A Bátor Tábor Alapítvány huszonnégy éve dolgozik azon, hogy a súlyos vagy krónikus betegséggel élő gyerekek számára újra átélhető legyen a gondtalan gyerekkor, ami mindenkinek kijárna. Az alapítvány működése óta számtalan gyerek felépülését kísérhették végig, azonban néha a sors közbeszól, és egyes családok elveszítik a küzdelmet a betegséggel. 

Ez hívta életre a Lélekmadár programot, ami azoknak a gyászoló családoknak nyújt segítő kezet, ahol egy gyermek elvesztése által a családi dinamika széthullott, a hétköznapok rendje pedig teljes mértékben felborult. Posztós Erika, a tábor koordinátora mesélt nekünk arról, hogyan is néz ki egy olyan tábor, ahol minden résztvevő hordoz egyfajta hiányt, egy mély traumát. 

Ez a szoros kapocs a nap végén mégis sokszor derültségben, játékban és hálatelt pillanatokban ölt testet.

A gyász mint vezető tabutéma

Egy családtag elvesztését követő időszak nemcsak a gyászoló családnak jelent kihívást, hanem a környezet számára is, hiszen nehéz ilyenkor megtalálni a megfelelő gesztusokat, és sokszor a gyászolók sem tudják pontosan kifejezni, hogy milyen segítség esne igazán jól a tágabb családi vagy a baráti kör részéről. Részben ezt a problémát próbálja áthidalni a Lélekmadár program, olyan terápiás lehetőséget nyújtva a családoknak, amely egy egész évet felölel.

„Élete legnehezebb időszakában szavaz nekünk bizalmat egy család, amikor eljön hozzánk – meséli Erika, a program jelenlegi vezetője, akivel épp az idei program lezárta után beszélgethettünk. – A Lélekmadár táborok mindig nagyon mély és maradandó élményt nyújtanak nekünk, önkénteseknek is, ez most sem volt másképp. Valahogy pusztán attól a tudattól, hogy egy család élete egyik fontos döntését hozza meg azzal, hogy eljön hozzánk, hogy mer segítséget kérni és elfogadni, az önkéntes stáb nagyon mély, feltétlen bizalmat és motivációt érez, egyfajta kapcsolódási felület jön létre már a nulladik pillanatban.” 

„Senkit sem hagyunk hátra”

Erika mellett óriási stáb dolgozik azon, hogy a program sikeres legyen. Ez idén több mint hatvanfős szervezői gárdát jelent a nagyjából ötven résztvevő mellett, vagyis minden táborozóra jut legalább egy képzett önkéntes. Tehát senki sem marad egyedül, mindig van lehetőség valakire támaszkodni ebben a rekreációs időszakban.

„Nagyon sokszor hivatkozunk úgy a csapatunkra, mint egy védőhálóra, és ezt nagyon tudatosan szőjük is, mert iszonyatos súllyal a lelkükben érkeznek hozzánk a családok, és ebből sok mindent megosztanak velünk. 

Hogy ezt bírjuk, mindent együtt kell csinálnunk, nagyon szorosan összekapaszkodva. Megható számomra a családok bizalma, de azt is öröm látni, ahogyan az önkéntesek nyíltan, reflektíven, magukra és egymásra figyelve teljes erőbedobással dolgoznak a program sikerességéért.

Tényleg elképesztően gyönyörű, eleven kapcsolódások jönnek itt létre. Onnantól kezdve pedig, hogy átlépjük a táborkaput, egy nagy családdá válunk, és senkit sem hagyunk hátra.”

Újraegyesült nagy család

Az, hogy mit nevezhetünk családnak egy olyan élethelyzetben, amikor a családi egység már rég felbomlott, alapvető kérdés a program során. Egy gyermek elvesztése egyértelműen megcsonkítja a családot, ott azonban, „ahol éveken keresztül ápoltak és próbáltak életben tartani egy beteg gyereket, a családi dinamika már a betegség megjelenésekor megbomlik. Gyakori, hogy az édesanya van kórházban a gyerekkel, otthagyja a munkahelyét, az apuka marad a családfenntartó, a testvérekkel sok időt töltenek külön.”

Ez a megszokottá vált berendezkedés később teljesen felborul, „amikor egy gyermek élete hosszabb betegség után véget ér. Kvázi az a cél, ami együtt tartotta a betegség által kialakított családi rendet – hogy életben tartsák a beteg gyereket –, egyszer csak megszűnik. Ez a túlélőüzemmód ezen a ponton értelmét veszti, és nagyon sokféleképpen próbálnak a családtagok visszarendeződni, újradefiniálni önmagukat.”

A baleset miatt gyászoló családoknál a felkészülés hiánya, a váratlanság okoz másféle törést. „Velük történt egy hatalmas tragédia, amire nem volt semmi ráhatásuk. 

Az életbe, a biztonságba vetett hitük nagyon meg tud inogni. 

Sok az önvád vagy az egymás ellen irányuló hibáztatás.”

Fontos célcsoport továbbá a perinatális veszteséggel együtt élők csoportja, ami még inkább tabusított téma, hiszen a magzatot elveszítő szülők úgynevezett láthatatlan gyászon mennek keresztül. „Mindegyik család nagyon egyedi veszteséggel, egyedi problémákkal érkezik hozzánk. Az egyik alapvetésünk, hogy egyik gyászfolyamat sem hasonlítható a másikhoz, ahogy a családok sem egymáshoz. Épp ezért mi úgy definiáljuk az ideérkező táborozókat családként, ahogy ők magukat. Van egyedülálló édesanya, aki gyermekkel érkezett. Van, aki úgy egyedülálló édesanya, hogy van gyermeke, de nem csatlakozott hozzá. Van, aki az egyedüli gyermekét vesztette el. Jött most egyedülálló édesapa is. Sok patchwork család is részt vesz, olyan is, ahol a szülők elváltak, de a programot együtt csinálják végig. Ugyanakkor van olyan is, hogy hétgyermekes családot látunk vendégül a programban.”

Sorsközösség alakul ki

A terápiás folyamatunk egy éven – egészen pontosan egy, három hosszú hétvégét felölelő táborsorozaton – keresztül kíséri a családok gyászfeldolgozását, aminek több oka is van. Az első tábor segíti a megfelelő bizalmi légkör kialakulását, továbbá teret ad a családoknak az ismerkedésre: „A gyászfoglalkozásokon megismerik egymás történeteit, kialakul a sorsközösség. Az érzelmi és fizikai biztonság megteremtése minden előtt van.” 

A második turnus – nagyjából fél évvel később – már a mélyülésről szól, ahol a veszteségfeldolgozás és a jövőfókusz egymást váltják. „Mi ezt egyszerűen érzelmi hullámvasútnak hívjuk, ami a hétköznapokban is megjelenik, mi pedig már az első pillanattól fogva tudatosan imitáljuk ezt – meséli Erika. – A táborban nagyon intenzíven csináljuk: sorra követik egymást a gyász- és élményterápiás programok.” 

„Így működnek a hétköznapjaik is: eszükbe jut a veszteség, ilyenkor szomorúbbak, aztán menni kell a kisebbik gyerek farsangjára.” 

A második turnusban a folytonos kötődés is kiemelt szerepet kap. „Attól, hogy valaki elhunyt, a kapcsolat vele nem szűnik meg. Abban segítünk, hogy hogyan tudnak egy élhető, fenntartható kapcsolódást kialakítani az elhunyt személyhez. A programot segítő pszichológusok és mentálhigiénés szakemberek szimbólumokkal, mesékkel, rituálékkal dolgoznak.”

A harmadik, záró turnus már a búcsúzásról és az elengedésről szól, ami sosem könnyű, kiváltképp a már meglévő gyászfolyamatok mellett. Az önkéntesek és a résztvevők egyaránt arra fókuszálnak, hogy megerősítsék mindazt, amit az év során magukkal vittek a programból. Legyen az egy légzőgyakorlat, egy apró rítus, egy barátság, egy beszélgetés, gyakorlati tanács vagy egy életre szóló élmény, amit valamelyik program nyújtott.

„Egy másik célja az éves programunknak, hogy felöleljen minden ünnepet, évfordulót, születésnapot. Ezek azok a tipikus események, amelyek kvázi megmozdíthatják a gyászt a családban. Egy elhunyt családtag születésnapja vagy egy csonka családként töltött karácsony rendkívül felkavaró tud lenni. Fontos, hogy ezek az érzések verbalizálódjanak, és tudjunk olyan rítusokat kialakítani, amelyek megszépítik a gyászt, segítenek az emlékezésben, egyszersmind ünneppé teszik a pillanatot azokban a családokban is, ahol valaki már soha nem fújhatja el a születésnapi tortán a gyertyákat, és nem bonthatja ki az ajándékokat a fa alatt.”

A veszteség mellett is meg szabad élni a vidám pillanatokat

A program önkéntesei a turnusok színes programfelhozatalát egy „svédasztalhoz” hasonlítják, ahonnan mindenki azt vesz el, amire épp szüksége van. 

„Rengeteg mindent kínálunk a családoknak, mégis mindenki azon vesz részt, amin szeretne. Az azonban folyamatosan a szemünk előtt lebeg, hogy szorosan tartsuk magunkat a kihirdetett programokhoz, időpontokhoz. Ez a kiszámíthatóság – különösen a balesetes családoknak – egy kapaszkodó, hiszen a »velünk bármi megtörténhet« életérzés gyakran alapvetéssé válik. A tábori struktúra egy újszerű megtapasztalása annak, hogy mégis létezhetnek biztonságos, ismerős és kiszámítható keretek.”

A színes programok – akárcsak az íjászkodás, a lovaglás, a magaskötélpálya, a terápiás ülések – a családi egység erősítését célozzák: „A táborozók látják egymást olyan helyzetben, amiben talán még soha, vagy nagyon régen: legyőzni a tériszonyt, kapcsolódni egy lóhoz, felnőttként önfeledten részt venni egy csapatépítő játékban. Szeretnénk tudatosítani a résztvevőkben, hogy egy ilyen veszteség mellett is meg szabad élni a vidám pillanatokat.”

A testvéreknek is jár a gyerekkor

Mindemellett a családi egységen túl a különböző családtagok mint egyének is fókuszba kerülnek, ezt biztosítják a korosztályi programok, amik segítenek abban, hogy a résztvevők magukhoz, a saját érzéseikhez, a gyászukhoz is kapcsolódni tudjanak. „A tesókat a szakma például gyakran elfelejtett gyászolóknak nevezi. Mi szeretnénk nekik is kicsit visszaadni a gyerekkort, emellett folyamatos figyelmet és támogatást nyújtani, hiszen ők nemcsak egy halott gyerek testvérei, hanem ugyanúgy gyerekek. Hasonlóképp az anyák: fontos, hogy valaki ne csak anya legyen, hanem meg tudja élni azt az énjét is, aki a gyermeke elvesztésén túl létezik benne.”

Az apák gyásza sokszor szintén elfedett gyász, részben a rossz társadalmi berögződések, részben a családfenntartó szerep betöltése miatt. „Még mindig szembesülünk azzal, hogy a férfiak nem sírnak, nem engedik meg maguknak, hogy gyászoljanak, mert erősnek kell maradniuk – mondja Erika. – Sok apuka mondja a tábor elején, hogy csak a felesége vagy a gyerekei miatt jött, majd szép lassan elkezdenek magukkal is dolgozni, és rájönnek, hogy rájuk is hat ez az egész.” 

„Az apacsoportokban olyan biztonságos tér nyílik meg, ahol először mondhatják ki az elaltatott félelmeiket vagy a tehetetlenségüket.”

Szív is lehetsz nagy fülekkel

Ahová a Lélekmadár szárnyai már nem terjednek ki, az a környezet, amibe a program után a családok visszatérnek. Miközben Erika a programról mesél, azt is elárulja, hogy „az önkénteseknek mindig mondjuk: sokszor elég, ha egy szív vagy nagy fülekkel. Ha ismered azt, amikor valaki megoszt veled egy nehézséget, és érzed, hogy muszáj mondanod valamit, ami könnyít, segít, akkor van egy tanácsom. Iszonyú nehéz, de javaslom mindenkinek, hogy próbálja ki, hogy nem mond semmit. Csak legyen ott, és segítsen elbírni a csendet.”

Egy másik megküzdési reakció a rokonok, barátok, a közvetlen környezet részéről, hogy kerülni kezdik a gyászolókat, ami csak elmélyíti a magányt és a gyászt, holott az ebből való kiszakadás jellemzően elősegíti a gyászfeldolgozást, még akkor is, ha nem tudja felszámolni a nehéz pillanatokat. „Ha az ember félre tudja tenni a saját teljesítményszorongását, hogy neki most világmegváltó mondatot kell mondani, és csak jelen tud lenni, támogatni, az sokszor mindenféle tanácsnál többet nyom a latban, segíti a gyógyulást.” 

Mit jelent az, hogy a „nagyobb” helyett az „okosabb” jelenti a jövőt? 

Magyarországon tömegterméket, komoditit állítunk elő (feldolgozatlan vagy alig feldolgozott termékek, búza, árpa, nyers tej stb. – a szerk.), és olyan országokkal versenyzünk, mint Brazília, Argentína vagy idővel Ukrajna, Oroszország. Ők nagyobbak, mérethatékonyabbak, van tengerparti kikötőjük. Azt gondolom, nem érdemes beleállni egy olyan versenybe, amelyet nem nyerhetünk meg. Ráadásul az intenzívebb, kizsákmányolóbb gazdálkodás a környezetünkre is káros. 

Az okosgazdálkodást laikusként egy olyan integrált rendszernek képzelem el, ahol mindent szenzorokkal mérnek, robotok végzik a munkát, mesterségesintelligencia-szoftverek figyelmeztetik a gazdákat a közelgő veszélyekre, önvezető traktorok köröznek a táblákon és high-tech drónokkal mérik fel a növényállományt. Mennyire járok közel a valósághoz? 

Léteznek ilyen megoldások Magyarországon, de inkább szigetrendszerszerűen. Mi azon dolgozunk, hogy ezekből a szigetekből összegyűjtsük az adatokat, és értelmet rendeljünk hozzájuk. Most jön ki például egy olyan új fejlesztésünk, amely segít a fertőzések előrejelzésében. 

Az egész gondolat onnan indult, hogy a Google hamarabb tudja, hogy influenzajárvány van, mint az országos tisztifőorvos, mert az emberek már az első jeleknél elkezdenek rákeresni a tüneteikre és a lehetséges kezelési módokra. 

Az ügyfelek felviszik a megfigyeléseiket, hogy milyen gyomokat, betegségeket, kártevőket látnak, milyen kezeléseket végeztek. Ezeket az adatokat aztán anonim módon, a törvényi kereteket betartva mi megosztjuk a többiekkel. Így tudunk nekik szólni, hogy figyelj, a környékeden feltűnt a repcefény­bogár. Így a gazda időben képes beavatkozni. 

Itt már mesterségesintelligencia-alapú döntéstámogatásról beszélünk?

A mesterséges intelligenciát a mezőgazdasági termelésben három nagy feladatra lehet használni. Az egyik a képi feldolgozás, amely lehet növényfelismerés, betegségfelismerés. A másik csoport a nyelvi modellek, amelyet mi is használunk többek között hangfeldolgozásra. És van a harmadik – én ebben hiszek leginkább –, ez a deep learning, egy olyan neurális háló, amelyen keresztül az adatokat „beszórjuk egy dobozba”, a gép pedig levonja a következtetéseket. Ezen a területen azért fontos ez az eszköz, mert azt, hogy mennyi a terméshozamunk, körülbelül nyolcszáz változó befolyásolja a mezőgazdaságban – ezért tudnak nehezen dönteni a gazdálkodók. 

De ha a legjobb megoldást javasolja a szoftver, az egy idő után nem befolyásolja az egész termelési hálózatot? Ha mindenkinek azt mondja, hogy árpát jó most termeszteni, akkor a piacot elárasztja az árpa, és leesik az ára, míg máshol hiány alakul ki. 

A rendszert úgy kell elképzelni, mint egy útvonaltervező alkalmazást. Ott is van, hogy két ember elindul ugyanarról a pontról, mégis különböző útvonalat javasol a program. És lehet, hogy egyéni szinten nem a lehető legrövidebb úton visz, de közösségi szinten már igen, vagyis azt is számításba veszi, hogy lehetőleg ne alakuljanak ki dugók. Tehát tegyük fel, hogy az AgroVIR megmondja ki mit termesszen, és első látásra a legjobb megoldás a durumbúza. De ha mindenki durumbúzát termeszt, már nem fogja megérni. 

Vagyis hiába lenne jó egy gazdálkodónak akár kétszáz hektáron is ezt a növényt termeszteni, ágazati, közösségi szinten az lesz a jó, ha mindenki ötven hektárt termeszt. 

Ilyen mennyiségű adat feldolgozására a gazda önállóan nem képes. Ez azt jelenti, hogy van az ágazaton egyfajta nyomás, hogy „aki kimarad, lemarad”?

Ez nem kérdés! Ha valaki nem kezdi tanulni, használni a digitális eszközöket, az egyértelmű verseny­hátrányt jelent. 

Lemaradásban vagyunk azokhoz az uniós országokhoz képest, ahol tőkeerősebb az ágazat?

Ezt nem mondanám. Az igaz, hogy egy robot vagy egy új hatóanyag előállítása nagyon tőkeigényes. De a szoftver annyira nem. Mi például organikusan növekedtünk, csak abból a pénzből, amelyet a gazdálkodók fizettek nekünk. Ma már az állattenyésztésben is egyre profibb digitális eszközök érkeznek, megdöbbentően sok fejőrobot van például az országban. Bendőszondákat alkalmaznak, amellyel mérik az állatok gyomrának paramétereit, kamerákkal figyelik a viselkedésüket – és ez nagyszerű. Azonban egy adatelemző szoftverrel több értelmet tudunk kinyerni ezekből az adatokból. 

A program segítségével azt is nyomon tudom követni, hogy hány forintot költöttem a tehénre és mennyire volt az állat jövedelmező, vagy melyik genetikát érdemes továbbvinni. Nagyjából két éve indultunk el ezen a piacon, és százezer állatnál tartunk itt, Magyarországon. Szlovákiában és Romániában is vannak ügyfeleink, akik a fejlesztésünk állattenyésztésre vonatkozó részét is használják. Tehát nem vagyunk lemaradva, sőt azt gondolom, sokszor mi diktálunk a régióban. Legújabb fejlesztésként az inputanyag (vetőmag, növényvédőszer, műtrágya stb. – a szerk.) digitalizációjában szeretnénk segíteni.

Itt a nagy piaci szereplők vannak meghatározó pozícióban. Nekik nagyobb az érdekérvényesítő képességük, a termelők pedig bizonytalan helyzetben vannak az árakat tekintve. 

Ezért indítunk egy olyan platformot – ez az Input+ –, ahová a kereskedők fel tudják tölteni az általuk forgalmazott anyagot, a gazdálkodók pedig válogathatnak, tendereket tudnak beküldeni, amelyre a kereskedők reagálhatnak. 

A technológiai fejlődés sokszor generációs szakadé­kokat teremt. Hogy látja, mennyire tud lépést tartani a gazdák idősebb nemzedéke a technológiai robbanással?

Szerintem ez elsősorban hozzáállás kérdése. Nagyon pozitív tapasztalataink vannak arról, hogy hatvan-hetven éves emberek használják a rendszert. A cég indulásakor nagyrészt középkorú cégvezetők döntötték el, hogy belevágnak. Vagyis azt gondolom, hogy ez a sztereotípia – legalábbis a mezőgazdasági vezetők körében – nem feltétlenül állja meg a helyét. Sok gazdaságnál látom, hogy a tulajdonos rájön arra, hogy a digitalizáció jelentheti azt az ösztönzést, amellyel rá tudja venni a fiát, lányát, hogy a cégnél maradjon, és továbbvigye az örökséget. 

A robottraktor, az adatfigyelő alkalmazás tud menő lenni azzal szemben, hogy gumicsizmában járkálok az istállóban.

A fenntarthatóság és a versenyképesség azonban sokszor nem tud együtt megvalósulni…

Én azt látom reálisnak, hogy akkor lehet fenntarthatóan termeszteni hatékonyan, ha annak az árát ki is fizetik a termelőnek. Vannak jó irányok, én hiszek a bio- és ökotermesztésben, de EU-s szinten szélsőséges és irracionális célokat fogalmaztak meg, ez pedig akkora versenyhátrányt jelent a piacon, hogy elindult egy nagyon komoly visszarendeződés. Ezért is fontos segíteni a gazdákat abban, hogy adatokra épülő, megalapozott döntéseket hozhassanak.

Támogatott tartalom

Mit tekintünk hiteles információforrásnak? Húsz évvel ezelőtt még könyvtári cédulákat lapozva válogattam, mi lehet a kutatási témám szempontjából releváns ismeret, majd otthonról is elérhetővé vált egyre több fontos mű digitalizált változata, és az új kutatási eredmények azonnal hozzáférhetők lettek, bár eleinte súlytalannak hatott, ha valamit csak online publikáltak. Képtelen vagyok felidézni, mikor változott ez meg – nem a kiadói gyakorlatban, hanem a saját gondolkodásomban. Ugyanígy nehezen tudnám tetten érni, hogy a közösségi média az ismerősi hálózat jópofa összekapcsolódásából mikor vált számomra valóban médiává, és a tájékozódás egyik legfontosabb terepévé. 

Nem emlékszem, hogyan történt – valószínűleg jó ideig fel sem tűnt –, hogy algoritmusok igazítják az érdeklődési körömhöz azt, hogy milyen hírek, fotók, emberek, reklámok kerülnek a szemem elé a képernyőn.

Mára sokak számára a mesterséges intelligencia lett az elsődleges információforrás, hiszen rengeteg időt spórol a közérthető, leegyszerűsített összegzésekkel. Ez az aprónak tűnő szemléletváltás felülírhatja azt, ahogyan eddig a médiát használtuk. Egyre közelebb sodródhatunk ahhoz, hogy ne olvasóknak írjunk, hanem nyelvi modellek „ízlése” szerint építsük fel a mondanivalónkat. De hogy éppen mit tart relevánsnak egy nyelvi modell, a mesterséges intelligencia jobban tudja, tehát kézenfekvő vele megíratni azt, amit majd jó eséllyel összegzésre méltónak ítél egy másik nyelvi modell, amelyik rövid kivonatot ír erről egy embernek. Hova vezet ez? Valószínűleg szeméthegyekhez, amelyek idővel beborítanak és elfednek mindent, amit korábban szellemi otthonunknak tartottunk vagy valóságként ismertünk. 

A nyelvi modell által kreált „praktikus” tartalom olyan a kommunikációban és a kreatív iparágban, mint a műanyag a valós világunkban. Olcsó, gyorsan gyártható, nehezen eltakarítható szemét, amely mikroműanyagként befészkeli magát akár az agysejtjeink közé is. 

Ahogy ma már szinte luxus a tiszta és megfelelő tápanyagtartalmú élelem, mert csak sok pénzért vagy rengeteg és következetesen elvégzett munka árán lehet hozzájutni, úgy válhat hamarosan luxussá a tiszta és összetett gondolat. 

Irdatlan sok adat van még, amelyhez nem fér hozzá a mesterséges intelligencia, hiszen az emberi tudás összessége nem lelhető fel a világhálón, sem a digitális térben. Az MI csupán valószínűségeket és mintázatokat azonosít, nem ismeri a valóságot. Mivel tréningkorpuszának döntő hányada amerikai és nyugat-európai forrásokból épül fel, más kultúrák fogalmai, történelmi mintái és narratívái gyakran hiányosan, elnagyoltan vagy a domináns nyugati szempontrendszerhez igazítva jelennek meg.

Ha a nyelvi modelleket tekinti az ember hiteles információforrásnak, akkor az is kockázatos, ha nem biztosítjuk számukra a kulturális önismeretünkhöz szükséges támpontokat, és nap mint nap olyan válaszokat fogadunk el tőlük, amelyek, ha igazak is, elnagyoltan általánosak, és nem hordozzák azt a szemléletmódot, tapasztalatot, hagyományt és világértelmezést, amely az identitásunk alapja. Mi történik, ha a nyelvi modell hibás mintákból dolgozik, vagy nem érti a kulturális környezetet, amelyből a kérdéseink fakadnak? Ez nem csupán filozófiai probléma. Ez identitáskérdéssé válhat.

Ha a nyelvi modellek nem képesek megbízhatóan értelmezni a tényeket, a narratívákat, a kulturális emlékezet működését, a dezinformáció felerősítőivé válhatnak. Olyan torz értelmezéseknek nyithatnak teret, amelyek társadalmi és nemzetek közötti feszültségeket szíthatnak. 

Gondoljunk csak arra, milyen népszerű összeesküvés-elméletek terjednek, és hogyan szólítanak meg hatalmas tömegeket. Ez nem elhanyagolható veszélyforrás egy olyan korban, amikor az ember egyre nehezebben tájékozódik arról, mi igaz és mi nem, hamis információk özöne zúdul rá, valósághű deepfake-videók kerülnek naponta a szeme elé. Veszélyt hordoz az is, ha ember által szándékosan beépített alapvetéseken nyugszik a mesterséges intelligencia torzítása, de kockázatos az is, ha csupán az algoritmusok működésének esetlegességére bízzuk a tisztánlátásunkat. 

Három évvel ezelőtt, a Petőfi-bicentenáriumra készülve MI által generált videókat gyártottunk a magyar kultúra napi rendezvényünk háttérvetítéséhez. A mesterséges intelligenciát hetekbe telt rábírni, hogy olyan vizuális megoldásokat alkosson, amelyek nekünk, magyaroknak jelentéssel bírnak. Akkor úgy éreztük, mintha általa elérhetnénk az emberiség virtuális tudatalattiját, és ebből a mélységből kellene felszínre hoznunk azokat a képeket, amelyek a magyarok emlékezetében élnek olyan fogalmak kapcsán, mint a szabadság, szerelem, hős, haza, otthon, jövő. Minden ügyetlen és megmosolyogtató próbálkozás fontos tanulságokkal szolgált, és ez vezetett el ahhoz, hogy a Petőfi Média és a Petőfi Kulturális Ügynökség csapata elkezdjen foglalkozni azzal a kérdéssel, hogy a magyar kultúra hogyan lesz jelen a mesterséges intelligencia korában. 

Valójában nem mesterséges intelligenciát fejlesztünk, hanem egy kulturális tudásgráfot, amely összekapcsolható bármelyik ismert, nagy nyelvi modellel. 

Ez egy elsődleges referenciahalmaz, egy strukturált és ellenőrzött tudásréteg, amelyre támaszkodva a nyelvi modell pontosabb és megalapozottabb válaszokat ad úgy, hogy azok forrása is feltárható, és a kulturális sajátosságokat is figyelembe veszi. Ennek megalkotásához széles körű intézményi összefogásra, nagy tudású szakértői csapatra van szükség. 

E hibrid modell hatékonyságának és megbízhatóságának a kulcsa nem az adatok mennyisége, hanem a tudásgráf jól átgondolt struktúrája, amelyben kijelölhetők a meghatározó fogalmak, csomópontok, kapcsolódások, személyek, tények, eszmék, szubjektív és intézményesült narratívák, viták, identitásformáló elemek. Ugyanis nem megoldás az, ha digitalizáljuk a közgyűjtemények teljes anyagát, vagy ha a magyar vonatkozású művek összességét egyszerűen „átadjuk” a mesterséges intelligenciának. Ez nemcsak szerzői jogi és etikai, hanem adatbiztonsági és a környezetvédelemi szempontból is problémás lenne. 

Egy olyan magyar kulturális tudásgráfot érdemes létrehoznunk, amely saját adatokkal működik, releváns szemantikai rendszeren alapul, ugyanakkor szakértői hitelesítéssel és szigorú etikai szabályrendszerrel biztosítja, hogy sem gazdasági, sem politikai kitettség miatt nem épít be manipulatív értelmezéseket – hosszú távon ez lehet a digitális önrendelkezés biztosítéka.

Ez a munka alapvetéseiben hasonlít ahhoz, amit a Magyar Kultúra magazinban végzünk, amikor hónapról hónapra egy-egy fogalom kapcsán megkíséreljük feltárni, milyen múltbéli és jelenkori ismeretek határozzák meg azt, ahogyan az adott fogalomról gondolkodunk, ez hogyan van jelen a kultúránkban, a tudományban és az egyéni élettörténetek szintjén. 

Hasonló törekvésekkel a világ számos pontján folynak MI-kutatások. 

Például hasznos tanulságokkal szolgál a kulturális homogenizálódás megakadályozását célzó European Language Data Space módszertana, Izlandon a kis nyelvek védelméért létrejött Language Technology Program for Icelandic, a finneknél a Language Bank of Finland munkája. Ez utóbbi Finnország nyelvi örökségét dolgozza fel strukturált formában, kutatható és gépi tanulásra is alkalmas módon. Ugyanígy hasznos az UNESCO kulturális örökségvédelmi alapvetéseit is hordozó tudásgráf kidolgozása. Több országban elindultak az őslakos közösségek kulturális önrendelkezését támogató kezdeményezések, valamint a tényellenőrzést, az auditálható tudásblokkok létrehozását és a manipulációmentességet célzó kutatások.

Tehát a gépek már jó ideje tanulnak rólunk. Most még mi magunk mondhatjuk el, kik vagyunk, de ha ezt elmulasztjuk megtenni, bármit is kérdezünk, idővel csak a gépek válaszait találjuk majd.

A szerző a Magyar Kultúra magazin főszerkesztője, a Petőfi Kulturális Ügynökség és a Petőfi Média mesterségesintelligencia-kutatásokkal foglalkozó szakmai csapatának tagja. 

Támogatott tartalom

Nem csak kenyérrel él az ember

„A bibliai idők embere életmódjában szorosabban alkalmazkodott a rendelkezésre álló természetes erőforrásokhoz. Ma már szinte teljesen elszakadtunk attól az életformától, amelyben az ember csak annyit vett el a környezetéből, amennyi valóban szükséges volt. Az ó- és újszövetségi emberek – és általában minden olyan kor emberei, akik természetes erőforrásokra támaszkodtak – természetszerűleg a rendelkezésükre álló élelmiszerekből alakították ki az étrendjüket.”

Ez a szemlélet és életmód számunkra is sok tanulságot hordoz, még akkor is, ha az a sztereotípia él bennünk, hogy a Biblia korában élő ember mindennap csak kenyeret fogyasztott…

„Akkoriban a kenyér valóban az élet alapját jelentette: a gabonafélék és hüvelyesek révén biztosította a legtöbb szükséges tápanyagot. Nem a mai értelemben vett, adalékokkal teli kenyérről volt szó, hanem egy természetes, tápláló ételről, amelynek elkészítési módját a modern kor rekonstruálni tudta az Ezékiel 4:9-ben felsorolt gabonák és hüvelyesek, valamint régészeti ásatások alapján.”

„Végy gabonát, árpát, babot, lencsét, kölest és tönkölyt, tedd egy edénybe, és csinálj belőlük kenyeret. (…) És ételedet árpa-lepény formájában egyed…” (Ezékiel, 4:9-12)

Ez a kenyér fehérjében és rostban gazdag, lassan felszívódó szénhidrátokat tartalmazó étel volt. A leveseket is ilyen zsemleszerűen kivájt kenyerekből ették, ha pedig megszikkadt a kenyér, főzelékekbe mártották vagy aprították. Ilyen bemártott falattal találkozunk az utolsó vacsorán (János evangéliuma, 13:26), de az már az Ószövetségben is feltűnik, Ruth könyvében (2:14).

Gyakran fogyasztottak hüvelyeseket

A bibliai kor konyhája ugyanakkor sokkal gazdagabb volt, korántsem csak kenyérrel és vízzel táplálkoztak. Az asztalon gyakran helyet kaptak a hüvelyesek – bab, lencse, csicseriborsó –, amelyek nemcsak rostokat, hanem létfontosságú ásványi anyagokat és a szervezet számára szükséges fehérjét is biztosították. Ezekből sűrű egytálételeket, lepényeket, krémeket készítettek, melyeket friss zöldfűszerekkel, hagymával, fokhagymával ízesítettek. 

„Érdekes, hogy a modern dietetika ma is hangsúlyozza: a növényi rostok és a növényi eredetű fehérjék, a teljes értékű gabonák kiemelt szerepet játszanak az egészséges táplálkozásban – ezek az alapanyagok a bibliai korban a mindennapi étrend részét képezték.”

Ez persze nem jelenti azt, hogy a kor embere ne fogyasztott volna húst, hiszen a bárány, az apróbb testű madarak, de mindenekelőtt a különböző halfajták gyakran megjelentek az asztalon. 

Ám a húsfogyasztás elsősorban ünnepekhez és különleges alkalmakhoz kötődött. Az állatok levágását a zsidó vallási előírások szigorúan szabályozták, így ezt rituális rend és komoly előkészület kísérte, ami éles kontrasztban áll a mai ipari méretű állattartás és a vágóhidak világával.

Modernebb, mint gondolnánk

„Ha párhuzamot kellene vonnunk, a Biblia étkezéssel kapcsolatos utalásai sok olyan elvet mutatnak, melyek meglepően közel állnak ahhoz, amit ma kiegyensúlyozott táplálkozásnak nevezünk – még ha nyilván nem modern fogyasztásfilozófiáról van is szó. Ugyan elsősorban a helyben rendelkezésre álló zöldségekre, gyümölcsökre, gabonákra és hüvelyesekre támaszkodtak, változatos ételeket állítottak elő. Az Egyiptomban töltött évek alatt megismerkedtek a fejlett sütési technikákkal. A bibliai szövegek említenek mézes pogácsát (2Kir 18:32) és aszalt szőlővel készült lepényeket is (Hós 3:1). Ezek a péktermékek általában durvábban őrölt gabonából készültek, így közelebb álltak a mai teljes értékű gabonákhoz. Édesítésre a méz, a datolya és más gyümölcsök szolgáltak – jóval az előtt, hogy a finomított cukor elterjedt volna.”

Egyéb luxuscikkekre és mai szemmel nézve meglepően modern konzerválási technikákra is találni forrást: a szőlőből például bor készült, a datolya, a füge és más déli gyümölcsök pedig gyakran aszalt formában kerültek az asztalra. 

Az aszalás, a sóval való tartósítás és az olívaolajban eltevés mind olyan módszerek voltak, amelyekkel az ételek hosszabb ideig megőrizték ízüket és tápértéküket. 

Fahéjas pisztrángot is ettek

Ezek a technikák ugyan a modern értelemben vett tudatos táplálkozási elveket követték, valójában a környezet adottságaihoz való praktikus alkalmazkodást tükrözték. A korszak gasztronómiájáról népszerűsítő jelleggel olyan művek adnak részletes képet, mint a populáris What Would Jesus Eat? című keresztény wellness- és életmódkönyv. 

Vagy az olasz teológusok által összeállított Egy asztalnál Ábrahámmal című, tudományos igényességű gyűjtés. Utóbbi rekonstruált recepteken keresztül mutatja be a kor gasztronómiai világképét: az asztalra kerülhetett zöldséges csirke, nyárson sült bárány, fürj, mandulás édes kenyér, sőt fahéjas pisztráng is – olyan ízpárosítások, amelyek ma is megállnák a helyüket egy modern étterem menüjében.

Az ember nem birtokosa, hanem őrzője a világnak

Nemcsak finom ételek kerültek az asztalra, hanem „az ókori Közel-Kelet mindennapi táplálkozása a technológiai korlátok és az erőforrások szűkössége miatt fenntarthatóbb lehetett a mainál. Természetes módon igazodtak az évszakok változásaihoz, a nyári terményeket szárítással és aszalással tartósították, a gabonát és a hüvelyeseket pedig agyagtárolókban őrizték meg a téli hónapokra. A korszak embere nem engedhette meg magának a pazarlást: minden alapanyag érték volt, és mindent a lehető legjobban igyekezett felhasználni. 

A mai szem számára ez a gyakorlat több ponton is emlékeztet a fenntartható életmód elveire. A növényi túlsúlyú, helyi és szezonális étrend, amely akkoriban kényszerűségből alakult ki, ma tudatos választássá válhat.

Az a bibliai szemlélet, amely szerint az ember nem birtokosa, hanem őrzője a teremtett világnak, a 21. század környezeti kihívásai között talán aktuálisabb, mint valaha… 

Kiváltképp a nagy karácsonyi dőzsölések és az újévi fogadalmak idején, amikor érdemes elgondolkodnunk, hogyan fogyasztunk, mennyit pazarolunk, milyen módon állíthatjuk vissza a mértékletességet és az ünnep eredeti fókuszát. Csak egy adat a sok közül – a Nébih legfrissebb felmérése szerint egy négyfős magyar család évente átlagosan 239 kg élelmiszerhulladékot termel, pedig mindez megelőzhető lenne. Az ünnepi időszakban a kukába kerülő élelmiszer aránya rendszerint az átlagnál magasabb, mivel ilyenkor hajlamosak vagyunk többet vásárolni vagy túltervezni a menüt.”

Az Édenkerttől a szupermarketig

„Érdekes, hogy már a bűnbeesés története is a táplálkozáshoz kötődik: az ember a tiltott gyümölcs elfogyasztásával szegi meg az isteni rendet, ezzel megbomlik a harmónia Isten, az ember és a teremtett világ között. Ettől kezdve az embernek verejtékes munkával kell megművelnie a földet, hogy élelemhez jusson. Idekapcsolódik az a bibliai tanítás is, hogy az ember felelős azért, hogyan bánik a rábízott földdel, és milyen módon hasznosítja a természet erőforrásait.”

Ezt a mai világban – amit az állandó rohanás és a túlfogyasztás jellemez – gyakran elfelejtjük. Emiatt elveszítettük a közvetlen kapcsolatot az élelmiszertermelés folyamatával, és nem tudatosul, milyen hatással vannak fogyasztási szokásaink a környezetre, a teremtett világ egészére.

Míg régen az emberek helyben termelt, természetes alapanyagokat fogyasztottak, addig ma az élelmiszereinket a világ különböző pontjairól szerezzük be. 

„Ennek nemcsak egészségügyi, hanem komoly környezeti hatásai is vannak – utóbbiakkal azonban ritkábban szembesülünk” – hangsúlyozza Szűcs Boglárka.

A világ egyik felén éheznek, a másikon túlfogyasztanak

Ahogy a szakértő is megfogalmazza, a túlfogyasztás korában az ember egyre távolabb került a természettel és az étellel korábban fennállt harmonikus viszonyától. A jóléti társadalmak ma hasonló mértékű összegeket fordítanak az elhízáshoz és a túlfogyasztáshoz köthető betegségek kezelésére, mint amennyiből az alultápláltsággal küzdő emberek élelmezése biztosítható lenne. Míg a világ egyik felén az éhezés, a másikon a mértéktelenség uralkodik. Az vagy, amit megeszel – mondjuk gyakran, pedig talán úgy is fogalmazhatnánk: az vagy, ahogyan fogyasztasz, ebben pedig mindenkinek egyéni felelőssége van.

„A háztartások szerepe a környezetterhelésben is jelentős: az élelmiszer-fogyasztás az ökológiai lábnyom közel felét adja, ennek zömét az állati eredetű termékek teszik ki. A húsipar önmagában a globális üvegházhatású gázkibocsátás negyedéért felelős, vagyis nagyobb mértékben ludas, mint például a közlekedési szektor.” Ezek az adatok is jól mutatják, milyen fontos a tudatos fogyasztás és a fenntartható étrend választása.

A Bibliában az étkezés közösségi élmény

A Biblia tanításaiban az étkezés nem csupán biológiai szükséglet, hanem közösségi élmény is. 

Jézus gyakran ült asztalhoz másokkal – vámszedőkkel, bűnösökkel, barátokkal és idegenekkel –, ezzel is megmutatva, hogy az étel megosztása az elfogadás és az egymás iránti szeretet jele.

„Az asztal a közösség helye volt, ahol a test és a lélek egyaránt táplálékhoz juthatott. Ma, amikor a gyorséttermek és a globális ellátási láncok sok ember mindennapjait uralják, érdemes volna újra visszatalálni ehhez a szemlélethez.”

A bibliai táplálkozás tanulsága nem egy régi receptgyűjteményben rejlik, hanem abban az egyszerű igazságban, hogy a mértékletesség, a hála és az isteni rend tisztelete a teremtett világban együtt hozhatja vissza azt az elveszett harmóniát, amely valaha a Teremtő, a teremtett világ és az ember között fennállt.

Élet egy demenciával élő hozzátartozóval

„Két éve otthon ápolom demenciával élő édesapámat. Akkor költöztettük magunkhoz, amikor kiderült, hogy idegeneket engedett be a lakásába, akiktől edény- és késkészletet vásárolt. Először – mivel nyár volt – azt mondtuk neki, hogy nálunk könnyebben átvészeli a kánikulát, van légkondicionáló, és szeretnénk vele több időt tölteni. Belement, de eleinte gyakran eszébe jutott a lakása, ilyenkor megnyugtatta, ha együtt körbenéztünk nála. Ma már nem emlegeti az otthonát. A régi történetekre jól emlékszik, de az előző napról sok mindent elfelejt. Tudja a nevünket, de az unokákét már nem. Régebben rövid időre egyedül hagyhattuk, ma már nem, mert ilyenkor nem eszik, és nem találja a fürdőszobát. 

Egyre többször ébred éjszaka, keresi a szüleit és a testvérét. Eleinte elmondtam neki, hogy már nem élnek, de ez nagyon felzaklatta, ezért új válaszokat próbálok, figyelve, melyiktől nyugszik meg.

Gyakran készül munkába, keresi a tárcáját, és olykor megvádol, hogy én tettem el. Ilyenkor nehéz türelmesnek maradnom, sokszor ingerülten reagálok, pedig tudom, hogy ez nem helyes. Nagyon nehéz mindig megtalálni a jó választ vagy a megnyugtató megoldást, mert ami egyik nap működik, másnap már nem” – meséli Erzsébet, aki férje és gyermekei támogatásával viseli a terhet, miközben folyamatosan aggódik édesapja állapotának romlása miatt.

Erzsébet története nem ritka Magyarországon, ahol becslések szerint mintegy 250 ezer ember él demenciával, közel egymillió családtagot érintve. Sok hozzátartozó 24 órás felügyeletet biztosít, lemond saját életéről és munkájáról, miközben egészsége is veszélybe kerül. Gyakran kimerülnek és magányosak, miközben erős kötelességtudat és társadalmi elvárások nehezednek rájuk.

A demenciával élők valóságérzékelése megváltozik

Ebben a nehéz helyzetben kulcsfontosságú, hogy a hozzátartozók megfelelő támogatást és információt kapjanak, mert sokan nincsenek felkészülve arra, hogyan kommunikáljanak és bánjanak az érintettekkel, miként gondozzák őket, vagy kihez forduljanak tanácsért. Éppen ezért hiánypótló Stoiber Vivien demenciára specializálódott gyógytornász tevékenysége, aki Zürich mellett egy ápolási otthonban dolgozik, ahol főleg középsúlyos és súlyos demenciával élő emberekkel foglalkozik. Emellett Instagram-oldalán (Demenciáról érthetően) praktikus tanácsokat ad mindazoknak, akik a demenciával élők gondozásában érintettek, vagy többet szeretnének megtudni a témáról. 

Fotó forrása: Stoiber Vivien

A szakember szerint ahhoz, hogy türelemmel és szeretettel tudjunk fordulni a demenciával élőkhöz, fontos néhány alapvetéssel tisztában lenni. Úgy gondolja, az első és legfontosabb, hogy megértsük: a demenciával élők valóságérzékelése jelentősen megváltozik, ami sokféleképp jelentkezhet. 

Egyeseknek nincs betegségtudatuk. Mások tévképzetekkel küzdenek, például félnek, hogy kirabolják vagy megmérgezik őket. Vannak, akik a túl sok ingertől nyugtalanok vagy agresszívak lesznek.

Ez a változás magyarázza, miért nem mindig értenek bennünket, és miért viselkednek másként, mint várnánk. 

„Nem azért ellenkeznek, mert makacsok, nem azért tagadják a feledékenységüket vagy a bekapcsolva hagyott tűzhelyet, mert bántani akarnak, és nem gonoszságból vádolnak lopással. Egyszerűen más az ő valóságuk” – magyarázza Vivien, aki szerint ezzel a szemlélettel könnyebb elfogadni és empátiával támogatni őket. A szakember a következő egyszerű példával segít megérteni a demenciával élők élményét: képzeljük magunkat a helyükbe!

„33 éves gyógytornász vagyok. Délután szeretnék hazaindulni a munkából, mert a kislányom vár a bölcsiben, de az ajtó zárva van, hiába próbálom kinyitni. Közben mások azt állítják, hogy már évek óta itt lakom. Mutathatnak névtáblát, aláírt szerződést vagy fényképet a – szerintük már – felnőtt lányomról, én nem hiszem el. Teljesen biztos vagyok benne, hogy én 33 éves gyógytornász vagyok, akit vár a kislánya. Ha senki nem hisz nekem, és nem tudok elindulni, nyugtalanná s akár agresszívvá is válhatok, mert nem értem, mi történik, miért akarnak feltartóztatni. Ebben a helyzetben senki sem tud olyan meggyőző bizonyítékot mutatni, ami megváltoztatná az én valóságomat.”

Lépj be a demenciával élő valóságába!

A gyógytornász munkája során azt találja a legmegterhelőbbnek, amikor az otthon egyik lakója haza akar menni. Ilyenkor és más esetekben is azt tanácsolja, hogy ne próbáljuk meggyőzni, különösen ellenállás esetén. Egyes esetekben működhet, ha konkrét érvvel vagy tárggyal próbálkozunk, de a legtöbbször sajnos nem. 

Érdemes inkább az érzelmekre összpontosítani, mert azok a legvégsőkig megmaradnak.

A leghatékonyabb, ha belépünk a demenciával élő valóságába, és elfogadjuk, megnevezzük az érzéseit, így közelebb kerülhetünk hozzá. „Ha valaki rángatja az ajtót és menni akar, megpróbálom kinyitni, és együttérzően mondom: »Micsoda dolog, hogy nem lehet kinyitni az ajtót!« Ez oldja a feszültséget, erősíti a kapcsolatot – magyarázza. – Ezután lassan elterelhetjük a figyelmét: megkérdezhetjük, milyen messze van a bölcsőde, hogyan viszi a lányát. Segít, ha megkínáljuk egy pohár vízzel vagy közös kávéval, teával, amivel nyugtató komfortot adunk; és egy kis ideig mellette maradunk, amíg megnyugszik.”

A demencia hatása az emlékezetre

Vivien szerint fontos tudni, hogy a demenciával élők sokszor elsőként a legfrissebb információkat felejtik el – például mit ettek tegnap vagy kivel találkoztak –, míg a régebbi emlékek, mint a tinédzserkori események vagy egy régi háziállat neve, a betegség előrehaladtával is megmaradhatnak. Ez főleg az Alzheimer-kórra jellemző, amely az összes demenciának a 60–70 százalékát teszi ki.​

„Amikor hazavágynak, nem feltétlenül az előző lakásukba akarnak visszatérni, hanem gyakran a szüleik otthonába, mert érzelmi és fizikai szükségleteik – magány, félelem, bizonytalanság, fáradtság vagy fájdalom – vezérlik őket. Ha belegondolunk, teljesen érthető, hogy ilyenkor a családjuk körében, otthon szeretnének lenni. Ennek megértése segít empatikusabban reagálni” – magyarázza a szakember. Fontosnak tartja, hogy ne hívjuk fel a figyelmüket arra, amit elfelejtettek, és ne sugalljuk, hogy velük van a probléma. 

„Okosan irányítsuk a beszélgetést, úgy, hogy illeszkedjen az ő valóságukhoz” – mondja.

A demenciával kapcsolatban gyakran felvetődik a kérdés: szabad-e hazudni az érintettnek? Vivien szerint, ha valaki nem szeretne hazudni, akkor lehetőség szerint ne is tegye, mert rosszul érezheti magát tőle. Ugyanakkor úgy gondolja, hogy egy-egy kegyes hazugság hasznos lehet, mert csökkentheti a szorongást, és megnyugtathatja a demenciával élőt. 

A hazugság mindig etikai dilemma elé állít minket, de a döntésben segíthet, ha azt tartjuk szem előtt, hogy ne ártsunk vele, és az ő érdekeit szolgálja. Például, ha valaki a házastársát keresi, és az igazság újra meg újra összetöri a szívét, akkor nem feltétlenül kell minden alkalommal elmondanunk, hogy meghalt. Nem is kell azt hazudni, hogy csak boltba ment és nemsokára jön, helyette akár vissza is kérdezhetünk „Ma olyan szép az idő, mit gondolsz, hol lehet?”

Egyszerű és őszinte kommunikáció a bizalomért

Mindezek megértése megalapozza a hatékony kommunikációt. Vivien itt felhívja a figyelmet arra, hogy a demenciával élőkkel egyszerűen, lassan, rövid mondatokban beszéljünk, és hagyjunk időt a feldolgozásra. Ha túl hosszú, összetett mondatokat mondunk, az túlterhelheti őket, ami nyugtalanságot vagy agressziót válthat ki. 

A gyógytornász ezt tapasztalatból tanulta meg. Kezdő korában egy idős nénihez ment kezelést végezni, aki a hosszú, udvarias körmondataira agresszívan reagált. 

Később visszament egy tapasztalt ápolóval, aki a kérlelés helyett csak finoman megérintette, és azt mondta: „Fordulunk.” A néni ezután nyugodtan a hátára fordult, ő pedig el tudta végezni a kezelést.

Vivien kiemeli, bár leegyszerűsítjük a beszédünket, soha ne bánjunk velük gyerekként, hiszen felnőtt emberek saját élettel és személyiséggel. Kerüljük a gügyögést, a degradáló stílust, a szarkazmust és az iróniát, mert sokan szó szerint veszik, és megijedhetnek.

A demenciával élőkkel kommunikálva a nonverbális jelek – mimika, hangnem, testbeszéd – ugyanolyan kulcsfontosságúak, mint a szavak. Ezért Vivien hangsúlyozza, hogy viselkedésünk mindig tükrözze a valódi érzéseinket, mivel ők különösen érzékenyek az ellentmondásos jelzésekre. Ha stresszesen viselkedünk, de közben mosolygunk, azonnal megérzik, ami bizalmatlanságot, nyugtalanságot vagy agressziót válthat ki. „Ezért szoktam nekik bevallani, ha nehéz napom van, de elmondom azt is, hogy örülök a találkozásnak – ez őszinte, megnyugtató, és jobb, mint álarcot viselni, mert a disszonanciát úgyis érzékelik” – magyarázza.

Nincs univerzális recept 

Vivien semmiképp sem szeretne felülről beszélni, hiszen ő sem kedveli, ha más szakemberek megmondják, mit kell tenni, majd hibáztatnak, ha nem sikerül. Kiemeli, nincs egyetlen mondat vagy módszer, ami minden esetben hat, mert a demencia állapota folyamatosan változik. „Lehet, hogy egyik nap még meg tudunk nyugtatni egy lakót, de másnap későn vagy rosszul avatkozunk be, már eszkalálódik a helyzet, és minden jó szándékunk ellenére nyugtató kell” – mondja. Ezért hangsúlyozza a megelőzést: ismerjük fel korán a nehéz szituációkat, még mielőtt eldurvulnának, hogy megfelelően tudjunk reagálni.

Ugyanakkor felhívja a demenciával élőket ápoló hozzátartozók figyelmét, akik emberfeletti munkát végeznek nap mint nap, hogy legyenek megbocsátók és türelmesek önmagukkal.

Hiszen nem elvárható, hogy ekkora, folyamatos terhelés mellett mindig tökéletesen tudjanak reagálni. A tanulás és a gyakorlás viszont segít, hogy idővel egyre jobban kezeljék a helyzeteket. „Ha ma nem megy, ne keseredjünk el, holnap újra próbálkozhatunk. Egyszer csak sikerülni fog!” 

Gyermekkor szabadságban

Pákh Tibor 1924-ben született Komáromban. Édesanyja, Konkoly-Thege Gizella tehetséges zongoraművész, míg édesapja, dr. Pákh János nemesi származású ügyvéd és gazdálkodó volt. Gyermekkora nemcsak jómódban, de nagy szabadságban és sokszínű társadalmi környezetben telt. Utóbbi hozzájárulhatott ahhoz, hogy felnőttként elfogadóvá vált a másként gondolkodókkal szemben – írta róla tanulmányában Kőrösi Zsuzsanna szociológus, kutató. 

11 kilós kalapáccsal kellett dolgozniuk

Tanulmányait Komáromban kezdte, később a tatai piaristákhoz, majd a komáromi bencésekhez került gimnáziumba, ahol érettségit szerzett. Apját követve jogásznak készült, így a Pázmány Péter Tudományegyetem Jogi és Államtudományi Karán tanult, azonban tanulmányait meg kellett szakítania.

A második világháború végén bevonult a negyedik huszárezred pótkeretéhez Sopronba. Ahogy az oroszok előretörtek, ő és társai fogságba kerültek. Kezdetben azzal hitegették, hogy kapnak papírokat, és utána hazamehetnek, de nem így lett. 

Először Moszkva mellé vitték, majd egy kőbányában fogták munkára, kőtörő lett a bátyjával együtt. 

11 kilós kalapáccsal kellett dolgozniuk és napi 10 köbméter követ kellett feltörniük – mesélte egy vele készült portréfilmben a túlélésről egy olyan helyen, ahol nemcsak fizikai, hanem komoly lelkierőre is szükség volt. A Szovjetunióból csak 1948-ban térhetett vissza Magyarországra.

„Bácsi, gyere velünk! Elmegyünk Nagy Imre bácsihoz” 

Mire hazatért, szeretett édesanyja már nem élt, apját, bátyját és őt pedig kuláknak nyilvánították, és a kuláküldözés minden szenvedését el kellett viselniük. „Nappal kapáltam, kaszáltam, dolgoztam, éjszaka pedig tanultam” – fogalmazott. 

Végül ledoktorált, ami nagy tudása ellenére nem ment egyszerűen. Új professzorok kerültek ugyanis az egyetemre, egyikük a szigorlaton közölte a fiatal joghallgatóval, hogy nála márpedig Lenin Állam és forradalom című könyvéből kellett volna felelni. „Azt se tudtam, hogy az mi fán terem” – emlékezett vissza Pákh Tibor, aki megszerezte a diplomáját, hivatásában elhelyezkedni viszont nem tudott. 

Végül a Csepel Autógyárban kapott állást mint fordító: orosz, német, angol, francia nyelvről fordított. A gyárban dolgozók pedig annak ellenére, hogy mindenütt különböző kommunista jelmondatok, képek vették őket körül, nem törődtek a kommunista mozgalommal. 

Átlőtték a lábát

A gyárban a műegyetemi mérnökhallgatók mindig beszámoltak neki a forradalom aktuális eseményeiről. Így történt, hogy 1956. október 22-én már értesült róla, milyen események zajlanak egyetemista körökben, majd eljött október 23-a. „Én a Múzeumkertben voltam továbbra is, amikor jött egy csoport fiatal gyerek, és megszólítottak: »Bácsi, gyere velünk! Elmegyünk Nagy Imre bácsihoz«” – mesélte az egy.hu-nak adott interjújában.

Pákh Tibor állította, a Kossuth téren nem sortűz volt, hanem egy folytatólagos, huzamos vérengzés. 

Amikor lőni kezdtek, egy orosz tank tövébe feküdt, majd társaival az Országház egyik oldalsó bejáratához szaladtak, de nem engedték be őket. Újabb sortűz kezdődött, a jogász a metró felé futott, amikor lövés érte, átlőtték a lábát. Először befeküdt a halottak közé, onnan vitték aztán kórházba. 

„Lefogtak hárman, és benyomtak az autóba”

Felépült és folytatta munkáját, egészen 1957-ig, amikor a gyárban egy ENSZ-tiltakozási jegyzéket akartak vele aláíratni: a szövegben az állt, hogy ne tárgyalják az ENSZ-ben a magyar ügyet. Pákh Tibor nem értett ezzel egyet, nem írta alá. Kirúgták. 

Amikor értesült róla, hogy ’56 után hogyan végzik ki a fiatalokat, próbálta tájékoztatni erről a külvilágot, írásait a forradalomról, a retorziókról, a kivégzésekről eljuttatta nyugatra. A következő években módszeresen ráállítottak valakit, végül 1960 novemberében elfogták.

„Mentem a munkahelyemre, a Műszaki Fordítóirodába. Mellém állt egy autó, lefogtak hárman, benyomtak az autóba” – emlékezett vissza.

A Gyorskocsi utcába vitték. Végül politikai tanulmányok írásával vádolták meg, de a per tárgyalásán nem tudtak semmit bizonyítani, ami az elítélésére okot adott volna. „Veszedelmes ellenforradalmárnak” titulálták. Tizenöt évre ítélték a fiatal jogászt, aki a börtönben és mindenütt az emberi jogokért harcolt. 

Göncz Árpád volt a társa

A rácsok mögött először a fordítóirodában dolgozott, ahol Göncz Árpád későbbi köztársasági elnök volt a társa. Később, amikor Pákh-ot áthelyezték, a szintén elítélt Bibó István egykori államminiszter került a helyére. Egy jogszabály szerint 1963-ban amnesztiával szabadulnia kellett volna, de őt és összesen körülbelül ezer politikai foglyot továbbra is börtönben tartottak. 

Kádár János miniszterelnökként ezt letagadta. A hír eljutott a börtönben ülő jogászhoz is, panaszt írt a Legfőbb Ügyésznek arról, hogy Kádár megsértette az alapvető személyiségi jogaikat. Megbüntették, magánzárkába zárták, és csillagfűtő (szleng kifejezés arra, aki a börtöni kazánházban dolgozott) lett egy gyilkosságért elítélt személlyel. 

Megtömés, elektrosokk és inzulininjekció – brutálisan megkínozták

Egy másik alkalommal panaszt írt az igazságügyi miniszternek arról, hogy a börtönben működik egy belügyi szerv – operatív osztály néven –, amely jogtalan kihallgatásokat szervez, visszaél a foglyok belső életével. Kijelentette, hogy amíg nem távolítják el őket, éhségsztrájkot fog tartani. 

Fölszólították, hogy egyen, amit ő mindig visszautasított, 48 óra után elvitték az orvosi rendelőbe, ahol megtömés várt rá. 

„A megtömés azt jelenti, hogy lenyomnak egy gumicsövet az ember torkán, amelyik tölcsérben végződik, és ebbe a tölcsérbe beleöntenek 960 kalória folyadékot: egy liternyi tejbe kevernek cukrot, vajat és tojást, és ezt erőszakkal beletömik az emberbe. És ezt mindennap egyszer megcsinálták. Úgyhogy mikor láttam, hogy tényleg tömnek, először abbahagytam az éhségsztrájkot, de aztán folytattam” – részletezte. 

Az éhségsztrájkot böjtnek nevezte

Mélyen hívő katolikus volt, az éhségsztrájkot tiltakozó böjtnek nevezte. „Az ember fő feladata, hogy ne változzék meg. Nehéz nem megváltozni, mikor különböző kegyetlen dolgokat kell átélni. Az Úristen kegyelméből nem féltem soha. Úgy tűnik, a Mindenható valamiért életben akart tartani” – vallotta. 

5 év, 150 elektrosokk

Ezután következtek a keményebb módszerek. Például inzulininjekciót kapott, és megvárták, hogy lecsökkenjen a vércukorszintje, mert amikor bizonyos határ alá csökken, kómás állapotba kerül az ember. „Ez olyan mintha átélnéd, hogy gyengülsz le, és hogy halsz meg” – fogalmazott. Válogatott kínzásokat kellett elszenvednie. 

„(…) odatették a két elektródát a halántékomhoz, és ráadták az áramot. Volt úgy, hogy kisebb feszültséget adtak rá, akkor mindjárt magához tért az ember. Szóval lehetett ezzel játszadozni, de veszélyes volt, sokan belehaltak. 

Jóval később, mikor magához tért az ember a fekhelyén, ahova elvitték, először csak a közelmúlt jutott az eszébe, és csak aztán a korábbi emlékek.

Öt év alatt körülbelül 150 elektrosokkot kaptam. Majd inzulin- és hibernál injekciókat is adtak nekem, amikor kényszergyógykezelésre ítéltek” – sorolta az egy.hu-nak adott interjúban. 

„Gyógyíthatatlan elmebetegnek” nyilvánították 

Miután éveken át elektrosokkos és inzulinkómás „kezelésnek” vetették alá, 1971-ben gyógyíthatatlan elmebetegnek nyilvánították, és a hátralévő büntetését elengedték. Először elmegyógyintézetbe – ahogy ő fogalmazott, a Hárshegyi Bolondházba – vitték, majd hazaengedték, ám továbbra is felügyelet alatt tartották. Hivatalos munkát akart vállalni, hogy megszűnhessen a rákényszerített elmebeteg titulus, de ezt mindig megakadályozták, így egy ideig titokban fordított. 

Folyamatosan megfigyelték, „Diétás” néven célszemélyként hivatkoztak rá a jelentésekben. Még a ’80-as években is többször jöttek érte, és „kocsikázni” vitték, hogy megfélemlítsék, majd messze, akár egy teljesen más országrészben kilökték. 1981 októberében azért tiltakozott éhségsztrájkkal, mert jogtalanul elkobozták az útlevelét. 

Erre beszállították az Országos Ideg- és Elmegyógyintézetbe, ahol kényszergyógykezelésben részesítették, tudatára ható infúziót kapott, és durva mesterséges táplálást alkalmaztak. Magyar értelmiségiek tucatjai és nemzetközi szervezetek is tiltakoztak az embertelen bánásmód ellen, így végül kiengedték, bár útlevelét nem kapta vissza. 

„Az igazságnak csak egy abszolút változata van, az Úristen”

Utoljára 1988. október 23-án tartóztatták le ellenzéki megmozduláson való részvételért. A róla készült titkosrendőrségi jelentéseket először nem akarták kiadni neki, amit azzal indokoltak, hogy ezzel sérülnének azoknak az emberi jogai, akik ezeket a jelentéseket készítették. A szovjet megszálló csapatok kivonulását erkölcsi győzelemként értékelte. 

A rendszerváltás után rehabilitálták, de hivatalosan csak jóval később, 2013-ban az Amerikai Pszichiátriai Társaság javaslatára – amihez a Magyar Pszichiátriai Intézet is csatlakozott – állapították meg, hogy nem elmebeteg.

„A jogász az igazságra esküdött föl, és az igazságnak csak egy abszolút változata van, az Úristen (…) Mivel az igazságnak a letéteményese és védelmezője az Úristen, ezért mindig is harcolni kell az igazságért, és az igazság mindig is győzni fog, előbb-utóbb” – erről beszélt már időskorában, amikor átvette aranydiplomáját. Dr. Pákh Tibor antikommunista aktivista 2022. november 18-án, 98 éves korában hunyt el.

Kislánya születése után álmodta meg az ötletet 

Az Oscar- és kétszeres Golden Globe-díjas brit színészt talán leginkább Batmanként, illetve A sötét lovag szerepéből ismerjük. Azt itthon biztos kevesen tudják, hogy több mint másfél évtizede egy különleges falu létrehozásán dolgozik az Egyesült Államokban, Kaliforniában. A projekt neve Together California, a célja pedig, hogy azok a gyerekek, akik nem élnek, nem élhetnek családban, és nevelőotthonba vagy nevelőszülőkhöz kerülnek, együtt maradhassanak testvéreikkel egy gondoskodó közösségben. 

De kezdjük az elejéről! Christian Bale és felesége, az egykori modell Sibi Blazic két gyermek, egy fiú és egy lány szülei. Amikor a 2000-es évek közepe-vége felé lányuk, Emmeline hároméves volt, Bale azon kezdett gondolkodni, mi történik azokkal a gyerekekkel, akiknek nincs gondoskodó szülőjük. Mélyen megrázta a színészt, amikor felvetődött benne, mi történne kislányával, ha ő és felesége, Sibi nem lennének többé.

Kutatni kezdte az amerikai nevelőszülői rendszert, és két megdöbbentő tényre lett figyelmes. 

Az egyik, hogy a nevelőszülőkhöz kerülő gyerekek 75 százalékát elválasztják testvéreiktől, a másik pedig, hogy Los Angeles megyében él a legtöbb nevelőszülői gondozásban lévő gyermek az egész Egyesült Államokban. 

A legfrissebb adatok szerint körülbelül 390 ezer gyermek él ebben a rendszerben Amerika-szerte. Csak Kalifornia államban 2023-as statisztika alapján több mint 43 ezer gyermekről beszélhetünk. „Képzeld el ezt a traumát: elveszik a szüleidet, majd a testvéreidet is” – fogalmazott Bale. 

„Muzsika hangja falu”, ahol mindenki boldog?

A házaspár úgy döntött, szeretnének segíteni, változtatni ezen a helyzeten, és 22 millió dollárt (több mint 7 milliárd forintot) adományoztak a projektre. „Az volt az naiv elképzelésem, hogy egy év alatt létrehozok egy miniatűr A muzsika hangja falut, ahol a gyerekek dombokon énekelnek egy végtelenül boldog környezetben. De rá kellett jönnöm, hogy ez nagyon sokáig tart, és rendkívül elhivatott emberekre van szükség hozzá. Bonyolult és nehéz gyerekeknek segíteni (…), de egy pillanatig sem torpantam meg” – mesélte az 51 éves színész. 

Végül 2022 szeptemberében földet vásároltak, és összefogtak régi barátjukkal, Dr. Eric Esrailian orvos-egyetemi professzorral, majd megalapították a Together California szervezetet. A projekt vezetésére Tim McCormicket kérték fel, aki évtizedes tapasztalattal rendelkezik innovatív nevelőszülői rendszerek kialakításában. Akkoriban Chicagóban dolgozott olyan lakhatási projekteken, amelyek célja a testvérek együtt tartása volt. Bale felkérte a szakértőt, hogy vezesse a Together Californiát, és alkalmazza meglévő tudását Kaliforniában is. 

„Nem lehet csak úgy kiválasztani egy helyet. Körbe kell járni, megérezni a hangulatát. Milyen messze van az iskola? Mennyire praktikus? Hol vannak a helyi boltok? Mindezt én csináltam.” 

„Hajlamos vagyok belemerülni a részletekbe, ilyenkor nagyon fókuszált leszek. Mindenképp végig akartam járni az utcákat, és felmérni mindent” – részletezte Christian Bale. 

Leonardo DiCaprio is adományozott

Palmdale. Egy város, nagyjából 100 kilométerre, északkeletre Los Angeles belvárosától. Bale-ék itt vásárolták meg azt az 1,89 hektáros földterületet, ahová a központ felépítését tervezték. 

Együtt lakhatnak a testvérek

Egy olyan falut álmodtak meg, ami 12 darab három hálószobás lakóházat, két stúdióapartmant, valamint egy 6500 négyzetméteres közösségi központot foglal magába. Egy olyan komplexum létrehozása volt a céljuk, ahol a testvérek biztonságos és gondoskodó környezetben nőhetnek fel együtt. Kertek, szabadidős terek és sportlétesítmények is mind-mind szerepeltek a tervben. És ami a legfontosabb: a gyerekekről főállású nevelőszülők gondoskodnak majd itt, személyre szabott figyelemmel.

A Together California területén olyan otthonokat alakítanak ki, amelyek akár hat testvér együttélését is lehetővé teszik. Illetve két stúdiólakás biztosít majd átmeneti otthont a nevelőszülői rendszerből kikerülő fiataloknak vagy ideiglenes lakhatást – ha vannak – a vér szerinti szülőknek, akik a családegyesítésen dolgoznak.

Az általános amerikai nevelőszülői rendszer hátránya, hogy a nevelőszülők kérhetik, hogy egy gyermeket 14 napon belül elhelyezzenek tőlük, ami bizonytalanságot szül a fiatalokban. Eközben a nevelőszülőknek nincs hozzáférésük képzésekhez vagy terápiás segítséghez, ha krízishelyzet alakul ki. Ezen mind-mind változtatna a Together California, ahol például folyamatosan jelen lesz esetkezelő munkatárs, terapeuta, aki napi szinten találkozik majd a gyerekekkel.

A Together California modellel valami teljesen új jöhet létre. „Azt remélem, hogy ez a falu csak az első lesz a sok közül, és hogy a kaliforniaiaknak és Los Angeles lakóinak felnyílik a szeme, mi zajlik közvetlenül az orrunk előtt. Ők a mi gyerekeink, és segítenünk kell nekik” – mondta a színész. 

Az alapötlet és az anyagi támogatás mellett Bale a gyakorlati feladatokból is aktívan kiveszi a részét. 

A színész és felesége is lapátot ragadtak, és maguk is dolgoztak az építkezésen.

A megvalósításhoz Bale és társai támogatást kaptak Palmdale városától, valamint a Los Angeles megyétől is. Több magánadományozó is segítette a kezdeményezést, köztük Leonardo DiCaprio. 

Kép

Christian Bale és felesége – Forrás: Profimedia – Red Dot

Hamarosan megnyitja kapuit 

A program egyedülálló ereje a szerető nevelőszülők, az elkötelezett dolgozók és a támogató közösség közös munkájában rejlik; abban, hogy együtt segítik a gyerekeket önbizalmuk, bizalmuk és reményük visszanyerésében. Céljuk, hogy a Together California fiataljai megkapják mindazokat az eszközöket és erőforrásokat, amelyekre szükségük van ahhoz, hogy gondoskodó, felelősségteljes és önálló felnőttekké válhassanak.

Azonban a központ nemcsak a falu lakóié lesz, Palmdale teljes közössége számára nyitva áll majd. Tim McCormick szerint az, hogy a központ a nagyközönség előtt is nyitott lesz, segít az ott élőknek megérteni a nevelőszülői rendszer működését, és hogy mennyire fontos, hogy ezek a gyerekek valódi közösség részei legyenek.

A megnyitás pillanata is közel van már, de az odáig vezető út nem volt könnyű. 

A teljes projekt megvalósítása majdnem 17 évig tartott.

Akadályokba ütköztek például a koronavírus-járvány idején vagy a gyermek- és családvédelmi hivatal nehezítette meg a helyzetüket. A színész sem gondolta, hogy az ötlettől a megvalósításig ennyi idő telik majd el. A falu eredetileg 2025 áprilisára készült volna el, de az építkezés elhúzódása miatt idén év végén vagy 2026 januárjában fogadhatja majd az első lakókat. Azt remélik, hogy példájukat máshol is követik majd, és a falu csak az első lesz a sok közül.

Kép

A színész és családja 2016-ban, a Disneylandben – Forrás: Profimedia – Red Dot

„Társadalomként miért ne gondoskodnánk a gyermekeinkről?”

Miközben Christian Bale generációja egyik legnagyobb színésze, úgy gondolja, hogy a Together California pályafutása egyik legnagyobb eredménye.

Sok költözés vezette a színészet felé 

Christian Bale 1974-ben Wales-ben született, édesanyja cirkuszi artista, míg édesapja környezetvédelmi aktivista volt. Kétéves korában a család Portugáliába költözött, majd Angliában telepedtek le. Tizenöt éves korára már tizenöt különböző városban lakott. Vallja, hogy a sok költözés nagyban meghatározta azt, hogy már tízévesen eldöntötte, a színészet lesz a hivatása. Már gyerekként hírnevet szerzett, miután 13 évesen Steven Spielberggel forgatta A nap birodalma című háborús filmet. 17 éves volt, amikor a szülei elváltak, és ő úgy döntött, hogy apjával és egyik nővérével Los Angelesbe költözik, ahol aztán világsztár lett.

„Nem hiszem, hogy szükség van bármilyen kapcsolódásra a múltadból a nevelőszülői ellátással. Ez csak az alapvető megértésről szól: társadalomként miért is ne gondoskodnánk a gyermekeinkről? (…) Csak szív kell hozzá.”

„Amikor utoljára lehunyom a szemem… arra szeretnék gondolni, hogy: tettem valami jót? Változtattam valamit a világon? – mondta a CBS-nek. – És ez lesz az egyik dolog, amire a legbüszkébb leszek, amikor az utolsó lélegzetemet veszem” – tette hozzá.

Művészettörténészként hogy látod, honnan ered a karácsonyi téma népszerűsége?

A megtestesülés egy olyan bibliai történés, amely folyamatosan foglalkoztatja nemcsak az alkotókat, de a nézőket is, hiszen nagyon zsigeri vágyhoz kapcsolódik, az Isten látása iránti igényhez. Mindeközben a megtestesülés egy gyermek születése is, csoda és átélhető élmény egyszerre. Nem vezetek statisztikát, de meggyőződésem, hogy az egyik legtöbbször és legkülönfélébb módokon ábrázolt kép a karácsonyi jelenet. A téma ráadásul mágnesként vonzott magához még számos további vallásos elképzelést is, amelyek így szinte összetorlódtak a születési jelenetekben.

Kép

Isó M. Emese művészettörténész – Fotó forrása: Isó M. Emese

Például?

Ma már természetes, hogy a betlehemi jelenetben ott van a kis Jézus mellett Mária, Szent József, és néhány haszonállat. Szent József alakja azonban korántsem egységes a középkori ábrázolásokon. Sokat elárul, hogy miként vélekedett egy korszak, egy közösség vagy egy alkotó József szerepéről. 

Vannak ábrázolások, amelyeken József kételyei mutatkoznak meg: a betlehemi jelenet hátterében ül, és azon tűnődik, mi is történik valójában. Vagy vannak az ezzel pont ellentétes képek, ahol elkezd aktívan részt venni a szülés körüli teendőkben, besegít az ágy körül, támasza a nőnek. 

Utóbbit jeleníti meg az almakeréki – a mai romániai Mălâncrav – szász erődtemplom freskója is: a gyermek Jézus József kezében van, fürdéshez készülődnek. De az ökör és szamár szerepeltetése sem a véletlen műve: ez az a két állat, amely szimbolikusan megjeleníti, hogy bár nem mindenki ismeri fel, de megváltó született, utalva egy bibliai igehelyre: „Az ökör ismeri gazdáját, és a szamár az ő urának jászlát; Izráel nem ismeri, az én népem nem figyel reá!” – írja Ézsaiás.

Kép

Az almakeréki erődtemplom freskójának részlete, 14–15. század

Józsefen kívül a pásztorok és a háromkirályok alakja is kanonizálódott. Ők mennyire egységesek?

József mellett a Gyermek előtt hódoló többi alak számos kérdést fölvet: alkotói szándéktól és a kép céljaitól függött, hogy a művész a pásztorokat vagy inkább a királyokat jelenítette meg. A pásztorok azt fejezik ki, hogy bárki Krisztus színe elé járulhat, ezzel szemben a királyok ábrázolása sokkal több művészi szabadságot enged: az alkotó tobzódhat a színekben, formákban, technikákban, hiszen kreálhat bármilyen remekmívű palástot, vagy éppen ötvös műremeket adhat a királyok kezébe, amit ajándékul hoznak. A király ráadásul sokszor nagyon is valós személy, rejtett portré révén maga az uralkodó, aki megrendelőként bukkan föl, hiszen remek hivatkozási pont az öreg és bölcs király szerepében megjelenni. Mint ahogyan Luxemburgi Zsigmond is megjelenik olykor.

Kérlek, mutass be néhány különleges vagy számodra igazán kedves alkotást!

Van egy ábrázolás, ami mindent letarol. A karácsony közeledtével ellepik a világot Raffaello Sixtusi Madonnájának a keretre támaszkodó, szomorú angyalkái. Ők néznek ránk vissza szalvétákról, bögrékről és képeslapokról, de még bélyegekről és zoknikról is. 

Ezt mindig különösnek találtam, és nincs rá más magyarázatom, mint az, hogy a marketingesek talán ráéreztek: a vásárlókat nem fogja érdekelni a puttók messzire révedő arckifejezése mögötti tragédia, hiszen cukik. 

Nem számít, hogy mellékszereplők egy olyan kompozíción, amelyen a Krisztus keresztre feszítésének elkerülhetetlensége miatti dráma hatja át a szereplőket. Ők lettek a világ legismertebb angyalkái – és ezt már 20. század elején is így tartották róluk. Pedig, ha a képek beszélni tudnának!

Kép

Raffaello: Sixtusi Madonna, 1513–1514 k. 265×196 cm

Milyen tragédia áll a jelenet mögött?

A monumentális – 265×196 cm-es – kompozíció hat szereplőt vezet elénk. A félrehúzott függönyök mögül lép ki Mária, aki a gyermek Krisztust tartja. Bal oldalt Sixtus pápa tekint rájuk, miközben kimutat a képből. Jobbra Szent Borbála látható, alul pedig az eredettörténeteket is inspiráló angyalkák támaszkodnak. A festményt II. Gyula pápa rendelte meg az elhunyt IV. Sixtus előtti főhajtás gyanánt. Eredetileg Piacenzában, a San Sisto oltárán állt. 

Miért szomorkodnak mind?

Képzeld el, ahogy az oltáron áll ez a kép! A pápa nem másra mutat ki, mint az oltáron álló, a megfeszített Krisztust ábrázoló keresztre. Az alkotó ugyanis megkomponálásakor figyelembe vette, milyen térben fog megjelenni a kép, és átlépte annak határait. Többszörösen is. Már az is izgalmas, hogy az angyalok a keretre támaszkodnak, hogy a pápa kimutat a képből, de hogy értelmet is nyer a mozdulat és minden tekintet az eredeti térben, az több mint frappáns! 

A kompozíció így előrevetíti Krisztus vállalt áldozatát.

Van egy különleges kép: Bruegeltől a Háromkirályok imádása, folytassuk azzal.

Bruegel bőkezűen bánik a vászonnal, ám a Háromkirályok imádása mindössze 35×55 cm. Pici, intim festmény, amihez oda kell lépni, hogy lásd, mi történik rajta. Így pillanthatjuk meg a főszereplőket is a kép bal alsó sarkában, az istállóban. A kép jobb oldalán befagyott víz, a jégen gyermek szánkózik, háttal száguld egy lék felé, fölötte az anyja kétségbeesetten kiált. Szinte egy vonalban van a képen a két anya: ez a parasztasszony, és Szűz Mária, aki már tudja gyermeke áldozatát. Ott feszül az ellentét köztük: egyik jajveszékel, a másik csendben elfogadja. Ahogy az előző képen, úgy itt is a kép túlmutat önmagán, és a húsvétra, az áldozatra irányítja a figyelmet.

Kép

Id. Pieter Bruegel: Háromkirályok imádása, 1563. 35×55 cm

Muszáj megemlékeznünk Szent Ferencről, a betlehemállítás „atyjáról”. Ez hogyan épült be a hagyományba?

A hagyomány szerint Szent Ferenc volt az első, aki betlehemet állított és éjféli misét mondott a grecciói barlangban 1223-ban. Hatására terjedtek el előbb a ferences rend, majd az egész nyugati kereszténység körében a betlehemes misztériumjátékok. Amikor felépítette a betlehemi istállót, ökröt és szamarat állított bele, pásztorokat és zenészeket hozott, mert a maga tárgyi valóságában akarta látni és láttatni a betlehemi jelenetet – mintegy megalkotva a középkori „theatrum sacrumot”, a szent színházat. A Gyermek a legenda szerint a jászolban megelevenedett. Giotto képe Assisi templomának 28 jelenetből álló dekorációs programjában a tizenharmadik. 

Különleges freskó, sok érzékszervet bekapcsol. Szinte hallani, ahogy énekelnek a jelenlévők, miközben Ferenc megérinti, és a kiságyból kiveszi a felsíró Gyermeket. Talán hideg van kint, de itt az állatok melegítik a levegőt, gyertya fénye világítja meg az arcokat. És jelen vannak azok az apró kis részletek, amelyeket talán észre sem veszünk: a diadalíven egy croce dipinta, azaz festett kereszt látszik hátulról, épp olyan, mint ami előtt a hagyomány szerint látomása volt Assisi Szent Ferencnek. 

Ezeken a festett kereszteken sokáig nyitott szemű Krisztusokat ábrázolnak, utalva arra, hogy legyőzte a halált. Szent Ferenc hatására terjed majd el, hogy Krisztus lehunyja a szemét, és ez utal teljes emberségére. 

Csak egy szempár – mégis milyen eltérő két jelentés! Nagyon egyszerű gesztussal teljesen más teológiai jelentés, más érzelemvilág hívható elő. Áthuzalozódik.

: Giotto di Bondone: Szent Ferenc legendája 13.: a grecciói jászol felállítása, 1295. 230×270 cm

Mi a croce dipinta szerepeltetésének jelentősége itt?

Az, hogy utal a sorsfordító látomásra. Vajon ki ne reménykedne abban, hogy képek vagy szobrok előtti imája során csodában részesülhet? Az egész képtisztelet mögött ott húzódik az Isten látása iránti vágy: ezért is lehetséges, hogy a megtestesülés misztikuma elképesztően gazdag ikonográfiai megoldásokon keresztül lesz átélhető. A középkor egyébként is tele van képekhez vagy szobrokhoz kapcsolódó látomásokkal: itt is az az üzenet, hogy a megfelelően elmélyült ima – egy kép vagy szobor előtt – valamilyen csoda átélését teszi lehetővé.

Volt a gyermekek számára készített betlehem?

Ismerünk a késő középkorból olyan gyermek Krisztus-figurákat meg bölcsőket is, amelyek kifejezetten játékméretűek: nem embernek készültek, hanem játékbölcsők. Annyira megmunkált a kivitelezésük, hogy egyértelmű luxuscikkek lehettek. Luxusbölcsők. Az ilyen és ehhez hasonló tárgyakat sokszor azok az apácák kapták ajándékba a családjuktól, akiket gyermekségükből kiszakítva, fiatalon küldtek kolostorba, amikor még babáznak, játszanak. 

Amikor a kolostorban élő lány babázik, akkor egyrészt gyermeki énjét éli meg, másrészt viszont azt várják tőle, hogy imitálja és közvetítse a Szűzanya szeretetét és gondoskodását a gyermek Krisztus felé. 

A bölcső eredetileg személyes tárgy volt a magánáhítat köréből, ám a közösségbe kerülve szimbolikus térben kap szerepet, megváltozik a funkciója és a nyilvánossága, hiszen segítségével a betlehemezés is megvalósulhat.

A gyermek Jézus jászola, 15. század. A gazdagon megmunkált, ezüstözött faszobor selyemmel, aranycérnával, zománcokkal és csengőkkel van díszítve, és ereklyét is elhelyeztek benne. A bölcső mindkét végén a születés és a Háromkirályok imádásának faragott jelenete díszítik; a hímzett takarón Krisztus bibliai családfája látható.

Most, a tárgyak említésekor is, meg az előbb az állatok említésekor is eszembe jutott, hogy számos profán elem van a történeti képeken: ezek hol jellegzetesek, hol egészen kilógnak a témából. Van ilyen tapasztalatod a karácsonyi ábrázolásokban?

Az egyszarvú. Nem tudom, hogy van-e valami – eddig ismeretlen – szikra, ami berobbantja az unikornisrajongást, vagy egyszerűen csak megjelent és elterjedt, de a középkor egyik legnépszerűbb mitikus állata. A Physiologus, azaz a „természetismerő” is leír róla minden tudhatót, és arról is vannak forrásaink, hogy uralkodók sefteltek vikingekkel, hogy megszerezzék az egyszarvú szarvát, aminek gyógyítóerőt tulajdonítanak. 

Legendája szerint ezt az elképesztően vad állatot csak úgy lehet megszelídíteni, ha egy tiszta, szűz leánnyal találkozik. A lány letelepszik az erdő közepén, odalép hozzá az egyszarvú, ölébe hajtja a fejét, és megszelídül. Más változat szerint az egyszarvú a nő mellére ugrik, az megszoptatja, ezáltal hatalma lesz fölötte, így az állat befoghatóvá válik, értékes szarváért megölhetik. Nos, ezt a jelenetet Máriára és Krisztus megtestesülésére is vonatkoztatták. 

A vallásos értelmezésben már Mária az a szűz leány, akin keresztül „befoghatóvá”, azaz számunkra felfoghatóvá és elérhetővé válik Krisztus: megtestesül. 

Kép

Az Angyali üdvözlet mint allegorikus unikornisvadászat, 1500 körül. 127 x 190 mm

Mit láthatunk ezen a képen?

A kompozíción sajátos angyaliüdvözlet-jelenet tárul elénk, hiszen Gábriel arkangyal egy vadászkürttel a szájában lép elénk, és vadászkutyák vezetik Máriához, aki zárt kertben ül, ölében az egyszarvúval. Egyszerre több minden tolul össze ezeken a képeken: kifejezik Mária tisztaságát, hogy Krisztus csak rajta keresztül érhető el. Mária maga a hortus conclusus, a zárt kert, az Éden-allegória, amely a hűséges és odaadó szeretet jelképe is. Karácsony és a születés misztériumát úgy közvetíti, hogy – mai szemmel nézve is – átélhetővé teszi a csodát.