Lebetonozták, mégis túlélte – Magyarországi matuzsálemek nyomában

A bibliai kert közepén pedig az élet és a tudás fája. Az ember feladata ősidők óta ugyanaz: „művelni és őrizni” a kertet, nem fejszével ostromolni. A fa tisztelete nem nosztalgia, hanem annak csendes tudása, hogy a múlt, a jelen és a jövő ugyanazon gyökerekből táplálkozik.

Miközben ezeket a gondolatokat formába öntöm, felidéződik bennem az a pillanat, amikor a legnagyobb kézitáskámba csúsztattam a Matuzsálemek – Barangolás Magyarország nagy fái között című könyvet, és útnak indultam, hogy találkozzam két alkotójával: Kállai Mártonnal és Kovalik Mátéval, akik 2021 óta járják az országot, hogy lefotózzák Magyarország „legfáit”.

Hogyan kezdődött a „fázás”?

A BAH-csomópontnál vesznek fel. Négyen leszünk az autóban: Marci és Máté mellett Andris, a másik fotós is jön, hogy ezúttal ők is szerepeljenek a fáknál készült képeken. Mátéval évek óta túrázunk; mindig precízen megtervezett útvonalakkal és ötletekkel érkezik. 

Nem mellékes, hogy a Kinizsi 100 főszervezője – az ötletgazda az édesapja.

Az egész akkor indult, amikor az öccséék nászajándékba megkapták Pósfai György Dendrománia című könyvét – meséli Máté. Aztán jött a covid, és „elkezdett benne dolgozni valami”, elővette a régi adatbázist, és szólt Marcinak – akivel tizenegy évig dolgoztak együtt –, hogy ezek a fák fotográfiailag is ígéretesek. Jó lenne megnézni néhányat. „Így kezdődött” – mondja.

A tíz legnagyobb bükkből mára hét nem él

„A Pósfai-lista azért izgalmas – mondja Máté –, mert kirajzolja, mi történt az elmúlt húsz évben.” „Ami ebben a léptékben lópikula” – vág közbe Marci. A tíz legnagyobb bükkből mára hét nem él, részben gondatlanság miatt.

Tölgyből – nemzetközi szinten – rosszul állunk, nyárból annál jobban: ártéren, megközelíthetetlen helyeken nőnek, ahol „senki nem jár”. Szél Győző szerint ez az igazi vadon, a valódi érintetlenség. A Szentendrei-szigeten mutatott nekik egy helyet, ahol tényleg nem jár ember: vizes élőhely, nyers, szó szerint szentélyerdő.

A Gerecsei Matuzsálem, az öreg tölgy

Megérkezve nem kérdés, melyik fa lesz „ő”: óriási, terebélyes, göcsörtös, két hatalmas ledőlt ággal, amelyeket ott hagytak alatta. 

A fiúk azonnal előveszik a kamerákat. Marci megmutatja, honnan szokta fotózni, milyen lehetetlen pozitúrában kell dolgozni ahhoz, hogy mindig ugyanazt a szöget tudja visszaadni. Andris közben őket fényképezi.

Fotó: Zoltai András

Nyáron itt egy méter magas csalán nő, télen „ilyen, mint most”. Nem mindegy, hová kerül az állvány.

Marci ennél a fánál érezte meg igazán az „idő dimenzióját”: egy éven át, hónapról hónapra fotózta, 2023 márciusa és 2024 februárja között. Elsőre az évszakok váltakozása szembetűnő, de ha az ember túllép ezen, akkor az idő és a változás válik igazán láthatóvá. Ebben az egy évben két hatalmas ágát is elveszítette a fa – valószínűleg a brutális aszályos év hatására.

A jelenet egyszerre szakmai és személyes: látszik, hogy ezzel a fával valami kapcsolatuk alakult ki.

Fiatalkorában nem volt körülötte erdő

Máté szerint az, hogy így terebélyesedett, vízszintesen elnyúló alsó ágakkal, azt jelenti, fiatalkorában nem volt körülötte erdő. Ha zárt erdőben nő, a fa a fényért nyúlik, nem oldalra, hanem felfelé. Nekünk ez a terebélyesség tetszik, egy erdész viszont nem szereti, ha egy fa „göcsörtös erre-arra”. Ő azért ülteti sűrűn az erdőt, hogy a törzsek felhúzzanak az ég felé, és minél több egyenes deszka, gerenda legyen belőlük.

Marci közben arról beszél, hogy ez a könyv tulajdonképpen portrésorozat. A társadalom nem jelenik meg rajta, egyének vannak: a fák. Emberek nélkül.

A fák életkora közben továbbra is rejtélyes marad. A legidősebb, amit lefotóztak, az ötvöskónyi hárs, körülbelül 450 éves – alátámasztott becslés alapján. A millennium idején, 1896-ban országos kiállítást rendeztek a Városligetben; Somogy vármegye pavilonjában ez a fa az egyik fő látványosság volt. Lefényképezték, két ember áll mellette, látszottak az arányok. A híres hédervári Árpád-tölgy is hatalmas, de azt nagyjából ötven évvel fiatalabbnak tartják.

„Amit mi alapvetően lefényképezünk, és ami a könyvben is benne van, az természeti és kulturális érték – mondja Marci. – Az emberek számára egy élmény, hogy mondjam… ökoszisztéma-szolgáltatás.”

Andris – aki Zalában vett telket, és egy öreg gesztenyefa áll rajta – szenvedélyesen reagál: szerinte annak a fának „szelleme van”, ettől más az a település és környéke, amire ő büszke. „Ez benne a szép – mondja –, hogy ad egy történelmi perspektívát is az embernek.”

A túlélés esszenciája

Ahogy a fa alatt állunk, Marci arról beszél, mennyire nehéz nem „kivetíteni” rá dolgokat.

„Ez egy emberi elvárás – mondja Marci –, hogy a fa majd reagál. A reakciók, amiket mi megélünk, a mi belső világunk kivetülései, és a fa nagyon toleránsan tűri, hogy ezek a mütyürök mindenfélét belelássanak.”

Amikor a gyökerére lépünk, reflexből bocsánatot kérünk – teszem hozzá.

„Van, aki csak messziről nézi, mint egy festményt, más közelebb megy, megnézi, milyen rovarok, bogarak mászkálnak rajta – mondja Máté. – Van, aki leszedné a borostyánt, hogy óvja, más érintetlenül hagyná.”

Megkérdezem Marcitól, ha jelzőt vagy nevet kellene adnia ennek a fának, mit mondana. Gondolkodik. Én megelőzöm: „Nekem olyan… Károly.” „Nekem a Károlyról más jut eszembe… – nézi a fát. – Ez nekem kicsit játékosabb. Talán Bertalan.”

Marci szerint van benne játékosság, méltóság, esendőség. Nehezen megközelíthető – elsőre lefotózni sem sikerült. Máté, akit külön is megkérdezek, azt mondja: neki „egy öreg hölgy”.

Kállai Márton és Kovalik Máté – Fotó: Zoltai András

Fák, amelyek történeteket hordoznak

Amíg Marci elkészíti az idei képet, Máté a könyvben mutat néhány érdekességet.

Rinyabesenyői duglászfenyő – másik nevén öszpötei „kandeláberfa”: hihetetlen alak, hihetetlen méret, gyertyatartószerű forma, favastagságú oldalágak. Duglászból van a legmagasabb fa is Magyarországon, 55 méter. Ez például Pósfai könyvében még nem szerepelt, mert akkor még említés szinten nem foglalkozott őshonos fajokkal.

Van egy mocsárciprus is, Miskolctapolcán: ennek a története önmagában száz oldal lenne. Levették róla a védettséget, légzőgyökereinek 30 százalékát levágták, és fedett garázst betonoztak fölé. A fa túlélte. 

A legnagyobb bükk nem is bükkösben áll, hanem egy szántóföld szélén.

Az ötvöskónyi hárs egy elhagyott kastélykertben él: az 1900-as évek elején villám csapott bele, ezért nyílt ki és lett palástszerű. Egy tujarekorder az alcsúti arborétumban terpeszkedik. 

Ceglédbercelen áll az a fa, amelyet balról a kamionok, jobbról az áramszolgáltató  nyír: jelölték az Év Fájának is. Nem idős, de nagyon érdekes. Hasonlót Pomázon kivágtak, mert veszélyessé vált – a helyiek szerették, mégis eltűnt.

Van olyan fa, amely több mint tíz éve kiszáradt, mégis áll – például a szentgyörgyvári gesztenye. Másnak csak a hűlt helyét találták – a valaha legnagyobb gyertyán törzse például még látható, de a fényképzés óta kidőlt. 

„Lehet, hogy Széchenyi Ferenc ültette”

És ott van az alcsúti arborétumtól 600 méterre egy libanoni cédrus, hercegi uradalmi birtokon – olyan fa, ami Csontváryt is megihlette. 

Széchenyi Ferenc 1802-ben úgy döntött, hogy gazdag gyűjteményeit a magyar nemzetnek adományozta, e nagyvonalú cselekedet méltó megörökítésére a sopronhorpácsi kastélykertben a história szerint egy hársfát ültetett. 

A parkban – mely sajnos nem látogatható – valóban áll egy hasonló korú terebélyes hárs. 

Ahogy cikkek, írások, érdekességek kerültek elő, úgy állt össze a könyv: nemcsak a méret számított, hanem a kultúrtörténet is. Hány fa került végül a könyvbe? – kérdezem. A fiúk szerint körülbelül 120. Készült egy infografikus térkép is: beszámozott fák, hátul felsorolva, településnevekkel, amelyek közül sokat nem is ismerünk. Jelzik, hogy rekorder-e, vagy más okból jelentős.

Fotó: Zoltai András

Háy Jánostól ifj. Vitray Tamásig

Máté elmondja, hogy az elején egyikük sem látta pontosan, mi lesz ebből, csak azt érezték, hogy hosszú távú projekt. Máté akkor munkanélküli volt, volt ideje kutatni. Ahogy belemélyedtek, egyre több szakirodalmat találtak, jöttek az ötletek, dúsult az adatbázisuk. Akkorra már olyan országos lefedettséget értek el, hogy 20–24 erős képet ki tudtak állítani, de a „könyvre való” még nem volt meg. Két év után eljutottak oda, hogy az anyagot valamilyen formában megmutassák: így született az első kiállítás a Folly Arborétumban, ahol fontos volt számukra, hogy a képeket fák között, természetes kontextusban lássa a közönség. 

Fél év alatt körülbelül ötvenezer látogató kereste fel a tárlatot. Később Kelet-Magyarországon, a füzérradványi kastély parkjában – amely Máté szerint az ország legszebbje – is bemutatták a sorozatot, majd Csákváron, a Fotókozma program részeként. Jelenleg a Mezőgazdasági Múzeumban látható egy kamarakiállítás, a könyv megjelenéséhez kapcsolódva. Végül négy–öt év munkája lett a kötet.

A könyv nem magunknak készült – teszi hozzá –, hanem azért, hogy eljusson az emberekhez. Ezért lett előfinanszírozással létrehozva: ha kevesebben érdeklődnek, máshogy kellett volna kalkulálni. De végül 4,8 millió forint jött össze, több mint háromszáz támogatótól. 

Közben az is kérdés volt: mi legyen a szerkesztési koncepció. A fajok, a terület képileg kevésbé izgalmas. Végül az írások, a szerzők lettek a rendezőelv, mások mellett Háy János, Boldizsár Ildikó, Pósfai György, Szél Győző, Aszalós Réka és ifj. Vitray Tamás szövegei is megtalálhatók a könyvben.  Az utolsó írást Lázár Ervin unokája adta: a Szűkebb haza című szöveget, benne a Nagyszederfával. 

Város. Zaj. Vadon.

Budára visszaérve esik az eső, sár vastag rétege az aszfalton. Egy utcatisztító autó jár oda-vissza, a háttérben építkezés zajai. Innen kell felmennünk egy sáros, csúszós domboldalon. Nem tudni, kié a telek: drótkerítés a földön, amin átlépünk, félbehagyott, senkiföldje-érzésű terület.

Aztán ott áll előttünk: a hatalmas törökmogyoró. Hatméteres törzskerületű országos rekorder. A második helyezett négy méter. Marci egyik kedvence. Ráadásul a története is különös: a telek egykor Rákosi Mátyás orvosáé, dr. Sirály Ferenc tüdőgyógyászé és Révai Józsefé volt. Közönséges halandó aligha juthatott ide be.

A fa invazív faj, Ázsiából hozták be, kedvelt díszcserje volt, mert szépen növekedett. Most itt áll, benőve a városi bozótba, taplósodó kérgekkel, rágásnyomokkal, a közelben vaddisznócsapdával. A kontraszt erős: a gerecsei csend után itt mindent elönt a zaj, a mozgás, a város türelmetlen ritmusa. Mégis, ez a fa épp annyira matuzsálem, épp annyira őrző, mint a gerecsei – csak kevésbé látjuk.

Kép

Fotó: Zoltai András

A fák türelme

Marci meséli, Nógrádban találkoztak valakivel, aki azt mondta: ha összegyűjtik ezeknek a fáknak a magját, ad nekik egy hektárt, elültethetik őket, hogy legyen belőlük természetes génbank. 

Ugyanez az ember fogalmazta meg: „A fa legyökerezett információ.”

„A kultúránk az erdő irtásával kezdődött, és csak az erdő megtartásával maradhat fenn” – idézték a fiúk a szálaló erdőművelős atyjától, Hans Leibundgut svájci „apostolától”, 1900 elejéről.

A fák türelmesek és kitartók: évtizedeken át viselik az idő, az emberi beavatkozás és a környezet terheléseit. Szaporodásuk a nagy számok törvényére épül.

A tölgy például kedvező években tízezres–százezres nagyságrendben hoz makkot, élete során akár milliószám. A legtöbb magot azonban megeszik az állatok vagy elpusztul, ezért a tölgyek időnként tömegesen teremnek – ez a makkjárás –, hogy néhány szemnek esélye maradjon kicsírázni. A nyárfák hasonló stratégiát követnek: a széllel terjedő, szöszös magvakból egyetlen fa akár milliókat szórhat szét, de ezek közül csak egészen kevésből lesz csemete.

A „fázások” közben a vadak is közelebb kerülnek. A rinyabesenyői duglászfenyőnél vagy a tapsonyi szilnél szinte biztos, hogy látsz állatot – Rinyabesenyő top somogyi vadászterület, télen száz alatt sosem láttak, én pedig megdermedtem, amikor harminc méterre vonult át előttem egy csapat. És voltak még ennél is hátborzongatóbb élményeim: egyszer a pörbölyi titánnál egy vaddisznó nem engedett tovább, két méterre állt tőlem és rám röfögött, máskor pedig egy fáról egyszerre legalább száz holló szállt fel, olyan hanggal, amit nem felejtek el. Vannak élmények, amiket tényleg nem tudnánk máshol összeszedni. – mesélte Marci.

Kép

Fotó: Zoltai András

Mit tesznek velünk ezek a fák?

Volt, aki megvette a könyvet, és azonnal írta: fel szeretné keresni az összes helyet.

Marci szerint ez az egyik legfontosabb hatás, hogy az ember elmegy, megnézi, rácsodálkozik – és lehet, hogy húsz év múlva, amikor telket vesz és házat épít, nem azzal kezdi, hogy kivágja az összes fát.

„A legnagyobb érték az élményszerűség – mondja. – Hogy van egy ilyen fa a településen, vagy volt egy ilyen, és egyben látod az értékét.”

Máté is azt tapasztalja, hogy sok helyen a „nagy fa” kicsit a feledés homályába merült. Lehet, hogy aratóünnepen még kijárnak hozzá, de a hétköznapokban eltompult a jelenléte. A könyv segít újra rácsodálkozni: nálunk is van ilyen.

Amikor arról kérdezem Marcit, mit mondanának nekünk a fák, azt feleli: „Legyünk szerényebbek. Nem vagyunk olyan fontosak, mint hisszük. A mai világ az egót, az önkifejezést, a kitűnni akarást hangsúlyozza: mutasd meg, mit reggeliztél! A fa közben néma csöndben áll.”

A többi néma csend

A gerecsei túlélő játékos, méltóságteljes, esendő, titokzatos. Mindhárman másmilyen: nekem Károly, Marcinak Bertalan, Máténak egy öreg hölgy.

A budapesti törökmogyoró zajos, urbanizált háttérben álló őrző: egy bokornak szánt faj, amely hatméteres törzskerülettel országrekorder lett, egykori hatalmi telken, félvad senkiföldjeként.

A fák nem reagálnak, nem bírálnak, nem beszélnek. De türelemmel vannak jelen ott, ahol ember és idő múlik.

És az ember – Marci, Máté, mi mindannyian – valamit visszaviszünk magunkkal: csendet, arányérzéket, egy jóval hosszabb időskálával való találkozás élményét.

Víz, fény, szél.
Víz, fény, levegő, élet.
Ennyi az egész, amit sosem bonyolítanak túl. Fotoszintézis. Csoda.

„Viszontlátásra” – gondolom magamban, mert jó lenne visszajönni.

A fa nem válaszol. De ott lesz.