Korond és a korongok – Egy erdélyi település, ahol „minden ember fazekas is”

A sótól az agyagig 

„A havas alatti Korondnak kevés müvelhető földje van, de terjedelmes havasain annál több legelője, s azért a marhatenyésztés főtényező itt, és a fazekas mesterség, mert Korondon minden ember fazekas is; itt készülnek azon mázatlan s hallatlan olcsó cserép edények, melyek az egész Székelyföld (kivéve Csikot) konyhakellékeit fedezik; nyikorgó szekereiken százezreit hordják szét a korondiak ezen gyártmányuknak, s azt rendszerént nem pénzért, hanem gabonáért adják el. Faluról falura, vásárról vásárra menve, élénk cserevásárt folytatnak, s gabonát visznek haza a havason szénacsinálással foglalkozó családaiknak” − írta Orbán Balázs 1868-ban megjelent A Székelyföld leírása című könyvében, az erdélyi Hargita megyében található, fazekasságáról ismertté vált Korondról. 

A települést ma több mint ötezer-ötszázan lakják, de története egészen a XIV. századig nyúlik vissza. A pápai tizedjegyzékben ekkor még Kurundként hivatkoztak a közeli Korondi-hegyen felbukkant házak kis csoportjára. A hegyes-völgyes, patakokkal tarkított területen nem a mezőgazdaság volt az egyetlen megélhetési forrás, ugyanis Európa egyik legnagyobb sókészlete is itt, az erdélyi Sóvidéken található. Így nem meglepő, hogy egészen az 1562-es székely felkelésig a falu elsődlegesen a sóbányászatra támaszkodott. 

Ekkor történt azonban, hogy a székelyek elestek a sókereskedés jogától, sőt néhány évtizedre még a családok a saját részükre sem bányászhatták szabadon az értékes ásványt. 

Muszáj volt alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez, a korondiak ekkor fordultak a fazekasság felé. Ennek első írásos nyomai 1613-ból származnak, de ekkor még korántsem elismerő módon. Az udvarhelyi céhek kontárkodással vádolták meg a korondi mestereket. Az ügy nem állt meg itt, előbb 1643-ban I. Rákóczi György, majd négy évtizeddel később Apafi Mihály hozott rendeletet az udvarhelyi fazekasok védelmére. Mivel a korondiak megélhetése nagyrészt az eladott kerámiáktól függött, nem csupán az értékesítési tilalmat szegték meg rendszeresen, de még bővítették is a termelésüket, többek között kályhacsempék készítésébe fogtak − ennek tárgyi bizonyítéka is van, egy 1667-ből fennmaradt csempe formájában.

Kerámiát mindenkinek! 

Az enyhülésre egészen 1750-ig kellett várni, gróf Gyulaffy László erdélyi kancellár engedélyezte a korondi fazekasoknak, hogy évente négy alkalommal vásárt rendezzenek, hogy portékáikat eladhassák. Eleinte a környező településeken árulták a termékeiket, hamarosan azonban a Kárpátokon túlra is terjeszkedni kezdtek − az export felívelését az 1886-os, öt évig tartó osztrák–magyar–román vámháború akasztotta meg.  

„A korondi fazekasokat két csoportra oszthatjuk: voltak az úgynevezett hátas fazekasok, akik fogattal nem rendelkezvén, kora hajnalban felkerekedtek, és az átalvetővel, amelyet tele raktak fazékkal, vagy egyszerűen összefűzött fazekakkal, leereszkedtek a környező gazdagabb falukba: Énlaka, Etéd, Sámonfalva, Keresztúr vidékére, egészen Udvarhelyig. A fazekasok második csoportja a fogatosok: szekereikkel már a XVIII. század végétől a Mezőséget látták el mázatlan edénnyel, vörös fazékkal, a későbbiekben pedig a korondi fazék kitűnő piacra talált a Kárpátokon túl, főleg Moldvában, de Havasalföldön is” – írta Tófalvi Zoltán a Hazai Tükörben 1972-ben megjelent, A korondi fazekasság című tanulmányában. 

A fazekasság mellett Korond népi mesterségei közé tartozik a taplászat, vagyis a taplógomba feldolgozása is. A hosszú időn keresztül tűzcsiholásra alkalmazott taplóból a helyiek sapkákat és dísztárgyakat is készítettek.

Kép

Fotó forrása: Profimedia − Red Dot

Mázas lendület 

Új lendületet adott a korondi fazekasságnak, hogy Székelyudvarhelyen 1893-ban megnyitotta kapuit az Állami Kő- és Agyagipari Szakiskola. Az intézmény létrehozásának célja a város és a megye ipari fejlődésének előmozdítása mellett „a mostani kő- és agyagiparral foglalkozó segédeknek és mestereknek alkalmat nyújtani, hogy az eddig is használt anyagból, kevesebb fáradsággal, de több értelemmel miképen lehet értékesebb és jobb készítményt termelni. (...) Lehetővé tenni szegény iparosainknak s megyei földmivelő szegény székelyeinknek, hogy gyermekeiket ne legyenek kénytelenek az általuk űzött, de megélhetést nem biztosító foglalkozásban nyomorgatni, hanem a megélhetést biztosító kőfaragászati és agyagipari pályára képeztethessék. Ezen szakiskolában a tanítás ingyenes” − olvasható a Kolozsvár című lap 1892-es számában. 

Az elérhető korszerű tudással új lendületet vett a korondi fazekasság, míg az 1820-as években ötven mestert tartottak számon, a századfordulóra ez a szám háromszázhatvan fölé emelkedett. A szakiskolában az akkori legmodernebb technológiákat is megismerhették, így a század végén teret hódító mázas kerámiakészítést is, amely a fiatal tanulóknak köszönhetően hamar bekerült az idősebb korondi mesterek repertoárjába. 

Ezzel párhuzamosan nyitotta meg mázasedénygyártó-műhelyét Gáspár Gyula. „Gáspár a régi székely fazekasárukat akarja új életre kelteni s amellett, hogy olcsó portékát árusít, a művészetet és igy a szépet sem téveszti szeme elől s gyártmányaiban a magyaros, illetőleg régi székely stílust használja fel nagyon tetszetős díszítésnek. Jól esik, hogy ezt a megérdemlett dicséretet olyan iparosról kell mondanunk, aki ezen a pályán tulajdonképen csak jövevény, mert azelőtt mint hivatalnok működött” − adta hírül a Magyar Üveg- és Agyagujság 1908. januári száma.

A korondi fazekasok eleinte elsősorban vörös, mázatlan főzőedényeket, puliszka-, káposzta-, tejfőző fazekakat, káposztasarvaló kondért, szilvaízes edényeket készítettek, amelyeket kiválóan lehetett használni az akkori cserepes tűzhelyeken. 

Ezek mellett nagy népszerűségnek örvendtek a korsók, a tálak és az ételhordásra szánt kantáros fazekak is. Az edények leggyakoribb motívumai közé tartozik a békét szimbolizáló madár és a tulipán mellett a családfa és a különböző címerek is. A fehér mázas alapra jellemzően kékkel, illetve pirossal díszített feketével festenek − a szászos kék motívumok és a hagyományostól eltérő cifra vázák a két világháború között bukkantak fel.

Kép

Fotó forrása: Profimedia − Red Dot

A tömeggyártás kezdetei 

Az I. világháborút követően tovább folytatódott a korondi fazekasság története, az első jelentős változást az 1920–30-as évek fordulója hozta el. Előbb a Bertalan–Kacsó-féle gyár, majd a Katona Üzem, két magántulajdonú kerámiagyár kezdte meg működését, amelyeket 1936-ban a rövid életű Patria követett. Ebben az évtizedben jött létre a magánfazekasokat tömörítő Szepesi Szövetkezet is. Az 1940-es évekre a korondi kerámiatermékek már egész Európában ismertté váltak. A II. világháború után a kerámiagyárakat államosították, de a település első számú megélhetési forrása továbbra is a fazekasság maradt. 

„Korondon 1951-ben manufaktúra jellegű kerámiaüzem létesült, jelenleg 140 munkással dolgozik, s évente mintegy 3 millió lej értékű árut állít elő. Ősszel megkezdik az üzem kibővítését, mert amint István Lajos, az üzem keramikus mestere mondja: »Háromszor annyit is el tudnának adni, mint amennyit most termelünk. Huszonöt külföldi országnak szállítunk Kanadától Japánig, 25 ezer darab virágos tányért és 100 ezer cujkás korsót rendeltek a tengerpart vendégeinek, akik azokat emléktárgyként magukkal vihetik«” − írta az Új Élet 1968-as száma.

A kerámiakészítés nulladik pontja volt az agyag kiásása, tisztítása és őrlése, amit ma már ritkán végeznek a fazekasok, hiszen az alapanyag egyszerűen megvásárolható. 

Az igazi kihívás a korongozással veszi kezdetét, ahhoz, hogy az alaktalan agyaggombóc formát öltsön, nagy türelemre és hozzáértésre van szükség. 

Ha kész a forma, jöhet a kaolinozás, vagyis a kerámia alapozása, amikor az edény elnyeri fehér alapszínét, amit már a festés követ − hagyományosan ezt a korondi asszonyok végzik. Az utolsó lépés az égetés, a több mint kilencszáz fokos kemencében nyolc-tíz órát töltenek el az edények, ezt követően zománcozzák, majd újraégetik őket.

A különleges fekete kerámiák gyártása az 1960-as években kezdődött, 1974-ben pedig új gyárat létesítettek, amely a rendszerváltozást követően Vestra néven alakult részvénytársasággá. Az üzem termelése az 1990-es évek közepére leállt, a korondi kerámiák gyártása teljesen visszakerült a fazekasok műhelyeibe. Erdély egykor közel hetven fazekas központjából mára már csupán Korond maradt fenn, ahol napjainkban több mint hatszáz mester készíti a közismert edényeket, megőrizve a hagyományos technikákat, például a kiégetést a fatüzelésű kemencével. Az erdélyi kirándulások kihagyhatatlan úti céljaként a korondi kerámia népszerűsége továbbra is töretlen.  

A cikk a Carola Egyesület támogatásával készült.