„Amíg én nem vagyok rendben, a gyerekem sem lesz” 

Szivós Gábor gyerekkorától Egerben él, ahol asztmatikus problémái miatt íratták be úszni. Az úszást követte a kosárlabda és a vízipóló – akkor még heti három edzéssel –, bekúszott az életébe az erősítő edzés, hogy jó kondiban maradjon, a későbbi rendőri munka mellett pedig belekóstolt a küzdősportokba. „Megszerettem a mozgást, hiányzott, ha kimaradt néhány nap – jegyzi meg Gábor. – Aki ezt az igényt gyerekkorában nem tapasztalja meg, hátrányosabb helyzetből indul fizikálisan és az egészség szempontjából is. A mai világban a sok kütyü és a közösségi média mellett kihívás, de szeretnénk ösztönözni a gyerekeket, hogy mozduljanak ki, és élvezzék a mozgást.” 

Orsi falun nőtt fel, és a diáksportkör keretein belül kézilabdázott, kosárlabdázott és atlétizált. „Ha a futóversenyre valakit elő kellett állítani, az általában én voltam – emlékezik. – Ha hazamentünk, ledobtuk a táskát, és mentünk árokcicázni, gumizni, ugróiskolázni. A falutréning kondiban tartott minket. Akkor még kevesebb volt az információ, és nem éreztük, hogy kimaradnánk valamiből.” Orsi húsz éven át a vendéglátásban gyűjtötte a kilométereket, de első gyermeke születésekor már érezte, hogy többre van szüksége. „Nehéz megtalálni az egyensúlyt, mert anyaként mindenhol meg kell állnod a helyed. Legyél csinos, főzz finomakat, a gyereked nyugodt legyen. Rá kellett jönnöm, hogy amíg én nem vagyok rendben, a gyerekem se lesz. Nem önzőség hetente egy-két órát magamra fordítani. 

Lakatos Péter erőnléti szakértő szerint sok anya képes a gyerekéért meghalni, de jobb lenne inkább érte élni, mert nagyobb korában is szüksége lesz rám. 

Minél aktívabb vagyok – legyen az gyaloglás, úszás vagy biciklizés –, annál minőségibb módon leszek jelen az életében.” 

„Én választottam, és neked is volt választásod” 

„Sokan mondják, hogy neked könnyű, mire én azt válaszolom, hogy én választottam, és neked is volt választásod. Muszáj olyan partnert találni, akivel egy hajóban tudtok evezni” – utal Orsi Gábor ösztönzésére, hogy a gyerekek mellett is figyeljen az egészségére. „Egy hosszú távú kapcsolat arról is szól, hogy ne csak a magunk igényét nézzük, hanem a másikét is” – teszi hozzá Gábor, aki fontosnak érzi, hogy az anyukák időt tudjanak szakítani egy kis mozgásra, beszélgetésre. „Ez a közös út lassan 25 éve tart; ha az egyikünk lent van és a másik fent, akkor egymást húzzuk, és egy irányba nézünk” – fogalmazza meg Orsi a köztük lévő egyensúly titkát. A mozgást kismamatornával kezdte, a ringatóval folytatta, és amikor otthon hagyhatta a gyerekeket, funkcionális terembe járt, mígnem elkötelezte magát a futásnak. 

A példa ragadós lett, mert 18 éves nagyfiuk is több sportot kipróbált, emellett eljár túrázni, biciklizni. „Vadkempingezik, függőágyon alszik, rakja a tüzet. A doni emléktúrán négy napot menetelt – meséli Orsi büszkén. – Olyan, mint az apukája, aki szerintem a példaképe is. A 11 éves lányunk inkább az én vonalamat viszi, triatlonozni jár, heti kilenc edzése van. A középső gyermekünk művészlélek. Ő is edz, de az ő sportja a sakk. Fontos, hogy a gyerekek akarják a változást, mert ha nem szeretnék, nem lehet erőltetni – teszi hozzá. „Ezt mondom a túlsúlyos, keveset mozgó gyerekek szüleinek is, akik megkeresnek. Meg kell találni azt a sportot vagy mozgásformát, amiben jó és sikeres, mert csak akkor lesz hozzá kedve.” 

Fotó forrása: Szivós Gábor

„Megtanulunk koncentrálni és jelen lenni”

A Szivós házaspár évekkel ezelőtt elkötelezte magát a mozgásra vágyó gyerekek és felnőttek felé. Gábor elsősorban élsportolókkal, atlétákkal foglalkozik, funkcionális edzőként növeli a teljesítményüket, és gerincbarát edzőként segít újra formába lendülni. A célja emellett az, hogy a „kezdő felnőttekkel” is megszerettesse a mozgást.

„Azokat a fiatal házasokat is szeretném megszólítani, akiknél megszületett az első gyerek, vagy beleálltak a munkába, és kimaradt a sport az életükből.” 

Orsi azok felé is nyitott, akiket kivet a rendszer, mert nem tudnak heti kilenc edzést bevállalni, vagy a túlsúly miatt nem mernek. „Mindkettőnknél van olyan szülő, aki együtt jön a gyerekkel, és közösen sportolnak, ez az ő minőségi idejük” – fűzi hozzá Orsi. Szerinte egyre több a stressz az iskolában, nő az elvárás, a „nehogy kimaradjak valamiből” érzése. „Aki nem akar élsportoló lenni, hadd eddzen kevesebbet, és hadd pihenjen többet” – gondolja. „Aki nem tud lazítani, feszíteni sem tud, szoktuk mondani. Muszáj regenerálódni, legalább egy héten háromszor nyolc-kilenc órát aludni, és csökkenteni az elvárásokat. Régen az volt a pihenés, amikor leültél, feltetted a lábad, és egy pohár teával átgondoltad, mit csináltál aznap. Most a pihenést azzal kötjük össze, hogy nyomkodjuk a telefonunkat. Lehet, hogy a test pihen, de nem kapcsolunk ki. Elkezdjük pörgetni az agyunkat, arra fókuszálunk, hogy mi mindent nem csináltunk meg. Nem vagyunk jelen az életünkben, csak szaladunk magunk után. Sport közben a testünkre figyelünk, átgondoljuk a gyakorlatokat, megtanulunk koncentrálni és jelen lenni. Ennek az is része, ha este leülünk a vacsorához, hogy elmeséljük egymásnak, kivel mi történt aznap. Ha testileg-lelkileg trenírozzuk magunkat, akkor leszünk egy egész – vallja Orsi, aki nem csupán mozgásra ösztönöz, hanem egészséges életmódra. – Mindenkihez meg kell találni az utat, és észrevenni, mikor lanyhul a motivációja. Edzés előtt mindig megkérdezzük, hogy aludt, milyen volt a napja, és eszerint állítjuk be az aznapi terhelést.”

Fotó forrása: Szivós Orsi edző

„A fájdalomérzet egy végső jel”

„Jó, hogy a mai világban van kényelem, de nem erre vagyunk kitalálva, és ebből fakad a túlsúlytól kezdve számos mozgásszervi, szív-érrendszeri, belgyógyászati betegség és tartásbeli probléma – hívja fel a figyelmet a mozgásszegény életmódra Gábor, aki gerincbarát edzőként is tevékenykedik. – Régen nagyobb volt a mozgás kényszere a közlekedésben, a vásárlásban, nem működött futárszolgálat. A stressz és az ülésben töltött idő nőtt, az egyensúly felbillent.” 

„Már a fiatalabb korosztály is fájdalomra panaszkodik, pedig a fájdalomérzet egy végső jel a szervezettől, az idegrendszer korábban már több mindent megpróbált, hogy kompenzálja a problémát.” 

Gábor javasolja, hogy az irodában üljünk fitneszlabdán, időnként ellentétes nyújtózással, cicahát-kutyaháttal, könnyű átmozgatással törjük meg kényelmetlen testhelyzetünket. „Alulértékeljük a hétköznapi kis mozgásokat – folytatja megszívlelendő tanácsait. – A konyhai munka, a takarítás, a kertészkedés kiszakít a görnyedésből. Tudatosan sétáljunk, bagószünet helyett is! A statisztika szerint ötezer lépés a napi minimum, az alatt fokozott az egészségügyi kockázat. Ha mellette heti néhány alkalommal célirányosan edzünk, jót teszünk a csontok, valamint a szív- és érrendszer egészségének.” 

„Hiszek a közösség erejében”

Orsi hat éven át ösztönözte a futókat a Budapest Sportiroda Heves vármegyei futónagyköveteként. Helyi közösséget épített maga köré, mindig találva számukra valami kihívást. „Hiszek a közösség erejében – vallja –, mert fontos, hogy tartozzunk valahová, és értékesnek érezzük magunkat ott, ahol vagyunk.” Jelenleg is szervezi a közös futásokat az Egészségműhely Sportegyesület keretein belül. Gáborral együtt a prevencióra helyezik a hangsúlyt, és „négy évszak” közösségi túrákat, futásokat szerveznek, a családokat megszólítva. Útközben jókat beszélgetnek, szeretettel kínálják egymásnak a házi sütiket. „Nekünk most ez az utunk, úgy érezzük” – állítják.

És még mire jó a sport? Amikor valaki egy 65 kilométeres futásra készül, de a fejlámpája a töltőn marad, a telefonja az autójában, a túrabotja pedig 12 kilométer után eltörik – mint Szivós Orsinak –, akkor megtanul elengedni és újratervezni. Mert mindent meg lehet oldani. Persze 65 kilométert nem lehet lefutni csak úgy. „A gyors eredmények általában nem vezetnek jó útra. 15 kilót sem lehet két hónap alatt lefogyni, mert lehetetlen csodát tenni. A sportban és az életben is kis lépésekben kell gondolkodni” – zárja sorait a Szivós házaspár. 

A márciusi hónap témája: Együtt könnyebb! További cikkeink a témában elérhetőek itt. 

Kis tűzesetnek indult, szörnyű tragédia lett belőle

2017. június 14-én pár perccel hajnali egy óra előtt a 45 éves Behailu Kebede taxisofőr a 24 emeletes, 127 lakásos toronyház negyedik emeletén, a 16-os lakásban arra ébredt, hogy beindult a tűzjelző. Kis fehér füstöt látott szivárogni a hűtőszekrényéből. Azonnal tárcsázta a tűzoltókat: „Hello, ez a Grenfell Tower 16-os lakása. Gyorsan, gyorsan, gyorsan! Ég.” Így kezdődött az Egyesült Királyság modernkori történetének legnagyobb, legtöbb halálos áldozatot követelő tűzesete. 

Az etióp származású taxisofőr átkopogott a lakótársaihoz is, kiment a folyosóra, felébresztette a szomszédait. Amikor a férfi kijutott a tömbházból, és hátranézett, már az ablakán keresztül látta, hogy lángol a lakása. 

A brit főváros North Kensington kerületében található épületben a helyzet egyre kétségbeejtőbbé vált. Hajnali 1 óra 26 perckor a tűzoltóság súlyos incidensnek minősítette az esetet. 

A lakóknak még ekkor is azt mondták, hogy maradjanak a lakásukban, mivel az épületet állítólag úgy tervezték, hogy megfékezze a tüzet, de hamar kiderült, ez a tanács hibásnak bizonyult. 

A tűz az ablakból kitörve villámgyorsan terjedt, először a keleti homlokzatra, majd a tömb északi oldalát perzselte fel. A torony keleti homlokzatának csúcspontját a tűzoltók kiérkezésétől számítva mindössze harminc perc alatt elérték a lángok. Nem sokkal két óra előtt a tűz elindult a déli oldal felé a keleti homlokzaton át. 

Később már az épület mind a négy oldala lángokban állt, s a lángok oly módon törtek fölfelé és vették körbe az épületet, hogy hasonlóval a tűzoltók többsége még sohasem találkozott. Alig láttak a tűzben, miközben negyven csövön keresztül végezték az oltást.

A lángok csak 24, sőt egyes beszámolók szerint 60 órával később aludtak ki, addigra 72-en, köztük 18 gyermek életét vesztette. Az áldozatok 23 országból származtak: köztük taxisofőrök, építészek, egy költő, egy elismert fiatal művész, nyugdíjasok, felnőttek és gyerekek.

„Gyerünk, lányok, kövessétek a hangomat”

Több mint kétszáz túlélő annak köszönheti az életét, hogy nem hallgatott a hatóságokra, ehelyett koromsötétben, a füsttől eltömődött lépcsőházban lemenekültek, átlépve a halottakat és a haldoklókat. Sok ember csapdába esett a felső emeleteken a lángok és a mérgező füst miatt. 

A segélyhívón segítségért könyörögtek, néhányan felhívták a családjukat, tudva, hogy közel a vég. Mások leugrottak vagy leestek a toronyból.

„Gyerünk, lányok, kövessétek a hangomat” – ezekkel a szavakkal próbálta menteni két lányát és várandós feleségét egy családapa, Marcio Gomes is, aki a segélyhívó operátorának biztatására nem adta fel, hogy élve kijuttassa családját a pokoli toronyból. A huszonegyedik emeleten laktak, ám menekülés közben egy ponton el is vesztették egymást, de végül szerencsésen kijutottak a toronyházból. Kórházba kerültek, és bár ők mind a négyen megmenekültek, a harmadik gyermek, Logan életét az elszenvedett füstmérgezés miatt már nem tudták megmenteni az orvosok. 

„Embereket akarok látni rács mögött. Ez nem fogja visszahozni a fiamat, de egy lépés előre, hogy lássam, működik az igazságszolgáltatás” – mondta a családapa 2024 szeptemberében a Daily Mail-nek. A tűzvész óta eltelt években Gomes saját gyásza ellenére a túlélők szószólójává vált, aki nemcsak az igazságszolgáltatásért szólal fel, hanem a változások végrehajtásáért is.

Akik az etióp taxisofőrhöz vagy Gomeshez hasonlóan túlélték a tragédiát – a torony lakói, szemtanúk, a mentésben résztvevők –, nemcsak fizikai, de mély lelki sebeket is szereztek, amelyek a mai napig nem gyógyultak be teljesen. Rengeteg, több mint 900 ember életét írta át egyik pillanatról a másikra a katasztrófa. 

Elkerülhető lett volna – felelősök sorát jelölték meg

Az már a tragédia utáni napokban kiderült, hogy a tűz egy Hotpoint márkájú hűtő- és fagyasztószekrény zárlata miatt keletkezett, és már akkor utaltak rá, hogy a tömbház külső szigetelése és burkolata tűzbiztonsági szempontból nem volt megfelelő. 

Tavaly szeptemberben hozták nyilvánosságra azt az 1700 oldalas vizsgálati jelentést, amely szerint az akkori kormány, a szabályozó hatóságok és az építőipar több évtizedes mulasztásai miatt a Grenfell torony „halálcsapdává” vált.  

A jelentés szerint a tragédiának nem volt „egyetlen oka”, hanem a tisztességtelen vállalatok, a gyenge vagy hozzá nem értő szabályozók és az önelégült kormányzat együttese vezetett ahhoz, hogy egy kis lakástűz az Egyesült Királyság második világháború utáni legtöbb halálesetet követelő tűzvészévé változott.

Kép

Emlékfal a tragédia áldozatainak, 2024 − forrás: Profimedia − Red Dot

A Grenfell torony eredetileg az 1970-es években betonból épült, ám a tüzet megelőző évben egy felújítás során alumínium és polietilén burkolattal fedték be, amely hő hatására képes megolvadni és lecsöpögni. Vagyis a toronyházat kifejezetten gyúlékony anyagból készült külső burkolattal látták el, ennek elsődleges oka a burkolóelemeket és a szigetelést gyártó és forgalmazó cégek „rendszerszerűen tisztességtelen” üzleti magatartása volt. 

Bírálták is őket, mondván „módszeres becstelenséget” követtek el, manipulálták a biztonsági teszteket, és az eredményeket meghamisítva azt állították, hogy az anyag biztonságos. A toronyház renoválását végző kivitelezők rendre hamis, félrevezető nyilatkozatokat tettek az épületre felszerelt burkolat és a szigetelőanyagok tűzveszélyességéről.

A vizsgálat vezetője, Martin Moore-Bick nyugalmazott bíró szerint az áldozatok halála mind elkerülhető lett volna, „a toronyban élőket több ember és szervezet több éven keresztül csúnyán cserbenhagyta”. 

Arra a következtetésre jutottak, hogy az áldozatok halálát nem a tűz, hanem a lángoló burkolóelemek erősen mérgező égéstermékei okozták.

Egy korábbi vizsgálatban a tűzoltóság hibáit is felrótták; hiszen azt mondták a lakóknak, hogy maradjanak a lakásaikban, és várják meg a mentést. A tanácsot csaknem két órával a tűz kitörése után változtatták meg, túl későn ahhoz, hogy a felsőbb emeletekről sokan ki tudjanak menekülni. A történteknek tehát rengeteg felelőse van. Papíron – a gyakorlatban ennek ellenére az ügyben büntetőper a mai napig nem indult. Nyomozások folynak, de vádemelésekre 2026 vége előtt valószínűleg nem kerül sor. 

Emlékmű épülhet a helyén?

A történethez tartozik, hogy a toronyház lakói éveken át figyelmeztették a hatóságokat egy hasonló katasztrófa veszélyére, de süket fülekre találtak. A Grenfell-tragédia ebben változást hozott. Szigorúbb építési előírásokat vezettek be országszerte, nagyobb hangsúlyt helyeznek a tűzbiztonságra a tervezés és a kivitelezés során. 

Többek közt betiltották az éghető anyagok használatát az új, sokemeletes lakóépületek, kórházak, gondozóotthonok és diákszállások építésekor. Átdolgozták a tűzbiztonsági útmutatásokat, a tűzoltóság nagyobb hatáskört kapott az épületek ellenőrzésére. Új tűzbiztonsági törvényt alkottak, és figyelmet fordítanak arra, hogy a sokemeletes épületek veszélyes burkolóanyagait eltávolítsák, illetve lecseréljék. Az épülettulajdonosoknak kötelezően tájékoztatniuk kell a lakosokat a tűzbiztonsági intézkedésekről, és ügyelnek arra is, hogy a lakosokat bevonják a döntésekbe, az aggályaikat megoldják. 

A brit kormányzat a közelmúltban bejelentette, elbontják a tornyot, miután a szakemberek szerint mostanra tovább rongálódott. A folyamat várhatóan körülbelül két évet vesz igénybe, de a katasztrófa júniusi nyolcadik évfordulója előtt nem változtatnak az épületen. 

A terv vegyes reakciókat váltott ki a gyászoló családok, a túlélők, és a helyi lakosok körében. 

A hozzátartozók inkább azt akarják, hogy a nyugat-londoni torony továbbra is a jelenlegi helyén álljon, a 2017-es tragédia mementójaként. 

Egyesek szerint a toronynak úgy kell maradnia, ahogy van, amíg a felelősöket bíróság elé nem állítják. „Az apám két helyen nyugszik, az egyik, ahol eltemettük, a másik a Grenfell Tower” – fogalmazott az egyik áldozat fia a BBC-nek, aki szerint az elbontással megpróbálják kitörölni az emberek emlékeit. Mások azzal érvelnek, hogy az épület megléte inkább felzaklatja azokat, akik elvesztették szeretteiket, ezért emlékművet szeretnének a helyére. 
Egy, a toronyháztól ötven méterre élő férfi úgy fogalmazott, az épület „mindennap kísérti” őket. „Nem biztonságos a szerkezete, valamikor mindenképp mennie kell” – mondta. A Grenfell Tower jelenleg fehér anyaggal beborítva áll, felső részén a felirat: Forever in Our Hearts (Örökké a szívünkben) – emlékeztetve az arra járókat a 2017. júniusi tragédiára.

A minap belefogtam egy gondolatkísérletbe: vajon találok-e olyan teljesítményt, amire egyértelműen azt mondhatjuk, hogy kizárólag az egyén érdeme?

Ismerősöket kértem fel, hogy mondjanak olyan területeket, amelyek szerintük akár a magányos győztesek pályái is lehetnek. Egyikük rögtön rávágta a futást, így hát felcsaptam a sportlexikont, és megkerestem Usain Bolt nevét. A világ valaha élt leggyorsabb sprinterét a szülei a szegény körülményeik ellenére is támogatták tehetsége kibontakoztatásában. Bár gyerekként inkább a labdajátékok érdekelték, edzője felfigyelt rendkívüli képességeire, és a futás felé terelgette őt. Csapattársai, vetélytársai és szurkolói is egyengették a legendává válásának útját, de még a cipőtervezők is hozzájárultak a világraszóló rekordok eléréséhez.

Tudomány? – kérdezte a barátom második próbálkozásra, de aztán ezt a lehetőséget is gyorsan elvetettük. Albert Einstein sem a fizikaszertár magányában ücsörögve, pusztán saját zsenialitására támaszkodva találta ki a relativitás elméletét. A zürichi Politechnikai Intézetben olyan nagyszerű tudósok mentorálták, mint Hermann Minkowski, de közeli barátja, Michele Besso is inspirálta őt a gondolkodásban. „Nélküle nem juthattam volna el idáig” – hirdette fennhangon a Nobel-díjas tudós. 

Végül a klasszikus zenével kapcsolatban jegyezte meg az ismerősöm, hogy bár a technikai tudásra nyilvánvalóan csak tanulás útján lehet szert tenni, a zsenialitás kibontakoztatása sokszor rettentő magányos elfoglaltság. De nevezhetünk-e magányos alkotónak valakit, akit egész életében múzsák táncolnak körül?

Március idusához közeledve kézenfekvő példa a közösség erejének megmutatkozására nemzeti ünnepünk. Bár a történelem mindig kiemeli magából a maga „influenszereit”, a szabadságharcok mind összefogástörténetek. Ha nincs a márciusi ifjak közössége és a változást követelő pesti tömeg, ami odagyűlt a Landerer nyomdához vagy a Nemzeti Múzeumhoz, akkor a Nemzeti dal is csak egy költemény lenne a Petőfi-kötetben. 

Evolúciós közhelynek számít, hogy az ember társas lény, mégis mintha manapság egyre nagyobb személyes kudarcként, egyéni gyengeségként élnénk meg, amikor segítségre, támogatásra van szükségünk. Már nem mindenkinek természetes átkopogni a szomszédhoz, ha elfogyott a hagyma, és minden be van zárva. Nehezebben hívjuk fel a rokonokat, barátokat, ha elkélne még egy kéz a gyerekek körüli teendők elvégzéséhez, és még egy papírzsebkendőt sem merünk kérni a buszon. 

Úgy csinálunk, mintha az önállóságunk kényszeres bizonygatása felülírhatná azt az alapvető szükségletünket, hogy egymásra kell támaszkodnunk. Az elvárosiasodás és a digitalizáció tovább fokozza elszigetelődésünket, ezért szeretnénk most olyan történetekre felhívni a figyelmet, amelyek összetartásra biztatják olvasóinkat. 

Amikor egyedül érezzük magunkat, gondoljunk arra, hogy nem csak a profi sportolók, tudósok és művészek dolgoznak saját „teammel”. A mi csapatunk tagjai a rokonaink, barátaink, ismerőseink, sőt sokszor vadidegenek is csatlakoznak hozzá. Gondoljunk a kollégára, aki bent marad velünk túlórázni az irodában, mert nem bírunk el a beszámolóval, a fiúra a szupermarketben, aki lehajol a kasszánál, hogy bekösse a kismama kibomlott cipőfűzőjét, a járókelőre, aki felemeli a babakocsit a villamosra, a szociális munkásra, aki segít kitölteni a GYES-papírokat a szegregátumokban élő anyáknak vagy a sofőrre, aki félreáll, hogy segítsen betolni a lerobbant kocsit. 

Együttérzésünk és önzetlen tetteink által mindannyian részei vagyunk az ország szociális ellátórendszerének: még akkor is, ha „csak” annyit teszünk, hogy segítünk egy idős asszonynak felvinni a lépcsőn a bevásárlószatyrot.

Segítséget kérni nem gyengeség, hanem a létezés természetes velejárója, az összefogás pedig nem afféle könyöradománya az emberi erőforrásnak, hanem maga az élet. 

A hónap témája: Együtt könnyebb!

A márciusi hónap témája: Együtt könnyebb! További cikkeink a témában elérhetőek itt. 

A gyerekek közel egyharmada érintett

A becslések szerint hazánkban minden negyedik gyermek túlsúlyos. „Ám csupán az esetek 2-3%-ában áll valamilyen gyógyszer szedése vagy betegség – pajzsmirigy-alulműködés, mellékvesekéreg-probléma, illetve genetikai betegség, mint a Prader-Willi szindróma – a háttérben. 97-98%-ban a genetikai adottság és a helytelen életmód felelős a túlsúly kialakulásáért” – mondja Dr. Gács Zsófia, a Semmelweis Egyetem Gyermekgyógyászati Klinikájának endokrinológus szakorvosa, az Ezentúl – Túl súlyos füzet egyik szerzője. 

Szerinte nem engedhetjük meg magunknak, hogy ne foglalkozzunk a gyermekkori elhízás kérdésével, ugyanis egy 2023-as nemzetközi felmérés szerint a gyerekek közel egyharmada túlsúlyos, és ha folytatódik a negatív tendencia, tíz év múlva már a fele az lesz. A nem ideális testsúly már gyermekkorban is komoly problémákat okozhat, például asztmás jellegű légzészavart, cukoranyagcsere-zavart, refluxot, magas vérnyomást, emelkedett vérzsírszinteket, májkárosodást, illetve pszichés problémákat, amelyek akár depresszió vagy szorongás formájában is megjelenhetnek.  

Az egészséges testen van a fókusz

A hiánypótló Ezentúl füzet a kamaszoknak nyújt hatékony fogódzót az életmódot és az egészséget, a testalkat alakíthatóságának határait körüljárva.  A könyv szerzői, Gács Zsófia és kollégái, Magyar Emma pszichológus és Tarr Zsófia gyógytornász – bűntudatkeltés és ítélkezés nélkül – abban támogatják az olvasót, hogy felismerje, milyen a jelenlegi életmódja, miben lenne érdemes változtatni.

Abban is segítséget nyújtanak, hogyan legyen ezentúl másképp, miként alakítson ki a kamasz új szokásokat, olyanokat, amelyeket ideálisnak, kényelmesnek és kivitelezhetőnek tart. 

„A füzet nem az elhízásra, a túlsúlyra koncentrál, hanem arra, milyen az egészséges test, az egészséges önértékelést biztosító életmód” – magyarázza a szakorvos. A kiadvány, amely tudományos magyarázatokat, leírásokat is tartalmaz, eloszlatja a média és a társadalom által közvetített tökéletes test mítoszát, valamint a különböző villámdiétákkal, ilyen-olyan fogyókúrákkal kapcsolatos tévhiteket, „amelyek nagyon károsan tudnak hatni a fejlődő testre és lélekre”.

Kép

Kép: Karácsonyi Panka

Mindezeket játékos feladványok, gyakorlatok, kiegészítő evés-, mozgás- és alvásnaplók, rajzos feladatok kísérik, amelyek QR-kód segítségével letölthető verzióban is elérhetők. „Mivel a túlsúllyal élő fiatalok nagyon sok bántó megjegyzést, kritikát, bélyeget kapnak nemcsak az utcán, iskolában, hanem sajnos az egészségügyi környezetben is, nagy hangsúlyt helyeztünk arra, hogy ne csak a szöveg, hanem a grafika is empatikus, stigmáktól mentes legyen, hogy az olvasó biztonságban érezhesse magát” – magyarázza a doktornő.

„Nincsenek könnyű helyzetben a fiatalok, óriási nyomás nehezedik rájuk. A közösségi médiából és mindenhonnan azt hallják, hogy a tökéletes testet kell elérniük, ami egyszerűen nem reális” – folytatja a szakorvos. 

Ugyanakkor felhívja a figyelmet az egyre népszerűbb body positivity (testpozitivitás) mozgalomra, amely azt tűzte zászlajára: „Fogadd el a tested olyannak, amilyen!” 

Ám szerinte ezzel a szemlélettel is óvatosan kell bánni, ugyanis „csak az egészséges testet kell elfogadni olyannak, amilyen. Az ideálisnál jóval magasabb testsúlyt, amely károsítja a májat, légzészavart, magas vérnyomást, cukorbetegséget okoz, azt nem. A túlsúly szövődményeitől károsodott testet meg kell szabadítani az egészségügyi problémáktól.”

Kép

Illusztráció forrása: Rawpixel

Életmódváltás csak a családdal együtt lehetséges

Gács Zsófiának és kollégáinak nem ez az első kiadványa, 2022-ben már készítettek egyet Túl súlyos füzet címmel, amelyet a Semmelweis Egyetem Gyermekgyógyászati Klinikájának Életmód Ambulanciájára érkező fiatal pácienseknek szántak. Az Ezentúl ennek az átdolgozott kiadása, amellyel az volt a céljuk, hogy ne csak azoknak nyújtsanak segítséget, akikkel személyesen találkoznak a klinikán, hanem azoknak is, akik már sokat hallottak fogyásról, hízásról, különböző diétákról, és szeretnének olyan életmódot kialakítani, amely valóban hosszú távon az egészségüket szolgálja. 

A Semmelweis Egyetem Gyermekgyógyászati Klinikájának Életmód Ambulanciája 2022 óta ingyenes tanácsadással várja a túlsúllyal élő, illetve súlyproblémával küzdő gyermekeket, ahol Gács Zsófia és gyógytornász, pszichológus és dietetikus kollégái komplex ellátással és a hazai egészségügyben új szemlélettel segítik a gyermekek életmódváltását, egészségének helyreállítását. A gyerekek előzetesen kivizsgáláson vesznek részt a klinikán vagy más egészségügyi intézményben. „Amennyiben nem betegség áll a túlsúly hátterében, hanem valamilyen genetikai adottság és a helytelen életmód, akkor a szövődmények (cukoranyagcsere-zavar, magas vérnyomás, ízületi problémák stb.) kezelése vagy megelőzése céljából jelentkezhetnek az Életmód Ambulancia kétéves programjába” – mondja a doktornő.

A programban a fiatalok hat-hét alkalommal találkoznak endokrinológussal, pszichológussal, dietetikussal és gyógytornásszal, akik tanácsadással segítik az életmódváltást. 

Ezt támogatja a Túl súlyos füzet, amely olyan gyakorlatokat, feladatokat tartalmaz, amelyeket két találkozó között a fiataloknak otthon kell teljesíteniük, megoldaniuk. „Fontosnak tartjuk, hogy a javaslataink személyre szabottak legyenek, és ne mondjanak egymásnak ellent, ezért folyamatosan konzultálunk, és együtt határozzuk meg, milyen lépéseket, változtatásokat ajánlunk a következő találkozóig” – magyarázza Gács Zsófia.

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

Ugyanakkor hangsúlyozza, hogy nem rövid távú megoldást kínálnak, hanem lassú, fokozatosan átalakítandó életmódba segítik bele a gyermeket, illetve az egész családot. Ugyanis az ambulancia nem csak a kamasszal, hanem az egész családdal foglalkozik, őket is bevonják a programba, mert abban hisznek, hogy csak úgy lehet bárkin segíteni, ha az egész család változtat, és egy emberként támogatja a gyermeket. Az Életmód Ambulancia ugyan kis kapacitással működik, de az elmúlt két és fél évben 50-60 gyermeket és családot indítottak el a változás útján, és sok sikeres életmódváltó történetnek voltak tanúi, segítői.

Összefogás a gyermekek egészségéért

A Túl súlyos füzet már a megjelenése évében elnyerte az Innovatív Gyógyszergyártók Egyesülete egészségügyi intézményeknek és szakembereknek ítélt Egészségértés díját. 

Az Életmód Ambulancia a Házi Gyermekorvosok Egyesületével közösen indított Nem elhízni könnyebb, mint lefogyni!  című programja pedig a Richter Anna Díjat nyerte el 2024-ben. A projekt keretében az ambulancia szakmai csapata alapellátó gyermekorvosoknak tartott képzést, amelyen bemutatták, milyen eszközökkel és módszerekkel tudják leghatékonyabban támogatni a túlsúllyal élő gyerekeket.

A márciusi hónap témája: Együtt könnyebb! További cikkeink a témában elérhetőek itt. 

Fiatalkorodban hogyan gondolkodtál a családról?

Kamaszkorom óta nagycsaládot szerettem volna, négy gyerekkel. Néhány évvel később, pszichológia szakos hallgatóként, az egyetem vége felé elmentem egy családterápiás vándorgyűlésre, ahol egy, az örökbefogadásról szóló workshopon vettem részt. Nem tudom, miért választottam ezt a témát, de nagyon figyeltem, és máig pontosan emlékszem egy-két momentumra, mondatra. Így húsz év távlatából is fel tudom idézni a rácsodálkozás élményét, hogy létezik egy ilyen út is, hogy valaki örökbe fogad egy gyermeket, akit sajátjaként szeret, nevel. Az egyetemen többnyire csak lányok voltunk, aztán beléptem a munka világába, közösséget kerestem, majd külföldön éltem, és már harmincéves is elmúltam, mire az első párkapcsolatom lett.

Hogyan kerültél kapcsolatba a gyermektelen párokat támogató Anna–Joachim-programmal?

A váci Apor Vilmos Katolikus Főiskolán indult el az Anna–Joachim-program 2018 végén. Akkoriban családterápiával foglalkoztam, tanácsadó szakpszichológusként dolgoztam és a főiskolán is oktattam, amikor megkerestek, hogy volna-e kedvem segíteni a programban. 

Bár a meddőség nagyon nehéz krízishelyzet, mégis megszólítva éreztem magam, lelkesített a gondolat, hogy házaspárokkal beszélgessek, és segítsem őket ezen a fájdalmas úton. 

Így csöppentem bele az akkor még csak körvonalazódó projektbe. Egy három alkalomból álló hétvégesorozatot indítottunk elsőként útjára trénerek és szakemberek bevonásával, amit olyan pároknak hirdettünk meg, akik régóta gyermekre várnak.

Akkor még egyedülállóként milyen benyomásaid voltak az első foglalkozásról?

Jól emlékszem arra a péntek estére, amikor a hétvége vezető pszichológusaként először ültem szemben az ismeretlen házaspárokkal, éppen a hároméves jegyességem megszakítása után. Nagy kettősséget éltem meg akkor. Mérhetetlenül távol állt az én akkori létállapotomtól a meddőséggel küzdő párok élethelyzete. Ugyanakkor mélyen együtt tudtam érezni ezekkel a nőkkel. 

Egyrészt azért, mert megsejtettem, hogy esetleg én is ebben a helyzetben találhatom magam majd egyszer, másrészt, mert sok éven át megéltem, hogy milyen valamire teljes szívemből vágyni – esetemben a leendő férjemre –, valamire, ami egy csomó embernek megadatik, amiért úgy érzem, már mindent megtettem, és mégsem kapom meg. Ekkor már harminchét éves voltam. Tehát, ez a hosszú várakozás, ez a tehetetlenség, ez a frusztráltság, azok az érzések, amelyekkel ezek a párok küzdöttek, nagyon ismerősek voltak számomra.

Homokiné Hollósi Cecília − Fotó: Páczai Tamás

Már az első alkalom után a hétvégesorozatok felelőse lettél, majd 2021-től az egész program szakmai vezetője.

Már az első hétvégére készülve valahogy azt éreztem, hogy nekem itt helyem és feladatom van. És ma is, ahogyan a program szépen, dinamikusan fejlődik, egyre inkább láthatóvá válik számomra, hogy a Jóisten vezeti, alakítja mindezt. Az első hétvégesorozat tapasztalatai, valamint a párok visszajelzései szerint igyekeztem már a második alkalom tematikáját kialakítani: világosabb időbeosztás, több párkonzultációs lehetőség, művészetterápia, kognitív- és szexuálpszichológia. 

Aztán később többekben megfogalmazódott a vágy, hogy hosszú távon szívesen tartoznának egy olyan csoporthoz, amelynek házaspár tagjai hasonlóan a meddőség problémáival küzdenek. 

Ebből született az AJTÓ, azaz az Anna–Joachim Támogató Csoport elnevezésű képzés, amelynek keretében a szakemberek abban segítik és arra buzdítják a hétvégesorozatokon részt vett párokat, hogy saját maguk hozzanak létre közösségeket. Szívszorító hallgatni, ahogyan a házaspárok arról mesélnek, hogy már nem szeretnek családi eseményekre járni, mert miközben egyre több gyerek szaladgál az asztal körül, a rokonok kérdőn tekintenek rájuk, hogy náluk mikor jön a baba. Az a sorstársközösség azonban, amely az Anna–Joachim-program segítségével születik, nagyon nagy erő és valódi gyógyír. Aztán megérkeztek az első gyermekek akár természetes úton, akár örökbefogadással egy-egy családba. 

Amikor öt-tíz évig tartó várakozás után hirtelen bővül a család, az természetesen hatalmas boldogság, ugyanakkor teljesen felborítja a házaspár addigi életét. Olykor nem könnyű lélektani helyzet az sem, amikor valamire hosszú-hosszú ideig vársz, majd egyszer csak, amikor megkapod, ott állsz, hogy akkor most mit is csináljunk. Ebből a várva várt, mégis váratlan tapasztalatból született meg az Anna–Joachim Szülőcsoport, ahol lehetőséget teremtünk arra, hogy a hasonló élethelyzetben lévő párok találkozhassanak, megoszthassák tapasztalataikat, kérdéseiket, félelmeiket, mi pedig szakmailag segítjük őket. 

Időközben férjhez mentél. Mikor szembesültél a saját érintettségeddel? 

Ahogyan az Anna–Joachim-program egyre bővült, világossá vált számomra, hogy nem tudok mindenhol jelen lenni. Épp ekkor végzett a reproduktív meddőségi és szaktanácsadó képzésünk első évfolyama, ahonnan az egyik hallgatónkat kértem fel, hogy vigye tovább a hétvége­sorozatok vezetését. Ez a váltás 2022 novemberében történt. Másfél hónappal később kaptam kézhez azt a papírt, amelyen a meddőségi diagnózisom szerepelt. (…)

Amikor a diagnózist kézhez kaptad, képes voltál szakemberként tekinteni magadra?

Hiába tudtam, milyen a meddőség, hiába volt a fejemben egy csomó élethelyzet, válasz, mégis ugyanolyan fájdalmas volt szembesülnöm a diagnózissal, mint mindenki másnak. 

Másokhoz hasonlóan én is ugyanúgy ültem a meddőségi papírom felett, csak sírtam és sírtam, és kiüresedett tekintettel néztem a falat. Pont ugyanazokat az érzéseket éltem meg, mint amelyeket a nők szoktak ilyenkor, de tudtam, hogy ez normális, ez pedig azért segített. 

https://www.annajoachim.hu/

Az interjú folytatása a Képmás magazin legfrissebb, 2025. márciusi számában olvasható. Az aktuális Képmás kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben is; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben.

A magazinra előfizethet itt.

Gyerekként milyen álmokat szőtt a későbbi világutazó?

Érdekeltek a sarkvidékek, sok arktikus-antarktikus témájú könyvet olvastam. Foglalkoztattak a felfedezők, maga az utazás és az idegen kultúrák megismerése. Gyerekként leginkább Afrikába vágytam, és ez a vágy később sem aludt ki. Gimnazista koromban Nyíregyházáról Budapestre jártam, hogy szuahéli nyelven tanuljak. Az egyetemi évek alatt elterveztük, hogy megmásszuk a Kilimandzsárót. A délszláv háború közepette, 1992-ben Izraelen keresztül mentünk el Egyiptomba, de a szudáni határon nem jutottunk át, mert izraeli pecsét volt a papírunkon. Az első nagy utam Kínába és Mongóliába vezetett. Felfedeztük, hogy Ázsiában olcsóbb az utazás; a volt Szovjetunióban belföldi repülőjárattal a legdrágább jegy került százhúsz rubelbe. 

Két-két hónapot töltöttünk kint száz dollárból.

A hegymászásban mi volt az első sikerélmény?

Az egyetemen kezdtem el aktívan hegyet mászni. Az egyik évfolyamtársam, Mezey Laci már akkor vizsgázott hegymászó volt, vele mentünk el a Kaukázusba. Ez az élmény megalapozta a továbbiakat. Az egyetem után Lacival, Abaházi Péterrel és Klein Dáviddal szerveztünk egy expedíciót a Hindukus közel legmagasabb – 7708 méteres – csúcsára. Fiatalon, komolyabb tapasztalatok nélkül vágtunk bele, ketten értünk el a csúcsra, és négy hónapig ismerkedtünk Pakisztánnal.

A nyolcezresek mennyire vonzották?

A tizennégyből három nyolcezresnek álltam a legmagasabb pontján – Broad Peak, Gasherbrum II, Cho Oyu –, az Everest csúcsát kétszer közelítettem meg. A Nanga Parbat téli megmászása addig senkinek sem sikerült, nekünk sem, de néhány évvel később az olaszok megmászták. Jártunk a Sisapangmán, és a Gasherbrum I-gyel is próbálkoztunk.

A magashegyekben lehet biztonságosan és kockázatmentesen tervezni? 

Úgy gondolom, a balesetek legnagyobb százaléka emberi hibából adódik. 

Akik bajba kerülnek, nem mérték fel reálisan az erőállapotukat, rosszul ítélték meg az út nehézségi fokát, elnézték az időjárást vagy az élelmiszerkészletet.

Ha egy lavinaveszélyes részt éjszaka mászunk, relatíve nagyobb az esély, hogy megússzuk lavina nélkül. A hegygerinc általában biztonságosabb, viszont technikailag nehezebben mászható és szelesebb, ami sok energiát kivesz. Mindenhol másfajta veszélyek leselkednek, ezért mindenkinek a saját tudásához mérten kell választania. 

Amikor elérkezik az a pillanat, hogy nincs értelme továbbhaladni, hogyan mérlegeli a visszafordulás lehetőségét? 

Az Everest csúcsától kétszáz méterre is vissza tudtam fordulni 2002-ben. Délután két óra volt, nem ittam eleget, mert ellopták a sátrunkat, és oxigén nélkül mentünk. Kiszámítottam, hogy ebben a tempóban minimum háromórányira van a csúcs, és még legalább ennyi idő ide visszaérni, vagyis este nyolckor lennék ugyanitt. Meghoztam a racionális döntést, pedig nagy tétje volt, hiszen akkor még magyar nem járt fent, én lehettem volna az első. Huszonnégy órán belül beigazolódott, hogy jól választottam. Amikor leértem a legfelső táborba, az utolsókat rúgtam. Görcsölt a rekeszizmom, ki voltam száradva, és ott sem tudtunk inni. Erőss Zsolt és Várkonyi Laci egy hét múlva visszatértek, de én nem tudtam regenerálódni.

A teljes interjú a Képmás magazin legfrissebb, 2025. márciusi számában olvasható. Az aktuális Képmás kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben is; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben.

A magazinra előfizethet itt.

Olyan embert kerestek, aki tanítani is tud

Múlt héten jött haza Kenyából, amikor telefonon elérem, akkor is épp szemet vizsgálni megy Székesfehérvárra. Így a Keszthely és Székesfehérvár közötti úton beszélgetünk arról, hogyan is került a Balaton mellől az afrikai kontinensre, milyen missziós munkát végez a harmadik világban.   

Raák Benedek keszthelyi látszerész több mint tíz éve utazott ki először Afrikába. „2013-ban egy keszthelyi barátom kint volt Kongóban, Kinshasában egy árvaházban sportot oktatott a gyerekeknek. Amikor hazajött, mondtam neki, hogy figyelj, van sok fel nem használt szemüvegkeretünk az optikában, felajánlom, vidd ki, hátha tudják használni” – kezdi a történetét. 

A keszthelyi barátnak azonban más ötlete támadt. Összeismertette Bencét az Afrikáért Alapítvány elnökével, aki akkor már régóta Magyarországon élt. France Mutombo 2002-ben létrehozta az Afrikáért Alapítványt, amely azóta számos oktatási, szociális és egészségügyi projektet megvalósított a Kongói Demokratikus Köztársaságon kívül Tanzániában és Etiópiában is. 

France Mutombo nagy vágya volt, hogy néhány hetes optikusképzést hozzon létre Kongóban. Olyan embert keresett, aki a missziós munka során tanítani is tud. 

Bence rögtön érezte, ő ezt szívesen megvalósítaná.

„Abban az időszakban én voltam a Magyar Optikus Ipartestület elnöke. Megszüntettek egy budapesti optikusképzést a Práter utcában, aminek következtében sok eszköz és berendezés maradt a műhelyben, feleslegesen ott porosodtak” – folytatja. A keszthelyi látszerész kapott az alkalmon, összegyűjtötte ezeket, majd 2016 februárjában egy mázsányi cuccal elindult Kongó fővárosába, Kinshasába.

Kép

Fotó forrása: Raák Benedek

Keszthelyről Kenyába

„Úgy gondoltam, hogy majd ott töltök egy kis időt, aztán hazajövök, és mennek tovább a saját dolgaim” – hangsúlyozza. Nem akart Afrikában maradni, de aztán egymás után jöttek az újabb lehetőségek. Olyannyira, hogy Kongó után nem sokkal már Kenyában találta magát, majd egy francia optikai cégnél bízták meg a kelet-afrikai régió szakmai és oktatási vezetésével. Innen indult minden. 

A vezetői pozíció miatt 2016 augusztusában kiköltözött Kenyába, de nemcsak az egyenlítő menti államban, hanem többek közt Etiópiában, Angolában, Nigériában, Tanzániában, Gambiában, Szomáliában is oktatott, tanított az egyetemeken, képzéseket tartott. 

„A látásjavítás a fő cél. Hogyan kell szemet vizsgálni, szemüveget készíteni, szemüveget eladni, ezt a tudást adtam és adom át az ottani fiatal generációnak. A szembetegség már szakorvosi dolog, ezekben az országokban sokan szürkehályog betegségben szenvednek a sok napsütés és a hatalmas por miatt” – fogalmaz. 

A legszegényebbek szemét vizsgálja

Az optometristát Afrikába ugyan nem követhette a családja, ám nekik köszönhetően, míg ő kint élt, a keszthelyi optikai üzletük zavartalanul működött tovább. 

A Raák családban ugyanis mindenki a szemészet területén dolgozik: édesapja szemorvos, testvére szemsebész-specialista, felesége optikus. 

Raák Benedek hangsúlyozza: a kinn töltött négy évben rengeteget tanult. A koronavírus-járvány kitörése előtt, 2020 februárjában jött haza, majd visszatért a keszthelyi családi optikájukba, valamint a Semmelweis Egyetemen külföldi hallgatókat oktat. 

De a mai napig sok helyre hívják, már szinte hazajár ezekbe az országokba. Az elmúlt tíz évben több mint ötszázszor repült Afrikába, illetve a kontinensen belül, vagy onnan haza. 

„Kongó nagyon szegény vidék, jelenleg a ruandaiak megtámadták őket, tehát még háborúval is meg kell küzdeniük. De a környező országok is óriási szegénységgel küzdenek. Nemrég jöttem haza Kenyából, ahol rosszabb a helyzet, mint 2020-ban, amikor visszaköltöztem Magyarországra. Akkor 48 millió lakosa volt az országnak, négy év alatt 55 millióra nőtt ez a szám” – részletezi.   

Raák Benedek amellett, hogy látszerészeket képez, sok időt tölt nyomornegyedekben, árvaházakban is, ahol a legszegényebbek szemét vizsgálja. 

„Csádban például menekülttáborokban fiatal nők szemét vizsgáltam, akik a Boko Haram és az al-Kaida iszlamista terrorszervezetek elől menekültek el Kamerunból.” 

„Talán ez volt eddig a legmegrázóbb élményem” – mondja, amikor arról kérdezem, milyen emberi történetekkel, sorsokkal találkozik. 

A februári hónap témája: Egyszerűen különleges! További cikkeink a témában elérhetőek itt.

„Hakuna Matata”, azaz minden rendben?

Ezekben az országokban a középosztály egyre szegényebb, és sajnos nagyon keveseknek van jó állása. Hiába a nehéz sorsok, az ottani emberek mégis pozitívan, a „Hakuna Matata” szemlélet szerint élik mindennapjaikat. Az oroszlánkirály világhíres szófordulata, Timon, Pumbaa és Simba kedvenc mondata a rajzfilmben, az afrikaiak sajátja napjainkban is. A Hakuna Matata szuahéli nyelven azt jelenti, hogy „minden rendben van”. 

„Az afrikaiak mélyen hisznek Istenben, de nem elvakultak. Ha nagyon nehéz helyzetben élnek, például nincs hol lakniuk, de megkérdezed tőlük, hogy vannak, akkor is azt mondják, hogy minden oké, minden rendben (Everything is all right). Nem panaszkodnak, nem kezdik el sorolni a problémáikat, miközben nekik sokkal több gondjuk van, mint egy európai átlagembernek” – szemlélteti Benedek. 

„Sosem tudhatod, mi történik”

A látszerész évente többször végez missziós tevékenységet.Októberben Kenyában, majd Csádban járt, ahol egy kórházba szereltek be szemészeti rendelőt. „Csádban a kameruni határ mellé kellett mennünk autóval, ami majdnem Boko Haram terület, ezért komoly előkészítést igényelt. 

Októberben Kenyában Bagyó Sándor barátommal, a Vízimentők Magyarországi Szakszolgálatának elnökével a Viktória-tó partján a helyi embereknek vízimentő-tanfolyamot tartottunk. 

Nagyon szép munka volt” – meséli. 

Most januárban Zambiában, majd ismét Kenyában fordult meg. Kenya különös helyet foglal el a szívében, hiszen tíz évvel ezelőtt az egyik legelső munkája is egy kenyai árvaházban volt, ami maradandó nyomot hagyott benne, azóta is visszajár hozzájuk. Legutóbb is sportfelszerelést: mezeket, labdákat vittek a rászorulóknak. Emellett egy agrár- és egy állatorvosi pályázati projekt keretein belül Ruanda, Namíbia, valamint Tanzánia, Botswana, Malawi országok képviselőivel találkozott. 

„Bármikor előfordulhatnak veszélyes helyzetek, Csádban három hete terrortámadás volt. Sosem tudhatod, mi történik. Nem provokáljuk ki ezeket a helyzeteket, és eddig szerencsére mindig elkerültek minket az ilyen szituációk” – hangsúlyozza arra a kérdésre, hogy van-e még félelem benne, amikor az afrikai térségbe utazik. 

A látszerész akárcsak itthon, a missziós útjain is nagyon aktív életet él: hajnali öt-fél hatkor kel, elmegy sportolni, aztán 9 órától meetingjei vannak, majd terepre indul szemet vizsgálni. 

Kép

Fotó forrása: Raák Benedek

Kitüntették munkájáért

Decemberben humanitárius munkája elismeréseként a Máltai Lovagrend Filermói Boldogasszony Emlékérmével tüntették ki, ugyanis a Magyar Máltai Szeretetszolgálat kenyai humanitárius munkájába is bekapcsolódott. A karitatív szervezet Kenya legnagyobb nyomornegyedében, Kiberában szanitációs központot hozott létre, eközben az optometrista a gyerekek szemét vizsgálta. 

„Úgy kaptam meg a díjat, hogy előzetesen nem tudtam róla. A Nemzeti Színházban tartott díjátadón Herczeg Anita, a szeretetszolgálat nagykövete, Erdő Péter bíboros-hercegprímás, a kenyai osztrák nagykövet, a Magyar Máltai Lovagrend alelnöke és nemzetközi igazgatója is jelen volt. Felhívtak a színpadra, ami nekem óriási meglepetést jelentett. A két fiam is velem lehetett, akik élsportolók, 17, illetve 14 évesek. Nagyon büszke vagyok rájuk, ezért az egész esemény, a díjátadás nagyon meghatározó élmény volt” – mondja.

„Oktatás, oktatás, oktatás”

Világszerte összesen hárommilliárd ember van, akik nem jutnak hozzá a megfelelő szemészeti szakellátáshoz. Az afrikai országokban élők legalább 60 százaléka számára nem elérhető megfelelő szemészeti ellátás, ez az 50 milliós Kenyában több mint 30 millió embert jelent. 

„Oktatás, oktatás, oktatás” – válaszolja Benedek, amikor arról beszélünk, véleménye szerint mi hozhatná el azokban az országokban a változást, ahol missziós munkát végez. 

„A szakképzésben és az oktatásban hiszek. Az egészségügy területén pedig a prevencióban, például sokkal tudatosabb gyermekvállalásra lenne szükség” – vallja. 

A 47 éves szakembernek jelenleg is rengeteg terve van. Az Európai Unió jelentős összegekkel támogatja Afrikát, a jövőben Dél-Afrikában, Kongóban, illetve a Sao Tomé szigeten terveznek felzárkóztatási, agrár-, és szemészeti programokat. „Ember tervez, Isten végez, meglátjuk, mi valósul meg ezekből. Most annyit tudok, hogy április-májusban kell majd visszautaznom Kenyába, ahol a magyar szakértőknek leszek az idegenvezetője” – teszi hozzá. 

Ettől az évtől új formában, a korábbitól eltérő tematikával és feltételekkel hirdeti meg a legjobb, családdal kapcsolatos cikkeket, riportokat, valamint podcastokat és videókat elismerő pályázatát a Média a Családért Alapítvány. 

„A korábbi évektől eltérően a zsűri nem már megjelent médiatartalmak közül választja ki a díj jelöltjeit, hanem a pályázóknak a megadott témakört – ebben az évben a függőség és család kapcsolatát – kell cikkeikben, valamint hang- és videós tartalmaikban bemutatniuk. Azon túl, hogy a pályázatra kizárólag korábban még nem publikált anyagokkal lehet jelentkezni, fontos újítás, hogy ettől az évtől kezdve már nem csak hivatásos újságírók jelentkezését várjuk” – mondta Molnár-Bánffy Kata, a Média a Családért Alapítvány kuratóriumi tagja, a Képmás Kiadó tulajdonosa. 

A pályázatra profi és nem hivatásos tartalomkészítők, alkotóközösségek magyar nyelvű munkáit várják Magyarországról és a határokon túlról is. A pályamunkák készülhetnek írott sajtóműfajokban (interjú, riport, jegyzet, glossza), és lehetnek audiovizuális megjelenésre szánt anyagok (podcast, videó). A pályaműveket az év folyamán, 2025. november 30-ig folyamatosan be lehet küldeni. A részletes pályázati leírás és konkrét paraméterek a mediaacsaladert.hu oldalon találhatók.

Az alapítvány fontosnak tartja, hogy a választott témát bemutató színvonalas pályamunkáknak megjelenési lehetőséget biztosítson, ezért a zsűri által arra érdemesnek ítélt műveket a Képmás magazin vagy a kepmas.hu honorárium ellenében közli. 

Az év során a megjelentetett anyagok közül kerül ki az a tíz pályamű, amelynek alkotói a jelölésért a honoráriumon felül 100-100 ezer forintot kapnak. 

Az 1 millió forint pénzjutalommal járó fődíjat a Média a Családért Alapítvány az év végén ítéli oda a tíz kiválasztott pályamunka egyikének, az eredményhirdetésre és az ünnepélyes díjátadóra 2026 elején kerül majd sor. A zsűri az alapítvány kuratóriumi tagjaiból és más médiaszakemberekből, valamint az éves téma elismert szakértőjéből áll. 

A Média a Családért Alapítvány a korábbi évekhez hasonlóan idén is közönségdíjat ad az online szavazók által legjobbnak tartott pályamunkáért. A közönségszavazásra decemberben kerül majd sor, a közönségdíjas pedig az elismerésen túl 500 ezer forint pénzjutalommal is gazdagodik. 

A megújuló Média a Családért díj főtámogatója a Telekom, a jelölteknek járó 100-100 ezer forintos díjat pedig az MBH Bank biztosítja. 

Van az úgy, hogy beleharapunk egy omlós pitébe, és hirtelen egy sor emlék kerít minket hatalmába: a boldog gyerekkorról, a családtagról, aki a legfinomabban készítette, a hétvégékről, amelyeknek a fénypontja volt ez a sütemény. De ugyanígy kevésbé szép dolgok is eszünkbe juthatnak, például egy spenót láttán felderenghetnek képek nyomasztó iskolai menzáról, nehezen leerőltetett főzelékről, és ezek akár olyan illatokat, hangokat is felidézhetnek, hogy eszünk ágában sem lesz újabb esélyt adni ennek az ételnek. Ilyenkor az ízemlékeink dolgoznak.

Az emlékezés íze

Az evéssel egy időben az ízlelőbimbók alján lévő apró idegsejtek jeleket továbbítanak, amelyek gyors úton egészen az agyunkig jutnak, ahol egy nagyon összetett folyamat során feldolgozzuk az evés élményét. Nemcsak az adott ízt, hanem azt is, hogy hol, mikor, milyen érzések közepette fogyasztjuk el az ételt. 

Az ízek ilyen módon kapcsolatot tudnak teremteni a múltunkkal, újra felidézhetik azt. 

Itt eszünkbe juthat az egyik leghíresebb időutazásra invitáló fogás, a madeleine, Proust regényfolyamából. De mondhatok magyar példát is, itt van mondjuk a Túró Rudi, aminek az említésére máris mindannyiunkban feldereng az édesség képe, íze és legalább egy emlékünk róla. Nekem például eszembe jut egy házilag készített változata is, amelyet egy gyerekkori zsúron ettem…

Szirokból Rudi

Mert ugyan nem teljesen magyar találmány, mégis nagyon a mienk ez az édesség. Az eredetijét a kommunista diktatúra legsötétebb éveiben, az 1950-es esztendőkben ismerték meg a Szovjetunióba tanulmányútra küldött tejipari szakemberek, név szerint Takó Imre, Ketting Ferenc és Borka Zsolt. A ma már itthoni orosz boltokban is kapható szirok egy túróvaj és zsír keverékéből készült, cukrozott, csokoládéval bevont, lágy állagú édesség. 

Alakja tömzsibb, a magyar neve túrómignon volt. Ezt alakították át a hazai ízlésvilágnak megfelelőbbre, a formája pedig rúd alakú lett. 

Klein Sándor a tökéletes nevet is megtalálta hozzá: Túró Rudi. A ma már jól csengő név eleinte nem aratott osztatlan sikert, mert kétértelműnek, erkölcstelennek találták. A helyette ajánlott Tutu és Titi fantázianevek azonban annyira jellegtelenek voltak, hogy végül mégis maradt az eredeti. A jól ismert csomagolást sem bízták a véletlenre, az Iparművészeti Főiskola hallgatói dolgozták ki a ma is jól ismert külsőt. 

A Túró Rudit a hatvanas években kezdték el gyártani, először Budapesten, majd egy nyíregyházi kitérő után a mátészalkai túróüzem látta el az egész országot az új édességgel. Érdekesség, hogy eleinte hurkatöltő segítségével készült, így nyerte el ma is ismert formáját. Akkoriban még nagyon rövid volt a szavatossági ideje: három nap, amelyből egy nap eleve a szállítással eltelt. De ez nem is volt baj, gyorsan fogyott a Rudi, az üzletekből szinte mindig azonnal elkapkodták. 

Megszerettük, hiszen a csokinak kevesen tudnak ellenállni, a túró pedig igazi telitalálat mellé, sok más magyar édesség fő alkotóeleme, ételkultúránk szerves részét képezi évszázadok óta. 

Az idők során persze tovább fejlesztették a terméket, lett számos új íz és nagyobb méret, az alap azonban mindvégig megmaradt. Azt, hogy milyen jól belesimult a hazai ízlésvilágba, jól mutatja, hogy túlélte a rendszerváltást is, gyártása sosem állt le, sokadik generáció nagy kedvence a mai napig. Akár külföldön is.

Visszük magunkkal

Annyira a sajátunk lett, annyi (íz)emlékünket felidézi, hogy ha nem jutunk hozzá, hiányozni kezd. Még az egymást nem ismerő emberek is vágyódnak utána, ha külföldre kerülnek, így afféle szimbólumává is vált a honvágynak. Hiszen „majd minden vidéknek van kedvencz eledele, amit csak ott tudnak jól készíteni, ami után a külföldre jutott magyar ember visszasóhajtozik; és amik valóban nekünk valók és jó ízűek” – foglalta össze Jókai Mór már 1862-ben azt az érzést, ami a ma emberét is hajtja, amikor az otthon ízemlékeit keresi például a Túró Rudiban. 

A miénk

Konyhánk ugyanúgy a kultúránkhoz tartozik, mint az anyanyelvünk, identitásunk fontos része. A túrós desszertek (pite, rétes, vargabéles, túrógombóc, túrótorta, túrós batyu, túrós palacsinta) az egyszerűbb paraszti konyhában éppúgy jelen voltak, mint a nagypolgáriban. A vasárnapi asztal vagy a családi ünnepek gyakori kísérői voltak hosszú időn át, generációról generációra örökítették a pozitív ízemlékeket. 

A csoki, a praktikus forma, a jól megjegyezhető csomagolás és a frappáns név már csak ráadás. 

Korábban voltak próbálkozások az olasz, spanyol, német és kínai piac meghódítására is, ezeken a helyeken azonban mégsem sikerült megszerettetni a Túró Rudit. (Noha kivételek azért akadnak, ahogy ezen a videón is látható.) Lehet, hogy a híressé váláshoz nem kellett volna más, csak egy kicsit nagyobb médiafelhajtás? 

A februári hónap témája: Egyszerűen különleges! További cikkeink a témában elérhetőek itt.