Megváltozhat-e egy lelketlen ember?

Történetünk egy sivár, hideg karácsonyestén kezdődik Londonban, hét évvel Ebenezer Scrooge üzlettársának, Jacob Marley-nak a halála után. Scrooge egy fösvény, lelketlen üzletember, aki nem szereti a karácsonyt. Az ünnep éjszakáján a magányos Scrooge előtt megjelenik egykori üzlettársa, Marley, és elmondja neki, hogy elhibázta az egész életét. 

Marley mint szellem azért tér vissza a túlvilágról, hogy észhez térítse, „megváltsa” Scrooge-ot. 

Visszaviszi őt az elmúlt karácsonyokba, amikor még gyermek volt. Átvezeti a jelen karácsonyába, és Scrooge láthatja, mennyi boldogság van az életében, amit ő nem tapasztalt meg soha, mert vakon, csak az üzletre figyelve élt. Az időutazás végén Scrooge új emberré válik.
 

Shrek és Dagobert bácsi 
A regényt számos alkalommal megfilmesítették, és más formában is feldolgozták. A Shrekből az angyalban Szamár azt mondja Shrekre, hogy Ebenezer Shrek, mert a zöld ogre nem szereti a karácsonyt. Dagobert bácsi eredeti nevét – Scrooge McDuck – ebből a regényből kapta. A történetnek létezik feldolgozása a Kacsamesék szereplőivel is. A regény modern környezetbe helyezett, részben vígjátéki feldolgozása a Szellemes karácsony, Bill Murray főszereplésével.

Hogyan született az Isten pénze?

Itthon a Dickens-kisregény alapján először a Madách Színházban készült musical. Müller Péter írta a szövegkönyvet, Tolcsvay László szerezte a zenét, Müller Péter Sziámi költötte a dalszövegeket. A musical az Isten pénze címet kapta, és december 23-án volt az ősbemutatója. 

Ez a darab volt Müller Péter író és Tolcsvay László zeneszerző harmadik közös munkája. Charles Dickens „karácsonyi kísértethistóriájának” zenés feldolgozása tehát újra összehozta a Mária evangéliuma alkotói csapatát: Müller Pétert, Tolcsvay Lászlót, Müller Péter Sziámit és Nagy Viktor rendezőt, aki Fodor Antalt kérte fel a koreográfia elkészítésére.

„Elsősorban az vonzott, hogy éreztem, Dickens művéből, a Karácsonyi énekből igazi, totális színházat lehet létrehozni, ahol a zenének, a szövegnek és a táncnak együtt van szerepe.” 

„Ahol mindaz megjeleníthető, ami szerintem a jó színház lényege: az öröm, a megrendülés, a boldogtalanság és a lélek nagy kalandjának története” – így nyilatkozott annak idején az Isten pénze egyik szerzője, Müller Péter. 

Tolcsvay László a ’80-as években bátyjával, Tolcsvay Bélával írta meg a Magyar Mise című rockoratóriumot, és Müller Péter már akkor is adott gyakorlati tanácsokat számára. Akkoriban barátkoztak össze. A zeneszerző később az Isten pénze előadásban a himnikus és profán popzenei-rockoperai elemeket az angol, a spanyol és a jiddis népzenei motívumokkal meg némi rappel ötvözte.

„Kedvenc időtöltésem, hogy beülök a hangpáholyba a hangmérnök mellé, nézem az előadást a nézőkkel, és együtt lélegzem velük. Komponálás közben éreztem valamit, és megjött hozzá Péter zseniális szövege, és amikor a közönség is úgy reagál rá, ahogy én éreztem, akkor hatalmas az öröm. Akkor tudom, hogy az a darab nem egy évig fog tartani, hanem tovább” – erről beszélt a zeneszerző pár éve az M5 riportműsorában.

Kép

Fotó forrása: Madách Színház

Huszti Pétertől Békés Italáig

Tolcsvay László zenéje a legkülönbözőbb karakterekben mutatta meg a komponista kitűnő stílusérzékét. 

Nagy Viktor érzékeny és látványban gazdag rendezésében a főszereplő, Huszti Péter hódította meg leginkább a közönséget a szerep mogorva álcája mögül is átfénylő egyéniségével. 

A Marley-t és még több más szerepet játszó Szerednyey Béla volt az előadás mozgatója, mellette az álmok szerelmes csitrijeként Varga Klári, a megdicsőült kisembert alakító Dunai Tamás, a mackósan bájos Vikidál Gyula, az ifjú Scrooge-ot megszemélyesítő Weil Róbert, a gyerekszereplő Siklósi András és a mindig kiváló Békés Itala, Cseke Péter és Juhász Róza osztoztak a sikerben. 

„Frenetikus sikerű Békés Itala magánszáma, jó Szűcs Gábor uzsorás rapje és Dunai Tamás családjáért élő, kedvesen jó könyvelője, Vikidál Gyula mackós toporgása egy hatásos báljelenetben, ismerős Huszti Péter morcosan dörmögő bankárjának rezgőn bársonyos hangja és jellegzetesen megnyomott hangsúlyai, Szerednyey Béla szellemének már több előadásban felbukkanó, metsző sikolya, Juhász Róza szelídsége, Varga Klári tisztasága – a végeredmény pedig egy jó csapat s egy kellemes este. A néző azzal a tudattal távozik a színházból, hogy mindenki megváltozhat” – írták az ősbemutató után. 

A Madách társulata németországi turnéra vitte az előadást, öt évig minden decemberben német nyelvterületen turnézott a darabbal, de vidéki színházak is műsorukra tűzték az Isten pénzét.

Kép

Fotó forrása: Madách Színház

Édes-bús mese vagy megváltástörténet?

„Az Isten pénze zeneileg tökéletes egész: sem hozzátenni, sem elvenni nem kell belőle. Persze a rendezés és a koreográfia mindenütt más, hiszen függ a szereplők karakterétől, a technikai körülményektől” – nyilatkozta egy 2015-ös interjúban Nagy Viktor rendező. 

„Úgy tűnik, nem sokat változott a világ az elmúlt 170 évben. Félrevezető a cím, hiszen egy édes-bús mesét sejtet, pedig egyáltalán nem erről van szó. 

A Karácsonyi ének megváltástörténet: a darab elején megismerünk egy zsugori vénembert, aki kizárólag az anyagi javakban hisz, s mire a végére érünk, ez a vénember hinni kezd a szeretet hatalmában.

Ehhez persze meg kell járnia a maga kanosszáját. A Karácsonyi ének azért lehet örökérvényű, mert ez a történet arra emlékeztet bennünket, hogy egész évben karácsony szellemében kellene élnünk” – fogalmazott. 

Az Isten pénze komoly történet, de a sok meseszerű elem miatt a gyerekeket és a felnőtteket is képes megszólítani. A darab végén elhangzik egy dal, amelynek a végén Scrooge kiszórja az ablakon minden vagyonát. Ekkor mondja, hogy ez Isten pénze.

A cikk elkészítéséhez Miklós Tibor Musical! című könyvét is felhasználtuk. 

Decemberben a hónap témája: Legyen ünnep a földön!
Kapcsolódó cikkeinket itt találjátok.

(Szent)esteledik, a nagymama kopogtat elsőként. Mosolya akár a frissen sült mákos bejgli: meleg és puha, de nem tart soká, ha lerohanja a család. Gurulós bevásárlószatyrában tíz kis csomag, bár tudja, hogy a házban csak heten lesznek. De ő az ajándékozó típus, a túlkészülés nála a szeretet levezetése. Ha a csomagjait nem fogadják heves hálálkodással, félő, hogy egy kupica Unicumba fojtja a bánatát.

A nagypapa is betipeg a nyomában, ő a szeleburdi fajta. Az ajándékcsomagolása is olyan, mint az élet: nem mindig szép, de a jó szándék ott van benne. Kabátját a fogasra akasztja, leül a karosszékbe, szíve szerint hangosítana egy kicsit a televízión, de nem mer. 

Ő a minőségi idő embere: elég mellé ülni és megkérdezni, hogy van, ennél nagyobb csodát nem is kíván.

A nagybácsi és a nagynéni belépése olyan, mint amikor valaki az egyik ágamra újabb díszt akaszt: felboríthatja az egyensúlyt. A nagybácsi túl bizalmas, a nagynéni zavaró tiszteletköröket fut. Ő az elismerő szavak asszonya: ha valaki magasztalja a sütijét, egész este kicsattan az energiától. A férje pedig az érintésben hisz: ha vállon veregetik, vagy bármelyik rokon átöleli, máris kisimul a homloka.

A szobájából leskelődő kislány csillogó szemmel kémleli a varázst, míg kamasz bátyja a telefonját nyomkodja, ám fél szemmel figyeli, ki melyik dobozt teszi a fa alá. A leány törődő szavakat szeretne, míg a fiú inkább szolgáló szeretetet: segítsenek neki, csak ne beszéljenek hozzá túl sokat. Klasszikus testvérpár – két külön világ, hamarosan már egy doboz marcipános szaloncukor fölött civakodnak.

Kiperdül a konyhából az anyuka – kissé fáradtan, mégis ünnepi mosollyal, a blúzán lisztfolt, még az előbb is a pogácsát szaggatta. Ő tartja egyben a rendszert, a szolgálat szeretetnyelvét használva. Ha valakinek szüksége lesz még egy kis krumplisalátára a halhoz, azt egy villacsendülésből tudni fogja. 

Cserébe dicséretet vár: meleg, szívből jövő szavakat, nem csak annyit, hogy szép lett a mézeskalács.

A család már csaknem együtt. Pattog a kandalló, a levegő megtelik narancs, fahéj és kimondatlan várakozások illatával. Én pedig látom az egészet felülnézetből – szó szerint és átvitt értelemben is. Aggódom, mert miközben a tányérok a helyükre kerülnek, valami mintha mégis félrecsúszna.

Az adakozó nagymama sóhajtozik, mert a nagypapa idén nem kért ajándékot. Közös időre szomjazó hitvestársa már a harmadik százszor hallott történetét mesélné, de a család egyik fele kóstol, a másik csomagol. A nagybácsi lapogatná a buksikat, ám a kamasz srác reflexből kitér előle, ahogy a bokszolók hajolnak el az ütésektől. A nagynéni pont negyedszer kérdezi, hogy nem lett-e túl édes a lekvárosa, de senkit sem izgat az ízharmónia, mert a gyerekek épp a szaloncukorkötözés rekordját mérik stopperrel. Az anyuka úgy érzi, nem értékelik eléggé a készülődésbe fektetett energiáit, a kislánya meg sérelmezi, hogy nem mondják neki elégszer, milyen szépre rajzolta az angyalokat a kézzel készített ajándékain.

Meg-megingok a sarokban, tündöklöm, de látom: itt mindenki más nyelven szeret. Nemhiába olyan magas karácsonykor a szeretettolmácsok fordítási díja. Mert aki ajándékot ad, szereti, ha örülnek neki. Aki időt szán, szereti, ha meghallgatják. Aki dicsér, szereti, ha őt is értékelik. Aki érint, szereti, ha közel engedik. Aki szolgál, szereti, ha megköszönik neki. 

Az ünnep pedig attól lesz igazi, ha megpróbáljuk egy napra egymás nyelvét is beszélni. 

Ha kell, kicsiben kezdve: egy mondattal, egy pillantással, egy öleléssel. A szeretetnyelvek nem vizsgatárgyak, nem kell belőlük hibátlanra felelni, elég próbálkozni.

Alighogy ezen töprengek, csapódik az ajtó, az apuka toppan be, kabátja ujjában szatyrot zörget. Liheg, fújtat, arcán diadalmas mosoly, olyan, amilyet a férfiakéra a 94. percben szerzett győztes gól rajzol. Ő a versenyszellem szeretetnyelvét beszéli – ez egy ritka dialektus. Úgy szeret, hogy teljesíti a küldetését a család felé: ha kell, hóviharban is megkeresi a tökéletes tejfölt a nonstopban a töltött káposztához. A nagyi ugyanis kizárólag 20%-os zsírtartalmúval szereti – ezért száguldott el a férfi az utolsó pillanatban a boltba, de az egyetlen dobozt pont előle kapta ki a hűtőből egy sorstársa. Ám a mi apukánk utolérte őt a parkolóban, és megvásárolta tőle – ötszörös áron. Mert az ő másik szeretetnyelve a hőstett. Neki az kell, hogy díjazzák az erőfeszítését, hogy valaki kijelentse: számunkra te vagy a meccs embere!

Az apuka leveti a kabátját, ami éppoly csapzott, mintha a karácsonyi éjszaka anyagából varrták volna, s ahogy a tejfölsztorit előadja, a neje büszkén elmosolyodik, a nagymama pedig megtörli a szemét. Ő egyébként is mindenen meghatódik. Nagyfia úgy néz fel a férfira, mint egy új TikTok-hősre, a kislánya nekifutásból átöleli. Kezdem érezni, hogy itt mindenki nyelve hasonló, csak a kiejtés különbözik. 

Akár a díszeim: mind más formájú, másképp csillan, ám együtt adják ki az ünnep fényét.

A szeretet meg egy sajátos tűlevél, amit néha elhullajtunk, néha belénk szúr, mégis gyönyörű részünk – nekem biztosan.

Közben a nagymama ajándékát a nagypapa végre kibontja, lassan, odafigyelve forgatja, mintha egy régi történetbe feledkezne. A nagymama könnye egy pillanatra megcsillan az egyik gömböm felületén. A nagynéni lekvárosa szalonképtelen, ám annál őszintébb bókot kap a férjétől, a nagybácsit pedig az apuka hátba veregeti, miután az segített kamasz fiának beállítani az új okosóráját. A kamasz egy szelet elcsent bejgli után egy félmondatot is elharap az anyja felé: „A mákosod nélkül nem lenne ugyanaz.” A merőkanálcsörgésre mindenki elhallgat, a kislány így vacsora előtt még gyorsan elmesélheti, hogyan rajzolta az angyalokat. A család észre sem veszi, de közös nyelvre váltott. Nem tökéletesre – emberire.

Decemberben a hónap témája: Legyen ünnep a földön!
Kapcsolódó cikkeinket itt találjátok.

Karácsony – izgalom vagy nyomás?

A karácsony az év egyik legnagyobb stresszforrása – pedig ennek az időszaknak a békéről, a szeretetről és a meghittségről kellene szólnia. A valóság azonban gyakran más képet mutat. Sok családban feszültség, anyagi gondok és az év végi kimerültség árnyékolja be az ünnepet. Bár a legtöbben pozitív izgalomként élik meg a készülődést, a háttérben rengeteg elvárás feszülhet: legyen tökéletes a vacsora, vidámak a gyerekek, békés a hangulat. 

Közben felborul a megszokott napi rutin, kevesebbet alszunk, rendszertelenül étkezünk, és túl sok inger éri a szervezetünket. Különösen a gyerekek idegrendszere érzékeny az ünnep érzelmi hullámzásaira, ezért ők könnyebben kiborulnak.

Válás – dupla terhelés az ünnepen

Ha mindehhez válás is társul, a karácsony még nehezebbé válik. A család felbomlása és a megszokott ünnepi rituálék elvesztése további sebeket ejthet. „A szülők identitása is meginoghat ilyenkor: egyedül maradnak az új kihívásokkal, ami a szülői kompetenciájukat is megkérdőjelezheti.” 

„Szociális szégyen, a környezet megítélésétől való félelem, sőt bűntudat is kísérheti őket amiatt, hogy nem tudták egyben tartani a családot” – mondja Áfra Marietta pszichológus, aki szerint sok múlik a volt házastársak kapcsolatán is: a nem mederben tartott harag és düh tovább súlyosbíthatja a helyzetet. 

A válás és a karácsonyi időszak önmagukban is jelentős stresszt okoznak, együtt azonban még nagyobb terhet jelentenek, akár az egészségre is káros hatással lehetnek. A szakember szerint ezért fontos, hogy tudatosítsuk magunkban, mi zajlik körülöttünk, és legfőképpen bennünk. Ha felismerjük a nehézségeket, s tisztában vagyunk azzal, milyen kihívásokkal kell szembenéznünk, az már önmagában megtartóerőt adhat. „Tudatossággal és önismerettel közelebb kerülhetünk ahhoz, hogy megtaláljuk a belső kapaszkodókat, és ne veszítsük el a talajt a lábunk alól, még akkor sem, ha körülöttünk minden viharosnak tűnik.” 

Gyerekek nélkül is lehet ünnep a karácsony

„Teljesen természetes, hogy válás után fáj, hiszen ez is a gyászfolyamat része” – mondja a pszichológus. Szerinte fontos, hogy engedjük magunknak megélni a veszteséget, miközben legyen egy narratívánk arról, miért alakult így az életünk. Ugyanakkor elengedhetetlen keresni az örömöket is, mert a fájdalom és a negatív érzések mellett a pozitív élményeknek is van helye.

Ha az ünnepek egy részét egyedül töltjük, és emiatt lehangoltnak érezzük magunkat, könnyen ördögi körbe kerülhetünk: a rosszkedv passzivitást szül, a passzivitás pedig tovább mélyíti a nehéz érzéseket. A fordítottja viszont gyógyító erejű: egy előre megtervezett napirend vagy ünnepi ritmus képes megtörni a negatív spirált, és fokozatosan jobb kedvre derít. 

„Háromféle aktivitásnak van kifejezetten jótékony hatása ilyenkor: a rutin- és örömszerző tevékenységeknek, valamint a szükséges karácsonyi teendőknek. Ezek együtt kiemelnek az alacsony érzelmi fekvésű állapotból, és segítik a gyógyulást” – fogalmaz Áfra Marietta, aki szerint nem kell nagy dolgokra gondolni. 

Érdemes megtartani a napi ritmust ilyenkor, a megszokott fekvési és kelési időt, inni reggel mondjuk egy mézeskalácsos kapucsínót, sétálni a szabadban, rendszeresen étkezni, relaxálni.

„Maradjanak meg az estét lezáró rituálék is – egy bögre meleg tea, könyv, zuhany vagy podcast –, hogy ne csússzunk bele a passzivitásba.”

Gyakorlati teendők túlzások nélkül

Ne hagyjuk el a szükséges karácsonyi teendőket sem: rakjunk rendet, állítsunk fát vagy díszítsünk fel egy sarkot! A vizuális rend csökkentheti a mentális terhet. Készüljünk a gyerekek érkezésére: vásároljunk előre, főzzünk egyszerű ételeket! „Ám ne vigyük túlzásba – figyelmeztet a szakember –, hiszen az ünnep a pihenésről is szól.” Iktassunk be velük videóhívást, örüljünk az ő örömüknek, biztosítsuk őket, hogy rendben vagyunk – ez csökkenti a szorongást!

A legfontosabbak az örömszerző tevékenységek: nézzünk karácsonyi filmet, gyújtsunk gyertyát, végezzünk kreatív tevékenységet, menjünk templomba vagy imádkozzunk – kinek mi ad kapaszkodót és örömet! Hívjunk vendéget, telefonáljunk egy barátnak, kényeztessük magunkat wellness-szel vagy meleg fürdővel! „Ezek emelik a hangulatunkat, még ha a nehéz érzések megmaradnak is” – világít rá a pszichológus.

Mit élnek át a gyerekek?

A gyerekeknek sem könnyű a karácsony a válás után. Hirtelen hiányozhat nekik az a családi egység, amit korábban természetesnek éltek meg. Veszteségnek érezhetik, hogy nem lehetnek mindkét szülővel egyszerre, megosztottságot élhetnek át az idő- és helyfelosztás miatt. 

Előfordulhat, hogy bűntudatot is éreznek, vagy félnek kimutatni az érzéseiket, nehogy ezzel valamelyik szülőt megbántsák.

Az, hogy mindezt hogyan élik meg, nagymértékben függ attól is, hogy éppen melyik fejlődési szakaszban vannak. 

A szakember úgy gondolja, ahogyan a válásról, úgy a karácsonyról is érdemes őszintén beszélni a gyerekekkel – életkoruknak megfelelően. Biztosítsuk őket arról, hogy bárhol vannak is, mindketten nagyon szeretjük, s mindkét helyen igyekszünk szeretetben, a lehető legszebb karácsonyi élményekben részesíteni őket. 

„Fontos, hogy a gyerekek számára – karácsonykor is – világos és megnyugtató üzenet legyen: bár férfiként és nőként már nem tudunk együttműködni, szülőtársként továbbra is képesek vagyunk összefogni értük. Hiszen ez alapesetben benne van a gyerekvállalás fogalmában. Az ünnep különösen érzékeny időszak, amikor a biztonság, az állandóság és az összetartozás élménye kiemelten fontos. Ha ezt következetesen közvetítjük feléjük, az segíthet nekik abban, hogy a változások ellenére is megélhessék: mindkét szülőjükre számíthatnak, és nem kell választaniuk közöttünk” – hangsúlyozza a pszichológus.

Szülőtársi viszony és csapdák

Sok elvált szülő hajlamos arra, hogy karácsonykor kompenzáljon, igyekeznek mindent megadni a gyerekeknek, nehogy sérüljenek. Vannak, akik ajándékozási versenybe kezdenek, míg mások képtelenek megegyezni az időbeosztásban. De érzelmi manipuláció is előfordul: „nem érezheted jól magad nélkülem”. 

A szakember szerint érdemes ezeket a helyzeteket tudatosan elkerülni, és inkább jó szülőtársi viszony kialakítására törekedni. 

Az ideális az lenne, ha a két fél egyezségre tudna jutni, ha olyan elég jó megoldást találnának, amely mindenki érdekeit igyekszik figyelembe veszi. „Ha ez nem sikerül, mediátorhoz is fordulhatnak, aki segíthet közös nevezőre jutni a gyakorlati kérdésekben” – javasolja. 

„A jó szülőtársi kapcsolat – bár közhelyesnek tűnhet – csak akkor tud igazán működni, ha mindkét félben megvan az igény és a megfelelő érettség a megértésre és a csapatjátékra. Sok esetben ez sajnos nem a realitás; ilyenkor, bármennyire fájó is, érdemes ezt elfogadni, és az energiánkat tudatosan abba az irányba terelni, ami felett valóban van befolyásunk, és amin változtatni tudunk. Karácsonykor is” – hangsúlyozza a pszichológus.

Válás után gyakran felvetődik a kérdés, érdemes-e karácsonykor új szokásokat kialakítani, vagy inkább a régi hagyományokat célszerű megtartani. Áfra Marietta úgy gondolja, nincs univerzális recept: minden szülő másként gondolkodik erről, ezért a legfontosabb, hogy mindenki megtalálja a saját útját. 

Sokszor az is dilemmát okoz, hogy ahol jó a szülőtársi viszony, érdemes-e együtt karácsonyozni a válás után. A szakemberek véleménye ebben megoszlik: egyesek nem javasolják, mert ez felerősítheti a gyerekek újraegyesítési fantáziáját, míg mások támogatják a közös ünneplést. Valóban sok család létezik, ahol a szülők külön élnek, mégis évek óta közösen töltik az ünnepeket.

Fészek modell – inspiráció, nem elvárás

„Ez gyakran igaz azokra a családokra, akik a fészek modellt választják a válás után” – mondja a pszichológus. 

Ebben a modellben a gyerekek a közös családi otthonban, a „fészekben” maradnak, míg a szülők felváltva költöznek ki és be hozzájuk, hogy átvállalják a gyermekeik ingázásának terheit. 

Ez a váltott gondoskodás egyik változata. Magyarországon a fészek modell több okból kifolyólag még nem igazán elterjedt, de Nyugat-Európában, különösen Németországban és a skandináv országokban egyre ismertebb és gyakoribb megoldás. A szakember nem gondolja, hogy mindenkinek így kellene élnie, ünnepelnie, ám szerinte sokak számára inspiráló lehet látni, hogy többféle, az adott család számára elég jól működő megoldás létezik. Hiszen nincsen ideális, mindegyikben van lemondás. 

Egyszülős családok – elég az elég jó 

Válás után nem ritka, hogy az egyik szülő fokozatosan eltávolodik, míg a másik egyedül marad a gyerekekkel – a nevelés, a gondoskodás és az anyagi felelősség minden terhével. Az ünnepek idején mindez különösen megterhelővé válhat, érzelmileg és fizikailag egyaránt. Ezért a pszichológus azt tanácsolja, hogy az egyedül maradó szülő különösen figyeljen a saját erőforrásaira és határaira: nem kell mindent egy személyben pótolni, nem kell mindennek tökéletesnek lennie, elég az elég jó. 

„Ilyenkor is nagyon fontos, hogy világosan, bűntudat nélkül kérjünk segítséget, és elfogadjunk minden elérhető támogatásmorzsát – legyen az rokon, barát vagy akár egy segítőkész szomszéd. Ha nincs körülöttünk odaadó és megtartó családi háló, különösen lényeges, hogy ne maradjunk egyedül ezekkel a terhekkel, mert csak így maradhat bennünk annyi erő, hogy mi magunk is legalább egy kicsit töltekezni tudjunk az ünnep alatt” – hívja fel a figyelmet.

Tudatos készülődés és segítség

Áfra Marietta szerint, ha tudatosan szeretnénk készülni az ünnepekre, mégis erős negatív érzések kavarognak bennünk – például ott van a fel nem oldott krónikus harag a volt párunk iránt, vagy egy elhúzódó bírósági ügy terhe –, akkor sokat segíthet, ha újra és újra emlékeztetjük magunkat arra a már remélhetőleg meglévő belső tudásunkra, hogy mi miért történt. 

Amikor van erről egy érthető, összefüggő belső narratívánk, nagyobb eséllyel tudjuk higgadtan, kevésbé impulzívan kezelni az ünnepek alatt is felerősödő konfliktusos helyzeteket. 

„Ha nem tudunk egyedül megszabadulni ezektől a fájdalmas érzésektől, érdemes szakemberhez fordulni, hiszen gyakran egy rendkívül bonyolult összefüggésrendszer áll a háttérben – akár transzgenerációs ismétlődésekkel is –, amelyet egyedül szinte lehetetlen átlátni és a helyére tenni. A közös munka abban segít, hogy a saját történetünket egy új, rendezettebb értelmezési keretbe tudjuk helyezni” – tanácsolja. 

Ideális esetben idővel a karácsony sem feltétlenül párosul majd veszteségélménnyel. „Lehet, hogy egy nap majd inkább büszkeséggel tölt el bennünket, milyen kreatív megoldásokat találtunk ki, hogyan tudunk együttműködni a volt párunkkal a gyerekek érdekében” – mutat rá Áfra Marietta. Az új rituálékban is lehet szeretet és meghittség, még ha más formában is, mint korábban. A karácsony így már nemcsak a múltról, hanem arról is szólhat, hogy képesek voltunk elfogadni, fejlődni és újrakezdeni – magunkért és a gyerekeinkért.

Decemberben a hónap témája: Legyen ünnep a földön!
Kapcsolódó cikkeinket itt találjátok.

Amikor a gyermekneurológia főorvosa a kézfogás után nem engedte el a kezét és arról érdeklődött, honnan az a varázslatos képessége, amivel megnyugtatja az üvöltő, a rohamtól őrjöngő gyermekeket, zavartan elmosolyodott. Motyogott valamit, hogy ő csak egy önkéntes segítő, aki teszi a dolgát, de önmaga előtt is be kellett ismernie, hasznosnak érzi itt magát. 

A háta mögött az orvosok és a nővérek Suttogónak hívták, ha műszakban volt, jóval kevesebb nyugtatóra volt szükség, egy ölelés, egy simogatás, néhány halkan kimondott szó után a nembeszélő kisgyermek vagy az alig kommunikáló kamasz is megnyugodott mellette, vizsgálható állapotba került. 

Régi bútordarab volt a gyermekklinikán, a története szájról szájra járt: a fia elcsúszott a házuk jeges udvarán, és olyan szerencsétlenül ütötte be a fejét a járdába, hogy csak a gyorsan kiérkező mentőnek és az idegsebészeti stáb sikeres operációjának köszönhette, hogy életben maradt. A neheze azonban csak ezután következett, a tizenöt éves, szépreményű sportolónak újra kellett tanulnia járni, beszélni, csak emlékfoszlányok maradtak az addigi életéből. 

A műtét utáni rehabilitáció legmélyebb bugyraiban jártak, az egy hónapja még az élettől majd kicsattanó kamasz fakó szemekkel nézte a nappalijuk tetejét karcoló, fényárban fürdő fenyőfát, amikor az apja maga felé fordította a kerekesszékét, s csak annyit súgott a fiú fülébe: ne félj, minden rendben lesz!

A férfi magában ígéretet tett, ha a fia felépül és képes lesz az önálló életre, húsz évig önkéntesként minden szabadidejét a klinika osztályain tölti. Hogy miért pont ennyi időt szabott ki magának, arra nem találta a választ, úgy érezte, a felajánlott évek talán elegendőek ahhoz, hogy a fiát élhető élettel kárpótolja a Teremtő.

S bár a fiú felépülése haladt, úgy tűnt, az egyetemről és az élsportról szőtt álmairól le kell mondania. A korábban éles eszű, villámléptű kosaras kínkeservesen tanult meg újra olvasni, mozgása nehézkessé vált, de a depresszió újra és újra felcsapó hullámai között a víz felett kellett tartania a fejét. Olykor persze óhatatlanul alámerült. 

A fia balesete után egy évvel jelentkezett önkéntesnek, a rövid felkészítőt és a szükséges adminisztrációt követően, munka után hetente két-három délutánt a klinikán töltött, a pszichiátrián és a neurológián érezte magát a leghasznosabbnak. 

Jól ismerték, és ő is jól ismerte az ott dolgozókat. Egy idő után érdekes dologra lett figyelmes, volt, hogy a szakszerű orvosi kezelés, a gondos nővéri ápolás és a legújabb gyógyszerek sem hoztak eredményt, máskor meg a legsúlyosabb esetekben történt megmagyarázhatatlan javulás, amire nem volt tudományos magyarázat.

A fia volt a példa rá. Hat hónappal a baleset után az addigi cammogásról pörgősre váltott a javulás tempója, a fiú nem csak képletesen szedte párosával a lépcsőfokokat. Az orvosok jó része a sporttól edzett, bivalyerős szervezetet nevezte meg okként, az idős professzor volt az egyedüli, aki egy félmondattal földöntúli csodát emlegetett.

Más szemmel kezdte figyelni az osztály életét, de nem talált semmilyen sormintát, rendszert, vélt vagy valós igazságot meg pláne, a „csodatévő kolléga” a legváratlanabb esetekben avatkozott be. Nem volt magyarázat rá, miért segített a tüskés, öngyilkossági kísérleteivel a szüleit az őrületbe kergető kamasznak, és miért hagyta, hogy az élénk, ötéves kislány néhány hét alatt egy növény szintjére jusson, úgy vegetáljon még hosszú évekig, önmagát és a családját sötét verembe zárva.

Megesett, hogy látni vélte a láthatatlan csodatévő keze nyomát az egyik kis beteg párnáján, ahogy megigazította azt, máskor szinte érezte a jelenlétét, amikor az epilepsziás rohamnál a halál torkából mentett meg gyermeket.

 Voltak „csodanapok”, ilyenkor az öltözőben a műszak végén beszélt a láthatatlan kollégához, „csapj bele, öreg!”, és mintha valami suhanás érintette volna meg a kezét. Máskor meg hetekig semmi, szabadságra ment a csodatevő, konstatálta. Megértette. A világ terhét néha le kell tenni, nem lehet cipelni a másoktól átvett fájdalmakat időtlen időkön keresztül. Mindenkinek jár olykor néhány felhőtlen nap.

Úgy érezte, a „kolléga” jóvoltából valamiféle tanítvánnyá vált, csodálkozva figyelte, hogy az érintése, az ölelése, a szavai megnyugtatják a gyermekeket, a kamaszokat. A főorvos többször kérte, hogy álljon munkába az osztályon, de amikor megtudta, hogy esztergályosként mennyit visz haza havonta, csak még jobban becsülte az elhivatottságát. A családja nem tudott a felajánlott húsz évről, de így is elfogadták, hogy az ideje egy részét a klinikán tölti. Sokszor a felesége is csatlakozott, később a fia számára is természetessé vált az önkéntes munka, egyetemistaként, később családos emberként időt szánt rá, hogy önzetlenül segítsen másokon.

Majdnem húsz év telt el így, a csodák és tragédiák kiismerhetetlen módon váltogatták egymást. Elfogadta, már nem keresett magyarázatot, nem sorolt okokat magában a miértekre. Egy-egy eset mélyebben megérintette, hiába a majd két évtized, a rutin, a megszokás messzire kerülte az osztály napjait. 

Azon a szürke, decemberi délutánon a fák csontokként ropogó fagyos ágait cukormázszerű jég tartotta fogva, eszébe juttatva a fia balesetét, amikor a mentő egy üvöltő, nyolc év körüli kisfiút hozott a neurológiára. 

A gyermek a földre vetette magát a széles folyosón, aztán felugrott, a fejét a falba verte, a mellette lévő kétségbe esett fiatal nő hiába próbálta nyugtatni, lefogni, csitítani. Látott már hasonló eseteket, de amikor a tekintete találkozott az angyalarcú fiúcska reménybarna szemeivel, egy pillanat alatt ott termett. Letérdelt, egyik karjával átölelte, de éppen csak annyi erővel, hogy a fiú ne érezze csapdában magát, a másik kezével a gyermek tarkóját húzta óvatosan a vállgödrébe. Lassan, nagyon lassan elhalt a pokoli ordítás, az aprócska, megfeszült test elernyedt, megpihent a karjai között. Megsimogatta a gyermek homokszínű, selymes haját, és csak annyit súgott a fülébe: „Ne félj, minden rendben lesz!”

A vizsgáló szélesre tárt ajtajában a jelenetet végig követő főorvos hitetlenkedve csóválta a fejét, majd elmosolyodott. Suttogó felállt, óvatosan megfogta a fiú meleg, puha kezét, és komótos léptekkel elindultak. Miután beléptek a fertőtlenítőszagú helyiségbe, a riadt gyermeket az ölébe ültette, hogy elkezdhessék a vizsgálatot.

Reménykedett, Isten nem tart ma pihenőt.

Balogh Zoltánnak, a Kapáslövés kötet szerzőjének további írásai elérhetőek itt.

Hat évvel ezelőtt hosszú betegség után elveszítettem édesapámat. Két nappal karácsony előtt halt meg egy hospice-osztályon. A távozása utáni napok olyanok voltak, mintha minden „befagyott” volna körülöttem. A veszteség megbénított, és csak korlátozott mértékben – azt is leginkább a még viszonylag kicsi gyerekeink miatt – voltam képes beengedni az ünneplést a lelkembe és az otthonunkba. Sokat segítettek viszont azok a kis rituálék, amiket ösztönösen kialakítottam akkoriban, és amik bizonyos mértékig a mai napig velünk maradtak. 

Ezek része volt egy kis fényképtartó állvány kihelyezése a nappaliba, amibe az Apukámról készült fotók mellett egy kis mécsestartónak is helye van. 

A gyász kezdeti időszakában kínosan ügyeltem arra, hogy ki ne aludjon a lángja. 

2019 óta minden év december 22-én a temetőbe is kimegyünk emlékezni. 

Személyes hangú közbevetésemre Üveges Anna pszichológus megdöbbentően hasonló, saját megélésével kapcsolódik rá. Elárulja, december 22. az ő szűk családjában is olyan, mint egy ünnepek előtti „kitérő”: a befelé fordulás és a gyertyagyújtás rituáléja 2017. december 22. óta él. Anna is pontosan ezen a napon veszítette el a nagypapáját, akire vér szerinti édesapja elvesztése miatt édesapjaként tekintett, gyakorlatilag kezdettől fogva. 

„A halála feldolgozása több szempontból is komplex folyamat volt az akkor 19 éves önmagamnak, aki úgy élte meg, mintha a második apukáját is elveszítette volna. Mai szívvel és ésszel megváltástörténetként él bennem az, ami akkor elmondhatatlanul fájt, tehát a gyászfolyamatot teljesnek érzem. Ezzel együtt a december 22-e, legyen bármilyen közel karácsonyhoz, a mai napig megkíván tőlem egy kis félrevonulást és azt a fajta csendet, amiben ilyenkor kapcsolódni tudok a nagypapámmal. Közvetlenül a halála utáni években például sokat segített, hogy neki is megterítettünk a karácsonyi asztalnál, ahová a fényképét is elhelyeztük” – idézi fel Anna a szeretett hozzátartozó elvesztése körüli időket. 

A gyász modellezése térkép

„Maga a gyász jóval tágabb fogalom, mint ahogy azt a köznyelvben általában használjuk, és amit általában tudni vélünk róla. A pszichológia két népszerű és korhű megközelítése a narratív gyászelmélet és a gyászfeladat modell átfogóan ragadják meg, mit nevezhetünk gyásznak. Bár az egyéni mintázatok miatt a gyász modellezése inkább térkép, alapvetően elmondható, hogy minden olyan veszteség gyászfolyamatot indít el, amely érinti a kötődéseinket, a személyiségünket, és hatással bír a biztonságérzetünkre” – fejti ki kérdésemre Üveges Anna. 

A pszichológust arra kérem, mielőtt a témában mélyebben elmerülnénk, tisztázzuk, mennyi mindent érthetünk a gyász kifejezés alatt. Ahogy a szakember rávilágít, veszteséget élhetünk át „egy szeretett személy vagy kisállat halála kapcsán, de olyankor is, amikor a számunkra fontos személy ugyan életben van, a vele való kapcsolatunk viszont már nem. 

Sőt meg nem valósult, úgynevezett bizonytalan kapcsolódásokkal összefüggésben is megtapasztalhatjuk, ahogy egy vágyott, de be nem teljesült kapcsolatot, meghiúsult jövőképet gyászolunk el.

Mindazt, ami a miénk lehetett volna, de fizikai síkon már nem tud megvalósulni. Utóbbi, hangozzék furcsán, de gyakran nehezebb, komplexebb folyamat lehet az előbbinél” – teszi hozzá.

Kérdésemre, hogy miért élhetjük meg a veszteségeinket sokkal nehezebben ünnepek, karácsony idején, a pszichológus rávilágít: „különösen karácsonykor tűnhet úgy, mintha a gyásszal egy tökéletesen ellentétes dolog menne végbe: a fényt, a születést, az életet ünnepeljük. Holott, a karácsony nem a halál »ellentéte«. Sokkal inkább arról van szó, hogy modern kultúránkban, ahol a tökéletességet emeljük piedesztálra, beivódott az ezekkel ellentétes állapotoktól való viszolygás és azok tabusítása. A gyászé is. A magazinok oldalain visszaköszönő, eufórikus érzéseket tükröző karácsonyi fotókat látva is fokozottan nehéz dolga van annak, aki gyászol. Nem csupán az elsődleges veszteséget élheti át, hanem egy szekunder szégyenérzet is ébredhet benne, amiért a vesztesége felett érzett fájdalma miatt képtelen »ünnepi hangulatba« kerülni” – jegyzi meg a szakember.

Fogalmunk sincs, hogyan „kellene” viselkednünk 

Saját tapasztalatainkból kiindulva arra a következtetésre jutunk, talán nem csak bennünk vetődhet fel, vajon hogyan lenne „helyes” gyászolni. Általában jellemző, hogy sokan kívülállóként sem tudnak mit kezdeni azzal, ha valaki épp az édes fahéj és fenyőillat közepette, karácsonykor gyászol. „Mintha elvesztettük volna azt az elemi, kulturális és kollektív ősi tudásunkat, ami az elmúláshoz és a veszteség feldolgozásához kapcsolódik – az ünnepi időszaktól függetlenül is. Eszköztelenné váltunk egymással kapcsolatban is, nem tudjuk, mivel teszünk jót, mit »kell« ilyenkor csinálni. Lehetőleg semmit, ami akár a saját, akár a társadalom elvárásaiból fakadó nyomásgyakorlás, siettetés vagy szükségtelen kizökkentés. 

Engedjük meg – az ünnepek idején is – hogy úgy legyen jelen a másik, ahogyan tud. Legyünk hozzáférhetők a gyászoló számára. Ez a legtöbb, amit vele, de leginkább érte tehetünk: helyet adni a gyásznak a karácsonyi asztalnál is.

Ha megengedők tudunk lenni az iránt, hogy az ünnep a veszteségeink köré is rendeződhet, már óriási lépést tettünk a feldolgozás és a tiszta együttérzés gyakorlatában. A szeretet ünnepe erről is szól, ha nem épp pont erről” – hangsúlyozza a pszichológus.

„Éljük meg, de ne ragadjunk bele” – Mégis hogyan?

„Minél inkább megélhető a gyász a maga intenzitásában és idejében, annál nagyobb eséllyel lesz teljes a feldolgozás és lépésenként könnyebb az élet áramlásába való újbóli bekapcsolódásunk is. Egyénfüggő, hogy a »befagyottság« érzéséből a »kiolvadás« kiben hogyan zajlik. Ha ezt az utat meg akarjuk spórolni, fel akarjuk gyorsítani, azzal csak tartósítjuk a gyászfolyamatot: hosszú távon a veszteséghez fűződő fájdalom határozza meg az életünket, döntéseinket. Ilyenkor a lelki sebünk valójában nem kapott kellő figyelmet és teret a gyógyulásra” – figyelmeztet Üveges Anna. 

Hozzátéve: az úgynevezett elhúzódó gyász zavar (angolul: prolonged grief disorder – PGD) a lelki és testi egészségünkre nézve sem ártalmatlan, 2022 óta önálló diagnosztikai kategóriaként szerepel a DSM-ben, a Mentális Zavarok Diagnosztikai és Statisztikai Kézikönyvében. Ilyen esetekben fontos szakemberhez fordulni. 

A pszichológus szerint „ha sikerül talajt adnunk a lábunk alá – saját tempónkat, belső ritmusunkat tiszteletben tartva –, természetszerűleg végig fogjuk tudni járni a gyász lépcsőfokait, és megérkezünk a megbékélés állapotába, ahonnan már erőforrássá alakulhat a fájdalom. Kapcsolati veszteségeknél – szakításnál, válásnál, egy barátság kifulladásánál – hasonló »gyászalgoritmus« zajlik bennünk, csak erőteljesebben megjelenik a kötődési reakciónk is: a másikhoz tartozás, az egység élményéből fakadó biztonságérzetünk vész el, amit a társadalmi narratívák is felerősítenek. A fájdalomból építhető erő azonban segíthet »visszacsatornázni« magunkat a mindennapokba, egy átalakult minőségben.” 

Üveges Anna úgy véli, ehhez elengedhetetlen, hogy ne a régi életünket, a veszteséget megelőző állapotot igyekezzünk újrateremteni, hanem a megújulásnak ágyazzunk meg, kövessük a természet ritmusát – belül is. 

„Ez újra az élet-halál-élet ciklikusságára utal, s akár a karácsony misztériumát is megidézi: a halál mindig valami újnak a születését is magában hordozza” – mondja a pszichológus.

Decemberben a hónap témája: Legyen ünnep a földön!
Kapcsolódó cikkeinket itt találjátok.

Milyen volt a gyerekkorod? 

Előd: Függő családban nőttem fel. Apum rendszeresen ivott, és hatodikos-hetedikes koromtól engem is elkezdett itatni. Az otthoni műhelyében dolgozott, és kényszerített, hogy segítsek neki, olyankor egy-két üveg sör is „járt” nekem. A mennyiség aztán nőtt, és közben bejöttek a tömény italok is. A verések kiskoromtól hozzátartoztak az életemhez, ha anyumnak nem tetszett valami a viselkedésemben, máris ütött. A legkeményebb helyzet, amit akkoriban megéltem, az volt, amikor egyszer apum részegen rátörte a fürdőszobaajtót anyumra. Mielőtt jól megverte volna, közéjük álltam.

Létezett örömforrás a gyermekkorodban, amihez menekülhettél?

Előd: Az italon kívül semmi. Az iskolát gyűlöltem, hiszen ott is bántalmazásban volt részem a társaim és a tanárok részéről, akik többször megaláztak. Elég sokszor váltottam sulit, a környék szinte mindenik tanintézetébe jártam. A tanórák után lementem apumhoz a műhelybe, ittunk egy sört, aztán este a haverokkal folytattuk az italozást. A drogok kilencedikes koromban jöttek az életembe a baráti társaságom révén, ahol egy ideje már használtak tudatmódosító szereket. 

Egy-két évig sikerült megállnom, hogy ne próbáljam ki, de túl nagy volt bennem a kíváncsiság, tudni akartam, mi az, amitől a haverok mindig olyan jól érzik magukat.

Akkoriban csak füves cigit szívtam, és bizonyos időszakokra le is tudtam tenni. Ott volt helyette az ital, az nekem elég volt. Mire nagykorú lettem, gond nélkül elfogyasztottam egy nap alatt egy láda sört, de ez inkább a hétvégi bulikban fordult elő. A tizenkettedik osztályt esti tagozaton végeztem el, az iskolás időszakomból ez volt a legelfogadhatóbb periódus. Az osztálytársaim már mind felnőttek voltak, én voltam köztük a legfiatalabb. Tanítás alatt is lehetett inni, úgy is mentünk be az órákra, hogy mindenki vitt magával egy sört. 

Hogy alakult az életed az iskola után?

Előd: Először kasszás lettem egy áruházban, majd a helyi sörgyárba kerültem, ahol a lopott italok pótlása volt a feladatom. Ez a „kecskére a káposztát” tipikus esete. A kollégáim már első nap felvilágosítottak arról, hogy hol nincsenek kamerák, hogyan lehet kicsempészni a sört, így ebben az időszakban ingyen ihattam. Aztán agyhártyagyulladást kaptam, kórházba kerültem, több hónapra kiestem a munkából. Nem sokkal azután, hogy visszamentem, leépítések kezdődtek, tőlem is megvált a cég. 

Ezután két-három évig a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségénél kaptam munkalehetőséget a tavaszi időszakra, amikor a Szülőföldön magyarul pályázatra beküldött igényléseket kellett rögzíteni. Nagyon szerettem ezt a munkát, szünetet sem akartam soha tartani, csak versenyezni a kollégáimmal, hogy ki tud több kérvényt feltölteni a rendszerbe. 

Akkor még nem tudatosult bennem, hogy ez talán munkafüggőségnek minősül. 

Az ital, illetve a drog mennyire volt jelen az életedben ezekben az években?

Előd: Inkább csak az alkohol, de az naponta. Otthon egészen szép készletem volt italokból, dicsekedtem is azzal, hogy némely kocsmában nincs akkora választék, mint nálam. 

„Mindenképpen meg akartam menteni”

Beáta a szeretet értő csendjében hallgatja párját, csak a közös út körvonalaihoz teszi hozzá a maga részét. Először azonban erről is Előd mesél.

Előd: Egy buliban találkoztunk. Már első látásra megfogott a mosolya. Én akkor 22 éves voltam, Bea 18. 

Bea: Akkor lépett oda hozzám, amikor már kijöttünk a szórakozóhelyről, és elkérte a telefonszámomat. Rokonszenvesnek találtam, így megadtam. 

Előd: Három éve alkottunk egy párt, amikor úgy láttam, hogy érdemes komolyabb szintre emelni a kapcsolatot. A lánykérést hosszú jegyesség követte, hét éve esküdtünk meg.

A függőség mennyire árnyékolta be a kapcsolatotokat?   

Előd: Eleinte igyekeztem eltitkolni, hogy mennyit iszom. Időnként „gyönyörűeket” tudtunk emiatt veszekedni. Aktív függőként úgy éreztem, nem ért meg a párom, hiszen „nincs azzal semmi gond”, ha megiszom pár sört.

Bea: Nekem egy ideig nem tűnt fel, hogy baj van. Úgy gondoltam, hogy az alkoholfogyasztás a fiatalság velejárója, és a férfiak amúgy is többet isznak, mint a nők. Azzal biztattam magam, hogy ha majd családot alapítunk, véget ér a bulis időszak. Mire súlyosabb konfliktusok, dühkitörések is előfordultak, például tárgyakat tört össze Előd, már kialakult bennem a társfüggőség, így nem léptem ki a kapcsolatból. Mindenképpen meg akartam menteni, és úgy akartam viselkedni, hogy jól érezze magát. 

Másféle sötétség?

Mikor jött el az a pillanat, amikor éreztétek, hogy ez így nem mehet tovább? 

Előd: A nagyobbik fiunk egyéves születésnapján, 2020 augusztusában ittam utoljára. Azelőtt már próbáltam csökkenteni az alkoholmennyiséget, de ez mindig csak pár napig sikerült. Bea győzködött, hogy keressek fel egy szakembert, én pedig tiltakoztam, végül mégis beadtam a derekam. Az illető a magyarózdi Bonus Pastor Alapítvány hathónapos terápiáját ajánlotta nekem, én azonban hallani sem akartam erről. Talán az ettől való félelem motivált abban, hogy egyből sikerüljön letenni az italt. Ebben az időszakban megszakítottam a kapcsolatot a haveri társaságommal. A szakembert bármikor felhívhattam, ez hatalmas segítség volt. Idővel annyira megszabadultam az alkohol utáni vágytól, hogy újra el tudtam menni kocsmázni a haverokkal, anélkül, hogy egy pohár sört felhajtsak. Végre a magam ura akartam lenni, ezért képzéseken tanultam gyümölcsfametszést, -gondozást és zöldségtermesztést. Fóliaházakat építettem, és saját vállalkozásba kezdtem, közben bulizni is rendszeresen jártam a haverokkal, és büszke voltam arra, hogy nem iszom. 

Csak közben újra előkerült a kábítószer. Sokkal jobban esett, mint amikor ittas állapotban fogyasztottam, így idővel a mindennapjaim részévé vált.

Három-négynapos bulikon is részt vettem akkoriban, ahol szinte megállás nélkül táncoltunk módosult tudatállapotunkban. A páromnak azt mondtam, hogy a barátaimnak kell segítenem bizonyos munkákban, azért vagyok távol.     

Bea: Sehogy sem tudtam felfogni, hogy ha mindenki másnak tud segíteni, akkor nekünk miért nem. 

A fény ígérete

Előd: Idővel kezdtem érezni, hogy ki kell valahogy szabadulnom abból, amiben vagyok, de nem tudtam, hogyan. Egyetlen kapaszkodóm az ima volt, kértem Istent, hogy segítsen kijutni az alagútból. Sok időt nem is várt a válasszal az Úr: nemsokára a feleségem elmondta, hogy azt az üzenetet kapta imádkozás közben, hogy én keményen drogozok, és segítségre van szükségem. Megkönnyebbülve vallottam be neki, hogy valóban így van. Ezután hat hónapig nem nyúltam a szerhez, 2023-ban azonban jött a mélyrepülés. Akkor éreztem először, hogy a feszült hétköznapokba egy spangli belefér, néhány nap múlva pedig már kristályt és kokaint kezdtem fogyasztani. Bea ekkor hozott egy kemény döntést: elküldött otthonról egy hétre, hogy gondoljam át, mit szeretnék. 

Úgy éreztem, itt a világ vége. Magammal vittem a spórolt pénzemet, és egyenesen ahhoz az ismerősömhöz mentem, akitől a drogot szoktam vásárolni. Pár nap alatt feléltem a tartalékaimat. Akkoriban már negyedóránként kellett szívnom. 

Közben felvettem a kapcsolatot a terapeutámmal, és ő tudtomra adta, hogy az egyetlen túlélési esélyem, ha bevonulok legalább egy fél évre az ózdi központba. Ezután felhívtam a feleségemet, és elmondtam neki, mekkora a baj. Tétovázás nélkül mellém állt. Másfél hetet kellett várnunk, amíg beköltözhettem a központba, addig rendesen adagoltam a páromnak a traumákat, hiszen előtte fogyasztottam a szert. A központban végül saját belátásomra hat hónap helyett kilencet maradtam, 2024 augusztusában jöttem ki, éppen a házassági évfordulónkon. Azóta tiszta vagyok.

Hogyan élted meg a párod távollétét és hazatérését?

Bea: Az első két hónap még eltelt valahogy az itthoni teendőkkel, utána azonban eluralkodott rajtam egy pánikszerű állapot. Annyira nem voltam jól, hogy ideiglenesen a szüleimhez kellett költöznöm a gyerekekkel. Ebben az időszakban én is részt vettem az ózdi központ hozzátartozóknak tartott terápiáján, így sikerült jobban rálátnom a dolgokra. Igaz, a munka és a gyereknevelés mellett csak kis lépésekben tudtam haladni a történtek feldolgozásával, talán még mindig úton vagyok. Előd hazatérésekor még nem volt újraépülve bennem a bizalom, de ez mára megváltozott. Most már úgy érzem, mellette otthon vagyok. 

Bemutatkozik a pályázat készítője, Nagy Ildikó:

1979-ben születtem Marosvásárhelyen, Erdély szívében. Gyermekkoromat a mesék és az irodalom szeretete határozta meg, családom és tanáraim korán megerősítettek az írás iránti érdeklődésemben. Tanulmányaimat humán területen folytattam: érettségi után a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemen újságírást tanultam, majd a marosvásárhelyi Sapientia Tudományegyetemen kommunikáció és közkapcsolatok szakon találtam vissza igazán az íráshoz.
2006-ban megszületett a fiam, Nagy Krisztián-Ádám, aki nemcsak életem legnagyobb ajándéka, hanem verseim legfontosabb ihletője is. Két verseskötetem jelent meg, mindkettő hozzá kötődik.
2007 óta a Maros megyei Népújság munkatársa vagyok, újságíróként elsősorban az emberi történetek, sorsok és értékek hiteles bemutatása foglalkoztat.
Mind a magánéletemben, mind a munkámban fontos erőforrás számomra az istenhit. Hiszem, hogy minden, ami örömet és beteljesedést ad – legyen az egy jól sikerült írás vagy a fiam mellett megélt mindennapok –, ajándék.

Kép

A cikk bekerült a Média a Családért díj 2025 legjobb 10 pályázati anyaga közé. 
Olyan újságírói igényességgel készült munkák közül válogattunk, amelyek bemutatják a függőségek családon belüli hatásait, érzékenyen tárják fel a megküzdés, a gyógyulás, a kapcsolatépítés folyamatait, megszólaltatják az érintetteket: függőket, családtagokat, szakembereket, hozzájárulnak ahhoz, hogy a témát övező tabuk oldódjanak, és helyüket a megértés, párbeszéd vegye át. 

A pályázat főtámogatója a Magyar Telekom, a döntősök díját az MBH Bank, a különdíjakat a Richter Gedeon Nyrt. és a Nemzetpolitikai Államtitkárság, a Közönségdíjat a Zalaco Sütőipari Zrt. biztosítja.

Nehezen találja a szavakat, zavarban van. Nemrégiben abbahagyta egyetemi tanulmányait, elbizonytalanodott a jövőjét illetően, elhatalmasodtak benne a kérdések. Válaszokra vár és megerősítésre. Most szülőfalujában, kissé a világtól is elszakadva keresi az útját. Függőségekről beszélgetünk: ő úgy ítéli meg, hogy nikotinfüggő. Az, hogy éjszakákon keresztül számítógépen játszik, szerinte nem függőség, viszont elismeri: szinte észrevétlenül szippantotta be a sportfogadás világa. Közel két éve van benne, derül ki. De ha nagyon őszinte lenne, elismerné: van abban már több is. Lassan jutunk el oda, hogy kimondja: szerencsejáték-függő.

„Nem egyik napról a másikra történt” – mondja. Először csak telefonos applikációk jelentek meg az életében: fogadások focimeccsekre, ártalmatlannak tűnő tétekkel. Tizennyolc évesen lehetett saját felhasználói fiókja, addig a testvérét figyelte: az ő sikerei hozták meg a játékkedvét. Szereti a focit, követi a bajnokságokat, ismeri a csapatokat, a játékosokat, a statisztikákat, és ez volt számára az a tudás, amely biztonságérzetet adott. 

Amikor hat meccsből öt bejött, és „csak” egy ment el – magyarázza –, az nem elvette a kedvét, hanem tovább hajtotta. Szinte észrevétlenül nőttek a tétek: már nemcsak aprópénzre ment a fogadás, hanem komoly összegekre. 

Ráment a lakbér, a ballagási ajándék, az a pénz, amiből cipőt kellett volna vásárolni. Megtörtént, hogy több száz lejt veszített, máskor meg több ezer lejt nyert. Azt mondja, a siker volt az, ami mindig felerősítette benne a reményt, hogy van értelme folytatni. Mert ha az embernek pénze van, fontosnak érzi magát, ő lehet a társaság lelke. Ma már tudja, hogy ez a varázs csak ideig-óráig tart. 

Hogy mit kapott? Boldogságérzetet – válaszolja –, bár azt is elismeri, hogy ez csak pillanatnyi volt, és ami igazán eluralkodott rajta, az a feszültség. Megtette a fogadásokat, majd álló nap stresszben élt. Figyelte az eredményeket, számolt, kombinált. Hétvégéi – mert rendszerint akkor voltak a meccsek – sokszor teljesen ezek köré szerveződtek: programokat mondott le, csak hogy követhesse, mi történik.

Egy-egy nagyobb veszteség után kölcsönkért pénzekkel próbálta menteni a helyzetet, amelyeket később nem tudott visszafizetni. Volt olyan alkalom, amikor pánikrohamszerű állapotba került: reszketett, nem evett napokig, fizikailag és lelkileg is rossz állapotban volt. Az állandó idegesség, bűntudat és titkolózás felőrölte; a körülötte érzékelt és a benne lévő feszültség nőtt, a család bizalma pedig megingott, miután mindez kiderült.

Édesanyja kérlelésére egy alkalommal részt vett egy online beszélgetésen egy, a függőségekre specializálódott pszichológussal. Egyszer – és nem kívánja folytatni. Önerőből próbál ebből kilépni. Próbálkozásai voltak korábban is: tartott kisebb szüneteket, most viszont radikális döntést hozott – minden alkalmazást törölt a telefonjáról.

Futni kezdett. Mindennap. Esténként. A mozgás segít levezetni a feszültséget, kitisztítja a fejét. Néha még ránéz a meccsek eredményeire, hiszen a foci iránti szeretete megmaradt, de fogadni már nem akar. 

Az még kérdés, hogy egyedül meddig tudja folytatni a küzdelmet.

Az anyák mindig bíznak

„Mindennap elmondom, hogy itt vagyok, bármilyen segítségre van szüksége, kérje, mondja, mit szeretne, és csináljuk. De én hiába akarok valamit, ha ő nem akarja. Igen, ma már tudom, hogy neki kell segítséget kérnie. Itt állok tehetetlenül, és nézem, ahogy őrlődik a gyermekem” – mondja az édesanyja, akiben kavarognak az érzelmek. Van benne csalódás, féltés, s talán szégyen is.

Sokat beszélgetnek, közösen hoztak döntéseket, bizonyos kompromisszumokba beleegyezett – magyarázza az asszony. Próbálják keretek közé szorítani gyermekük mindennapjait. Meghatározott időpontban kikapcsolják az internetet, hogy a szülők számára aggasztó éjszakai videójátékokat is korlátozni lehessen. Ezeket most elfogadja, sőt igyekeznek megerősíteni benne, hogy minden apró előrelépés számít. Hogy bízik-e benne? Egy anyának mindig bíznia kell a gyermekében.

„Anyaként különösen nehéz ezt megélni. Látni azt a tehetetlenséget, azt a fizikailag és lelkileg kimerült állapotot, amelyben van, miközben tudom: helyette nem tudom megoldani a problémát. Segíteni csak akkor lehet, ha ő maga is akarja, és ha hajlandó segítséget kérni. Én ott vagyok mellette, beszélgetek vele, próbálok kapaszkodókat adni, de a döntést neki kell meghoznia. Egy időben minden hónapban el kellett nekem küldenie, hogy mikor és mennyit fogadott. Én kiírtam egy füzetbe, és hónap végén megnéztük, hogy pluszban van-e vagy mínuszban. Szembesítettem azzal, hogy nem jó úton jár. Sajnos végül mindig mínuszban volt. Volt olyan eset, amikor egy hónapban 17 000 lejt nyert. Ez vette el az eszét” – mondja higgadtan az édesanya.

Már túl sokat aggódott érte. A kontroll és a bizalom között lavíroznak: segíteni próbál, de nem elnyomni; határokat szabni, de nem korlátozni. És reménykedik, hogy elindul a gyógyulás útján. Hogy egyszer csak történik valami, ami kizökkenti. 

Az édesanya, hogy megértse, mi az, ami fiát fogva tartja, pusztán kíváncsiságból hónapokkal ezelőtt néhány ingyenes játékalkalmazást töltött le a telefonjára. Itt nem volt pénzbeli tét, nem volt kockázat, mégis gyorsan azt érezte: beszippantja. 

„Először csak percekre, aztán már főzés közben is előkerült a telefon. Éjszaka fennmaradtam, és egyre gyakrabban kaptam magam azon, hogy nem tudok elszakadni a játéktól. Megéreztem, milyen könnyen válik az ember rabjává valaminek, amiről azt hisszük, ártalmatlan” – meséli. Egy hónap után döntött: letöröl mindent. Az összes apró, jelentéktelennek tűnő játékot is, mert tudta, hogy amíg ott vannak, addig bármikor „csak belép”, és már el is indult a kör. 

A függőség – legyen az akár fogadás – csendben lopja be magát a mindennapokba. A kérdés ilyenkor nem az, hogy ki a hibás, hanem az, hogy mikor és hogyan lehet segítséget kérni – és elfogadni. A legnagyobb veszteség nem az eljátszott pénz, hanem az, amikor már nem bízunk a gyermekünkben, a társunkban. A bizalmat visszaszerezni embert próbáló feladat.

Bemutatkozik a pályázat készítője, D. Balázs Ildikó:

Közel három évtizede dolgozom a sajtóban. Néhány éve szabadúszó újságíróként tevékenykedem, rendszeresen jelennek meg írásaim többek között a Nőileg magazinban, illetve a Heti Hírmondó hasábjain.
Fontos számomra az újságírás mert emberekkel foglalkozhatok: figyelhetek rájuk, kérdezhetek, meghallgathatom őket. Szeretem az embereket, és őszintén érdekel, mi zajlik bennük. Kíváncsi vagyok az emberi sorsokra, az elmondott és az elhallgatott történetekre egyaránt. Mindig is a történetek vonzottak, és hiszem, hogy minden ember története értékes, és nincs olyan történet, emberi sors, amely valakinek ne adna erőt. 

Kép

A cikk bekerült a Média a Családért díj 2025 legjobb 10 pályázati anyaga közé. 
Olyan újságírói igényességgel készült munkák közül válogattunk, amelyek bemutatják a függőségek családon belüli hatásait, érzékenyen tárják fel a megküzdés, a gyógyulás, a kapcsolatépítés folyamatait, megszólaltatják az érintetteket: függőket, családtagokat, szakembereket, hozzájárulnak ahhoz, hogy a témát övező tabuk oldódjanak, és helyüket a megértés, párbeszéd vegye át. 

A pályázat főtámogatója a Magyar Telekom, a döntősök díját az MBH Bank, a különdíjakat a Richter Gedeon Nyrt. és a Nemzetpolitikai Államtitkárság, a Közönségdíjat a Zalaco Sütőipari Zrt. biztosítja.

Elsősorban a legnagyobb és legszebb magyar operettslágerek közül válogattunk a gálakoncertre. Csak a magyar operettekből olyan sok van, hogy egy hónapon keresztül énekelhetnénk őket, nem volt könnyű eldönteni, hogy melyik kerüljön be a műsorba. Az egyik legfontosabb téma, ami köré rendeződik, Budapest. A főváros egyik legszebb helyszíne a Várkert Bazár, nagyon ideillő a koncert címe.

Milyen dalok lesznek?

Kálmán Imre Csárdáskirálynője megkerülhetetlen egy operett műsorban, mindig nagyon várja a közönség. Ráadásul idén volt az eredeti bemutató 110 éves, 2026-ban pedig a budapesti premier lesz 110 éves. Minden fellépésen eléneklem a „Jaj cica, eszem azt a csöpp kis szád…” kezdetű slágert. 

Mi a Csárdáskirálynő népszerűségének a titka? 

A legtöbb operettben van egy-egy sláger, de a Csárdáskirálynőben mindegyik dal az. A sztorija zseniális, a társadalmi különbségek és a szerelem konfliktusára épül. 

Ahogy egy jó receptnél, pont el lett találva, hogy az összetevőkből mennyi kerüljön bele, hogyan lesz különlegesen finom és szerethető ez a kedves történet. 

A másik nagy kedvencem a Mágnás Miska című operett. Több mint két évtizeden keresztül játszottam benne. Voltam Miska Oszvald Marika aztán Peller Anna oldalán is. Szegeden megrendeztem ezt az operettet, ott már Oszvald Marika volt a kleptomániás nagymama.

Jól tudom, hogy szoros barátság fűz hozzá?

Abszolút baráti a kapcsolatunk, nagyon régóta dolgozunk együtt, rendezhettem is. Közel lakunk egymáshoz, sokat járunk egymáshoz. Ha rendetlenkedik a számítógépe, vagy szerelni kell, engem hív, amire büszke vagyok. A segítségnyújtás kölcsönös. Egyszer panaszkodtam, hogy nincs időm összeszedni a diófa alól a lehullott termést, reggel arra ébredtem, hogy Marika a kertben szedegeti a diókat. Meghatódtam. Alig várom, hogy a Bazárban is egy színpadon állhassunk.

Kik szerepelnek még a koncerten?

Simon Kata egy nagyszerű színésznő, vidéken játszik, örülök, hogy a fővárosban is megismerik a tehetségét. Kocsis Dénes sokféle operett táncoskomikus szerepben látható, a fiatal musical generációnak talán az egyik legismertebb arca az Operettszínházban. Természetesen zenekarral érkezünk, a Dunakeszi Szimfonikusokat Farkas Pál vezényli majd. Elhangzik sok szóló, de lesz duett és természetesen olyan is, amikor mindannyian a színpadon állunk majd.

Ki konferál?

Jómagam szoktam, a szakmában sokan hívnak „Operett Tudornak”. Volt egy videós sorozatom, amiben az operettekről, a keletkezésükről, izgalmas érdekességekről meséltem. Például olyanokat, hogy a statisztikusok szerint nem telik el úgy egy perc a világon, hogy valahol -színházban, tévében, rádióban, vagy filmen - ne hangozzon el egy részlet a Csárdáskirálynőből. Mi még javítunk az átlagon elsején (nevet).

Mennyire kedvelt manapság az operett?

Szerintem az egészen kicsiktől a 100 évesig minden korosztály szereti. Sok szülő írt már rám, hogy a gyermeke egymás után százszor is meghallgatott egy operettslágert. 

Azokat is biztosan elvarázsolja az operett, akik szeretnek moziba, színházba járni, szeretik a zenét és a romantikus történeteket. Ebben a műfajban a sztorik csak addig tartanak, amíg a szerelmesek egymásra találnak, a marakodás és a válóper már nincs bennük.

 Tehát, aki pozitív vibe-ra vágyik annak az operett a legjobb választás, és nagyon sokan választják szerencsére.

Operettben és musicalben is láthatott már a közönség. Mi a különbség a két műfaj között?

Ma már nem nagyon születnek operettek, ma musicaleké a világ. Ahogy Szinetár Miklós tanár úr fogalmazott, a musical az az önmegvalósításról szól, tehát az ént helyezi előtérbe, az operett a szerelemről szól. Az operett különlegessége, hogy mindig kikacsint a néző felé, jelzi, hogy mi ezt most csak játsszuk, most csak viccelünk, tehát ott a huncutság. A musical komolyan veszi magát.

A családodban voltak színészek?

Egy sváb hentes családban születtem, másnak nem volt művészi hajlama. Csak az iskolával jártam színházba. Az egyik osztálytársam hívott el a Harlekin színjátszóba, a nagymamám pedig unszolt, hogy menjek, nem is tudom, miért hitte, hogy jó, ha járok.

Az élet őt igazolta…

Ez így igaz. A nagy áttörést az hozta meg, amikor a nagymamám meglátta a televízióban a Ferencvárosi Musical Stúdió hirdetését. Akkoriban az összes musicalt megnéztem, nagyon tetszettek. Aztán az egyik énektanár mutatott nekünk operetteket, és akkor jöttem rá, hogy úristen, ez még jobb, mint a musical, ebben tényleg megvan a magyar temperamentum, a paprika a vérben, amitől szétrobbanunk. Az operettel vagyok önazonos. 

Nem könnyű kenyér a színészet, mi tart a pályán?

Imádom a változatosságot, hogy mindig más bőrébe bújhatok, de valahol mégis minden szerep én vagyok. Játszottam már grófot, kereskedőt, szakácsot, de Shreket, a nagy, zöld bőrű ogrét is, ő például nagyon hasonlít rám lelkiekben. Nagy ajándék a közönség szeretete, a taps, a nevetés is, az, amikor az embert előadás után megvárják a művészbejárónál, de egy rajongói komment, levél is. És az is jól esik, ha szakmai körökből kapok pozitív kritikát.

Mindig van erőd előadás után aláírást adni…?

Tartalékolok. Nyilván, ha az ember egész nap próbál, aztán este játszik, nem mindig van a topon.  De mindig törekedtem arra, hogy beszélgessek pár szót azokkal, aki megtisztelnek azzal, hogy megvárnak. Egy vidéki fellépés alkalmával levelet írt egy anyuka, hogy a fiával jönnek majd az eladásunkra és megvárhatnak-e a végén, visszaírtam, hogy természetesen. Leírta, hogy a fia mindig az én dalaimat szokta hallgatni, és attól mindig jókedve lesz. Ott is voltak, a kisfiú egy kicsit halk szavú, nagyon aranyos srác volt, beszélgettünk. Amikor hazaértem láttam, hogy az anyuka írt, megköszönte a találkozót, és elmondta, hogy a kisfiú súlyos betegségen van túl, és több hónapja nem beszélt senkivel. Elkezdtek potyogni a könnyeim. Ha mélypontra kerülök, reménytelennek érzem a helyzetem, ez az emlék is erőt ad.

Mi az, ami elkeserít?

Azt szokták mondani, egy színésznek két baja van, ha nincs dolga, meg ha nagyon sok dolga van. Mind a kettőt elviselem, de általában túl szoktam tervezni magam és ezer dolgot csinálok egyszerre (nevet). 

Hogy tudsz kikapcsolni?

Színházba járok. Legutoljára Debrecenben láttam egy nagyon jó darabot, de ha tehetem, elrepülök Londonig is musicaleket nézni.

A Bazárban indítod 2026-ot. Milyen terveid vannak az új évre?

Rég volt, hogy Budapesten kezdtem az új évet, általában külföldön vagy vidéken turnéztam, nagyon-nagyon örültem, amikor kiderült, hogy idén a Várkertben ünnepelhetek. Izgalmas rendezésekkel és szerepekkel kerestek meg, részleteket még nem árulhatok el, de a fő terveim hozzájuk kapcsolódnak. Ha 2026 is legalább olyan lesz, mint a 2025, akkor én nagyon boldog leszek!

A Tűzcsiholók Egyesület 2020-ban alakult, nagyjából akkor, amikor Illésné Áncsán Aranka „Anyácska” tiszadobi gyermekotthoni növendékei már maguk is szülőkké váltak. Az egyesület alapító tagjai között Oláh Ibolya énekesnő is szerepel, aki szintén a Tiszadobi Gyermekotthonból lépett ki a felnőtt életbe, és ma is aktívan támogatja az állami gondoskodásban felnőtt fiatalokat. 

Az állami gondoskodásban élők „tudnak akarni”

„Csak akkor születtek nagy dolgok,
Ha bátrak voltak, akik mertek
S ha százszor tudtak bátrak lenni,
Százszor bátrak és viharvertek.”

Ady Endre A tűz csiholója című verse a Tűzcsiholó Egyesület tagjai számára nem csak inspiráló költemény, hanem praktikus módszertan is. Azoknak tudnak segíteni, akikben ott van a tűz, a szikra, vagy legalább felpiszkálható a parázs. 

Anyácska szerint az intézményből kikerült fiatalok többsége „tud akarni”, teszik a dolgukat, küzdenek, egy kis segítséggel képesek helytállni. 

 „Nem véletlenül csináltunk adományboltokat. Fontos, hogy a fiatalok ne érezzék magukat olyan kiszolgáltatott embereknek, akiknek örülniük kell, ha kapnak valamit. Még ha olcsón veszik is meg, jobban megbecsülik azt, amit a boltban vásároltak, hiszen megkeresik az árát annak, amit megvesznek” – mutat rá az adományboltok szerepére Anyácska. 

Személyes kapcsolatokat építenek

Első helyszínünk egy panelház. Éppen a parkolóban válogatjuk a névre szóló ajándékokat, amikor elénk lép egy fiatal, és hosszan megöleli Arankát. Aztán odalép a sofőrhöz – akit apának szólít – hogy őt is megölelje. A jármű vezetője Illés László, Aranka férje, maga is gyermeknevelőként dolgozott Tiszadobon. 

A tűzcsiholók „stratégiai bázisa" nem a kliensszoba, hanem a viaszos vászonnal letakart konyhaasztal. 

Kimennek a családokhoz és megbeszélik a háztartási kérdéseket, a pénz beosztását vagy a neveléssel összefüggő problémákat. 

Itt tanácskoznak arról, hol lehet olcsón bevásárolni és hogyan kell megóvni a gyerekruhákat a kisebb testvéreknek. Százharminchárom családban főzik úgy a tökfőzeléket, ahogy Aranka. 

Az alapellátást kell javítani

Amikor arról érdeklődöm, milyen rendszerhiányosságok hívták életre az egyesületet, Anyácska elmondja, hogy bár a ’97-es gyermekvédelmi törvény alapvetően jó, de nincsenek meg hozzá a feltételek.  

„A munkám során tisztán látszik, hogy ha az ember segíteni akar a gyerekeknek, akkor azt kellene megoldani, hogy a gyerekek otthon maradhassanak a saját családjuknál. 

Tehát az alapellátást kéne olyan szintre hozni, hogy minél több gyermek maradhasson a családban. A gyerekotthonok világa abban az időszakban, amikor én elkezdtem a munkát, végképp nem volt arra alkalmas, hogy a gyerekek megtanulják azokat a készségeket, amelyek a társadalmi beilleszkedésükhöz szükségesek.”

Aranka szerint ahhoz, hogy valaki jól működtessen egy családot, olyan tudásra van szükség, amit a perifériára szorult családok gyerekei nehezen tudnak elsajátítani. 

„Egyszerű dolgokra gondolok, például amikor eléjük teszik a reggelit, ebédet, vacsorát és azt sem tudják, hogy miből áll az étel, miképpen kell elkészíteni egy tojásrántottát vagy egy teát. Amikor elkezdtem dolgozni, a gyerekek még közös ruhatárat használtak. Ha piszkos lett a ruhájuk, leadták a mosodában, aztán kivettek a szekrényből egy alsónadrágot, ami lehet, hogy nem is az övék volt, csak méretre stimmelt. Így nehéz megtanulni azokat a készségeket, amik egy család fenntartásához kellenek" - magyarázza. 

A gyermekvédelmi szakember arra is felhívja a figyelmet, hogy a csekkfeladást vagy az önéletrajzírást csak részben lehet megtanulni egy gyerekotthonban. „Az 1997-es törvény után változott a gyermekotthoni lét. Törekedtek arra, hogy a gyermekotthon hasonlítson a családhoz. Tanítottuk a gyerekeket főzni, egy kicsit gazdálkodni, de nyilván nem tudtunk mindent átadni. 

Nekünk most az a fő célkitűzésünk, hogy azok a gyerekek, akiknek a szülei állami gondoskodásban nőttek fel, már ne legyenek állami gondozottak. Hogy ők már egy biztonságot, szeretetet adó családban nőjenek fel"

Jobb életet akarnak a gyermekeiknek

Aranka szerint a fiatalok úgy lépnek ki a kapun, hogy az ő gyerekeik biztosan nem lesznek állami gondozottak. Törekednek is erre, igyekeznek megadni azt a szeretetet, amit ők nem kaptak meg. 

„Ugyanakkor ez sokszor mégis nehézséget okoz, mert könnyű elcsúszni az ő esetükben. Az én gyerekemnek, ha elveszíti a munkáját, és éppen albérletben lakik, azt lehet mondani, hogy jöjjön haza, majd itt talpra állítjuk. Nekik viszont nincs hova menniük. Ha egy vagy két hónap kiesik, elveszítik a lakhatásukat is, mert annyit nem tudnak keresni, hogy fél évre elegendő megtakarításuk legyen. 

Innentől kezdve, ha a család megcsúszik, elveszíti a lakhatását, a munkáját és elveszíti a gyerekét is.

Közben besötétedik. Apró szemű eső hull, és még nyolc cím hátra van. A csomagolópapír cafatokban hever a Családok Átmeneti Otthonának kis szobájának padlóján. Az édesanya könnyezve gyönyörködik négy gyermeke boldogságában. Odaadom a kezemben lévő focilabdát, melyre ékes betűkkel rányomtatták: Tomika. A lányok Arankát is megkínálják az ajándék csokiból. 

„Ezek a fiatalok tőlünk indultak útnak, hiszen a csecsemőotthon, az óvodásotthon, a kisiskolásotthon után mi voltunk az utolsó állomás. Nálunk töltötték be a fiatalok a nagykorúságukat. 

Nyilván kapcsolatba kerültünk a gyermekeinkkel, kialakult egyfajta kötődés, ami megmarad az után is, hogy a gyerekek kikerülnek a gyerekotthonból. 

Ha bajuk volt, hozzánk jöttek vissza segítséget kérni. Sok családnál látjuk, milyen nehézségekkel kell megküzdeniük. És azt is, hogy mi történik azokkal, akik nem tudják a problémákat megoldani.” 

Aranka, Anyácska

Aranka szerint nem volt sorsszerűség abban, hogy vegyészlaboránsi végzettséggel öltöztetőként kapott munkát a Nemzeti Színházban. És abban sem, hogy egy baleset miatt nem tudta az első munkanapját elkezdeni, így később képesítés nélküli nevelőként helyezkedett el egy gyermekotthonban. 

A sors akkor terelte őt igazán a hivatása felé, amikor a gyermekotthonban bizonyosságot nyert, hogy Aranka: Anyácska. 

Értette, érezte azoknak a gyerekeknek a lelkivilágát, gondolkodását, akikkel ott találkozott. 
Aranka édesanyja meghalt, amikor ő még csak hároméves volt, ezért mostohaanya mellett nőtt föl, akivel nem volt jó a kapcsolatuk. Érettségijének évében már édesapja sem élt, kollégiumban érte a nagykorúság. 

 „Nem volt kötődésem különösebben sehová, a főiskolai tanulmányaim befejezése után két gyermekem született. A munkahelyválasztásban csak az volt a szempontunk, hogy olyan gyermekotthonba menjünk dolgozni, ahol szép a természeti környezet. Megnéztem az üres álláshelyeket, kiterítettük a térképet és úgy láttuk, hogy Tiszadob körül sok a víz és az erdő. Most már kötődöm ehhez a tájhoz” – emlékszik vissza a kezdetekre Aranka. 

Kép

Kép: Bach Máté

Rendesen elfáradok, mire késő délután az utolsó címünkre érkezünk, de a furgon előtt még hosszú út áll. A sok díszes doboz mellett ebbe a házikóba egy airfryer-t is viszünk. Ez a sütő olaj nélkül is tud meleg ételt készíteni, ami nagy segítség egy olyan hatgyerekes családban, ahol néhány hete súlyos emésztőszervi rendellenességet állapítottak meg az egyik tagnál. 

Van, aki 5 gyerekkel menekül egy bántalmazó kapcsolatból

Aranka arra is felhívja a figyelmet, hogy sok olyan anyukával találkozik, aki bántalmazó helyzetbe került, nekik különösen nehéz talpra állni. 

„Egy anyuka öt gyerekkel nem tud elmenekülni a bántalmazó kapcsolatból, mert nem tud olyan munkát kapni, ami mellett el tudja látni a gyerekeit. Ezek a lányok sérülékenyek, nagyon vágynak a szeretetre, és sokszor nem veszik észre azt, ha egy kapcsolat romboló. Kicsit mintha természetesnek vennék, hogy lelkileg vagy egyéb módon bántalmazzák őket. 

Ha menekülnek, segítünk, de sokszor visszamennek. Ahol megvan a kötődés, akár kölcsönösen is, ott lehet a család működőképességén javítani. 

Az is jelenthet egyféle féket a bántalmazóval szemben, ha tudja, hogy valaki áll a bántalmazott mögött" -  magyarázza Aranka, majd arról is beszél, hogy sok gyermek az utcáról azért kerül be a gyermekotthonba, mert a családja kiállította prostituáltnak. Ők a kapcsolatrendszerük által is fokozottan veszélyeztetettek. „A futtatók úgy gondolják, hogy ezek a lányok könnyen rávehetők a prostitúcióra, hiszen egy kis szeretetért, odafigyelésért sok mindenre képesek. Be lehet őket hálózni. 

A gyerekotthonban dolgozók igyekeznek ezt elkerülni, ha felfedeztük a futtatókat, azonnal szóltunk a rendőrségnek, hogy takarítsa el ezeket az embereket.

 Ma már nem készpénzzel a zsebükben kerülnek ki a fiatalok az intézetből, hanem ügyvéd bevonásával az állam egyenesen a vásárolt ingatlant fizeti ki, vagy utal a lakhatásra. Pénzhez nem jutnak, így lopni sem lehet tőlük.”

Arankának januártól nagy tervei vannak. Szeretne indítani egy szociális lakásügynökséget, és emellett egy kis építőbrigádban is gondolkodik, amelynek tagjai a szociális lakások helyretételében tevékenykednének. Előbb-utóbb minden hasonló egyesület munkalehetőségeket kényszerül teremteni a klienseinek, mert a sajátos problémák hátterében mindig a munkanélküliség és a nyomorúság áll. Az asszonyok számára is gondolkodik munkalehetőségeken, hiszen ők nem tudnak három műszakot vállalni a gyerekek miatt.

 „Ma már újszülöttként sokan maradnak kórházban, és csecsemőként is sok gyereket utalnak be onnan, ahol a gyereknevelés feltételei nincsenek meg. A legtöbb esetben a szegénység áll a háttérben, akár a lakhatási szegénység, nem megfelelőek a lakhatási viszonyok, nincsen munkalehetősége a szülőnek, egyszerűen nem tudja eltartani a családot, ehhez csapódik a magatartászavar, a függőség. Ez mind a nyomorból ered.

 Olyan helyeken járunk, ahol azt látjuk, hogy nincs fűtés, élelmiszer, világítás, sár van, hideg van: ez nyomorúság.

 Ezekben az esetekben többnyire a rendszer nem engedi haza őket, mert nem megfelelőek a körülmények."
Aranka sok olyan esettel is találkozott, ahol nem volt feltétlenül indokolt az, hogy a szülőket elválasszák a gyermeküktől. 

„Jön a hatodik gyerek a családban és a családsegítő úgy véli, hogy rá már nem jut elég figyelem, a többi gyerek is egész délután számítógépezik. Vagy úgy látja, hogy az anyuka ideges, labilis.

 A védőnő azt gondolja, hogy ha nem megy haza a gyerek, neki azzal nem lesz problémája. 

Az anyuka a harmadik gyerekkel terhes, de a családsegítő azt mondja, hogy nem együttműködő, csúnyán válaszol,  nem engedi a családlátogatást. Anyuka éjjel dolgozik, apuka nappal és a családsegítő valósággal üldözi őket, holott anyukának aludnia kellene. Ezért van, hogy inkább haza sem engedi a gyereket” – mondja Aranka.  

Anyácska és Laci búcsúzik a családtól. Máté portréképet készít Arankáról a furgon rakterében, míg László mobiltelefonnal ad világítást. Soha nem láttam ennél tisztább képet.

A Random Trip idén is fergeteges koncerttel és exkluzív zenei csemegével várja a zenerajongókat. A mikrofon mögött páratlan hangú előadók sorakoznak fel: Sena (Irie Maffia), a friss Megasztár-győztes Lengyel Johanna, valamint Wolf Kati és Vavra Bence. A hangszeres szekció is különleges összeállítás lesz: a godfather. gitárosa, Gotthárd Mihály, a Margaret Island egykori basszusgitárosa, Törőcsik Kristóf, valamint a Bohemian Betyars hegedűse, Palágyi Máté „Kakas” garantálja a zenei tűzijátékot.

– Kakas úr először áll színpadra velünk, nagyon várom a közös fellépést. Izgalmas lesz ennyi szuper énekessel és zenésszel együtt improvizálni. Különböző stílusokban szólalunk majd meg, lesz világzene, blues, soul, R&B, de az elektronikus zene is hangsúlyosan megjelenik – mondta el Delov Jávor. Hozzátette, a zenészek izgalmas harmóniákkal és bravúros ütemekkel teremtik meg azt az alapot, amelyre az énekesek énekelhetnek és rappelhetnek. 

Jávor szerint a formáció minden tagja nyitott a kísérletezésre, így az sem kizárt, hogy számukra eddig ismeretlen zenei vizekre eveznek és a közönséggel együtt fedeznek fel új műfajokat. Mint fogalmazott, a komfortzónából való kilépés elengedhetetlen: a játékos zenélés alapja a jó kapcsolódás és a közös rezgés. A zenész szerint a zenei nyitottság első lépése, hogy minél több műfajban kipróbálja magát az ember. Fontosnak tartja, hogy zenészként folyamatosan tanulmányozzon idegen zenei stílusokat, megismerjen új értékeket. Példaértékűek tartja, hogy a Random Tripben játszó művészek egymást támogatva, egymásra figyelve alkotnak és zenélnek órákon át.

A zenei parti december 30-án 20 órakor indul. Aki minőségi, kreatív előadókra és felszabadult hangulatra vágyik az év utolsó előtti estéjén, annak a Várkert Bazárban a helye!

További információ és jegyvásárlás: https://varkertbazar.jegy.hu/program/random-trip-a-hangok-szabadsaga-eloszilveszter-183824