Egy transzplantációs sebész, aki a Covid-osztály egyik hőse lett

– Hogyan lettél transzplantációs sebészként az egyik Covid-részleg orvosa?
– Őszintén bevallom, hogy nagyon nem szerettem volna Covid-osztályon dolgozni. Október végén kerültem közel a tűzhöz, gyakorlatilag kirendeltek. Sajnos addigra kifogytak azokból az emberekből, akiknek nincsen gyermeke. Bevallom, nagyon rosszul érintett, de ha katona vagy és háború van, akkor harcolsz. Váratlanul ért, gyakorlatilag egy olyan helyzetbe kényszerültem, amit soha nem gondoltam volna. És nemcsak én, több kollégám is ugyanúgy ebbe a szituációba került. Hat hónapig egy teljesen más környezetben dolgoztam, egy teljesen más szakmát láttam el. Mintha egy bevásárlóközpontban dolgozó biztonsági őrt állítanának be a gyógyszertárba, hogy adja ki a gyógyszereket.

– Hogyan tudtátok kezelni ezt a változást?
– Azt mondhatom, nagyon jól vettük az akadályt. Két-három hónap, és egy olyan szintű csapat épült ki egy teljesen idegen helyzetben, fiatalokkal, rezidensekkel, akiknek szinte tényleg a tojáshéj még rajta volt a fenekükön, hogy az valami eszméletlen! Nem gondoltam soha, hogy idegen emberektől ilyen szintű támogatást, kollegialitást és szeretetet fogok kapni, mint nálunk ez alatt a fél év alatt. Arról nem is beszélve, hogy a betegek nagy része meggyógyult és hazament. 

– Sok helyen lehetett olvasni és hallani, hogy most nincs könnyű helyzetben az egészségügy. Mi volt számodra a legnehezebb?
– A tavalyi év vége felé iszonyat mennyiségű rossz állapotú idős beteggel találkoztam. Tizenöt év orvoslás után életem első ilyen tapasztalata volt, mert én eredetileg olyan helyen dolgozom, ahol előre ki van vizsgálva a páciens, és ezáltal a sebész viszonylag védve van. Orvosilag viszont a világ legegyszerűbb osztálya volt. Nem kellett várni órákat, mert volt egy szervezést segítő munkatárs. Minden egyes szakmára volt szakember. Ha sebész kellett, hívtak engem vagy a kollégámat. Ha éppen érsebészre vagy neurológusra volt szükség, azt is megoldottuk, ha szemész kellett, azt is.

Fogat is húztunk ezen az osztályon. Olyanok voltunk, mint egy ősközösség.

– Hogyan lehetett mentálisan ezt a folyamatos stresszhelyzetet kezelni?
– Sajátos hozzáállás alapján: a nehéz helyzetből úgy tudsz csak kilábalni, hogyha csak a pozitívra koncentrálsz. Ha te beomlasz, akkor vége. Orvosként ne omolj már össze! Önmagunkból, erőtartalékainkból kellett táplálkozni, illetve a hozzátartozóink pozitív hozzáállásából.

– Az új munkakör és a nehézségek ellenére az Év Covid Dolgozója kitüntető cím egyik birtokosa lettél. Mit jelent ez pontosan?
– Szavazás alapján 100 ember kapta meg Magyarországon, négyen voltunk Szegedről. Ez az elismerés nem csak nekem szól. 30–40 orvos dolgozott ugyanúgy, illetve ha egész Szegedet nézem 200–300 is, aki ezt a díjat megérdemelte volna. Én a mai napig nem gondolom magamat többnek. Örülök neki, nagyon jólesett. Sírtam is sokszor, én ilyen sírós vagyok, ezt a Konyhafőnökből már tudják. Valahol itt az értelme annak, hogy valaki orvos.

– Mégis te kaptad meg számos jelölt közül.
– Talán a sajátos hozzáállásom miatt. A közösségi médiában a nagyjából 4000 ismerősöm és követőm közül sokan vannak, akik a szerettük miatt vették fel velem a kapcsolatot. Amikor szabadságon voltam, akkor is mindennap négy-öt órát szenteltem arra, hogy tájékoztattam a hozzátartozókat, mert el tudom képzelni, milyen nehéz lehet, hogy bent van mondjuk valakinek nagymamája két hete a kórházban, és azt sem tudják, hogy mi van vele. Ha az én osztályomon fekvő betegről van szó, akkor elmondom, hogy megsimogattam, adtam neki egy virtuális puszit, mutattam a gyerekeiről, az unokáiról egy képet, és akkor mosolygott egy kicsit.

A betegek lelki egyensúlyának helyreállítására is törekedni kell, mert orvosként azt mondom, hogyha ez megvan, akkor az immunrendszer is sokkal jobban működik, és ez ellen az agresszív vírus ellen ez az első védekezési eszköz.

Az orvos ugyanolyan ember, mint bárki más, mint a péked, mint a fodrász, mint a kozmetikusod, mint akárki. Csak éppen abból él, hogy a te szervi bajaidat gyógyítja. Én ugyanúgy megköszöntem a takarítónőnek is a munkáját az osztályon.  Eszméletlen, ő ugyanúgy beöltözött, benne volt ugyanabban a nehéz helyzetben mint mi, csak éppen takarított.

– Az eddigi tapasztalatok alapján orvosként hogy látod, várható-e újabb hullám?
– Ezt nem lehet előre megmondani. Az biztos, hogy az oltás lesz a megoldás. Bármelyik vakcina jobb, mint a vírus. Védettség szempontjából vannak statisztikák, de gyakorlatilag mindegy, hogy 98%-ra vagy 95%-ra vagy védett. Legyél inkább 95%-ra, mint semennyire. Ne kételkedjünk már az orvostudományban! Ez olyan, minthogy bemész egy pékségbe, és a kovász elemeit elkezded keresni. Bízzunk benne! Nagyon nehéz, a mai világban sajnos már senki sem bízik a másikban. Ne a virtuális világ, ne a kételkedők legyenek mérvadók! Most egy világjárvány van, pandémia, ilyenkor nem számít a vallás, a nemzetség, nincsen férfi, nő vagy gender, nem számít a politika, itt össze kell fogni, különben nagyon nagy gondok lehetnek.

Kép

Rokszin Richárd és családja

– Az előbb említetted, hogy itt az értelme annak, hogy valaki orvos. Miért választottad ezt a pályát, ezen belül is a transzplantációt?
– Édesapám háziorvos, ezáltal az orvoslás már négy-öt évesen elkezdett érdekelni. Talán tudat alatt terelgettek, de saját döntés, elhatározás volt. Az egyetemen az első év végén már ápolástani gyakorlaton kellett részt venni. Az első nap után én a műtőben kötöttem ki. Ott úgy megcsapott a szele, hogy akkor döntöttem el, én sebész leszek. Azelőtt nőgyógyász szerettem volna lenni. A transzplantáció szó kapcsán sokan elcsodálkoznak: egy ember berakja egy másik ember szervét egy másik emberbe – brutális! Harmadéves voltam, amikor elkezdtem részt venni transzplantációs műtéteken. A mentoraim – akik közül az egyikük olyan volt, mint a második nagyapám – mindent megtanítottak nekem. Amikor doktoráltam, édesapám azt mondta, nem gondolta volna, hogy belőlem bármilyen sebész lesz, mivel én a magánéletben nagyon kétballábas ember vagyok.

De ha a műtőben vagyunk, olyan szintű fegyelmezettséget tudok tanúsítani, hogy még én sem hiszem el, hogy ez én vagyok.

– Sebészként voltak meghatározó élményeid?
– A legfiatalabb, akit egyedül transzplantáltam, egy 12 éves fiatal lány. Olyan problémája volt, hogy ha beülteted is az új vesét, akkor is egy pár nap alatt tönkre tudja tenni maga a betegség. Egy héten keresztül, nap mint nap kétszer-háromszor mentem a gyermekklinikára hozzá. Nagyon lassan indult a beültetett szerv működése. Aztán egy hét után mintha varázslat történt volna, minden elkezdett működni úgy, hogy azóta sincsen semmi problémája.

A másik pedig egy 75 év körüli páciensem, három éve transzplantáltam. Hazamenéskor eljött a párja, letérdelt, és kezet csókolt. Nagyon megható volt, elérzékenyültem. A mai napig minden évben kétszer-háromszor találkozunk.

Évente ha csak pár ilyen ember adatik, bőven kárpótol minden buktatóért és nehézségért. Sokan azt gondolják, könnyű volt az utam idáig, pedig korántsem.

– Kevés ember mondhatja el magáról, hogy ilyen szakmája van, amelyben ráadásul sikereket ér el, és ettől függetlenül több helyen is próbálja megállni a helyét.
– Miért kell egy embernek csak azzal foglalkoznia, ami az élete, a munkája, a hivatása? Nem gondolja, hogy ő másban is jó, és azért nem éri el, mert nem csinálja, nem próbálja.

Én úgy szoktam érezni, hogy talán nem vagyok olyan rossz, és megyek, megpróbálom.

Így értem el számos sikert a sportban, triatlonban, maratonistaként, így lettem transzplantációs futónagykövet és a Konyhafőnök egyik versenyzője. Az életem első választott és imádott szakmája a sebészet, főleg a transzplantáció, de sok lábon kell állni.

– Így jött az ötlet, hogy jelentkezz a Konyhafőnök vetélkedőbe is?
– Igen, abszolút. Előtte csak a családomnak, esetleg a kollégáimnak főztem. Este volt, a feleségem dolgozott, otthon voltunk a kislányommal, és egyszer csak regisztráltam. Nem volt egyszerű a felkészülés. Számomra az okozta a legnagyobb nehézséget, hogy egy óra alatt prezentáljak valami finomat úgy, hogy közben minden edényt csak beleszórok a mosogatóba. Valami rettenetesen rossz érzés volt, mert én, amikor főzök, közben mindent pakolok, mosogatok. Az ötletek megvoltak, négy évadot áttanulmányoztam, kijegyzeteltem. A családom, a feleségem pedig mindenben támogatott. Hálás vagyok érte. Nagy élmény volt, lehet, hogy majd újra megpróbálom. Nem mostanában, hanem amikor úgy érzem, hogy jobb vagyok, mint amilyen ott tudtam lenni.

– Van kedvenc ételed?
– Szezonálisan változik. Két éve jött a kovász. Olyan kenyereket sütök, hogy egy hétig ehető, finom és ropogós. 102 éves kovászt kaptam egy barátomtól, kihívás életben tartani. Tavaly a marhahús és a steak volt a kedvencem, a tökéletes hússal kerültem be Rácz Jenő csapatába is. Idén pedig a nápolyi pizza hasít.

– Van terved a főzéssel kapcsolatban a jövőben?
– Még titkos, de van, és Szegeden. Reméljük, hamarosan bővebben is beszélgethetünk róla.