Dénes Ágnes, az újpesti MintaMókus Szövöde alapítója közgazdásznak tanult, mert, ahogy fogalmaz, „kellett egy rendes szakma”, de már akkor is szeretett textilekkel, fonalakkal foglalkozni. Később kötött, hímzett, horgolt szabadidejében, a technikát nagymamájától és édesanyjától sajátította el.

Kitartott a közgazdaság mellett, ám néhány éve elérkezett egy pont az életében, amikor már nem érezte jól magát a munkahelyén (ma már tudja, kiégett). Elgondolkodott rajta, hogy szüksége lenne valamire, ami eltereli a figyelmét a munkáról. Ekkor talált vissza a textilekhez: beiratkozott egy szövő szakiskolába. 

Eleinte csupán azért tanult, hogy többet tudjon meg a szövésről. A nádudvari képzőhelyre az egész heti munka után érkezett meg kimerülten a hétvégi oktatásra, vasárnapra azonban már jól érezte magát, ami kitartott keddig, szerdáig. A szövés teljesen feldobta. Szakmunkás bizonyítványt szerzett, később elvégzett egy oktatói OKJ-s képzést is. 

Rádöbbent, ez az igazi útja, nem a közgazdaság, az irodai munka és az Excel-táblák.

Motoszkálni kezdett benne, hogy szabadulnia kellene a szektorból, ám a feladat nem volt egyszerű már akkor sem, hiszen egy közgazdász és egy oktató keresetét nehéz lenne összevetni. 

A szövés ráadásul eszköz- és forrásigényes, a szövőszékek helyet igényelnek. Így vetődött fel benne egy szövöde létrehozásának gondolata. Kevesen engedhetik meg maguknak ugyanis, hogy otthonukba pénz- és/vagy helyhiány miatt szövőszéket vásároljanak, viszont egyre többen keresnek olyan kikapcsolódási formát, mint ő, miután észlelik magukon a kiégés jeleit. 

Kép

Fotó: Császár Tamás

A covid sem tántorította el a tervétől

Ágnes hat és fél éve ismerkedett meg későbbi férjével, akit lenyűgözött, hogy kedvese szövéssel foglalkozik. Így amikor Ágnes felvetette, hogy nyitna egy szövödét, teljes mellszélességgel az ötlet mellé állt, s támogatta párját. Ekkor érte el Magyarországot a koronavírus-járvány, ám a férfit ez sem tántorította el, és addig ösztökélte Ágnest, amíg öt évvel ezelőtt októberben megnyitották a szövödét. A lezárások miatt hamar be kellett zárniuk, de az alapok már álltak. Ági utólag is nagyon hálás férje támogató hozzáállásáért.

Eleinte részmunkaidőben folytatta a közgazdász munkát, ám másfél évvel ezelőtt választania kellett, mert arra lett figyelmes: már a szövés során sem érzi az alkotás örömét. Úgy döntött, csak a műhely marad. „A szövöde nem aranybánya, ugyanakkor rengeteg örömet jelent. Soha korábban nem voltam vállalkozó, kezdetben okozott is némi nehézséget beleszokni a vállalkozói létbe, de egyértelműen a helyes utat választottam” – foglalja össze tapasztalatait Ágnes.

Közben körbevezet a helyiségben, szövőszékek, rokkák között. 

Azt mondja, a szövésben van valami ősi, hiszen az emberek már kilencezer évvel ezelőtt is készítettek szőttest, azaz létezik egy nagyon régi tudás. 

Ma is hasonló a technika: két fonalrendszert keresztezünk, amiből szövet születik. És bár az eszközök, az alapanyagok kissé változtak, van egy olyan ív, kötelék, ami által kötődhetünk az anyaghoz, és egy időtlen idők óta létezőhöz egyaránt. „Szellemileg kapcsolódunk elődeink – közös – tudásához, szövés közben az ember hamar megérzi, hogy ezt nem ő csinálja először, és nem ő teszi egyedül” – tartja Dénes Ágnes.

A szövödéjét eleinte olyanok keresték fel, akik otthonukba nem tudtak, vagy nem akartak szövőszéket venni, de szerettek volna szövéssel foglalkozni, illetve azok, akik mélyebben kívántak a szakmával foglalkozni. Az érdeklődők az interneten, a közösségi médiában hallanak a szövödéről; a kézi szövés egyébként is reneszánszát éli. Míg 15 éve többet kellett kutatni, hol lehet megtanulni a szakmát, ma már több műhely működik az országban. Leginkább azok érdeklődnek a szakma iránt, akik korábban is valamilyen barátságban voltak a fonallal, a textillel. Egy biztos: szükségük van valamire, ami kikapcsolja őket a napi rutinból, amivel levezethetik a feszültséget. 

Ágnes koncepciója a szövés oktatására épül, másoknak is szeretne segíteni kitörni a mindennapok fásultságából. „Szinte állandóan a virtuális térben mozgunk, az emberek többsége szellemi munkát végez, előbb-utóbb megérzik, hogy valami közüknek kell lenni az anyaghoz, és kertészkedni, agyagozni vagy épp szőni kezdenek, mert tenni szeretnének valamit, amivel teremtenek – fogalmazza meg, manapság miért keresik fel a legtöbben a szövödéjét. – A szövés élménye rengeteget jelent, nagyon jó terápia: kikapcsol, átmossa az agyat, a lelket, a monotonitása lecsillapít, miközben kellemes, nyugodt környezetben folyamatosan stimulálja a szövőt a tapintáson, a színeken keresztül.”

Stresszlevezető tevékenység, aminek gyümölcse is van

Ágnes vendégkörének nagy része nő, legtöbbjük irodában dolgozik, illetve olyan munkakörben, ami stresszel jár: jogászok, orvosok, akiknek muszáj időről időre kiengedniük a gőzt. 

Ha úgy tetszik, a szövés terápiát jelent a számukra. „A hétköznapokban sok feszültség felgyülemlik az emberekben a munkahelyen vagy a családban, amit, ha nem tudunk kezelni, felemészti vagy szétrobbantja őket. A szövés remek kivezető csatorna, és még produktuma, használati értéke is van, ami külön kincs” – vallja Ágnes. 

Magát nem művésznek tartja, hanem kézművesnek, illetve kézműves oktatónak. Olyan textileket készít, amelyek használhatók. Szeretné, hogy aki hozzá érkezik, szintén olyasmit alkothasson, ami a mindennapi életben körbeveszi, használni tudja: konyharuha, kéztörlő, függöny, sál, takaró, terítő, ruhaszövet. 

A vállalkozás alapítójának otthonában is van egy kis műhely, de azt mondja, más élményt jelent számára ott dolgozni, nem annyira intenzív. A közösség viszont „beindítja”; nagyon szereti a szövőtáborokat is, ahol az emberek hatnak egymásra, ha látják, mivel és hogyan foglalkozik a másik. A kikapcsolódást segíti a közös munka. „Mindig vágytam egy olyan műhelyre, ami textiles közösségi tér is egyben. Havonta egyszer tartunk urbánus fonót, amikor csak beszélgetünk, miközben mindenki elhozza azt a szövetet, amivel otthon dolgozik” – mondja a műhely tulajdonosa.

Ágnes szerint a kézi szövés alapjait nagyon könnyű megtanulni, az elmélete nem nehéz. A közösségi szövödében többféle tanfolyamon is részt lehet venni. A legegyszerűbb másfél órás, amikor Dénes Ágnes elmagyarázza, milyen eszközökkel kell dolgozni, azokat miként lehet használni, továbbá átveszik az alapvető technikákat, alapanyagokat, ezt követően akár önállóan is megkezdhető a szövés. 

Négy óra munkát követően már egy értelmezhető tárgy is lekerülhet a szövőszékről. 

Részt vehetünk többnapos, haladó kurzusokon; akit nagyon magával ragad a tevékenység, a tapasztalat szerint előbb-utóbb vesz magának otthonra egy szövőszéket, igaz, az otthoni munka nem mindenkinek való. 

Kép

Fotó: Császár Tamás

A rokka neszezése olyan, mint egy ima

Az évek során a szövödét állandó mag (is) látogatja, sokan járnak rendszeresen a foglalkozásokra. Van, aki egy napra érkezik, hogy kikapcsoljon, mint Schmitt Petra, a Magyar Tenisz Szövetség főtitkára, aki épp egy sálat készít. Már „rutinosnak” számít, három éve jár szövödébe. „Fantasztikus kikapcsolódást jelent a fonalakkal, színekkel való munka, tetszik a meditatív jellege, miközben a kezeim között megszületik valami” – ecseteli Petra, miért szeret szövéssel foglalkozni.

Akik szőnek, később kötődni fognak ahhoz, amit előállítanak, teljesen magukénak érzik a szöveteket. Dénes Ágnes „tanítványai” közül akadtak olyanok, akik annyira ügyesnek bizonyultak, hogy ma már el is tudják adni, amit szőnek. 

A kezdeti sikereket követően elindultak fonó kurzusok is, amelyeket Pappné Mike Tünde tart. Dénes Ágnes a fonást magára nézve hobbinak tartja, mégis úgy érzi, a tevekénység még addiktívabb, mint a szövés – munka közben megáll az idő, hangsúlyozza. „A munka ritmusosabb, sokkal kisebb mozdulatokkal dolgoznak a fonók, rövidebbek a megszakítások is. 

Pörög a rokka, és a pedálok nyomásának is megvan a maga ritmusa. Ha hozzáfogok, addig akarom csinálni, amíg egy nagy kupac gyapjú el nem fogy. 

Beleréved az ember az egyenletes munkába, a rokka neszezésébe – olyan, mint egy ima vagy mantra” – vall a fonás közben átélt élményeiről a tulajdonos. 

A közben megérkező Tünde mosolyogva hallgatja barátnője vallomását. „Fonni kevesebben érkeznek, kisebb, 3–5 fős workshopokat tartunk, egyrészt mert négy rokkánk van, másrészt így lehet foglalkozni a résztvevőkkel” – magyarázza Pappné Mike Tünde. Közben megmutatja, hogy a modern rokkák már csupán a működési elvet tekintve hasonlítanak a régi eszközökre. Leginkább úgy festenek, mint egy futurisztikus moped. 

Szerinte a modern rokkák sokkal jobbak az archaikus szerkezeteknél, rendelkezik parasztrokkával, így van összehasonlítási alapja. Ám még modern rokkákkal sem egyszerű feladat fonalat készíteni: százgrammnyi gyapjúból még Tündének is legalább húsz órára van szüksége, hogy egy gombolyagot elkészítsen. Mégis megéri vele foglalkozni: a kézzel sodort fonalból készült gyapjúpulóver melegebb, hiszen a fonal habosabb, lazább, és jobban tartja a hőt.

Házasság az Alpokban

1944-ben járunk, nem sokkal a második világháború vége előtt. Pietro, egy szicíliai katona az Alpok hegyei közötti településen, Vermiglióban keres menedéket a háború elől. A kis faluban mindenki ismer mindenkit, a közösség megkerülhetetlen tagja Cesare, egy nyolcgyermekes férfi, a helyi iskola tanítója. Otthon felesége, Adele tartja össze a családot, gondoskodik a gyerekekről. Lucia, a legidősebb lányuk beleszeret Pietróba, kapcsolatuk gyorsan elmélyül, már a házasságkötésük előtt kiderül, a lány gyermeket vár. A háború befejeztével Pietro úgy dönt, visszatér Szicíliába, hogy megnyugtassa a családját, életben van. 

Azt ígéri szerelmének, írni fog, ám a várva várt levél csak nem érkezik tőle… 

Mit tehet egy ilyen helyzetben egy leendő anya? Hogyan dönt? Túlléphet-e a saját sorsán, szakíthat-e a hagyományokkal? Erről mesél a film, de mindeközben nem idealizálja az archaikus világot.

A nehéz idők nehéz sorsokat szülnek

Lucia karaktere és személyiségfejlődése áll a középpontban, de a történet mellékszálai bemutatják a falu életét, az iskola mindennapjait, a vallási hagyományokat, valamint Lucia testvéreinek, leginkább húgainak, Adának és Flaviának a helyzetét. Női élettörténetek, elrendelt és választott sorsok egy olyan világban, ahol a vallás a mindennapok szigorú iránytűje. Mit jelentett anyának, feleségnek, lánynak vagy testvérnek lenni 1944-ben, egy elzárt közösségben? Mennyiben hozhattak önálló döntést a lányok a saját életükről? Hogyan találták meg az útjukat?  

A csöndnek is fontos szerep jut

A szereposztás rengeteget hozzáad a filmhez, a mellékszerepekben is nagyon erős alakításokat láthatunk. Mindeközben a gyerekszereplők mozzanatai, őszinte és sokszor humoros jeleneteik oldják az egyébként mély történetet. A Vermiglio drámai film: mélységét, a karakterek érzéseit, vívódásait erősíti fel, amihez tökéletes háttérként szolgál a havas táj, a monumentális hegyek. 

Az archaikus társadalmakban úgy tartották, hogy a hegy tetején laknak az istenek, a szellemek, s a hegyre való feljutás az ember nagy vágya volt. 

Ez egy olyan alkotás, amelyben a táj mellett a csöndeknek is fontos szerep jut.

Kép

Képkocka a filmből

Lassú cselekmény, érzelmi hullámvasút

A film cselekménye lassú, különösen a 21. századi filmekhez képest az, de állítom, biztosan nem elvesztegetett két óra rászánni az időnket. 

Női sorskérdések

Maura Delpero rendező nem először foglalkozik női sorskérdésekkel: 2019-ben a Maternal (Anyaság) című filmmel mutatkozott be. A Maternal Buenos Aires egyik kolostorában játszódik, ahol szerzetesnővérek fiatal lányoknak és csecsemőiknek nyújtanak menedéket. A Vermiglio – A hegy menyasszonya olasz-francia-belga koprodukcióban készült, 2024-ben a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon mutatták be, ahol elnyerte az Ezüst Oroszlán-díjat és a zsűri nagydíját. Olaszország idén ezzel az alkotással indult versenybe az Oscar-díjért, de végül nem került a legjobbak közé. 

A Vermiglio – A hegy menyasszonya története nem ismeretlen a magyar néző számára sem, játszódhatna akár egy magyar faluban is, valamikor a ’40-es években.  Különös aktualitást ad a filmnek, hogy a szomszédunkban csaknem négy éve tart az orosz-ukrán háború. Mi történik, ha egy ilyen helyzetben egy anya, egy nő egyedül marad? A háborúk a történelem során mindig kitermelték, kitermelik az erős nőket, akik olyan szerepeket kénytelenek magukra vállalni, amit amúgy a férfiak töltenének be.

Egy régió, aminek a háború alakította a sorsát

A forgatás Vermiglio, Carciato és Comasine településeken zajlott, Trentino-Alto Adige régióban, más néven Dél-Tirolban. Ez az a terület, amit az első világháború után az osztrák Tirol tartományból Olaszországhoz csatoltak. A német lakosságnak innentől hátrányos megkülönböztetést kellett elszenvednie. A második világháború idején kb. 70 ezer német vándorolt ki, ám a háború után a többségük visszatért. 

A háború végeztével, 1945-ben sok dél-tiroli remélte Tirol újraegyesítését Ausztriával, de ez nem történt meg, sőt a következő évtizedekben több tízezer olasz áttelepülését ösztönözték Bolzanóba és más városokba. 

Az 1950-es években szeparatista csoportok terrorcselekményekkel, sok esetben magasfeszültségű villanyvezetékek felrobbantásával akarták felhívni a világ figyelmét a dél-tiroli kisebbségek helyzetére.

Kép

Képkocka a filmből

A rendező is Dél-Tirolban született

A helyzet megoldását végül az 1972-ben kimondott és ma is érvényes dél-tiroli autonómia hozta el. Dél-Tirolban mind az olasz, mind a német hivatalos nyelv, de a ladin is hivatalosnak számít egyes településeken. A rendező, Maura Delpero maga is Dél-Tirolban, Bolzanóban született, édesapja halála után döntött úgy, hogy elkészíti a filmet, részben azért, hogy megőrizze azokat a hagyományokat, amelyek között felnőtt. Az előkészületek során számos interjút készített a helyi lakosokkal.

Női örökség 2025-ben?

A Vermiglio – A hegy menyasszonya nemcsak egy film az olasz Alpokból, hanem egy vizuális utazás női örökségünkbe: születés, halál, testvériség és újjászületés körforgásába. A sajtóvetítés után Gyárfás Dorka újságíró Punyi-Jevuczó Diánával beszélgetett, aki eredetileg gyógypedagógusnak tanult, de mindig is érdeklődött a néphagyományok iránt. Fonóasszony néven gyárt tartalmat az Instagramon, ahol az élet szövetéről, női hagyatékról mesél azoknak, akik emlékezni akarnak, illetve női közösséget épít: női örökséggel foglalkozó workshopokat, előadásokat tart. 

A filmvetítés után arról beszélt, hogy régen a paraszti kultúrában a rítusoknak nagy jelentősége volt. A nők, a női generációk tudattalanul, automatikusan tanították egymást, adták át egymásnak a női örökséget – például egy lány az édesanyjától tanult varrni. Ma már nincs így, nagyon kevés mintát tudunk beépíteni, ezt tanulni kell. 

Ma is alkotni vágyunk 

Eközben napjainkban is egyre inkább általános igénnyé vált, hogy a szellemi munka mellett fizikailag, a két kezünkkel is alkossunk valamit. Egyre több nő tér vissza akár Budapesten, nagyvárosokban is a varráshoz. 

„Sok minden elveszett, de merni kell kérdezni a saját családunkban, Ha visszafejtünk történeteket, akkor előjönnek olyan tudások, amiker újra el lehet sajátítani” – javasolta Punyi-Jevuczó Diána. 

Abban a korban, amikor a film játszódik, térben, időben mindenhol hasonló szokások, ünnepek alakultak ki, és mindennek volt egy természeti alapja: a képernyő helyett a természetet figyelték. Nem tudták, mit, miért csinálnak, „csak úgy szokták”. Ha ma már tudjuk a miérteket, akkor át tudjuk szabni a szokásokat a mi hétköznapjainkra is.

Az MBH Bank láthatóan hangsúlyos szerepet vállal a kultúra támogatásában. Milyen motiváció van emögött?

Társadalmi felelősségvállalási stratégiánk egyik pillére a kulturális és szellemi értékek megőrzése, és azt szerettük volna, ha ez nem pusztán pénzügyi hozzájárulásokban, hanem hosszú távú, önálló kezdeményezésekben is megmutatkozik. Ezért hoztuk létre 2022-ben az MBH Bank Művészeti Alapítványt, amelynek támogatásával 2023-ban nyitotta meg kapuit a Hungarian Art & Business (HAB) művészeti központ.  A HAB idén hat kiállítással, mintegy 33 ezer látogatóval és mára közel száz programmal bizonyította, hogy minden korosztály számára elérhető, valódi kulturális találkozóponttá tudott válni. 

Varga Zsuzsanna – Fotó forrása: MBH Bank

A HAB programjai és a hozzá kapcsolódó kezdeményezések mintha egyszerre szólnának a szakmai közeghez és a széles közönséghez. Tudatos ez a kettősség?

Igen. Szerettük volna, ha a HAB nemcsak kiállítótér, hanem olyan platform, amely mindenkihez szól. A HAB Díj több millió forinttal segíti a kiemelkedő művészeket, az Art Wall Café pályázatai folyamatos megjelenési lehetőséget adnak a tehetséges alkotóknak, a központ rezidenciaprogramjában pedig öt művész alkothatott már a központ falai között. Ugyanakkor a közösségi és edukációs dimenziót is erősítjük: 

közel 1000 gyermek látogatott már el a HAB kreatív foglalkozásaira, és a központban külön figyelmet fordítanak arra is, hogy hátrányos helyzetű fiatalok is részesei lehessenek a programoknak. 

CSR-stratégiánk további fő pillére az esélyegyenlőség támogatása, így fontos számunkra, hogy ezek a művészethez kapcsolódó élmények és fejlődési lehetőségek azokhoz is eljussanak, akiknek erre egyébként kevesebb lehetőségük lenne. A HAB országos szinten tart kapcsolatot olyan iskolákkal, ahol a diákok esélyegyenlőségi szempontból támogatásra szorulnak. Rendszeresen fogad különböző intézményekből osztályokat, akik számára az utazástól az étkezésen át az alkotófoglalkozásig és a kiállításmegtekintésig, teljes napi programot biztosít.

A műtárgygyűjteményük az egyik legjelentősebb a hazai vállalati szférában. Hogyan lesz egy banki kollekcióból élő kulturális tartalom?

A gyűjtemény építése még az 1990-es években indult az MKB Bank keretében – ezt örökölte meg és vitte tovább az MBH Bank. A gyűjtemény válogatott része több mint 500, a teljes gyűjtemény pedig 1400 alkotásnál is többet ölel fel, amelynek gondozásért a HAB felel. Fontosnak tartjuk, hogy ez ne „rejtett kincs” legyen, ezért rendszeresen bemutatjuk a közönségnek. Február 15-ig látható a soproni Liszt Ferenc Kulturális Központban az Örökzöld. Régi és kortárs művek az MBH Bank gyűjteményéből című tárlatunk. Emellett több vidéki vándorkiállítást készítünk elő, hogy a kollekció minél több helyszínre eljuthasson.

Célzottan a képzőművészetet támogatják vagy szélesebb spektrumban gondolkodnak?

Valóban, a HAB, valamint a banki kollekciónk elsődleges fókusza a kortárs, illetve a 19–20. századi képzőművészet. Emellett viszont fontosnak tartjuk, hogy a kulturális ökoszisztémában más művészeti ágakat is segítsünk. Ennek egyik legfontosabb példája a Junior Prima Díj színház-, film- és táncművészeti kategóriájának támogatása, 2025-ben már tizenhetedik alkalommal adhattunk át az elismeréseket a fiatal tehetségeknek a bank székházában. De kiemelt partnerünk például a Szépművészeti Múzeum is, ahol tavaly a Munkácsy – Egy világsiker története, idén pedig Az öröklét őrei kiállítás megvalósítását segítettük. Emellett évek óta támogatjuk a Műtárgyak Éjszakája Fesztivált, a Műtárgybefektetési Konferenciát, illetve olyan ikonikus eseményeket, mint a VeszprémFest, a Paloznaki Jazzpiknik vagy a Budapest Borfesztivál. 

Kép

’Az öröklét őrei – Az első kínai császár agyagkatonái’ című kiállítás a Szépművészeti Múzeumban – Fotó forrása: MBH Bank

Mitől lesz értékes egy partnerség az MBH számára?

Számunkra az értékalapú kapcsolódás a legfontosabb. Olyan kezdeményezéseket támogatunk, amelyek valódi társadalmi és kulturális értéket teremtenek, a szakmai minőség és a társadalmi hasznosság minden együttműködés alapja. Mindez illeszkedik az MBH CSR-stratégiájához, amely a kulturális fenntarthatóság és értékmegőrzés iránti elkötelezettséget helyezi középpontba.

A művészet a bank alapvető tevékenységei között is szerepet tud kapni?

Igen, mivel a műtárgyak nemcsak esztétikai és közösségteremtő értéket hordoznak, hanem befektetésként is jelentőséggel bírnak. Fél éve indult el az MBH Bank Private Banking műtárgytanácsadási szolgáltatása azzal a céllal, hogy segítsék az ügyfeleket abban, miként építhetik be tudatosan a műtárgyakat a vagyonstratégiájukba. Szakértő csapatunk átfogó pénzügyi ismeretekre és naprakész műtárgypiaci elemzésekre támaszkodva támogatja őket a megalapozott, személyre szabott döntéshozatalban, ezt a szolgáltatást a hazai piacon csak kevés intézmény képes ilyen komplex módon biztosítani.

Támogatott tartalom

A bibliai kert közepén pedig az élet és a tudás fája. Az ember feladata ősidők óta ugyanaz: „művelni és őrizni” a kertet, nem fejszével ostromolni. A fa tisztelete nem nosztalgia, hanem annak csendes tudása, hogy a múlt, a jelen és a jövő ugyanazon gyökerekből táplálkozik.

Miközben ezeket a gondolatokat formába öntöm, felidéződik bennem az a pillanat, amikor a legnagyobb kézitáskámba csúsztattam a Matuzsálemek – Barangolás Magyarország nagy fái között című könyvet, és útnak indultam, hogy találkozzam két alkotójával: Kállai Mártonnal és Kovalik Mátéval, akik 2021 óta járják az országot, hogy lefotózzák Magyarország „legfáit”.

Hogyan kezdődött a „fázás”?

A BAH-csomópontnál vesznek fel. Négyen leszünk az autóban: Marci és Máté mellett Andris, a másik fotós is jön, hogy ezúttal ők is szerepeljenek a fáknál készült képeken. Mátéval évek óta túrázunk; mindig precízen megtervezett útvonalakkal és ötletekkel érkezik. 

Nem mellékes, hogy a Kinizsi 100 főszervezője – az ötletgazda az édesapja.

Az egész akkor indult, amikor az öccséék nászajándékba megkapták Pósfai György Dendrománia című könyvét – meséli Máté. Aztán jött a covid, és „elkezdett benne dolgozni valami”, elővette a régi adatbázist, és szólt Marcinak – akivel tizenegy évig dolgoztak együtt –, hogy ezek a fák fotográfiailag is ígéretesek. Jó lenne megnézni néhányat. „Így kezdődött” – mondja.

A tíz legnagyobb bükkből mára hét nem él

„A Pósfai-lista azért izgalmas – mondja Máté –, mert kirajzolja, mi történt az elmúlt húsz évben.” „Ami ebben a léptékben lópikula” – vág közbe Marci. A tíz legnagyobb bükkből mára hét nem él, részben gondatlanság miatt.

Tölgyből – nemzetközi szinten – rosszul állunk, nyárból annál jobban: ártéren, megközelíthetetlen helyeken nőnek, ahol „senki nem jár”. Szél Győző szerint ez az igazi vadon, a valódi érintetlenség. A Szentendrei-szigeten mutatott nekik egy helyet, ahol tényleg nem jár ember: vizes élőhely, nyers, szó szerint szentélyerdő.

A Gerecsei Matuzsálem, az öreg tölgy

Megérkezve nem kérdés, melyik fa lesz „ő”: óriási, terebélyes, göcsörtös, két hatalmas ledőlt ággal, amelyeket ott hagytak alatta. 

A fiúk azonnal előveszik a kamerákat. Marci megmutatja, honnan szokta fotózni, milyen lehetetlen pozitúrában kell dolgozni ahhoz, hogy mindig ugyanazt a szöget tudja visszaadni. Andris közben őket fényképezi.

Fotó: Zoltai András

Nyáron itt egy méter magas csalán nő, télen „ilyen, mint most”. Nem mindegy, hová kerül az állvány.

Marci ennél a fánál érezte meg igazán az „idő dimenzióját”: egy éven át, hónapról hónapra fotózta, 2023 márciusa és 2024 februárja között. Elsőre az évszakok váltakozása szembetűnő, de ha az ember túllép ezen, akkor az idő és a változás válik igazán láthatóvá. Ebben az egy évben két hatalmas ágát is elveszítette a fa – valószínűleg a brutális aszályos év hatására.

A jelenet egyszerre szakmai és személyes: látszik, hogy ezzel a fával valami kapcsolatuk alakult ki.

Fiatalkorában nem volt körülötte erdő

Máté szerint az, hogy így terebélyesedett, vízszintesen elnyúló alsó ágakkal, azt jelenti, fiatalkorában nem volt körülötte erdő. Ha zárt erdőben nő, a fa a fényért nyúlik, nem oldalra, hanem felfelé. Nekünk ez a terebélyesség tetszik, egy erdész viszont nem szereti, ha egy fa „göcsörtös erre-arra”. Ő azért ülteti sűrűn az erdőt, hogy a törzsek felhúzzanak az ég felé, és minél több egyenes deszka, gerenda legyen belőlük.

Marci közben arról beszél, hogy ez a könyv tulajdonképpen portrésorozat. A társadalom nem jelenik meg rajta, egyének vannak: a fák. Emberek nélkül.

A fák életkora közben továbbra is rejtélyes marad. A legidősebb, amit lefotóztak, az ötvöskónyi hárs, körülbelül 450 éves – alátámasztott becslés alapján. A millennium idején, 1896-ban országos kiállítást rendeztek a Városligetben; Somogy vármegye pavilonjában ez a fa az egyik fő látványosság volt. Lefényképezték, két ember áll mellette, látszottak az arányok. A híres hédervári Árpád-tölgy is hatalmas, de azt nagyjából ötven évvel fiatalabbnak tartják.

„Amit mi alapvetően lefényképezünk, és ami a könyvben is benne van, az természeti és kulturális érték – mondja Marci. – Az emberek számára egy élmény, hogy mondjam… ökoszisztéma-szolgáltatás.”

Andris – aki Zalában vett telket, és egy öreg gesztenyefa áll rajta – szenvedélyesen reagál: szerinte annak a fának „szelleme van”, ettől más az a település és környéke, amire ő büszke. „Ez benne a szép – mondja –, hogy ad egy történelmi perspektívát is az embernek.”

A túlélés esszenciája

Ahogy a fa alatt állunk, Marci arról beszél, mennyire nehéz nem „kivetíteni” rá dolgokat.

„Ez egy emberi elvárás – mondja Marci –, hogy a fa majd reagál. A reakciók, amiket mi megélünk, a mi belső világunk kivetülései, és a fa nagyon toleránsan tűri, hogy ezek a mütyürök mindenfélét belelássanak.”

Amikor a gyökerére lépünk, reflexből bocsánatot kérünk – teszem hozzá.

„Van, aki csak messziről nézi, mint egy festményt, más közelebb megy, megnézi, milyen rovarok, bogarak mászkálnak rajta – mondja Máté. – Van, aki leszedné a borostyánt, hogy óvja, más érintetlenül hagyná.”

Megkérdezem Marcitól, ha jelzőt vagy nevet kellene adnia ennek a fának, mit mondana. Gondolkodik. Én megelőzöm: „Nekem olyan… Károly.” „Nekem a Károlyról más jut eszembe… – nézi a fát. – Ez nekem kicsit játékosabb. Talán Bertalan.”

Marci szerint van benne játékosság, méltóság, esendőség. Nehezen megközelíthető – elsőre lefotózni sem sikerült. Máté, akit külön is megkérdezek, azt mondja: neki „egy öreg hölgy”.

Kállai Márton és Kovalik Máté – Fotó: Zoltai András

Fák, amelyek történeteket hordoznak

Amíg Marci elkészíti az idei képet, Máté a könyvben mutat néhány érdekességet.

Rinyabesenyői duglászfenyő – másik nevén öszpötei „kandeláberfa”: hihetetlen alak, hihetetlen méret, gyertyatartószerű forma, favastagságú oldalágak. Duglászból van a legmagasabb fa is Magyarországon, 55 méter. Ez például Pósfai könyvében még nem szerepelt, mert akkor még említés szinten nem foglalkozott őshonos fajokkal.

Van egy mocsárciprus is, Miskolctapolcán: ennek a története önmagában száz oldal lenne. Levették róla a védettséget, légzőgyökereinek 30 százalékát levágták, és fedett garázst betonoztak fölé. A fa túlélte. 

A legnagyobb bükk nem is bükkösben áll, hanem egy szántóföld szélén.

Az ötvöskónyi hárs egy elhagyott kastélykertben él: az 1900-as évek elején villám csapott bele, ezért nyílt ki és lett palástszerű. Egy tujarekorder az alcsúti arborétumban terpeszkedik. 

Ceglédbercelen áll az a fa, amelyet balról a kamionok, jobbról az áramszolgáltató  nyír: jelölték az Év Fájának is. Nem idős, de nagyon érdekes. Hasonlót Pomázon kivágtak, mert veszélyessé vált – a helyiek szerették, mégis eltűnt.

Van olyan fa, amely több mint tíz éve kiszáradt, mégis áll – például a szentgyörgyvári gesztenye. Másnak csak a hűlt helyét találták – a valaha legnagyobb gyertyán törzse például még látható, de a fényképzés óta kidőlt. 

„Lehet, hogy Széchenyi Ferenc ültette”

És ott van az alcsúti arborétumtól 600 méterre egy libanoni cédrus, hercegi uradalmi birtokon – olyan fa, ami Csontváryt is megihlette. 

Széchenyi Ferenc 1802-ben úgy döntött, hogy gazdag gyűjteményeit a magyar nemzetnek adományozta, e nagyvonalú cselekedet méltó megörökítésére a sopronhorpácsi kastélykertben a história szerint egy hársfát ültetett. 

A parkban – mely sajnos nem látogatható – valóban áll egy hasonló korú terebélyes hárs. 

Ahogy cikkek, írások, érdekességek kerültek elő, úgy állt össze a könyv: nemcsak a méret számított, hanem a kultúrtörténet is. Hány fa került végül a könyvbe? – kérdezem. A fiúk szerint körülbelül 120. Készült egy infografikus térkép is: beszámozott fák, hátul felsorolva, településnevekkel, amelyek közül sokat nem is ismerünk. Jelzik, hogy rekorder-e, vagy más okból jelentős.

Fotó: Zoltai András

Háy Jánostól ifj. Vitray Tamásig

Máté elmondja, hogy az elején egyikük sem látta pontosan, mi lesz ebből, csak azt érezték, hogy hosszú távú projekt. Máté akkor munkanélküli volt, volt ideje kutatni. Ahogy belemélyedtek, egyre több szakirodalmat találtak, jöttek az ötletek, dúsult az adatbázisuk. Akkorra már olyan országos lefedettséget értek el, hogy 20–24 erős képet ki tudtak állítani, de a „könyvre való” még nem volt meg. Két év után eljutottak oda, hogy az anyagot valamilyen formában megmutassák: így született az első kiállítás a Folly Arborétumban, ahol fontos volt számukra, hogy a képeket fák között, természetes kontextusban lássa a közönség. 

Fél év alatt körülbelül ötvenezer látogató kereste fel a tárlatot. Később Kelet-Magyarországon, a füzérradványi kastély parkjában – amely Máté szerint az ország legszebbje – is bemutatták a sorozatot, majd Csákváron, a Fotókozma program részeként. Jelenleg a Mezőgazdasági Múzeumban látható egy kamarakiállítás, a könyv megjelenéséhez kapcsolódva. Végül négy–öt év munkája lett a kötet.

A könyv nem magunknak készült – teszi hozzá –, hanem azért, hogy eljusson az emberekhez. Ezért lett előfinanszírozással létrehozva: ha kevesebben érdeklődnek, máshogy kellett volna kalkulálni. De végül 4,8 millió forint jött össze, több mint háromszáz támogatótól. 

Közben az is kérdés volt: mi legyen a szerkesztési koncepció. A fajok, a terület képileg kevésbé izgalmas. Végül az írások, a szerzők lettek a rendezőelv, mások mellett Háy János, Boldizsár Ildikó, Pósfai György, Szél Győző, Aszalós Réka és ifj. Vitray Tamás szövegei is megtalálhatók a könyvben.  Az utolsó írást Lázár Ervin unokája adta: a Szűkebb haza című szöveget, benne a Nagyszederfával. 

Város. Zaj. Vadon.

Budára visszaérve esik az eső, sár vastag rétege az aszfalton. Egy utcatisztító autó jár oda-vissza, a háttérben építkezés zajai. Innen kell felmennünk egy sáros, csúszós domboldalon. Nem tudni, kié a telek: drótkerítés a földön, amin átlépünk, félbehagyott, senkiföldje-érzésű terület.

Aztán ott áll előttünk: a hatalmas törökmogyoró. Hatméteres törzskerületű országos rekorder. A második helyezett négy méter. Marci egyik kedvence. Ráadásul a története is különös: a telek egykor Rákosi Mátyás orvosáé, dr. Sirály Ferenc tüdőgyógyászé és Révai Józsefé volt. Közönséges halandó aligha juthatott ide be.

A fa invazív faj, Ázsiából hozták be, kedvelt díszcserje volt, mert szépen növekedett. Most itt áll, benőve a városi bozótba, taplósodó kérgekkel, rágásnyomokkal, a közelben vaddisznócsapdával. A kontraszt erős: a gerecsei csend után itt mindent elönt a zaj, a mozgás, a város türelmetlen ritmusa. Mégis, ez a fa épp annyira matuzsálem, épp annyira őrző, mint a gerecsei – csak kevésbé látjuk.

Kép

Fotó: Zoltai András

A fák türelme

Marci meséli, Nógrádban találkoztak valakivel, aki azt mondta: ha összegyűjtik ezeknek a fáknak a magját, ad nekik egy hektárt, elültethetik őket, hogy legyen belőlük természetes génbank. 

Ugyanez az ember fogalmazta meg: „A fa legyökerezett információ.”

„A kultúránk az erdő irtásával kezdődött, és csak az erdő megtartásával maradhat fenn” – idézték a fiúk a szálaló erdőművelős atyjától, Hans Leibundgut svájci „apostolától”, 1900 elejéről.

A fák türelmesek és kitartók: évtizedeken át viselik az idő, az emberi beavatkozás és a környezet terheléseit. Szaporodásuk a nagy számok törvényére épül.

A tölgy például kedvező években tízezres–százezres nagyságrendben hoz makkot, élete során akár milliószám. A legtöbb magot azonban megeszik az állatok vagy elpusztul, ezért a tölgyek időnként tömegesen teremnek – ez a makkjárás –, hogy néhány szemnek esélye maradjon kicsírázni. A nyárfák hasonló stratégiát követnek: a széllel terjedő, szöszös magvakból egyetlen fa akár milliókat szórhat szét, de ezek közül csak egészen kevésből lesz csemete.

A „fázások” közben a vadak is közelebb kerülnek. A rinyabesenyői duglászfenyőnél vagy a tapsonyi szilnél szinte biztos, hogy látsz állatot – Rinyabesenyő top somogyi vadászterület, télen száz alatt sosem láttak, én pedig megdermedtem, amikor harminc méterre vonult át előttem egy csapat. És voltak még ennél is hátborzongatóbb élményeim: egyszer a pörbölyi titánnál egy vaddisznó nem engedett tovább, két méterre állt tőlem és rám röfögött, máskor pedig egy fáról egyszerre legalább száz holló szállt fel, olyan hanggal, amit nem felejtek el. Vannak élmények, amiket tényleg nem tudnánk máshol összeszedni. – mesélte Marci.

Kép

Fotó: Zoltai András

Mit tesznek velünk ezek a fák?

Volt, aki megvette a könyvet, és azonnal írta: fel szeretné keresni az összes helyet.

Marci szerint ez az egyik legfontosabb hatás, hogy az ember elmegy, megnézi, rácsodálkozik – és lehet, hogy húsz év múlva, amikor telket vesz és házat épít, nem azzal kezdi, hogy kivágja az összes fát.

„A legnagyobb érték az élményszerűség – mondja. – Hogy van egy ilyen fa a településen, vagy volt egy ilyen, és egyben látod az értékét.”

Máté is azt tapasztalja, hogy sok helyen a „nagy fa” kicsit a feledés homályába merült. Lehet, hogy aratóünnepen még kijárnak hozzá, de a hétköznapokban eltompult a jelenléte. A könyv segít újra rácsodálkozni: nálunk is van ilyen.

Amikor arról kérdezem Marcit, mit mondanának nekünk a fák, azt feleli: „Legyünk szerényebbek. Nem vagyunk olyan fontosak, mint hisszük. A mai világ az egót, az önkifejezést, a kitűnni akarást hangsúlyozza: mutasd meg, mit reggeliztél! A fa közben néma csöndben áll.”

A többi néma csend

A gerecsei túlélő játékos, méltóságteljes, esendő, titokzatos. Mindhárman másmilyen: nekem Károly, Marcinak Bertalan, Máténak egy öreg hölgy.

A budapesti törökmogyoró zajos, urbanizált háttérben álló őrző: egy bokornak szánt faj, amely hatméteres törzskerülettel országrekorder lett, egykori hatalmi telken, félvad senkiföldjeként.

A fák nem reagálnak, nem bírálnak, nem beszélnek. De türelemmel vannak jelen ott, ahol ember és idő múlik.

És az ember – Marci, Máté, mi mindannyian – valamit visszaviszünk magunkkal: csendet, arányérzéket, egy jóval hosszabb időskálával való találkozás élményét.

Víz, fény, szél.
Víz, fény, levegő, élet.
Ennyi az egész, amit sosem bonyolítanak túl. Fotoszintézis. Csoda.

„Viszontlátásra” – gondolom magamban, mert jó lenne visszajönni.

A fa nem válaszol. De ott lesz.

„Kőbánya alsón meg Armani felsők”

Egy bakonyi kis faluban nőtt fel, négy lánygyerek közül a legidősebb volt. Szülei földet műveltek, állatokat tartottak. Mind a négy gyerek kivette a részét a munkából, szükség is volt rájuk otthon, így kiváltságnak számított, ha valaki továbbtanulhatott. Őt viszont a falusi iskolából felvették a városi középiskolába, majd a véletlen és a szerencse folytán nem postáskisasszony lett, hanem tanárképző főiskolára ment. 

Pedagógus, később iskolaigazgató vált belőle, az első értelmiségi a családjában. 

Egy fiatal lány története ez dióhéjban, az ’50-es, ’60-as évekből. A fiatal lány a nagymamám volt – más világban, más korszakban nőtt fel, ugyanakkor sok fiatal valósága ma is, hogy elsőgenerációs értelmiségiként hogyan találják meg helyüket a világban.

„Ezek díjbeszedők
Ezek sose voltak elsők
Ezek dj-k meg festők
Meg szobafestők
Ezek nappali tagozatosok
Kőbánya alsón
Meg Armani felsők”

– hangzik el Beton.Hofi, a Z generáció egyik kedvenc rapperének Pokol című dalában. „Kőbánya alsó meg Armani felsők” – Az osztályváltás ára: vidékről a fővárosba, két világ közé szorulva címmel tartottak háttérbeszélgetést a XI. kerületi Adaptérben. 

András Felícia pszichoterapeuta és Fáber Ágoston szociológus arról vitáztak, milyen belső konfliktusokat és szégyent élhet meg az, aki két világ között reked. Mi történik, amikor a szülőfaluban, szülővárosban elsajátított normák, tájékozódási pontok az új közegben érvényüket vesztik? Amikor az ember sehol sem érzi magát igazán otthon. Miként éli meg az osztályváltó, hogy máshogyan beszél, másfajta irodalmat olvasott? 

Lehet-e úgy osztályt váltani, hogy az ember ne érezze árulónak önmagát, és ne fordítson hátat annak a világnak, ahonnan érkezett?

Kiemelkedni a munkásközegből

Visszatérő vita a szociológiában, hogy vannak-e társadalmi osztályok. A német Max Webertől Karl Marxon át a francia Pierre Bourdieu-ig sokan megalkották saját elméleteiket a társadalmi osztályokról. Köztudott, hogy Marx osztályharcról beszélt: elmélete szerint a tőkésosztály kizsákmányolja a munkásosztályt, míg Weber például úgy gondolta, a társadalmi osztályokhoz rendi pozíció társul. Azzal tartozom egy rendbe, akivel egy asztalnál eszem, és akivel házasodhatok. 

De hogyan tud valaki kiemelkedni a 21. században egy munkásosztálybeli környezetből? Erről ír egy francia szerző, Édouard Louis Akik megölték apámat című könyvében. A szerző 1992-ben egy kis francia faluban született, munkás szülők gyermekeként. Egyrészről a családjában előforduló erőszakkal, függőségekkel és önpusztítással is meg kellett küzdenie, másrészről homoszexualitása miatt is hátrányokat szenvedett.

Ebből a közegből jutott el Párizsba, ahol filozófiát tanult, majd író lett. Kisregényében azt a politikai elitet vádolja, akik miatt az apja munkabalesetet szenvedett, és majdnem belerokkant a gyári munkába. A kötetből magyar színdarab is készült Ki ölte meg az apámat címmel a Jurányi Házban. „Univerzális dolgokat ír le, ami a saját családunkban is megtörténhet. Nem függ nemtől, orientációtól, földrajzi helytől” – hangsúlyozta a beszélgetés során András Felícia pszichoterapeuta. 

Kép

Fáber Ágoston szociológus, András Felícia pszichoterapeuta és Széplaki Nóra, az Adaptér kommunikációs vezetője a beszélgetésen – Fotó forrása: Adaptér

A gazdagok meggazdagodtak, a szegények lecsúsztak

Itthon a ’70-es évektől már kikopott az osztálytársadalom fogalma. Fáber Ágoston szociológus szerint nem lehet megmondani, milyen osztályok vannak ma Magyarországon, de inkább uralkodó és alávetett osztályokról beszélhetünk. 

A rendszerváltás óta a társadalmi mobilitás beszűkült, széthúzódtak a társadalmi osztályok: a gazdagok meggazdagodtak, a szegények lecsúsztak. A társadalom kétharmada az alsó osztályokban van.

Az osztályok között a fizikai és szellemi munka határa erős választóvonal. Az tekinthető értelmiséginek, aki a saját szellemi munkájából tud megélni. 

Két világ között – „De elpestiesedtél”

Budapesten jelenleg is sok olyan ember él, aki vidéken született, azonban ettől még nem lesz osztályváltó. Attól válik azzá, hogy egy nagyon más közegbe próbál beilleszkedni. Mindeközben a vidékhez egy negatív szóhasználat is társul. „Lemegyek Miskolcra vagy Salgótarjánba”, de „feljövök Budapestre”. Ezt szoktuk mondani. 

„A budapesti elit környezetben általános műveltségnek gondoljuk, hogy olvastál-e Nádas Pétert, azt viszont nem, hogy fel tudsz-e bontani egy csirkét. Pedig utóbbi is hasznos tudás, menő dolog” – vetette fel a pszichoterapeuta. Vannak, akik ezért inkább rejtőzködnek, csak ki ne derüljön róluk, hogy nem olvastak Nádast vagy Krasznahorkait. Így pedig nehezebben találnak egymásra az elsőgenerációs értelmiségi fiatalok.

„Hiány van az életemben, és valami felé megyek, amikor elköltözöm, osztályt váltok” – foglalta össze a pszichoterapeuta. Eközben bűntudatot is érezhet az érintett, mert úgy gondolhatja, azzal, hogy hátat fordít, elárulja az otthoni, családi közeget. „Itt nem tudják, miből jössz, otthon nem tudják, hova mentél.” Ez az alaphelyzet. Az osztályváltás egy két világ közötti helyzet, mintha kódolva lenne benne egy örök magány, viszont előny, hogy az ember képes lesz sok mindenhez kapcsolódni.

Mi van, ha a szüleid az osztályváltók?

A magyar realitás napjainkban az, hogy nem lelki, hanem gazdasági okok miatt hagyja valaki hátra a családját, mert a szülőfalujában, szőlővárosában nincs lehetőség, nincs munkahely, állás. Ilyenkor jellemző egy visszavágyódás, esetleg későbbi visszaköltözés, és ebben az esetben valójában nem is történik osztályváltás. 

Fontos a család szerepe is. „Tanulj, vidd többre, mint mi, ne kelljen a fizikai munkában tönkremenni!” 

Ösztönöznek a menekülésre, arra, hogy elköltözz, ugyanakkor, ha eléred a célod, megbüntetnek, bántanak érte.

Például hazamegy az ingázó fiatal, aki már máshogy öltözik, más szavakat használ, és – bár viccesen, de – azt kapja meg otthon, hogy „de elpestiesedtél”. Pedig a szülők támogatása nagyon fontos, hiszen ideális kapcsolat esetén védőernyőt jelentenek. Szép mozzanat lehet például, amikor a gyerek nem szégyelli a munkás származású szülőjét, hanem bemutatja az egyetemi professzorának. 

Az osztályváltás transzgenerációs kérdés, és tele van veszteséggel. „Előfordul, hogy egy kliens azt éli meg, hogy a szülője hideg, durva, majd kiderül, hogy a szülő osztályváltó, és a túlélés múlt azon a szocializmusban, hogy foggal-körömmel, de kitörjön. Nem gonosz, hanem túl kellett éljen, ezért nem tudott velem lágy lenni – hozott egy példát András Felícia pszichoterapeuta. – Ez egy kamikaze lét, köztes nemzedéki helyzet. Az ember a saját utódainak teremti meg a lehetőséget. Hasonlít az emigrációra, csak ilyenkor az országán belül is tudja idegennek érezni magát az ember” – folytatta Fáber Ágoston szociológus. 

Hatással van a párkapcsolatokra is

A magány az osztályváltók zsigeri tapasztalata. Kutatások szerint minél nagyobb társadalmi utat jártál be, annál nehezebb a párodat megtalálni. Mégis hozzád hasonló embert szeretnél találni, etnikumban és iskolázottságban. De ez nem azt jelenti, hogy két osztályváltó biztosan jó párt alkot, mert lehet, hogy teljesen máshol tartanak ebben a folyamatban. Az viszont biztos, hogy mindkettőjükben nagy az empátia. Ha egy baráti társaságban több osztályváltó van, az pozitív lehet, mert személyes élményeken keresztül segítheti egymás megértését. „Az ember reflexívvé válik a sok társadalmi tapasztalattól, ami felhalmozódik benne” – vélekedett a szociológus.

A szakértők hangsúlyozták, nem biológiailag meghatározott, hogy valaki okosnak születik-e vagy sem.

A közeg jelenti az útlevelet az osztályváltáshoz: sokat számíthat, ha egy pedagógus, vagy egy távoli rokon felkarolja a gyereket, és foglalkozik vele, bátorítja, hogy tanuljon tovább. 

Amikor a pofon és a kokain nem különbözik egymástól

Szóba került a bántalmazás, az önpusztítás, és a függőségek kérdése is, ami a munkásosztály és az értelmiség köreiben is jelen van, csak a formája más. Az alsóbb osztályokban sokkal inkább a fizikai erőszak a jellemző, míg a felsőbb osztályokban a verbális bántás, például a passzív-agresszív beszéd.

A pszichoterapeuta végül leszögezte, természetesen nem mindenki nő fel bántalmazó közegben. „Mintha azt kellene szégyellni, hogy engem nem bántottak, nem traumatizáltak. Azt sem kell szégyellni, ha valaki a Rózsadombon nőtt fel” – fogalmazott. A lényeg, hogy ettől ne gondoljuk azt, hogy mások fölött állunk, és uralkodhatunk rajtuk.

Minden idők egyik legsikeresebb magyar írójának, Jókai Mórnak már az édesapja is az irodalom szerelmese volt, aki szívesen töltötte az idejét versírással. Puskás Ferenc édesapja is rajongott a fociért, és a Kispest FC játékosaként, majd a Kispesti AC, a Budapest Honvéd edzőjeként jó érzékkel fedezte fel az igazi tehetségeket. A magyar származású Estée Lauder pedig vegyész nagybátyja nyomdokába lépett, világmárkát teremtve a család otthonában kikevert bőrápoló termékekből. 

A nagy mesemondóhoz, Puskáshoz és az Estée Lauder-cégbirodalom alapítójához hasonlóan ma is sok fiatal váltja valóra szülei, nagyszülei vagy éppen dédszülei álmát – azt a hivatást választva, amely szüleik számára elérhetetlen volt, elutazva olyan helyekre, ahová nagyszüleik hiába vágyakoztak, vagy éppen kemény munkával sikeressé téve az apró családi vállalkozást. 

Ezeket a történeteket keresi az Örökítők kihívásban a Nemzetpolitikai Államtitkárság: olyan pályázók jelentkezését várják, akik még nem múltak el 35 évesek, és szívesen elmesélik, hogyan teljesítették be szüleik, nagyszüleik vagy más családtagjuk álmát. Az írásokkal 2025. december 31-ig lehet pályázni a kulhonimagyarok.hu/orokitok oldalon. 

A leginspirálóbb történeteket az államtitkárság a Külhoni Magyarok oldalán és Facebook-oldalán, majd 2026 januárjában az Örökítők médiapartnerének oldalán, a Képmás.hu-n teszi közzé. 

Kurt Vonnegut: A repülő macska

Ki mondja, hogy a szépirodalom csak akkor ér valamit, ha a mű az emberi lélek legsötétebb részeit boncolgatja az olvasó szeme láttára? Kurt Vonnegut azon szépirodalmi szerzők egyike, aki egyszerre szórakoztatja és mélyen elgondolkodtatja olvasóit.  

 A híres amerikai író az ’50 es évek elején magazinok számára írt történeteket. Csakhogy abban az időben is végigsöpört a világon a korszak technológiai forradalma: a rádiózásnak és a televíziózásnak köszönhetően az írott sajtó hanyatlásnak indult, és ezért sok remekmű került lakat alá. A Vonnegut-kutatóknak hála azonban az író életműve a halála után is bővülhetett, ebben a kötetben tizennégy művel. A könyvben olvashatunk a ChatGPT előfutárának tekinthető „Meghallóról”, belecsöppenünk egy vicces családi drámába egy viharablakokat értékesítő üzletkötő szemén keresztül, sőt szurkolhatunk annak a szimpatikus középkorú házaspárnak is, akik egy korrupt városkában keveredtek összetűzésbe Al Capone egykori testőrével.

Vonnegut ezekben a művekben is mérnöki pontossággal műveli a nyelvet. 

Prózái páratlan képzelőerőről tanúskodnak, miközben görbe tükröt tartanak a társadalomnak. Emellett komoly egzisztenciális kérdéseket is felvetnek – melyek olyan fontosak, hogy még a humor eszközét is érdemes bevetni ahhoz, hogy felfigyeljenek rájuk az emberek. 

Kép

Kurt Vonnegut: A repülő macska. Helikon Kiadó. 389 oldal

XIV. Leó pápa: Béke veletek! – Beszédek, homíliák, üzenetek

„Béke veletek!” – ezzel a köszöntéssel fordult a világhoz XIV. Leó pápa, amikor megválasztását követően először szólt híveihez a Szent Péter-bazilika erkélyéről. A kötetben olvasható beszédei ennek a békének a különböző arcait mutatják meg. A pápa a feltámadt Krisztus békéjéről beszél, amely az ember szívének békéje: kiengesztelődés Istennel, önmagunkkal és embertársainkkal. Aki elmélyed ezekben a szövegekben, világosan láthatja, hogy Leó pápa tanítása mennyire mélyen Krisztus-központú. Beszédeiben többször hangsúlyozza, hogy úgy szeressünk, ahogyan Krisztus szeretett. Mindig őbelőle indul ki, és őhozzá vezet vissza: számára ő a forrás, aki békét, világosságot és reményt ad.

Kép

XIV. Leó pápa: Béke veletek! – Beszédek, homíliák, üzenetek. Szent István Társulat. 189 oldal

Fabricius Gábor: Merre vagyok arccal előre

Fabricius Gábor Merre vagyok arccal előre című könyvéről nemrég készítettünk interjút a szerzővel „A cethal gyomrában” címmel. Az író-rendező itt úgy nyilatkozott: „Biztos vagyok benne, hogy mindenki bekerül egyszer a cethal gyomrába, és hogy hogyan tudunk Ninivébe eljutni, hogyan válunk a legyőzött trauma után gazdagabbá és nemesebbé: szerintem erről szól a történet.” 

A könyv főhőse egy szeretetéhes (majdnem) elvált sztárépítész, Ábris, aki bántalmazó kapcsolatba kerül a nála jóval fiatalabb, bonyolult személyiségű Flórával, akivel később gyermekük is születik.

Ahogy a kapcsolati erőszak, úgy a könyv is lassan építkezik, oldalról oldalra kúszik be a bőrünk alá leuralás, az érzelmi elnyomás és az erőszak.

A mű kevés elvarratlan szálat hagy, a mélyebb megértést célozva a narratívát terápiás keretbe helyezi. Az ülések segítenek a kirakós összerakásában: Miért viselkedett így Flóra? Miért reagált így Ábris? Mit kerestek ők egymás mellett? 

Fabricius Gábor a filmes világból jött, így a szövegben is erős képi logikával dolgozik, hogy megmutassa: a transzgenerációs hatások lelkünk lerakódásai. Nem fosszíliák a múltból, hanem aktív formálói a döntéseinknek. Ráadásul olyan egyediek, mint az ujjlenyomatunk. 

A Merre vagyok arccal előre a bántalmazás ritkábban feltárt területeit kutatja, és része annak az irodalmi hullámnak is, amely a koronavírus-járvány és a karantén traumáit próbálja elbeszélni és feldolgozni. 

Kép

Fabricius Gábor: Merre vagyok arccal előre. Helikon Kiadó. 379 oldal

Tristan Gooley: Hogyan olvassuk a fákat? Jelek és mintázatok a gyökerektől a levelekig

Nem véletlenül hívják Tristan Gooleyt a természet Sherlock Holmes-ának. Ahogy az emberek is különbözőek, úgy nincs két egyforma fa sem – és Gooley a szemünk előtt nyomozza ki a történetüket. A fák mesélnek a tájról, ahol élnek, a szélről, a földről, az emberekről, az állatokról, az időjárásról és a történelemről is. A könyvből megtudhatjuk például azt, hogy ha a levelet megtapintjuk, és úgy érzékeljük, hogy bármilyen szempontból abnormális, akkor „érezzük a fájdalmát”. 

Amikor ugyanis egy levél megvastagszik, megkeményedik, ragacsossá, szőrösebbé vagy élesebbé válik, joggal feltételezhetjük, hogy nem sokkal korábban meg kellett küzdenie valamivel. 

Az egyetlen kérdés, hogy valójában mi támadta meg? Gooley elmondja, mire figyeljünk, hova nézzünk és a jelekből mi mindenre következtethetünk. Mint írja: „A természetben is vannak nonkomformisták. Mi lenne – gondolják egyes nővények –, ha ahelyett, hogy megpróbálnék nyerni abban a versenyben, amiben mindenki más is indul, inkább változtatnék a játékon? Mi lenne, ha nem próbálnék a lehető legmagasabbra nőni, hanem igyekeznék a legtöbbet kihozni a rendelkezésre álló kevéske fényből?”

Kép

Tristan Gooley: Hogyan olvassuk a fákat? Jelek és mintázatok a gyökerektől a levelekig. Park Könyvkiadó. 342 oldal

Vibók Ildi: Az elefánt, aki nem tudott ugrani

Új könyvvel jelentkezett Vibók Ildi, a gyerekirodalom egyik legnépszerűbb hazai kortárs alkotója. Az elefánt, aki nem tud ugrani című könyv főszereplője Bimbi, aki boldogan él családja körében a napsütötte afrikai szavannán. Ám egy nap a fejére pottyan Alfréd, a túlmozgásos, tudálékos gepárdkölyök, és a nyugodt, békés napoknak máris vége. A furcsa páros izgalmas kalandokba keveredik, miközben új információkkal gazdagodik a világról. 

A könyvet négyéves kor felett ajánlják, Pádic Ilka rajzaival és Szegleti Gabriella ajánlásával adták ki. A Bethesda Gyermekkórház vezető pszichológusa arra hívja fel a figyelmet az előszóban, hogy a kötet egyik nagy erénye, hogy a kedves és nem mindenben egyformán jó állatokkal könnyen azonosulhatnak a gyerekek. A történetben a kissé ügyetlen, hiperaktív, szorongó vagy éppen nehezebben barátkozó főhősök rendre bebizonyítják, hogy együtt minden akadály legyőzhető. 

Vibók Ildi: Az elefánt, aki nem tudott ugrani. Kolibri Kiadó. 80 oldal

Támogatott tartalom

Decemberben a hónap témája: Legyen ünnep a földön!
Kapcsolódó cikkeinket itt találjátok.

Vecsei Tünde pszichológus szerint az első, amit ilyenkor érdemes megérteni: a kamasz öltözködése sokkal több, mint „furcsa ruhák” sorozata. A serdülőkor az identitáskeresés időszaka, amikor a fiatal megpróbálja kideríteni, ki ő a családon, a szülői elvárásokon kívül. Ennek az egyik legkézenfekvőbb terepe a külseje. 

Szégyent feledtet, büszkeséget emel

A szekrény nemcsak tároló, hanem kísérleti labor: különböző stílusokat, szubkultúrákat, szerepeket próbál fel, és figyeli, melyik illik leginkább ahhoz, ahogyan belül érzi magát. A gyakori stílusváltás, az egyik napról a másikra megjelenő „dark”, „sportos”, „vintage” vagy éppen influenszerektől másolt összeállítás nem következetlenség, hanem fejlődési szükséglet. 

A kamasz a ruhákon keresztül kérdez: Ki vagyok? Hová tartozom? Miben vagyok más, mint a szüleim? 

Nem véletlen, hogy mindezt ilyen látványosan teszi. Az öltözködés azonnali, mindenki számára olvasható üzenet. Nem kell hosszú magyarázatokba bocsátkoznia arról, milyen zenét hallgat, milyen csoporthoz szeretne tartozni, mit gondol a világról – elég felvennie egy bizonyos pólót, cipőt, hajszínt. A külseje beszél helyette. Ráadásul ez viszonylag biztonságos terepe is a lázadásnak: egy hajszín megváltoztatható, egy ruha levehető, egy piercinget ki lehet szedni. „Sokkal kisebb kockázat, mint a szerhasználat vagy a bűnözés – magyarázza a kamaszokkal dolgozó szakértő, Vecsei Tünde. – A feszültség levezetésének ez az egyik legártalmatlanabb terepe, ha a keretek megvannak.”

A kamasz ezzel párhuzamosan távolodik a családtól, és egyre inkább a kortársaihoz igazodik. A barátok véleménye, elismerése hirtelen fontosabbá válik, mint amit anya vagy apa gondol. A közös stílus – hasonló ruhák, márkák, frizurák – azt üzeni: „közénk tartozol”. A test is gyorsan változik, bizonytalanságot, szorongást hoz. Az öltözködés segít elfedni azt, amit szégyell, kiemelni azt, amire büszke, és valamennyi kontrollt gyakorolni egy olyan helyzetben, ahol sok minden fölött még nincs hatalma. 

A lázadása nem személyes támadás

Ha mindezt tudjuk, talán érthetőbbé válik az is, miért reagálunk mi, szülők ennyire hevesen. Amíg kicsi volt, te vetted a ruháit, te döntötted el, mit vesz fel ünnepre, iskolába, fotózásra. A gyerek külseje részben a te ízlésed, értékrended lenyomata volt. Amikor egyszer csak teljesen más stílusban áll eléd, az olyan, mintha azt mondaná: „Mostantól én döntök. Nélküled.” Ez könnyen ébreszt dühöt, félelmet, tehetetlenséget. Sok szülő ilyenkor már nem is a nadrágot látja, hanem a jövőt: felelőtlenséget, pazarlást, „éretlenséget”. Innen pedig csak egy lépés a szorongás: mi lesz így a gyerek hosszú távú boldogulásával?

Ehhez társul a leválás fájdalma – annak felismerése, hogy a „kisfiú” vagy „kislány” már nem ugyanaz az ember, akit kézen fogva vezettél az óvodába. 

És ott van a magyar valóság nagyon ismerős rétege is: a „mit szólnak mások”. A kamasz külsejét sokan a saját nevelői teljesítményük nyilvános bizonyítványaként élik meg. Ha a gyerek „kilóg a sorból”, mintha ők maguk buknának meg. Mindez együtt olyan érzelmi vihart kavarhat, amelyben könnyű azonnal tiltani, minősíteni, megszégyeníteni. Pedig éppen ez az, ami a legtöbbet árthat a kapcsolatnak. „A kamasz lázadása nem személyes támadás, hanem a felnőtté válás része – hangsúlyozza a lélekfolyamatokat közelről ismerő szakértő.– A kérdés nem az, lesz-e konfliktus, hanem az, hogyan viseljük.” 

Fontos különbséget tenni aközött, ami az egészséges önkifejezés része, és aközött, ami már segélykiáltás. A legtöbb esetben a stíluskísérletezés időszakos, változó, és nem jár együtt tartós hangulatzavarral, teljesítményromlással. A kamasznak vannak barátai, érdeklődése, képes örömöt találni a mindennapokban, és a külső változások mögött felismerhető a kíváncsiság, az önkifejezés vágya. 

Aggasztóbb, ha a megjelenés radikálisan, tartósan megváltozik, és ezzel párhuzamosan visszahúzódás, izoláció, szorongás, depresszív hangulat, önsértés, evészavar jelei jelennek meg. Ha a ruha kifejezetten önromboló üzeneteket hordoz, fizikailag is veszélyes; ha a kamasz nem talál örömet semmiben, és a korábbi életét, stílusát teljes egészében, reménytelenül elutasítja, akkor már nem pusztán kísérletezésről beszélünk.

Önkifejezés érthető keretekkel 

Egy édesanya például arról mesélt, hogy a lánya egyik napról a másikra csak fekete ruhákat volt hajlandó hordani, és közben minden barátjától elzárkózott. Nem a fekete póló lett a probléma, hanem az, hogy mellette eltűnt az érdeklődése, a nevetése, az addig fontos hobbik – ez jelezte, hogy itt már többről van szó, mint egyszerű stílusváltásról. 

Közben ott áll a szülő a mindennapi, nagyon is konkrét kérdéssel: mit engedjek, és mit ne? Hol a „jó határ” a kontroll és az autonómia között? A serdülőkorral foglalkozó lélekgyógyász szerint a kamaszoknak világos, de rugalmas keretekre van szükségük. 

Olyan szabályokra, amelyek biztonságot adnak, ugyanakkor teret hagynak az önálló döntéseknek, a hibázásnak és a tanulásnak. 

Nem mindegy, hogyan képviseljük ezeket. A kategorikus „mert én azt mondtam” a legtöbbször lázadást vagy titkolózást szül. Ha elmagyarázzuk, miért nem elfogadható egy bizonyos ruha egy iskolai ünnepségen, de közben teret adunk a szabadabb önkifejezésnek a barátokkal töltött délutánokon, a kamasz érzi: van beleszólása a saját életébe, de vannak közös, érthető keretek is. 

A kommunikáció megszakadása veszélyesebb, mint egy hajszín

A helyzetet tovább bonyolítja a közösségi média világa. A mai kamaszok nemcsak az osztálytársakhoz, hanem influenszerekhez, filterezett, szerkesztett testekhez, trendekhez mérik magukat. Folyamatos összehasonlításban élnek, miközben az önértékelésük könnyen a lájkok, kommentek, követők számához kötődik. Az öltözködés itt már nem pusztán „ruha”, hanem online önmegjelenítés, „brandépítés”. A gyorsan változó trendek azt üzenik: ha nem veszed meg MOST, lemaradsz, láthatatlanná válsz.

Ugyanakkor az online tér lehetőség is: kreatív önkifejezésre, támogató közösségek megtalálására, testpozitív, elfogadó üzenetek befogadására. A kulcs a kritikus médiahasználat, amelyet a szülő nem tiltásokkal, hanem beszélgetéssel, kérdésekkel, közös gondolkodással tud támogatni. Ahogyan a segítő fogalmaz: nem az a cél, hogy mindent letiltsunk, hanem az, hogy együtt tanuljunk meg eligazodni ebben a zajos térben. 

Mit tehetsz tehát, mielőtt újra kibukik belőled: „Ebben nem mész sehova”? A tapasztalt tanácsadó szerint az első lépés mindig a megállás. Egy rövid belső szünet, mielőtt reagálsz. Érdemes feltenned magadnak néhány kérdést: mit érzek most pontosan – dühöt, szégyent, félelmet? Valójában mitől félek: attól, hogy kinevetik? Hogy rossz szülőnek látnak? Hogy elveszítem a gyerekem feletti kontrollt? 

Nem keveredik-e ebbe a saját kamaszkorom, be nem teljesült vágyaim, elfojtott lázadásom? 

Ha ezt tisztábban látod, könnyebb lesz a következő lépés: a kérdezés. Ahelyett, hogy azonnal minősítenél, próbáld megérteni, miért pont azt a ruhát választotta. Mit jelent számára? Ki inspirálta? Miért érzi magát benne erősnek, vonzónak, „valakinek”? Nem kell egyetértened vele ahhoz, hogy kíváncsi legyél rá. A valódi, ítélkezés nélküli meghallgatás a kapcsolat egyik legerősebb védőfaktora. Ha a kamasz azt érzi, hogy bármit mond, kritika lesz a vége, legközelebb már nem fog beszélni. A kommunikáció megszakadása pedig sokkal veszélyesebb, mint bármilyen hajszín. 

Mellette lenni a belső viharban

A szabályokat is érdemes közösen alakítani. Vannak helyzetek, ahol a határ nem alku tárgya – ilyen lehet az iskolai dress code, a biztonság, az alapvető tisztesség. De a legtöbb területen lehet kompromisszumot keresni: „Az iskolába ezt nem, de a barátaiddal, hétvégén igen”; „Ezt a feliratot nekem nagyon nehéz vállalni, beszéljünk róla, mi zavar benne, és találjunk valami mást, ami neked is tetszik, és nekem is belefér.”

Volt olyan család, ahol végül abban egyeztek meg, hogy a hálós harisnya maradhat, de az iskolai ünnepségen nem miniszoknyával, hanem térdig érő ruhával viseli a lány – így mindkét fél arcvesztés nélkül tudott engedni egy lépést. A közösen kialkudott szabályokat a kamasz is sokkal könnyebben elfogadja, mint a ráerőltetett tiltásokat. 

És közben talán érdemes újra és újra emlékeztetni magad: a ruhák változnak. A kapcsolat marad – vagy elvész. 

A kamaszod nem azt várja tőled, hogy mindent szeress rajta, és mindent engedj. Azt várja – még ha nem is így fogalmazná meg –, hogy lásd meg őt a ruhák alatt. Hogy merj vele beszélgetni, ne csak minősíteni. Hogy tarts határokat, de ne zárd be a kaput. Függetlenül attól, mit visel, arra vágyik, hogy érezze: a szeretetedet nem a stílusa határozza meg. 

Lehet, hogy ma még őszintén úgy érzed: „Nem bírom elviselni a kamaszom stílusát.” De ha megengeded magadnak, hogy a nadrág, a smink, a hajszín mögé nézz, egyszer talán már úgy fogsz visszagondolni erre az időszakra: „Ez volt az a kusza, színes, fekete, szakadt, túl rövid, túl bő, túl hangos korszak, amikor a gyerekemből lassan felnőtt lett. És én – minden belső viharral együtt – végig mellette maradtam.”

Az alsós Anna és Teri, az ovis Laci és Miksa rendszerint a házban vagy az azt körülvevő tanyán rohangál föl s alá. Három testvérük még korai magzati korban visszafordult a Teremtőhöz, Dani baba pedig a nyolcadik gyermek, aki megfogant. Nagy az öröm, amikor jöttére fény derül. Ő Déri Zsófia és Déri Barnabás első „tervezett” babája abban az értelemben, hogy már szépen elrendezett körülmények közé, ideális családi állapotba érkezhet: az apukája sokat van otthon, nem köti külföldre a munkája, az Annát, Terit, Lacit és Miksát terelgető anyukája pedig nagy rutinnal és szeretettel várja őt. 

Kezdetben minden rendben halad, de egy palacsintasütés alkalmával Barnában mégis felvetődik a gondolat, hogy ez a baba talán beteg. 

Zsófinak is van hasonló megérzése, ám végül arra fogja, hogy gyakran olvas speciális szükségletű gyermeket nevelő családokról. Őt leginkább a Down-szindróma lehetősége érinti meg, úgy érzi, el tudná fogadni. Hogy kisbabájának végzetes betegsége lenne, az nem fordul meg a fejében. 

A nagy család öröme és a rossz sejtések

A tizenkettedik héten készül az első genetikai ultrahang. Az orvos hosszan beszél, egy ponton túl már csak Barna tud rá figyelni, Zsófi, ahogy hallja az információkat, lélekben „eltávolodik”. 5,2 milliméteres tarkóredőt mérnek, jóval nagyobbat az egészségesnél. Két cisztát látnak a baba agyában, komoly rendellenességet a szívében és rekeszizomsérvet. Problémás a vérkép is. További vizsgálatok kellenek, de a magzat nagy valószínűséggel Edwards-szindrómás: ez egy élettel összeegyeztethetetlen, súlyos genetikai rendellenesség. Az Edwards-os babák 50 százaléka még az anyaméhben vagy a születést követő első napokban meghal. A világra jövők túlnyomó többsége nem él egy évnél tovább. 

Ebben az időn kívüli pillanatban a házaspár sok döntés előtt áll. A legfontosabbat egy évekkel korábbi, szintén kiemelt pillanatban hozták meg. Elfogadjátok-e a gyermekeket, akikkel Isten megajándékozza a házasságotokat? Igen, felelték mindketten.

„Mi keresztények vagyunk” – a döntés, ami már évekkel korábban megszületett

Az akkori igen most így hangzik: „Köszönöm, de mi keresztények vagyunk. A terhesség megszakítása számunkra nem szóba jöhető lehetőség. Kérem, mondja el, hogyan segíthetjük a gyermekünk életét és növekedését.” Az orvos – még ha más véleményen van is – bólint, és a kérésre félbehagyja a tájékoztatást a „terminálásról”.

„Addig csak azt hittem, hogy keresztény vagyok – sóhajt hónapokkal később Zsófi, amikor beszélgetünk. – Pedig csak vasárnapi keresztény voltam. Eljárogattam misére, néha imádkoztam – de nem voltam közel Istenhez. Dani baba érkezése ezt teljesen megváltoztatta. Mindennap imádkoztunk együtt és külön-külön is érte, lelkigyakorlatokra mentem, Istenbe kapaszkodtam.”

„Voltak mélypontjaim, de mindig akkor kaptam vigaszt és bátorítást, amikor nem láttam semmiféle kiutat.” 

Zsófi pszichológussal, egy püspök barátjukkal, a dédivel és sorstárs anyukákkal is sokat beszélget, még egy alapítvány vezetője is támogatásával kíséri.

„Isten jobban tudja, hol van nagyobb szükség Danira”

A gyerekekkel a maguk szintjén mindent megosztanak, így azt is, hogy a kistestvérük beteg. És ahogy halad előre a várandósság, azt is, hogy Dani baba talán nem is jöhet majd haza a kórházból. „Hogyne jöhetne, én majd adok neki Nurofent”, méltatlankodik a kis Laci. De ő és a két nővére azért megértik, hogy ez nem ilyen egyszerű. Nap mint nap kérik a Jóistent, gyógyítsa meg Dani babát. Amikor megkérdezik, mi lesz, ha nem gyógyítja meg, a szüleik azt felelik, hogy Isten jobban tudja, hol van nagyobb szükség Danira, a mennyben vagy a földön – ezért akárhogyan dönt is, az lesz a legjobb mindenkinek. Imádkozni azért nagyon fontos.

Dani babánál egy Nifty-teszt 77 százalékra valószínűsíti az Edwards-szindrómát, a későbbi ultrahang-vizsgálatokon látott, egyre romló értékek pedig nem hagynak kétséget. Ám a Déri házaspár remél Istenben, a csodát is szívből meri kérni. Helyi közösségekben imacsoportot, rózsafüzérimákat szerveznek, sok templomban mutatnak be szentmisét a babáért, a szülők zarándokhelyeket is felkeresnek. 

A napi ima és a bensőséges hitbeli kapcsolódás évtizednyi házasság után lesz részévé és alapjává az életüknek.

Jobban figyelnek egymásra a mindennapokban, mélyül a kapcsolatuk, és miközben Barna megtartja őt az érzelmi viharokban, Zsófi egyre erősebbé és bátrabbá válik – idézi fel a házaspár azokat a hónapokat. 

Minden perc számít

A terhesgondozást nagyon jó és empatikus szakemberek végzik. De mivel nincs szabad orvosválasztás, nem garantálja semmi, hogy ugyanezek a szakemberek lesznek ott Dani babát világra segíteni, tehát kell egy terv a szülésre és az azutáni eljárásokra. A szülők döntése, hogy az élet minden perccel való meghosszabbításáért történő küzdelmet, vagy (a baba majdani állapotától függően) a fájdalomcsillapítással segített, békében együtt töltött időt választják. A kórház neonatológusa azt mondja Zsófinak, ő minden eshetőségre fel akar készülni, akár arra is, hogy a baba mégsem Edwards-os – akkor viszont a rekeszizomsérve miatt rögtön műteni kell. Minden vizsgálat után egyre közelebbinek jelölik meg a születés várható időpontját is, körülbelül a 34. hétre. De Dani baba nem vár addig.

Harminckettedik hét a terhességben. Első hét az oviban. Dani baba legkisebb bátyja, Miksa épp a beszoktatási hét utolsó napjánál jár. Miután reggel a csoportszobából „hazaküldi” az anyukáját, Zsófinak furcsa érzése támad, de nem Miksa miatt… Felhívja a férjét. Megegyeznek, hogy mindketten indulnak a kórházba, ott találkoznak. A szülészorvos és a neonatológus éppen aznap ügyel. Zsófi ötperces fájásokkal érkezik meg. Az írásos szülési terv még nem készült el, de van idő mindent átbeszélni. Egy nagyon alapos ultrahangvizsgálat egyértelműen kimutatja: Dani babának annyira fejletlen a tüdeje, hogy nem fog tudni önállóan lélegezni. Esélytelen az életben maradása. 

Zsófi és Barna azt kérik az orvosoktól, ne vegyék majd el tőlük a babát, hanem hagyják őket együtt annyi ideig, amennyi megadatik. 

A műtét előtt Szűz Máriához fohászkodnak, azt kérik, hogy Ő jöjjön el a gyermekükért.

Császármetszés. Dani babát kiemelik. Fájdalomcsillapítás. Apukája kezébe adják, majd anyukájára teszik. Barna megkereszteli a fiát, majd a mutatóujját helyezi felesége és a baba mellkasa közé. Otthagyja huszonöt, talán harminc percig. Az utolsó szívverésig. 

A mennybe született

Befejeződik a műtét. Zsófit a gyermekkel a mellkasán emelik át a hordágyra. Szülőszoba. Dani baba már ott, az édesanyja mellkasán, az édesapja érintésében piheg el. Még ezután is együtt hagyják őket. A kórházi dolgozók tiszta ruhácskákat visznek be, hogy a szülők felöltöztethessék elhunyt gyermeküket. Csönd van. A személyzet figyelmes: nem helyezik Zsófit sem újszülöttosztályra, sem többágyas helyiségbe. Amikor az orvosok elviszik a gyermeket, Zsófi és Barna békét érez. „Dani születésének minden pontja szebb volt, mint ahogyan elképzeltük. Mindent, ami történt, tiszta szívvel el tudtunk fogadni.”

 „Mindig kérek Istentől visszajelzést, hogy szerinte jól csináltuk-e, amit ránk bízott. A gyászmisén a pap fehér miseruhában volt, amire a Szűzanya volt ráhímezve. De én csak a szertartás végén vettem észre… Ott volt az orrom előtt Isten visszajelzése, hogy az akarata szerint történt minden, és hogy tényleg Szűz Mária jött el a kisfiunkért” – emlékszik Zsófi. Gitáros gyászmisét szerveztek Dani babának.

Nem szerették volna, ha a szomorúságé lenne az utolsó szó, hiszen a fiuk a mennybe született – épp oda, ahol majd viszontlátják egymást.

Hétköznapok. Anna, Teri, Laci és Miksa néha „Dani babásat” játszanak. Az óvoda és az iskola felé útba esik a falusi temető, oda-visszaúton ráköszönnek a kistestvérükre, puszikat dobnak neki: „Jó reggelt, Dani!” „Jó éjszakát, Dani!” Sokat beszélnek róla. Lacika pár napig dühös Zsófira, amiért nem hozta haza Danit a kórházból, de aztán egy esti ima során „erősítést” kér: „Gyógyítsd meg a szívemet, Jézus, hogy ne haragudjak anyára.” A kicsi szív meggyógyul.

A viszontlátás reménye és az elengedés gyásza egymásba gomolyog, és ezt nehéz viselni. „A dédivel, Barna nagymamájával sokat beszélek telefonon, meghallgatja a sírásomat, megoszthatom vele a bánatot. Sokan talán azt gondolják rólam, hogy erős vagyok, de közben, bár tudom, hogy Dani babának jó, ami történt, és hogy majd találkozunk, nagyon fáj, hogy nem lehet itt. A lélek és az ész nem ugyanazt mondja” – önti ki a szívét Zsófi. Ezt a könnyezést (is) mosoly követi.

„Számtalan katasztrófa és tragédia van a világban, de a mi történetünk nem az. Kaptunk egy kicsi életet, aki szeretve volt, akiért imádkoztak, aki megszületett, meg lett keresztelve, és eljutott az örök életre. És egy szülőnek pontosan ez a feladata, hogy ide juttassa el a gyermekét. Minden ember életének van célja, Daniénak is. A történteket nem egy mély feketeségnek, hanem az életünk egy boldog szakaszának látjuk.

Az ember fél a szenvedéstől. Tökéletes, könnyed életre vágyik, ezért a megpróbáltatásoktól szabadulni akar – és ezzel okoz magának még több szenvedést. 

Aki életet ad egy gyermeknek, a szenvedést is vállalja, hiszen sokféle gyötrelem van, a szerelmi bánattól kezdve a kudarcokig az egész élet tele van keserűséggel és fájdalommal, de ez mind az élet része. A halál is az élet része. Mi úgy gondoljuk, hogy egy magzat életének kioltásával semmilyen szenvedés nem enyhíthető (még az övé sem), csak okozható és fokozható. Szülőkként nem az a dolgunk, hogy eldöntsük, hol a gyermekünk életének a kezdete és a vége, hanem hogy ott legyünk mellette kezdettől mindvégig. Nekünk nyugalmat ad, hogy amíg ott kellett lennünk Daniért, addig ott voltunk.”

Néhány hete a közösségi médiában végigsöpört egy posztod, amelyben autizmussal élő gyerekeket gondozó felnőttek számára kerestél helyiséget, hogy önvédelemre taníthasd őket. Sikerült termet találni?

Igen, megmutatkozott a közösségi összefogás ereje, és számos felajánlás érkezett, ráadásul más, érintett szülők és gyógypedagógusok is megkerestek. Nehéz téma, de önvédelmi szempontból az ilyen helyzetek semmiben sem különböznek attól, mintha civilként találkozunk valakivel, akinek dühkezelési nehézségei vannak. Sokszor tapasztalom, hogy bár a tudás mostanra a mesterséges intelligenciával soha nem látott magasságokat ért el, a tudatos önvédelmi gondolkodásunk mégis valahol a múltban ragadt.

Mit értesz tudatos önvédelmi gondolkodás alatt?

Azt a készséget, hogy éberek vagyunk, amikor a biztonsági zónánkat elhagyjuk. Interakcióban vagyunk a környezetünkkel, fölismerjük és tudatosítjuk a testérzeteinket akkor, amikor veszélyérzetünk van, és hogy reagálunk ezekre. A tapasztalat az, hogy sokan nem tudnak kellőképpen reagálni, mert nincsenek meg az eszközeik, nincs meg a megfelelő mintájuk, és folyamatosan mérlegelnek. 

A jogos védelemmel ellentétben a TREVA önvédelmi rendszere kiterjed minden olyan helyzetre, ami a komfortzónádon túlmutat, lehet érzelmi vagy fizikai bántalmazás egy rosszindulatú megjegyzéstől kezdve, vagy akár onnantól, hogy valaki túl közel lépve beszél hozzád.

Mi járhat az agresszor fejében?

Klasszikusan kétféle bűnözőtípus van: az egyik az értéktárgyaidat szeretné, a másik téged. Az előbbi szemében az értéktárgyad pont ugyanannyit ér, mint a testi épséged vagy az életed. Az emberek többsége számára ez teljesen idegen. Viszont, ha ragaszkodunk a tárgyainkhoz, akkor a bűnözők úgy fogják elvenni, hogy akár meg is sérülhetünk. Az általunk kidolgozott módszerben éppen ezért a megelőzésen van a fő hangsúly, ami sokkal könnyebb, mint egy eszkalálódó helyzetet kezelni. Ahhoz, hogy föl tudd venni a harcot egy nálad „képzettebb” emberrel, fejben felkészültnek kell lenni, az adott töredékmásodpercben jól kell dönteni – és ez évek munkája. Elkerülni viszont gyorsan meg lehet tanulni, ha tudod, hogy mik az utca szabályai, és hogyan működnek a bűnözők. 

Mik az „utca szabályai”? 

Az, hogy akinek a „szakmája” a bűnözés, az el akar vagy el fog venni másoktól valamit, ezért a legfontosabb, hogy ne válj áldozattá – és ne is tűnj annak.

Hogyan nem tűnök áldozatnak?

Csak egy példa: ne két kézzel fogd a telefonodat, belehajolva, hanem félkézzel, és gyakran nézz föl belőle figyelmesen. Ha észreveszed, hogy valaki téged figyel, tedd el a telefont, változtass helyet. Így már kockázatos vagy számára, és kisebb ellenállást keres majd.

Ha a bűnöző szemében egyenértékű a telefonom és az életem, akkor az a jó megoldás, hogy átadom a telefonomat?

Persze. Ha nem adod, akkor is el fogja venni. Lehet akár fegyver is náluk, nem félnek a törvénytől. Számukra ez nem kényszerpálya, hanem egy életút, hiszen gyakran a szüleiktől vagy a környezetükben sem láttak mást. Sőt a börtön is inkább erősíti bennük, hogy revansot vegyenek a társadalmon, amely nem adott számukra más lehetőséget.

Kép

Fotó forrása: Balázs György

Tőled kik kérnek a leggyakrabban segítséget?

Iskolában bántalmazott gyerekek szülei. Amikor az iskolában a gyereket bántják érzelmileg vagy fizikailag, akkor az első jel mindig az, hogy magába fordul, bezárkózik. Ha van bizalom a szülő és a gyerek között, akkor idővel megnyílik és elmondja, hogy mi történt vele. Az áldozathibáztatás, az intézményi összezárás mindennapos, még akár szexuális visszaélés esetén is.

Saját tapasztalatod ez?

Volt, hogy megkeresett egy pedagógus, mert egy fiú a vécében molesztálta az iskolatársait, kérdezte, hogy erre milyen önvédelmi módszert tudnék javasolni, én pedig ledöbbentem, mert ez nem önvédelem kérdése, hanem az iskolának vizsgálatot kellene indítania és a megfelelő szervezeteket bevonni. 

Erre azt a választ kaptam, hogy nem kerülhet ki az iskola falain túlra. 

Szóval nehéz egy platformra hozni a szülőt, a pedagógust, az intézményt – ezért a szülő inkább eljön a gyerekkel önvédelmi workshopra. Vagy másik iskolát keres a gyerekének. Ez egyrészt jó, másrészt viszont tüneti kezelés, mert az iskolai bántalmazás műfaját nem szünteti meg. 

Vidéken vagy Budapesten rosszabb a helyzet?

Budapesten inkább verbális vagy érzelmi bántalmazás van, vidéken gyakoribb a fizikai, de a fiatalok esetében mindkét helyen gyakori az internetes zaklatás, a cyberbullying. A bántalmazó csoportdinamika egy vakfolt a társadalom szemében, amelyben a tétlen szemlélők, a félrenézők is traumatizálódnak. Ezt a gyerek utána hazaviszi az iskolából, tudat alatt feszült lesz a szülő, és ez hatással lesz az ő életére is. Az egészet nyilván sokkal hatékonyabb lenne csoportosan kezelni, de ehhez őszinte kommunikációra, kölcsönös bizalomra és közösségi vagy szülői összefogásra van szükség.

Ez nem vezet bűnbakképzéshez?

Sosem a személy a probléma forrása, hanem a közösség, ami ezt hagyja. Nincs áldozathibáztatás, a bántalmazó gyerek maga is bántalmazott, valószínűleg otthonról hoz ilyen mintát. A gyerekeknek meg kell tanulniuk felismerni a bántalmazást, akár még abban az egyszerű párbeszédes helyzetben is, amikor valaki mond valamit, és a másik érvényteleníti.

Mesélnél egy kicsit a TREVA-ról?

Még a covid előtt elkezdtem krav magára tanítani a fiamat és a barátait. Hamar rájöttem, hogy ha valóban elsajátítják, akkor azzal sérülést fognak okozni egy másik gyereknek, ez viszont megengedhetetlen. A társammal, Topánka Szilárddal speciálisan iskolai környezetre fejlesztettünk egy, a krav maga alapjaira épülő, de annál szelídebb, fizikai erőszakmentes módszert, ami elsősorban a megelőzésre fókuszál, könnyű elsajátítani, használatával elkerülhetővé válnak a fizikai sérülések és az azokból fakadó jogi következmények. Fölosztottuk három szakaszra a programot: tudatos interakció a környezettel, vészhelyet érzékelése és elkerülési vagy menekülési szakasz. Van egy negyedik, a helyzetkezelés – támadás – abban az esetben, ha nem tudok elmenekülni, például egy liftben. A program az ÉleTREVAló nevet viseli, a srácok adták neki a TREVA nevet. 

Együtt dolgoztunk pedagógusokkal, gyermekpszichológusokkal, bűnmegelőzési és gyermekvédelmi osztállyal. Rengeteget segítettek abban, hogy a valós helyzetekre dolgozzuk ki a módszerünket. 

A rendszer a megelőzést, a gyors helyzetfelismerést és végül a menekülést támogatja. Működőképes volt, egyre több gyerek csatlakozott, és mivel azt tapasztaltuk, hogy a pedagógusoknak sincs hatékony módszere a konfliktushelyzetek kezelésére, kidolgoztunk egy akkreditált képzést számukra.

Milyen visszajelzések érkeztek?

A legpozitívabb visszajelzéseket a gyógypedagógusoktól kapom, akik tényleg nap mint nap a fizikai bántalmazás közelébe kerülnek. 

Mesélnél róluk egy kicsit?

Súlyosan értelmi fogyatékos embereknél a fizikai agresszió eszköz lehet. Ha nem reagál az, akivel kapcsolatba akarnak lépni, az belőlük is éppúgy indulatot vált ki, mint bárki másból. Amikor először voltam gyógypedagógusoknál, kértem, hogy meséljék el, minek vannak kitéve, hogy célzottan erre keressünk megoldást.

És minek?

Tokától bokáig mindennek: harapás, ütés, rúgás, fojtás, hajtépés, karmolás, arcba harapás, ujjkicsavarás és -törés, földre vitel… Teljes spektrumot képzelj el! És eszköztelenek, mert az egyetemen nem erre kapnak kiképzést.

Hogyan lehet kezelni, ha egy fogyatékossággal élő gyermek kicsavarja az ujjadat?

Hagyományos önvédelmi módszerekkel sehogy. Egy klasszikus támadás esetén megvannak a módszerek, hogyan engedje el a támadó az ujjamat, de annak sérülés lesz a következménye. Egy gyerekkel ezt nem csinálhatom meg… Egyetlen esély van: nem szabad hozzáférhetővé tennem az ujjamat. A segítő szakmákban dolgozók jelentős része úgy gondolja, hogy a fizikai bántalmazás a munkájuk velejárója vagy inkább természetes következménye. Először ezt kell fejben megdolgozni. Mondok egy példát. Mesélte egy gyógypedagógus, hogy rendszeresen ölébe ülteti az agresszióra hajlamos gyereket, és simogatja a haját, mert a gyerek attól megnyugszik, közben pedig próbál figyelni a többiekre. 

Az ölben ülő erre megfordul és tépni kezdi a haját, vagy épp beleharap az arcába. Ez a jelenet a csoport többi tagját is traumatizálja. Egyértelmű tehát, hogy nem szabad ölbe ültetni akkor sem, ha ez nyugtatja meg. 

Itt jön képbe a másik nagyon fontos szemléletbeli váltás: el kell engedni azt a gondolatot, hogy minden gyereket megmenthetek. Ki kell tudni mondani, hogy „rajtad most nem tudok segíteni, mert azzal veszélybe kerülök, és akkor már másoknak sem tudok segíteni. Ezért te most nem ülhetsz az ölembe.”

Ez gyakorlatilag a vonatos dilemma.

Igen. A pedagógus úgy éli meg, hogy cserbenhagy valakit, aki sérült, és ez homlokegyenest szembemegy azzal, hogy segítő hivatása van… Csakhogy ezek nem ellentmondó dolgok: nem a gyerekre mond nemet, hanem a saját épségére igent. A fejlesztő nem kerülhet veszélybe, mert akkor nem tud gondoskodni a csoportról. Ehhez mindfullness kell, kimondani, hogy „megszakad érted a szívem, de most nem tudok veled foglalkozni”. Amint ezt a pedagógus megérti és működteti, minőségi változás áll be az életében. Egyébként más területeken is. Ez azért is kulcsfontosságú, mert ha valaki engem folyamatosan bánt, akkor attól érzelmileg eltávolodom, ez egy segítő szakmában gyors kiégéshez és fluktuációhoz vezet.

Mennyit kell gyakorolni az általad kidolgozott módszert?

A mozdulatsorokat nagyon sokszor, ahhoz, hogy automatikusak legyenek. Mi annak is örülünk, ha a tanított mozdulatokat 70 százalékos pontossággal, de hatékonyan elkezdik alkalmazni. Egy idő után már zsigerből fog jönni, addigra kialakul a helyzetszimulációs gyakorlatok során elsajátított reflex. Aki már gyerekkorban elsajátítja a TREVA módszerét, életre szóló önvédelmi tudást szerez, hiszen fel fogja ismerni az érzéseit, nem fog belemenni bántalmazó kapcsolatba, képes lesz kijelölni a határait, asszertívan reagálni és kezelni a konfliktushelyzeteket – szóban és fizikai síkon egyaránt. Igent tud mondani önmagára és a rábízottakra, ami az élet összes területére hatással lesz. 

Az önvédelem nem az, ha hárítani tudok egy ütést, hanem ha tudom, hogy mire kell nemet mondanom, és hogyan mondjak igent magamra.

Mi van, ha valaki azért megy hozzád, hogy a bántalmazó módszerét fejlessze tökélyre?

Nincs ilyen. A bűnöző nem kíváncsi mások tanácsára, és van önbizalma. Ráadásul velünk nem megy sokra, hiszen nem támadó, hanem védekező technikákat tanítunk, ettől nem fog tudni sikeresebben támadni.

Mi van, ha szemtanúja vagyok járókelőként egy bántalmazó helyzetnek?

Ha nincs reflexszerű technikád, de látsz egy ilyen esetet, akkor ne fizikailag avatkozz közbe, hanem inkább tisztes távolságból fogd a telefonodat, és mondd azt, hogy fölveszel mindent, két perc múlva a rendőrségnél lesz a felvétel, ha nem hagyja azonnal abba. Nagyobb esélye van annak, hogy a támadó elszalad.

Számos helyzetet tudnék felsorolni, amikor a saját cselekvési terepem határai nem ilyen egyértelműek. Volt már, hogy láttam hajléktalant beülni a villamoson egy négyes ülésre fiatal lány mellé, folyamatosan beszélt a lányhoz, megjegyzéseket tett a külsejére. Nem volt agresszív, de a lány egyértelműen félt. Mi a teendő ilyenkor?

Odamész a lányhoz, és kiemeled a szituációból. Ha a lány fél és lefagyott, akkor nem fog neked ellenállni. Odanyújtod a kezed és fölállítod, kisegíted onnan. Ennél csak kockázatosabb megoldások vannak. Ezek nem könnyű és egyértelmű helyzetek, de ha megvan rájuk a módszered, sokat segíthetsz. Persze mindig mérlegelünk, mert így vagyunk bekötve, ami nem segít a helyzetek gyors és hatékony kezelésében. 

Megfelelési kényszer?

Igen. Egy nő, aki részt vett a női önvédelem workshopomon, beszámolt egy esetről. Ment fényes nappal egy XII. kerületi utcában, szembejött egy kapucnis fickó, és rossz érzése támadt. Az első gondolata az volt, hogy átmegy az utca túlsó járdájára, ahogyan azt nálunk tanulta, de jött az automatikus mérlegelés: mit fog szólni a férfi? 

Szerencsére ezt is átvettük, és tudta, hogy neki nem kell tekintettel lennie egy idegen férfi vélt gondolataira. 

Ilyenkor az a feladat, hogy biztonságosan keljen át, haladjon tovább, és időnként nézzen hátra. Ha követni kezdik, akkor fusson. Ha nem, akkor nincs teendő. Nem lehet úgy élni, hogy minden egyes cselekedetem előtt átgondolom, hogy ki mit fog hozzá szólni. 

Említetted az előbb a liftbe szállást. Mi a helyes ilyenkor?

Szintén szituációs gyakorlat: két lány menne föl a nyolcadik emeletre, várják a liftet. Amikor megérkezik, ott terem két férfi, előzékenyen előre engedik őket. Ha beszállnak, lehet, hogy megállítják a férfiak a liftet, és a két lány ott marad velük egy fémketrecben. Esélyük sincs. Ilyenkor csak mondják azt, hogy „köszönöm, majd a következővel felmegyünk”. És hogy a két férfi mit fog gondolni? Kit érdekel? Ha rákérdeznek, hogy miért, akkor elég annyit válaszolni: „mert így döntöttem”. 

Fel lehet ismerni előre a bántalmazót?

Nem a bántalmazót kell felismerni, hanem az érzéseimet, hogy szorongok vagy félek-e egy helyzetben. Természetes, hogy egy kigyúrt, rosszarcú fickó mellett inkább érzi veszélyben magát egy gyerek vagy védtelen nő, mint az, aki jártas a küzdősportokban. A kulcs az önismeret, hogy meghallod-e a belső hangod. Ha para számodra egy helyzet, akkor ne menj bele. Százszázalékos biztonság nincsen, de a számodra veszélyes helyzeteket el tudod elkerülni. Mindenre van egy belső, zsigeri hangod – ha ezt elkapod, meghallod, még mindig eldöntheted, hallgatsz-e rá vagy felülbírálod. Először halld meg, utána jöhet az „attól függ”. Ahogy a „Szereted a fagyit?” kérdésre belül egyből tudod a választ, úgy a „Szereted a kígyót?” kérdésre is. 

Ha nem vagy kígyószakértő, akkor bölcsebb elkerülni a találkozást, mint mérlegelni. A túlélés arról szól, hogy meghallom, mitől félek. Amitől félek, azt még nem tudom kezelni. 

Ha kígyókutató vagyok, akkor szeretem és ismerem, tehát kezelni is tudom a kígyókat. Ugyanez emberekre is igaz. Ha valakivel nem szeretnék találkozni, hallgatni kell a belső megérzésre, és nem felülbírálni a „hát, de”, a „mit fog szólni” és a „szegény” típusú döntésekkel, amikkel úgy mondunk rájuk igent, hogy közben magunkra meg nemet. A helyes szülői minta és a környezeti hatások döntő szerepet játszanak abban, hogy a gyerekeink milyen felnőttek lesznek. A tudatos önvédelmi gondolkodás és az ehhez kapcsolódó gyakorlati tudás segít nekik abban, hogy egyedül is megvédjék magukat. Ez az együttes tudás lesz hatással arra, hogy kedves, magabiztos vagy szorongó, esetleg agresszív felnőtté válnak. Márpedig ez fogja meghatározni, hogy milyen világban fogunk élni.