörténik, akkor válik a szerelem szentséggé. 

– Gyorsan össze is házasodtatok? 
Józsi: Erzsi néha ma is a szememre veti, hogy hét évig jártunk együtt. Ennyi időn át húztam a döntést – de tudom, miért vacakoltam ilyen sokáig: tisztában voltam azzal, hogy ha kimondom az igent, akkor az tényleg egy életre szól. Éreztem a felelősség súlyát. 
Erzsi: Ez nekem nehéz volt. Én már gyerekeket akartam, családot. Viszont e hét év alatt össze is csiszolódtunk. 

– Mindig nagyon erős keresztény közösség vett körül benneteket. Mit jelentett ez nektek azon túl, hogy a hiteteket megélhettétek benne? 
Erzsi: Segítséget, erőt, kontrollt, jó példát, ajándékot. De volt idő, amikor áldozatot is kívánt. Amikor picik voltak a gyerekek, nem tudtam tevékenyen részt venni benne, Józsi viszont továbbra is lelkes tag maradt. Ez okozott némi feszültséget, néha szóvá is tettem. Ugyanakkor mindig el tudtuk rendezni a nézeteltéréseket, sohasem maradt bennem tüske. A közösség pedig valóban sokat adott nekünk. 
Józsi: A sok külső elfoglaltság nem azt jelentette, hogy ne lettem volna teljes lényemmel benne a családomban. Nekem nem kellett ilyen értelemben szabadság. Nem menekültem otthonról. Ha össze is zördültünk, akkor is mindig éreztem, hogy jogos Erzsi szemrehányása. Viszont a legtöbb barátunk a mai napig ebből a társaságból való. Kölcsönösen segítettük egymást. Tetőtéri lakásunkat is az ő komoly segítségükkel építettük. Pénzünk sem lett volna rá másképp. 

Kép

Kép: Páczai Tamás

– A pénzhiány gyakran megkeseríti a családok életét. Ti hogyan éltétek ezt meg? 

Erzsi: Úgy érzem, könnyebb szegényebb körülmények között gyereket nevelni. Nem jó, ha egy gyereknek mindig minden kívánsága teljesül, és soha nem tanulja meg azt a szót, hogy nem, vagy azt, hogy elég.

Józsi: A barátaink gyerekei síelni jártak. Mi ezt nem engedhettük meg magunknak. Akkoriban Erzsi édesanyja már gondoskodásra szorult, őt sem hagyhattuk magára. A gyerekeink sokat segítettek a nagymamának. Később pedig a síelés sem maradt ki az életünkből. Ugyanakkor az, hogy a gyerekek megtapasztalták, milyen szeretetben gondoskodni egy idős emberről, többet ér minden sítudománynál. 

– A hivatásaitok nem rokonszakmák. Tudtátok egymást ösztönözni, támogatni? Kellett egyáltalán? 
Józsi: Én a mérnöki pályát hagytam hátra a kilencvenes években azért, hogy újságíró lehessek. Negyvenöt évesen lettem pályakezdő az Új Embernél. Közben játszottam egy amatőr rockzenekarban. Korábban pénzügyi menedzserkurzusokra is jártam. Ehhez bizony kellett a hátország, amit Erzsi biztosított. 

Erzsi: Én pedig Józsi támogatása nélkül valószínűleg nem végzem el a francia nyelvtanári szakot. Az első vizsgaidőszak idején ki is jelentettem, hogy én ezt nem csinálom.

Ő biztatott, tartotta bennem a lelket. És ugyanúgy meglettek a karácsonyok, a húsvétok, viszonylagos rend is volt. Pedig szűkösen éltünk. Minden gyerek zenét tanult. Az egyik a szobában gyakorolt, a másik a fürdőszobában. Csoda, hogy nem mentünk egymás agyára. (Nevet.) 

– Te feleségként kiléptél olykor a családi hétköznapokból? 
Erzsi: Igen, de ezek a kilépések ma már a családi legendárium részét képezik. Egyszer csak Józsival nyaraltak a gyerekek, mert én maradtam itthon a mesteremberekkel, amikor zajlott a tetőtér bővítése. Akkor ment bele az egyik gyerek lábába a fenekező horog a Balatonban, a másik meg elsodródott a szörffel. 
Józsi: Amikor a negyedik kistestvérrel vártuk haza Erzsit a kórházból, én voltam otthon a gyerekekkel. Ma is „rémtörténeteket” mesélnek arról, hogy mikkel akartam megetetni őket. Találtam kelt tésztát a hűtőben, és juhtúróként tálaltam. Ők meg mondogatták, hogy de papa, ez nem az. Egy ilyen időszakban mostam össze a nagylányunk lambadaszoknyáját is valami mással. Azt mondták a gyerekek, még teát főzni sem tudok. (Nevet.) 
Erzsi: Ezeken ma már jókat derülünk. Ugyanakkor az a biztonság, amit a férjem negyvenkét éven át nyújtott és nyújt ma is, az túl van mindezen. Soha egy pillanatra nem kellett elbizonytalanodnom semmiben, még akkor sem, ha volt nehézség a családban. 

– Ezeken hogyan jutottatok át? 

Erzsi: Nagyon sokat imádkoztam. Sokáig csak a csöndet éreztem, semmi választ. Aztán megérkezett az imáimra a felelet, és elsimult a családi gond. Valódi csodákként éltem meg ezeket. 

Józsi: Megesett, hogy haragudtam a fiatal felnőtt gyerekemre. Miközben azt is tudtam, segítenem és szeretnem kell őt. Tudatosítani benne, hogy bármi is történt, számíthat rám. Az is fontos, hogy az ember ne felejtse el, hogy ő maga is volt lázadó fiatal. Én is vitáztam az anyámmal. De a szüleim életideáljait mégis vittem tovább. Most pedig ugyanezt látom a gyerekeinken. 
Erzsi: Boldogság látni a helytállásukat, és azt, hogy olyan értékrendhez igazodnak, amely az előző nemzedékek számára is az értelmes és jóra törekvő élet záloga volt. 

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Vajon mitől mennek ma olyan hamar tönkre a házasságok? Mit javasoltok a fiataloknak? 
Erzsi: Egyfelől a házaspárok túl gyorsan eldöntik, hogy nem megy tovább. Másfelől a családok ma nagyon egyedül vannak, szinte szigetként élnek. Az a keresztény közösség, ami bennünket körülvett, nagy segítség volt. A barátaink tanácsot adtak, és a kritikát sem hallgatták el.
Józsi: Sőt, megesett, hogy jól le is szidtak, ha hülyeséget csináltam. Akkor nem esett jól, de ma már hálás vagyok érte. Emellett fontos tudatosítani azt, hogy a házasság szentség, amelyben mindenekelőtt magához a hűséghez kell hűnek lennünk. A házasság be van kapcsolva a Szentháromságba, bár a Jóisten nem láncol minket magához. Rajtunk múlik, hogy bele tudunk-e kapaszkodni ebbe a szentségi erőtérbe. Sokszor mondják, hogy a szerelem szeretetté alakul. Én ezt nem javaslom senkinek. Nyilván nem egyformák a napok, mi sem vagyunk mindig ugyanolyanok. Mégis azt mondom: Tessenek szerelmesnek lenni a házastársukba, amíg csak élnek! Lehetséges. 
Erzsi: Gyökössy Bandi bácsi mondta egyszer, hogy annyi év után is, ha meghallja a felesége lépteit, még mindig megdobban a szíve. 
Józsi: A másik csalóka mondat ez: „Hűséget fogadtam, nem vakságot.” Egyszer egy ifjú, frissen nősült ismerősöm nagyon nézegette mellettem a csinos lányokat. Szóvá is tettem neki. Ő is a fenti mondattal válaszolt. Szeretjük a humort, én mégis azt vallom, és értsük ezt most jól, az oltárnál vakságot is fogadunk. Miközben a nő nyilván nő, a férfi pedig férfi marad a házasságban is.

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. áprilisi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

A cikk támogatója a Média a Családért Alapítvány.

Süniszerelem

A Mezőkeresztesen élő Hegedüs Zsófi gimnazista korában a törpesünökben lelt igazi társra. Megvette első kis barátját, aki azóta is A Süniként él emlékezetében, és 2018-ban csatlakozott a Süntenyésztők és Sünbarátok Egyesületéhez. Azóta kisállat-tenyésztő a szabadidejében, amikor épp nem tanul.

„Az egyesülettől kapok származási lapot a sünikről. Négy generációt kell figyelnünk, ami nem egyezhet, tehát nem kereszteződhetnek közeli rokonok. Az első sünim után Csehországból hoztam a fiúsünimet, akit nem néztem meg jól. Kiderült, hogy rokona a kislánynak. Utána vennem kellett még egy lányt és egy másik fiút is. Korábban egy-két almot tudtam lehozni évente, ami négy-hat kis sünit jelentett, most már kb. négy alom születik egy év alatt.”

Zsófi a vállalkozását saját magának köszönheti. Szülei besegítenek az orvosi költségekbe, de az újabb süniket saját pénzéből veszi, egyedül gondozza és értékesíti.

„Ez egy drága hobbi. Pluszösszeg nem nagyon jön be, de nekem az számít, hogy a gazdik boldogok legyenek. Mindig is az állatok voltak az igazi barátaim. Régen kutyákat akartam tenyészteni, de aztán jött a süniötlet, és nem tudom abbahagyni. A kis törpicurok rengeteg szeretetet tudnak adni.”

Zsófi bármit szívesen kipróbál, amit izgalmasnak talál, de közben tudatosan építi a jövőjét: szeptemberben kezdi az egyetemet Egerben gyógypedagógia alapszakon, hogy valamikor lovasterapeuta lehessen. Ez az ötlet sem véletlen, hiszen a faluban élő nagyszülei lovakat tartanak, és már most lovagoltat kisgyermekeket. „Gondolkodtam az állattenyésztésen is, de nem biztos, hogy bírnám. Amikor elpusztul egy-egy kis állat, még mindig nagyon meghat, és nehéz feldolgoznom. Jelenleg három kis lovasom van, mindegyik nagycsoportos ovis. Az egyik kislány azért jár, hogy több önbizalma legyen. A ló irányítása és az egymásra hangoltság erősíti ezt az érzést. Az anyuka visszajelezte, hogy a kislány kezd kibontakozni, és jobban mer beszélgetni. Néha érzem, hogy túl sok mindent csinálok, és akkor megállok egy kicsit, mert szükségem van énidőre is” – vallja a süntenyésztő Zsófi.  

Fonalcsodák alkotója

A tizennégy éves Smohay Erzsébet, azaz Mici egy budapesti hatosztályos gimnázium diákja. Nagypapája grafikusművész, anyukája festőművész – csoda, ha ezek után kifogástalan horgolt állatokat, vagyis amigurumikat készít?  

Kép

Smohay Erzsébet - Kép: Kőhidai Szabolcs

„Mindig is alkottam. Már ötévesen egy körmöcske nevű játékkal készítettem sálakat. Lassan öt éve, egy adventi vásáron tetszett meg a horgolás, látva egy csodaszép amigurumi-standot. Azonnal tudtam, hogy én is szeretnék horgolt állatokat készíteni. Karácsonyra kaptam is fonalakat, eszközöket és egy könyvet, amelynek segítségével elsajátítottam a technikát. Több évig tartott, mire tökéletesen megtanultam külső segítség nélkül. 

A barátnőim számára is horgolok különböző dolgokat ajándékba. Az utóbbi fél évben pedig már megrendelésekre is készítettem figurákat, elsősorban kisgyerekes családok számára, azonban a következő időszakban erre kevesebb időm lesz a tanulás miatt.”  

Mici végtelen türelemmel, iskolaidőben egy hétig készít egy horgolt játékot. Az online oktatás is előnyére vált, hiszen több ideje maradt az alkotásra. 

„A horgolást hobbinak szeretném megtartani. A pályaválasztásomat illetően sok tervem van, rengeteg minden érdekel. Az alkotás állandó tevékenység az életemben, ez iránt a szeretetemet mindig meg fogom őrizni.” 

A sakkfigurák bábművésze

Harkai Emma 13 éves, a budapesti Homoktövis Általános Iskolába jár. Szeret olvasni, de még inkább sakkozni. Ezt a szellemi sportot óvodáskora óta űzi.

„Hetente egyszer jártam szakkörre az óvodában. Amióta iskolás lettem, egy egyesületben (UKSE) sakkozom. Jelenleg hetente öt órát edzem, de otthon is szoktam játszani.”

Kép

Harkai Emma

Emma szereti a megmérettetéseket. Rendszeresen versenyez, a pontszámai alapján a lányok között U14-ben a világon a TOP 100-ban van. Országos diákolimpián egyénileg és csapatban is ért el első helyezést, a korosztályos bajnokságon, tavaly ősszel pedig ötödik lett.

„A tavaly őszi országos verseny volt számomra a legnagyobb kihívás. A korosztályomból a legjobbakkal versenyeztem, a rangsorolás alapján utolsó voltam, mégis sikerült az élmezőnyben végeznem. Ennek az országos versenynek a folytatására készülök most, ami augusztusban lesz, Egerben. A játékidő alapján három kategóriát különböztetünk meg. Ezek közül a klasszikusban játszom, vagyis hosszúpartis vagyok.”

Emmát a sakk arra is megtanította, hogy tudjon veszíteni.

„Először nehéz volt, de egyre könnyebb elfogadnom, hogy nem nyerhetek mindig. A versenyek előtt izgulni szoktam, de az első forduló után már nyugodtabb vagyok. Általában egy verseny hét-kilenc fordulóból áll, ami elég fárasztó. Ha túl vagyok az egyiken, a másikra kell összpontosítani, de sikerül végig koncentrálnom. Sokszor ezek több napos versenyek, utazással is járnak. A sakk fejleszti a memóriát, a koncentrációt, a logikai készséget, aminek a tanulásban is hasznát veszem. A tantárgyak közül egyelőre a matematika a kedvencem.”

Családi robotika

Végy egy szoftverfejlesztő apukát, aki a kulcsember, legalábbis „kulcsként” segít a versenyeken. Adj hozzá három elszánt, kreatív, motivált testvért: a 16 éves Faragó Tomit, a 13 éves Lucát és a majdnem 9 éves Kamillát. Hívhatsz hozzájuk barátokat, akikkel együtt akár világversenyeket is nyerhetnek.

Tominak és Lucának meg kellett várniuk, hogy betöltsék a kilencedik évüket, a versenyek alsó korhatárát. Kamilla más kategóriákban indult, hogy óvodásként belevághasson. Egyikük sem járt szakkörre, hanem apukájuk lett a mentoruk.

Kép

A Faragó-testvérek: Tomi, Luca és Kamilla

„Minden év augusztusában kapjuk meg az új témát a pályával együtt, és az első verseny november-január környékén szokott lenni. Ha továbbjutunk, a következő fordulók általában kéthavonta következnek” – meséli Tomi. „A versenyre készülés többnyire a mi házunkban zajlik, péntekenként fél öttől hétig, de van olyan alkalom, amikor a téma szakértőjével beszélgetünk. Van, aki az innovációs projekttel dolgozik, ezzel egyidőben más a robotfutást fejlesztgeti. Közben cserélünk is, és minden második hétvégén egy egész szombaton vagy vasárnap nálunk dolgozunk” – számol be felkészülésükről Luca. „Ez egy tudatosan megtervezett munka – teszi hozzá Tomi. – Amit hétközben egyedül csinálunk, azt is megbeszéljük a közös alkalmakon.” Kamilla elmondja, hogy minden évben más a téma. Eddig szerepelt a tűz, a víz, az űrutazás és az energia.

Lucát leginkább a programozás érdekli, de üzleti témakörökben is gondolkodik. Tomi úgy tekint a robotikára, mint egy ugrólépcsőre a későbbi műszaki tanulmányaihoz: „Több irányba is szívesen elmennék, de legjobban a játékfejlesztés és az etikus hackelés érdekel”. A robotika számos képességet fejleszt, aminek a jótékony hatását már most érzik a Faragó testvérek. „Sokat változtam abban, hogy jól tudok együttműködni a többiekkel” – mondja Kamilla. Lucának rengeteg tapasztalatot adott a programozás és a csapatban dolgozás. „Megtanultam a hatékony munkát: valaminek nekiülök, és sokkal rövidebb idő alatt tudok vele végezni, mint a versenyzés előtt. Kiemelném még a feladatra koncentrálást és stresszhelyzetben a hidegvérünk megőrzését.” Tomi számára a mérnöki gondolkodás és tervezés a legizgalmasabb: teljesíthető lépésekkel le tud bontani egy munkát, ütemtervbe betenni és végrehajtani. „2014 óta 21 versenyen vettünk részt. A legjobb része az, hogy sok embert meg lehet ismerni és eszmét cserélni velük. Összesen 18 dobogós helyünk lett, és kétszer voltunk világversenyen. A legemlékezetesebb a detroiti versenyünk, amikor a 3×3×3 méteres blokkunk előtt szinte sorban álltak a bírók, ami azt jelentette, hogy esélyesnek találnak a dobogóra. Itt először egy kategória-bronzot kaptunk, utána megnyertük a világbajnoki ezüstöt.”

A motorzajra vékony, magas férfi bukkant elő.

– Jó napot!

Nem jött közelebb, megállt a tó és az alacsony gát között, ami a parkolót a víztől elválasztotta. Várt. Nem sürgetően, nem kíváncsian, de nem mozdult. Magas ember volt, negyven körüli, hosszú nyakán szabályos kerek fej ült, a fején viharvert szalmakalap, jobb arcán messziről is látható mély forradások. Zsebre dugott kézzel figyelte, mi történik. Nem volt az a mutatós férfi, zárkózottnak tűnt, s a zárkózott ember nem kelt bizalmat. A szalmakalapos körül mégis, valami megnyugtató, csöndes biztonság ült. Ő lehetett itt a gazda.

Az asszony a kocsi ajtajának támaszkodva figyelte. Aztán körbenézett, hova hozta a véletlen. Emitt egy nádasról nyílt bejárat egy kisebb tóra, ladik ringott a vízen, láncát a nádra tekerték. A gát mögött csillogott a nagyobb víz, a horgásztó. Botjukat őrizve, itt is, ott is pecások ültek a partján. Megállapította magában, pihenésre jobb helyet nem is találhatott volna. A szalmakalapos felé fordult.

– Jó napot. Pihenhetek itt egy kicsit?

– Nyugodtan.

– Bárhol?

– Bárhol.

Ahogy látta, hogy a férfi nem mozdul, még hozzátette:

– Elfáradtam, hajnal óta tekerek.

A férfi megvakarta a fejét, bólintott.

– Ismerem. Kamionoztam. Húsz évig. Azt hittem, horgászni jött. De a nők egyedül ritkán horgásznak. Hacsak nem férfiakat…

Elnevette magát. Aztán intett.

– Hát csak pihenjen.

Komótosan megfordult, elment a tó felé.

Ő lehet a halőr, nézett utána az asszony. De halőrnek valahogy fiatal. Nem tudta miért, de azt gondolta, a halőrök öreg emberek.

Volt egy pokróc a kocsiban, leteríti, gondolta, de aztán csak kiszedte az apró, szétnyitható széket. Egy ideje, ha hosszabb útra indul, magával viszi. Kényelmesebb. A nap már erősen sütött. Gondolt egyet, a blúza alatt átvette a fürdőruha felsőt, vizet vett magához, bezárta a kocsit. A nádashoz közel, a gát tövébe telepedett le.

Béke volt körülötte és nyugalom, erre vágyott. Mielőtt még hátradőlt és becsukta a szemét a szalmakalapos halőrre gondolt és arra, milyen jó, hogy a horgászok csöndes emberek. Aztán megszűnt a külvilág. Nem csak a bőre, a tudata is kéjes örömmel fogadta a nap tűző sugarait, odaadta magát a meleg fénynek, a ladik loccsanását még hallotta, aztán elaludt.

Fojtott férfihangokra ébredt. Két ember beszélgetett a nádban. Az egyik vastag, a másik vékonyabb hangon. A ladik nem volt a helyén, azzal mehettek a vízre.

– Rendes ember, de itt a faluban senki nem ismeri. Nem idevalósi. Amióta ő van itt, több lett a horgász. Ügyes ember. Padokat rakott, megcsinálta azt a féltetőt. A vécé is tiszta…

– Övé a horgásztó?

– A fenét. Valami nagymenőé. Azt mondják, nógrádi ember. Ő hozta a halőrt.

– Jól járt vele.

A kerekfejűről beszélnek, gondolta az asszony lustán. Elfordult, hogy az oldalát is érje a nap és fülelt, mit tud még meg róla. De a két horgász most feszült, várakozó csöndben volt. Aztán hirtelen…

– Rántsd föl! Rántsd már föl…!

– Fölborul a ladik…!

– Borul a szart, térdig se ér a víz! Na, megvan, látod, megvan… Törpeharcsa ez is, szép példány. Várj, alátartok. Emeld be, emeld csak… Jól van, ez már a miénk… A halőr biztat, csak fogjuk ki őket, elszaporodtak, pusztítják a többit. Gyere, te rabló…

A nádban lassan elül az izgalom. Bedobták megint, gondolja kint az asszony és maga sem tudja miért várja, hogy a férfihangok megszólaljanak. Nem kell soká várakoznia… A vastagabb hangút hallja először.

– Láttad a kezét?

– Nem figyeltem.

– Mindig zsebre dugja. Csak a bal keze ép. A jobb, csuklóból hiányzik.

– Baleset?

– Nem tudni. Mondom, semmit sem tudni róla.

Az asszony kint a parton arra gondol, lám, van a szalmakalaposban valami titokzatos. Érezte azonnal… Meg arra, hogy tessék, a férfiak is pletykálnak. De legalábbis ugyanúgy megtárgyalnak mindent és mindenkit, mint a nők. A nádban nem volt kapás, a két horgász tovább beszélt. A vékony hangú kérdezte:

– Van valakije?

– Egyedül lakik a faházban. De könnyen lehet, hogy nem sokáig. A locsolóbálba, még húsvétkor valaki meghívta a halőrt. Ott láttam, beszélgetett a kis tanárnővel. Csak vele. Az is nemrég került a faluba. Egész helyes kis nő, angolt is tanít. A bál óta többször is láttam itt kint a tónál.

– Rendes nő?

– Vörös haja van, amúgy rendes. Tornáztatja az asszonyokat. Az enyém is jár.

– Úgy látszik, nem fárad el melletted… 

– Nem egy elfáradós…

Nevetnek.

Egy ideig csönd van a nádban. Aztán megint megszólal, megint a vékonyabb hang. Mintha folytatna egy elakadt gondolatot.

– Az a kis tanárnő kétlem, hogy a halak miatt jönne.

– Én is, merthogy sose hoz horgászbotot.

Megint nevetnek. Férfias, dörmögő nevetéssel.

Az asszony lassan, elégedetten föláll, összepakol, beteszi a széket a kocsiba. Míg pakol, arra gondol, jó lenne elköszönni a szalmakalapostól. Mire végez, látja, a halőr jön feléje. Lassan sétál lefelé az alacsony a gátról. Zsebre dugva a két keze, derűsen ránéz.

– Kipihente magát?

– Köszönöm, jólesett!

Beszáll a kocsiba, a kis vörös hajú tanítónőre gondol, és kidugja a fejét az ablakon.

– Sok szerencsét!

A halőr baljával megemeli az elnyűtt szalmakalapot. Int vele, mosolyog. Az asszony már messze jár, de még mindig őrzi a mozdulatot, mint egy röpke pillanat végét, s egy ismeretlen történés kezdetét. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

– Mit jelent az esztétikai orvos, és ahhoz képest a plasztikai sebésznek mi a szakterülete?
– A leglényegesebb különbség talán az, hogy egy esztétikai orvos nem vág. Nem végzünk arcliftinget, legalábbis nem vágással, és a test egyéb részeit sem operáljuk. A plasztikai sebészet invazív (a testbe hatoló), az esztétikai orvoslás pedig egy minimál invazív beavatkozási kategória. Magyarországon még nincs specifikális esztétikai orvosképzés, de sokat dolgozunk a kollégáimmal azért, hogy erre legyen egy külön képzési rendszer. Az esztétikai orvoslás egyik központja Londonban van, a másik Oroszországban.

Új trend például az archarmonizáció, amely voltaképpen arcszobrászat. Látnunk kell az arcot mint egy műremeket, de finoman javítgatnunk is kell, harmonikusan egységessé tenni, amihez azonban elengedhetetlen az orvosi szemlélet, anatómiai tudás, a veszélyzónák és a szövődmények felismerése és azonnali kezelése. Az életkor előrehaladtával nagyon sok strukturális változás jelenik meg az arcunkon. Fontosnak tartom, hogy egy 40 pluszos hölgy ne akarjon 20 évesnek látszani, de kiábrándító az arctrendeknek az a vonala is, ahol egyenarcúakká válunk. Még mindig hódít a Kardashian lányok által képviselt kockaarc divatja, ami kifejezetten maszkulin jegyeket mutató, amazontípusú arc.

Az esztétikai orvosok nem tudják átszabni az arcot, de hialuronsavval bizonyos korlátok között át tudják formálni. 

Én mindig arra ösztönzöm a pácienseimet, hogy ne akarjunk ilyen szélsőséges irányokba elmenni, próbáljuk meg az adott arc karakterének megfelelő, harmonikus, szép képet erősíteni.

– Az ön szakmai életének egyik sarkalatos pontja az edukáció, a felvilágosítás. Markánsan képviseli azt, hogy a túlzó szépészeti beavatkozások nemcsak szövődménnyel járnak, de a személyiséggel sem egyeztethetők össze.
– Az edukáció nekem és szerencsére jó pár kollégámnak is szívügye, ezért fogtunk össze. Valóban úgy érezzük, hogy – különösen a közösségi médiában – olyan emberi ideálképek jelennek meg, amelyek nem a valóságot tükrözik, mégis az átlagember úgy érzi, neki is azzal a képpel kell azonosulnia ahhoz, hogy sikeres és szerethető legyen. Ez veszélyes, mert a fiatalok fejében sokszor összekeverednek ezek a dolgok az elismeréssel. Van a háttérben egy kis önértékelési zavar is, nem szeretik saját magukat, nem biztos, hogy a családtól megkapják azt a szeretetet, amire szükségük lenne, és azt gondolják, hogy ha majd ők is úgy néznek ki, akkor népszerűek, szerethetők lesznek. Az edukációs programunknak ezért fontos pillére, hogy pszichológusok beszélgetnek a jelenlévőkkel, mert ezeket a háttérben rejlő indítékokat érdemes felfejteni. Vannak fotósok is az edukációs teamben, hiszen nagyon sokszor manipulált képeket láthatunk a médiában.

Kép

Kép: Unsplash / Joey Lee

Én azt képviselem, hogy az esztétikának csak ott lenne szabad szemponttá válnia egy fiatal páciens életében, amikor például csak egy kicsit dúsabb ajkakat szeretne. Mondjuk, erről is azt gondolom, hogy 18 évesen ne végezzünk ajaktöltéseket. Csak abban az esetben teszek kivételt, ha valakinek olyan a fogazata vagy annyira aszimmetrikus az ajka, hogy ez nagyon zavarja, és ezt egy picit szeretné korrigáltatni.

Az esztétikai beavatkozásokat leghamarabb a 30 pluszos korosztálynál szabad elkezdeni, de még ott is csak finoman, a kozmetikai kezeléseket kiegészítve.

Nem kellene huszonévesen arcot felvarratni, szélsőséges plasztikai beavatkozások felé menni, de sok hialuronsavat sem az arcunkba fecskendeztetni. Huszonéves korban még csak bőrminőség-javítást szabad végezni, lézeres beavatkozásokkal egy picit egyenletesebbé tenni a bőrfelszínt. Nyilván 30–35 évesen már teljesen mások az okok, 40 fölött meg már maradandó hatásúak a hormonális változások is. Ott már elképzelhető drasztikusabb esztétikai beavatkozás, mondjuk egy PDO-szálazás vagy több hialuronsav, mert az arc zsírtömege változik. Sajnos a fiatalok gyakran ki akarják váltani a kozmetikai kezeléseket esztétikai beavatkozásokkal. Úgy gondolkodnak, hogy minél hamarabb botoxoltatom a homlokomat – pedig nincs is még ráncom –, annál később fogok ráncosodni. De ez nem így működik.

Beavatkozni a szervezetünkbe, az izmok működésébe úgy, hogy ez nem indokolt, hosszú távon kóros elváltozást okozhat.

– Sokan úgy gondolják, ha kozmetikushoz vagy a kozmetikai ipar egyéb szereplőihez fordulnak, akkor olcsóbban jutnak hozzá bizonyos kezelésekhez...
– Nagyon súlyos probléma, amivel mindenképpen foglalkozni kell, hogy itthon kozmetikusok, sminktetoválók köreiből képeznek ki esztétikai specialistákat. Áttanulmányoztam a kozmetikai könyveket, elvégeztem a kozmetikusképzést is, hogy megértsem a struktúráját – nem összehasonlítható az a tudásanyag a hat év orvosi egyetemmel, amelyből két év anatómia, sok ezer oldal szakmai anyag, rengeteg gyakorlat, a bőrgyógyászati képzés hat év alatt szintén jóval átfogóbb és mélyebb tudást ad. Ráadásul orvosi diploma hiányában senkinek sincs injektálási joga az intravénás injekció beadására, a kozmetikusnak ilyen kompetenciája nincsen. Feltétlenül ki kell emelnem a szövődménykezelést.

Kép

Kép: Dr. Hegedűs Beáta / Facebook

Hetente több olyan eset történik, amikor nem ismeri fel a kozmetikus a szövődményeket, amiket okozott.

Hangsúlyozom, orvosi beavatkozás is tud okozni szövődményt, de felismerem, és el tudom látni lokálisan a kisebb szövődményeket. A nagyon súlyos szövődményekkel még az orvosok sem tudnak mit kezdeni, de legalább tudják, hogy hová irányítsák azonnal a klienst. Elsősorban vaszkuláris komplikációkról van itt szó, például beleinjektálhatunk érbe hialuronsavat, ami elzárja az adott eret, vagy túl nagy mennyiségű hialuronsav kerül a szövetek közé, fölszívja magát, vízzel beépül, a szöveti integrációban pedig összenyomhatja, komprimálhatja a kisebb ereket, és ezzel vérellátási zavart tud okozni. Egy rosszul vagy rossz helyre beadott injekció gátolhatja az adott szövet vérellátását, rossz esetben szövetelhaláshoz vezethet. Az ún. mérges ránc töltésénél, tehát a szemöldök közötti ráncnál, és a most nagyon trendi hilauronsavval történő orrformázásnál akár vakságot is lehet okozni, de akár stroke jeleit is előidézheti egy-egy ilyen töltés. Vannak olyan területek az arcon, amikhez egyszerűen nem nyúlok hozzá.

Tisztelni kell annyira a pácienst, aki ránk bízza az arcát, hogy tudjuk, hol vannak a határok.

Ki kell dolgozunk, hogy ki milyen szaktudással, milyen úton, milyen protokollal kezelheti az adott test-területeket.

– Egyre több férfi is megjelenik szépészeti beavatkozásokon; mi az, ami az ő esetükben érdekes? Óvatosabbak-e vagy sem, mint a nők?
– Két csoportot különítenék el: az egyikbe tartoznak azok, aki ezzel még nem foglalkoznak, nem kapta még el őket ez a trend. A másik csoport fölvállalja, hogy ő ilyen kezeléseket végeztet magán. A rendelésen megjelenő páciensek 30 százaléka ma már férfi. Ők finomabb beavatkozásokat kérnek, általában egy-egy ránc lokális kezelését. A férfiak jobban elfogadják az orvosi véleményt, akár még le is beszélhetők a kezelésről. A nők kevésbé.

A nők, ha valamit eldöntöttek, akkor azonnal és nagy mennyiségben akarják, a férfiak óvatosabbak.

Meg kell említenem, hogy sok a férfiak között az, aki nem önszántából jön el hozzám, hanem a párja, ismerőse, barátja beszéli rá, pedig ő maga igazából még nem fogalmazta meg, hogy őt ez a ránc zavarja-e. Addig, amíg ez nem az ő saját problémája, hanem a feleségé vagy a párjáé, addig nem szoktam kezelni. Akár férfi, akár nő a kliens, a legfontosabb az első lépés, amikor megkérdezem, mi az, ami őt zavarja. Nyilván ezer dolgot el tudnék rajta végezni, ha nagyon szeretnék, de nagyon fontos számomra az, hogy ő mit határoz meg, mit szeretne változtatni, mi zavarja, és mit szeretne vele elérni. Ha ezt tisztáztuk, akkor tudjuk közelíteni az álláspontjainkat és kialakítani egy lépcsőzetes kezelési tervet.

Az Egyesült Államokban jó várandósnak lenni, mert magas színvonalú a szülésfelkészítés, amelyet leginkább dúlák végeznek. Egy 2013-as tanulmány arra a megállapításra jutott, hogy egy dúla bevonása a terhesgondozásba csökkenti a szülés körüli komplikációk kialakulásának kockázatát, miközben nemcsak az anyák és csecsemőik számára, de az orvosi-egészségügyi közösség egésze számára is előnyökkel járhat.

A szülés után azonban drasztikusan visszaesik a juttatások és ellátások száma és színvonala az Egyesült Államokban.

Sok olyan ország van, ahol a felkészítés a szülésre része az egészségügyi ellátó rendszernek. Hollandiában és Belgiumban például a terhesség 34. hetétől a szülés utáni teendők megtervezésére koncentrálnak, de Spanyolországban is havonta be kell jelentkezniük a várandós kismamáknak a szülésznőjüknél az un „cartilla de embarazo” lapjukkal, amely leginkább a magyar terhesgondozási kiskönyvre emlékeztet. Finnországban mára már világhírűvé vált a szülési csomag, amit az anyák a terhesség 22. hete után igényelhetnek. Ez az ingyenes csomag egy alapvető csecsemőgondozási cikkekkel telt doboz, amelynek színes karton csomagolása kisággyá alakítható.

Egy 2010-es, szülés utáni gondozásról szóló, kultúrákat áttekintő tanulmány a következőket írta: „A szülés utáni időszakot leggyakrabban 40 napban határozzák meg. A legtöbb kultúrában vannak speciális szülés utáni szokások, beleértve a speciális étrendet, az elkülönítést, a pihenést és az anya számára nyújtott segítséget.” Ezzel szemben „az Egyesült Államokban sok nő számára a szülés utáni 6 hetes orvosi kontroll pontot tesz egy olyan időszak végére, amely alatt az anya semmilyen formális vagy informális támogatást nem kapott” – áll az Amerikai Szülész-nőgyógyászok és Nőgyógyászok Kollégiumának (ACOG) 2018-as bizottsági véleményében. A világ többi részén azonban nagyon sokféle szokást találunk a szülés utáni időszakban a szülő nő segítésére, támogatására.

Mexikóban például a cuarentena szokása honos, ami családi körben töltött 30 napos pihenési időszakot jelent. Hasonló szokást találunk Kínában is. A japán anyák visszaköltöznek a szülői házba, ahol segítségre, támogatásra számíthatnak. Ezt az időszakot satogaeri bunbennek nevezik. A koreai családoknál szülés után 3 hétre elkülönítik az anyát és a gyermekét, és hínárlevessel kínálják, amelyet saam chil illnek hívnak. A kelet-európai nők jellemzően a szülés utáni első hónapban otthon maradnak, pihennek. A látogatók nélküli pihenés mellett Latin-Amerikában a szülés utáni testmasszázs és a haskötés is elterjedt.

Kép

Kép: Unsplash

Azt azonban fontos megjegyezni, hogy az ilyesfajta szülés utáni csendes, elkülönült pihenés nem minden esetben jelent tökéletes megoldást. Vannak kultúrák, ahol az effajta külön idő csökkenti a szülés utáni depresszió (PPD) kialakulásának esélyét – ilyen például Kínában a peiyue („az anya, vagyis az anyai nagyanya anyáskodása”) szokása egy 2006-os kutatás szerint. Azonban egy 2001-es tanulmány japán nők körében azt találta, hogy a satogaeri bunben nem feltétlenül csökkentette a PPD arányát. A családdal együtt töltött idő, a bezártság nem csökkenti kategorikusan a mentális distresszt, sőt, bántalmazó családi kapcsolatok esetén növelheti azt. És néhány ősi hagyomány – mint például a fürdés vagy a fogmosás mellőzése – nem is éppen higiénikus vagy hasznos.

Mindenképpen van azonban egy szempont ezekben a szokásokban, amelyet a mai felgyorsult világunk megtanulhatna ezekből a századokon át velünk élő hagyományokból: a lelassulás.

„Mindenre, amire egy újszülöttnek szüksége van, szüksége van egy új anyának is. Tehát azt tudjuk, hogy egy újszülöttnek pelenkázásra van szüksége, tudjuk, hogy egy újszülöttnek állandó táplálékforrásra van szüksége, tudjuk, hogy egy újszülöttnek szemkontaktusra van szüksége, tudjuk, hogy egy újszülöttnek megnyugtatásra van szüksége. Ezek pont azok a dolgok, amikre egy új anyának is szüksége van – mondja Kimberly Ann Johnson, „A negyedik trimeszter” című könyv szerzője. – Nagyon nehéz azt mondani az amerikai anyáknak, hogy lassítaniuk kell. És még ha tudják is, hogy lassítaniuk kellene, nem tudják, hogyan lassítsanak.” Az amerikai nők büszkék a függetlenségükre, az irányító szerepükre, és nem akarják bezárva érezni magukat. Pedig ez késleltetheti testi-lelki állapotuk helyreállását.

„A szülés utáni időszak kulcsfontosságú – vallja dr. Nathan Riley, Kentuckyban élő szülész-nőgyógyász, valamint hospice és palliatív ellátásra szakosodott orvos. – Az Egyesült Államokban hiányzik valami a nők szülés utáni ellátásából. Nem az lenne egy anya dolga szülés után, hogy önmagáról gondoskodjon és önmagát diagnosztizálja, hanem hogy gondoskodjon az újszülöttjéről.”

Ha egy nő szülés után teljesen magára marad minden gondjával és kérdésével, minden problémájára csak azt a választ kapja, hogy „majd elmúlik”, az nem csak nehéz, hanem veszélyes is.

A megoldást az anya otthonában nyújtott szakszerű és rendszeres rutinellenőrzések jelentik, mint amilyen Magyarországon a védőnői gondozás. A mi rendszerünkhöz hasonló a dániai, ahol a szülést követően a szülésznő a kórházból távozás napján telefonál, ellenőrzi, hogy minden rendben van-e, majd a következő 4-5 napban egy egészségügyi dolgozó látogatja meg az újdonsült kismamát. Hollandiában és Belgiumban az újdonsült édesanyáknak kraamverzorgster, azaz ’kismama nővér’ áll a rendelkezésére, aki a kórházi elbocsátást követő első 8 napon belül 24 órában elérhető és segítséget nyújt az édesanyának, otthon. A svéd anyák számára a szoptatási tanácsadást az egészségbiztosítás fedezi, és a szülésznők annyiszor keresik fel otthonukban az anyákat a szülést követő 4 napban, ahányszor csak igénylik. Franciaország is kínál a szülés követően az anyáknak otthoni ellátást, ezen kívül minden anya automatikusan beutalót kap medencefenék-regeneráló terápiára is.

Van azonban egy olyan terület, amivel úgy tűnik, egyetlen országban sem foglalkoznak intézményes szinten igazán: ez pedig az anyák mentális egészsége, azaz jól-léte.

Még azokban az országokban is akadálya a segítségkérésnek a megbélyegzéstől való félelem, ahol a mentális egészséget célzó szolgáltatások elérhetők, és azokról nyíltan beszélnek. Ez azért riasztó, mert a terhesség alatt, illetve a szülés utáni első évben jelentkező depresszió például az Egyesült Államokban kétszer olyan gyakori, mint a terhességi cukorbetegség. A perinatális hangulati és szorongásos zavar (PMAD) pedig a gyermekvállalás körüli leggyakoribb orvosi szövődmény. „A szülészeti szolgáltatókat külön képezni kellene, hogy az anya mentális egészségével kapcsolatos problémákat diagnosztizálni és kezelni tudják – mondja Pec Indman, okleveles perinatális pszichológus és oktató, a „Beyond the Blues – a szülés előtti és utáni depresszió és szorongás megértése és kezelése” című könyv szerzője. – Ezen kívül a szolgáltatóknak világos útvonalat kell kijelölni a kezelésre szoruló nők további támogatására vagy gyógyszeres kezelésére. A Postpartum Support International szervezet rendelkezik egy reproduktív pszichiátriai konzultációs telefonos segélyvonallal, amelyet a szolgáltatók hívhatnak a gyógyszeres kezeléssel kapcsolatos ingyenes konzultációkért" – mondja Indman.

Kép

Kép: Unsplash / Kelly Sikkema

Az USA utolsó helyen áll a családbarát politika tekintetében az UNICEF 2016-os felmérése szerint.

Az Egyesült Államokban például a munkavállalók mindössze 14 %-a jut fizetett szabadsághoz, és 4 nőből 1 a szülést követően 10 napon belül már vissza is tér a munkahelyére.

Pedig a szülés utáni szabadság nagyon is fontos: hozzájárul a pozitív anya-gyerek kapcsolat, az érzelmi kötődés kialakulásához, időt biztosít az anyának a felépülésre, és a szoptatás is nagyobb arányban sikeres, ami csökkenti a csecsemők halálozási arányát.

A szülés utáni szabadság hossza nagyon eltérő a különböző országokban, néhány héttől több hónapig, vagy akár három évig is terjedhet. Az Egyesült Államokban mindössze nyolc államban (Kalifornia, New Jersey, Rhode Island, New York, Washington Massachusetts,  Connecticut és Oregon) vehetnek igénybe az anyák fizetett szabadságot a szülés után.

Az azonban szomorú, hogy elterjedt egy olyan vélekedés, miszerint ha van is fizetett szülés utáni szabadságra lehetősége egy nőnek, él is ezzel a lehetőséggel, az otthon töltött időnek „produktívnak” kell lennie. Kimberly Johnson rámutat, hogy sok nő nem veszi ki a teljes szülési szabadságot, vagy túlhajszolja magát ezidő alatt. „Még elképzelni sem tudjuk, milyen érzés lenne, ha más emberek gondoskodnának rólunk” – mondja. Sokan hiszik, hogy ha három héttel a szülés után már jól vannak, akkor ők a kivételek, és jöhetnek-mehetnek az újszülöttel. De ez nem így van. „Senki sem kivétel – mondja Johnson, és hozzáteszi: – Nincs olyan nő, akinek ne lenne szüksége pihenésre ebben az időszakban.”

A cikk szerzője Mandy Major, édesanya, szülés utáni dúla PCD(DONA) A Major Care távgyógyászati startup társalapítója, amelynek keretében szülés utáni segítséget kínálnak frissen szült anyáknak.

Az összefoglaló a healthline.com cikke nyomán készült.