Egy kicsi élet nagy tanítása – A baba, aki a mennybe született, és szülei kísérték a kapuig

Az alsós Anna és Teri, az ovis Laci és Miksa rendszerint a házban vagy az azt körülvevő tanyán rohangál föl s alá. Három testvérük még korai magzati korban visszafordult a Teremtőhöz, Dani baba pedig a nyolcadik gyermek, aki megfogant. Nagy az öröm, amikor jöttére fény derül. Ő Déri Zsófia és Déri Barnabás első „tervezett” babája abban az értelemben, hogy már szépen elrendezett körülmények közé, ideális családi állapotba érkezhet: az apukája sokat van otthon, nem köti külföldre a munkája, az Annát, Terit, Lacit és Miksát terelgető anyukája pedig nagy rutinnal és szeretettel várja őt. 

Kezdetben minden rendben halad, de egy palacsintasütés alkalmával Barnában mégis felvetődik a gondolat, hogy ez a baba talán beteg. 

Zsófinak is van hasonló megérzése, ám végül arra fogja, hogy gyakran olvas speciális szükségletű gyermeket nevelő családokról. Őt leginkább a Down-szindróma lehetősége érinti meg, úgy érzi, el tudná fogadni. Hogy kisbabájának végzetes betegsége lenne, az nem fordul meg a fejében. 

A nagy család öröme és a rossz sejtések

A tizenkettedik héten készül az első genetikai ultrahang. Az orvos hosszan beszél, egy ponton túl már csak Barna tud rá figyelni, Zsófi, ahogy hallja az információkat, lélekben „eltávolodik”. 5,2 milliméteres tarkóredőt mérnek, jóval nagyobbat az egészségesnél. Két cisztát látnak a baba agyában, komoly rendellenességet a szívében és rekeszizomsérvet. Problémás a vérkép is. További vizsgálatok kellenek, de a magzat nagy valószínűséggel Edwards-szindrómás: ez egy élettel összeegyeztethetetlen, súlyos genetikai rendellenesség. Az Edwards-os babák 50 százaléka még az anyaméhben vagy a születést követő első napokban meghal. A világra jövők túlnyomó többsége nem él egy évnél tovább. 

Ebben az időn kívüli pillanatban a házaspár sok döntés előtt áll. A legfontosabbat egy évekkel korábbi, szintén kiemelt pillanatban hozták meg. Elfogadjátok-e a gyermekeket, akikkel Isten megajándékozza a házasságotokat? Igen, felelték mindketten.

„Mi keresztények vagyunk” – a döntés, ami már évekkel korábban megszületett

Az akkori igen most így hangzik: „Köszönöm, de mi keresztények vagyunk. A terhesség megszakítása számunkra nem szóba jöhető lehetőség. Kérem, mondja el, hogyan segíthetjük a gyermekünk életét és növekedését.” Az orvos – még ha más véleményen van is – bólint, és a kérésre félbehagyja a tájékoztatást a „terminálásról”.

„Addig csak azt hittem, hogy keresztény vagyok – sóhajt hónapokkal később Zsófi, amikor beszélgetünk. – Pedig csak vasárnapi keresztény voltam. Eljárogattam misére, néha imádkoztam – de nem voltam közel Istenhez. Dani baba érkezése ezt teljesen megváltoztatta. Mindennap imádkoztunk együtt és külön-külön is érte, lelkigyakorlatokra mentem, Istenbe kapaszkodtam.”

„Voltak mélypontjaim, de mindig akkor kaptam vigaszt és bátorítást, amikor nem láttam semmiféle kiutat.” 

Zsófi pszichológussal, egy püspök barátjukkal, a dédivel és sorstárs anyukákkal is sokat beszélget, még egy alapítvány vezetője is támogatásával kíséri.

„Isten jobban tudja, hol van nagyobb szükség Danira”

A gyerekekkel a maguk szintjén mindent megosztanak, így azt is, hogy a kistestvérük beteg. És ahogy halad előre a várandósság, azt is, hogy Dani baba talán nem is jöhet majd haza a kórházból. „Hogyne jöhetne, én majd adok neki Nurofent”, méltatlankodik a kis Laci. De ő és a két nővére azért megértik, hogy ez nem ilyen egyszerű. Nap mint nap kérik a Jóistent, gyógyítsa meg Dani babát. Amikor megkérdezik, mi lesz, ha nem gyógyítja meg, a szüleik azt felelik, hogy Isten jobban tudja, hol van nagyobb szükség Danira, a mennyben vagy a földön – ezért akárhogyan dönt is, az lesz a legjobb mindenkinek. Imádkozni azért nagyon fontos.

Dani babánál egy Nifty-teszt 77 százalékra valószínűsíti az Edwards-szindrómát, a későbbi ultrahang-vizsgálatokon látott, egyre romló értékek pedig nem hagynak kétséget. Ám a Déri házaspár remél Istenben, a csodát is szívből meri kérni. Helyi közösségekben imacsoportot, rózsafüzérimákat szerveznek, sok templomban mutatnak be szentmisét a babáért, a szülők zarándokhelyeket is felkeresnek. 

A napi ima és a bensőséges hitbeli kapcsolódás évtizednyi házasság után lesz részévé és alapjává az életüknek.

Jobban figyelnek egymásra a mindennapokban, mélyül a kapcsolatuk, és miközben Barna megtartja őt az érzelmi viharokban, Zsófi egyre erősebbé és bátrabbá válik – idézi fel a házaspár azokat a hónapokat. 

Minden perc számít

A terhesgondozást nagyon jó és empatikus szakemberek végzik. De mivel nincs szabad orvosválasztás, nem garantálja semmi, hogy ugyanezek a szakemberek lesznek ott Dani babát világra segíteni, tehát kell egy terv a szülésre és az azutáni eljárásokra. A szülők döntése, hogy az élet minden perccel való meghosszabbításáért történő küzdelmet, vagy (a baba majdani állapotától függően) a fájdalomcsillapítással segített, békében együtt töltött időt választják. A kórház neonatológusa azt mondja Zsófinak, ő minden eshetőségre fel akar készülni, akár arra is, hogy a baba mégsem Edwards-os – akkor viszont a rekeszizomsérve miatt rögtön műteni kell. Minden vizsgálat után egyre közelebbinek jelölik meg a születés várható időpontját is, körülbelül a 34. hétre. De Dani baba nem vár addig.

Harminckettedik hét a terhességben. Első hét az oviban. Dani baba legkisebb bátyja, Miksa épp a beszoktatási hét utolsó napjánál jár. Miután reggel a csoportszobából „hazaküldi” az anyukáját, Zsófinak furcsa érzése támad, de nem Miksa miatt… Felhívja a férjét. Megegyeznek, hogy mindketten indulnak a kórházba, ott találkoznak. A szülészorvos és a neonatológus éppen aznap ügyel. Zsófi ötperces fájásokkal érkezik meg. Az írásos szülési terv még nem készült el, de van idő mindent átbeszélni. Egy nagyon alapos ultrahangvizsgálat egyértelműen kimutatja: Dani babának annyira fejletlen a tüdeje, hogy nem fog tudni önállóan lélegezni. Esélytelen az életben maradása. 

Zsófi és Barna azt kérik az orvosoktól, ne vegyék majd el tőlük a babát, hanem hagyják őket együtt annyi ideig, amennyi megadatik. 

A műtét előtt Szűz Máriához fohászkodnak, azt kérik, hogy Ő jöjjön el a gyermekükért.

Császármetszés. Dani babát kiemelik. Fájdalomcsillapítás. Apukája kezébe adják, majd anyukájára teszik. Barna megkereszteli a fiát, majd a mutatóujját helyezi felesége és a baba mellkasa közé. Otthagyja huszonöt, talán harminc percig. Az utolsó szívverésig. 

A mennybe született

Befejeződik a műtét. Zsófit a gyermekkel a mellkasán emelik át a hordágyra. Szülőszoba. Dani baba már ott, az édesanyja mellkasán, az édesapja érintésében piheg el. Még ezután is együtt hagyják őket. A kórházi dolgozók tiszta ruhácskákat visznek be, hogy a szülők felöltöztethessék elhunyt gyermeküket. Csönd van. A személyzet figyelmes: nem helyezik Zsófit sem újszülöttosztályra, sem többágyas helyiségbe. Amikor az orvosok elviszik a gyermeket, Zsófi és Barna békét érez. „Dani születésének minden pontja szebb volt, mint ahogyan elképzeltük. Mindent, ami történt, tiszta szívvel el tudtunk fogadni.”

 „Mindig kérek Istentől visszajelzést, hogy szerinte jól csináltuk-e, amit ránk bízott. A gyászmisén a pap fehér miseruhában volt, amire a Szűzanya volt ráhímezve. De én csak a szertartás végén vettem észre… Ott volt az orrom előtt Isten visszajelzése, hogy az akarata szerint történt minden, és hogy tényleg Szűz Mária jött el a kisfiunkért” – emlékszik Zsófi. Gitáros gyászmisét szerveztek Dani babának.

Nem szerették volna, ha a szomorúságé lenne az utolsó szó, hiszen a fiuk a mennybe született – épp oda, ahol majd viszontlátják egymást.

Hétköznapok. Anna, Teri, Laci és Miksa néha „Dani babásat” játszanak. Az óvoda és az iskola felé útba esik a falusi temető, oda-visszaúton ráköszönnek a kistestvérükre, puszikat dobnak neki: „Jó reggelt, Dani!” „Jó éjszakát, Dani!” Sokat beszélnek róla. Lacika pár napig dühös Zsófira, amiért nem hozta haza Danit a kórházból, de aztán egy esti ima során „erősítést” kér: „Gyógyítsd meg a szívemet, Jézus, hogy ne haragudjak anyára.” A kicsi szív meggyógyul.

A viszontlátás reménye és az elengedés gyásza egymásba gomolyog, és ezt nehéz viselni. „A dédivel, Barna nagymamájával sokat beszélek telefonon, meghallgatja a sírásomat, megoszthatom vele a bánatot. Sokan talán azt gondolják rólam, hogy erős vagyok, de közben, bár tudom, hogy Dani babának jó, ami történt, és hogy majd találkozunk, nagyon fáj, hogy nem lehet itt. A lélek és az ész nem ugyanazt mondja” – önti ki a szívét Zsófi. Ezt a könnyezést (is) mosoly követi.

„Számtalan katasztrófa és tragédia van a világban, de a mi történetünk nem az. Kaptunk egy kicsi életet, aki szeretve volt, akiért imádkoztak, aki megszületett, meg lett keresztelve, és eljutott az örök életre. És egy szülőnek pontosan ez a feladata, hogy ide juttassa el a gyermekét. Minden ember életének van célja, Daniénak is. A történteket nem egy mély feketeségnek, hanem az életünk egy boldog szakaszának látjuk.

Az ember fél a szenvedéstől. Tökéletes, könnyed életre vágyik, ezért a megpróbáltatásoktól szabadulni akar – és ezzel okoz magának még több szenvedést. 

Aki életet ad egy gyermeknek, a szenvedést is vállalja, hiszen sokféle gyötrelem van, a szerelmi bánattól kezdve a kudarcokig az egész élet tele van keserűséggel és fájdalommal, de ez mind az élet része. A halál is az élet része. Mi úgy gondoljuk, hogy egy magzat életének kioltásával semmilyen szenvedés nem enyhíthető (még az övé sem), csak okozható és fokozható. Szülőkként nem az a dolgunk, hogy eldöntsük, hol a gyermekünk életének a kezdete és a vége, hanem hogy ott legyünk mellette kezdettől mindvégig. Nekünk nyugalmat ad, hogy amíg ott kellett lennünk Daniért, addig ott voltunk.”