Őseink tudták, mennyire fontos – Te miért szégyelled?

A kölcsönös segítségnyújtás a túlélés záloga

Elődeink idejében a kölcsönös segítségnyújtás, az együttműködés az egyén és a közösség túlélésének záloga volt. Őseink csoportokban éltek, és rendkívül szoros kapcsolatot ápoltak egymással. Együtt gondoskodtak a betevő falatról, és közösen nevelték a gyermekeiket. Ma is léteznek ilyen gyűjtögető, halászó, vadászó törzsek, például a dél-amerikai aché törzs. Náluk minden vadász a megszerzett vad húsát rituális keretek között szétosztja a közösség tagjai között. Magának csak annyit tart meg, amennyi egyszeri étkezésre elég neki és a szűk családjának. 

„Ha ez nem így működne, akkor sok családot az éhhalál fenyegetne, ugyanis a vadászszerencse időnként elpártol az embertől. Ez a fajta íratlan szabály élet- és nyugdíjbiztosítást jelent az egész törzsnek” – mondja Bereczkei Tamás, miközben felhívja a figyelmet arra is, hogy „nem kell ilyen messzire mennünk, hogy lássunk olyan közösséget, amelyet ma is a kölcsönös segítségnyújtás és a szoros együttműködés jellemez”. 

A Baranya vármegyei Ormánságban élő beás cigányoknál, akiket a pszichológus professzor kollégáival együtt a ‘90-es években hosszasan tanulmányozott, egész más normák léteznek, mint a többségi magyar társadalomban, például a gyermekgondozás és -nevelés terén. 

„A tágabb rokonság is részt vesz a gyermeknevelésben, és a nagyobb gyerekektől is elvárják, hogy gondozzák a kisebbeket, vigyázzanak rájuk” – mondja, majd így folytatja: – Őket tanulmányozva azt tapasztaltuk, hogy amíg náluk szűkösebbek az anyagi források, mint a többségi magyar társadalomban, addig jóval nagyobb személyes erőforrással bírnak”. 

A bennünk lévő ősi mechanizmusok ma is működnek

Az évszázadok, évezredek során a gazdasági és társadalmi változások következtében a kis zárt közösségek nagyobb államszervezetekbe, társadalmi szerkezetekbe tagozódtak. „Az emberek távol kerültek egymástól, a kapcsolatok rendkívül szövevényessé és kuszává váltak. Nehéz személyes kapcsolatot kialakítani másokkal, ezért a bennünk működő, velünk született ősi mechanizmusok – mint a segítségnyújtás, az önzetlenség és az együttműködés – visszaszorultak a mikroközösségekbe, inkább csak a közvetlen környezetünket, a rokonainkat, a barátainkat és a munkatársainkat támogatjuk, tőlük várunk segítséget” – magyarázza a professzor. 

Evolúciós pszichológusként úgy gondolja, hogy az ember nem születik önzőnek, a segítségnyújtás és a segítségkérés gyökerei bennünk vannak. Minden emberben ott van a képesség, hogy szeresse és támogassa a hozzá közel állókat. A szocializáció során ezt tovább lehet erősíteni, például, hogy olyannak is segítsünk, akit nem is ismerünk.

„A mai társadalmi berendezkedés nagymértékben eltér attól, ahogyan őseink éltek, ám evolúciós örökségünknél fogva ugyanúgy hajlunk a társas együttműködésre, arra, hogy segítséget nyújtsunk és kapjunk.” 

„Enélkül nem is maradhatna fenn az ember” – folytatja Bereczkei Tamás, aki úgy véli, a digitalizáció hozzájárult a további elszemélytelenedéshez, egyre többen magányosak, és kevés személyes kapcsolatot tartanak fenn. Ugyanakkor azt is gondolja, hogy új távlatokat is nyitott a segítségnyújtásban. „Magánszemélyek, szervezetek keresik az embereket online, és kérik a támogatásukat, bízva az emberben ősidők óta működő mechanizmusokban” – mondja, miközben felhívja a figyelmet, hogy ezt sokan ki is használják, és könnyen csalás áldozatává válhatunk, ha nem vagyunk elég éberek.

Kép

Kép forrása: Rawpixel

Miként aknázhatók ki a bennünk rejlő késztetések? 

Annak ellenére, hogy megváltozott az életünk, életmódunk, Bereczkei Tamás pozitívan látja a jövőt, ugyanis az emberi természet változatlan. Szerinte a mai modern társadalomban is meg lehet találni azokat a lehetőségeket, hogy a bennünk lévő ősi késztetések meg tudjanak nyilvánulni, és ebben nagy szerepe van a mindenkori döntéshozóknak. Példaként a nők korai nyugdíjazását említi, szerinte rendkívül fontos lenne, hogy fiatal, életerős nagymamák segítsék a szülőket a gyermeknevelésben, akik nagyon magukra maradtak ebben a feladatban. 

„Ahogyan a régi társadalmakban és a beás cigányoknál is látjuk, minél több testvér, unokatestvér, nagynéni, nagybácsi áll rendelkezésre, és minél tovább élnek a nagyszülők, annál több gyermeket vállalnak a szülők, hiszen a nevelésük, szocializációjuk nem egy-két emberre hárul, hanem egy közösségre” – magyarázza a családon belüli segítségnyújtás további előnyeit. 

Kép

Bereczkei Tamás evolúciós pszichológus − Forrás: Wikipédia

Kudarc-e a segítségkérés?

Míg a segítségnyújtásra való hajlam ugyanúgy bennünk van, mint őseinkben, és szívesen is segítünk, addig a segítségkéréssel és -elfogadással már problémája akad a mai kor emberének. 

Sokan rettenetesen nehezen kérnek segítséget, egyenesen kudarcként élik meg, ha valamit nem tudnak egyedül megoldani. 

Bereczkei Tamás szerint ennek az oka a nagyfokú individualizmus, amely a modern társadalmunkat jellemzi. „Az ember úgy érzi, saját sikerességének, eredményességének a kovácsa, és abban érdekelt, hogy saját társadalmi presztízsét növelje. Ha nem képes valamit egyedül véghezvinni, úgy érzi, hogy nem alakítója a saját sorsának, és mások gyámolítására szorul, ezért inkább nem kér segítséget” – mondja. 

Szerinte abban, hogy mennyire merünk segítséget kérni, nagy szerepet játszik a személyiségünk. „Egy alapvetően introvertált, csendes ember nehezebben kér segítséget, mint egy extrovertált. Egy narcisztikus személy pedig egyenesen elutasítja a segítségkérést, mert úgy gondolja, hogy mások rosszabb képességekkel rendelkeznek, és senki sem tudja nála jobban megoldani a helyzetet” – folytatja a professzor. 

A gazdag szociális hálózat előnyei

Nehezen kérünk segítséget, holott az együttműködés, a kölcsönös segítségnyújtás nemcsak az őseink korában volt a túlélés záloga, hanem napjainkban is. Ha nem egyedül kell helytállnunk a nagyvilágban, van családunk, szoros baráti kapcsolatokkal bírunk, tagjai vagyunk különféle közösségeknek, vagyis szerteágazó szociális hálózattal rendelkezünk, ezek mind-mind pozitív hatással vannak testi és lelki jóllétünkre. 

„Sokrétű vizsgálatok igazolják, hogy a tartós házasságon kívül – amely növeli a várható élettartamot, és kevésbé teszi ki az embert a különböző megbetegedések kockázatának – a szoros barátságok is jótékony hatással vannak a szellemi frissességre, és csökkentik a depresszióra és egyéb betegségekre való hajlamot.” 

„Ugyanígy az egyházhoz, vallási közösséghez való tartozás is hozzájárul az élettartam meghosszabbodásához és a különféle mentális betegségek elkerüléséhez – mondja a pszichológus, majd így fejezi be: – Arra szelektálódtunk, hogy szoros csoporttársi kötelékben éljük az életünket, együttműködjünk, segítsük egymást, ha ettől eltérünk, annak komoly negatív hatásai lehetnek. Már csak a saját mentális egészségünk érdekében is megéri másokkal szoros kapcsolatot fenntartani”.