Miért kertészkedünk, ha minden növény mérgező?

Gyulai Iván előadása egy „őszinte vallomással” kezdődik: az előző este látott riportfilm után elbizonytalanodott, van-e egyáltalán értelme kertészkedni. A filmben minden növényt egészségre ártalmasnak, mérgezőnek mutattak be – „kivéve a legelő állatoknak valók” –, így joggal teszi fel a kérdést: miért ne termelhetnénk csak disznóknak és lovaknak, és majd megesszük őket?
Az előadás alatt világossá válik, hogy a válasz sokkal bonyolultabb. A kertészkedés alapvetően olyan komplex rendszer, amit próbálunk „megjavítani”, de közben elfelejtjük, hogy mi magunk is részei vagyunk a természet folyamatosan változó dinamikájának. És itt nemcsak a csigák és poloskák okozzák a fejtörést, hanem az egész táplálkozási és ökológiai folyamat.

Poloskák, csigák és az élni akarás

Nézzük csak ezeket az állatkákat, akik rendre próbára teszik a kertészkedők türelmét. Miért akarjuk megölni a csigát, aki, hozzánk hasonlóan, csak élni szeretne? – teszi fel a kérdést Gyulai Iván. 

Azért, mert azt hisszük, a kert a miénk. Csakhogy a természet nem ismeri a birtoklás fogalmát. 

A poloska, a csiga, a levéltetű – mind ugyanannak az ökológiai rendszernek a részei, amit mi hajlamosak vagyunk „ellenségekre” és „barátokra” bontani.
A lényeg tehát nem az, hogy állandóan „harcoljunk” a kertünkben, hanem hogy megértsük: a természet rendje sokkal inkább a harmonikus együttélésen alapul, semmint bármiféle dominancián.

Monokultúra vagy sokszínűség? Miért jobb a káosz?

A kertészeti világban sokáig azt mondták, hogy a monokultúra a megoldás: egyetlen növény, rendezett sorok, maximális hozam. Azonban, mint mindenben, itt is megérkezett a változás. Gyulai Iván, a kert és a természet hűséges híve megvilágítja, miért van a monokultúra helyett sokkal nagyobb értéke annak, ha a kertünk káoszba fullad. És itt nemcsak arról van szó, hogy többféle növényt ültetünk, hanem arról is, hogy teret adunk a növényeknek, hogy „összekeveredjenek”, és maguktól elvégezzék a dolgukat.

Káosz a kertben: a szukcesszió titkai

Ne hagyjuk, hogy a rendetlenség elriasszon minket! A szakértő tudja: egy kicsit szabadjára engedett kert gyakran hasznosabb, mint bármi, amit mi tudatosan elrendezünk. A szukcesszió – amit akár így is nevezhetnénk: „nem szóltunk, de a természet megoldotta” – teszi lehetővé, hogy a kert idővel saját magát újítsa meg. 

Az állat- és növényrendek úgy élnek egymás mellett, ahogyan az nekik a legjobb. 

És lehet, hogy ebben a rendszerben idővel észrevesszük: eltűntek a csigák és a poloskák.

Nem igaz, hogy gaz! – Engedjük élni a kertet!

Gyulai Iván szerint a gyökerek a talajban maradva az ásványi anyagok megújítói. Ha mindent eltávolítunk, megszűnik a szerves anyagok körforgása, a talaj nem tud gazdagodni – és a tápláló növények helyett gyengébb, tápanyagszegény terményeket kapunk. Szóval nem kell mindent kiszedni, nem kell mindig gazolni sem. Ha türelmesek vagyunk, észrevesszük: idővel az is eltűnik vagy átalakul, amit korábban gaznak hittünk.

Ne szólj bele, védekezik magától!

A kert védelme a permetezéssel kezdődik. A növények akkor képesek természetesen ellenállni a „kártevőknek”, ha jó helyre kerülnek, és megfelelő – azaz nem túl sok, de nem is steril – stressz éri őket. Igen, a növényeknek is szükségük van kihívásokra, hogy megerősödjenek. Nem kell rögtön kémiai megoldásokhoz nyúlni, ha a természet amúgy is felkészült a saját problémái megoldására.

Az ökológiai gondolkodás nemcsak annyi, hogy ne használjunk műtrágyát vagy vegyszert – hanem annak megértése is, hogy a kert önfenntartó rendszer lehet. A talaj gazdagítása, az élővilág támogatása és a természetes körforgás figyelembevétele mind hozzájárulnak ahhoz, hogy egészséges növényeink legyenek. 

A természet nem hibázik – legfeljebb mi nem értjük, hogyan dolgozik.

A növényi mikrobiom: az apró hősök

Tudtad, hogy egyetlen négyzetcentiméter növényi felületen akár százmillió élőlény is nyüzsöghet? A Képmás olvasói talán már igen – hiszen egy tavalyi sorozatunkban Tkacsik Márta is hangsúlyozta, milyen fontos szerepet játszanak ezek a mikroszkopikus lények. Gyulai Iván is ezen a nyomon halad: szerinte a növények mikrobiomja az egyik legfontosabb védelmi rendszerük.

Ha ez a parányi ökoszisztéma egyensúlyban van, a kertünk vegyszerek nélkül is egészséges, élettel teli és termékeny lesz. Ha viszont felborítjuk, a „kártevők” és betegségek könnyen elözönölhetik növényeinket – és kezdhetjük elölről a harcot, amit talán sosem kellett volna megvívni.

Kép

Fotó forrása: Gyulai Iván

A krumpli héja igen, a belseje már nem?

A kertből az asztalra vezet az út – de ott sem lesz egyszerűbb. Gyulai Iván szerint táplálkozásunk legalább olyan komplex rendszer, mint maga az ökoszisztéma. Az ökológus elmondása szerint nem létezik olyan étel, amiben ne lenne valami ártalmas, de az sem mindegy, hogyan kombináljuk őket. 

„A krumplinak például a legtöbb hasznos anyag a héjában van. A belseje? Az már inkább csak keményítő” – mondja el félig tréfásan, félig lemondóan. A legújabb trendek, mint a diéták és szuperfoodok világában könnyű elfelejteni, hogy a valódi egészséges táplálkozás nem csupán az egyes ételek kiválasztásáról szól, hanem arról is, hogyan működik az egész rendszer együtt.

A brokkoli csodás szulforafánja

Krumpli után jöjjön a brokkoli: miért is ne ennénk belőle többet nyersen? A brokkoli egyik legcsodálatosabb összetevője a szulforafán – egy olyan vegyület, amely rákmegelőző hatásáról és vércukorszint-szabályozó képességéről ismert. De hogyan is alakul ki ez a csodaanyag?

A brokkoliban található glükozinolát szulforafánná alakulhat, ha megfelelő körülmények között találkozik a mirozináz nevű enzimmel. Ez az enzim nyers állapotban van jelen a növényben, de ha a brokkolit megfőzzük vagy megsütjük, a hő hatására a mirozináz lebomlik – és így elmarad a jótékony átalakulás.

A jó hír az, hogy ha a brokkolit apróra vágjuk vagy jól megrágjuk, az enzim aktiválódik, és máris megindul a szulforafán képződése. 

Szóval, ha nem szeretnénk nyersen fogyasztani, legalább egy órával a főzés előtt daraboljuk fel, hogy az enzimnek legyen ideje dolgozni – így utána már nyugodtan hőkezelhetjük.

De ha igazán rajongunk a brokkoliért, akkor együk nyersen, és élvezzük minden jótékony hatását!

Nincs olyan, hogy „jó” és „rossz” étel – rendszer van

A mai ember hajlamos leegyszerűsíteni a dolgokat: van a „jó élelem”, amit enni kell, és van a „rossz”, amit kerülni. Gyulai Iván szerint azonban a természet nem így működik. Minden anyag egy összetett rendszer része, és csak a maga kontextusában, más elemekkel együtt fejti ki a hatását.

Amikor például egy táplálékkiegészítő „jótékony” összetevőjét kiragadjuk, kapszulába zárjuk, hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a természet sosem egyetlen molekulában gondolkodik. „Olyan nincs, hogy csak jó van. Meg olyan sincs, hogy csak rossz” – foglalja össze az ökológus, aki nemcsak a kertben, hanem az étkezésben is a rendszerszemlélet fontosságára tanít.

Kép

Fotó forrása: Gyulai Iván

Fiatalos maradnál? Ne süsd túl az ételt! Miért?

Mert ilyenkor bizony glikációs végtermékek vagy AGE (Advanced Glycation Endproducts), azaz káros molekulák képződnek, amelyek gyorsítják a sejtjeink öregedését, és nem kímélik a bőrünket sem. Ezek a vegyületek a hő hatására alakulnak ki, magas hőmérsékleten, amikor a cukrok és a fehérjék reagálnak egymással. Így az ételek sütésével és főzésével a sejtek idő előtti öregedése, a bőr ráncosodása, sőt a szervezetünk korai elöregedése is felgyorsulhat. A megoldás? Alacsony hőfokon való főzés, sütés, és olajok nélküli módszerek. 

Még a grillezés is jobban működik, ha egy kis ecettel, balzsamecettel vagy almaecettel előkezeljük a zöldségeket és húsokat.

Fermentált zöldségek – A divat mögött rejlő veszélyek

A fermentált ételek manapság igazi divatcikké váltak. De mielőtt felkapnánk ezt az új trendet, érdemes elgondolkodni, mi rejlik mögötte. Még akkor is, ha a fermentáció nem ördögtől való, és valóban gazdagíthatja a bélflóránkat, nem árt tisztában lenni vele, hogy nem mindenki számára ajánlott.

A fermentált ételek, mint a savanyú káposzta, például egyre nagyobb népszerűségnek örvendenek, de túlzásba vinni őket sem szabad. Ha túlságosan „felpörgetjük” a bélflóránkat a túlzott fogyasztásukkal, könnyen előfordulhat, hogy egyoldalúvá válik a bélflóra, és éppen a létfontosságú változatossága csökken, és a diszbiózis (a bélflóra összetételének felborulása) emiatt is kialakulhat. 

A túl sok fermentált étel is túlzottan elnyomhatja azokat a baktériumokat, amelyekre szükségünk lenne, és akár bélproblémákat is okozhat. Szóval minden jóból megárt a sok, és nem árt, ha mértékkel fogyasztjuk a fermentált ételeket.

A gyümölcsök rejtett titkai: miért ne éljünk túl édesen?

A gyümölcsök édessége nem más, mint a növények reklámja. A fruktóz – ami háromszor édesebb, mint a glükóz – valójában arra szolgál, hogy elcsábítson bennünket, embereket (és állatokat is). Miért? 

Mert a növényeknek szükségük van arra, hogy a magjaik elterjedjenek, és ehhez valakinek meg kell ennie a gyümölcsöt.

A fruktóz tehát nem csupán egy finom cukor, hanem egyfajta csapda is. Ha túl sokat fogyasztunk belőle – különösen a nemesített, extra édes gyümölcsökből –, a májunk zsírrá alakítja, amit aztán elraktároz. Ha ezt a többletenergiát nem égetjük el, a túlzásba vitt gyümölcsfogyasztás könnyen zsírraktárakhoz vezethet.

Ráadásul a fruktóz gyorsan lebomlik, a sejtjeink nem tudják közvetlenül hasznosítani, így a felesleg zsírszövetként tárolódik. Gondoljunk csak az őszi gyümölcsevő medvékre: ők tudatosan hizlalják magukat télire. Mi viszont egész évben elérhetjük a gyümölcsöt – és így az év minden szakában hajlamosak lehetünk feltölteni a raktárainkat, akár szükségtelenül is.

A lektin, a vércsoport és a zűrzavar

Bár gyakran halljuk, hogy a vércsoport szerinti diéta humbug, előadónk rávilágít, hogy azért nem minden vércsoport reagál egyformán az ételekre. Egyes zöldségekben található lektin például bizonyos vércsoportokra semmilyen hatással nincs, míg másoknál gyulladást is kiválthat.
Ez nem jelenti azt, hogy mindenkinek rohanni kell vércsoporttesztet csináltatni – de arra figyelmeztet, hogy nem vagyunk egyformák. Ami az egyiknek jót tesz, az a másiknak ártalmas is lehet. Az egészséges életmód tehát nem univerzális recept, hanem egyéni megközelítést igényel.

Az igazi ellenség: az oxidatív stressz

A legtöbb betegség hátterében nemcsak a „rossz ételek”, hanem a hosszú évek alatt kialakuló, alacsony szintű gyulladás áll, amit oxidatív stressz okozhat. Ez a természetes anyagcsere folyamat része, de sokszor mi magunk is fokozzuk. A cukor, a túlsütött ételek, a dohányzás, a vegyszerek, a stressz mind hozzájárulnak ehhez a titkos ellenséghez, ami lassan, de biztosan koptatja a testünket.
„Az ember megszületik fehér csonttal, és sárgásbarna csontokkal hal meg – mert a cukor egész életében égeti a fehérjéket” – mondja, miközben arra figyelmeztet, hogy a legjobb, amit tehetünk, ha nem engedjük, hogy ez a lassú bomlás elhatalmasodjon rajtunk.

Mit tegyünk hát? Menjünk a saját fejünk után

Gyulai Iván ökológus végkövetkeztetése: nem létezik mindenki számára érvényes, univerzális tanács. Az ember a saját testét és környezetét ismeri a legjobban. 

Ha odafigyelünk, sokkal többet tehetünk az egészségünkért, mint bármilyen táplálékkiegészítővel vagy újhullámos diétával. 

„A legjobb, ha az ember megy a saját feje szerint” – mondja, és ebben a tanácsban ott van az alázat és a természet iránti tisztelet.

Zárszó – az ökológus, aki nem akarja megmondani a tutit

Gyulai Iván előadása épp azért volt üdítő, mert nem kínált gyors megoldásokat. Ehelyett átfogó képet adott arról, hogyan hatunk mi a környezetünkre, hogyan hat ránk a természet, és miért nem lehet kettéválasztani a kettőt. Közben pedig nevethettünk, elgondolkodhattunk, és egy kicsit visszanyerhettük a hitünket abban, hogy a józan ész és a figyelem még mindig sokkal többet ér, mint a legdivatosabb étrend.

És ne feledjük: minden jónak van mértéke!

– Nem öntünk ki vizet – mantráztam, miközben a kezembe akadó, feltörlésre alkalmas összes ruhát a földre dobáltam. – Holnaptól zuhany lesz – törölgettem a homlokomról a verejtéket. 

– De én jó leszek! – hangzott az ígéret. 

– Mint a múltkor a szappannal? 

– Annamari mondta, hogy kísérletezzünk. 

– És mi van a csuromvizes plüssökkel? 

– Izzadtak voltak és piszkosak. Anya, holnap is beleülősen szeretnék. 

Néztem az egyszerre dacos, egyszerre könyörgő arcot. Eszembe jutott a kezdet. Ahogyan csorgott a langyos víz. Tudtam, hogy pont jó a hőmérséklete, mégis mindig megnéztem a zsiráfos hőmérőt, hogy megerősítsen. A kezdő anyák bizonytalansága. Aztán a fürdetőkrém következett: mindig egy mogyorónyit mostam bele a vízbe, és jöhetett a kis test. Apa fürdette, ez a rituálé hozzá tartozott. 

A nagy férfikézbe pont beleilleszkedett a csöppnyi hát, nyak és fej. Én nem mertem így fogni, megijesztett a meztelen látvány, az, hogy milyen sebezhető még. 

Vékonyak voltak a karjai és aránytalanul nagy a feje, segíteni kellett neki tartani. Aztán jött a lebegés. A puha közeg úgy vette körül a testét, mint nem sokkal korábban a méhemben a magzatvíz. Figyeltem a csendes ringatózást, amely mosolyt csalt az arcára.  

Az első szülésem után nagyon sokáig a lehető leg­gyorsabban zuhanyoztam le. Nem ismertem még ezt az új énemet, akivé testestől-lelkestől váltam, és féltem találkozni vele. Úgyhogy inkább csak letudtam a mosakodást, és rohantam a teendőimhez. Az első, igazi fürdés olyan volt, mintha én is ott születtem volna meg: letöröltem magamról a „magzatmázat”, és figyeltem a víztől ráncossá aszott ujjbegyeimet. 

Ekkor még nem láttam az eljövendő korszakok fürdéseit. A vitorlásversenyeket, a buborékfújó versenyt, a búvárkodást. És persze a sok sírós hajmosást sem, a samponcsípést, a veszekedéseket és a nevetéseket. 

A nagyobbaknál ma már csak annyi a teendőm, hogy rávegyem őket, hogy induljanak fürdeni végre. Utána pedig, hogy jöjjenek végre kifelé. 

– Anya, mit nézel? – zökkentett ki a kisfiam. – Ugye megengeded, hogy beleülősen fürödjek? 

– Megígéred, hogy nem lesz semmi rosszalkodás? 

– Megígérem. Rakhatok a kádba majd több vizet? 

– Nem lehet, a víz ritka kincs, amelyre vigyázni kell. 

– Én vigyázok majd rá. Uszodásat rendezek. 

– A sok víz igazából a növényeknek meg a földnek kell. 

– Akkor játszom majd locsolósat. 

– Na azt már nem. És most gyere! Ideje kiszállni. Kihűlt a víz.  

Ez az írás Székely-Balogh Szilvia Hullámvasút című sorozatának darabja. A sorozat további részei itt olvashatóak.

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Miért nem beszél a társadalom az időskori szexualitásról? Tabu ez a téma?

Az, hogy nem beszélünk róla, nem jelenti azt, hogy tabusítjuk, inkább csak azt, hogy nem tudunk vele mit kezdeni. Azért sem feltétlenül társítjuk az idősekhez ezt a témát, mert fejben senki sem szexualizálja, kezeli szívesen szexuális lényként az idős szüleit, nagyszüleit, de még a szomszéd Pista bácsit sem. Ám mégsem teszünk úgy, mintha időskorban nem lenne szexus, léteznek is ilyen szólásaink, például, hogy „A vén kecske is megnyalja a sót”, „Vén kuvasz is kívánja a csontot”, vagy „Nem csak a fiatal macska dorombol”. A képességet azonban már el szoktuk vitatni tőlük.

Egy 2012-es amerikai kutatás szerint, amelyben 70–80 év közöttieket kérdeztek meg, ebben a korban a nők 21%-a él még aktív szexuális életet. 

Ám sok esetben ez nemcsak rajtuk múlik, hanem a párjukon is, illetve azon, hogy él-e még egyáltalán a párjuk. Ugyanakkor a megkérdezettek 77%-a gondolja úgy, hogy egy jól működő párkapcsolatnak továbbra is fontos pillére az egészséges szexualitás, és mindössze 18%-uk mondta azt, hogy ez ebben a korban már nem fontos. Tudomásom szerint a férfiak körében nem készült hasonló felmérés. 

Miért mondják sokan az időskori szexualitásra, hogy „pfuj”? 

Egyrészt az idős ember általában nem „szexi”. A hagyományosan kívánatosnak gondolt fizikai tulajdonságok – feszes bőr, vérrel telt ajkak, dús idomok, szépen megformált izmok, csillogó haj, ép fogazatú mosoly stb. – zöme időskorban már a múlté. Helyette az elmúlással, s nem a szaporodással társított testi és mentális tulajdonságok ütköznek ki a legtöbb emberen. A gerontofília extrémitását nem számítva, a többségnek ők szexuálisan nem jelentenek célpontot. Ha pedig nem tekintjük őket célpontnak, akkor bele sem gondolunk abba, hogy esetleg nekik is lehet szexualitásuk, pedig lehet. Ha elutasítjuk az időskori szexualitást, tulajdonképpen a saját jövőnket utasítjuk el. 

Ha „pfuj”, idős szex, akkor „pfuj”, én 30 év múlva?! 

Bármikor előadást vagy iskolában órát tartok a fiataloknak a szexualitásról, mindig szóba hozom ezt is, hiszen hozzátartozik a szexualitás témájához. Ők pedig megdöbbenéssel, és néha bizony pironkodva vagy épp fanyalogva fogadják. Ha erről is nyíltan beszélünk a gyerekekkel, akkor úgy nőnek fel, hogy ez normális, és tudják, hogy nem ér véget a szexualitás életük közepén. Könyveljük el az élet természetes részeként, hiszen a saját életünkben is eljön ennek az ideje!

Szerepe van abban a médiának, hogyan tekintünk az időskori szexualitásra?

Nem a média irányítja, csak reagál a közízlésre. Senki sem szeretné elképzelni, hogy a mama és a papa mit csinál az ágyban. Ha a média mégis ezt mutatná annak ellenére, hogy mi nem akarunk ezzel szembesülni, pénzt veszítene, mert senki sem nézné. Azért nem jelenik meg az időskori szexualitás a médiában, mert nem kíváncsiak rá az emberek. 

Az idősek is nehezen beszélnek róla? 

Egyéne válogatja. A hetven év felettiek többsége, aki az ‘50-es években vagy előtte született, még nem úgy nevelkedett, hogy szabad a szexualitásról nyíltan beszélni. Sokukban benne is van, hogy ezt nem illik. Például a nagyapám olyan prűd volt, hogy egy disznó viccet sem lehetett elsütni előtte, mert padlizsánszínűre pirult, de mégiscsak lettek valahogy gyerekei. Vannak, akik beszélnek erről, de elsősorban egymás között. Nem gondolom, hogy ha az idős nők vagy férfiak összejönnek, más lenne a beszélgetés, pletyka, vicc tárgya, mint 30 vagy 50 éves korban. 2003-ban készült a Szerelempatak című dokumentumfilm, amely az idősek szerelmi és szexuális életével foglalkozik. Egy erdélyi faluban mesélnek arról az öreg nénik és bácsik, hogyan csinálták régen, és hogyan csinálják most. 

Józsi bácsi például ma is minden reggel megpödri a bajszát, felül a bakra, végigmegy a falun, és odaint, odakacsint a lócán ülő asszonyoknak. 

Akinek meg aktuálisan udvarol, annak virágot is visz. Egyik jelenetben az idős nők együtt dagasztják a tésztát, és közben azon viccelődnek, mikor a legnedvesebb. Ők aztán nyíltan kimondják a dolgokat. Igazán szívderítő őket hallgatni. 

Kép

A kép illusztráció − Forrás: Rawpixel

Miért fontos a szexualitás ebben az életkorban is? Milyen hatással van ez az életükre? 

Ha idősebb korban is megmarad az aktív szexuális élet, annak ugyanolyan pozitív hatásai vannak, mint bármikor előtte. A szex ugyanis felér egy kardioedzéssel, és számos élettani folyamatot aktivál. Segíti a keringést és a hormonrendszer egészséges működését. Bizonyított tény, hogy azoknak a férfiaknak a feromonjai vonzóbbak a nők számára, akik gyakrabban élnek szexuális életet, mert több van belőlük. Ráadásul a szex a tesztoszteronszintjüket is rendben tartja. Ugyanilyen pozitív hatással van a nőkre is, hozzájárul az egészséges hormontermelésükhöz, amelyre igen nagy szükségük van a változó kor idején, amikor játszadoznak velük a hormonjaik. 

Több kutatás is bizonyítja, hogy az aktív szexuális élet csökkenti a demencia kialakulásának esélyét, ugyanis jótékonyan hat a keringésre. Ez persze nem jelenti azt, hogy aki eleget szeretkezik, az 100%-ban védve van a demencia kockázatától, de segít megőrizni az egészségét. A szex kiváló stresszlevezető is, ha valaki ebben hiányt szenved, annak ez óhatatlanul kiül a viselkedésére, hangulatára ebben a korban is. 

Hogyan változik a vágy a kor előrehaladtával?

Ahogyan az életünk során többször is változik a libidónk, változik a korunkkal, testünk állapotával is. Teljesen természetes, hogy idősödve csökken. Az azonban nem törvényszerű, hogy el is tűnik. 

Lehet, hogy az a pár, aki korábban heti háromszor, négyszer élt szexuális életet, most már csak havonta egyszer, de ez nem jelenti azt, hogy nincs rá igényük. 

Az is előfordul, hogy a libidó megmarad, de már nincsen szexuális élet, mert egészségügyi problémák – keringési zavarok, rossz anyagcsere – miatt már nem képes rá a test. Már csak ezért is nagyon fontos, hogy fiatalabb korban vigyázzunk az egészségünkre. 

Thoma Gábor szexuálpszichológus − forrás: Thoma Gábor 

Ha a szexuális életnek nincsenek egészségügyi akadályai, akkor tulajdonképpen csak hozzáállás kérdése, hogy mennyire marad valaki szexuálisan aktív időskorában?

Azért a párkapcsolaton és a párunkon is múlik, ha van, de alapvetően igen, ez csak hozzáállás kérdése, ha minden más rendben van. Az élet korlátozhat minket testileg vagy lelkileg, de mi ne korlátozzuk magunkat! Ha valaki úgy dönt ötvenévesen, hogy már nem érdekli a szex, mert esetleg rossz tapasztalatai vannak, vagy sohasem volt magas a libidója, és ezzel nem árt senkinek, mert nincsen párja, vagy a párjának is megfelel így, akkor éljen így! Ha más meg hetvenévesen is szeretne gazdag szexuális életet élni a párjával, akkor tegye azt! Éljük úgy az életünket hatvan-, hetven-, nyolcvanévesen is, ahogy jólesik! Ha valaki tanulni szeretne még, nyugodtan iratkozzon be egyetemre. Ha utazni akar, és megteheti, utazzon! Ha valakinek még él a párja, és mindketten szeretnének szexuális életet élni, és képesek is rá, akkor tegyék egymást boldoggá. 

Milyen fizikai, lelki problémák akadályozhatják az idősek szexuális életét?

Idősebb korban nagyobb eséllyel fordulnak elő szexuális problémák, mint fiatalon. Gyakrabban találkoznak ilyenkor nedvesedési problémával, merevedési zavarral, fájdalmas szexualitással stb. Ennek lehetnek teljesen természetes biológiai okai is, mint ahogyan idővel a bőr is elkezd ráncosodni, csökken a kollagéntermelés, keringési zavarok fordulnak elő; de lehetnek egészségügyi, illetve lelki okai is. Ebben a korban sokkal több a szexuális szorongás is: „Vajon szépnek lát-e még a párom úgy is, hogy nagy a pocakom, nincsenek már izmaim, vagy a lóg a mellem?”. 

Ezért is fontos időskorban is a szexualitás a többi szeretetnyelv mellett, mert ezzel ki tudjuk fejezni a másiknak, hogy még mindig vágyunk rá, vonzódunk hozzá, és szépnek látjuk. 

Ebben az életkorban az is okozhat gondot, hogy az egyik fél még nagyon vágyik az együttlétekre, a másik már nem. Ez fiatalon is előfordulhat, de időskorban még gyakrabban. Jár hozzám hetvenéves pár is ilyen problémával. Jó látni, hogy vannak, akik ebben a korban is foglalkoznak ezzel, és segítséget kérnek, ám ők még mindig kivételnek számítanak. 

Miért volna jó, ha többet beszélnénk az időskori szexualitásról? 

Sokaknak hasznos lenne, ha kellő információt kapnának erről negyven-, ötven-, hatvanévesen. Ha tudnák az emberek, mi vár rájuk, nem ijednének meg, és nem kezdenék temetni magukat, hogy már csak tíz, húsz jó évük van. Sok szorongást is lehetne vele csökkenteni, és segíthetne párkapcsolati kérdéseket is górcső alá venni vagy rendezni. Ha a kor előrehaladtával csökken a libidónk vagy a párunké, nem mondanánk egyből, hogy ez természetes, és ennyi volt a szexuális életünk. Nyitottabbak lennénk arra, hogy segítséget kérjünk, párterápiára menjünk. Senkinek sem kellene halálfélelemben osonva felkeresnie urológust vagy szexuálpszichológust, hanem a világ legtermészetesebb dolga lenne még egy idős hölgynek, úrnak is, hogy megkéri a fiát vagy lányát, hogy keressen neki egy jó szakembert. 

Ha többet beszélnénk róla, akkor jobban megértenénk az idős embereket, és nem címkéznék sokan perverznek, vén bolondnak, cikinek, vagy épp sajnálnák le a villamoson fiatal nőknek – talán kéretlenül – udvaroló idős bácsit, sem a huszonéves férfi ápolóval incselkedő nénit a kórházban. Ha ugyanis tudom, hogy ez teljesen természetes működés és érdeklődés időskorban is, akkor nem jövök zavarba, nem ijedek meg, s pusztán a kor okán nincsenek elítélő gondolataim. Ha pedig a modor nincsen ínyemre, az nem korfüggő probléma. Magányos, özvegy férfiak és nők bátrabban mernének ismerkedni. 

Nem aggódna Pista bácsi sem, aki az idősek otthonában összemelegedett Marika nénivel, hogy mi történik, ha megtudja a gyermeke. 

Ha nyíltabban beszélne erről a társadalom, akkor az idősek is nyitnának, és nem csak a saját korosztályukkal beszélnének erről, ha ugyan egyáltalán bárkivel, hanem a fiatalabbakkal is. Az, hogy beszélünk erről vagy sem, tulajdonképpen egy konkrét idős pár élete szempontjából talán teljesen mindegy. A magunk szempontjából azonban nem, hiszen egyszer mi is oda jutunk. 

A kezdetek 

Dallas Jenkins egy illinoisi kisvárosban született keresztény családba. Édesapja, Jerry B. Jenkins, aki íróként, forgatókönyvíróként jól ismert a filmes világban, munkájára egész életében keresztény hivatásként tekintett. Filmek iránti rajongását akkor osztotta meg fiával, amikor az már gimnazista lett, és elég érettnek találta ahhoz, hogy közösen megnézzenek és kielemezzenek néhány klasszikus alkotást. Ez olyan hatást gyakorolt a fiatal Dallasra, hogy eldöntötte, filmrendező lesz. 

A következő húsz évben több filmen is dolgozott, majd 2017-ben lehetőséget kapott arra, hogy egy nagy költségvetésű hollywoodi alkotást rendezzen. Miután elkészült az ígéretesnek tűnő munka, az utolsó pillanatban visszaléptek a producerek, elutasította a filmipar.  

A kudarcot követően egy alkalommal, amikor feleségével imádkozott, úgy érezték, Isten egyértelműen szól hozzájuk. A csodálatos kenyérszaporításról, az ötezer ember megvendégeléséről szóló történetet mutatta meg nekik. 

Még ugyanazon a napon megkereste valaki a világ másik végéről, akivel korábban sohasem találkozott. Az idegen azt mondta, hogy Isten azt kérte tőle, mondja meg neki: „Dallas, nem a te feladatod, hogy megetesd az ötezer embert, neked csak az öt kenyeret és a két halat kell biztosítanod”. És ekkor megváltozott minden. Teljesen átértékelődött benne a siker fogalma. Addig ugyanis az eredményességet abban mérte, hogy az ötezer embert „meg tudta-e etetni” vagy sem. Ettől a pillanattól kezdve azonban már csak az érdekelte – és ez a mai napig így van –, hogy átadja Istennek a maga öt kenyerét és két halát.  

Még ebben az évben egy barátja illinoisi farmján rövidfilmet forgatott Krisztus születéséről a pásztorok szemszögéből mesélve el a történetet. „Miközben A pásztor című kisfilmet forgattam, – emlékszik vissza a rendező –, amelyet a gyülekezetem karácsonyesti istentiszteletére készítettem, jött az ötlet a The Chosen (A kiválasztottak) című sorozathoz. (…) Sokakhoz eljutott a kisfilm, többek között egy producerhez is, aki belelkesedett, hallott a filmsorozatról szóló ötletemről, és azt mondta, hogy meg akarja csinálni. Én magam is fellelkesedtem az ajánlattól, de amikor közölte, hogy közösségi finanszírozáson keresztül akarják előteremteni a forgatáshoz szükséges anyagi hátteret, csalódott lettem, mert ez a fajta pénzgyűjtési mód ritkán jár sikerrel a filmes szakmában. Ez volt azonban az egyetlen elfogadható terv. Néha jó döntéseket hozok, hogy egy bizonyos úton haladjunk, máskor pedig csak csendben maradok, és hagyom, hogy Isten cselekedjen. Itt is ez történt.”  

Végül minden idők legnagyobb közösségi finanszírozású médiaprojektje lett, a hivatalos adatok szerint pedig jelenleg az egyik legsikeresebb filmsorozat a világon, népszerűsége pedig töretlen. 

Már több mint hatvan nyelvre lefordították és szinkronizálták. A magyar szinkron pedig hazai közösségi finanszírozásban valósult meg.  

Evangéliumi közelképek

„Valahol háromszázmillió körül lehet azoknak a száma, akik legalább egy epizódot láttak, és körülbelül százmillióan több évadot is végignéztek – mondja a rendező. – Azt hiszem, ami különlegessé teszi a sorozatot, és amire az emberek érzékenyen reagálnak, az egyrészt a karakterek emberi természete, másrészt pedig az, hogy időt szánunk a történetre ahelyett, hogy végigrohannánk az eseményeken. Igyekszem felfedni, hogy ki is Jézus valójában, hiszen annyi mindent állítottunk magunk és ő közé, akár művészeti alkotásokkal, mint az ólomüveg ablakok vagy a szobrok, akár azzal a tévhitünkkel, hogy ő glóriával a feje körül járkált. Én csak megpróbálom a történetet a lehető leghitelesebben az I. századba helyezni, miközben tiszteletben tartom Jézus jellemét és az evangéliumok üzenetét. Ezt nagyon komolyan veszem, és nagyon ügyelek arra, hogy a Szentírás és az imádság legyen a munkám alapja. Megtapasztaltam, hogy Jézus személyes Isten, aki mindannyiunkkal bensőséges kapcsolatra törekszik. Ismer minket és tudja, hogy szívünknek mire van szüksége. Az én életemben másképp munkálkodik, mint másokéban, de ez azért van, mert nemcsak a tömegek, hanem minden egyes ember Istene.”

Amikor Jézus a tömeghez szólt, például a Hegyi beszéd alkalmával, vagy amikor a zsinagógákban tanított, mindenki számára érvényes példákat mondott. Amikor azonban egy tanítványt hívott el, hogy kövesse őt, vagy valakit meggyógyított, akkor ritkán tett általános kijelentéseket. Ilyenkor mindig személyesen szólította meg az embert habitusának, élethelyzetének, tapasztalatának megfelelően. Ezért nemcsak testileg, hanem lelkileg is meggyógyultak a betegek. 

A názáreti Jézus olyan istenfiú, aki bensőséges viszonyt alakított ki az emberrel. Ez a személyes tapasztalat a rendezői elvben is karakteresen megjelenik.

A kiválasztottak forgatása során azokat az epizódokat, amelyekben Jézus valaki felé odafordul, nagyon személyessé teszik. „Összezsugorítják” az adott jelenetet, azaz közelképet készítenek, és a hanggal is arra a személyre koncentrálnak, akivel Jézus beszél. Szinte teljesen kizárják a külvilágot. Egy-egy ilyen jelenet valóban az érintett ember személyes élményéről szól. Ez pedig sokakat segít abban, hogy azonosulni tudjanak egy szereplővel, egy jelenettel, hogy megértsenek valamit a saját életükről, istenkapcsolatukról. 

Kép

Képkocka a sorozatból

A kulisszák mögé látva

A sorozat készítői nagy hangsúlyt fektetnek a közösségépítésre, amit számos módon segítenek és támogatnak. Ennek talán az egyik legfontosabb része, hogy a nézők láthassák, kik, miért, hogyan dolgoznak ezen a sorozaton. Kezdetektől fogva „elhúzták” a függönyöket, és bepillantást engedtek a színfalak mögé. Dallas Jenkins rendszeresen jelentkezik be élő adásban, hol egyedül, hol a sorozatban szereplő színészekkel, forgatókönyvíró társaival vagy épp a háttérben dolgozó kollégákkal. Ilyenkor személyes motivációikat, élményeiket, tapasztalataikat osztják meg egy-egy jelenetről, epizódról vagy a forgatásról.

„Úgy gondolom, hogy nézőinknek ismerniük kell engem, és bízniuk kell bennem, ha támogatni akarnak, és szeretnék hírét vinni a sorozatnak – vallja a rendező –, ezért szívesen megmutatjuk, hogyan is zajlik ez az egész a kulisszák mögött, és hogy mi lakik a szívünkben. Ráadásul a közösség tagjai számára is hasznos azáltal, hogy megismerik és támogatják egymást. Végül meg kell említenem a támogatók szerepét, hiszen nem rendelkezünk olyan nagy stúdióval, amely hatalmas összegekkel tudna hozzájárulni a munkánkhoz, tehát továbbra is magunknak kell előteremtenünk az anyagi forrást, ebben pedig nagyon számítunk a közösségre.”

Kép

Képkocka a sorozatból

A szavakon túl

A filmsorozat milliókhoz jutott már el, és közülük nagyon sok embert érintett meg. Számtalan személyes történetet osztanak meg a nézők, amelyekben arról számolnak be, hogy egy evangéliumi rész hogyan vált élővé számukra, hogyan ismertek magukra bizonyos jelenetekben, vagy milyen mélységeket éltek át a katartikus pillanatok során, egy gesztus, egyetlen szó hatására. 

„Emlékszem, még a kezdetekben találkoztam egy kínai hölggyel, akinek három gyermeke és férje egyáltalán nem beszél angolul, családjukban csak ő ért egyedül ezen a nyelven – meséli Dallas Jenkins. – Ez a hölgy elmondta, hogy annak ellenére, hogy a családtagok semmit sem értettek a párbeszédekből, mégis mennyire szerették a filmsorozatot, és alig várták, hogy minden epizódját láthassák. 

Nagyon megdöbbentett, hogy vannak emberek, akiket akkor is megérint, ha nem értik a benne elhangzó szavakat. És az, hogy még a gyerekeket is megragadja, tetszik nekik. 

Ez a történet is világosan megmutatta nekem, hogy itt valami sokkal nagyobbról és jobbról van szó, mint amire én képes vagyok. Egyfajta sokszorozódásnak vagyunk tanúi, amit nem tudok emberileg megmagyarázni, nem tudom magaménak elismerni. Ez Isten ajándéka.” 

A kiválasztottak című filmsorozat a www.thechosen.tv oldalon ingyenesen megtekinthető magyar szinkronnal. Az első három évadot a Duna TV is sugározta.

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazin 2025. január–februári számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Idétlen időkig (1993)

Elsőre meglepőnek tűnhet, hogy egy vígjátékkal nyitunk, de egyrészt nem akármilyennel tesszük, másrészt a filmuniverzumon belül külön kis galaxist képeznek az időhurokfilmek. És ezek bár abszurd módon, de több értelemben is feltámadásokról szólnak. A műfajt lényegében megteremtő, kultikus Idétlen időkig főhőse, a való életben is különcnek számító Bill Murray által alakított cinikus, önző, kiégett időjós egy vég nélkül ismétlődő február másodikán Punxsutawney kisvárosában reked. Éppen „mormotanapon”, amikor a település kabalaállata ünnepélyesen megjósolja, meddig tart még a tél.

„Szürke lesz, soha nem múló, életfogytig tartó”, hangzik el a gyakran idézett mondat a főszereplőtől, miután rájön, bármit kezd is a beragadt 24 órával, reggel úgyis újra ugyanerre a napra ébred. Akkor is, ha este történetesen meghal.

Eleinte vissza is él a helyzettel, csak lassan kezd a jelleme változni. Belső átalakulása akkor teljesedik ki, amikor már nemcsak az időhurokból való menekülés miatt cselekszik jót másokkal, hanem azért, mert jobb emberré vált. Ez hozza el az igazi feltámadását. Az Idétlen időkig, bár 32 éve „ismétlődik velünk” a tévében vagy a lejátszónkon mormotanap környékén, örökzöld, megunhatatlan történet.

Kép

Képkocka a filmből

A remény rabjai (1994)

A hét Oscar-díjra jelölt A remény rabjai egy igazságtalanul elítélt férfi történetét meséli el, aki hosszú éveken át küzd a börtön kegyetlen világában, hogy rátaláljon az elérhetetlennek tűnő szabadságra. A Tim Robbins által megformált, mindenét elvesztett Andy Dufresne a rácsok mögött fogvatartói és rabtársai brutalitásának is ki van téve, miközben a rendszer váltig akadályozza, hogy bebizonyítsa ártatlanságát. Ő viszont nem hajlandó megtörni: tudását, eszét felhasználva előbb a börtönkönyvtár fejlesztésével, majd egyfajta belső közösség építésével és a személyzet megnyerésével teremt sajátos szabadságot magának. Olyan új barátokkal körülvéve, mint a Morgan Freeman által alakított Red.

Közben apró lépésekben azon dolgozik, hogy egy nap maga mögött hagyhassa a fegyházat. Ahhoz viszont, hogy elérje a megtisztulást, előbb szó szerint a legmélyebb mocsokban is alá kell merülnie. Vajon eljön-e valaha a pillanat, amikor karjait az ég felé nyújtva átöleli őt a megváltás?

A film a bőrünkbe égeti, hogy a remény soha, a legkilátástalanabb helyzetekben sem hal meg – kitartással, intelligenciával és hittel mindig van kiút egy új élet felé.

Kép

Képkocka a filmből

Egy csodálatos elme (2001)

John Nash zseniális matematikus volt, ám a valóságban éppúgy skizofréniával küzdött, mint a Russel Crowe főszereplésével róla készült, négy Oscart-nyert filmben, amely bemutatja, hogyan tanulta meg uralni a betegségét, új értelmet adva az életének. A tehetséges, de szociális kapcsolataiban gondokkal küzdő tudós a világot puszta logikai mintázatokon keresztül szemléli, elméje azonban nemcsak a matematikában, az illúziók világában is aktívan működik: hallucinációk kezdik uralni őt. Ahogy a betegség átveszi az irányítást felette, Nash elveszíti realitásérzékét, karrierje és magánélete darabokra hullik. Teljesen kiszolgáltatottá válik, úgy tűnik, elbukja mindazt, ami értékes volt számára. Miután szembesül azzal, hogy a skizofréniája nem fog elmúlni, fokozatosan új módon kezd tekinteni az életére: ahelyett, hogy a betegség határozná meg a sorsát, megtanul együtt élni vele.

A szeretet és a kitartás kulcsszerepet játszik ebben, hiszen a felesége végig mellette áll, segít neki visszatérni a tudományos közösségbe is.

Nash 1994-es Nobel-díja a valós bizonyíték arra, hogy a betegség nem törte meg a férfit, újjá tudott születni egy más játékszabályok között zajló életben. Van ugyanis, amikor a gyógyulás nem feltétlenül egy betegség teljes eltűnését jelenti, hanem azt, hogy megtanulunk a nehézségeinkkel bölcsen bánni.

Kép

Képkocka a filmből

A nyughatatlan (2005)

A tizennyolcszoros Grammy-díjas dalszerző-énekes Johnny Cash élete sem szűkölködött csapásokban és újrakezdésekben. Az ikonikus amerikai zenész életrajzi filmje gyermekkori tragédiával indul, amikor a kis Johnny elveszíti testvérét, és ezért az édesapja őt hibáztatja. Cash későbbi életét is végigkíséri a trauma, ami nagyban hozzájárul önpusztító életmódjához: függőségeihez, házassága válságához és személyes kríziséhez. Mélypontjai megmutatják, hogy még a legnagyobb tehetségek is – sőt ők csak igazán – démonokkal küzdenek.A film egyik legdrámaibb pontján Cash konkrétan összeomlik terhei alatt, ám az elvonókúra, valamint későbbi felesége, June Carter támogatása segíti őt a gyógyulásban.

A történet legfontosabb kérdése az: hajlandó-e a férfi szembenézni önmagával, akar-e változni?

Abból is ízelítőt kapunk, hogy egy mélyből való visszatérés nem lehet egyetlen döntés eredménye, csak egy hosszú és küzdelmes folyamat végpontja. Johnny Cash ikonikus Folsom Prison Blues című dala és a börtönkoncert, ahol először előadta, kulcsszerzemény és -pillanat az énekes életében – de ennél többet nem árulunk el, azok kedvéért, akik még nem látták, de megnéznék A nyughatatlant.

Kép

Képkocka a filmből

Vadon (2014)

Az igaz történeten alapuló Vadon Cheryl Strayed (Reese Witherspoon) önismereti és tényleges utazását meséli el, amelyre azért indult, hogy megküzdjön a múltja traumáival. Élete azután hullott darabokra, hogy elveszítette édesanyját, aki számára az egyik legfontosabb érzelmi támaszt jelentette. Gyásza feldolgozatlan maradt, sőt önpusztító spirálba sodorta őt.

Cheryl egyre inkább eltávolodott önmagától, ám az utolsó előtti pillanatban elhatározta, hogy nekivág a Pacific Crest Trail nevű, több ezer kilométeres túraösvénynek, mely Mexikótól Kanadáig húzódik. Teljesen tapasztalatlan túrázóként, egyedül útnak indulva talán át sem gondolta, mit csinál, ám a fizikai kihívás végül a lelki újjászületés lehetőségét is adta számára. Addig azonban testi és érzelmi megpróbáltatásokon ment keresztül: a magány, a fáradtság, az éhség, és különböző veszélyek mind próbára tették, az úton töltött idő alatt azonban fokozatosan feldolgozta fájdalmait.

Édesanyja és a saját bűntudata elengedésének története ez a lassú, gyalogos road movie, melynek végére a főhős megtanul bízni magában, felismerve, hogy képes megbirkózni az élet kihívásaival.

Bár nem tudhatja, milyen jövő vár rá, már nem fél tőle, modern zarándoklata végére a benne rejlő túlélő öntudatra ébred.

Kép

Képkocka a filmből

Feltámadás (2016)

A Feltámadás című film különleges módon közelíti meg Jézus feltámadását: a történet egy római tribunus, Clavius személyes nyomozása köré épül, így a feltámadás eseményeit nem a tanítványok, hanem egy kívülálló nézőpontján keresztül ismerhetjük meg. Miután Krisztust keresztre feszítik és eltemetik, a római hatóságokat képviselő Clavius parancsot kap, hogy gondoskodjon a sír őrzéséről. A test mégis eltűnik, és Claviusnak kell gondoskodnia a felkutatásáról, számára a feltámadás így olyan meghatározó személyes élménnyé válik, amely révén a saját hitét is felfedezheti és újraértékelheti. A film egyik legfontosabb jelenetében a férfi személyesen győződik meg arról, hogy Krisztus életben van, ám ezt a pillanatot sem afféle látványos jelenségként élheti át a néző, sokkal inkább az esemény szellemi, lelki hatásai kerülnek előtérbe. Jézus csendes, visszafogott jelenléte kézzel fogható valósággá teszi a csodát, amely nem csupán fizikai jelenség, hanem mélyebb megértést igénylő pillanatok sora.

Kép

Képkocka a filmből

Hamarosan folytatást kap a Mel Gibson-féle Passió

Mel Gibson és stábja augusztusban kezdi forgatni az Oscar-díjas színész-rendező Passió című 2004-es filmjének rég várt folytatását. A The Resurrection of the Christ (Krisztus feltámadása) című alkotás a nagy sikerű, ám naturalisztikus ábrázolásmódja miatt vitákat is kiváltott első részhez hasonlóan többek közt a dél-olaszországi Matera városában és környékén forog majd – tudhattuk meg nemrég a római Cinecittà stúdió vezérigazgatójától, Manuela Cacciamanitól. A Passió minden idők legnagyobb bevételt hozó független filmje lett, a folytatás főszerepére ismét Jim Cavezielt kérték fel, aki Jézus Krisztust már az első részben is megformálta. A második epizód forgatókönyvét az a Randall Wallace írta, aki korábban a Rettenthetetlen című filmmel Oscar-díjat nyert.

Lujza, te még alig múlhattál húszéves, biztosan te is kötelező olvasmány formájában találkoztál először az Egri csillagokkal. Milyen élmény volt?

B.L.L.: Tízévesen igen nehezen birkóztam meg a rendkívül aprólékosan megírt csatajelenetekkel, amelyek akkor még nem is voltak számomra izgalmasak. A romantikája viszont mélyen megragadt bennem, egy jelenet kifejezetten élesen gyerekkoromból, amit el is játszhatok az előadásban. Amikor Vicuskát a fiúk megszöktetik a kis János Zsigmond dadájának a szerepéből, nagy kockázatot vállal a lány a szökéssel, félő, hogy így nem lesz női jövője. Gergő megnyugtatja, hogy elég feltekintenünk az égre, és azt mondanunk, hogy „Istenünk, Atyánk, egymást házastársnak választjuk, és akkor mi, Évám, Isten szemében házastársak vagyunk.” 

Ennyire egyszerű a hit és a közvetlen kapcsolódás, a forró drót Istennel, ahol az alkonyodó ég maga a templom…

B.N.: Hétköznap persze nem rohangálhatok kivont karddal a tereken, előadáson viszont kiélem magam, élvezem, hogy hadonászhatok vele… Ha Lujzinak az ég alatti esküvő volt a szíve vágya, akkor természetesen csatlakozom hozzá. 

Gondoltatok arra, hogy a regény alapvetően elég akciódús műfaj, és hogyan fogjátok ezt színpadra vinni? Az olvasópróbán volt egy segítő, aki időnként bemondta, hogy „puff” és „bumm” meg „jaj nekem”? Elég ritka, hogy egy színpadi mű nem alapvetően dialógusokra épül, hanem a központi motívuma egy zajló ostrom. A vár megtámadása nyilván szimbolikus is, hiszen az egri küzdelem egész Magyarország közös harcát magába foglalja, sok akcióval, történéssel, látványos színpadi elemekkel.

B.L.L.: Barta Ágitól vettem át a szerepet, akivel még gimnazistaként láttam az előadást. Emlékszem, sokat fantáziáltunk az osztálytársaimmal rajta, hogy milyenek lesznek a csatajelenetek. Vidnyánszky csatajelenetei úgy történnek, hogy egy hatalmas fallal, erővel feszülnek össze a szereplők és a mondatok, tekintetek, egy-egy kifejező mozdulat festi meg a cselekedeteket. Mintha ebben az atmoszférában folyton zoomolgatna a néző egy kamerával. 

Nekem az volt az élményem, hogy rengetegen mozognak a színpadon, egy kicsit nehéz befogadni a nagyságrendet, az óriási díszletet, a Magyar Nemzeti Táncegyüttes állandó jelenlétét a színpadon, akik színesítik a történetet, de egy párhuzamos kultúrtörténeti tudást is képviselnek a táncaikkal. Mindez azt az érzést is keltette bennem, hogy sok a fiatal a színpadon és a nézőtéren, és a kevés hiteles, idősebb színész valamiféle stafétát ad át a szereplők között, és a szereplő-néző között is folyik ez. 

B.L.L.: A történet elmesélése Vidnyánszky Attilának ezen a "költői" színházán keresztül történik. A tömeg érzékenyít és behúz. Vivőerő.

B.N.: Esztétikailag óriási ereje van ennek, de nem csak annak, hogy a színpadon mennyien vannak, hanem annak is, hogy a nézőtéren! Más a mechanizmus, más hatások jutnak el a nézőig. 

A közösségben való cselekvés mindig erősebb, élménydúsabb. 

Más, ha egy koncertteremben hallgatjuk a zenét, és más otthon, egyedül. Mindkettő értékes és fontos, de nem ugyanúgy hat. Más, ha egyedül imádkozunk otthon, vagy ha elmegyünk a templomba, és együtt imádkozunk a gyülekezettel. Kis tér, intim jelenetek máshogy hatnak, mint a monumentális, teátrális eszközök. Ennek is, annak is megvan az értéke.

Kép

Fotó: Eöri Szabó Zsolt/Nemzeti Színház

Úgy tudom, Lujza, te több művészeti ágra is fogékony vagy.

B.L.L.: Gimnáziumban még az volt a kérdés, hogy zenei vagy képzőművészeti tagozatra jelentkezem. Mindig választani kell, min van a hangsúly, ez sose volt az erősségem. Egyszerre jártam ének tagozatra, hegedűórára, balettre és például tűzzománcra. A gimis lányközösségem volt annyira szeretetre méltó és inspiráló, hogy ezek a dolgok a színház csinálásban összpontosuljanak. A közösség, a közös gondolkodás.

Az, hogy a színház vállalja, hogy a nemzeti eszményeinket, hőseinket, példaképeinket, hősi múltunkat, történelmünk meghatározó pillanatait továbbadja a fiataloknak, nyilvánvalóan feladata is – főleg a Nemzeti Színháznak. Azt a nyelvezetet, amelyen Tinódi beszél, vagy azt a történelmi helyzetet, ami István és Koppány konfliktusában megjelenik, vagy akár az Egri Csillagok honvédő gondolatait sem könnyű fiatalként megemészteni, befogadni… Ezeknek a nagyon komoly értékeknek az átadására milyen stratégiát találtok ki? Milyen könnyítéseket adtok a fiataloknak?

B.L.L.: Nehéz korhűen megfogni az anyagot, nagyon kell vigyázni arra, hogy ez ne egy múzeum legyen, hanem élő, szerves anyag. Sok a veszély, de Gárdonyi valóban egy nemzeti mitológiát írt meg, a kételyek és a társadalom elveszettsége a saját korszakában is megkívánta, hogy találjon magának és nekünk egy Bornemissza Gergelyt, egy követhető hőst. 

Egyszerű srác pedig Gergely, de helyes irányokat és értékrendet képvisel, és erre most is szükség van.

Jó kérdés, hogyan lehet vele elérni a fiatalokhoz. Az értékrend nem változik, a szerelem, a haza, a bátorság, a testvériség, a közösségért való felelősségvállalás, az igazság felvállalása – ezek ma is érvényes értékek. Nehéz úgy átadni őket, hogy ne tűnjünk didaktikusnak, de például a gyerekszereplők megjelenése a darabban biztosan segített az iskolás közönség figyelmének fenntartásában. Nemcsak nagy hősök voltak, hanem apró lehetséges másaik is. Rajtuk is keresztül megy a történet.

B.N.: Alapvető koncepció volt a nyelvi korhűség, kifejezetten edukatív céllal. Ez nem Gárdonyi regényének a szabad értelmezése, hanem maga a Gárdonyi által teremtett világ, amit szeretnénk megszerettetni a fiatalokkal. Inkább izgalmasnak gondolom a korhű kellékeket, a díszes öltözetet, a hajviseletet, mint elidegenítőnek. Én úgy érzem, követhető a fiatalok számára, talán először látnak ilyet. De nem először találkoznak mozaikos történetépítéssel, ami bonyolultnak tűnhet.

A darab szerkezete folyamatosan megtöri a te szereped ívét is, Nándor, neked okozott ez nehézséget?

B.N.: Végig kellett elemeznem, jegyzeteltem, mikor hány éves vagyok… Felírtam idő szerint a jeleneteket, és azt fejtettem vissza, vágtam, tördeltem… Tudatosan építettem fel, hisz fél percen belül voltam vesztes hősszerelmes, azután házas-gyerekes férfi. A romantikusabb részeknek is nagyobbnak tűnt a tétje abban a tudatban, hogy egy több százezres török sereg közeleg, ez tervszerű építkezés volt.

A filmek mostanában nagyon ráhajtottak arra, hogy mítoszokat, sőt mítoszuniverzumokat hozzanak létre kitalált hősök köré építve. Az Egri csillagokat mi, magyarok olvastuk annyian, hogy meglegyen a létszám egy valós mítosz életben tartásához.

B.L.L.: Amikor az MVM Dome-ban adtuk elő óriási szereplői és nézőszámmal a darabot, és a várvédők felesküdtek a Magyarországot szimbolizáló vár védelmére, a közönség velük mondta az esküt. Felemelő pillanat volt, több ezer ember egyszerre lett részese a történelemnek. És itt el is dőlt minden. Miénk volt.

B.N.: Én nagyon szeretem, amikor egy nagyszabású egyedi előadás jön létre egy-egy ötlet nyomán. Régóta játsszuk a darabot a színházban, de azokat az alkalmi előadásokat különösen kedvelem, amik egy nevezetes alkalomra jönnek létre, mindig van valami újdonságuk és valami külön izgalmuk. 

Az első előadásunkat hétezer kadét nézte, az különleges érzés volt, ahogy ők is felálltak és mondták az esküt, mert mi, színészek csak beszélünk a színpadon a hazaszeretetről, de az ő hazavédő szerepük az életük középpontja. 

Kép

Fotó: Eöri Szabó Zsolt/Nemzeti Színház

Mit gondoltok a pátoszról, kimehet ez egyáltalán a divatból? Bele tudjuk ma még élni magunkat a hazafiságba, vitézségbe, felemelő győzelembe?

B.L.L.: Mindenbe bele tudjuk élni magunkat, ami hiteles. Azt hiszem, a Nemzeti színház tudatosan vállalja ezt az identitásnevelési feladatot. És igen, a nemzeti identitás nem egy merev fogalom, hanem történelmi élményeinkből, közös mítoszainkból, és jelen idejű dilemmáinkból szövődik. Az a színház dolga, hogy ezeket az élményeket bátran kérdésfelvetéssé alakítsa. A kérdés maga alkotóerő. Szerintem a színházban a kérdések testi, érzelmi és szellemi válaszokat provokálnak. Ezek a válaszok kollektív élménnyé válnak és ez mindent, a vitézséget, a közösséget, az identitást is, újra és újra megfogalmazhatóvá teszi. Mindig csak az a kérdés, hogy mit akarunk mondani. Ilyen történelmi anyagnál is emberekről beszélünk és mondjuk a gyökereinkről meg a jövőnkről.

Lehet, hogy ma nem egy egyetlen válasz a fontos, hanem az, hogy milyen kérdéseket merünk feltenni a hazáról, a gyökereinkről és a jövőnkről. Hogy mit jelent magyarnak lenni ma.

B.N.: Nyilván ez Vidnyánszky Attila vállalása, ő határozza meg a művészi koncepciót, de én is azt gondolom, hogy a Nemzetinek van egy ilyen feladata, nagy nemzeti ügyeket (a szó legszebb értelmében) képvisel. Sok releváns koncepció létezhet, de a Nemzetinek kell képviselnie leginkább a hazafiság értékét. Azzal, hogy megvédjük-e a hazánkat vagy sem, nem kell minden színháznak foglalkoznia. Itt a témaválasztás is számít, de a megvalósítás az igazi próbakő. Ha magas minőségű, ha értékes esztétikai színvonalat képvisel, akkor hatni fog. 

Hiányoltam a regénybeli leveses jelenetet, amikor az egri asszonyok forró gulyáslevessel öntik nyakon a létrán majdnem felérő gonosz turbánosokat.

B.L.L.: A regényben sok humoros, finomabb, zártabb jelenet is helyet kap, ami nem illik ebbe a koncepcióba, talán elvesztette volna ezekkel a darab a valóban katartikus voltát. Itt nagy jelenetek követik egymást, látványos elemek, erő, veretes gondolatok, ebben gondolkodtunk. 

Még a jelmezem is súlyos kordbársony, alsószoknyám is van, óriási fonatok a fejemen.

B.N.: Olyan nagy ívű ez a történet, hogy ha megpróbáljuk feszíteni, rövidíteni, akkor végül minden jelenete tetőpont, az egész előadás tetőpontok egymásutánja. Színészileg is nehéz ez, hiszen érzelmileg lehetetlen folyamatosan csúcspontokat játszani. Meg kellett tanulnom, hogy milyen íveket és energiákat kell felépítenem és beosztanom, hisz nagyon hasonló magasságú hegycsúcsok vannak az előadásban, és még azok fölé is el kell tudni jutni. Néha meg kell tudni nyugtatni a nézőt is, lágyabb húrokat pengetni. 

Kép

Fotó: Eöri Szabó Zsolt/Nemzeti Színház

Gondoljátok, hogy a színháznak az is lehet a missziója, hogy ne csupán igényeket elégítsen ki, hanem maga a színház alakítsa ki azokat? Lehetne egy Bornemissza Gergelyünk, aki annyira a miénk, hogy megismernénk, ha szembejönne az utcán? 

B.L.L.: Hatalmas szétszakadásban vagyunk... Nagyon izgalmas téma ez. Mindig is feladata a színháznak a gondolkodtatás és hogy közösségi megtartóerőként működjön. Most is megvannak az eszközök, a vágy, hogy adjunk valamit, és a lelkesedésünk. Ha lehetne egy ilyen Gergő, hozzá mennék feleségül.
 

B.N.: Bizonyos szempontból igen, de nem marketingszövegként. Van egy teljesen világos értékállítása a regénynek, aminek hangsúlyos része, hogy a hazánkat az életünk árán is védjük. Az, hogy fontosabb a hazánk sorsa, mint a mi egyéni sorsunk, teljesen egyértelműen benne van. 

Az, hogy „Az a fő, hogy ne féljen a legény!”, a magánéletben is fontos vezérmotívum, például, hogy merjünk-e belevágni egy házvásárlásba, egy házasságba, gyerekvállalásba…

Ez épp időszerű nálatok, úgy tudom…

B.N.: Igen, két kislányt nevelünk feleségemmel, Katona Kingával. Ha az ember belegondol, hogy hogyan fog ebben helytállni, mennyire lesz jó apa, akkor azt mondom, az a fő, hogy csináljuk, ne féljünk, aztán menni fog. Az biztos, hogy szükségünk van hősökre, ez minket is megemel, bár tudatosan nem készültünk mítoszképzésre. Azt viszont meg akartuk mutatni, hogy bár kicsi nép vagyunk, de erősek, elkötelezettek, bátrak, ravaszok. Az önbecsülésünk kap muníciót a műtől.

Vagyis ez a kulcsmondat: „Az a fő, hogy ne féljen a legény!”

B.N.: Ha ezt a mondatot visszük haza, nem jöttünk hiába.

Támogatott tartalom

Miért éreztétek úgy, hogy a díj „nagykorúvá” válása után szükség van a megújulásra?

A kuratórium tagjaiban nagyjából egyszerre érett meg az elhatározás, hogy 18 év után érdemes markánsan változtatni, hiszen a világ és a média is sokat változott körülöttünk. Engem két dolog motivált ebben, az egyik az, hogy részt vettem más amatőrök számára kiírt pályázatok elbírálásában, amelyen a beérkező írások nagy része meglepően magas színvonalat képviselt. A másik, hogy a közösségimédia-felületeken egyre többen készítenek tartalmat, és nagyon felhígult ezek minősége. Nemcsak az írók, a hivatásos újságírók feladata és felelőssége is, hogy ezt a színvonalat emeljük, jó példákat mutassunk, ebben is segíthet ez a pályázat.

Idén először csak egy meghatározott témában lehet tartalmat küldeni. Miért éppen a család és a függőség kapcsolata került az alapítvány fókuszába?

 Olyan témát szerettünk volna választani, ami valamilyen formában mindenkit érint. A szerhasználat, a képernyőfüggőség vagy akár a társfüggőség minden családot érint bizonyos szinten, ezért fontos, hogy ezekkel a problémákkal mit kezdünk, tudunk-e velük szembesülni, van-e erőnk segítséget kérni. Sokunknak van erről továbbadásra érdemes tapasztalata, ismerünk nehéz vagy tanulságos történeteket, jó megoldásokat, segítő közösségeket. 

Leginkább azt szeretnénk megmutatni, hogyan hat a családban élőkre az egyik tag függősége, és hogyan befolyásolhatja a család akár a függőség kialakulását, akár a gyógyulást.

A függőségekről elsőre a drogok, a cigaretta, az alkohol, a szex jut eszünkbe, de ahogy említetted a képernyőfüggőséget, megfordult a fejemben: lehet, itt az ideje átkeretezni, kitágítani a függőségről alkotott képünket?

Egyre többen foglalkoznak azzal a kérdéssel, hogy a XXI. században miért jött létre a „függőségek társadalma”, hogy a ma embere miért olyan védtelen ezekkel az ingerekkel szemben? Sokféle résztéma rejlik ebben, többféle megközelítésben és műfajban készült pályaművekre számítunk: személyes történetekre, riportokra, interjúkra, publicisztikákra és cikkekre, videókra, podcastokra, képriportokra. A lényeg, hogy segítsük a probléma feldolgozását, mert a média legfontosabb feladata szerintem még ma is: jobbá tenni az életünket. És nem őszinte az, aki azt mondja, hogy a függőség témában egyáltalán nincs érintettsége.

Kép

Fotó: Jónás Jácint

Miben változott még a díj? 

Idén nem máshol már megjelent tartalmakat várunk. A díj létrehozásakor a célunk az volt, hogy az újságíró szakmát arra motiváljuk, hogy minél fontosabb családdal foglalkozó témákat minél színvonalasabban jelenítsenek meg a saját médiumukban. Most fontosabb célnak látjuk, hogy bizonyos témák minél nagyobb mértékben kerüljenek a köztudatba, és ezen ne csak azok dolgozzanak, akik olyan médiumok munkatársai, amelyek ennek teret adnak. Teljesen új tartalmak létrehozására szeretnénk inspirálni a kollégákat és a nem hivatásos szerzőket. A külhonból érkező magyar pályázók közül, akik a meghirdetett témán belül saját közösségeik, családjaik problémáit és sikereit mutatják be, különdíjast is választunk.

Mi történik a pályázatokkal a beküldést követően?

Az alapítvány zsűrije által arra érdemesnek ítélt műveket a Képmás magazin vagy a Képmás.hu felületein honorárium ellenében megjelentetjük. Ezen a ponton válik az anonim beküldés azonosíthatóvá, a kiválasztás még csak a jelige ismeretében történik. 

Később a bekerült jelöltek közül kiválasztunk újabb tízet, az ő pályázatukat ezen felül bruttó 100 ezer forinttal jutalmazzuk, és belőlük fog kikerülni az év végi zsűrizésnél a fődíjas, aki 1 millió forintot kap.

A fődíjat az alapítvány kuratóriumi tagjaiból és médiaszakemberekből, valamint az éves téma szakértőjéből álló szakmai zsűri ítéli oda. 

Meddig lehet beküldeni a pályaműveket?

November 30-ig, de minél korábban küldi valaki, annál nagyobb esélye lesz a kiválasztásra, hiszen havonta egy jelöltet választunk, és feltehetően az utolsó időszakban több pályázatot kapunk majd. 

Mivel bíztatod azokat, akiknek van ötletük és tehetségük is, de még gyűjtik a bátorságot a jelentkezéshez?

Nyilván ez a többi műfajra is igaz, de tudom, hogy az írás terápia, tehát már azért is érdemes elkezdeni, hogy egy kicsit helyre tegyük magunkban az élményeket, traumákat. A hivatásos tartalomkészítőket is biztatom a jelentkezésre, hiszen nem mindig tudjuk megvalósítani a témaötleteinket egy-egy szerkesztőségben, vagy egy-egy ügy annyira magával ragad, hogy kevés hozzá a szerkesztőségi felület, marad még bennünk megvalósításra váró ötlet. Minden írni szerető embert, szakmabelit, hobbiírót vagy „első próbálkozót” arra biztatok, hogy pályázzon az idei Média a Családért Díjra.

PÁLYÁZZ TE IS!
Pályázati feltételek, határidők és további tudnivalók: mediaacsaladert.hu/palyazati-felhivas

Elképesztő a látványvilága ennek a Jan Fabre-darabnak! 

Igen, egészen fantasztikus megoldások vannak benne. Látod ezt a képet, ahol a táncosok középkori lovagoknak vannak öltözve? Egyenként 15 kilogrammos páncélzatban táncolnak balettkoreográfiát. 

Ez majdnem olyan jelentős megterhelés, mint a tavalyi MITEM-en épp Jan Fabre monumentális, 8 órás, színész- és nézőpróbáló alkotása. Akkor azt vártad a leginkább.

A Mítikasz-csúcsra valóban kíváncsi voltam, mert akkor már tudtam, hogy én is fogok dolgozni a rendezővel. Ezek az előadások a kulisszák mögül nézve is nagyon érdekesek lennének, mert ki van készítve a színészeknek minden, amire szükségük lehet, hogy kibírják ezt a maratonfutáshoz hasonlító megterhelést.

Bele tudtad magad képzelni a színészek helyzetébe?

Az fantázia nélkül is érezhető volt, hogy nem lehet tréning nélkül végigcsinálni. Amiben én dolgoztam Jan Fabreval, az csak a másfélórás Vér vagyok, de ahhoz is kell a gyakorlat. Viszont, ha már belekezdett egy színész, akkor emberfeletti energiákat kell mozgósítania az alkotás érdekében. Fabre szerint a fáradt színész a jó színész, ennek megfelelően a próbái is a sokszori ismétlés szellemében telnek, ahol az anyag pontról pontra tökéletesedik, az állóképesség pedig napról napra nő. 

A sok ismétléstől pedig egyszer csak kitágul az idő, és olyan állapotba kerülsz, hogy azt érzed, megállíthatatlan vagy, bármeddig tudnád csinálni. 

Mi színészek pedig egy kicsit állapotfüggők vagyunk: vajon ma este be tudom-e járni a szokott utat, mi fog eltéríteni, és hogyan fogok visszatalálni…?

Én vágytam ezekre a megpróbáltatásokra, és arra is, hogy közelről lássam, ahogy Fabre dolgozik. Az ő szövegei tulajdonképpen költői víziókba ágyazott művészeti kiáltványok: mintha mindig a saját helyét és álláspontját próbálná leírni, meghatározni a világ történéseivel szemben, ezért a színész, aki maga is művész, úgy megy a színpadra, hogy elintéznivalója van az anyaggal. Így lesz az előadásnak egy nagyon erős személyes töltete.

Elképesztő látomás, festményszerű képekkel.

Szeretem azokat az előadásokat, amelyek kapcsolódnak más művészeti ágakhoz, amelyek ily módon inspirálódnak, és a Vér vagyok mintapélda ebből a szempontból. Jan Fabre egy flamand-belga rendező, nem mellesleg festő és képzőművész is, aki nagyon büszke a flamand gyökereire. Ügyel az alakok megvilágítására, a szereplők elhelyezésére a térben, rendszeresen szimmetrikus mozgásokat kért.

Úgy helyez el szimbólumokat, kultúrtörténeti utalásokat az előadásban, hogy azokkal európaiságunkat erősíti. Alapműveltséget igényel, hogy jól olvassuk a jeleket.

Arra gondolsz, hogy latinul beszélsz az előadásban?

Az élmény túlmutat ezen. Eléneklem John Lennon Cold Turkey című dalát latinul, ami az elvonási tünetekről szól. Ha valaki felismeri a dallamot, az máris jelent valamit számára. Nagyon hiszek a sorsszerűségben egyébként. 

Tanultam latinul két évig, mert gyógytornásznak is képződtem, mielőtt a Nemzetibe szerződtem. Nekem nagyon személyessé vált ez az előadás azzal, hogy azokat az anatómiai kifejezéseket, amelyek ott vannak a szövegben, már töviről hegyire ismertem. 

Maga a test, az erek, a vénák, az izmok, a vér, a biológiai elemek kapnak szerepet az előadásban, az általam megformált alak ezekkel a kifejezésekkel dolgozik.

Idén két darabbal is jön Jan Fabre. Mind a kettő, hogy úgy mondjam, irgalmasan rövid, egy-egy óra, ha jól emlékszem, a két monodráma?

Mintha a legrövidebb és leghosszabb előadások érkeznének tőle, igen. Jan Fabre a társulatával előszeretettel készít egyszemélyes előadásokat is, amelyeknek a szövegét általában ő maga írja. Most a MITEM-en az egyik előadás, az Én egy tévedés vagyok személyesebben szól az alkotóról, aki szervesen úgy alakította az életét és a munkásságát, ahogyan ő akarta anélkül, hogy tekintettel lett volna arra, mit kíván tőle a társadalom, vagy minek kellett volna megfelelnie. Ez már így önmagában is elég érdekes szerintem. A másik egy szerelmi vallomás, amire kifejezetten kíváncsi vagyok. Hiszek a szerelem legendájában címmel egy lovag az élet utolsó pillanatában a szerelméhez beszél személyesen, nagyon nagy tisztelettel.

Kép

Jelenet a Hiszek a szerelem legendájában című darabból − fotó: Hanna Auer

Laikusként azt gondolom, hogy nagyon nehéz műfaj a monodráma. Egyedül megtölteni a teret, nem ereszteni a tekinteteket. Milyen többlet kell ehhez?

A monodráma szerintem olyan, mint a maraton, amire mindenki úgy gondol, hogy de jó lenne lefutni, ám azért rettegünk is tőle, hogy hogy lehet felkészülni rá?! 

Ismerek olyan színészt, aki azért kezdett el futni, hogy az egyszemélyes előadását le tudja játszani, mert valóban nagy megterhelés. 

Legutóbb ilyesmire még a főiskolán vetemedtem, azért, mert az volt a feladat. Szeretném magam megmérettetni ilyen szempontból, de még csak két éve vagyok ennek a társulatnak a tagja, ezért inkább a kapcsolódási lehetőségeket keresem a kollégáimmal, a csapatmunkát, hogy minél több időt tölthessek velük, hogy jól megismerjük egymást. De egyszer talán majd én is vágynék a személyes hitvallásomat színpadra tenni, valószínűleg egy standup formájában.

Milyen most, 2025-ben a Nemzeti Színház Szilágyi Ágota szemével?

Szeretném, ha otthonosan érezné magát minden művész, aki hozzánk jön.

Kép

Szilágyi Ágota a King Lear Show című darabban − forrás: Nemzeti Színház

Te saját személyedben össze tudod kötni a magyarságot Erdélytől Felvidékig, önmagadban meg tudod testesíteni a határokon átívelő hidakat. Viszont nemzetközi vonatkozásban is sok rendezővel dolgoztál együtt. Kikkel találkozhatunk még a MITEM programjában?

Minél több évet tölt itt az ember, annál több olyan rendezővel találkozik a MITEM-en, akivel már valamilyen módon kapcsolódott. Az idei MITEM programjában például ott van Terzopulosz egyik előadása az Oreszteia. Dolgoztam vele a tavaly bemutatott Kurázsi mamában. Ezek a találkozási lehetőségek azért izgalmasak a rendezőkkel, mert lehetőséget adnak számomra a színészi önreflexióra is. Látom, hogy egy rendező hogyan dolgozik együtt más csapattal, azon keresztül világosabb, mi az, amit én akkor nem értettem meg, vagy kevésbé jól csináltam, esetleg jobban csináltam. 

Avtandil Varszimasvilinek is jön egy előadása, A szerelem sétányai. Vele is nagyon szerettem dolgozni, az ő darabjában volt az első megmutatkozási lehetőségem a Nemzeti Színházban annak idején. 

A nemzetközi mezőnyből fontos kiemelni Silviu Purcaretet. Nekem ő nemcsak azért fontos, mert vele dolgoztam utoljára, hanem mert román rendező, és én is ott születtem. Főiskolásként láttam egy Kolozsváron készített nonverbális előadását, a Pantagruel sógornőjét, ami abban az időben rendkívül újító volt, különböző nemzetiségű színészek játszottak benne együtt, a mai napig emlékszem a képeire.

Most pedig sikerült vele együtt dolgozni – két Romániában született színházi ember találkozott Budapesten, a Nemzetiben egy közös bolondozásra –, mert vígjátékot rendezett nekünk. Mérhetetlenül jól esett az a finomság, tisztelet és játékosság, amivel ő dolgozik. 

Gyakran használt állatos instrukciókat, például, hogy „fogd meg azt a két cipőt úgy, mintha két kiscica lenne”. Ezt azonnal értettem. 

Az Olasz szalmakalap olyan vígjáték, ami nagyon jól jött most nekünk.

Ezzel a múlt hónapban bővült a Nemzeti repertoárja, de mit hozott nektek, ami hiányzott?

Ritkán játsszunk vígjátékot, a repertoárunkban általában komoly, súlyosabb szövegek kapnak helyet. Ez az előadás egy friss tavaszi, éltető fuvallat számunkra. Nem beszélve arról, hogy végre egy előadás, amiben klasszikus díszletelemekkel lehet találkozni. Vannak székek, amelyekre le lehet ülni, ajtók, amelyeken be lehet menni, rengeteg helyzetkomikumot teremtve ezzel, s mindez játékos, könnyed és emberi egyszerre.

Purcarete most két előadást hoz a MITEM-re, az egyik a Gertrúd…

A másik pedig a Jónás, a Radu Stanca Nemzeti Színház és a Tokyo Metropolitan Színház közös produkciója, aminek Marin Sorescu a szerzője – én pedig jól ismerem a szövegét, mert benne volt a középiskolás tananyagban. Szerintem zseniális az ötlet, hogy ezt a szöveget egy japán színész játssza: egy monológot a cet gyomrában. Áramlik benne a spiritualitás, a filozofikus gondolkodás, jelen van a természet közelsége.

Szerinted miért zseniális ötlet a japán főszereplő? 

Pont a szöveg spiritualitása miatt. Költői, de nagyon tiszta gondolatvezetésű mű, a japán kultúrával rokon ez az egyszerűség, tisztaság.

Kapcsolódsz ezer szálon Purcaretehez, de jön a temesvári színház is, ha jól tudom. Velük van kapcsolódási pontod?

Pontosabban a német társulat Temesvárról, akik a Bukaresti Zsidó Színházzal hoznak közös előadást. 

A koprodukció nem mindennapi: dokumentum-színházi előadásban dolgozzák fel egy antiszemita támadás történetét 1938-ból, amikor kézigránát robbant a temesvári színház épületében. 

A Sidy Thalt nemcsak azért szeretném megnézni, mert inspiráló az együttműködés, hanem mert én a temesvári színházban kezdtem a pályafutásomat – és akkoriban erről a történetről nem is hallottam.

Sok rendező munkáját érintettük – melyik színházi formanyelv a legkomfortosabb számodra? 

Abban a formanyelvben érzem jól magam, amiben lehet nagyon személyesen fogalmazni. Nem tartom magam ügyes karakterszínésznek, inkább belülről kifelé építkezem. Sokkal jobban izgat az ember a motivációival együtt, mint a karakter. Persze fontos része a színművészetnek, hogy hogyan beszél, miként hordja a haját, hogyan öltözik egy szereplő. Ezek is lényegesek, de engem a másik megközelítés sokkal inkább izgat. Ha van rá lehetőségem, hogy kerülve az öncélúságot beszéljek egy témáról, ami engem is foglalkoztat, abban nagyon jól érzem magam. Az elvontabb, költőibb szövegek mintha több lehetőséget és szabadságot adnának az ilyenfajta személyességnek. 

Támogatott tartalom

„Jönnek a tanácsok, hogy kipróbáltad-e már ezt vagy azt”

Hosszú évekig gyógyszergyártó multicégnél dolgozott, de miután édesanya lett, a több mint nyolcórás munkaidő helyett rugalmasabb munkára vágyott. Az anyaság sodorta a vállalkozás felé, sorstársainak akart segíteni. Gál Anita egy hétéves kislány és egy ötéves kisfiú édesanyjaként a közelmúltban elindította Magyarország szakemberkereső és időpontfoglaló platformját, a Kihezvigyem.hu-t. De kezdjük az elején!

„Amikor 2017-ben megszületett az első gyermekem, az volt a fejemben, hogy majd anyai ösztönnel mindent megoldok. Az élet viszont megmutatta, hogy ez nem így van” – kezdi Anita. 

Hangsúlyozza, rengeteg olyan helyzet van, amikkel az előző generációk nem találkoztak, vagy találkoztak, de nem foglalkoztak vele. 

A kisbabák alvása pont egy ilyen kritikus terület a legtöbb családnál, ami ugyan harminc évvel ezelőtt is problémát jelentett, de akkor még teljesen más módszereket alkalmaztak ennek megoldására. Mint mondja, a család, a nagyszülők, a barátok, ismerősök ilyenkor természetesen jóindulatból segíteni szeretnének, amit empátiával kell fogadni, de a sok „okos” tanácstól egy idő után képes besokallni az ember. 

„Teljesen más volt az én gyerekkoromban a tudás arról, hogyan és miért alszanak vagy nem alszanak a kisbabák. Én is kaptam tanácsokat annak idején, akár édesanyámtól, akár anyósomtól. A kialvatlanság megviseli a szülőket, én mindkét gyerekemnél évekig nem aludtam. Ha ilyenkor jönnek a megjegyzések, hogy kipróbáltad-e már ezt vagy azt, az nagyon megterhelő. Hiszen már kipróbáltál mindent és annak az ellenkezőjét is. Illetve vannak olyan tanácsok, amiket szerintem nem szabad megfogadni, mint például a sírni hagyás gyakorlata, ami régen bevett szokás volt” – folytatja.

Kép

Gál Anita− forrás: Kihezvigyem.hu

„Azt se tudtam, merre induljak”

„Elsőgyerekes anyaként bennem rengeteg bizonytalanság volt a kúszás-mászással kapcsolatban is. Nem tudtam, hogy a kislányom miért féloldalasan kezdte el ezeket a mozgásokat, ez még normális-e vagy nem?”

A baráti körükben is minden kisgyerekes családnak megvolt a maga kihívása: legyen szó akár szoptatásról, hordozásról, beszéd- vagy mozgásfejlődésről. Eközben a játszótéren a legtöbb anya megkapja az aggodalmaskodó hozzászólásokat: „mindenképp vidd el szakemberhez”, „ez később gondot okozhat”, „mi van, ha így marad”. 

„Azt se tudtam, hogy merre induljak. Mozgásfejlődésben jártas szakembert keressek, vagy valami más lehet a gond? 

Egy elsőgyerekes anyuka rengeteg időt tölt el azzal, hogy az interneten kutat: mi állhat egy, a kisbabáját érintő probléma mögött. 

Napokig bújtam az internetet, hogy rátaláljak a környezetemben elérhető szakértőkre. Azt láttam, hogy nem vagyok egyedül. Ez a jelenség teljesen általános, az anyáknak pedig pont az időből van a legkevesebb” – vélekedik Gál Anita. 

Hangsúlyozza, amióta hét éve anya lett, rengeteg különböző helyzettel, nehézséggel találta magát szembe a gyereknevelés terén. Szerencsére ma már minden területnek van specialistája, és egy szakértő sokszor több száz család történetét ismeri, ezért képesek valódi segítséget nyújtani. Hogyan lehetne meggyorsítani és hatékonnyá tenni a folyamatot, hogy a szülők és a szakemberek a lehető leggyorsabban megtalálják egymást? Ez a dilemma hívta életre a Kihezvigyem.hu-t, az oldal március közepén indult útjára.

Kép

Fotó: Kihezvigyem.hu

Kismamafotózástól az iskolai előkészítőig

Az elmúlt egy-másfél évben áttervezték és fejlesztették az oldalt, témák szerint rendszerezték a szakértőket. A főoldalon található egy témaszűrő: ilyen téma például a beszédfejlesztés, de ha rákattint valaki, nemcsak logopédusokat fog neki mutatni a platform, hanem például TSMT-terapeutákat (tervezett szenzomotoros tréning) is, mert nagyon sokszor a mozgásfejlődéssel is összefügg, ha egy gyerek későn kezd beszélni. 

Ezután lehet tovább szűrni, például település szerint, 5–50 kilométeres körzetben lehet keresni, ami azért előnyös, mert egy vidéki kistelepülésen nem biztos, hogy van például logopédus. 

Nemcsak személyes, hanem online szolgáltatásokat is tudnak keresni a szülők: a gyermekpszichológusoknál gyakori, hogy online megoldásokat is kínálnak. 

Szülésfelkészítéstől kezdve a babahordozáson át az iskolai előkészítőig sokféle szakember, szolgáltatás közül lehet válogatni. De nemcsak a megoldandó, nehéz helyzetekre, hanem a pozitív élményekre is koncentrálnak, ezért kismamafotósok, kismamatrénerek, jógaoktatók is elérhetők az oldalon.

„Próbáltunk a tűztől elindulni, tehát jelenleg azok a szakértők vannak túlsúlyban az oldalon, akik a születés körül és az első években nyújthatnak segítséget a szülőknek. Az a személyes tapasztalatom, hogy ilyenkor adódik a legtöbb kihívás. De folyamatosan bővül a lista, jönnek az új témák, jelentkezők. Lesz például olyan szakember, aki pénzügyi tudatosságot fog gyerekeknek oktatni. Színes a paletta” – összegzi. Az alapító bízik benne, hogy lesznek olyan jelentkezők, akik az egész családnak kínálnak szolgáltatást. Például a kanga-trénerek, ahol bár az anyukák mozognak, de hátukon van közben a kisbaba. 

Felvetődik a kérdés, hogy van-e olyan téma, aminek nem szívesen adnának teret az oldalon. „Oltásellenes, a gyerekekre nézve veszélyes, tudománytalan nézeteket hirdető szakértőt valószínűleg eltávolítanánk az oldalról. De nem hiszem, hogy lesz a jövőben ilyen jelentkezőnk” – válaszolja Gál Anita. 

Ingyenes a szülőknek

A Kihezvigyem alapvetően közvetítőfelület. A szülőknek teljesen ingyenes, ahogy az alapszolgálatatás a szakembereknek is díjtalan. 

Ugyanakkor, ha egy érintett szülő szolgáltatást vesz igénybe, azért már természetesen fizetnie kell, de az anyagi részt már egymás között, az oldalon kívül kell intézniük. 

Az ország helyzetéből adódóan Budapesten és az agglomerációban lakik a legtöbb család, ezért statisztikailag a legtöbb szakember ebből a régióból érkezik most az oldalra, de nagyon szeretnének minden megyében ott lenni, majd akár külföldi terjeszkedés is szerepel a távlati terveik között.

„Az a küldetésünk, hogy öt–tíz év múlva a szülők úgy jöjjenek ki a szülőszobáról, hogy tudják, létezik a Kihezvigyem. A játszótéren arról beszéljenek az anyukák, hogy ó, látom, hogy várandós vagy, gratulálok, ugye, tudod, hogy létezik ez az oldal?” – mondja a vállalkozás jövőjéről az alapító.

Hogyan készül a bioműanyag termék?

Iroda, tárgyalóterem és labor – ezen a három helyszínen telnek Dr. Litauszki Katalin kutató-gépészmérnök mindennapjai. A BME Gépészmérnöki Kar Polimertechnika Tanszékének adjunktusa szakirodalmat olvas, kutatási tervet készít, kollégákkal és hallgatókkal dolgozik együtt a laborban. 

Helyszínünk most az utóbbi, ahol hétköznap délelőtt javában dolgoznak az egyetem munkatársai és hallgatói. Rögtönzött körbevezetést is kapok, körülöttünk óriási gépek: előbb egy atomerő-mikroszkópot, majd egy pásztázó elektronmikroszkópot mutat a kutató. 

Az eszköz több ezerszeres nagyításra képes, így különböző anyagok szerkezetének pontos vizsgálatát teszi lehetővé. 

A BME T-épületéből kilépünk az udvarra, hiszen egy újabb laboratórium-helyiség a következő úticél. „Extrudercsiga segítségével nemcsak szállítjuk az anyagot, hőt közlünk vele és megömlesztjük, hanem nagy nyomás alatt homogenizáljuk, nyitott szerszámon keresztül sajtoljuk, alakra hozzuk, majd hűtéssel rögzítjük az alakot. A gépen belül tipikusan 200–300 Celsius-fokos hőmérsékletet kell elképzelni” – szemlélteti már a másik laborban, miközben egy úgynevezett extruder-berendezés mellett állunk. 

A folyamat lényege, hogy apró műanyagszemcsékből termékeket állítanak elő, például lemezeket, csöveket, profilokat. Így készülhet például a politejsav-alapú termék, ami egy biológiai úton lebontható, iparilag komposztálható műanyag. Litauszki Katalin ugyanis bioműanyagok kutatásával foglalkozik.

„Tíz-húsz százalék lehetett a lányok aránya”

A fiatal mérnök a közelmúltban megrendezett Lányok Napja egyik előadója volt a BME-n, és vallja: fontos, hogy nők is képviseltessék magukat a mérnöki, kutatói pályákon. Mint mondja, nem az a helyzet, hogy a lányoknak nincs kedvük vagy elég tehetségük ahhoz, hogy mérnöki vagy kutatói pályára jelentkezzenek, hanem nekik és a környezetüknek sokszor nincs ehhez elég információjuk. 

Mi az a Lányok Napja? 

Egy nap, amikor az ország tech-vállalatai, egyetemei és kutatóintézetei bepillantást engednek a kulisszáik mögé. Tudományos, technológiai és műszaki szakmák nyílnak meg a középiskolás lányok előtt, akik életre szóló inspirációt szerezhetnek pályaválasztásukhoz. A BME Gépészmérnöki Karán többek közt fröccsöntést és 3D-nyomtatást láthattak testközelből, de tesztelhették azt is, hogy a mindennapi életük mekkora hatással van a klímaváltozásra. 

Kép

Fotó forrása: BME

„Egy ilyen rendezvény inkább a döntésben segít, hogy ne fekete doboz legyen a mérnöki vagy kutatói pálya. Ez egy nyitott kapu, amin betekinthetnek, beszélgethetnek, kérdezhetnek. Nagyon érdeklődők a fiatal lányok, szeretnének olyan kutatásokban részt venni, amikkel érdemben hozzá tudnak járulni a körülöttünk lévő világhoz” – számol be tapasztalatairól Katalin már a saját irodájában. Fontosnak tartja a jövő generációjának oktatását, aminek jegyében nemcsak egyetemi hallgatókat oktat, középiskolásokkal is foglalkozik. 

Volt már középiskolás Tudományos Diákköri Konferencia-, azaz TDK-versenyzője is, akivel közösen kutatott a laborban. 

„Amikor én a kétezres évek közepén kezdtem az egyetemet, nagyon sokan jelentkeztünk gépészmérnök szakra. Emlékszem, hogy az Auditorium Maximumban voltak a nagyelőadásaink, ami mindig tele volt. Viszont nagyjából tíz–húsz százalék lehetett a lányok aránya, túlnyomó többségben fiúk voltak a szaktársaim. Ha csoportokra osztottak minket, adott esetben azt vettem észre, hogy már csak én vagyok egyedül lány” – meséli. 

Történt-e javulás? 

2014-ben a BME gépészmérnök alapszakára (BSc) mindössze 35 nőt és csaknem 400 férfit vettek fel. Ez a 8,2%-os női arány tíz év alatt nem sokat változott: 2024-ben 36 nő (11 százalék) és 327 férfi kezdhette meg a tanulmányait. Ha nemcsak egy szak, hanem az egész Gépészmérnöki Kar adatait nézzük, akkor jobb a helyzet: míg 2014-ben 14,44, tavaly már 18,17 százalék volt a női felvettek (alapképzés és mesterképzés együtt) részaránya.

Dr. Litauszki Katalin a Békés megyei Szarvason nőtt fel, műszaki-természettudományos hátterű családban, érettségi után egyenes útja vezetett a BME Gépészmérnöki Karára – pontosabban csak szinte egyenes. 

„Nagyon jó, motivált tanároktól tanultam a matematikát és a fizikát, ezért erős alaptudásra tettem szert. Matematika fakultációt választottam, de ettől függetlenül széles az érdeklődési köröm: a sport – versenyszerűen kosaraztam –, a festészet és az irodalom is fontos szerepet játszott az életemben. A mai napig előttem van, amikor pályaválasztáskor az irodalomtanárom megkérdezte, ki, hova jelentkezik. Én bemondtam, hogy Műszaki Egyetem Gépészmérnöki Kar, ő pedig nagyot nézett, mert az gondolta, az irodalommal megyek tovább” – folytatja.

Kép

Dr. Litauszki Katalin − forrás: BME

Krumplihéjból is lehet bioműanyagot gyártani

Katalin a gépészmérnöki alap-, majd a mesterképzés elvégzése után az iparban, egy szegedi cégnél kutatás-fejlesztési pozícióban kezdett el dolgozni. Különböző anyagokat fejlesztettek első lépésben laborkörülmények között, majd kész műanyag alapanyagokat gyártottak belőlük, ezeket végül olyan termékek – például nyílászárók, árnyékolástechnikai és egyéb profilok, csövek, tömlők – gyártására használták, amelyek a boltok polcaira kerültek. 

„Az a jellemző, hogy az üzemi részen több a férfi, de segítőkészek, és én mindig jól tudtam velük együttműködni. Nagyon fontos a kommunikáció, ennek segítségével nem volt olyan problémám, hogy ne tudtam volna megvalósítani egy ötletemet” – hangsúlyozza.

A fiatal mérnök azonban pár év után úgy döntött, visszatér az egyetemre PhD képzés keretein belül, hogy még jobban elmélyedhessen az anyagtudományban, a technológiában, és a jövő generáció oktatása is motiválta. 

„Fontos érték számomra a fenntarthatóság. Az egyszerű élet híve vagyok. Szeretem azt a koncepciót és lehetőséget, hogy »tizenöt perces városban« lakhatok; viszonylag gyorsan odaérek a munkahelyemre és minden más helyszínre, ami fontos az életemben. Biciklivel közlekedek, emellett a tömegközlekedés számomra prioritás. Sokat járok sétálni és túrázni, de legfőképpen igyekszem átgondolni a vásárlásaimat, megbecsülni, újrahasználni azt, ami már megvan, javítani, végül pedig a szelektív hulladékgyűjtés és a hulladékudvarok használata a minimum” – fejti ki.

Ahogy a mindennapokban, úgy a szakmai életében is a fenntarthatóságot tartotta szem előtt, amikor a bioműanyagok és azokból készült habok kutatását választotta. De mit is jelent ez? Azok a műanyagok, amikkel találkozunk a hétköznapok során, például egy PET-palack, kőolajalapúak, nem megújuló erőforrásból származnak, és a belőlük gyártott műanyag hosszú évtizedeken, több évszázadon keresztül velünk marad, miközben lehet, hogy csak pár percig használjuk őket. És bár a műanyagoknak kiemelt jelentőségük van az élelmiszerek eltarthatóságának növelésében, az élelmiszerhulladék csökkentésében, emellett is fontos a felelős anyag- és termékhasználat, majd pedig az újrahasznosítás, illetve ezért kell alternatívákban gondolkodni. De mik ezek az alternatívák?

„Léteznek olyan polimerek, amelyek nem kőolaj-, hanem megújulóerőforrás-alapúak. A polimerek többek közt szénatomokból épülnek fel, és ez esetben a polimer láncokat felépítő szénatom például kukoricakeményítőből vagy krumplihéjból származhat. Létezik már olyan megoldás is, hogy a légkörből befogott szén-dioxidot hasznosítják. 

A bioműanyag életciklusának végén azonban van arra lehetőség, hogy típusától függően természetes vagy ipari környezetben komposztáljuk, egyes fajtái a tengervízben, óceánokban képesek lebomlani. 

Széles a tulajdonságok spektruma, attól függően, hogy egy bioműanyag milyen molekulákból épül fel. A Polimertechnika Tanszéken a kollégáimmal közösen módosítjuk, vizsgáljuk őket, és termékeket gyártunk ezekből az anyagokból, illetve feltérképezzük a lebonthatóságukat. Ipari partnereinkkel szorosan együttműködve most azon dolgozunk, hogy szintetizálni és tisztítani is tudjuk majd ezeket az anyagokat” – magyarázza. 

Dr. Litauszki Katalin szakterülete a biopolimer habok kutatása, amelyek például a csomagolóiparban vagy a sportszergyártásnál is alkalmazhatók.

Sebkötözők és implantátumok – Hogyan segítheti egy mérnök a gyógyítást?

Korábban olyan projektben is részt vett, ahol ipari partnerekkel azon dolgoztak, hogy a bioműanyagokkal segítsék a gyógyítási munkát. Az orvostechnológiában ugyanis rengeteg az egyszer használatos, csomagolási célú műanyag, amik esetén fontos lenne csökkenteni a környezeti hatásokat. 

„Továbbá az orvostechnikai eszközöknél is fontos kritérium, hogy a szervezetbe beültetve milyen reakciót váltanak ki. 

A bioműanyagok közül a politejsav jól hasznosítható sebkötözőnek, felszívódó varrásnak, illetve implantátumnak. 

A szervezetben fokozatosan felszívódó implantátumhoz is hasznosítják. Előnye, hogy biokompatibilis, azaz nem okoz problémás gyulladást a szervezetben, bomlása során ártalmatlan tejsavvá alakul. Miután betöltötte a funkcióját, fokozatosan képes átadni a helyét, például egy emberi csontnak” – részletezi a gépészmérnök. 

Mint mondja, a műanyaggyártás jövője nagyon izgalmas kérdés, hiszen a bioműanyagok jelenleg még csak a műanyagtermelés kis százalékát adják. 

„Jelenleg még továbbra is döntő arányban a kőolajra támaszkodunk, többek közt a műanyaggyártás területén is, bízom benne, hogy hosszú távon már nem feltétlenül így lesz, és ebben segítséget jelentenek a bioműanyagok. Az Európai Unió jelen pillanatban azt szorgalmazza, hogy bioműanyagot ott alkalmazzunk, ahol ennek előnye van. Például a csomagolóanyagok esetében, ha egy alapvetően komposztálható termék kapcsán szükség van műanyag használatára, akkor ott használunk” – magyarázza.

Kép

Fotó forrása: BME

„Nem a fióknak dolgozunk”

„Egyetemi kutatóként is együttműködünk a nagy ipari cégekkel. Nem a fióknak dolgozunk, hanem az eredményeink ipari és társadalmi hasznát is figyelembe kell vennünk” – szögezi le Litauszki Katalin, aki szakmai életében arra a legbüszkébb, hogy nagyon sok embert megismert, amiből érdekes kutatási irányok alakultak ki. 

„Összefüggésekben, folyamatokban szeretek gondolkodni, nekem ez egy olyan terület, ahol lubickolhatok. Kérdéseket teszünk fel, szisztematikusan megyünk előre, és a tudományos módszerek segítségével kapunk válaszokat. 

Többségében férfiak vesznek körül a kutatások során, de én ezt már észre sem veszem, nem ez számít, hanem az emberi hozzáállás és a szakmai hozzáértés.

Persze a pályám során belefutottam egy-két olyan megjegyzésbe, amiket azért kaptam, mert nő vagyok, azonban ezek ritka kivételek. Én a kölcsönös tiszteletben és a kommunikációban hiszek, mindenkivel igyekszem partnerséget kialakítani” – összegzi.

Mivel a Költészet Napján beszélgetünk, adódik a kérdés, nem bánta-e meg, hogy gimnazistaként nem az irodalmat választotta. „A mai napig nagyon szeretem a művészeteket, az építészetet, a festészetet és az irodalmat, a könyvek, a versek most is az életem részei, de nem bánom, hogy mérnökként a kutatás lett a hivatásom” – válaszolja.