Ebben a csodavilágban bármi megtörténhet, mindenki azzá válik, amivé szeretne

A gyermekpszichodráma egy csoportos terápiás módszer, amely játékos formában, a képzeletvilágukra és a kreativitásukra építve segít a gyerekeknek. Az általuk hozott élmények alapján közösen kitalálnak egy történetet, amit együtt, szakemberek vezetésével eljátszanak.

Nem csak játék és mese

A gyerekekkel foglalkozó szakemberek gyakran jelzik, hogy a gyermekek nincsenek jól, problémákkal küzdenek, a megoldás érdekében pedig a szülők különféle alternatív módszereket próbálnak ki. Salamin Csilla nyolc éve tart gyerekdráma-foglalkozásokat, úgy látja, hogy „a személyes kapcsolatok háttérbe szorulnak, mert mindent neten intéznek, ezért a gyerekek egy ilyen személyes térben nehezebben oldódnak fel, mint pár évvel ezelőtt.” Szerinte a szülők fő problémája, hogy nem tudják tartani a határokat, a digitális világ letompítja és beszippantja a kicsiket. 

„Mindenkiben ott van egy kreatív rész, a fantáziájuk, de nekünk most nagyobb szerepünk van abban, hogy ezt előhívjuk.”

A mentálhigiénés szakember szinte mindenkinek ajánlja a gyerekdrámát, hiszen „a legegészségesebb gyerekeket is érintő mindennapos stressz és konfliktusok oldására, valamint a kreativitás kibontakoztatására is jó.”

Sokan fordulnak hozzájuk nehezebb élethelyzetekben, például a szülők válása esetén, különböző magatartászavarokkal, mint a hiperaktivitás, agresszivitás, figyelemzavar. Különösen ajánlja beilleszkedési nehézségeknél, szorongó, gátlásos, önbizalomhiányos gyerekeknek. „Az idejáró gyerekeknek fejlődik a kreativitásuk, a társas készségeik, könnyebben veszik az akadályokat, magabiztosabbak lesznek, felismerik az értékeiket.”

A csoport ereje

5–14 éves korúaknak tartanak gyerekdrámát, külön óvodásoknak, kisiskolásoknak és kamaszoknak. Egy csoporton belül legfeljebb két év a korkülönbség, figyelembe véve, hogy a hasonló korosztályokat hasonló témák érdeklik. „Lényeges a gyerekek önkéntes részvétele, hogy szeressenek idejárni. 

Az elején megkérdezzük tőlük, hogy szívesen jönnek-e, az első alkalom után mindenki eldöntheti, hogy szeretne-e a csoport tagja lenni. 

Utána viszont fontos az elköteleződés, mivel itt egy folyamatról van szó. Ami itt zajlik, az köztünk marad.” 

A zárt csoport kis létszámmal (5–7 fővel) működik, így mindenkire tudnak figyelni. A foglalkozássorozat fél évig tart, 10–12 alkalomból áll. Jellemző, hogy a csoport fele fél év után is folytatja a programot, hozzájuk jön két-három új tag. Előfordul, hogy egy-két vagy akár több évig is jár valaki. A csoport összetételére odafigyelnek, hogy ne legyen egy csoportban például több ADHD-s vagy autista gyermek. 

„A közösség jó támogató közeg, a résztvevők az együtt átélt élmények hatására, egymást kölcsönösen elfogadva egy csoporttá kovácsolódnak.” Sokszor egymást is segítik, a szerepeikben is ráérezve, hogy ki miben tud segíteni a társának. Ilyen a „kihangosítás”, például, ha valaki hercegnő szerepet vállal, és az elején meg sem szólal, akkor például valamelyik vezető „szolgaként” segíti, kíséri, majd a harmadik játékban már ő is kibontakozik és játszik mint hercegnő. 

„Megerősödik a szerepben a játékon belül, és amit itt megél, azt egy idő után a külvilágba is ki tudja vinni.” 

Kép

A gyermekpszichodráma-foglalkozásokat vezető Salamin Csilla − forrás: Salamin Csilla

A csodák országa mint terápiás tér

A foglalkozások beszélgetéssel kezdődnek, ilyenkor a gyerekek elmondhatják, milyen jó vagy rossz dolog történt velük. „Voltatok-e mérgesek, szomorúak a héten? Örültetek valaminek?” Ezután lehet rajzolni, ami egyfajta ráhangolódás a játékra, segítheti a gyerekeket a szerep-, illetve történetválasztásban. 

Közösen alkotják meg a mesét, a történetet, amiben mindenki azzá változik, amivé szeretne. „Mi, vezetők pedig a gyerekektől kapjuk a szerepet. Mindig más kezdi, majd, amikor megvan mindenkinek a szerepe, megnézzük, hogy mi hiányzik, kire van még szükség a játékban.” 

A szereposztás után következik a jelmezválasztás. Az „átváltozást” ugyanis jelmezek segítik, mindenki beöltözik. „Ezek nem konkrét jelmezek, hanem a gyerekek fantáziája teszi őket azzá. Egy nagy fekete kendőt felvéve változhat valaki öregasszonnyá, sárkánnyá vagy fává. Vagy egy kék sál a Duna, amire ráül valaki halként, akit kifognak. Hármat tapsolunk, és elkezdődik a játék, akkor már nem Csilla vagyok, hanem rabló, vagy amit éppen eljátszom.”

A „mintha tér” olyan terápiás tér, amely a képzelet és a valóság közti átmeneti teret jelenti. „Itt a gyerekek egy varázslatos csodavilágba kerülnek, ebben a térben tényleg minden megtörténhet.” 

„Azért nevezik terápiásnak, mert a gyermekek öngyógyító képessége lép működésbe, a saját erőforrásaikat felszínre hozva és mozgósítva.”

„A történet végén is van taps, egy mondattal befejezzük, majd egyesével kilépünk a szerepünkből – nem vagyok már sárkány, Béla vagyok –, ledobjuk a jelmezt, és leülünk. Ezután röviden megbeszéljük, hogy kinek mi tetszett, vagy mi nem tetszett a meséből. A gyerekek egymás visszajelzéseiből is sokat tanulhatnak. Lezárásként úgy búcsúzunk, hogy berakjuk középre a kezünket, és azt kiabáljuk: sziasztok!

A gyerek nem magáról mesél – mint a felnőtt a pszichológusnál –, hanem a szerepein keresztül fejezi ki, mutatja meg magát észrevétlenül. A kis rókáról mondja el, hogy milyen hiányai, nehézségei, szükségletei vannak. A szerep lehet egy mesehős, de egy tárgy vagy állat is. Sokszor az is megfigyelhető, ha valaki gátlásos, akkor először szőnyeg, majd nyuszi, a végén király.” 

Olyan helyzeteket élhetnek meg, amiket a valóságban nem tudnak, itt bűntudat nélkül adhatják ki a haragjukat. Az elismerés, a sikerélmény, a gondoskodás utáni vágy is gyakran megjelenik.

Semmi sem kötelező. Az alapszabály az, hogy nem bántjuk a másikat, sem tettel, sem szóban. Lehet „verekedni”, de ne fájjon. Itt mindenki önmaga tud lenni, nem éri bántás, elfogadják őket, pozitív élményekkel távoznak.

A dramatisták kettős szerepe

A foglalkozást gyermekpszichodráma-asszisztensi vagy -vezetői képzettséggel rendelkezők tartják. Sok pszichológus, pedagógus vagy mentálhigiénés szakember van köztük. A játékban a dramatistáknak kettős szerepe van: egyfelől teljes beleéléssel részt vesznek a játékban a gyerekektől kapott szerepekben, másfelől külső szemmel figyelik, próbálják megérteni azt, amit a részvevők szeretnének kifejezni. Segítik őket abban, hogy minél inkább kibontakozhassanak a választott szerepükben. 

„A gyerekeknek nagy élmény, hogy itt nem alá-fölérendeltség van, mint az iskolában, hanem partnerként kezeljük őket, látszólag ők irányítanak. A legyőzendő vagy negatív szerepeket általában mi, vezetők kapjuk, rajtunk sok feszültséget le tudnak vezetni.” Nagyon jól rá szoktak érezni, hogy a vezetők milyen szerepből tudják a leginkább segíteni a játékukat.

A változás nem marad el

A gyerekdráma fontos része a szülőkkel történő konzultáció, hiszen igazi változás csak a szülőkkel való szoros együttműködéssel érhető el. 

„A foglalkozások előtti ismerkedőbeszélgetésen a szülők elmondják, miért gondolják, hogy jót tenne a gyereküknek a dráma, illetve mesélnek a gyermekről, az elvárásaikról. Mi pedig bemutatjuk a módszert, és válaszolunk a felvetődő kérdésekre. A szülőknek nem adunk információt a félév során, hanem a végén kapnak visszajelzést, amikor látjuk a teljes képet.

Minden játékot leírunk, ki mit játszott, mit csinált, majd a végén összenézzük a 12 alkalmat, hogy az egyes gyerekek milyen szerepeket választottak, mit fejeztek ki a játékukkal, milyen igényeik, szükségleteik jelentek meg, hogyan változtak, mi a folyamat. Erről beszámolunk a szülőknek. Nem adunk tanácsokat, csak azt jelezzük vissza, amit a gyerek játszott, amit a játéka által kifejezett. Megkérdezzük a szülőket a záróbeszélgetésen, hogy történt-e valami változás a félév alatt, mit tapasztaltak. Általában történik változás. 

A legtöbbször a szülő magától rájön, mi a helyzet. Sokszor egyértelmű, a gyermeknek milyen vágyai vannak, máskor kevésbé látható, de akkor együtt fejtjük meg. 

Az is előfordul, hogy nem derül ki, mit dolgoz fel, milyen feszültségek távoznak, csak azt látjuk, hogy oldódik valami. Gyakori a regresszió, amikor a gyerek visszamegy abba a fejlődési szakaszba, ahol őt trauma érte, vagy valami hiány lépett fel benne, és akkor a játékon belül gyógyítja magát, majd pár játék után lejön erről a szerepről. Ha például pici korában született egy beteg kistestvére, akire sok figyelem jutott, vagy baleset érte egykor.”

Legtöbbször a szülőkben is elindul valami, ami kihatva a gyerekekre segít gazdagabbá tenni a család életét. Minden csoporttagról elmondható, hogy egy idő után magabiztosabbá válnak, képesek lesznek jobban elfogadni a másikat, ezáltal magukat. A csodavilágban megszerzett erőt, önbizalmat egy idő után a valós világba is át tudják vinni.