„Az önvédelem nem az, amikor elhárítok egy ütést, hanem amikor igent mondok magamra”

Néhány hete a közösségi médiában végigsöpört egy posztod, amelyben autizmussal élő gyerekeket gondozó felnőttek számára kerestél helyiséget, hogy önvédelemre taníthasd őket. Sikerült termet találni?

Igen, megmutatkozott a közösségi összefogás ereje, és számos felajánlás érkezett, ráadásul más, érintett szülők és gyógypedagógusok is megkerestek. Nehéz téma, de önvédelmi szempontból az ilyen helyzetek semmiben sem különböznek attól, mintha civilként találkozunk valakivel, akinek dühkezelési nehézségei vannak. Sokszor tapasztalom, hogy bár a tudás mostanra a mesterséges intelligenciával soha nem látott magasságokat ért el, a tudatos önvédelmi gondolkodásunk mégis valahol a múltban ragadt.

Mit értesz tudatos önvédelmi gondolkodás alatt?

Azt a készséget, hogy éberek vagyunk, amikor a biztonsági zónánkat elhagyjuk. Interakcióban vagyunk a környezetünkkel, fölismerjük és tudatosítjuk a testérzeteinket akkor, amikor veszélyérzetünk van, és hogy reagálunk ezekre. A tapasztalat az, hogy sokan nem tudnak kellőképpen reagálni, mert nincsenek meg az eszközeik, nincs meg a megfelelő mintájuk, és folyamatosan mérlegelnek. 

A jogos védelemmel ellentétben a TREVA önvédelmi rendszere kiterjed minden olyan helyzetre, ami a komfortzónádon túlmutat, lehet érzelmi vagy fizikai bántalmazás egy rosszindulatú megjegyzéstől kezdve, vagy akár onnantól, hogy valaki túl közel lépve beszél hozzád.

Mi járhat az agresszor fejében?

Klasszikusan kétféle bűnözőtípus van: az egyik az értéktárgyaidat szeretné, a másik téged. Az előbbi szemében az értéktárgyad pont ugyanannyit ér, mint a testi épséged vagy az életed. Az emberek többsége számára ez teljesen idegen. Viszont, ha ragaszkodunk a tárgyainkhoz, akkor a bűnözők úgy fogják elvenni, hogy akár meg is sérülhetünk. Az általunk kidolgozott módszerben éppen ezért a megelőzésen van a fő hangsúly, ami sokkal könnyebb, mint egy eszkalálódó helyzetet kezelni. Ahhoz, hogy föl tudd venni a harcot egy nálad „képzettebb” emberrel, fejben felkészültnek kell lenni, az adott töredékmásodpercben jól kell dönteni – és ez évek munkája. Elkerülni viszont gyorsan meg lehet tanulni, ha tudod, hogy mik az utca szabályai, és hogyan működnek a bűnözők. 

Mik az „utca szabályai”? 

Az, hogy akinek a „szakmája” a bűnözés, az el akar vagy el fog venni másoktól valamit, ezért a legfontosabb, hogy ne válj áldozattá – és ne is tűnj annak.

Hogyan nem tűnök áldozatnak?

Csak egy példa: ne két kézzel fogd a telefonodat, belehajolva, hanem félkézzel, és gyakran nézz föl belőle figyelmesen. Ha észreveszed, hogy valaki téged figyel, tedd el a telefont, változtass helyet. Így már kockázatos vagy számára, és kisebb ellenállást keres majd.

Ha a bűnöző szemében egyenértékű a telefonom és az életem, akkor az a jó megoldás, hogy átadom a telefonomat?

Persze. Ha nem adod, akkor is el fogja venni. Lehet akár fegyver is náluk, nem félnek a törvénytől. Számukra ez nem kényszerpálya, hanem egy életút, hiszen gyakran a szüleiktől vagy a környezetükben sem láttak mást. Sőt a börtön is inkább erősíti bennük, hogy revansot vegyenek a társadalmon, amely nem adott számukra más lehetőséget.

Kép

Fotó forrása: Balázs György

Tőled kik kérnek a leggyakrabban segítséget?

Iskolában bántalmazott gyerekek szülei. Amikor az iskolában a gyereket bántják érzelmileg vagy fizikailag, akkor az első jel mindig az, hogy magába fordul, bezárkózik. Ha van bizalom a szülő és a gyerek között, akkor idővel megnyílik és elmondja, hogy mi történt vele. Az áldozathibáztatás, az intézményi összezárás mindennapos, még akár szexuális visszaélés esetén is.

Saját tapasztalatod ez?

Volt, hogy megkeresett egy pedagógus, mert egy fiú a vécében molesztálta az iskolatársait, kérdezte, hogy erre milyen önvédelmi módszert tudnék javasolni, én pedig ledöbbentem, mert ez nem önvédelem kérdése, hanem az iskolának vizsgálatot kellene indítania és a megfelelő szervezeteket bevonni. 

Erre azt a választ kaptam, hogy nem kerülhet ki az iskola falain túlra. 

Szóval nehéz egy platformra hozni a szülőt, a pedagógust, az intézményt – ezért a szülő inkább eljön a gyerekkel önvédelmi workshopra. Vagy másik iskolát keres a gyerekének. Ez egyrészt jó, másrészt viszont tüneti kezelés, mert az iskolai bántalmazás műfaját nem szünteti meg. 

Vidéken vagy Budapesten rosszabb a helyzet?

Budapesten inkább verbális vagy érzelmi bántalmazás van, vidéken gyakoribb a fizikai, de a fiatalok esetében mindkét helyen gyakori az internetes zaklatás, a cyberbullying. A bántalmazó csoportdinamika egy vakfolt a társadalom szemében, amelyben a tétlen szemlélők, a félrenézők is traumatizálódnak. Ezt a gyerek utána hazaviszi az iskolából, tudat alatt feszült lesz a szülő, és ez hatással lesz az ő életére is. Az egészet nyilván sokkal hatékonyabb lenne csoportosan kezelni, de ehhez őszinte kommunikációra, kölcsönös bizalomra és közösségi vagy szülői összefogásra van szükség.

Ez nem vezet bűnbakképzéshez?

Sosem a személy a probléma forrása, hanem a közösség, ami ezt hagyja. Nincs áldozathibáztatás, a bántalmazó gyerek maga is bántalmazott, valószínűleg otthonról hoz ilyen mintát. A gyerekeknek meg kell tanulniuk felismerni a bántalmazást, akár még abban az egyszerű párbeszédes helyzetben is, amikor valaki mond valamit, és a másik érvényteleníti.

Mesélnél egy kicsit a TREVA-ról?

Még a covid előtt elkezdtem krav magára tanítani a fiamat és a barátait. Hamar rájöttem, hogy ha valóban elsajátítják, akkor azzal sérülést fognak okozni egy másik gyereknek, ez viszont megengedhetetlen. A társammal, Topánka Szilárddal speciálisan iskolai környezetre fejlesztettünk egy, a krav maga alapjaira épülő, de annál szelídebb, fizikai erőszakmentes módszert, ami elsősorban a megelőzésre fókuszál, könnyű elsajátítani, használatával elkerülhetővé válnak a fizikai sérülések és az azokból fakadó jogi következmények. Fölosztottuk három szakaszra a programot: tudatos interakció a környezettel, vészhelyet érzékelése és elkerülési vagy menekülési szakasz. Van egy negyedik, a helyzetkezelés – támadás – abban az esetben, ha nem tudok elmenekülni, például egy liftben. A program az ÉleTREVAló nevet viseli, a srácok adták neki a TREVA nevet. 

Együtt dolgoztunk pedagógusokkal, gyermekpszichológusokkal, bűnmegelőzési és gyermekvédelmi osztállyal. Rengeteget segítettek abban, hogy a valós helyzetekre dolgozzuk ki a módszerünket. 

A rendszer a megelőzést, a gyors helyzetfelismerést és végül a menekülést támogatja. Működőképes volt, egyre több gyerek csatlakozott, és mivel azt tapasztaltuk, hogy a pedagógusoknak sincs hatékony módszere a konfliktushelyzetek kezelésére, kidolgoztunk egy akkreditált képzést számukra.

Milyen visszajelzések érkeztek?

A legpozitívabb visszajelzéseket a gyógypedagógusoktól kapom, akik tényleg nap mint nap a fizikai bántalmazás közelébe kerülnek. 

Mesélnél róluk egy kicsit?

Súlyosan értelmi fogyatékos embereknél a fizikai agresszió eszköz lehet. Ha nem reagál az, akivel kapcsolatba akarnak lépni, az belőlük is éppúgy indulatot vált ki, mint bárki másból. Amikor először voltam gyógypedagógusoknál, kértem, hogy meséljék el, minek vannak kitéve, hogy célzottan erre keressünk megoldást.

És minek?

Tokától bokáig mindennek: harapás, ütés, rúgás, fojtás, hajtépés, karmolás, arcba harapás, ujjkicsavarás és -törés, földre vitel… Teljes spektrumot képzelj el! És eszköztelenek, mert az egyetemen nem erre kapnak kiképzést.

Hogyan lehet kezelni, ha egy fogyatékossággal élő gyermek kicsavarja az ujjadat?

Hagyományos önvédelmi módszerekkel sehogy. Egy klasszikus támadás esetén megvannak a módszerek, hogyan engedje el a támadó az ujjamat, de annak sérülés lesz a következménye. Egy gyerekkel ezt nem csinálhatom meg… Egyetlen esély van: nem szabad hozzáférhetővé tennem az ujjamat. A segítő szakmákban dolgozók jelentős része úgy gondolja, hogy a fizikai bántalmazás a munkájuk velejárója vagy inkább természetes következménye. Először ezt kell fejben megdolgozni. Mondok egy példát. Mesélte egy gyógypedagógus, hogy rendszeresen ölébe ülteti az agresszióra hajlamos gyereket, és simogatja a haját, mert a gyerek attól megnyugszik, közben pedig próbál figyelni a többiekre. 

Az ölben ülő erre megfordul és tépni kezdi a haját, vagy épp beleharap az arcába. Ez a jelenet a csoport többi tagját is traumatizálja. Egyértelmű tehát, hogy nem szabad ölbe ültetni akkor sem, ha ez nyugtatja meg. 

Itt jön képbe a másik nagyon fontos szemléletbeli váltás: el kell engedni azt a gondolatot, hogy minden gyereket megmenthetek. Ki kell tudni mondani, hogy „rajtad most nem tudok segíteni, mert azzal veszélybe kerülök, és akkor már másoknak sem tudok segíteni. Ezért te most nem ülhetsz az ölembe.”

Ez gyakorlatilag a vonatos dilemma.

Igen. A pedagógus úgy éli meg, hogy cserbenhagy valakit, aki sérült, és ez homlokegyenest szembemegy azzal, hogy segítő hivatása van… Csakhogy ezek nem ellentmondó dolgok: nem a gyerekre mond nemet, hanem a saját épségére igent. A fejlesztő nem kerülhet veszélybe, mert akkor nem tud gondoskodni a csoportról. Ehhez mindfullness kell, kimondani, hogy „megszakad érted a szívem, de most nem tudok veled foglalkozni”. Amint ezt a pedagógus megérti és működteti, minőségi változás áll be az életében. Egyébként más területeken is. Ez azért is kulcsfontosságú, mert ha valaki engem folyamatosan bánt, akkor attól érzelmileg eltávolodom, ez egy segítő szakmában gyors kiégéshez és fluktuációhoz vezet.

Mennyit kell gyakorolni az általad kidolgozott módszert?

A mozdulatsorokat nagyon sokszor, ahhoz, hogy automatikusak legyenek. Mi annak is örülünk, ha a tanított mozdulatokat 70 százalékos pontossággal, de hatékonyan elkezdik alkalmazni. Egy idő után már zsigerből fog jönni, addigra kialakul a helyzetszimulációs gyakorlatok során elsajátított reflex. Aki már gyerekkorban elsajátítja a TREVA módszerét, életre szóló önvédelmi tudást szerez, hiszen fel fogja ismerni az érzéseit, nem fog belemenni bántalmazó kapcsolatba, képes lesz kijelölni a határait, asszertívan reagálni és kezelni a konfliktushelyzeteket – szóban és fizikai síkon egyaránt. Igent tud mondani önmagára és a rábízottakra, ami az élet összes területére hatással lesz. 

Az önvédelem nem az, ha hárítani tudok egy ütést, hanem ha tudom, hogy mire kell nemet mondanom, és hogyan mondjak igent magamra.

Mi van, ha valaki azért megy hozzád, hogy a bántalmazó módszerét fejlessze tökélyre?

Nincs ilyen. A bűnöző nem kíváncsi mások tanácsára, és van önbizalma. Ráadásul velünk nem megy sokra, hiszen nem támadó, hanem védekező technikákat tanítunk, ettől nem fog tudni sikeresebben támadni.

Mi van, ha szemtanúja vagyok járókelőként egy bántalmazó helyzetnek?

Ha nincs reflexszerű technikád, de látsz egy ilyen esetet, akkor ne fizikailag avatkozz közbe, hanem inkább tisztes távolságból fogd a telefonodat, és mondd azt, hogy fölveszel mindent, két perc múlva a rendőrségnél lesz a felvétel, ha nem hagyja azonnal abba. Nagyobb esélye van annak, hogy a támadó elszalad.

Számos helyzetet tudnék felsorolni, amikor a saját cselekvési terepem határai nem ilyen egyértelműek. Volt már, hogy láttam hajléktalant beülni a villamoson egy négyes ülésre fiatal lány mellé, folyamatosan beszélt a lányhoz, megjegyzéseket tett a külsejére. Nem volt agresszív, de a lány egyértelműen félt. Mi a teendő ilyenkor?

Odamész a lányhoz, és kiemeled a szituációból. Ha a lány fél és lefagyott, akkor nem fog neked ellenállni. Odanyújtod a kezed és fölállítod, kisegíted onnan. Ennél csak kockázatosabb megoldások vannak. Ezek nem könnyű és egyértelmű helyzetek, de ha megvan rájuk a módszered, sokat segíthetsz. Persze mindig mérlegelünk, mert így vagyunk bekötve, ami nem segít a helyzetek gyors és hatékony kezelésében. 

Megfelelési kényszer?

Igen. Egy nő, aki részt vett a női önvédelem workshopomon, beszámolt egy esetről. Ment fényes nappal egy XII. kerületi utcában, szembejött egy kapucnis fickó, és rossz érzése támadt. Az első gondolata az volt, hogy átmegy az utca túlsó járdájára, ahogyan azt nálunk tanulta, de jött az automatikus mérlegelés: mit fog szólni a férfi? 

Szerencsére ezt is átvettük, és tudta, hogy neki nem kell tekintettel lennie egy idegen férfi vélt gondolataira. 

Ilyenkor az a feladat, hogy biztonságosan keljen át, haladjon tovább, és időnként nézzen hátra. Ha követni kezdik, akkor fusson. Ha nem, akkor nincs teendő. Nem lehet úgy élni, hogy minden egyes cselekedetem előtt átgondolom, hogy ki mit fog hozzá szólni. 

Említetted az előbb a liftbe szállást. Mi a helyes ilyenkor?

Szintén szituációs gyakorlat: két lány menne föl a nyolcadik emeletre, várják a liftet. Amikor megérkezik, ott terem két férfi, előzékenyen előre engedik őket. Ha beszállnak, lehet, hogy megállítják a férfiak a liftet, és a két lány ott marad velük egy fémketrecben. Esélyük sincs. Ilyenkor csak mondják azt, hogy „köszönöm, majd a következővel felmegyünk”. És hogy a két férfi mit fog gondolni? Kit érdekel? Ha rákérdeznek, hogy miért, akkor elég annyit válaszolni: „mert így döntöttem”. 

Fel lehet ismerni előre a bántalmazót?

Nem a bántalmazót kell felismerni, hanem az érzéseimet, hogy szorongok vagy félek-e egy helyzetben. Természetes, hogy egy kigyúrt, rosszarcú fickó mellett inkább érzi veszélyben magát egy gyerek vagy védtelen nő, mint az, aki jártas a küzdősportokban. A kulcs az önismeret, hogy meghallod-e a belső hangod. Ha para számodra egy helyzet, akkor ne menj bele. Százszázalékos biztonság nincsen, de a számodra veszélyes helyzeteket el tudod elkerülni. Mindenre van egy belső, zsigeri hangod – ha ezt elkapod, meghallod, még mindig eldöntheted, hallgatsz-e rá vagy felülbírálod. Először halld meg, utána jöhet az „attól függ”. Ahogy a „Szereted a fagyit?” kérdésre belül egyből tudod a választ, úgy a „Szereted a kígyót?” kérdésre is. 

Ha nem vagy kígyószakértő, akkor bölcsebb elkerülni a találkozást, mint mérlegelni. A túlélés arról szól, hogy meghallom, mitől félek. Amitől félek, azt még nem tudom kezelni. 

Ha kígyókutató vagyok, akkor szeretem és ismerem, tehát kezelni is tudom a kígyókat. Ugyanez emberekre is igaz. Ha valakivel nem szeretnék találkozni, hallgatni kell a belső megérzésre, és nem felülbírálni a „hát, de”, a „mit fog szólni” és a „szegény” típusú döntésekkel, amikkel úgy mondunk rájuk igent, hogy közben magunkra meg nemet. A helyes szülői minta és a környezeti hatások döntő szerepet játszanak abban, hogy a gyerekeink milyen felnőttek lesznek. A tudatos önvédelmi gondolkodás és az ehhez kapcsolódó gyakorlati tudás segít nekik abban, hogy egyedül is megvédjék magukat. Ez az együttes tudás lesz hatással arra, hogy kedves, magabiztos vagy szorongó, esetleg agresszív felnőtté válnak. Márpedig ez fogja meghatározni, hogy milyen világban fogunk élni.