Viharral dacolt, szabad ég alatt aludt – lóval járta végig februártól márciusig a kéktúrát

A korábbi évszázadokban teljesen természetes volt, hogy az ember lóval – és/vagy váltó lovakkal – közlekedett. Az alapértelmezettnek számító „egynapi járóföld” mellett a távolság utazásban mért mértékegysége a lóháton megtehető út volt, és ez a vasút megjelenéséig így is maradt. A 21. században viszont már különlegesnek számít, hogy Slíz György úgy döntött, lóval teljesíti az Országos Kéktúra több mind 1170 kilométerét. Vándorunk farkasordító hidegben indult: első bejelentkezésére február 8-án került sor Írottkőről. 

Saját bevallása szerint azért döntött amellett, hogy egyben járja végig az utat, mert így biztosan nem tudott belezavarodni, hogy melyik szakasz van meg, és melyik nincs.

Lóbarát talajok, jéghideg gázlók

Útitársai, Villám és Szellő, a két ló végig sikerrel vették az akadályokat. A végtelen erdők, egyenes nyiladékok és „elsőrangú lóbarát talajok” meg sem kottyantak nekik, Gyuriék átlagosan 30–40 kilométert, néha 60-nál is többet tettek meg naponta. Az persze természetesen a lovak karakteréhez és a terepviszonyokhoz igazodott, hogy éppen melyikük volt a hátas, és melyikük a málhás, ahogy az sem volt mindegy, akad-e jó fű a pihenőhelyen, vagy éppen van-e elég ivóvíz az út során. Gyuri az éjszakák jelentős részét még a mínuszokban is a szabad ég alatt, két hálózsákba burkolózva töltötte.

Változatos tájon, rugalmas logisztikával haladtak napról napra, ami kisebb-nagyobb felfedezéseket is rejtett. Az óvatos ügetések közepette a férfi például azzal játszott, hogy derékszögű elágazásokban sem fogta meg a kantárt, helyette a teste bedöntésével üzente meg a lovacskának, merre szeretne fordulni. „Többnyire megértette” – idézte föl a kísérletet.

A kéktúra útvonala számos patakátkelést tartalmaz, ezek jelentős része könnyű szerrel megoldható gyalogosan, a két felmálházott lóval viszont másként kellett tervezni. Sümeg előtt az útvonal keresztezte a februári hidegben is eufemisztikusan hangzó, „Meleg-víz” névre keresztelt patakot. Odaérve szembesültek vele, hogy a patak messze szélesebb, mint amin még kényelmesen át lehet gázolni, ráadásul a fából tákolt gyaloghíd ágacskái is recsegtek-ropogtak-hajlottak: embernek is lélekvesztő, ló számára egyértelműen járhatatlan volt. 

Slíz György ezért úgy döntött, hogy kis kitérővel inkább egy közeli, vadak által jól láthatóan használt gázlón vezeti át Szellőt és Villámot – maga is derékig mártózva a párfokos vízben.

Lenyergelt, a hídon át kerülve a túlpartra vitte a málhát, majd visszament a lovakért, levetkőzött, és egyenként átkelt velük a vízen.

Ezeket a kitérőket, valamint a kéktúrán többször is előforduló, aszfaltos szakaszokat leszámítva lóval azért viszonylag gyorsan lehetett haladni. Kövektől mentes, sík erdei talajon könnyű ügetés és egy-egy rövid vágta is belefért, míg a köves-sziklás meredek szakaszokon Gyuri inkább gyalogosan vezette a lovakat. A Balaton-felvidék nagy részét ügetve-vágtatva, más részét kidőlt fákon és sziklákon átkelve teljesítették.

Kép

Fotó forrása: Gyaloggalopp Lovastúra Szakosztály

Étel, ital, szállás

A februári mínuszokban nem egyszerű sem az emberfiának, sem a patásoknak italt és ételt találniuk. Utóbbiak számára Slíz György vitt magával „vésztartalék” abrakot, erről később is végig gondoskodott, még ha ez nem is pótolja a jó minőségű, legelhető füvet és a – szintén jó minőségű – vizet.

A túra során rendszeresen szembesültek kiszáradt forrásokkal, elzárt kutakkal, általános vízhiánnyal. Még az út elején majdnem egy napra elfogyott a vizük, és később is többször kerültek nehéz helyzetbe. Nem segített a helyzeten az sem, hogy télire a legtöbb falu jól ismert kék nyomókútját és a temetői kutakat elzárják, ilyenkor vasútállomásokban, boltokban, helyi lakosoktól kapott segítséget. 

Káldon például egy jótevő helybéli nemcsak ivóvizet, de almát és banánt is hozott, ráadásul Szellő és Villám is bőségesen kortyolhatott a két nagy vödör vízből, amivel a gazda kedveskedett nekik.

Az út során Gyuri és két lova sok-sok jó szándékkal találkozott. Előfordult, hogy épp egy olyan család háza előtt „parkolta le” Villámot és Szellőt, ahol a családból minden gyerek lovagolt. Gyurit a háziak megvendégelték, felpakolták elemózsiával, a gyerekek pedig körülrajongták a patásokat. Máskor ismerős család csemetéit örvendeztette meg azzal, hogy reggel lóháton vezette őket iskolába, mielőtt folytatta a kéktúrát.

Szarvaskőn még egy gyönyörű nagy ménessel is találkoztak, a gazdájuk pedig ezúttal is bőségesen ellátta abrakkal Szellőt és Villámot. Slíz Gyuri számára a legnagyobb élmény itt mégsem az ismeretlen embertől kapott jóindulat volt, hanem a működő gémeskút, amit korábban sosem volt alkalma kipróbálni.

A boltok kiszámíthatatlan nyitvatartása, valamint a sokszor késő esti érkezés a településekre nehezítette az étkezéseket. Bakonybélben például bár nyitva találta Gyuri a boltot, annak teljes pékárukészlete mindössze egy fél kilós csomagolt, szeletelt kenyér volt.

Már a túra vége felé, Borsodban különleges szállásban volt részük: a baktakéki görögkatolikus plébánián éjszakáztak, mert, mint kiderült, Csaba atya is tart állatokat, konkrétan birkákat, ezért a lovaknak még széna és abrak is akadt. 

Csaba atya lovagol is, és bár lova nincs, megkérte Gyurit, hadd csatlakozzon hozzá egy rövid szakaszon, Fancsalig. 

Minthogy vissza kellett érnie reggel időre, végül 4-kor keltek, és reggel 5-kor indultak el.

Kihívások az úton

A kéktúra nem lovakra optimalizált terepen fut, ezt mind tudjuk. De amíg egy gyalogos túrázónak legfeljebb bosszantó kényelmetlenség aszfalton baktatni több kilométeren át, addig a lovaknak ez egyrészt nem egészséges, másrészt az autóforgalom könnyen megriaszthatja őket. Slíz Györgynek ilyen esetekre is volt taktikája: biciklis villogókkal szerelte föl a jószágokat és saját magát; és természetesen törekedett minimalizálni az aszfaltos-forgalmas részeket, ezért néhol kerülővel, a kéktúrát pár kilométerre elhagyva bandukoltak. Ha pedig mégis muszáj volt a műútra térni, azt gyors tempóban, a lehető legrövidebb idő alatt és minél kevesebb interakcióval oldotta meg.

Bár a február-márciusi idő még nem kimondottan a zivatarokról szól, mégis átéltek egy ízben egy kiadós égszakadást. A Lázbérci-víztározónál olyan vihar kapta el őket, hogy az apró esőházban Gyurinak föl kellett guggolnia az asztalra, hogy szárazon tartsa a málhát és saját magát, miközben táskáját a tető alá, egy rögtönzött szögre akasztotta föl. Villám dörgött dél felől, és zúgó szél verte be az esőt hosszú percekig, de megúszták. 

A modern világ egyik alapszükséglete még egy lovas kéktúrán is az internet. A pecsételőhelyek ismeretéhez és a lókompatibilis útvonaltervezéshez szükség volt online térképekre és kéktúra-applikációra, ezért különösen ijesztő lehetett, amikor még a túra elején valóra vált az utazók rémálma: elfogyott a mobilinternet. Ahhoz viszont, hogy Gyuri bővítőcsomagot vásároljon, szintén internetre lett volna szükség – a kör bezárult. 

A helyzetet végül az egyik faluban egy véletlenül arra járó, szintén lovas lány oldotta meg: megosztotta a mobilinternetét, így végül sikerrel zárult a vásárlás.

Településkép, falvak és pihenők

Slíz György a kéktúra mentén lakik a Pilisben, ezért eredeti terve is az volt, hogy kettébontja az utazást, és otthon megáll pár napra. Az Írottkő–Pilisszentkereszt távolság 550 kilométerét 13 túranap alatt, két pihenőnappal tette meg, 9 éjszakát töltött a szabad ég alatt, mínuszokban.

A Dunát Nagymaros és Visegrád között kompon szelték át: Szellő és Villám mint „oldalkocsi nélküli rendszámos motorkerékpár” szerepeltek a jegyen – talán ennél jobban semmi sem mutatja, hogy mennyire példa nélküli vállalkozás ezt az útvonalat lovakkal megtenni.

Mind a Dunától nyugatra, mind keletre bőven akadt olyan település, ahol üres házak sora fogadta őket. Felsőpetényben például az elhagyott kastély mellett egy többemeletes házat és nagy, nyitott pincét is találtak. Ez a kastély az, amelyben Mindszenty József bíboros raboskodott 1954 és 1956 között. Az infrastruktúráról az is sokat elárul, hogy Kőszegtől Cserhátsurányig Gyuri mindössze három működő iskolát látott a kéktúra útvonalába eső falvak között. Nógrádsipeken pedig sem térerő nem volt, sem közúti helységnévtábla, amikor nyugati irányból megérkezett a faluba – kifelé menet is csak egy kézzel rajzolt változat menesztette őket. Putnok, Hernádcéce és Mátraverebély szinte háborús faluképe és mélyszegénysége a kéktúrás közösség számára jól ismert jelenség.

Az északkeleti országrészben ugyanakkor tájképileg és természetföldrajzilag hazánk egyik legszebb vidéke várta őket. 

Hollókőre például egy hétvégi napon, éppen naplementekor érkeztek meg: a világörökségi helyszín házait, a sok száz éves óriástölgyeket és a várat aranyszínű fényben fürösztötte a lenyugvó nap. 

A Mátra csúcsai pedig frekventált kirándulóhelynek számítanak: „Kelet-Magyarország Dobogókője”, Ágasvár Gyuriék érkezésekor is tele volt kirándulóval, lovainak és vállalkozásának csodájára járt, akivel csak találkozott.

Kép

Fotó forrása: Gyaloggalopp Lovastúra Szakosztály

ÚtravaLÓ gondolatok az első lovas kéktúrázótól

Slíz György lótulajdonosként és aktív természetjáróként azt javasolja mindenkinek, akinek stresszmentes pihenésre van szüksége, hogy járja végig a kéktúrát – hivatalos teljesítés érdekében gyalog, de ha kalandvágyó, akkor akár őhozzá hasonlóan lóval. Hogy mi motiválta? Mindenekelőtt úgy látja, a megszervezett ellátás nélküli, lovas utazással átélhetett egy évszázados hagyományt, amely már kiveszett a lovassportok „óramű pontosságú, csillogó szőrű, öltönyös-csokornyakkendős versenyek karámok közé zárt világából”. 

Emellett azt is kiemelte, hogy noha a kéktúra alapvetően profán teljesítménytúra, számára első pillanattól zarándoklattá vált azáltal, hogy kiszakadt a mindennapokból, lemondott a technikai civilizáció nyújtotta kényelemről, és rábízta magát a Jóisten gondviselésére.

A több mint ezer kilométeres, Szellő és Villám társaságában megtett út pedig csak megerősítette abban, hogy a ló nagyobb segítség a terepen, mint amekkora kihívás a kerülőutak megtalálása, vagy éppen a jeges patakon való átgázolás. 

Mint fogalmazott: a ló szabadságot jelent, mert egyaránt tud haladni erdei ösvényen és közúton; elmegy a mély sárban és a méteres hóban; felmászik a lépcsőn, és át tudja úszni a folyókat. 

Mindeközben pihenéskor két dologra van csak szüksége: vízre és fűre, amit az év nagy részében itthon bárhol megtalál. Ezt a szabadságot pedig, hogy a lóval logisztikai támogatás nélkül hazánkban bárhová el lehet menni, semmiféle gépi jármű nem tudja megadni. 

„Magyarország lóval való átjárhatósága egy nemzeti kincs, mint ahogy maga a kéktúra is nemzeti kincs”  – fogalmaz Slíz György. 

Az útvonalat a Gyaloggalopp Lovastúra Szakosztály Facebook-oldalán, valamint YouTube-csatornáján lehetett követni.