Tibor a balesete után nyolc hónapos rehabilitáción vett részt, majd visszakerült az „életbe”. Kereste a helyét, rengeteget sportolt, megtanult vezetni. Majd, amikor már érzett magában kellő erőt, elkezdte építeni a saját vállalkozását, egy amerikai, kerekesszékek gyártásával foglalkozó cég magyarországi, majd közép-európai értékesítője lett. Kezdetben csak magának keresett megfelelő, a személyiségéhez illő széket, de nem talált a piacon megfelelőt. 

„Mindenhol komor, fekete vagy sötétkék széket lehetett kapni, én viszont olyat szerettem volna, amelyben van egy kis szín, valami extra, ami többet nyújt annál, hogy a lakás egyik végéből eljussak a másikba. Vissza akartam térni az életbe, komoly terveim, ambícióim voltak” – mondja. Ekkor találta meg az amerikai céget, amelynek termékeiben megvolt az a kis plusz, amire vágyott. 

Nemcsak széket vett tőlük, hanem közös munkába is fogtak. Évekig dolgozott nekik, majd 2015-ben saját szék gyártásába kezdett itthon. 

Tervezők, szakemberek bevonásával olyan széket alkotott, amely mindazokkal a tulajdonságokkal bír, amelyeket a használója elvár tőle, ugyanakkor extra igényeket is kielégít. 

Nemcsak könnyen összecsukható, betehető az autóba, és önállóan lehet vele közlekedni, hanem olyan dizájnelemekkel is bír, amelyek után mások is megfordulnak az utcán. „Mindig is érdekeltek a technikai dolgok, és hogy valami olyat alkossak, aminek más is örül, ami pozitív élményt ad. Sikerült olyan széket megálmodnunk, amelyre a használója is büszke lehet, szívesen kimegy vele az utcára, és nem szégyelli magát” – meséli. 

Időközben néhány évre abbahagyta a kerekesszékek gyártását, és egy kis kitérőt tett a politika világába: egy Pest vármegyei település alpolgármestereként dolgozott egy cikluson át. Ám ahogy fogalmaz, „nem azt hozta el számára a politika, amit várt tőle”, ezért visszatért a kerekesszékek gyártásához. Ez mindig örömet okozott neki, és úgy érzi, így nagyon sok emberen tud segíteni. Most egy kicsit más formában működtetti a vállalkozását, mint korábban, de ugyanúgy van összecsukható, merev vázas és gyerekszéke is különböző méretben, számos trendi, színes kiegészítővel.

„Bármit legyártunk, megvalósítunk, amit a megrendelő kíván, csak a fantázia és a technikai követelmények szabnak határt” – mondja. 

Mindmáig az ő cége az egyetlen Magyarországon, amely kerekesszékek gyártásával foglalkozik. Ultrakönnyű, aktív Spinner Rebel kerekesszéke Magyar Termék Nagydíjat is nyert. 

Kép

Fotó forrása: Kazány Tibor

Már régóta motoszkált Tibor fejében a gondolat, hogy kellene valamit csinálni, ami felhívja a figyelmet a kerekesszékesekre, amivel elő lehetne segíteni az integrációt. Amerikai partnerétől vette az ötletet, aki rendszeresen szervezett fogyatékossággal élőknek szépségversenyt, és 2012-ben megszervezte az első magyarországi kerekesszékes szépségversenyt. A tengerentúli versenyt egy kicsit átformálta, hazaira szabta, és a kerekesszékesekre szűkítette. 

A versenyt azóta, ha nem is minden évben, de néhányévente megrendezi a Miss Spinner Motivációs Alapítvány, amelyet Tibor hívott életre. A hatodik rendezvényre idén tavasszal kerül sor. Már várják is azon 18–42 év közötti kerekesszékes nők jelentkezését, akik felsőteste ép, és önállóan képesek mozogni a székkel. Utóbbi azért is fontos, mert a szépségverseny során koreográfiát is betanulnak a hölgyek. 

„Az életkori előírást rugalmasan kezeljük: 17 éves is nyugodtan jelentkezhet szülői engedéllyel, és a 44 évesek jelentkezését sem utasítjuk el” – mondja. A szépségversennyel – azontúl, hogy szeretnék elősegíteni az integrációt – az is a céljuk, hogy visszaadják azon nőknek az önbizalmát, akik baleset vagy sérülés következtében kerültek kerekesszékbe. Segítenének nekik megtalálni az útjukat, a megfelelő munkát is, amelyet szívesen végeznek, nem csak kényszerből. 

„Ha újra hisznek önmagukban, könnyebben találnak párt, munkát, életük minden területén érezni fogják a változást” – magyarázza Tibor. 

A szépségverseny idővel nemzetközivé nőtte ki magát, a világ minden tájáról jelentkeznek lányok, Mexikóból és Bolíviából is voltak már versenyzőik. Egyik évben még a legszínvonalasabb szépségverseny szervezőinek járó díjat is átvehették. 

Kép

Fotó forrása: Kazány Tibor

Tibor igyekszik ugyanolyan aktív életet élni, mint a balesete előtt. A motorozást egy időre felváltotta a versenyautózás, de néhány éve, amikor építkeztek, eladta a versenyautóját. Most épp a búvárkodás felé kacsingat, talált is egy helyet, ahol mozgássérülteknek is tartanak képzést. „Ha valaki kitalálta, hogyan lehet ezt így is megtanulni, miért ne tegyem?” – teszi fel a kérdést, majd így folytatja: – Minden nehezebb így, nagyobbak a kihívások, de nem szeretnék bármiről is lemondani azért, mert kerekesszékben ülök”. 

Tibor hihetetlen akaraterejének köszönhetően tudott új életet kezdeni. „Elszánt és akaratos voltam, nem akartam beszürkülni, elsüllyedni, céljaim voltak, családot akartam, és valamit létrehozni, alkotni. Kész voltam tűzön-vízen keresztülvinni a céljaimat” – meséli két gyermek, egy 16 éves fiú és egy 11 éves lány büszke édesapjaként. 

Úgy gondolja, van, akiben megvan ez az akaraterő, másból hiányzik. 

„Sokan pillanatok alatt feladják, és mástól várják a megoldást, miközben saját magukban kellene keresni. Ez az út sokkal nehezebb, több küzdelemmel és fájdalommal jár, de megéri” – mondja Tibor, akinek már többször tanácsolták, hogy tartson motivációs előadásokat. Ez azonban a család, a munka és az egyéb elfoglaltságok miatt eddig váratott magára. Ám most az tervezi, hogy az alapítványnál tréninget indítanak a sorstársaknak, továbbá könyvkiadáson is gondolkodik. „Szeretném bemutatni, mit él át az az ember, akinek hirtelen teljesen megváltozik az élete, milyen érzések kavarognak benne, mi ad neki erőt. Talán másoknak is inspiráló lehet a történetem. Ha valami nálam bevált, miért ne válna be másnál is” – fejezi be.

A februári hónap témája: Egyszerűen különleges! További cikkeink a témában elérhetőek itt.

A favelák lelkipásztora  

Dom Hélder Câmara 1909 elején született az észak-brazíliai Fortaleza városában sokgyerekes polgári, középosztálybeli családban. Édesapja egy helyi cég könyvelője, édesanyja tanítónő volt. A fiatal Câmara tizennégy évesen a papi hivatás mellett döntött, 1931-ben szentelték pappá. Öt éven keresztül lelkipásztori szolgálatot végzett, munkásokkal és értelmiségiekkel foglalkozott, részt vett a világi híveket tömörítő Katolikus Akció megszervezésében, és 1931-ben megalapította Ceará állam munkáslégióját, 1933-ban pedig a katolikus munkásnők szakszervezetét. A harmincas évek közepén egy ideig együttműködött a radikális „zöld ingesek” jobboldali mozgalmával, de egy idő után kétségei támadtak velük kapcsolatban. Hamarosan felkérték, hogy államtitkárként irányítsa a tartomány oktatásügyét. 

Két év múlva Rio de Janeiróban, a szövetségi oktatásügyi minisztériumban kapott fontos beosztást, de közben lelkipásztori munkát is végzett. 

A főváros nyomornegyedeiben, a favelákban tapasztalta meg a szegények reménytelen életét. Szociális heteket szervezett, amelyeken világiak, papok, szerzetesek, püspökök vitatták meg az ország helyzetét és az egyház feladatait. Korábbi, tartózkodóan konzervatív nézeteivel 1937-ben véglegesen szakított, hivatali és papi munkája mellett egyházi lapok szerkesztőjeként hirdette a hit és a társadalmi igazságosság ügyének összekapcsolását. Már ismert közéleti személyiségként 1952-ben Rio de Janeiro segédpüspökévé nevezték ki, jelentős szerepet vállalt a Brazil Katolikus Püspöki Konferencia létrejöttében, amelynek 1964-ig főtitkára volt. 

Ő volt az 1955-ben, Rióban megrendezett harminchatodik Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus fő szervezője, amelyen számos latin-amerikai püspökkel volt módja nézeteket cserélni, és érvelni amellett, hogy az összefogás a szegények érdekében kiemelkedően fontos feladat. Kezdeményezésére a kongresszus keretében megalakult a Latin-amerikai Püspöki Konferenciák Tanácsa, a CELAM, amelynek fontos célja lett a szociális megújulást célzó egyházi törekvések támogatása és összefogása. A szervezet és vele Hélder Câmara célja ettől fogva annak a kérdésnek a megválaszolása volt, amelyet egy vendég európai főpásztor fogalmazott meg a kongresszuson: 

„Hogyan történhet meg az, hogy mi az Eucharisztiában a köztünk lévő Krisztust tiszteljük, miközben nem vesszük észre ezt a Krisztust Rio de Janeiro faveláinak szegényeiben, a társadalom peremén?”  

Gondviselés Bank és Katakomba-paktum  

Hélder Câmara ettől kezdve minden erejét, szervezőtehetségét és karizmáját a szegények szolgálatába állította. Rendszeresen látogatta a nyomornegyedeket, azért fáradozott, hogy a szegények elfogadható lakáskörülményekhez és megélhetéshez jussanak. Ennek érdekében mondott rádióbeszédei ismertté és népszerűvé tették. Egyre inkább meggyőződésévé vált, hogy a helyes és hatékony karitatív munka nem puszta jótékonykodást jelent, hanem a szociális igazságosság megvalósítását, a meglévő társadalmi struktúrák békés megváltoztatását. Szociális segítő mozgalmat indított, megalapította a szegények öngondoskodását támogató Gondviselés Bankot. 

Részt vett a II. vatikáni zsinaton, ahol egyszer sem szólalt fel, de háttérbeszélgetései és a VI. Pál pápával ápolt jó kapcsolata révén, komoly befolyást gyakorolt a tanácskozásra. Azt szorgalmazta, hogy az egyház valóban „szolgáló egyház” és „a szegények egyháza” legyen. A zsinat vége felé a sok püspök által elfogadott és aláírt, erősen szociális tartalmú Katakomba-paktum is elsősorban az ő fáradozásának eredménye. Ebben a harmadik világ püspökei az evangélium szociális üzenete, a szegények ügyének szolgálata, egy egyszerű és szegény egyház mellett kötelezték el magukat. A zsinat idején, 1964-ben nevezte ki VI. Pál pápa Olinda és Recife érsekévé. 

Közben Brazíliában a katonák vették át a hatalmat, és a két évtizedes diktatúra alatt a szegények ügyének képviselete még nehezebbé vált. 

Elveire személyesen mutatott példát, nem költözött be az érseki palotába, egy szerény belvárosi lakásban élt, a palotát átengedte az egyházi emberjogi bizottságnak. 

A katonai juntával dacolva képzési és önsegélyező programot indított a parasztok számára, elindította az Akció a békéért és igazságosságért nevű mozgalmat. Támogatta a báziscsoportokat és a felszabadítási teológiának azon képviselőit, akik a társadalmi reformok keresztény szellemű, erőszakmentes megvalósítása mellett álltak ki.  

Kép

Dom Hélder Câmara 1974-ben − Forrás: Profimedia – Red Dot

„A vörös püspök”  

A jobboldal „vörös püspöknek”, kommunistának kiáltotta ki, és a nép lázításával vádolta. A vádakra azt válaszolta: „Én nem a lelkek pásztora vagyok, hanem az embereké. Az egyháznak és az államnak is a feladata, hogy az egész, a teljes emberrel foglalkozzék. Krisztus nem csak a lelkekről való gondoskodást adta számunkra feladatul. Korábban azt mondták: a recifei egyházmegyéhez egymillió-kétszázezer lélek tartozik. Nem! Igaz, hogy egymillió-kétszázezer lélek él itt, de ezeknek a lelkeknek testük is van. Én nem tudom ezeknek az embereknek a lelkét és a testét egymástól elválasztva szemlélni.” De némi iróniával úgy is fogalmazott: „Ha enni adok a szegényeknek, azt mondják, szent vagyok; ha felvetem a kérdést, miért nincs mit enniük a szegényeknek, akkor azt mondják, kommunista vagyok.”  

A szegények egyháza  

Munkatársait bebörtönözték, üldözték, és őt is akadályozták abban, hogy szerepeljen, ám külföldi útjai során bátran bírálta a latin-amerikai társadalmi és politikai állapotokat, az igazságosság, a szabadság és a demokrácia hiányát. A CELAM 1968-ban rendezett medellíni (Kolumbia), majd pueblai (Mexikó) konferenciáján a brazíliai püspököket képviselte. 

Kimondták, hogy a szegénység embertelen és ellentétes az evangéliummal; a szegénység nem Isten akaratából van, hanem nagyon is kézzelfogható, bűnös gazdasági, társadalmi és politikai okokra vezethető vissza, amelyeket meg lehet és meg kell változtatni. 

Kimondták, hogy az egyház, amely korábban az igazságtalan társadalmi struktúrákat támogatta, a jövőben a szegények oldalán áll. Hélder Câmara tevékenységét külföldön több nemzetközi békedíjjal ismerték el, számos egyetem avatta díszdoktorává. Hetvenhat éves korában, a korhatárt elérve – a szociális igazságosság és szeretet apostolává lett érsek – lemondott érseki hivataláról, és visszavonult, de továbbra is nyomon követte a világegyházban zajló eseményeket. 

Kép

Hélder Câmara (jobb oldal, fent) díszdoktori avatása után készült csoportkép, Cambridge, 1974 − forrás: Profimedia − Red Dot

A halál végül kilencvenéves korában, 1999-ben érte érseki székvárosában, Recifében. A temetési szertartáson a hívő tömegek mellett számos bíboros, érsek, püspök, a pápai nuncius és Brazília hivatalban lévő alelnöke is megjelent. Testét Olinda székesegyházában helyezték örök nyugalomra. Hosszú előkészületet követően hivatalos boldoggá avatási eljárása Ferenc pápa regnálása alatt, 2015-ben vette kezdetét, és 2017-ben a brazil képviselőház kulturális bizottsága az emberi jogok brazil patrónusává nyilvánította. Testamentumnak is beillő szavai így foglalják össze üzenetét: „Evangéliumi szemléletem engem a békés erőszakhoz vezetett. Ez azt jelenti, hogy nem elégszem meg mini reformokkal: mélyreható változásokat kívánok nálunk és a fejlett országokban is, mivel minden mindennel összefügg.”  

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Jégbarlangok vidéke

Az Erdélyi-szigethegységben, azon belül is a Bihar-hegységben hat jégbarlang található: három a Pádison, három pedig az Aranyosfői-karsztvidéken. „Ezek általában aknabarlangok, melyeknek nincs természetes szellőzési lehetőségük. A téli hideg levegő és felgyülemlő hó konzerválja a hideget, a becsepegővíz pedig látványos jégképződményeket hoz létre” – olvasható A Földgömb magazin 2004. novemberi számában. 

Ezen a területen található a 2000−3000 évesre becsült Aranyosfői-, más néven Szkerisórai-jégbarlang is. Felfedezésének pontos időpontja ismeretlen, Schmidl Adolf geográfus, az ország első barlangkutatója négy éven át vizsgálata a Bihar-hegységet, és 1863-ban elsőként készített tudományos monográfiát a területről, illetve részletes úti leírást a barlangról, aminek első térképét Josef Wastler rajzolta meg. Ekkor még csak a barlang felső részeit, a Nagytermet és a Templomot ismerték.

Hat évvel később, 1869-ben a Vasárnapi Ujságban hosszú publikáció jelent meg a „scărișoarai jégbarlangról”, amit egy húszéves, addig ismeretlen fiatalember, Eötvös Loránd későbbi fizikus, akadémikus, a torziós inga feltalálója jegyzett. 

„A Bihar-hegységben mindeddig csak két jégbarlang ismeretes [...] E barlangok egyike a betranai fensikon, a Bihar csúcsától másfél mérföldnyi távolságban északra fekszik, s 1860-ban Kula nevű oláh vezető által fedeztetett fel, ki belőle egy belényesi cukrászt jéggel látott el. Ennél sokkal nagyszerűbb az, amely a topánfalvai kincstári erdő scărișoarai kerületében fekszik, s melyet e hegyek oláh lakosai Gyezar-nak neveznek” − írta Eötvös, aki 1868 szeptemberében látogatott el először a barlanghoz. 

Bár a tengerszint feletti 1165 méteres magasságban található bejáratot fenyvesek övezik, nem nehéz észrevenni a körülbelül 48 méter mély és 50 méter átmérőjű, csaknem kör alakú nyílást. „Falai három oldalról függőlegesen merednek le, úgy, hogy a lemenetel csak egy, még pedig az északkeleti oldalon válik lehetségessé. S mily lemenetel ez! Két már rothadozó fatörzsekből összekötözött létrára bízzuk nyakunkat” − folytatja Eötvös.

Fotó forrása: Wikipédia

75 ezer köbméternyi jég

Ma már 48 lépcsőfok teszi lehetővé, hogy a kíváncsi turisták leereszkedjenek a zsomboly fenekére − a zsomboly nem más, mint a karsztos hegységekben kialakult, lefelé táguló, aknához hasonló üregek és barlangok elnevezése. Az első állomás a Nagyterem, ami nem hazudtolja meg a nevét, 108 méter hosszú és 78 méter széles. 

„Nem emlékszem, hogy más alkalommal természeti tünemények által annyira meglepetve lettem volna, mint midőn a hómezőn le s ez ajtón beléptem. 

Mintegy varázsütésre eltűnt minden, mi a nyár heves életére emlékeztethetett volna, s a legridegebb téli kép terült el szemeim előtt. 

Tökéletesen sima jégtalajon, köralakú teremben állottam. [...] A kapun elégséges fény hatolt be, hogy a tárgyakat fáklya segítsége nélkül is megkülönböztessem. A bemenettől balra mintegy 10 láb (szerk. körülbelül 3,16 méter) magas szabályos jégdomb emelkedett; szemben ugyancsak egy kettős csúcsú jégdomb látszott, melynek csúcsai közel 4, illetőleg 3 öl (szerk. 1 öl körülbelül 1,9 méter) magasak voltak, s a tetőről vízesés gyanánt lehulló jégcsapokkal érintkeztek” − olvasható Eötvös beszámolója a Nagyteremről. 

Az Élet és Tudomány 2001/48-as számában olvasható Hazslinszky Tamás-cikk szerint „a jég lerakódása a jégkorszakban kezdődött meg akkor, amikor a Bihar-hegységet még gleccserek borították. A hosszú nyár és az enyhe tél soványítja a jégtömböt. A legutóbbi 20 évben a tömb vastagsága csaknem 1 méternyit csökkent.” A 720 méter hosszú és 105 méter mély barlang a mai becslések szerint egy 75 ezer köbméternyi jégtömb része, aminek vastagsága néhol eléri a 26 métert is. 

A Nagyteremből közelíthető meg a Templom, az ide vezető alagút egész boltozata „jégsegeczekkel [jégkristályokkal] van borítva, melyek hüvelyknyi nagyságú lemezekké, azok pedig a legsajátságosabb, többnyire hatszögű fürtös idomokká csoportosulnak. 

Képzelhetik olvasóim a bűvös hatást, melyet a fáklyának vörös fénysugarai e csillárokon megtörve a szemlélőre gyakorolnak. 

Mintha gyémántok milliói csillognának szemeinkbe!” − olvasható Eötvös útileírásában. 

Kép

Fotó forrása: Sergiu Bacioiu/Flickr

A Templomba érve több mint száz sztalagmit, azaz a barlang aljáról felfelé gyarapodó cseppkőképződmény tárul a látogatók szeme elé. Ezek kialakulásáról így ír Eötvös: „hogy a víz a Karst-féle mészképletekben nemcsak nagyobb nyílásokokon keresztül ömlik, hanem aprórepedéseken, csöveken keresztül is szivárog a föld alsóbb rétegei felé. Evizerek bizonyára a jégbarlangokhideg boltozatához is el fognak jutni, s részben már azzal érintkezésben megmerevedve, jég-szalactitokat képeznek, részben pedig fenékre hullva, azon eleinte jégdombokat, utóbb oszlopokat vagy gúlákat, egy szóval sztalagmitokat alkotnak.”

A legmélyéig hatolva

A Nagyteremből az egyik irányba a Kis-rezervátum, a másik irányba pedig a Nagy-rezervátum és a Coman-folyosó nyílik, ezek csak kutatási céllal látogathatók. A mélyebben fekvő területeket csupán 1947-ben tárták fel, már Eötvös is leírta, hogy hiányzott a megfelelő felszerelés a barlang további feltérképezéséhez. Az 1950-es évektől a Kolozsvári Barlangtani Intézet évtizedeken keresztül tanulmányozta a jégbarlangot. Elsőre azt gondolnánk, hogy nem élnek itt állatok, pedig denevérek és apró, két-három milliméteres bogarak is felbukkannak itt, sőt a Nagy-rezervátumban még egy kárpáti zerge csontvázát is megtalálták.

Emil Racoviță román barlangkutató, a bioszpeleológia, vagyis a barlangi élettan atyja 1921 és 1923 között öt alkalommal tanulmányozta az Aranyosfői-jégbarlangot, eredményeiről 1927-ben monográfiát is kiadott. A további kutatások megkönnyítésére még egy föld alatti laboratórium felállítását is tervezte, de ez végül nem valósult meg. Munkásságának köszönhetően szélesebb körben vált ismertté a barlang, ami nem csupán törvényi védettséget jelentett, de a turizmus megjelenését is. 

„A Nagy-rezervátumból tovább haladva, a Corman-folyosóban a jégképződményeket változatoscseppkövek váltják fel. A folyosó végét agyag- és kőzettörmelék zárja el. 

Ezen a ponton − a mérések szerint − mindössze néhány méter választja elegymástól az aranyosfői jégbarlangot és a cseppkő- és kristályképződményeiről híres Pojarul Politei-barlangot. 

Noha a két barlang összekötése nem kívánna nagy munkát, ezt mégsem tervezik; az átjáróval megváltozna a jégbarlang légáramlása és vele együtt a barlang klímája, ami pedig a jég − a jégképződmények − elolvadásához vezethetne” − olvasható az Élet és Tudomány 2001/48-as számában.

Az Aranyosfői-jégbarlangban a hőmérséklet nyáron sem emelkedik 1°C fölé, télen azonban akár -7°C alá is süllyedhet, az állandó huzat pedig tovább csökkenti a hőérzetet. A zord körülmények azonban nem riasztják el a látogatókat, évente százezernél is több turista járja végig a Nagytermet és a Templomot. 

„A heroint elég egyszer kipróbálni” 

Eszter hetedikes koráig kitűnő tanuló volt, tehetségesen rajzolt, és bár apja évek óta súlyos betegségekkel küzdött, szüleivel és húgával viszonylag nyugodt, átlagos életet élt egy budapesti társasházban a nagyszülők szomszédságában. A feltűnően szép tizenöt éves lány néhány utcával odébb kutyasétáltatás közben összehaverkodott néhány fiatallal. Megtetszett neki közülük egy srác, akiről hamarosan kiderült, hogy drogozik, de Eszter azt gondolta, majd ő segít neki kimászni ebből. Mígnem egyszer a fiú azt mondta neki: „Te csak ne dumálj, ha nem tudod, miről van szó, próbáld ki!” Kipróbálta.  

„A heroint elég egyszer kipróbálni… iszonyatosan erősnek kell lenni ahhoz, hogy valaki utána megálljon” – mondja Eszter anyja, Rita, aki ma már sokat tud a függőségről. „Egy-két hónapba telt, mire észrevettük. Kiderült, hogy lóg a suliból, romlottak a jegyei, de a kamaszkornak tudtuk be, azzal nyugtattam magam, hogy ennyi idősen már én sem vettem olyan komolyan a tanulást. 

Aztán megtaláltuk az égetett fóliát, és bevallotta, hogy heroinozik. Bementem a suliba, és nyíltan elmondtam, hogy mi történt, segítsenek. Válaszképpen kirúgták. 

Másik iskolát kellett keresnünk, de onnan is kezdett kimaradozni. Természetesen orvoshoz is mentünk, a gyerekorvos széttárta karját, hogy neki ilyennel még nem volt dolga, de majd utánanéz... Abban az időben Magyarországon még nem volt egyszerű droghoz jutni, »szipusok« bukkantak fel itt-ott, leginkább fiatalok, akik ragasztót vagy hígítót szívtak nejlonzacskóból. Eszterrel eljutottunk dr. Funk Sándorhoz, aki azt mondta, üdvözöl minket egy életre szóló programban. Csak néztünk, hogy miről beszél? Igaza lett” – emlékszik vissza Rita.

„Ez a hely nem csecsemőnek való” 

Folyamatos orvostól orvosig járkálás következett. Minden nagynevű szakembernél megfordultak. Hetente többször mentek a pszichiátriára, hogy Eszter megkaphassa a megfelelő gyógyszert, amelyhez csak ott lehetett hozzájutni. „Borzasztóan nehéz időszak volt – meséli Rita –, mindig este, munka után mentünk az orvosságért. Hazafelé az alsó rakparton autóztunk, azóta is van egy családi mondásunk: »De gyönyörű ez a Budapest!«. Ez volt ezeknek az utaknak az egyetlen pozitív élménye, amit igyekeztünk mindig megélni. Azóta már az unokámnak is mondom, ha a Duna-parton autózunk” – mondja mosolyogva Rita. 

Eszter többször volt néhány napos, illetve hetes kórházi bennfekvésen, aztán a Rehabilitációs Otthonban a Baranya vármegyei Kovácsszénáján. „Ez idő alatt meg kellett szakítania mindenkivel a kapcsolatot, szülővel, testvérrel, nagyszülővel. Rendszeresen érdeklődtünk telefonon, küldtünk neki ennivalót, mindenfélét, de neki azt mondták, hogy a család nem jelentkezett. Ezt nem bírta ki, meglépett. Jött egy telefon, hogy eltűnt, és ha huszonnégy órán belül visszaviszem, akkor úgy veszik, hogy nem szökött meg.  

Azonnal indult az őrült keresés, elmentünk érte, és visszaértünk huszonnégy órán belül. De Eszter újra lelépett, nem akart ott maradni. Félbeszakadt a rehab, de ezután is folyamatosan jártunk pszichiáterhez. Többek között a médiában nagy nevet szerzett, ismert dokihoz is, aki behívta még apósomékat is, hogy a család segítségével egyforma kereteket állítsunk föl. Ez jó volt, viszont Eszternek nem esik nehezére úgy csinálnia, ahogyan azt elvárják tőle. 

Úgy engedte őt el a doki, hogy ez az eset élete egyik legnagyobb sikere, a könyvébe is belekerült. Eltelt egy-két hónap, és a lányunk visszaesett, ugyanott folytatta, ahol korábban abbahagyta. 

Amikor a férjem már ágyban fekvő beteg volt, megesett, hogy Eszter kiállt az ablakba, hogy ő most leugrik, rendszeresen ellopkodta otthonról a pénzt, eladogatta a könyveinket. Amikor az apja meghalt, a nagyszobára raktunk egy rácsot, és a kisebbik lányommal a rácsos szobában éltünk. Volt olyan, hogy arra értem haza, a rács szét van fűrészelve. Eszter az életének sok eseményére, helyzetére nem emlékszik, hogy hol volt, mi történt vele, az életének egyharmada ilyen” – sóhajt Rita, aki egy idő után újra férjhez ment, és elköltöztek a lakásból, Eszter pedig ott maradt. 

„Emlékszem, várandósan arra érkeztem oda, hogy idegenek vannak benn, Eszter nem tud magáról, az ismeretlen emberek pedig nagy szatyrokba pakolják össze a holminkat. Ma már mosolygok magamon, ugyanis elkértem a személyi igazolványukat, aztán elzavartam őket. Igaz, el is mentek. Amikor megszületett a kisfiunk, Eszter épp kórházban volt. Amikor látogattam, heteken át magammal vittem az icipici babát az OPNI-ba, de egy idő után rám szóltak, hogy ez a hely nem való csecsemőnek, nem tudják garantálni a biztonságát.” 

Kép

A kép illusztráció − Forrás: Rawpixel

„Bennem már néhányszor meghalt Eszter” 

Az elmúlt évtizedek alatt egy kivétellel az összes szakember azt javasolta Ritának, hagyni kell a drogost, hogy lemenjen a legmélyebb pontra, és onnan épüljön föl. De ő ezt nem tudta, ma sem tudja megtenni: „Hiszen ebbe beletartozik a kurválkodástól kezdve az alkoholizmuson át a hajléktalanságig minden! Lehet, hogy nem jót tettem vele, fogalmam nincs. Talán már nem élne. Az is lehet, hogy saját magától föltápászkodott volna…” 

„De az biztos, hogy nem ő akart a világra jönni, hanem mi szerettük volna, hogy legyen gyermekünk. Ő lett az. Akkor én nem hagyhatom a sorsára, akármennyire is tönkreteszi az életünket.” 

Volt olyan, hogy évekig külön laktak, de Rita szerint az volt a legnehezebb: „Ő néhány faluval arrébb élt egy nagydarab sráccal, majd miután meghalt az anyósom, az ő házába költöztek. Ahol két drogos él együtt, az sosem harmonikus, gyilkolták egymást. Képzeld el, hogy jársz dolgozni, van egy párod, aki veled együtt kapta csomagban a drogos lányodat, egy kisgyereked, egy másik lányod, ott ma már unokád is van, és éjszaka kettőkor csöng a telefon, és azt üvölti a gyereked a telefonba: »Anyu azonnal hívj rendőrt!«. Hogy hívjak látatlanban egy másik faluba rendőrt? 

Ilyen számtalanszor előfordult, olyankor órákig beszéltem velük telefonon. A mai napig, ha éjszaka megcsörren a telefon, teljesen leizzadok. Az a fiú később meghalt a Covid alatt. Valójában bennem már párszor meghalt Eszter is. Volt olyan, hogy újra kellett éleszteni. Még a fiúval elhatározták, hogy lejönnek a szerről, és vállalják a metadonkezelést. A metadon egy droghelyettesítő gyógyszer, amely csökkenti, jó esetben megszünteti más opioid-típusú kábítószerek elvonási tüneteit, de sajnos ugyanúgy hozzá lehet szokni, mint minden más droghoz. Ezért Eszter azóta is szedi. 

Akkor a barátjával nyugtatót és alkoholt is használtak a gyógyszer mellé. Ebbe az állapotba bele is süllyedtek. Arról, hogy korábban a drogra honnan volt pénzük, fogalmam sincs. Amíg el nem határozták, hogy lejönnek róla, nem is tudom, hogy hány rendőrségi ügyük volt. Pitiáner lopások, például rúzst loptak, vagy tőlük loptak, és akkor verekedésig fajult az ügy, vagy náluk találtak drogot… De igazán sosem büntették meg egyiküket sem. 

A házukban sokszor nem volt fűtés, nem volt kaja, úgyhogy minden héten jártam oda, és vittem a rúd párizsit, tejet, kenyeret. Egy ideig rendeltem ebédet is nekik. Csak aztán láttam, hogy mindent a srác eszik meg, aki több mint százharminc kilós volt, Eszter meg negyven. 

Takarítottam is náluk, a csikkek és a fecskendők a földön hevertek, koszos edény volt mindenhol, a konyhába belépni sem lehetett. Aztán Eszternek lett egy másik pasija. Az első fiú is megverte néha, de ez nagyon… Kiverte a fogait. Emlékszem, kihívtuk a rendőrt, akiről kiderült, hogy a srác haverja… de a lányomat sikerült hazamenekítenünk.”  

 „Én voltam a kis tücsök a füle mellett” 

Közben sok más nehéz helyzet, haláleset is terhelte a családot, ezeket Eszter egyfajta piakómában élte át. A házuk emeleti szobájában lakott, követelte az italt, a cigit, de Rita úgy gondolta, ez is jobb annál, mintha nekiindulna a világnak, és akkor megint kezdődik elölről az egész. 

„A volt fiúja halála után nem nagyon evett, talán emiatt, talán a legyengült immunrendszere, a sok pia okozta, rettenetes vitaminhiány alakult ki nála. Először nem tudtuk mi baja, nyolc napig hányt, nem bírta felemelni a fejét, de nem engedte, hogy orvost hívjak, végül kihívtuk a mentőt. Egy hónapig volt kórházban, súlyos B12-vitamin-hiányt állapítottak meg nála. Amikor kiengedték, nem tudott sem járni, sem fogni. Visszakerült két hétre az idegklinikára, aztán onnan is hazaengedték, de továbbra sem tudott felkelni. Azt mondták, gyógytornára van szüksége, attól javulni fog, de épp akkor zártak be mindent a koronavírus-járvány miatt. 

Nem volt rehabilitáció, úgy került haza, hogy katéterezni kellett, megfordulni sem tudott az ágyban.

Sikerült ápolási segítséget és gyógytornászt szereznünk, egy évig jártak hozzá. Ebben az időszakban a húga is jó fél évig ott lakott a kisgyerekkel heti négy-öt napot, amíg én dolgozni jártam, a fiam pedig iskolába. A párom közben meghalt. Ebben a nagyon rossz helyzetben mutatkozott meg Eszter bátorsága, ereje, kitartása, vagyis az igazi énje. Úgy végezte a gyógytornát, hogy azt el sem hinnéd. Ő alapvetően jó ember, csak a személyisége eltorzult, ezért követeli olyan agresszívan azt, ami kell neki. A nagy betegség után azt mondták az orvosok, az lenne a legjobb, ha semmit sem inna. Ő azonban közölte, hogy nem fog úgy élni, hogy ne ihasson meg egy pohár piát, amikor akarja. Akkor megállapodtunk napi féldeciben, így az ő akarata is érvényesül. Ma is, ha hazamegyünk a fiammal – aki közben felnőtt – és csönd van, a fiam megkérdezi, vajon él-e még. A lányom negyvenéves, a szíve sem az igazi, bár nyomom bele a vitaminokat, és alapvetően hihetetlenül jó géneket örökölt.” 

Kép

Illusztráció forrása: Rawpixel

Eszter tavaly elkezdett egy online gimnáziumot, Rita valójában együtt tanul vele: „Én voltam a kis tücsök a füle mellett, hogy gyerünk tanulni, felkelni, csinálni, vizsga lesz, szedjük össze magunkat. Küzdelmek árán, de végül kitűnő lett az első évben. Kicsit olyan, mintha elölről kezdenénk a kamaszkorral, de hát nem is volt kamaszkora igazán… 

Sokszor amikor kilép a kis szobája ajtaján, az az első szava, hogy anyu. 

Negyvenévesen nem kellene, hogy ez így legyen, azt hiszem, megrekedt a tinédzserkorban, függetlenül attól, hogy annyi élményt élt át, amennyi tíz felnőttnek is sok volna. Van egy negyvenéves tinédzserlányom, aki most arra büszke, hogy mégiscsak érettségizni fog. Én mindig azt mondom neki: »Te még nem fejezted be az életedet«.”  

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

A Jászai Mari-díjas színházi alkotó jónéhány nagy sikerű darabot színpadra állított már az Operettszínházban. Elég, ha csak a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon közel 3000 néző előtt is bemutatott Mária főhadnagyra gondolunk, amiről így írt az akkori kritika: „Homonnay Zsolt Mária főhadnagyának, az Operettszínház friss bemutatójának nem célja, hogy megváltsa a világot, és nem is kell mindig, mindenáron erre törekednie egy előadásnak. A sokfelé látható ’kreatív’, ’újszerű’, ’formabontó’ és ’rendhagyó’ színházi látásmódok mellett lassanként már-már az lesz az igazi innováció, ha valakinek akad bátorsága visszatérni a klasszikus értékekhez.” A rendező pályáján továbbá kiemelkedő helyet foglal el Frank Wildhorn, a Grammy-díjra is jelölt világhírű zeneszerző Carmen című musicaljének színrevitele. A 2023 tavaszától látható összművészeti előadás egyesíti magában a pazar látványvilágot, a lehengerlő zenét, a vérpezsdítő táncokat, az ámulatba ejtő cirkuszi attrakciókat és természetesen a teátrum közönségkedvenc sztárjai is a színpadra lépnek, nem véletlen, hogy az előadást estéről estére állótapsos ovációval honorálják a nézők. 

Kép

Erdős Attila, Tassonyi Balázs és Dénes Viktor a darab sajtótájékoztatóján − Fotó: Janus Erika

Homonnay Zsolt február végén visszatér az operett műfajához. A cirkuszhercegnő című nagyoperett története szerint Fedóra Palinszka, az özvegyen maradt, fiatal hercegné – attól tartva, hogy csak a hitvesi öröksége miatt érdeklődnek iránta a férfiak – úgy dönt, hogy ezután néhai férje, a herceg vagyonát kezeli, és végleg elzárkózik egy újabb kapcsolat kialakításától. Azonban egy alkalommal ellátogat a szentpétervári cirkuszba, ahol egy kitűnő lovas Mister X néven, álarcban mutatja be virtuóz mutatványát, aki manapság csakis a cirkusznak él, és egyre nagyobb kockázatot vállal a porondon. Homonnay rendezői koncepciójának alapját az egyénnek a személyes és kollektív magánnyal való küzdelme képezi: a menekülés az őszinte, nyílt, emberi kapcsolatoktól, a társas érintkezések alkalmával magunkra öltött álarc, valamint a felismerés képessége, hogy képesek vagyunk levetkőzni eddig játszott szerepünket. 

A rendező úgy látja, hogy az igazán nagy remekműveknek a sajátja, hogy olyan kérdéseket vetnek fel, amelyek minden korban érvényesek. 

Nincs ez másképpen A cirkuszhercegnővel sem, hiszen az előadás saját mai, kortárs jelenünket tárja a közönség elé. A darab érdekessége, hogy az operettekben jól megszokott primadonna – bonviván és szubrett – táncos-komikus kettősök mellett megjelenik egy negatív karakter: Szerhej Vlagyimir, a féltékeny nagyherceg. 

Kép

A cirkuszhercegnő szereplői az Operettszínház színpadán − Fotó: Janus Erika

Természetesen az operett műfajának sajátossága, hogy végül minden megoldódik és a szerelmesek egymásra találnak, így az előadás elsősorban felhőtlen szórakozást és hamisítatlan operettszínházi életérzést ajánl a színházi ínyencek számára. 

Forrás: Operettszínház

A bő egyórás Képmás-estek szórakoztató, elgondolkodtató, további beszélgetéseket elindító események. Ünnepi találkozások a hétköznapokban, amik során minden alkalommal érintjük az önismeret kérdését, igyekszünk megérteni kapcsolataink sajátosságait, valamint megfogalmazni korunk kihívásait és az arra adható válaszokat.

Február 12., szerda, 19:00 – MOMKult, Kupolaterem (1124 Budapest, Csörsz u. 18.)
Színház és pszichológia – Az vagy, akibe beleszerettem?

Hogyan változnak a kapcsolataink az idő múlásával? Mi marad meg a kezdeti ígéretekből? A Nézőművészeti Kft. színészei, Jankovics Anna és Varga Ádám improvizációs jelenetekkel mutatják meg a téma egy-egy ismerős, a hétköznapokban is megjelenő helyzeteit. Dr. Berentés Éva, a pszichológiai tudományok kandidátusa pedig a tudomány felől közelíti meg a kérdéseket.

Regisztráció itt.

Február 26., szerda, 19:00 – Várkert Bazár, Testőrpalota (1013 Budapest, Ybl Miklós tér 2–6.)
Film és pszichológia – Ma még nem

Kép

Fotó forrása: Média a Családért Alapítvány

A demencia témáját egy rövidfilm hozza közel. A Ma még nem című film után Cserbán Ancsa idősügyi szakértő és a Modus Alapítvány kuratóriumának elnöke beszélget a demencia korai felismeréséről, az érintettek életminőségéről, és arról, hogy hogyan segíthetünk a szindrómában érintett szüleinknek, nagyszüleinknek, társunknak, ismerőseinknek.

Regisztráció itt.

Március 19., szerda, 19:00 – Várkert Bazár, Testőrpalota (1013 Budapest, Ybl Miklós tér 2–6.)
Film és pszichológia – A Mentor

Kép

Fotó forrása: Média a Családért Alapítvány

Mi rejlik az online kihívások mögött, és hogyan válhatnak a fiatalok áldozatává a látszólag ártalmatlan online interakcióknak? A filmvetítést követően Reményiné Csekeő Borbála, a Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány szakmai vezetője beszélget a műsorvezetővel a fiatalok sebezhetőségéről és a védekezés lehetőségeiről.

Regisztráció itt.

Március 26., szerda, 19:00 – MOMKult, Kupolaterem (1124 Budapest, Csörsz u. 18.)
Színház és pszichológia – Empatikus társ vagy lelki szennyes?

Kép

Fotó forrása: Média a Családért Alapítvány

A téma a segítő kapcsolatok határvonalai, a kérdés: Mikor válhat a mások segítése önsorsrontássá? A színházi jelenetek között Polus Enikő, mentálhigiénés szakember, a Me-Se-Kő Mentálhigiénés Segítő Központ alapítója és ügyvezetője válaszol a műsorvezető kérdéseire. Színészek: Kecskés Karina és Katona László.

Regisztráció itt.

Gyere el a Képmás-estekre, hozd magaddal a kérdéseidet, és ha van kedved játszani, legyen nálad egy tárgy, amelyet a színészek bejátszhatnak a jelenetekbe. Alkossunk közösen az esten, és beszélgessünk tovább hazafelé!

Az esküvő – legyen az nagy előkészületekkel szervezett, elegáns, nagyszabású rendezvény, vagy szűkebb körű, szerényebb körülmények között zajló szertartás – minden pár életében fontos, meghatározó esemény. Ha minden jól megy, egyetlenegy van belőle, s ha nem is zökkenőmentesen, de férj és feleség sokáig, akár életük végéig együtt maradnak. Már csak ezért is jó, ha emlékezetes, szép szertartást él át a pár, amire mindig jó visszagondolni.

Fraller Ildikó szertartásvezetőként Gombóc Artúr módjára mindenféle esküvőt (a kicsit, a nagyot, a nyárit, a télit, a szabadtérit, a lazát, az ünnepélyeset) szeret, mondja magáról. 

Arra is törekszik, hogy minél egyedibb, személyre (párra) szólóbb szöveggel tegye örök élménnyé az esküvőt. Ennek érdekében kiadós beszélgetés alapján készül fel a párból, igyekszik mindig kreatív, játékos, komoly, de nem patetikus beszédet írni, mondani. 

Azt is megjegyzi: ő nem anyakönyvvezető, hozzá azok a párok fordulnak, akik a hivatalos polgári szertartáson túl vagy amellett szeretnének még valami pluszt. (S természetesen van, aki templomi esküvőt is tart.) Nagyon élvezi ezeket a feladatokat, hiszen a szertartásvezetésben minden korábbi munkatapasztalatát fel tudja használni, és személyisége mély, ugyanakkor könnyed vonásai is meg tudnak nyilvánulni. 

Az érdeklődését e tevékenység iránt egy régi, kedves operatőr ismerőse keltette fel, aki szerint Ildinek igazán testhez áll az esküvők szervezése, levezetése. Ezért aztán belevágott, és az elmúlt években számos meghitt, felszabadult pillanat részese, alakítója lehetett. Ezek közül említ néhányat, amikor arra kérem, meséljen különleges helyszínekről, alkalmakról. 

„Mindegyik az valamiért – válaszolja. – Hiszen minden pár, kapcsolat története egyedi, és már önmagában ettől különleges lesz az esküvő.”

Az egyik meghatározó és szokatlan felkérés szerint – még az elsők között – a Gaja-patak partján adott össze egy fiatal párt. A szertartás nélkülözte a látványos külsőségeket, csak jelzésértékű volt a ruhától kezdve a dekoráción át minden, mégis annyira ünnepélyes és szép alkalom kerekedett belőle, amire Ildi a mai napig örömmel emlékszik. A pár farmerben, a lány fehér felsőben volt, a fején egy szép virágkoszorúval. A vendégek és Ildi is a természetes környezethez öltöztek, így egységes volt a kép. A fiatalok azért szerették volna ezt a helyszínt, mert sokat jártak oda kirándulni, így ott akarták kimondani az igent is egymásnak.

Kép

A kép illusztráció − Forrás: Freepik

Az erdőben, a népszerű kirándulóhelyen van egy kis tó is, amellett egy fedett pihenőhely padokkal – ott történt a házasságkötés, a vendéglátás pedig a népes vendégsereggel amolyan piknikjelleggel zajlott.

Ildi még azt is meg tudta tenni, hogy a teljes násznéppel elmondatott egy esküt, amelyben azt fogadták meg, hogy kitartanak a pár mellett. 

Valahogy úgy érezte, ott, velük ez is menni fog, és valóban: mindenki ráhangolódott a közös esküre. 

Kicsit hasonló élmény volt ugyanezen a környéken, egy erdészháznál rendezett esküvő. Mivel a pár kedvenc hobbija a túrázás, erre hangolták a szertartást is. A szabadtéri eseményen a hatalmas fenyők alatt a Tankcsapda egyik számára vonult ki már házaspárként a férj és a feleség, akik a szertartás részeként túrabakancsot húztak egymás lábára. Mindez nagyon természetesnek hatott abban a pillanatban és helyszínen, érezhető volt, hogy a szerelmesek személyiségéből fakadt minden ötlet. 

Valójában ez a lényeg, véli Ildi, vagyis, hogy a párhoz illők legyenek a körülmények, mert ettől válik igazán hitelessé a szertartás. S természetesen mindez egy szép beltéri helyszínen is megtörténhet, talpig elegáns öltözékben, hagyományosabb esküvő formájában. Ildi a szertartás egyik legfontosabb és legszebb részének tartja a fogadalom elmondását. Erre azonban nem minden pár vállalkozik, vannak, akik szeretnék csupán a szándékukat kinyilvánítani, mert kissé szégyenlősebbek. Akik azonban szívesen nyílnak meg ebben a helyzetben egymás és a násznép felé, azok a saját maguk által írt, egyedi fogadalmukkal tesznek esküt a párjuknak. 

Nagyon emlékezetes volt az a szertartás is, amelyet a szertartásvezető meg is tartott, meg nem is. Hogy lehet ez? Úgy, hogy a covid idején felkereste egy Írországban élő pár, akik Magyarországon szerettek volna összeházasodni. 

Le is szerveztek mindent – helyszínt, menüt, ruhát, egyebeket –, Ildivel is egyeztettek, ám végül a hazautazásukat ellehetetlenítették a körülmények. 

Nem akartak mindent átszervezni, mert az nagyon macerás és költséges lett volna, így végül Írországban tartották meg az esküvőt. Ildi felvette a szertartás A kis herceg alapján megírt szövegét, és elküldte nekik. Később megtudta: a menyasszony a nászúton fordította le a szöveget férjének, akivel fogadalmat is tettek egymás előtt – és minden nagyon bensőségesen, szépen zajlott le a rendhagyó körülmények ellenére (vagy éppen azért) is. 

Kép

A kép illusztráció − Forrás: Rawpixel

Ugyancsak kivételes volt a saját idősebbik bátyja és sógornője esküvője, amelyen szintén ő volt a szertartásvezető. A személyes, családi érintettség okán is emlékezetes maradt az esemény. És lehetne még sorolni a példákat, hiszen Ildi úgy érzi: mivel a párok egy kicsit beavatják az életükbe, arra az időre, amíg eljutnak az esküvőig, szorosabb kapcsolat alakul ki köztük, ettől oldottabb, személyesebb lesz maga a szertartás is. 

Kép

Fraller Ildikó szertartásvezető szerint minden pár, kapcsolat története egyedi, és már önmagában ettől különleges lesz az esküvő − Fotó forrása: eskuvography.hu 

Hosszú távon azonban nem tartja a kapcsolatot a párokkal, mert úgy van vele: erre az egy alkalomra szerződnek, addig kíséri őket, amíg a szertartás megtörténik. Aztán a közösségi médiában úgyis lehet követni, kinek hogyan alakul a sorsa.

Persze a jól sikerült esküvő örök kötelék marad köztük, mert arra mindenki szívesen emlékezik. Vannak, akik a szertartás szövegét is el szokták kérni tőle. 

Kicsi esküvő, nagy esküvő, szabadtéri esküvő, elegáns esküvő, egyszerű esküvő – legyen bármilyen a szertartás, az a fontos, hogy a pár őszintén szeresse egymást, és belőlük fakadjon minden, ami azt a bizonyos napot szebbé, hitelesebbé teheti.

A történet 

A Disney és a Pixar filmje, az Agymanók 2. ismét Riley fejébe kalauzol bennünket, ahol éppen nagy felfordulás uralkodik. A kamaszkorral elkerülhetetlen változások köszöntöttek be, kibővül és átalakul a fejhadiszállás, hogy helyet kapjanak az új, összetettebb érzelmek, név szerint Feszkó, Irigység, Ciki és Uncsi. Azonban a folyamat nem zajlik zökkenőmentesen, a vezérlőpont rendkívül érzékeny, így már egy kis érintés is kiszámíthatlanul erős reakciókat vált ki Riley-ból. 

Emellett az új és a régi érzelmek között is nézeteltérés uralkodik, mivel nem tudnak megegyezni abban, hogy Riley eddig kialakult énképe vajon alkalmas-e az új kihívások leküzdésére.

 A fejhadiszálláson így megbomlik az addig jól szervezett egyensúly, amelyben eddig Derű irányítása mellett az összes érzelem helyet kapott. Ráadásul Feszkó az eddig felépített pozitív énképet a nemgondol világába hajítja, az alapérzelmeket pedig abba a helyiségbe zárja, ahol Riley a titkait őrzi. Riley-nak ebben az érzelmi zűrzavarban kell a felmerülő krízisekkel szembenéznie. 

A kihívások pedig egyre csak sokasodnak, ugyanis a lány meghívást kap leendő középiskolájának edzőtáborába, aminek nagy a tétje, hiszen ezen múlik, hogy bekerül-e az iskola hokicsapatába, a Tűzsólymok közé. Ha mindez nem volna elég, kiderül, hogy a két legjobb barátnője másik középiskolába megy tovább, ez pedig felszínre hozza Riley félelmét, hogy egyedül marad, és nem lesznek barátai. Az edzőtábor ezzel még nagyobb jelentőséget kap, hiszen nemcsak az a kérdés, hogy bekerül-e az álomcsapatba, hanem az is, hogy sikerül-e új barátokat szereznie és beilleszkednie a többiek közé. Vajon sikerül a krízist úgy megoldani, hogy Riley énképe teljesebbé váljon? 

Nemgondol, tehát nincs? 

Derű, a mosolygós, Riley jóllétét szem előtt tartó érzelem mindent megtesz annak érdekében, hogy főhősünk élete zökkenőmentesen alakuljon. Egyik bevett módszere, hogy válogat az emlékké alakuló tapasztalatok között. Diadalittasan mutatja a többi érzelemnek, hogy olyan gépet épített, amely a fájdalmas érzésekkel teli történéseket kilöki a Riley számára elérhetetlen nemgondolba. Innentől kezdve marad mindaz, ami szép, örömteli és önbizalomnövelő. A lélektan nyelvére lefordítva érthető meg igazán, hogy Derű mit is tesz.  

Visszatérő kiindulási pont jelen cikksorozatban, hogy az újszülött elsősorban túlélni akar. Ehhez pedig szüksége van az őt gondozó személyekre és szeretetükre. Így tehát figyelmének középpontjába helyezi a legalapvetőbb kapcsolatait és azok fenntartását. Felmerülhet a kedves olvasóban a kérdés: vajon tényleg ennyire egysíkú lenne az élet? 

Hiszen a társadalmi helyzet, a földrajzi adottságok, a közösségi normák, a vallott értékek, az egzisztenciális biztonság mind azt támasztják alá, hogy az élet bizony nem annyira egysíkú. Valóban. De mit értene ebből a felsorolásból egy kisgyerek? 

Életkori sajátossága, hogy az érzelmi és szellemi fejlettsége még szűk korlátok közé szorul, túl akar élni, szeretve akar lenni. Ennek rendel alá mindent. Az idő előrehaladtával pedig kialakul benne egy (én)kép, amely minden önmagáról és a saját szerethetőségéről született felismerést és tapasztalatot tartalmaz. Riley azt a képet festi magáról, hogy kedves, segítőkész, ügyes, bátor. Ettől szerethető, ettől él túl – gondolja magáról. 

Mi történik azonban akkor, ha az énképével ellentétes tapasztalatot szerez? Például, ha valaki bántja azért, mert segítőkész, vagy csúfolja, vagy ha ő maga olyat tesz, ami miatt elfogadhatatlannak éli meg magát? Itt jön Derű megoldása: az ellentétes tapasztalatokat elküldi olyan helyre, ahol nem zavarnak, mert nincsenek a felszínen. Akkor ezek szerint a gyerek álomvilágban él? Előfordulhat. Nincs más lehetősége, mint védenie magát és összpontosítani a túlélésére, hiszen kiszolgáltatott helyzetben van.  

Az igazi kérdés az, hogy miként tudjuk kísérni a serdülőket abban, hogy minél kevesebb emléket és tapasztalatot kelljen eltávolítaniuk maguktól? Szülőként lehetőségünk van kapcsolódni a gyermekeinkhez, és támogatni őket abban, hogy a saját érzelemvilágukat jobban értsék. Lehet, hogy elsüllyesztenének egy-egy elsőre ijesztőnek tűnő és az énképükbe nem illő tapasztalatot a nemgondolba, de szülőként rávezethetjük őket arra, hogy más választásuk is van. „Látom, hogy nagyon elszomorodtál és azt is, hogy mennyire igyekeztél. Minden rendben van. Büszke vagyok rád.” 

A gyerekek tőlünk tanulják, hogy miképpen értelmezzék az életük eseményeit. A fenti példamondat arra bátorítja őket, hogy a hibáikkal együtt is értékesnek lássák magukat. 

Így eggyel kevesebb emlék távozik a nemgondolba. John Gottman amerikai pszichológus két szülői típust különböztet meg aszerint, hogy miként viszonyul a gyermek érzéseihez. Az elutasító metaérzelmi filozófiát valló szülők szeretnék, ha gyermekük minél hamarabb túl lenne az olyan negatív érzéseken, mint a harag, a bánat vagy a félelem. Ezzel szemben az érzelem-coaching filozófiát követő szülők arra összpontosítanak, hogy gyermekük negatív érzelmein keresztül is kapcsolódhassanak hozzájuk. A kutatások szerint ez utóbbi stratégia hatékonyabb érzelemszabályozással és jobb mentális egészséggel jár együtt. 

Kép

Kép forrása: Profimedia − Red Dot

Árnyalatlanból árnyalt 

A kisgyerekkor az egyszerű, árnyalatlan érzelmek időszaka. Ideális esetben Derű irányít, de igazságosan teret biztosít minden alapérzelemnek. Amint belépünk a tinédzserkorba, jelentős átalakulás veszi kezdetét. Előtérbe kerülnek a saját döntéseink, hiszen néhány éven belül el kell jutnunk oda, hogy a szüleinktől függetlenül létezzünk. Ekkor merül fel a kérdés, hogy ki is vagyok valójában, és mit is akarok az élettől. Egyre nyomasztóbb lesz annak a felelőssége, hogy mennyi mindent elronthatunk, és ezáltal még fontosabbá válik az, hogy mi az, amit valójában képesek vagyunk irányítani. 

Kamaszkorban még formálódik az eszköztárunk, hogy a komplex érzelmi helyzeteket kiegyensúlyozottan kezeljük. A fejlődés nem lineáris, hanem hullámvölgyek tarkítják, vagyis a regresszió elengedhetetlenül szükséges a fejlődéshez. A tinédzser ilyenkor visszalép egy korábbi fejlődési szakaszba, mindebből pedig a felnőtt gyakran csak annyit lát, hogy magába zárkózik, egész nap ki sem lép a szobájából, vagy egyik pillanatban nagyon elutasító, míg a következőben úgy bújik, mint ahogyan kisgyermekkorában. 

Nehéz ezen a sok ambivalencián szülőként kiigazodni, és a kamaszt is megijeszthetik a hirtelen változások a hangulatában, viselkedésében. Ráadásul, ahogyan a filmben is, Derű gyakran eltűnik az irányítópult mellől. 

Ezzel egy időben pedig nagyobb szerepet kaphatnak azok az érzések, amelyek a mélyebb, sebző érzelmek és gondolatok elfedését szolgálják. 

Ilyen például Uncsi, aki közbelép, mikor Riley-nak védelemre van szüksége, mert túlságosan kiszolgáltatottnak érzi magát. A környezet számára ez gyakran irritáló lehet, mert flegmaságnak, közönynek tűnhet, sőt az is előfordulhat, hogy a szülő Uncsi jelenlétét úgy értelmezi, hogy a gyermeke egyenesen utálja őt. Azonban, ha alaposan megvizsgáljuk a helyzetet, akkor szinte mindig felismerhetjük a serdülő kapcsolódás utáni vágyát, amelyet érdemes meglátni, megérezni az összes elutasítónak tűnő fedőérzelem alatt is.  

A fenti érzelmi hullámvasutat elképzelve nem csodálkozhatunk azon, hogy Feszkó előkelő helyet kap a kamasz érzelmeinek irányítópultjánál. Riley esetében legfőbb célja, hogy egy biztonságos jövőt teremtsen, ezért arra összpontosít, hogy minden hibalehetőségről információt gyűjtsön. Ez a hozzáállás azonban egy beszűkült világszemlélethez vezet, ahol csupán a veszélyek kerülnek előtérbe. Feszkó úgy gondolja, hogy azok a meggyőződések, amelyek eddig formálták a lány énképét (jó ember vagyok, a szüleim büszkék rám), többé nem segítenek. Ezért elvárásokat épít be a hitrendszerébe, például azt, hogy a Tűzsólymok között sosem lesz egyedül vagy azt, ha jól megy a hoki, akkor lesznek barátnői. 

Kép

Kép forrása: Profimedia − Red Dot

A gyermekkori érzések és meggyőződések, valamint a kamaszkori hitrendszer Riley esetében olyan világot alkot, amelyben vagy minden ideális és pozitív, illetve amelyben ő maga csak akkor lesz elfogadható, ha megfelel a környezet elvárásainak. A serdülőkor feladata, hogy ezen ellentétesnek látszó állítások között kialakuljon az összhang, amely az integrált énkép alapjait képezi. 

Ebben az összhangban mindenféle emléknek és tapasztalatnak helye van, és a kamasznak fontos eljutnia oda, hogy mindezekkel együtt elfogadhatónak és szerethetőnek élje meg magát. 

Szép, szimbolikus jelenet a filmben, amikor az érzelmek átölelik Riley újonnan formálódott énképét, és ki tudják mondani, hogy szeretik, minden zűrös és gyönyörű pillanatával együtt.

És boldogan élt, amíg meg nem halt… 

Riley meseszerűen, néhány napba sűrítve megküzd a tinédzserkor nehézségeivel, és aránylag zökkenőmentesen lép át a jóval árnyaltabb gondolkodást lehetővé tevő felnőttkor világába. A valóságban ez az érzelmileg hullámzó időszak, amely a serdülőt és a szülőt próbára teszi, hosszú évekig tart. Ez idő alatt számos olyan történés kísérheti az életüket, amelyek megakasztják vagy torzítják a felnőtté válás legrázósabb éveit. A szüleinkkel szembefordulni – ami elengedhetetlenül szükséges – nehéz. Nagy érzelmi biztonság kell ahhoz, hogy a kamasz bátran kipróbálhassa a különböző szerepeket, és a szülőkről való leválást megkockáztassa.  

A leválás ugyanis azt is jelenti, hogy a fiatal a tinikor végére a szülőkkel egy szintre, a saját érzelmi életében pedig az ő helyükbe lép, hiszen innentől kezdve ő vállal felelősséget saját magáért. Ennek a folyamatnak a része, hogy a serdülő újraértékeli a szüleiről alkotott belső képet, és már nem mindenható, mindentudó, idealizált szerepben látja őket, hanem valóságos, esendő emberként. 

Ez a belső átformálódás feltétele annak, hogy a szülőktől való (érzelmi) függetlenedés megtörténjen, és a felnőtt-gyerek kapcsolat érett, valóságos felnőtt-felnőtt kapcsolódássá váljon. 

Ezért a pozícióért olyan családokban lehet sikeresen megküzdeni, ahol megvan a kellő rugalmasság, és nem kell tartani attól, hogy a szülők túl gyengék és összeroppanak, sem attól, hogy a túlzott szigor a kamaszt roppantja össze. Elengedhetetlen a szülők felelősségvállalása, hogy olyan határokat szabjanak, amelyek nem túl lazák, és nem is túl merevek, ezáltal pedig megadják a tizenévesnek azt a biztonságot, amely szükséges a fejlődéséhez és a kiteljesedéséhez. Nem véletlenül mondják: nehéz kamaszkor, könnyű felnőttkor. Az egészséges felnőtt személyiség kialakulásának érdekében szülőnek és fiatalnak együtt meg kell küzdenie a serdülőkor támasztotta kihívásokkal.  

Minden szülői jószándék ellenére sok felnőtt ember döbben rá arra, hogy felnőtt mivolta nem teljes. A párkapcsolati elakadás, a felelősségvállalás és az elköteleződés nehézségei, az önállótlanság és még sorolhatnánk – mind azt jelzik, hogy a serdülőkorban valami elmaradt. A felnőtt ember ekkor dilemmával találja magát szembe. Küzdje-e keresztül magát húsz-, harminc-, negyvenévesen a kamaszkoron? Vállaljon-e olyan vitákat, szembesüléseket és konfliktusokat, amelyek anno elmaradtak? Elvégre mégsem tizenöt éves már. Vagy most már mindegy, ezért maradjon minden így?

Mindkét útnak ára van. 

A serdülőkor kihívásaival később megküzdeni költségesebb, mint tizenéves korban. 

A világ elfogadóbban áll egy kamasz lázongásaihoz, mint egy felnőttéhez. Másfelől a tét az, hogy a még hátralévő évtizedek milyen minőségben telnek. Ez a fennmaradó időszak pedig jó esetben még legalább kétszer annyi idő, mint amennyit addig élt az adott fiatal felnőtt. A kamaszkor nem kerülhető meg, nem hagyható ki, és pótlékokkal sem lehet helyettesíteni. Amennyiben felnőttként eszmélünk rá, hogy nem vívtuk meg a tinédzserkor szükséges csatáit, akkor érdemes ezzel a problémával – talán leghatékonyabban szakember segítségével – szembenézni. A fáradságos, sok esetben félelmeket és szorongást is rejtő munka jutalma egy kiegyensúlyozottabb és boldogabb felnőttkor.  

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Ha visszagondolsz a gyerekkorodra, milyen képek, emlékfoszlányok villannak fel? 

A testvéreimmel fel szoktuk idézni, hogy annak idején hol fürödtünk, milyen cipőt hordtunk, mennyire voltak lyukasak a ruháink. Most már ezen is jókat tudunk nevetni, de gyerekként reménytelennek éreztem a sorsomat, és mások is úgy gondolták, hogy ilyen mélyről nem lehet felzárkózni. Gyakran voltam éhes, ezért azóta sem tűröm jól az éhezést, mert ilyenkor újra átélem a megfosztottságérzést. Fiatalon nehezteltem a szüleimre. 

Egészen másfajta szeretetre vágytam, mint amit az anyukám nyújtott, aki sosem ölelt meg. 

Sokat dolgoztam azon, hogy arra emlékezzem, ami pozitív.  

Óriási munka lehet átformálni a múltat, amelyben gyerekként hosszú éveken át éltél. Van olyan pontja, amelyet lehetetlen elfogadnod? 

Az agresszió. Nem tudnám tolerálni, hogy egy férfi megüssön, nem hiszek abban, hogy bármikor helye lehet a bántalmazásnak. Amit nem tudtam feldolgozni, azzal is megpróbálok együtt élni. Talán úgy fogok meghalni, hogy nem tudtam mindenen túllépni, de nem lehet mindent kitörölni.  

Megkönnyebbültél, amikor sikerült kiírni magadból a fájdalmat? 

Soha nem akartam bántani a családomat. Azért beszéltem a sorsomról, hogy megpróbáljam érzékenyíteni az embereket. Arra törekedtem, hogy ne a saját személyemet helyezzem a középpontba, hanem azt, hogy amibe beleszülettünk, nem feltétlenül határoz meg mindent. Nem könnyű a cigányság örökölt nehézségeit ledolgozni. Sokszor amiatt utasítanak el, amiről nem tehetsz. Úgy gondolom, nem tiszteletlenség a szülő iránt, ha nem szeretnénk továbbvinni azt, ami negatív hatással volt ránk.  

Mikor érkezett el az a pillanat, amikor elég erősnek érezted magad, hogy kiszakadj a környezetedből? 

Az általános iskola befejezése után dolgoztam, és levelező tagozaton érettségiztem. Közben megismertem a férjemet, Pétert. A keresetemből támogattam a szüleimet, de tizennyolc évesen elköltöztem otthonról. Először totálisan elszakadtam, a várost is elhagytam, mert másképp akartam élni. Amikor letisztultak bennem a dolgok, lassan visszaengedtem a múltat az életembe, de én akartam eldönteni, milyen szállal kötődjem a családomhoz, és mire vagyok képes. 

Kicsit kiközösítettem magam, és újra össze kellett raknom az identitásomat, hogy mégis vállaljam a cigányságom, a múltam. 

Egy-két évtizedig dolgoztam a gyógyulásomon. 

A szüleid küzdöttek a munkavállalással, neked hogyan sikerült felépítened egy tudatos, saját napirendet?  

Amibe energiát fektettem, az mindig sikerült, és ez előrevitt. Tanulni és dolgozni is ezért szerettem, közben pedig felismertem a képességeimet, hogy gyors vagyok, könnyen átlátok dolgokat és ráhangolódom a feladatra. Igaz, megszenvedtem a korán kelést, de nem akartam emiatt feladni a munkámat, ezért inkább időben lefeküdtem. Voltak mély berögződéseim, amelyeket nehezen vetkőztem le. Össze voltam törve, ezért hirtelen reagáltam arra, ha úgy éreztem, bántanak. Meg kellett tanulnom, hogy nem ellenem vannak, nem mint embert kritizálnak, csak a munkafolyamatot. Amikor belevágsz egy új életbe, semmit sem látsz, mintha köd volna előtted, de a szíved és a bátorságod lépésről lépésre visz. Amikor az egyetemre beiratkoztam, felvetődött bennem a kérdés, hogy mit keresek itt, mégis belevágtam. 

A hátrányos helyzet számomra nemcsak a szegénységről szól, hanem arról is, hogy kicsit késve érkezem mindenhová. De az a szép, hogy mégis odaérek.  

Hogyan tettél szert erre az óriási akaratra és kitartásra? 

Kialakult bennem az életrevalóság, hogy a jég hátán is megélek. Megértettem, hogy a szüleim ennyit tudtak adni, de nem kell, hogy ez determináljon. Nem az alapján kell mérnem magam, amire a szüleim képesek voltak. Több évtizedbe telt, hogy elhiggyem: én is szerethető vagyok, önmagamért. Erős akaratot kaptam, de nem bántom azokat, akik nem tartanak ott, ahol én.  

Kép

Fotó: Páczai Tamás

A férjeddel viszonylag hamar megismerkedtél. A családod elfogadta őt? 

A szüleim kezdetben nehezen barátkoztak meg vele, mert nem roma származású, hanem magyar. Péter alázata és az, hogy a fiútestvéreim elfogadták őt, kellett ahhoz, hogy befogadják. Végül annyira megszerették, hogy meg kellett jegyeznem: én vagyok a gyereketek, nem ő. Kiderült, hogy egy alkalommal Péter a romákról beszélgetett, és tett egy olyan felelőtlen kijelentést, hogy ha roma lányba szeret bele, feleségül veszi. Nagy bátorsággal tette, és az élet számon is kérte tőle.  

Egész más kultúrából, más családi örökséggel érkeztetek. Hogyan sikerült egymást tolerálni és összecsiszolódni? 

Vannak közöttünk temperamentumbéli eltérések. Péter szokta mondani, attól elfárad, hogy néz engem. Én energikus vagyok, ő visszafogottabb. Sok idő kellett, hogy csökkentsem a fordulatszámom, ő pedig egy picit növelje az övét. 

Sokan a szabadság megfosztásaként, korlátként értelmezik a házasságot. Mi értékként tekintünk arra, amit létrehoztunk. 

Egy jó házasságban az a fontos, hogy a másik boldogságát keressem. Elengedhetetlen az őszinteség is, hogy meg merjem mondani, ha fáradt vagyok, vagy valamire szükségem van.  

Pozitív anyakép nélkül alapítottál családot, de felépítetted magadban a szerető édesanyát. Mit tartasz a legfontosabbnak a három gyermeked számára? 

Legyenek érzékenyek az embertársaik felé, ne menjenek el egy összeesett ember mellett. De a legfontosabb, hogy ismerjék fel azokat a helyzeteket, amelyek miatt elcsúszhat az életük. Bennem fiatalon, romaként hatalmas megfelelési kényszer volt. Ők válasszák azt, amiben jól érzik magukat, és ha nem tűnik igazinak, bátran mondjanak nemet. A gyerekeim ismerik a gyökereiket. A legkisebb lányommal nemrég meglátogattuk a rokonokat, mert elhatároztuk, hogy rajzolunk egy családfát. Nem lehetünk gyökérvesztettek. Azt is tudják, hogy egy telefonhívás, és a húgaimra bármikor számíthatnak. 

A Várva Várt Alapítványnál dolgozol régiómenedzserként és krízisintervenciós tanácsadóként. Mit tartasz még fontos küldetésednek? 

Van még egy feladatom, ami kétirányú. Egyrészt érzékenyíteni járok cégekhez, hogy megértsék, miért olyan nehéz nekünk, akik beleszülettünk a cigányságba. Másrészt roma gyerekeket buzdítok arra, hogy tanuljanak, és keressenek egy jó szakmát, ahol szükség van rájuk. 

Képzeld el, hogy kijön a cigánytelepről egy gyerek, akinek nincs apja, lehet, hogy éhezik, szakadt a cipője, még vizes a ruhája, mert nem száradt meg a kályhán, és beül az iskolába, hogy teljesítsen, mint egy átlagos gyerek. 

Ha az alapvető szükségletei nincsenek kielégítve, akkor hogyan koncentráljon? Ezeknek a gyerekeknek szeretnék segíteni. Hiszek abban, hogy akinek megadatott a jobb élet, az erőt is kapott, hogy le tudjon hajolni.  

Nem szakít fel benned sebeket, hogy a gyermekkorodat látod viszont? 

Mire bekerültem a szakmába, sok mindent feldolgoztam, de azt mondják, amikor valaki segít, akkor gyógyul. A sorsom nem nehezíti a munkámat, de amikor komoly tragédiákkal találkozom, el tudok fáradni. Most épp egy újszülött sorsa foglalkoztat, hogy alkalmassá tudjuk-e tenni a szüleit a gyereknevelésre, vagy más megoldást kell keresni. Az megvisel, ha nem érzik a felelősséget a gyermekükért. 

Kép

Fotó: Páczai Tamás

Van olyan sikertörténeted, amelyet szívesen megosztanál? 

Egy súlyos alkoholproblémával küzdő férfival beszélgettünk, és mérlegeltük, hogy mit veszíthet, ha nem fogadja el a segítséget. Új életet kezdett, leszokott az alkoholról, sikeres lett a munkájában, a családja egyben maradt. Ezekért a változásokért nagyon hálás vagyok. Az ember törékeny lény, sokszor hajszálon múlik, hogy összeomlik-e az élete. Senki fölött nem ítélkezhetünk.

Végtelen optimizmussal és derűvel élsz. Honnan meríted ehhez az erőt? 

Gyerekként felkarolt a református lelkész felesége. Számomra Isten azóta is az első helyen áll, semmi sem léphet a helyébe. Formálta a szívem, és reményt adott a kis elesett cigány lánynak. A mai napig érzem, hogy képes vagyok a fejlődésre. 

Ha újrakezdhetnéd az életed, milyen családban nőnél fel a legszívesebben? 

Már nem születnék más családba. Ez adatott, innen indultam el, ez volt az utam. 

Ismerek rendezett polgári családokat, ahol a gyerekek legalább ugyanannyit szenvednek, hogy megtalálják önmagukat, és ne a szüleik vágyteljesítői legyenek. A küzdés nem a cigány származásom és hátrányos helyzetem velejárója. 

Ki betegséggel, ki mással küzd. Fontos, hogy értékeljük az életet, és minden reggel hálát adjunk a létezésünkért.   

Ha most a tükörbe nézel, mit látsz? 

Egy elégedett nőt, aki hálás azért, mert mindent elért, amire vágyott. Nem vágytam nagy dolgokra, de van családom, biztonságban érzem magam, érték a munkám, szeretnek, és jól fektettem be az Istentől kapott talentumaimat. Van még hová fejlődnöm, de igyekszem.  

A februári hónap témája: Egyszerűen különleges! További cikkeink a témában elérhetőek itt.

Ez a cikk a Képmás magazin 2024. novemberi számában jelent meg. A Képmásra előfizethet itt.

Késő délután van, a tanításnak már vége, a gyerekek mégis lelkesen érkeznek a különórára. Mert aki szenvedélyesen szereti a futballt, annak egy fociedzés aligha jelenthet tehertételt. Lázár Ervin Foci című írását idézve:

„Tulajdonképpen miért lenne idegen Istentől a játék? Hogy is írta József Attila? Ha a téren játszanak a gyerekek, Isten közöttük őgyeleg…”

„Ahol most ülsz, ott ült a Nyilasi Tibi!”

Megérkezésem után néhány perccel máris szembesülök az isteni „jelenléttel”. Laci edző ugyanis büszkén hívja fel a figyelmemet arra, hogy az imént egy korábbi futballisten helyére rogytam le a pálya széli kispadra. „Ahol most ülsz, ott ült a Nyilasi Tibi!” – közli, egyetlen mondattal igazolva, hogy misszióját a legendák is becsülik. Az ezüstcipős, 70-szeres magyar válogatott, a Ferencvárossal és az Austria Wiennel is bajnokságot nyert „Nyíl” figyelme, barátsága, embersége nyilvánvalóan pluszmotivációt, lelkierőt ad a gyerekeknek, a szülőknek és a trénernek. 

Igaz, László eleve „ezüstcipős családba” született. Édesapja, Fekete László (1954–2014.) az Újpesti Dózsa tragikusan korán elhunyt ikonja, aki 1979-ben – Nyilasihoz hasonlóan – átvehette az ezüstcipőt, a kor csodacsatárainak járó díszes európai lábbelit. Az újpesti gólvágónak Golyó volt a beceneve, így fia (aki az MTK színeiben az NB I.-ben is bemutatkozott), pici változtatással megörökölte a kedves elnevezést: ő lett a kis Golyó!

„Édesanyám hívta fel a figyelmünket a hallássérültek futballjára. Azután édesapámmal megterveztük egy, az utánpótláskorú siket vagy nagyothalló játékosokat képző klub szakmai koncepcióját. Elvégeztem a jelnyelvtanfolyamot is. Abban bíztunk, hogy apa és fia hosszú éveken át fogja majd együtt irányítani a munkát, segítve a hallássérült játékosok integrációját, de a sors nem volt kegyes hozzánk: édesapám elhunyt. 

Erőt adott azonban, hogy tudtam, neki is fontos volt ez a vállalás, így nem hagytam veszni az Ezüstcipő Hallássérültek Futballiskoláját. Nyolc éve már, hogy a suli működik.” 

Ő maga 800 edzést tartott, avat be a személyes történetébe Fekete Laci, majd sietve elnézést kér. A tréning teljes embert, nagy odafigyelést kíván, nem tud tovább cseverészni a kispad mellett.

Kép

Fekete László edzésre készülve − Fotó: Szabó Zoltán Attila

A kis Olivér nagy példaképe: Jude Bellingham

Visszatér a kezdőkörbe, egyszerre tart fegyelmet és teremt jó hangulatot. Edző, pedagógus, showman. Az ifjú tanítványok a bemelegítést követően a bójákat kerülgetik, majd kezdődhet a JÁTÉK! Hamar megalakul a narancsszínű, a kék, a sárga és a piros csapat, hamar kiderül, kik játsszák az első derbit. „A repülő csatársor, a legendás hírű ötösfogat, a közönség fergeteges biztatása közben tör előre” – írta Mándy Iván A pálya szélén című kötetében. A leírás itt és most is pontos. 

Két rangadó között – jeltolmács segítségével – a tüneményesen cselező, már-már a legendás 9-est, „Törőt”, azaz Törőcsik Andrást idéző nyolcéves tehetség, Kuris Olivér mesél a labda bűvöletében megélt mindennapjairól. „2024. május 20. óta járok ide”, említi a fontos dátumot, amikor csatlakozott Laci bácsi fociiskolájához. Megtudom azt is, hogy a kis Golyó „barátságos ember, jól tanít és kedves”, majd azt is, hogy Olivér kapusposzton is jól érzi magát, de azért a gólszerzés, a támadásvezetés, a száguldás a lételeme.

Az Ezüstcipő Focisuli kiválósága végtelenül kedves, intelligens kisfiú. Lénye a pedagógusokat és a társakat is feldobja. A hét éve a Hallássérültek Budapesti Tanintézetében dolgozó nevelőtanár, Kling Szilvia megerősíti: „Öröm őt tanítani, öröm látni, ahogyan a pályára lép, ahogy az edzői tanácsokra reagál.”

„Édesanyja és édesapja is siket, ezért Olivérnek természetes a jelnyelv használata. Megszokta, hogy szájról olvas, hogy az ép gyerektársakhoz képest másként kommunikál.” 

Ahogyan annyi más mai kissrác, ő is rajong a Real Madridért, s persze az 5-ös mezben parádézó Bellinghamért! Meglepetésemre, Szoboszlai Dominik a Liverpoolból nem ekkora favoritja. Olivér úgy érzi, jobb lenne neki itthon, egy magyar klubcsapatban brillírozhatna. Lehetne az a csapat akár az Újpest is? – kérdezem, felfedve előtte, hogy én bizony lilában látom a világot. Olivér erre felnevet. Nem kommentálja az ötletet, de érezteti, hogy – csupán jóindulatból – még akár ez a klubváltás is elfogadható opció számára. (Na, de mit gondolhat erről Szoboszlai?) 

„Egyszer profi játékos leszek!” – fűzi hozzá, avagy jeleli el Olivér. Szaggatott, de számomra is mindinkább érthető szótagolással mondja (!) ki a leglényegesebb tudnivalót terveiről, életcéljáról. Majd biccent a kis bajnok. Visszatér a pályára. Egy perc se telik el, máris jókorát zörren a háló…

Kép

Fotó: Szabó Zoltán Attila

„Ne bántsd a kapust!”

A hálónak egyébként sincs könnyű dolga. Többen tesztelik, szaggatják. A picike Prekop Patrik például, akinek a játékát látva a tréner is csak csettint, sőt a kispadhoz sodródva megállapítja: „Óriási tehetség, ugye?” Szilvia és én is helyeslően bólintunk. Mialatt a narancssárga–kék mérkőzést a pirosak–zöldek viadal váltja, Kling Szilvia a hallássérültek világát mutatja be nekem. 

A hét éve a Hallássérültek Budapesti Tanintézetében dolgozó nevelőtanár figyelmeztet: siket és nagyothalló között van különbség, és azt is megjegyzi, hogy előbbi esetben a siket szó használata az ildomos. 

„A hallássérülés fokozatait az audiogram-vizsgálat adatai szerint lehet elkülöníteni. A nagyothallókkal szemben a siketek teljes csöndben élnek. A hagyományos kommunikáció lehetetlen számukra.” 

„Azonban – fűzi hozzá Szilvia, aki az első pillanattól fogva a focisuli „lelke”, az edzői munka legodaadóbb segítője – a mobilkommunikáció előretörése, bármily meglepő, kinyitotta a világot a hallássérült emberek előtt. Ugyanis a különféle appok segítéségével korábban nehezen megoldható helyzeteket képesek immár könnyen teljesíteni.” 

Szilvia konkrét példát is hoz: az utazást. Ma már a legkisebbek is ördöngősen bánnak a mobilkészülékekkel, ami a tömegközlekedésben jelentős segítség lett számukra. Néhány szót váltunk az intézmény óvodájáról, a bentlakásos iskoláról, illetve arról a kihívásról is, amelyet a szerinte egyre nagyobb számban érkező autisták jelentenek a nevelők számára. A zuglói tanintézmény ugyanis előttük is nyitva áll! „Hidd el, megvan a kulcs hozzájuk” – említi a nevelőtanár, aki a szakmájáról szólva azt is megállapítja: „ezt az egészet csak úgy szabad űzni, ha tényleg szerelmes az ember abba, amit csinál!” 

Szilvia az empátia, a türelem fontosságáról beszél, mialatt Laci bácsi hangosan, ugyanakkor megfelelően artikulálva világos utasítást ad a néhány pillanatra kaotikussá váló mérkőzésen szereplő játékosoknak: „Ne mindenki egy helyre! Húzd át! Húzd szét!” Majd érkezik még egy személyre szóló üzenet: „Ne bántsd a kapust!” 

Néhány másodperccel később hatalmas derültséget vált ki, ahogy lerepül egy focicipő. Magasan száll a lábbeli, s azokban a burleszkszerű másodpercekben szinte megáll az idő a tornacsarnokban. 

Mintha mindenki azon tűnődne: „hol áll meg s kit hogyan talál meg?” A csuka végül békében landol a műanyagpadlón. Némi cipőfűzést követően a kis szünetet hosszú indítás követi, amit remekül vesz át a kis Patrik. Nekilódul! Pazar cselsorozat után bepasszolja a lasztit a kapu előterébe, ahol a kapus előbb – és időben – érkezik, mint a támadó. A vészhelyzet elmúlik…

Készül a Look at me alkalmazás

Az edzés hőse: az egyetlen leány, a tíz esztendős Kopp Amina, aki sok gólt rúgott, bár Olivérék is igyekeztek tartani vele a lépést. Az arcok tűzpirosak. A tréning végén – amikor Laci bácsi az összes játékosát egymás mellé tereli, és megköszöni a jó munkát, az akaratot, a foci iránti alázatot – mindenki mosolyog. A focisulisok az öltözők felé rohannak, közben az iskola előtti parkolóban a várakozó szülők majdnem az összes parkolóhelyet elfoglalják. 

Fekete László pedig elégedetten lép mellém. A látottakról is mesél, de néhány perc múlva már a hallássérült labdarúgás jövőjét fürkészi. „Kapcsolatban vagyok a győri Széchenyi István Egyetemmel. Velük készítünk egy olyan alkalmazást, amely könnyebbé teheti az edző és a hallássérült játékos közti kommunikációt, akár edzés, akár a meccs közben. Egy jelzőrendszerről van szó, a neve: Look at me (Nézz rám!). 

Az a cél, hogy ha célzottan egyetlen siket labdarúgóhoz akarunk szólni, akkor legyen módunk úgy kapcsolatba lépni vele, hogy az ne zavarja meg a csapat többi tagját. 

Hogy neki se kelljen felénk forgolódni, folyton a kontaktust keresni, hogy szájról leolvashassa az üzenetet. Elegendő lehet a meccs előtt a karjára húzni egy karszalagot, amely mindenről értesíti.”

Fekete László elköszön, mert még begyűjti a labdákat, valamint az edzésen használt bójákat, kellékeket. Szilvia a gyerekek biztonságát felügyeli, az öltözői folyosón szolgál, így módom van a Hallássérültek Budapesti Tanintézetében 33 éve dolgozó gyógypedagógussal, testnevelő tanárral, Bencsik Lászlóval is diskurálni.

Ő eddig 400 versenyen járt az iskolásokkal. Széles a paletta: tanítványai az asztalitenisztől az atlétikáig, a kosárlabdától a szertornáig számos sportágban helytálltak a hosszú évtizedek során. Bencsik szerint, amit Fekete László képvisel, az azért is becsülendő, mert folytonosságot hozott a gyerekek életébe, mi több, a futball a pedagógiai munkába illeszkedik, segíti azt. 

Kiemeli az élsportban jeleskedő – hallássérült – példaképek szerepét is. Takács Ákosét, aki nagyothallóként lett magyar válogatott labdarúgó, a Fradi, a Kispest és a Győri ETO elismert (és kőkemény!) védője. Szebeni Istvánét, aki tájfutóként a Siketek Sport Clubjának színeiben érte el sportsikereit, majd edzőként bizonyított. 

No, és persze Rejtő Ildikóról, a Nemzet Sportolójáról se feledkezzünk meg! 

Ő súlyos halláskárosodással született, mégis a magyar női vívás történetének páratlanul eredményes alakja lett: kétszeres olimpiai bajnok, összesen 7 olimpiai és 15 világbajnoki cím birtokosa. Az ő példájuk is igazolja: ebben a különleges helyzetben is érdemes akár egy életet is feltenni a sportra. Talán a most látott apró labdarúgók között is lesz, aki az említettek nyomába lép. 

A februári hónap témája: Egyszerűen különleges! További cikkeink a témában elérhetőek itt.