Nagy Mari: „Színészként az a dolgod, hogy a nézőt gazdagítsd”
Amikor az interjúra készültem, meglepve tapasztaltam, hogy Nagy Mari a számomra kedvenc alakításai mellett (Egérke a Macskajátékból vagy a Pogánytánc nőalakjainak egyike), mennyi filmben és darabban szerepelt és szerepel, amelyeket jó szívvel ajánlanék. Mellékszerepként játszott karakterei szinte mindig felszínre hoznak egy külön drámai szólamot, amely sosem harsogja túl a fődallamot, de aláfesti, árnyalja, kiteljesíti azt. Talán nem is a színésznő szó jut róla először eszembe – legalábbis semmiképpen nem a címlapon pózoló művésznőé –, hanem maga a színház.
Hogyan kerültél a színpad közelébe?
Talán a legtöbb kislánynak van olyan korszaka, amikor színésznő szeretne lenni, pláne az én időmben, amikor a televízió fekete-fehér filmjein át ismerkedtünk a tágabb világgal. Nagyon szerettem a verseket, szerettem meg is tanulni, aztán kiderült, hogy el is tudom mondani őket, majd a gimnázium negyedik évének a végén rájöttem, hogy a színpadon is működöm. A színészet azért inkább egyfajta álom volt. Tanítani szerettem volna, a magyar és a történelem nagyon érdekelt. De nem vettek föl, ezért elmentem a kaposvári színházba súgónak. Tizennyolc éves voltam, ennyi idősen csoportos szereplőként még nem jöttem szóba. Súgóként minden előadást láttam, beszippantott ez a világ.
Milyen a jó súgó?
A mai fejemmel már tudom, hogy rossz súgó voltam. Fogalmam sem volt, hogy hogyan kell csinálni. Persze, azt tudtam, hogy a szöveget előre kell mondani, de azt nem, hogy szinte üvöltve.
Az ember azt hiszi, hogy a súgó az suttog, pedig kiabál, hogy a színész, aki közben más dolgokra is figyel, meghallja.
Meg kell érezni azt a pontot, amikor elfelejti a szöveget, és ráhangolódni egyszerre több színészre. Ha túl sokat súgsz, megzavarja a színészt, akkor le is szokták állítani súgót, majd a színészek rendszerint abban a pillanatban el is felejtik a szöveget, mert zavarba jönnek, hogy nincs súgó, akkor megint súgni kell nekik… Ez nagy empátiát igénylő, kifejezetten nehéz munka.
Talán nem is ártana bevezetni a színészképzésbe a súgói gyakorlatot, hiszen rá kell hangolódni az előadás ritmusára, a színészekre külön-külön.
A súgó az olvasópróbától az utolsó előadásig minden pillanatban jelen van. Sem a rendező, sem az asszisztens, sem az ügyelő nincs ennyire ott végig. Sokszor akkor is megértettem, amit a rendező mondott, amikor a színész nem, mert más szemszögből figyelhettem. Figyeltem és tanultam. Ascher Tamás, Babarczy László, Gothár Péter, Ács János rendezett, Olsavszky Éva, Molnár Piroska, Lázár Kati játszottak, külön erőt adott a Csákányi Eszter–Pogány Judit–Lukáts Andor-csapat, akiknek nem volt színészi diplomájuk, és mégis elismert színészek lettek.
Tét nélkül megfigyelhetted és megérthetted a törékeny egyensúlyt, amely a színpadon mozgat egy-egy munkafolyamatot, előadást…
Igen, és amikor belekerültem színészként, hálás voltam ezért. Olyan szempontból is zseniális a súgás, hogy alázatra tanít, mert nem szerepelhetsz mindjárt. Igazad van, érdemes volna kicsit ezt is kipróbáltatni a leendő színészekkel.
Közben azt is megérted, hogy ez nemcsak a szereplésről szól, nemcsak rólad, hanem sok ember közös munkája, egészen a kellékesig.
Mert ő is fontos, hiszen egyszer csak ott van egy bögre, és ő tudja, hogy másképp játszol vele, ha víz van benne.
Milyen volt Kaposváron az első színpadra lépésed?
Egy operettben, talán A víg özvegyben kellett állni a nyitányban. Legyeztem, és néztem a nézőket. Rádöbbentem, hogy Úristen, ezek néznek minket!
Akkor mondhatjuk, hogy nem lettél bedobva a mély vízbe, hanem előbb csak a lábujjad dugtad be, és szép fokozatosan merültél…
Igen, és ez egyáltalán nem baj. Az első igazi szerepemet Ács Jánostól kaptam A Balkonban, Chantal, a forradalmárlány voltam, két jelenetem volt, nagyon szerettem. Arra a szerepre lettem gyakorlatos színész. Ma is emlékszem, hogy Zsámbéki Gábor és Molnár Piroska azt mondták: jó ez a kislány.
És jöttek a szerepek, aztán otthagytad Kaposvárt.
Gyakorlatilag a világon mindent ott tanultam meg, jó sorom volt. Reményeim szerint nem azért váltottam, mert a filmfőszereptől elszálltam. Akkor forgattuk Gothár Péterrel A részleget Romániában, egy évig tartott, és addig kiadott a színház. Péter megbízott bennem, még egy kisebb stúdiót is bérelt, operatőrt, kamerát, visszanéztük képernyőn a felvételeket, és egy hétig tanította nekem, hogy „Látod, Marika, itt az van, hogy csak csinálod, amit mondok, de nem gondolod, és a vásznon ez látszik”. Akkor mindennap forgattam, minden kockán ott voltam, ez a munka nagyon más koncentráció volt. Abban az évadban nem vettem részt a színház életében.
Minden munkahelyen fontos, hogy részese legyél az életének, ne csak a szerepedet játszd el, és szevasz. A fiam akkor volt hatéves, nagycsoportos, közben már volt Pesten lakásunk, meghalt az apósom, az anyósom egyedül maradt. A férjem eleve pesti volt, és akkor azt mondta, jó lenne, ha a gyerek Pestre járna majd iskolába… Tizenhárom évig dolgoztam Kaposváron, de akkor kinyílt egy másik világ. Mondtam Babarczy Lászlónak, hogy igazgató úr, Endrével mi fölmegyünk Pestre. Nem is lepődött meg nagyon, csak azt mondta: „De aztán majd ne bőgjél!”
Bőgtél?
Persze, jobban tudta, mint én, hogy ez nem ilyen egyszerű. Gyakorlatilag elölről kellett kezdeni mindent. Novák Eszter behívott az Új Színházba, akkor Várhegyi Terike beteg lett, hogy ugorjak be helyette. Aztán statisztálni kellett meg levest osztani, asszisztens voltam. Később ott is bekerültem színésznek.
Említed az alázatot. De hogyan tudtad mindezt alázattal viselni A részleg után?
Az valóban más, amikor ötven ember dolgozik azért, hogy te jól tudj játszani. De igazából a filmnél leginkább az más, hogy egyfolytában koncentrálni kell. Bárki vagy, mindig azt kell tenned, amire szükség van. Valóban nem éreztem, hogy nehézséget okoz visszamenni a partvonalra. Novák Eszter rendezésében egy piros esernyővel vezettem a közönséget, és föl volt írva rám, hogy Marika idegenvezető. Aztán amikor a Radnótiban Gothár hívott, hogy játszam el Honey szerepét a Nem félünk a farkastól darabban – zseniális előadás volt, százötvenszer játszottuk –, a nézők odajöttek hozzám, hogy Marika, annyira örülünk, hogy már nagyobb szerepeket is kap. Teljesen civilnek gondoltak.
Arra tippelek, hogy ezt élvezted is…
Én ezt halálosan élvezem. Mindig elmondom, hogy gyerekek, ha én elkezdenék valamilyen művésznős izét fölszedni, akkor az szerep volna.
Civilben nem akarok szerepet játszani, mert nekem föl kell szállnom a villamosra meg a 74-es trolira.
Az egyik kedvencem a Pogánytánc, amely öt nő tragédiákban bővelkedő életét, gondoskodással, szeretettel és olykor bántással összeszövődő világát mutatja meg. A kiosztáshoz képest szerepcserét kértél, mert Rose karakterét érezted magadénak. Máskor is volt, hogy azt gondoltad egy szerepről, az nem te vagy?
Én is nagyon szerettem a Pogánytáncot. És milyen jól tettük, hogy megcseréltük. Akár hiszed, akár nem, most az Esthajnalban éreztem ezt.
A Cigányasszony szerepét cserélted volna le?
Igen. Pedig rengeteg öregasszonyt játszottam az utóbbi tíz évben, zsidót, dajkát, szemüvegest, alkoholistát, haldoklót, amit akarsz, bármit.
A Cigányasszony túl harsány?
Igen, úgy éreztem, hogy mint tehénen a gatya, úgy áll nekem ez a szerep. Aztán elkezdtem bohóckodni. És egyszer csak rájöttem, hogy ez megvan azért bennem, aztán a többiek is mondták, hogy Mari, neked ez jól áll. Kezdem élvezni ezt a harsányságot. Talán, ahogyan idősebb leszek, szeretek sokat beszélni. Általában intellektuálisabb, érzékenyebb, finomabb karaktereket játszottam. Most viszont gyakorlatilag belecsöppentem egy nagyoperettbe. Amikor negyven-ötven néptáncos elkezd együtt táncolni, ott megindul a föld.
Az Esthajnal színes, látványos előadás, minden van benne. A prózai szerepnek ott háttérbe is kell szorulnia. Ma már egyébként azt gondolom, hogy az ember sokkal többet tesz oda a személyiségéből, mint a színészi tudásból. Valahogy visszakanyarodtam oda, ahol régen voltam, hogy amit tiszta szívből és ösztönösen érzel, annak ott kell lennie, mert különben csak a szakmát mutatod meg.
A színésznők a te korosztályodban gyakran panaszkodnak, hogy nincs elég szerep rájuk írva. Ha a te alakításaidat nézem, úgy látom, hogy van, csak talán nem főszerep.
Azt már Kaposváron megtanultam, hogy ha kis feladat van, akkor azt kell megcsinálni, és ez megmaradt hatvan fölött is. Hogyha azt kéri Vidnyánszky Attila a Bánk bánban, hogy elmondjak három szót, akkor én azon agyalok, ha A revizorban néma szerepet kell játszani, akkor azt csinálom meg.
Nincs kísértés, hogy a kis szerepben lejátssz valakit?
Az tilos. Az ember észreveszi, hogy meddig mehet el. És a rendező is szól, ha valaki sok. De nem szoktam csinálni, remélem.
Hol kovácsolódik össze az a közösség, amelyben megbízhattok, amikor élesben megy a játék? A büfében?
Nem, mert büféélet már nincsen. A színpadon. Ami a legjobban összekovácsolja az embereket, az a nehéz helyzet, a megoldandó feladat. Például a Nemzeti Színházban, ahol sok külföldi rendező van. Tolmács után dolgozni eleve problémás, és egészen más Terzopulosz görög színpada vagy Eirik Stubø norvég színháza vagy az oroszok. Amikor először dolgoztam Rizsakovval a Részegekben, olyan furcsákat kért tőlem.
Nehéz egy másik nemzet színészi iskolája szerint játszani, de hát a színházban minden pillanatban kell tanulni valamit.
És milyen volt, amikor a fiad, Viktor Balázs rendezett a Mária evangéliumában?
Csodás, bár az elején teljesen begörcsöltem, és minden pillanatban néztem rá, hogy most jól csinálom-e. Egy hét után szólt, hogy mama, nyugi, próbálunk, nem kell extrát nyújtanod attól, hogy én ülök ott. Ja, jó, mondtam, de azért vittem neki szendvicset a próbára. Nagyon szerettem vele dolgozni, mert szerintem nagyon okos, figyel és számít a színészre, nem csak önmagát akarja megfogalmazni. Ő is színésznek tanult, ezért is törekszik arra, hogy a próbafolyamat is jó legyen. A darabot New Yorkban bemutatták 2010-ben, de megbukott, tüntettek ellene. Balázs nagyon meghúzta a szöveget, csak az anya-fia kapcsolatra. Azt a három jelenetet hagyta meg benne, amelyek a Bibliában is benne vannak, és azt a részt erősítette meg, hogy egy anya elveszítette a fiát.
A XXI. századból nézve ki lehet mondani, hogy a világ nem tanult ebből az áldozatból semmit, hiszen gyerekeket gyilkolnak meg ugyanott, Izraelben, a Gázai övezetben, Palesztinában ölik egymást. Én is keresztény vagyok, de ki kell mondani, hogy ez az áldozat nem változtatta meg az embert. Úgy tűnik, a hit valamiben még nem vezet arra, hogy jó legyen a világ. Sőt, olykor az erős hit ölni is tud. Sokszor eszébe kéne jutnia az embernek, hogy az, hogy egy embert halálra feszítettek a hegyen, a sötét ég alatt, az nem csak egy festmény. Az élet egyszeri, és nem szabad elvesztegetni rossz dolgokra, mert valami jót létrehozni ugyanannyi energiába kerül.
Az, hogy már többször megélted a színpadon a gyászt, segített bármiben is, amikor néhány éve a férjedet elvesztetted?
Nem. Amikor meghalt a férjem, valóban jöttek elő a lelkemből olyan súlyos mondatok, mint amilyeneket már kimondtam a színpadon. Például a Rózsavölgyiben játszottuk Az őzet, ott is volt egy ilyen furcsa történet, amit el kellett mondanom. De a gyászban azt éreztem, hogy annyi okosságot elmondtam már, de a valóság semmihez nem fogható. Egy emberrel élsz harmincnyolc évig, aztán nincs. És akkor mit csinálsz? Olyan leszel, mint a partra vetett hal. Hogyan tovább? Valami nem stimmel. Mintha hiányozna a kezem, a lábam. Utána, amikor játszottuk a Rómeó és Júliát, és iszonyatos szenvedésbe került dajkaként sírnom, nehogy betüremkedjen a valóság, amikor fölfedezem a halott Júliát.
Annyira messze van az élet a színpadtól, hogy ha ilyen fontos dologban összecsapódnak, mint a halál, akkor elszégyellem magam. Nem akarok hazudni.
Ezt kell átlépni, mert a néző erről nem tud, és neked az a dolgod, hogy őt gazdagítsd. És tulajdonképpen ez meg is történik. De például Máriát játszottam úgy is, hogy ő már nem élt, és valahogy ott könnyebben tudtam abba beépíteni, mert hát a fiam haláláról úgy kell beszélnem, hogy az közös ügy az emberiséggel.
Sokszor említed, hogy mennyire szeretsz fiatalokkal dolgozni. Mi vonz bennük?
Az energiájuk, a hitük, a kíváncsiságuk, az okosságuk lebilincselő. Biztatom is őket, hogy legyenek derűsek tele hittel és kíváncsisággal, bár tudom, hogy ez az optimizmus idővel csökken, de azt kívánom, ne veszítsék el soha.
Van az öregséghez ideális forgatókönyved?
Azt kértem a fiatal barátaimtól, hogy ha nagyon öreg leszek a színpadon, és már csak tartva vagyok, akkor szóljanak. Láttam, milyen, amikor már nagyon nehezen tanulja valaki a szöveget, vagy a színpadon egyszer csak elfelejti a szerepet vagy nem kap levegőt, és a nézők szurkolnak, hogy ne ott haljon meg. Tudom, hogy van az a pont, amikor az is zavarja az embert, ha segíteni akarnak, ha a saját tempója nagyon más. Olyankor magányos lesz a színpadon. Ha az ember már nagyon nehezen vagy nem szívesen csinálja meg, amit a rendező kér, szerintem érdemes kislisszolni onnan, és csak a színház barátjának maradni.
A nálunk fiatalabbak számára mi vagyunk a felderítők. Talán az is feladat, hogy megmutassuk, hogyan is kell megöregedni…
Ez tényleg nem rossz terv. Megmutatni, hogy nem borzasztó öregnek lenni. Valójában még így is gondolom, de sajnos, ki kell mondani, hogy az öregedéssel nemcsak testi változások járnak, hanem egzisztenciális kiszolgáltatottságot is jelent. Aggódsz a gyereked részletei miatt, hogy ki tudod-e fizetni a kórházat, ha szükséges, időben sorra kerülsz-e a várólistán. Ez még nincs kitalálva.
Garas Dezső mondta egyszer a büfében, hogy „sikeres voltam, voltak szerelmeim, családom, pénzem, de ez a vége valahogy még nincs kitalálva”.
Egyre tovább élünk, ezért ez társadalmi probléma is. Vagy aztán az ember már eljut oda öregkorára, hogy nem baj, ha vasárnap is krumplistészta van, hiszen szép az ég, csivitelnek a madarak, elég, ha elsétálok a Városligetig, és nézem a gyerekeket.
A Cicaharc című rövidfilmben Pogány Judittal játszotok két magányos, egymással csatázó falusi öregasszonyt. Jól emlékszem, hogy egyszer azt mondtad, miatta lettél színész?
Olyan nyolcéves koromban láttam a Hamupipőkében, amely eleve varázslatos történet. A színházban aztán dolgoztunk együtt. A Cicaharcban főleg az volt a különleges, hogy Judit állatszeretete legendás, és neki kellett a nénit játszania, aki nem szereti, mégis – eleinte csak bosszúból – elcsábítja az imádott macskámat, nekem pedig a macskabarátot, pedig félek az állatoktól. Szegény Judit majdnem sírt, amikor a macskát át kellett dobnia a kerítésen, nekem pedig meg kellett tanulnom, hogy hogyan fogjam meg az állatot. Ez a film a magány, a féltékenység és a túlszeretés drámája. Végül a macska megszökik mindkettőnktől, és együtt keressük a faluban. A közös veszteség összeboronálja az embereket. A vége jelenetben megyünk az alkonyatban a faluban, és szólongatjuk a cicát. Judit nyolcvan fele, én is hatvan fölött – bandukolunk az esőben… Közben meg nevetünk magunkon és drukkolunk, hogy a lábunk is bírja a mászkálást, amíg jó lesz a felvétel.
Az interjú eredetileg a Képmás magazin 2024 novemberi számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt.
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
