Hetven évig hallgatott az egyetlen túlélő

Már javában zajlott a II. világháború, amikor 1941 telén egy 24 éves titkárnő menekülni kényszerült szülei lebombázott berlini lakásából. Férjét két éve nem látta, besorozták a háborúba, ő pedig anyósa otthonában keresett menedéket a kelet-porosz Gross-Partsch nevű faluban, amit ma a lengyelországi Parcz településként ismerünk. Zöld környezet, nagy kert fogadta, remélte, hogy a háború borzalmaiból békére lelhet. Akkor még nem tudta, hogy tőlük kevesebb mint három kilométerre van a Farkasverem, németül Wolfsschanze – a titkos hely, amit Adolf Hitler a keleti front főhadiszállásának választott. 

Az egykori fiatal titkárnő, Margot Wölk már több mint tíz éve nincs köztünk, ám 2012-ben, hetven év hallgatás után, 95 évesen megtörte a csendet: elmesélte, milyen élete volt Adolf Hitler ételkóstolóinak. 

„Csak el akartam mondani, mi történt ott. Hitler nagyon visszataszító ember volt, egy disznó” – fogalmazott. 

Hogyan állt Hitler szolgálatába egy 24 éves berlini titkárnő?

„Alig érkeztem meg, amikor az SS megjelent az ajtóban, és azt követelte: >>Gyere velünk!<<” Őt és a többi fiatal nőt a közeli Krausendorf laktanyájába vitték, ahol szakácsok készítették a Führer fogásait. Miközben az egész országban élelmiszerhiány volt, az emberek liszttel kevert margarint kentek a kenyerükre, és küzdöttek azért, hogy egy kis kávéhoz jussanak, Margot Wölk és tizennégy társa elé a legdrágább zöldségeket tették. Fehér spárga hámozva, párolva, mártással tálalva, úgy, ahogy a németek hagyományosan fogyasztják. Ráadásul valódi vajjal, ami a háború idején igazi luxusnak számított. 

„Az étel jó volt – nagyon jó. De nem tudtuk élvezni"

Soha nem kaptak húst, mert Hitler vegetáriánus volt. A második világháború végére már csak burgonyapürét és levest fogyasztott. Nem valószínű, hogy egész életében, de a harmincas évektől Hitler valóban nem evett húst. Egyrészt krónikus puffadással és székrekedéssel küzdött, és abban bízott, hogy a húsmentes étrend enyhíti a tüneteit. Másrészt kedvelte az állatokat, harmadrészt rémtetteit eltitkolva a német nép előtt egy humánus ember képét igyekeztek kialakítani róla, aki nem eszik húst, nem dohányzik, és nem iszik alkoholt.

A diktátor rettegett attól, hogy megmérgezik a szövetségesek, és pletykák is terjedtek ennek veszélyéről.

A kiszolgáló személyzet zöldségekkel, szószokkal, tésztaételekkel és egzotikus gyümölcsökkel töltötte meg a tálakat, az előkóstoló nőknek egy nagy faasztallal ellátott helyiségben kellett végigkóstolni azokat, kényszerből. Végig halálfélelemmel küzdöttek, hiszen bármelyik falat az utolsó lehetett volna számukra. 

„Az étel jó volt – nagyon jó. De nem tudtuk élvezni” – emlékezett vissza Wölk. Miután a nők megerősítették, hogy az étel biztonságos, az SS tagjai ládákban vitték azt a főhadiszállásra. Az ennivaló akkor számított biztonságosnak, ha 45 perc elteltével sem jelentkeztek tünetek. A nők a feladatukat nem utasíthatták vissza, a parancsmegtagadás akár halálbüntetéssel is járhatott volna. 

 „Margot, kelj fel!” Minden reggel 8 órakor az SS rázta fel őt álmából, a katonák az ablaka alatt kiabáltak. Úgy vált a diktátor segítőjévé, hogy elítélte a nácizmust: nem volt hajlandó csatlakozni a Hitlerjugend lányváltozatához, a Német Lányok Ligájához, apját pedig korábban azért hurcolták el, mert nem akart a náci párt tagjává válni.

Kép

Margot Wölk időskorában – Forrás: Profimedia – Red Dot

Soha nem találkoztak személyesen

Aztán elérkezett 1944. július 20. Néhány katona meghívta a környékbeli nőket egy filmre, amelyet a főhadiszállás közelében lévő sátorban vetítettek. Fapadokon ültek a nézők, ám hirtelen bombarobbanás szakította meg a filmvetítést. 

„Leestünk a padokról, és hallottam, hogy valaki azt kiabálja: Hitler meghalt!” – mesélte Margot Wölk. 

A Valkűr-hadművelet

Több mint negyvenszer próbáltak merényletet elkövetni Hitler ellen, mind közül a Valkűr-hadművelet a legismertebb. Ekkor Claus von Stauffenberg gróf, a Wehrmacht ezredese vezetésével kíséreltek meg bombamerényletet Adolf Hitler ellen. A Valkűr-hadműveletnek keresztelt puccskísérlet keretében a bőröndbe rejtett bombát von Stauffenberg egy tanácskozáson a Führer közelében helyezte el, majd egy előre megbeszélt telefonhívás ürügyén elhagyta a betonbunkert, ahol a tanácskozás folyt. A bőröndöt időközben arrébb helyezték, így az időzített bomba nem ölte meg Hitlert. 

A Führernek mindkét dobhártyája beszakadt, lábából közel száz faszilánkot kellett eltávolítani, jobb keze kificamodott, tarkóján megpörkölődött a bőr, a nadrágja szétszakadt, de maradandó károsodást nem szenvedett. Három katonatiszt és egy gyorsíró azonban életét vesztette. Az összeesküvőket letartóztatták és kivégezték, többeket közülük különös kegyetlenséggel. Összességében több mint hétezer embert tartóztatott le a Gestapo, akik közül csaknem ötezret ki is végeztek.

Ezt követően a nácik szigorították a biztonsági intézkedéseket a Farkasverem körül, és az ételkóstolók már nem élhettek ott. Ehelyett egy közeli üres iskolában helyezték el őket. „Úgy őriztek minket, mint a ketrecbe zárt állatokat” – fogalmazott Wölk, aki két és fél évig szolgálta a diktátort, de valójában sohasem látta őt, csak a németjuhász kutyájával találkozott.

Kép

Wölk egy régi fotón mutatja a Farkasverem felé vezető utat – Forrás: Profimedia – Red Dot

Földi pokol Berlinben 

A biztonsági intézkedések ellenére egy SS-tiszt létrán keresztül bejutott a fiatal nő szobájába, és meggyalázta. Később, amikor a szovjet hadsereg már csak néhány kilométerre volt attól, hogy elérje a főhadiszállást, egy hadnagy félrevonta Margot-ot. „Menj, tűnj el innen!” – mondta neki. 

Segített feljuttatni egy Berlinbe tartó vonatra, ezzel megmentette az életét, ugyanis a háború után kiderült, az összes többi ételkóstolóval végzett az érkező Vörös Hadsereg. 

Másodszor egy berlini orvosnak köszönhette az életét, aki befogadta, majd, amikor az SS-katonák a szökevény után kutattak, hazudott nekik, így továbbálltak. 

Berlin 1945 májusában kapitulált, de ezzel a háborús horror nem ért véget Wölk számára. Az SS-katonáktól megmenekült, az előrenyomuló szovjet hadseregtől azonban nem. Két hétig fogva tartották és bántalmazták. „Nem akartam tovább élni” – emlékezett vissza erre a pokoli időszakra egy interjúban. 

A II. világháború végeztével egy férfi kopogtatott Margot ajtaján: mindössze 45 kilót nyomott, és kötést viselt a fején. Először fel sem ismerte, hogy a háborút és a szovjet hadifogolytábort megjárt férje, Karl áll az ajtóban. Több mint harminc évig, férje haláláig együtt éltek.

Hitler előkóstolóinak története sokáig ismeretlen maradt – ha Margot Wölk nem áll a nyilvánosság elé, talán ma sem tudnánk róluk semmit. Az asszony hosszú ideig bele sem akart gondolni, nem is beszélt arról, mi történt Gross-Partsch-ban. Múltja ellenére próbált boldog lenni, soha nem veszítette el a humorát. 

95. születésnapja alkalmából egy újságíró felkereste, ekkor döntött úgy, hogy megtöri a csendet. 

2014 áprilisában bekövetkezett haláláig sok interjút adott. 

A farkas asztalánál

Hitler előkóstolóinak történetéből könyv és film is készült. Rosella Postorino díjnyertes A farkas asztalánál című regényében Margot Wölkről mintázta a főszereplőt. A könyv alapján olasz-belga-svájci koprodukcióban Le assaggiatrici (A kóstolók) címmel filmet is forgattak, amit idén márciusban mutattak be. 

„Hitler nem ment tengeralattjáróval Argentínába”

Adolf Hitler nyolcvan évvel ezelőtt, 1945. április 30-án öngyilkosságot követett el a berlini Führerbunkerben: ő maga pisztollyal, míg felesége, Eva Braun ciánkapszulával vetett véget életének. A náci Németország vezérét és feleségét egy bombatölcsérben temették el. A szovjetek később összesen tíz emberi holttestet találtak, ezeket Magdeburgba vitték, ahol ismét nyugalomra helyezték őket, ám 1970-ben valamennyit exhumálták, és a csontokat elhamvasztották. 

Hitler halála napjainkig foglalkoztatja a tudományt és a közvéleményt. Fogorvosa, Hugo Blaschke vizsgálata során arra jutott, hogy a Magdeburgba szállított koponyák közül egy a Führeré. Francia tudósok is megállapították a diktátor fogazatának és protézisének vizsgálatából, hogy valóban meghalt 1945-ben. „Nem ment tengeralattjáróval Argentínába, sem egy eldugott bázisra az Antarktiszon, sem a Holdra” – mondta ironikusan egy orvosszakértő, amikor 2018-ban beszámolt kutatási eredményeikről. 

Az amerikai hírszerzés (CIA) emberei azonban úgy vélték, Adolf Hitler nem halt meg, hanem Dél-Amerikába emigrált. Meg voltak győződve arról, hogy a diktátor az 1950-es években még életben volt, csak megváltoztatta a nevét. 

Állítólag Kolumbiában találtak egy fényképet, amelyen egy férfi látható, aki hasonlít a Führerre. 

Eközben Javier Milei argentin elnök a közelmúltban elrendelte, hogy kormánya oldja fel a titkosítás alól a II. világháború után az országban menedéket kereső és védelmet élvező nácikra vonatkozó összes dokumentumot. Argentína ugyanis hírhedt búvóhelye volt a náci párt egykori tagjainak. Az ügynökök szerint Hitler titkos búvóhelye La Falda egyik gyógyszállójában lehetett, a szálloda tulajdonosai – Walter és Ida Eichhorn – a náci párt elkötelezett támogatói, és a diktátor barátai voltak.

Akar róla beszélni?

Ahogy a terapeuta megismerkedik a költő addigi életét összefoglaló dokumentumokkal, a nézőben is felidéződhetnek a középiskolás tanulmányai a hányattatott sorsú művészről. Talán egy kicsit didaktikusnak tűnik, ahogy elénk tárják József Attila jól ismert gyermekéveit: a nevelőszülőknél töltött időt, az apa eltűnését és az édesanya korai elvesztését. Ugyanakkor evidenciának hat a felismerés: a fantasztikus költemények megszületése kényszerűen összefügg a művész gyötrelmes és fájdalmas korai tapasztalataival. 

Kívülállóként, s 2025-ben a film nézőjeként azon sem csodálkozunk, hogy a nélkülözéssel, szenvedéssel teli gyermekkor már fiatal felnőttkorban komoly mentális és pszichés problémákat okoz.

Ugyanakkor az elénk tárt bejegyzésekben nemcsak személyes gondolatok és érzések, hanem ezeknél meglepőbb szövegek is megjelennek: erotikus, sőt inkább pornográf naplóbejegyzések, részletesen taglalt szexuális tartalommal. A harmincas években járunk, ám az iskolázott, Németországban pszichoanalitikusnak tanult fiatal terapeutának a szeme sem rebben. 

A film helyszíne szinte végig a terápiás tér: a freudi analízishez használt jellegzetes kanapé, a fotel és az asztal háromszögében történik a cselekmény. Bár a lélekgyógyász és a költő ismerkedése, így maga a film eleje is vontatott, a kezdeti esetlegesség — főképp a későbbi zaklatott eseményekkel összevetve — leginkább eszköz annak szemléltetésére, milyen bonyolult és komplex folyamat a terapeuta–kliens viszony kiépülése, az ehhez nélkülözhetetlen bizalom megszületése. 

Kép

Képkocka a filmből – Forrás: Rózsa Film

Sikere az őrületében is rejlett

Bár lehetne nyomasztó, hogy mintha egy kamaradarabot látnánk, nem mozdulunk ki a kissé fullasztó, szűk térből, a hatás elvitathatatlan: tökéletesen érzékeljük a körbe-körbe járó gondolataival, démonaival küzdő páciens egyre inkább beszűkült tudatát és a terapeuta kétségbeesett küzdelmét is. A cselekmény csak Gyömrői oldalán lép ki a terápiás helyszínből, őt látjuk a lakás más helyiségeiben, még a szabadban sétálva is, ami szimbolikus jelentőségűvé válik.

József Attilát a való életben nem, csak az elméjén keresztül látjuk más helyszínen: a tudatalattiból előhívott képeket a Gellért-hegy alatti víztározó lenyűgöző terében jelenítették meg. 

Monumentális, kifejező képek segítségével férünk hozzá — a klienssel együtt — lelke legmélyének elrejtett, elfojtott tartalmaihoz. Az ébredő összefüggések hozhatnak új érzéseket, megkönnyebbülést, mutathatnak utat a jövőbe. De előfordul, hogy nem ez történik. Ráadásul mi van, ha pont az őrület kell ahhoz, hogy valaki alkotni tudjon? Ahogy József Attila pontosan tudja, és ki is mondja magáról: a világ nem őt szereti, hanem azt, ahogy a fájdalmát, a sérüléseit megmutatja magából.

„Az a szerencsétlen, aki ezeket írta, mérhetetlenül áhítozik szeretetre, hogy a szeretet visszatartsa őt oly dolgok elkövetésétől, melyeket fél megtenni. Őt olyasmiért verték, amit soha nem tett volna. Ő az a gyermek, akit nem szerettek, s akit ezen kívül azért vertek, mert nem tudták elviselni azt, hogy nem szeretik” – írja magáról a költő.

Több mint terápia

A víztározóban felvett jelenetben a József Attilát megformáló Sütő András félig meztelen: egy átlagosan táplált, már-már izmos férfit látunk. Ez zavarónak hat a bennünk élő képpel és a filmben is bemutatott, anyagiakban szűkölködő alakkal összevetve, akit inkább soványnak, cingárnak képzelünk. Mindez talán felróható a fim készítőinek, ugyanakkor a Gyömrői Editet alakító Michl Juli tökéletes választásnak bizonyul, még azt is pontosan értjük a szép nőt látva, miért kezd hozzá vonzódni a költő mint férfi. 

Emellett egy magabiztos, sugárzó intellektusú terapeutával ismerkedünk meg, aki akkor is nőies marad, amikor három méltatlanul viselkedő férfit utasít ki a szobából. Magabiztosság süt abból a mondatából is, amikor kijelenti: nem fél a költőtől, pedig később valóban fizikai veszélybe kerül általa. Végig tökéletesen tartja a professzionális analízis kereteit, de mint minden jó szakember, sok kétely is ébred benne. 

Többször felveti, nem biztos abban, hogy a pszichoanalízis segíthet a költőnek: talán nem mindenkinek való a terápia, mondja. 

Ráadásul József Attila pontosan tájékozott a pszichológia, filozófia világában, nagy hőfokú, intellektuális vitáikban képzett, egyenrangú partnerként vesz részt. Az analízis célja viszont nem a különböző elméletek ütköztetése és az azokról folytatandó elméleti eszmecsere, hanem a kliens tudatalattijához való hozzáférés. A szakember — felismerve korlátait, az eset bonyolultságát — új módszert is kipróbál. A hagyományos terápián túllép rendhagyó ötletével: megosztja a költővel saját gondolatait, verseit, ettől reméli, hogy hidat építhet kettejük között. 

Kép

Képkocka a filmből – Forrás: Rózsa Film

Majdnem szerelem volt

Egy ponton optimisták lehetünk: a terápiás folyamatban megkezdődik a Mama elvesztésének fájdalmával, a tőle érkező folyamatos elutasítással és az ebből eredő állandó szeretethiánnyal való szembenézés. De a kliens minden démonával már nem tud megküzdeni, főleg, ha azok mellé új is érkezik. A költő állapota egyre rosszabb: ő maga már nem ismeri fel, hogy a Gyömrői Edit iránt ébredő romantikus, egyre hevesebb vonzódása valószínűleg nem igazi. A mélylélektan viszontáttétel néven ismeri a jelenséget, amikor a kliens a terapeutára vetíti a máshoz fűződő érzéseit. József Attila maga szerelemnek hiszi, annak is éli meg. 

Nagyon fáj című versében — amit a nőnek ír — a visszautasítás miatti keserűsége is erősen érezhető:

„Kettős teher
s kettős kincs, hogy szeretni kell.
Ki szeret s párra nem találhat, 

oly hontalan,
mint amilyen gyámoltalan
a szükségét végző vadállat.

Nincsen egyéb
menedékünk; a kés hegyét
bár anyádnak szegezd, te bátor! 

És lásd, akadt
nő, ki érti e szavakat,
de mégis ellökött magától.”

A film nem csak József Attila egyre jobban eluralkodó neurózisát ábrázolja érzékenyen, hanem a szakember aggodalmát és szakmai vergődését is, hiszen Gyömrői Edit a terápia alatt szenved saját tehetetlenségétől. 

Nem ő az oka vagy az indítéka József Attila végzetes tettének, hiszen a férfit valószínűleg senki sem tudta volna megmenteni. 

A tudomány csak jóval később érti meg és fedi fel a költő valódi diagnózisát. Mégis: ami a terápia során történik, nagy hatással van mindkettőjükre.

Az alacsony költségvetésű, állami támogatás nélkül készült független filmet stílszerűen a költészet napjához közel mutatták be, s az hiteles kordokumentumokon alapul. Rózsa Gábor írta és rendezte, Michl Juli egyúttal a film vágója is. Vezető operatőr: Garai Gábor, látványtervezők: Gergely Andrea és Gergely Barbara, zeneszerző: Erős Márton. 

A film trailere itt érhető el.

„Elérkezett a nap, amelyre együtt vártunk. Megcsináltuk. Ma elértük a kampány célját” – amikor Ágoston apukája a napokban megosztotta Facebook-oldalán a jó hírt, egyszerre lélegzett fel az ország: megtettük, ami tőlünk telt. Egy kisbaba gyógyulásának reménye nemzeti minimum lett a magyarok számára, az eltérő világnézeteket félretéve, a különbségeket áthidalva, egymást támogatva, bíztatva egy emberként állt egy jó ügy mögé Magyarország.  

Ágoston esete jól példázza, mi mindenre lennénk képesek, ha az erőforrásainkat pusztítás helyett építésre használnánk.

 Reménykeltő pillanat ez mindannyiunk számára, különösen most, hogy ilyen nehéz év áll előttünk. Nemzetközi kutatások bizonyítják, hogy választási évben drasztikusan megnő a személyeskedő, sértő tartalmak aránya a közösségi médiában, és az álhírek és félinformációk is gyorsabban terjednek. Az uniós országokban végzett összehasonlító elemzések alapján pedig az is megállapítható, hogy minél közelebb van a választás időpontja, annál többen élnek ellenségképző, félelemkeltő narratívákkal – politikai oldaltól függetlenül. 

Egy gonosz komment olyan, mint a vírus

Szakértők szerint a közösségi média hatékonyabbá teszi a gyűlöletkeltő tartalmak és a bántó megjegyzések terjedését, ezzel tovább mélyítve az emberek közötti árkokat. Lynne Tirrell A Connecticuti Egyetem filozófia professzora dolgozta ki azt a modellt, amely a vírusátadáshoz hasonlítja a toxikus hozzászólások terjedésének mechanizmusát. A modell figyelembe veszi az átadás módját, az emberek érzékenységét a mérgező viselkedésre, valamint a dózis és a pusztítás mértékét is. Demon Centola szociológus úgy véli, amikor szembe találjuk magunkat egy viselkedési formával, döntési helyzetbe is kerülünk: elfogadjuk vagy helytelenítjük, amit tapasztalunk? 

A döntés azonban nem magától értetődő, hanem egy összetett és érzelmekkel teli folyamat eredménye, amiben gyakran támaszkodunk a környezetünk reakcióira. Hogyan reagál a többi ember? Ők mit tartanak elfogadhatónak, követendőnek? 

Tudjuk, hogy a közösségi média jutalmazza az agresszív megnyilvánulásokat, a felháborodást az egyszerű információcserével, kompromisszumkereséssel szemben. Mindannyian megtapasztaltuk már, hogy még egy olyan sértő és trágár hozzászólás is milyen sok lájkot tud hozni, aminek semmilyen valóságtartalma nincs, az internetes közösség ennek ellenére pozitív megerősítésben részesíti a kommentelőt. Ahogy Johnatan Haidt és Tobias Rose-Stockwell fogalmazott A közösségi háló sötét pszichológiája című tanulmányában: a social média a kommunikációt gladiátorküzdelemmé változtatja, és a felhasználókat arra ösztönzi, hogy a közönségnek produkálják magukat, hiszen az emberek „vért és konfliktust” szeretnének ma is látni, éppen úgy, ahogy régen a Colosseumban. Gondoljunk például a pattogatott kukoricás gifekre és az „én csak hozzászólásokat olvasni jöttem” mémekre, amelyek rendszeresen felbukkannak egy-egy élesebb kommentháborúban. 

A kutatók szerint ez azért is jó hasonlat, mert „ha ráébredünk arra, hogy mi vagyunk a gladiátorok, akiket becsaltak az arénába, akkor meg is tagadhatjuk a küzdelmet.” 

A kedvesség is lehet ragályos 

Ágoston példája megmutatta, hogy nincs minden veszve, képesek vagyunk egymásra találni egy nagyobb jó érdekében, és bizony a kedvesség, a pozitív hozzáállás is lehet „ragályos” – ahogy a Képmásban bemutatott élettörténetek is bizonyítják. 

A különbségek áthidalásához még csak nem is kell feláldozzuk saját értékeinket, vagy elfogadnunk egy másik ember helytelen viselkedését. A hídépítés sokkal inkább arról szól, hogy nem dehumanizálom a másikat, csak azért, mert nem értek vele egyet, és senkit nem tekintek kevésbé méltónak az életre azért, mert másképp látja a világot. 

Ennek alapfeltétele, hogy meglássam azt, hogy a másik személynek vagy csoportnak is megvannak a maga értékei, szükségletei. Ha ez sikerül, akkor az áthidalás célja már nem a „térítés” és meggyőzés, hanem a megértés lesz.

 Ehhez „intellektuális alázatra” van szükség, vagyis annak beismerésére, hogy nem tudhatjuk mindenre a választ, nem lehet mindig mindenben igazunk, és nem csak a mi véleményünk számít. 

A hídépítéshez nem kell mindig elsöprő változásokban gondolkodni, sokszor az is elég, ha kis lépésekben, fokozatosan közeledünk egymás felé. Maradjunk kíváncsiak a másik életére, örömeire és küzdelmeire! Minden híd – legyen az bármilyen kicsi is – megerősíti a társadalom szövetét egy olyan korszakban, melyben a közösségek felaprózódásának fenyegetését mindenkinek érdemes komolyan venni.

Az egész világon láthatjuk, hogyan bomlanak fel azok a csoportok, amelyekben a tisztelet és a jóindulat háttérbe szorul. Lesz, akinek a szekértábor logika és a gyalázkodás rövid távon örömet okoz majd és sikereket fog hozni, de a szétforgácsolódás hosszú távon az egész nemzetet meggyengíti. Ezért jut fontos szerep azoknak a hídépítőknek, akik felismerik, hogy az egymással való kapcsolat megőrzése és a párbeszéd fontosabb néhány lájk bezsebelésénél. 

Mert az igazi győzelem nem az, ha sikerül egy másik ember fölé kerekedni, hanem ha képesek vagyunk egymásért küzdeni, közösen elérni valamit.  

Amikor úgy érezzük, hogy túl hangosan szólnak a megosztó, bántó szavak, érdemes arra gondolnunk, hogy mindig van választásunk, dönthetünk úgyis, hogy nem hagyjuk magunkat „becsalni az arénába”. És ha elég sokan választjuk ezt az utat, valódi változást érhetünk el, élhetőbb világot hagyva a gyerekeinkre, unokáinkra.  

A hídépítés nemcsak társadalmi feladat, hanem keresztény küldetés is. "Boldogok, akik békét teremtenek, mert ők Isten fiainak neveztetnek."

Májusban a hónap témája: hídépítők.

A Rio Mare Insalatissime tonhalsaláták tökéletes választást jelentenek azoknak, akik gyors és egészséges ételt keresnek. Legyen szó egy sietős ebédről, egy snack-ről nap közben, vagy akár egy fárasztó nap utáni vacsoráról, amikor nincs kedvünk főzni – ezek a saláták minden alkalomra kitűnő megoldást jelentenek. A Rio Mare Insalatissime tonhalsaláták különleges ízvilágát a prémium minőségű tonhal és a válogatott zöldségek harmonikus kombinációja adja. A termékek egyes változatai hüvelyesekkel, kuszkusszal vagy rizzsel gazdagítottak, így még táplálóbbá válnak, tökéletesen illeszkedve a modern, egészségtudatos táplálkozási igényekhez.

Magas fehérjetartalmuk mellett vitaminokat, ásványi anyagokat és omega-3 zsírsavakat tartalmaznak – ezek az összetevők kiemelten fontosak a szervezet optimális működése szempontjából.

• Omega-3 zsírsavak: támogatják a szív és az agy egészségét, valamint javítják a bőr állapotát.
• Fehérjék: elengedhetetlenek az izomregenerációhoz és az izomtömeg fenntartásához.
• Vitaminok és ásványi anyagok: hozzájárulnak az immunrendszer erősítéséhez, támogatják az anyagcserét és energiát adnak. 

Kép

A Rio Mare Insalatissime tonhalsaláták önmagukban is ízletesek, de számos étel tökéletes alapjaként is megállják a helyüket. Fogyaszthatjuk friss zöldségsalátával, pizzatészta feltétjeként, vagy akár szendvicsbe töltve.

A praktikus, könnyen nyitható, tálkás kiszerelés lehetővé teszi a közvetlen fogyasztást, miközben hosszú ideig megőrzi a frissességet, az ízeket és a tápanyagtartalmat – ráadásul hűtést sem igényel. A saláták szobahőmérsékleten is tárolhatók, így praktikus megoldást jelentenek otthonra, a munkahelyre, utazáshoz vagy akár egy piknikhez is. Egyedül a közvetlen napfénytől kell őket óvni.

Insalatissime Spring – az olasz tavasz íze egy salátában

A Rio Mare újdonsága, az Insalatissime Spring a mediterrán frissesség esszenciája: zsenge spárga, édes zöldborsó, aranyló sárgarépa és egy csipetnyi olasz citrom harmóniája ötvöződik a prémium Rio Mare tonhallal.

Az olaszok jól tudják: a minőségi alapanyagok adják az ízek lelkét – és most Ön is átélheti ezt az élményt, akár egy valódi utazás formájában. A Rio Mare nyereményjátékban való részvételhez csupán annyit kell tennie, hogy vásárol legalább egy Rio Mare terméket, regisztrál a www.riomare.hu weboldalon, és máris esélyt kap a nyereményre. A nyereményjáték 2025. április 28. és május 31. között zajlik.

A nyeremények:

• 5 x hosszú hétvége Olaszországban, 500 000 Ft értékben
• 50 x Rio Mare termékcsomag, 30 000 Ft értékben

A játék részletei és a szabályzat megtalálhatók a www.riomare.hu/nyeremenyjatek oldalon.

Élvezze az olasz életérzést – minden falat Insalatissime frissességgel és egészséggel teli, és közelebb hozva a napfényes Itália hangulatát!

Támogatott tartalom.

A szépirodalom mindig szigorúan jelen idejű, a mindenkori olvasóhoz szól, és van aktuális mondanivalója. Azt is mondhatnánk, hogy a mindenkori társadalom tükre. Ugyanakkor paradox módon soha nemcsak a jelenkoron alapszik, hanem irodalmi, történeti hagyományokra épül, mintegy folytonosságot és örök kapcsot képezve letűnt korok és eljövendő idők nagy alkotásai között.

Ha csak a magyar irodalomra gondolunk, akkor is gyakran botlunk intertextualitásokba, parafrázisba, allúzióba, a modernizmussal egyidejűleg pedig egyre népszerűbbé vált a klasszikusok feltámasztása, újjáélesztése. Egy hasonlattal élve, olyan ez, mint amikor az ókorban egy-egy papirusz palimpszesztté vált: elegendő üres papirusz hiányában gondosan lekaparták az ott szereplő szövegeket, hogy helyébe újakat lehessen írni, és kutatók, tudósok csupán évszázadok múltán vették észre, hogy a fennmaradt szöveg mögött hajdanán egy másik mű is meglapult. 

Így tesznek a modern, a kortárs szerzők is: az örök klasszikusokat újraolvasva az eredeti szöveg mögé éreznek egy eddig még meg nem született művet.

Márai Sándor: Béke Ithakában

„A halál, mellyel az istenek megáldották és megverték az embereket, nagy ajándék is: feszültséget ad az életnek…”

Márai Sándor hangja összetéveszthetetlen egyediséget mutat, ugyanakkor pontosan tudjuk róla, milyen nagy imitátor volt – gondoljunk csak a Szindbád hazamegy című kisregényére, amelyben Krúdy Gyula életművét eleveníti fel, megpróbálva betölteni azt az űrt, amelyet a nagy prózaíró maga után hagyott.

Annak ellenére, hogy Krúdy mind korban, mind stílusban közel állt a szerzőhöz, Márainak sokkal távolabbi korszakok felelevenítése sem jelentett gondot. A Béke Ithakában például a homéroszi eposzt, az Odüsszeiát kívánja folytatni. Bár az eposz az utolsó énekkel, a békekötés jelenetével látszólag lezárul, Márai mégis maga mondja, hogy „Az emberiség öntudata soha nem fogadta el az Odysseia idillikus befejezését. A XXIV. ének, a békekötés nagy himnusza nem fejezhette be ezt a szenvedélyes mesét. Az olvasó – minden korban – érezte, hogy Ulysses nem találhatott végleges otthont a hazatérés idilljében. A Költő – vagy a költők – szándéka érzékelhető: Ulyssesnek még egy új utakat jósol az eposz.”

Márai tehát azt az idillt számolja fel, amely az eposz végével egyidejűleg születne meg. Mindezt három különböző hangot megszólaltatva teszi – Penelopé, Télemkhos és Télogonos hangján. Ez a három elbeszélő – Odüsszeusz felesége és két fia – a legfontosabb emberek a hős hajós életében, akik a bolyongás idején vágyják, hogy a hős visszatérjen, vagy titkon arról álmodoznak, hogy (újra) megismerik azt az ember, akit az idő elvett tőlük.

Mind Penelopé, mind Télemakhos és Télogonos hosszú éveken át építgeti magában azt a férj- és apaképet, amelyet viszont szeretnének látni a visszatérő harcosban. 

Az újbóli találkozás, az isteni és emberi sorsok végzetes egymásba fonódása azonban pont ezeket az ikonokat zúzza porrá, tragédiává formálva az eposzi idillt. A repetitív lezárás pedig csak ezt a tragikumot erősíti, hiszen a hős számára legfontosabb személyek mind így zárják le elbeszéléseiket: „De a valóságban nem tudhatom, hogy milyen volt.” Visszafordíthatatlanná téve az eltávolodást, az egymástól való elfejlődést.

Abdulrazak Gurnah: Paradicsom

„–A szépség legbelül rejtőzik, a lélekben – szónokolta Khalil. – Nem csak a felszínen.”

Az ószövetségi József története nem csak a bibliai hagyományban él – bár kissé más formában, de –, a Koránban is megtalálni ezt a történetet, amelyet a világon szinte mindenki ismer. Nem véletlen, hogy az idők során François Pascal Gerardtól kezdve Thomas Mannon át Andrew Lloyd Webberig már számtalan művész megfestette, újraírta vagy megénekelte ezt a történetet.

Az egyik legújabb parafrázis a friss Nobel-díjas Abdulrazak Gurnah tollából született, aki a Paradicsom című posztkoloniális regényében írta újra József, egészen pontosan Yusuf történetét. A cselekmény mögött egy komplex bibliai motivikus háló húzódik meg, ugyanis Yusuf útját megismerve az olvasó egyszerre fedezheti fel benne a paradicsomi állapot utáni hajszát, majd a végső kiűzetést és káini vétket, ugyanakkor felsejlik az álomlátó, bölcs József rabszolgasága, felemelkedése és megkísértése is.

Mindez a XX. század eleji Afrikában játszódik egy gyarmatosított területen, ahol a nép belső viszályai és az európai fölény egyszerre mérgezi a társadalmat. Egy ilyen közegben követhetjük végig Yusuf férfivá válásának történetét, akit szülei kénytelenek rabszolgasorba bocsátani. 

Egy néhol meseszerű, néhol kíméletlen beavatástörténetnek lehetünk tanúi egy etnikailag rendkívül színes közegben. 

Akárcsak egy népmesében, itt is megjelennek a jóságos segítők, a gonosz útonállók, amulettek és talizmánok, jótevők és köpönyegforgatók – mindezek váltakozva követik egymást Yusuf útja során, egyszerre megidézve paradicsomi és pokolbéli állapotokat.

Kemény István: Lovag Dulcinea

„Nem vagyok női Don Quijote

Nem a női Don Quijote vagyok

Én Lovag Dulcinea vagyok.”

E három sorban összesűrűsödik Kemény István különös erejű könyvének lényege: önazonosság, mítosz és újramesélés. A Lovag Dulcinea nem egyszerűen átirat, hanem Cervantes klasszikusának posztmodern, XXI. századi párbeszéde. A közismert pikareszk regényben Cervantes megálmodta Don Quijote képzelt szerelmét, Kemény István pedig megfestette róla a már felskiccelt vázlatot – mindezt egy műfajváltással és néhány XXI. századi eszközzel. Ez a kötet úgy hajol meg az irodalmi hagyomány előtt, hogy közben új értelmezési horizontokat nyit.

Kemény bravúros műfajváltással dolgozik: prózavers, filmszerű szerkesztés, hangváltások – mintha forgatókönyvet olvasnánk egy nagy sikerű, folytatásért kiáltó belső filmhez, amelynek főszereplője egy idealizált múzsa helyett maga Dulcinea, aki most már nem álomkép, hanem cselekvő, szuverén alak. 

A nő, aki nem a lovag álma, hanem maga a lovag.

Ugyanakkor Dulcinea sem jöhetne létre egy délceg krónikás – Kemény István – nélkül, aki legújabb kötetével saját magát sodorja „a költészet peremére”. A Lovag Dulcinea nemcsak arra hivatott, hogy megírja egy XVII. századi képzelt hősnő forgatókönyvszerű krónikáját, hanem egyidejűleg reflektál a jelenkori társadalomra, A demencia társadalma című hosszúversével egyszersmind megkoronázva ezt a versfolyamot.

Radu Vancu: Kaddis Radnóti Miklósért

„Arra gondoltam hogy végignézted ahogy testem // lassan kipárolog a füzetből Kipárolog a versekből És kissé // különös volt hogy verseim akkor váltak láthatóvá ha testem már // elpárolgott belőlük”

Gyakran sopánkodunk, hogy irodalmi panteonunk ékességei olyan korán itthagyták a földi létet, félbeszakítva ezzel munkásságukat is. Gondoljunk csak bele, milyen lehetett volna a Petőfi-életmű, ha nem a harctéren vész oda a költő, hanem az öregkor szólítja el az ágyból, párnák közül. Hasonlóképp József Attila, Szerb Antal vagy éppen Radnóti Miklós életútja. 

Tragikus haláluk nemcsak egy-egy lánglelkű géniusz elveszítésének a gyászát hordozza magában, hanem az elszalasztott, meg nem született életműdarabkák tragikumát is.

De mi lenne, hogyha egy költő beszélhetne hozzánk a túlvilágról? Erre tesz kísérletet a kortárs román líra egyik legmerészebb alakja, Radu Vancu, akinek legújabb kötete már magyar nyelven is olvasható André Ferenc kiváló fordításában.

Radu Vancu kötete – a Kaddis Radnóti Miklósért – valahol ott kezdődik el, ahol a Bori notesz félbeszakad, de a szabályos Radnóti-féle hexameterek helyett egy sokkal szabadabb, személyesebb hang szólal meg, bensőséges monológot intézve Gyarmati Fanni irányába; ezáltal nem csupán transzcendentális távlatokba emelve a hitvesi lírát, hanem emléket állítva Gyarmati Fanni síron túli hűségének is. Mindeközben két lírai én váltakozik a kötet egésze során: egy a Radnótit imitáló hang, aki a tömegsírból intézi hozzánk verseit, és egy, a szerzőt imitáló lírai hang, aki ars poétikusan az írás mikéntjéről, a körülményekről, a költő és költő közötti kapcsolatról beszél.

A csapat 2024. február 24-én kelt útra és november 18-án érkezett haza. A kalandot természetesen a szülők álmodták meg. A világjáróként ismert családfő, Tulit Zsombor egy évekkel korábbi Afrika-túra során fogalmazta meg inkább csak magának: „Ide minden székely gyermeket el kéne hozni, mert az Afrika-képünk köszönőviszonyban sincs a valósággal.” Az alapötlet az volt, hogy megkerülik a Földet, mindez azonban két kiskamasszal túl nagy kihívásnak bizonyult, ezért ezt az első tervet elvetették. 

„Egyrészt az egész rohanás lett volna, ráadásul autót tengeren szállíttatni nagyon drága, és félő volt, hogy késve vagy egyáltalán nem érkezik meg a hónapokra az otthonunkat biztosító jármű. Az lett volna az alvás, a tisztálkodás, a főzés, a gyerekeknek pedig a tanulás színhelye. Nekünk pedig, míg a jármű a tengeren utazik, repülnünk kellett volna, és tudtuk, hogy ez újabb extraköltség” – számolt be a kezdeti elgondolásokról Tulit Éva. Végül teljes egészében szárazföldi út lett a tervekből. Eredetileg tizenkét hónaposnak indult a nagy kaland, de a gyerekek érdeke ezt is felülírta. Eszter és Gergő amint szembesült azzal, hogy az egyéves távollét tanévismétléssel jár, hallani sem akartak arról, hogy elveszítsék osztálytársaikat.

Gyerekprogramok

A programot a gyerekekre szabták. Az indulást megelőző év során filmeket néztek a tervezett országokról. 

Éva az útra sok könyvet pakolt, Gárdonyi-regényeket, Kőrösi Csoma-könyveket, George Durrell írásait, amely nyomán Eszter és Gergő bogárgyűjteményt is készített, növényeket préseltek. 

Anyjuk szerint a Gárdonyi-regények, A láthatatlan ember, az Egri csillagok is olyan hátteret jelentettek, amellyel azonosulni tudtak az út során. 

Kép

Fotó forrása: Tulit család

A Sepsiszentgyörgyről induló, a csíksomlyói Szűzanyához is betérő túra első országa Bulgária volt, majd Törökország következett, aztán Irán, Irak, Kuvait, Szaúd-Arábia, Omán, onnan az Egyesült Arab Emírségek, Bahrein, majd ismét Szaúd-Arábia. Ismét Kuvait, Irak, Irán, majd Afganisztán. Onnan megpróbálkoztak átkelni Üzbegisztánba, de a megcélzott határátkelőt csak üzbégek és afgánok használhatták. Így Tádzsikisztánból mentek át Üzbegisztánba, Kirgizisztánba, Kazahsztánba, onnan Oroszország következett, majd Mongólia, az ország északi részén át vissza Oroszország. Onnan pedig már hazafelé indultak: közben fel északra, Murmanszkba is elmentek, majd Lettországon, Fehéroroszországon, Litvánián, Lengyelországon, Szlovákián át érkeztek Magyarországra. 

Eszter és Gergő úti élményeit multikommunikációs naplók őrzik, amelyeket menet közben, nem kötelező napi penzumként írtak és rajzoltak, leginkább akkor, ha különösen megfogta őket egy hely. „Az efezusi metropolisz leírása is benne van – olyan elemekkel, amelyek alapján később is eszembe jusson a hely –, de az egyik karavánszerájról azt írtam például, hogy ott apának egy órán át kellett szerelnie az autót. Volt velünk egy kis matricanyomtató is, a különböző országokat elhagyva az ott készült fotókból nyomtattunk hat képet, azokat is beragasztottuk” – meséli Eszter.

A fociról bebizonyosodott, hogy értékes „valuta”. Szinte valamennyi megállás és várakozás során előkerültek a kellékek, húsz négyzetméternyi betonfelület bárhol akadt, kifeszítették a zsineget, kezdődhetett a lábteniszparti apa és fia között. 

Ha pálya is volt, Eszter is sokszor beszállt a passzolgatásba, perceken belül össze is gyűlt két csapatra való gyerek. A rögtönzött meccsek többnyire békésen, a sportszerűség határain belül zajlottak, ha meg ellenségeskedést érzékeltek, sipirc az autóhoz. Ilyen esetekben Eszter magára öltötte a nagy nővér szerepét, és indult menteni az öccsét. Messi vagy Ronaldo neve azonban majd minden esetben közös nevezőt jelentett – és nem csak a gyerekek számára. Egy nyögvenyelősen zajló határátkelésénél Gergő egyszer csak szétnyitotta a kabátját, alatta az egyik térségbeli csapat meze, amelyet ajándékba kapott valakitől. Ezek után senkit sem érdekelt, hogy apának van-e útlevele, rendben van-e minden papírja.

A cikk folytatása  a Képmás magazin legfrissebb, 2025. májusi számában olvasható. Az aktuális Képmás kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben is; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben. A magazinra előfizethet itt.

Az egyszerű megoldástól a trendi termékig

Az első, mai értelemben vett „igazi” kaparós sorsjegy az amerikai Massachusetts államban jelent meg 1973-ban. Ezeken a nyeremény a kaparófelület eltávolítása után volt látható. Magyarországon akkoriban még a borítékos sorsjegyek voltak forgalomban, csak 1992-ben jelentek meg a korszerűbb és biztonságosabb kaparós változatok a Szerencsejáték Rt. kínálatában. A Gyors Lutri 1992 januárjában került a piacra húsz­forintos áron, és az év végére majdnem tízmillió darab fogyott el belőle. Ezt követte 1995-ben a Black Jack, amely szintén hatalmas sikert könyvelhetett el. 

A papíralapú sorsjegyek ma már állandó és időszakos sorsjegyekből állnak. Előbbiek évek óta sikeresek a játékosok körében, ezért folyamatosan elérhetők: ilyen a Black Jack (1995 óta), a Fáraók Kincse (1999 óta), a Szuper Bankó (2007 óta), a Buksza (2011 óta), az Astro (2003 óta), a Szuper Black Jack (2014 óta), valamint a Kaszinó (2018 óta). Az időszakos kínálathoz tartozó papíralapú sorsjegyeket az év során jellemzően havonta-kéthavonta vezetik be.

A kínálatot folyamatosan színesítik a sorsjegy-technológiai újítások, a speciális alapanyagok (például érdes felületű, holografikus, fémes hatású) alkalmazása és a megújult kivitelezésű (kinyitható, ablakos, formára vágott, illatos) darabok forgalomba hozatala. 

A nemzeti lottótársaságnál volt elsőként elérhető a világon a perforáció mentén nyitható ablakos sorsjegy, a 2011-ben megjelent Buksza.

A sorsjegyújdonságokat a nemzetközi trendek, ötletek tanulmányozásával, valamint a játékosok körében végzett kutatások nyomán fejlesztik.

Támogató sorsjegyek

Magyarországon az 1967-ben megjelent gyűrűzárral ellátott borítékos sorsjegyek már támogató funkcióval is bírtak, számos jó ügyet szolgáltak: rászorulókat, betegeket támogattak a befolyt pénzből, vagy épp egy, az ország számára kiemelten fontos ügyet oldottak meg a bevételből. Például az 1967-ben kibocsátott Olimpia borítékos sorsjegy bevétele a magyar csapat mexikói játékokon való részvételét támogatta. 

Az elmúlt évtizedekben számos sorsjegyhez kapcsolódott támogatás. 2000-ben az Egri vár nevű sorsjeggyel közvetve támogatni lehetett a XIII. században épült vár rekonstrukciós munkálatait. A 2010-es Állatvilág – WWF kaparósokkal a WWF természetvédelmi szervezet tevékenységéhez járulhattak hozzá a vásárlók. 2011-től 2014-ig a Boldog karácsonyt! sorsjegysorozat bevételének egy részéből a súlyos betegségben szenvedő gyermekek Bátor Táborát támogatták az emberek, 2012-ben az Állati Sztárok sorsjeggyel pedig a Tappancs Állatvédő Alapítványt és a Misina Természet- és Állatvédő Egyesületet, majd egy évvel később a hazai természetvédelem részesülhetett az Állati Párok – WWF bevételéből. A 2014-es évben az ország egyik legkedveltebb turisztikai célpontja, a Balaton került sorsjegyre, megvásárlásával a játékosok a Siketvakok Országos Egyesületének tevékenységét támogatták. A következő évben a Házi kedvenc sorsjegy népszerűségének a Derecskei Állatbarátok és Bottyán Equus Hungária Ló- és Kutyaotthon is örülhetett. 

Ma az egyik talán legismertebb, szezonális sorsjegy a nemzeti lottótársaság kínálatában 2017 óta elérhető, időszakosan megjelenő Nagykarácsony sorsjegy. 

A kaparós bevételének egy részéből a vállalat az elmúlt nyolc évben harminchárom úgynevezett inkluzív játszóteret épített az ország különböző pontjain. 

A befogadó játszóterek építése nem önmagáért való, közvetve a fogyatékossággal élők társadalmi beilleszkedésének támogatására is szolgál.

A nemzeti lottótársaság 2025-ös sorsjegykibocsátásában idén újabb támogató kaparós jelent meg. Áprilisi újdonság az a sorsjegypár, amelyhez a Magyar Ökumenikus Szeretetszolgálattal együttműködésben jó ügy kapcsolódik. A két vállalat együttműködése nem új keletű, a nemzeti lottótársaság az elmúlt tizenhárom évben számos módon támogatta a Segélyszervezet munkáját. A Szerencsejáték Zrt. és a Segélyszervezet 2024-ben egy hosszabb távú, stratégiai szerződést is kötött egymással, melynek része volt a „közös” sorsjegy kibocsátásának terve is.

A sorsjegy az Ökumenikus Segélyszervezet Kapaszkodó programját támogatja, a bevétel egy részéből gyermekfejlesztő és terápiás központok épülnek országszerte a következő években. 

Támogatott tartalom

Peti, néhány évvel ezelőtt rajongással beszéltél Egressy Béni bátyja, Gábor 1866-ban kiadott A színészet könyve című kötetéről. A tankönyv egyszerre filozofikus és gyakorlatias útmutató ahhoz például, hogy hogyan kell haldokolót játszani, vagy egy szerep kedvéért sírni. Azért hozom ezt fel, mert köztetek aránylag nagy korkülönbség van…

Blaskó Péter: Ez nem is igaz! (nevet)

Jó, jó... ha ezt a negyvenhárom évet nem is számoljuk soknak, egy biztos: az említett könyv olyan korban íródott, amely mindkettőtöktől nagyon távol áll. Mit gondoltok, vannak olyan részei a színházi életnek, amelyekről Egressy Gábor, Blaskó Péter és Herczegh Péter ugyanazt gondolja? 

B. P.: Engem a színházban a legjobban mindig is az emberi kapcsolatok érdekeltek, azok nem változnak. Az őskortól napjainkig a szeretet, a vágyakozás, a születés, a halál, minden, ami az életben katartikus, a színházban is örök. És ezek megjelenítése a színpadon borzasztó izgalmas, nézőként is ez érdekel a legjobban. 

Herczegh Péter: Szerintem maga a színház is örök, a vágy, hogy színházat csináljunk végigkíséri a történelmünket. 

Kép

Kép: Katona László

Hogyan tudnád leírni azt a vágyat, amely a színészet felé húzott?

H. P.: Erre nem könnyű válaszolni…

B. P.: Szerintem Peti is úgy van vele, hogy ez sorsszerű dolog. Az ember egyszer csak ott találja magát, mert odahúzza a Jóisten, és azt sugallja, hogy „neked ezt kell csinálni”. Aztán, ahogy telnek az évek, az ember megerősödik ebben a gondolatban, azt érzi, hogy két lábbal áll a színpadon, és milyen jó, hogy már mer szünetet is tartani. 

Azért kérdezem, mert az ember hivatását nagyban befolyásolja a kor és a társadalmi kontextus, amelybe beleszületik. Péter a háború utáni újjáépítés időszakában, egy kommunista diktatúrába született, te viszont egy olyan országban, amelyet ma is gyakran emlegetnek a szabadság földjeként. Mennyiben befolyásolta ez a világról alkotott képedet?

H. P.: Valóban Manhattanban születtem – New Yorkban –, mert édesapám ott kapott munkát, de csak kétéves voltam, amikor hazajöttünk, szóval nem tudom, mennyi ivódott belém az amerikai létezésből. Azóta nemegyszer jártam kint, édesanyám is megmutatta hol születtem, beszélt arról, hogy a Central Park Zoo-ban tanultam meg járni, de nem éreztem magam ettől közelebb New Yorkhoz. 

Az elmúlt évtizedekben sok változás történt a színházban, például egyre több darab büszkélkedik azzal, hogy megkapta a „látványos” jelzőt. Péter, egy korábbi interjúdat hallgatva úgy érzem, hogy neked nem mindig könnyű alkalmazkodni mindahhoz, amelybe Peti gyakorlatilag belenőtt. Egy korábbi beszélgetés során úgy fogalmaztál: „A színpadon az emberi arcot szeretném látni, amiben a sors történik, ami a színészben történik, ma pedig van, hogy a színészt kiváltja az effektus.”

B. P.: (nevet) Igen, igen ez még ma is megáll. Mindenben lényeges a mérték és az arány.  

A nagyszínpadon számos lehetőség van: emelkedik, süllyed, jön a füst, a zene, vagyis sok minden elfedheti a színészt, és ez nem jó.

Kép

Kép: Katona László

Peti, te mit gondolsz erről?

H. P.: Én a színházzal úgy istenigazából itt találkoztam a Nemzetiben. Lassan nyolc éve itt vagyok, ebbe a rendszerbe nőttem bele, úgyhogy ha némely esetben egyet is értek Péterrel, nincs viszonyítási alapom, nekem az a színházi világ, amit itt tapasztalok. 

Arra akarok kilyukadni, hogy a Covid idején is látszott, hogy jól ki tudod használni a technika adta lehetőségeket. Olyan videókat vágtál össze, melyekben egyedül eljátszottál többféle szerepet, és mindent felhasználtál „effektként”, amit csak találtál magad körül.

H. P.: Ez így volt, de színészként mégiscsak a rendező nézetei mögé kell beállni. Van egy kép, amit ő meg akar alkotni, aminek legtöbbször inkább részesévé válsz a színpadon, nem feltétlenül a megálmodójává.

B. P.: Igen, alkalmazkodni kell a rendezői elképzeléshez, de ez akkor jó, ha a rendező kíváncsi a színészre. Ha van párbeszéd, mert ha nincs, akkor az ember csak egy csavar lesz, amit becsavarnak a gépezetbe. Én egyébként szívesen része vagyok a gépezetnek, ha egyetértek azzal, amit a rendező kíván. 

Nem okoz feszültséget, ha a rendező és a színész is két erős művészegyéniség? Peti, a Rómeó és Júliában biztosan jól tudtad volna használni a gyerekként vett vívóleckéket, de Vidnyánszky Attila víziójában sok jelenet inkább hasonlít táncra, mint vérre menő küzdelemre.

H. P.: Nekem mindig azt mondták, hogy a színház nem demokratikus műfaj, és végül mindig a rendezőnek van igaza. 

B. P.: Ez abszolút így van, kell lennie egy kapitánynak, különben a hajó ide-oda sodródik az óceán közepén. De fontos, hogy úgy vezessen, hogy én is ki tudjak teljesedni az akaratában, amely így közös akarattá válik.   

Peti, te mikor érzed úgy, hogy az alakításodban kiteljesedtél, hogy „ez most jó volt?”

H. P.: Húha, általában soha. Ezek nehéz kérdések!

B. P.: Persze, mert az ember szerény, nem akarja kitenni a nyilvánosság elé, hogy hogyan érez.

Kép

Kép: Katona László

H. P.: A színházban lényegében mesélünk, olyan történeteket mondunk el, amelyekről azt gondoljuk, hogy fontosak, és másoknak is meg akarjuk mutatni őket akár a mondanivalójuk miatt, vagy csak azért, mert egyszerűen szép a mese. Színészként láttatni szeretnénk, hogy mi történik a szereplőkkel, min mennek keresztül, amíg megtalálják a boldogságot, és azt is, hogy mibe buknak bele. 

Szerintem az a jó, ha találsz egy sorsot, amit végig tudsz élni, és aztán ha úgy érzed, hogy a közönséggel együtt megéltél valamit, az olyan csoda, amit magunkkal viszünk. 

Nem tudom, észrevetted-e, de amikor ezt kimondtad, ölelésre tártad a karod...

H. P.: Igen, mert ezt az érzést az ember dédelgeti.

Amikor Rómeót játszottad a Nemzetiben, az is ilyen volt? 

B. P.: Külső szemlélőként is látom, hogy ilyen volt! Egészen kiváló! Én már csak tudom, mert a legjobb helyről néztem, Lőrinc barátot játszottam benne. Láttam azt a fejlődést, ahogy elindul a szerep, aztán egy tragédiává fejlődik Petiben is. Ő hozzáadott valamit a szerephez, ami a személyiségéből fakadt, és ez nagyon fontos. Szenvedélyes és átgondolt alakítás volt. Amikor az ember ilyet lát, hogy egy fiatal színész elindul, és valami olyan dolgot csinál, ami tényleg elismerésre méltó, a néző pedig rajongva szereti, az fantasztikus. Öröm volt hallgatni a tapsot. 

Péter, egy ennyire tapasztalt színésznek is vannak még szerepálmai?

B. P.: Szerintem nem az a jó, ha álmodok egy szerepről, hanem az, ha egy rendező odajön, és azt mondja: neked Az ügynök halálát el kell játszanod, mert most vagy abban a korban, és most van annyi színészi és emberi tapasztalatod, hogy eljátszd. Jó, ha leveszik rólad ezt a felelősséget, és nem a színészi önzés irányít, az a gondolat, hogy ezt vagy azt „el akarom játszani”. 

Nyilván kell, hogy az ember alázatos is maradjon, de úgy beszéltek, mintha a színészi pálya nem követelné meg az egót, holott mégiscsak kell bátorság és önbizalom, hogy az ember több ezer vagy több tízezer ember elé kiálljon szerepelni. 

H. P.: Persze, kell az is. Uray Péter volt osztályfőnököm mondott valamit, amit azóta is magammal viszek. Úgy fogalmazott: „Bármilyen nehéz is a próbafolyamat, bármennyire is úgy érzed, hogy el vagy veszve, higgy a képességedben és abban, hogy a legvégére meg tudod csinálni!” Ez sokszor eszembe jut, amikor azt érzem, hogy szétesik az előadás a fejemben.

A ti hivatásotokban különösen fontos, hogy találkozzatok jó mentorokkal…

B. P.: A színészethez a Jóisten által adott képesség a legfontosabb, de persze van egy szerencsefaktor is, ami a találkozásokat illeti. Hogy jön-e olyan rendező, aki meglátja bennem azt, akit majd a színpadra visz. Nekem ilyen volt Csiszár Imre Miskolcon. Fantasztikus dolgokat csináltunk, tíz évet dolgoztunk együtt, ő volt az én színészéletem egyik tartóoszlopa. A másik meg a Katona József Színház közel tíz éve. Valóban sokat lehet tanulni a mentoroktól.

És a fiataloktól mit tanulsz?

B.P.: Azt, amit a Rómeóban láttam, hogy lendülettel kell csinálni, merni kell. Ez a „merés" nagyon fontos a színészetben. Ki kell dolgokat próbálni, ezért is hívják az előadást megelőző folyamatot próbának. 

Nekem végtelen öröm a tehetséget fölfedezni a fiatal kollégákban.

Kép: Katona László

H. P.: Nagyon szimpatikus, hogy az idősebbek úgy adnak tanácsot, Péter is, hogy mindig hozzáteszik: „Szerintem így csináld, de gondold át, mert ez a te szereped!” 

B. P.: Emlékszem, próbáltuk a Rómeó és Júliát, és egyszer csak kopogtak az öltöző ajtaján. Mondom: „Gyere, Petikém!” Aztán kérdi, hogy az első találkozásunknál mit csináljon, én meg közlöm, hogy nem tudok olyan javaslatot adni, amely biztosan beválik, csak annyit tanácsolhatok: „Keresd, keresd, mert még van idő, és meg fogod találni!”

És megtalálta?

B. P.: Nagyszerűen!

Mit éreztek, amikor látjátok a nevetek mellé kiírva azt, hogy „a Nemzeti Színház társulatának tagja?”

H. P.: Amikor én idejöttem, Attila még aktív részese volt a kaposvári egyetem életének. Ismerte az osztályokat, az egyetem utolsó évében hatan szerződhettünk ide. 

Nagyon boldog vagyok itt, mert ez mégiscsak úgymond a rangsor eleje. Az ország legkiemeltebb, legfelszereltebb színházában játszani öröm és megtiszteltetés. 

B. P.: Amikor 1970-ben lediplomáztam, a Vígszínházban statisztáltam, és úgy gondoltam, hogy mivel Várkonyi Zoltán volt az osztályfőnököm, majd ő leszerződtet. Telt-múlt az idő, és nem történt semmi. Akkor vettem a bátorságot, és felhívtam őt. Mondtam neki, hogy nem tudom, mit csináljak, mert hívtak Pécsre is, Debrecenbe is – ki akartam ugrasztani a nyulat a bokorból. „Menjél Pécsre, ott Illyés Gyula-darabok vannak, ott meg fogod találni a helyed!” – válaszolta erre. És mit ad a Jóisten? Rá két hétre hívott a Nemzeti Színház, hogy menjek be, mert az akkori igazgató Both Béla leszerződtet. Nagyon boldog voltam. 

Akkoriban a fiatal színész elvégezte a főiskolát, aztán el kellett mennie két-három évadra vidékre, ott megnézték a fővárosi rendezők, és ha úgy volt, fölszerződtették. És aki a Nemzeti Színházba fölkerült, az már kihúzhatta magát, hogy innen nincs feljebb. 

Ezt szeretném a lelkem mélyén visszahozni. Jó lenne, ha senki nem mondaná: „Nem szerződöm a Nemzetibe, inkább vidékre megyek.” 

Ennek nem mindig szakmai oka van, sokszor világnézeti különbségek is befolyásolják ezeket a döntéseket…

B. P.: Nem tudni, mi az oka. Van, hogy jön egy fiatal gyerek, kipróbál két-három „cselédkönyves évet”, aztán azt mondja, nem jön ide. És ez nem jó. Mindenkinek vágyni kellene ide. Nagyon sok mindent befogad a színház, emögött van egy olyan ideológiai megfontolás is, hogy kinyitjuk az ajtókat, hiszen a Nemzeti mindenkié. Jönnek társulatok innen is onnan is, vannak olyan időszakok, melyekből kiszorul a mi társulatunk, amikor két hónap is eltelik, mire újra játsszuk mondjuk a Rómeó és Júliát, ilyenkor az ember elkezd kicsit szorongani. Szerintem érdemes volna kicsit beljebb húzni ezt az ajtót, és úgy felnevelni egy társulatot, hogy a Nemzeti Színház ebből a szempontból tényleg egy elitista intézmény legyen.

Nehéz megmondani manapság hol van a „csúcs”, sokszor már Hollywood és a Broadway is ott lebeghet egy színész szeme előtt…

B. P.: Petinek talán igen, nekem már nem…

Soha ne mondd, hogy…

B. P.: …soha. Igazad van!

H. P.: Engem kezdetben inkább a filmezés vonzott, alig jártam színházba, de az egyetem alatt nagyon megszerettem a színházat. Visszatérve az eredeti kérdésedre, hogy mennyi lehetőség van ténylegesen nemzetközi karriert építeni, az talán mostanában fog kiderülni. A Hunyadi bemutatását követően nagy kérdés, hogy lesz-e áttörés a főszereplőknek. 

B. P.: Ez is őrület, hogy azzal lehet népszerűvé tenni egy filmet külföldön, hogy telerakjuk meztelen lányokkal meg szexjelenettel. Tudod, ezek olyan reklámfogások, amelyek elvesznek a történeti részből. De gondolom, ezt most muszáj, mert akkor a vevők azt gondolják, hogy de jó, ebben a sorozatban lehet meztelen lányokat látni, és nem is akárhogy…

Kép

Kép: Katona László

Petire sandítok, mert nem biztos, hogy egyetért ezzel…

H. P.: (huncutul felnevet) egyetértek, egyetértek…

Ha valaki elolvassa ezt a beszélgetést, és azt mondja magának, hogy ezt a két színészt nekem mindenképpen látnom kell, lehetőleg minél előbb, hol találkozhat veletek? 

B. P.: Az Esthajnalban együtt játszunk, egyébként sajnos ritkán állunk egy színpadon. 

H. P.: Pétert az Ők tudják, mi a szerelemben és a Macskajátékban kötelező megnézni. 

És Petit?

B. P.: Az Olasz szalmakalapban! Én sajnos már kibetegedtem a Lőrinc barátból, így a Rómeóban sajnos nem vagyunk együtt, de hogy mit hoz a sors, majd meglátjuk. Én mindenesetre alig várom, hogy újra összeosszanak minket!

Támogatott tartalom.

 

Hogy miért kellett eldugni? Nem volt egy leányálom gyerekként zugkocsmákba járni. Amikor ő kitalálta, hogy épp inna egy felest, ezt a kívánságát sürgősen teljesíteni illett. Különben lett volna kutya erre-arra.

Ezt a „szakmát” előbb a nagyobb testvéreimnek kellett kijárni, de miután ők már kinőttek a pálinkahordó életkorból, már csak én maradtam.

Természetesen én is rettenetesen utáltam, ahogyan ők. Tiszta szívből.

Egyikünk sem mert nemet mondani neki. Már csak azért sem, mert akkor képes lett volna anyánkat küldeni, azt pedig soha nem hagytuk volna. Tehát dugdostam az üveget, hogy ne tudják, hova, kihez megyek a nedűért. 

Persze mindig tudták, hogy hová tartok! Mindenki tudta, hogy mivel foglalkozik Emmuska – a vezetéknevét sosem jegyeztem meg, csak annyit, hogy Emmus néninek hívták. Alacsony, ősz hajú nénike volt, aki egyedül élt egy nagy házban. Gyakran belestem a szobákba is, hisz az ajtók nyitva voltak. Legalább ennyi örömöm volt ezekben a küldetésekben. 

Emmus néni nagyon kedvesen, szívesen beszélgetett velem, s mindig sajnálkozott a családunkon, amikor bejelentettem, hogy a fél decit most sajnos nem tudom kifizetni. Mint egy bűnvallomás, olyan nehezen hagyta el a számat az a mondat. Pedig egész úton odafele ezt gyakoroltam. Mindig attól rettegtem, egyszer azt fogja mondani, hogy nem ad, ha nem viszek pénzt, de sohasem tette meg. Kedvesen kiszolgált, és tudta, hogy anyám, így vagy úgy, mindig kifizeti.

Talán azért is tette, hogy megkíméljen bennünket apánk dühétől. 

Ha nem vittünk volna haza pálinkát, még rosszabb lett volna. Szívem mélyén haragudtam rá, amiért italt árul, s tudtam, hogy sok családban van miatta veszekedés. Mi mindig rá és a hasonló zugárusokra haragudtunk apánk helyett. Meg voltunk győződve arról, hogy ha ők nem lennének, nekünk is sokkal boldogabb gyerekkor adatott volna. Apánkat emiatt magunkban felmentettük, hogy tulajdonképpen azért iszik, mert van, aki ad neki, s ha gyűlölni nem is tudtuk, szeretni is képtelenek voltunk.

A cikk a Média a Családért díj 2025 pályázatára érkezett. A pályázat idei témája: „Függőség és család”.

Pályáznál te is? Olyan újságírói igényességgel készült munkákat várunk, amelyek bemutatják a függőségek családon belüli hatásait, érzékenyen tárják fel a megküzdés, a gyógyulás, a kapcsolatépítés folyamatait, megszólaltatják az érintetteket: függőket, családtagokat, szakembereket, hozzájárulnak ahhoz, hogy a témát övező tabuk oldódjanak, és helyüket a megértés, párbeszéd vegye át. Riport, interjú, publicisztika, portré vagy más műfaj – a forma szabadon választható, ha a tartalom illeszkedik a kiírás témájához és szemléletéhez. Pályázati feltételek, határidők és további tudnivalók: mediaacsaladert.hu/palyazati-felhivas

A pályázat főtámogatója a Magyar Telekom, a döntősök díját az MBH Bank, a külhoni különdíjat a Nemzetpolitikai Államtitkárság biztosítja.