Csípős, ködös idő fogad, amikor kiszállunk az autóból a fővárostól mintegy 70 kilométer távolságra fekvő, az Ipoly és a Börzsöny találkozásánál található Nagybörzsöny faluban. Glázer Lászlóné Freml Erzsébethez igyekszünk, aki érkezésünkkor vékony pulóverben söpröget a portája udvarán, pedig az eresz alatt összegyűlt víz reggel óta sem olvadt ki. 

Hideg december van, Erzsi néni mégis széles mosollyal és ragyogó, nevető kék szemével fogad, egyben rögtön elnézést is kér, hogy nem odabent, a házban várt bennünket. 

„Most kezdek öregedni, hogy a kilencvenet betöltöttem” – mondja rövid üdvözlés után, majd hozzáteszi: „söpörtem kicsit, hogy fölelevenedjek”. 

Miközben a falu közepén, tekintélyes helyen álló házba lépünk, valaki finom mozdulatokkal kinyitja a bejárati ajtó szellőzőablakát, majd kihuppan rajta: Erzsi néni vörös bundás macskája, a Cica döntött úgy, hogy inkább a kertben várja meg a nagy vendégjárást.

Őslakos sváb – vagy… ufó?

Freml Erzsi néni neve fogalom a faluban. Német eredetű családja nem a 18. századi svábokkal, hanem még a 13. században, a környékbeli arany- és ezüstbányák művelésére telepítve költözött ide: épp annyira van otthon Nagybörzsönyben, mint annak leghíresebb műemléke, az Árpád-kori Szent István-templom.

Tavaly, 2024-ben Népművészet Mestere kitüntetést kapta mesemondó és hagyományőrző tevékenységéért, történeteiből önálló kötet látott napvilágot Szent Miklós országa címmel. A könyvet Magyar Zoltán folklorista szerkesztette, aki évek óta kitartóan gyűjti a szövegeket, és akit ezért Erzsi néni tréfásan néha csak „Főnökömnek” szólít. Noha nem látszik rajta, idén szeptember elején Freml Erzsébet betöltötte a kilencvenedik életévét is. És – ahogy az imént mondta – ezzel az öregedést is érezni kezdte.

Életigenlésére és munkabírására korábbi találkozásunk a példa: kánikulában sem hagyja ki a kertészkedést, sokszor épp a nap legforróbb óráit szánja rá. Míg kitölti a házi pálinkát, el is meséli, micsoda ijedtség volt nyár végén. „Én majdnem meghaltam, még mielőtt épp 90 éves lettem volna! Elvitt a mentő!” Lement a vérnyomása, noha unokája rendszeresen figyelmezteti, hogy ha kimegy a határba, vigyen magával két liter vizet, nehogy baj legyen.

„Hát vittem én, letettem a diófa alá, a gurulós kocsimhoz, mert föl akartam szedni az előző nap összerakott hagymát. Fel is szedtem, de mikor föl akarok állni – hát nem tudok fölállni. 

Kint voltam a napon, a víz meg a fa alatt, úgy térdeltem ott jó két-három óra hosszáig. Térdemen elmentem a diófáig, hogy egy ágat úgy megfogjak, és azzal felhúzzam magam, de nem tudtam. 

Azt hittem, itt a vég, akkor jött haza az onokám, látta, hogy nem vagyok otthon, kijött utánam autóval a kerthez. A nyakába kapaszkodtam, fölemelt, ittam is. Azért a mentőt kihívta.” 

Erzsi néni itt abbahagyja a történetet, és süteménnyel kínál, a folytatást már néhány évvel fiatalabb, a szomszéd utcában lakó sógornőjétől, Glázer Annától, azaz Ancsi nénitől tudjuk meg: „Az a Bözsi…! Az ollyan tálentumot kapott a Jóistentől, hogy jó erőben van. A’ ötvenfokos melegbe’ oszt egyszer összeesett – na, akkó betojt. Elvitték a mentővel, de másnap má’ megint ott volt [a kertben]. Mondom már, valami ufó csinálhatta őt, mert emberhez nem lehet hasonlítani: hiába öregebb jóval, mint én, nagyon-nagyon jó egészségben van!”

Kép

Fotó: Császár Tamás

Davaj muzsika!

Erzsi néni emlékeiben – mint korosztályából szinte mindenkinél – élesen elkülönülnek a háború előtti és utáni karácsonyok. Gyerekkorában a nagybörzsönyi kántortanító szervezte a magyar nyelvterület egészén ismert és gyakorolt szokásokat: ostyahordást, betlehemezést, szentcsaládjárást. 

Az ostyát négy asszony sütötte, összenyomható vaslappal. „Annak a szélén kijött a kovász. A tanító felesége mindig jött egy kosárral, hozta nekünk az iskolába a félig megsült kovászt, amit levágtak. Minden gyerek elé tett egy kicsit, hát olyan nagyon finom volt, úgy szerettük, hogy az csoda…!” – eleveníti fel a több mint nyolcvan évvel ezelőtti élményeket. 

Ostyahordáshoz verses imádságot is mondtak, amit Erzsi néni egy levegővel idéz föl ennyi idő távolából is. A kántortanítónak ilyenkor pénzt, házi terményeket – kolbászt, bort, de néha babot is – küldtek a gyerekek produkcióján keresztül, ami csekély fizetéskiegészítést jelentett az ünnepre. 

Szentcsaládjáráskor megvendégelték a gyerekeket – a szokás inkább Erzsi néni anyai ágának falujában, Kemencén volt elterjedt –, általában kaláccsal kínálták őket. Az egész advent idején végzett betlehemezésbe pedig fiatalasszony korában, már a háború után bekapcsolódott: a gyerekek játszották a történetet, míg az asszonyok mentek velük és énekelték a régi énekeket. 

Ezt már nem a kántortanító koordinálta – őt addigra a pártállam választásra kötelezte: vagy tanár marad, és nem kántorkodik tovább, vagy megtartja templomi szolgálatát, és elveszik tőle kenyérkeresetét. 

Előbbit választotta, a kántori teendőkbe ekkor Erzsi néni bácsikája tanult bele, önszorgalomból.

1944–45 telét jórészt a pincében vészelték át, „egyenes, hosszú pincénk volt, és egy oldalpince, hozzánk jöttek oda az egész darabból a gyerekek” – meséli. Csak az ünnepre gyűlt össze a közösség a falu három katolikus templomából a gótikus bányásztemplomban. „Emlékszek rá, a kistemplomban volt a mise, amikor bejöttek az oroszok. Bejött az orosz a templomba, leállította a misét, mikor a pap prédikált, és odament hozzá, hogy »nyet politika, davaj muzsika«! Hogy ne beszéljen a pap, hanem orgonáljon a kántor. Mulatni akart, az tetszett neki.”

Gonoszűzés fokhagymával szenteste 

Bár az oroszokat nem lehetett távol tartani vele, szenteste a Freml családnál volt egy kitartó szokás: fokhagymával törekedtek elűzni a gonoszt. A családi szertartás ezzel vette kezdetét. „Mikor esteledett, az édesapám fokhagymát vett magához, és minden, de minden ajtóra keresztet tett. Az ólajtókra, a pinceajtóra, mindegyikre. Azt mondta, így tanulta meg a szüleitől, mert így az ördög és a rontás nem megy be az ajtón. Jól rányomta a fokhagymát, hogy ne romoljon meg a bor meg a hús a kamrában.” A család ezután asztalhoz ült, de nem is akárhogyan.

Akkoriban még egész nap böjt volt, Erzsi néniék délben savanyú bablevest ettek, szigorúan hús nélkül, tejjel és tejföllel behabarva. Estére is jutott belőle, édesanyja pedig többnyire kemencében sült gubával egészítette ki a vacsorát: a tésztát hosszúra nyújtotta, összevágták, és dióval vagy mákkal hintették meg.

„Szenteste az asztaltól nem volt szabad fölállni, úgyhogy mindent oda kellett készíteni előre: a vizet, a kenyeret, a diót, a szőlőt, a bort, az ebédről maradt levest, a gubatálat is” – folytatja. Az asztal közepén dió volt, először ahhoz nyúltak. „Behunyt szemmel vettük el mindannyian, mindenki megtörte a magáét, és kiolvasta a dióbél épségéből, hogy milyen lesz az éve. 

Ha a dió négy részének egyike kicsit hervadt volt, akkor betegségre volt kilátás, de ha teljesen egészséges volt, akkor tudtuk, hogy egészségesek leszünk egész évben. 

Elsőként mindig édesapám törte meg.”

Úgy tartották, a mindennel megterített asztal és az onnan föl nem kelő családtagok a család teljességét és az eljövendő bőséget jelenítik meg. Asztalt bontani csak az étkezés utáni imát követően lehetett. Mindez Erzsi néni szerint inkább a kétfelekezetű – katolikus és evangélikus – Nagybörzsönyben volt szokás, a katolikus Kemencén még gazdagabb hagyomány volt, különösen a Mária-tisztelet tekintetében. A felekezeti együttélésről szólva nevetve teszi hozzá: „Meg volt hagyva itt a papoknak, hogy úgy legyenek, hogy mindenki szívesen menjen templomba, nehogy kedvet kapjanak az emberek áttérni evangélikusnak.”

Kép

Fotó: Császár Tamás

Éjféli pattogás, titokban hozott fenyők

A család természetesen részt vett az éjféli misén is. „A harmadik szomszédunkban volt egy öreg bácsi, az mindig pattogott valamivel, pattogó hangot adott ki, amikor éjfélre beharangoztak a templomba. Azzal köszöntötte a kis Jézuskát” – idézi föl, miközben lassanként visszasomfordál a macska is. Palacsintát eszünk éppen, Erzsi néni egyetlen lánygyermeke gondoskodik rólunk. 

Éjféli mise után – mint annyi háznál – még éjjel nekiláttak a húsevésnek. „Akkor nagyon ki voltunk éhezve rá, adventban péntekenként böjtöt tartottunk, illetve karácsony előtt volt kántorböjt is” – magyarázza. 

Minthogy minden évben vágtak két-három disznót, a karácsonyi menü disznótoros káposzta, kolbász, füstölt hús, másnap délben húsleves, füstölt orja, sült hurka és kolbász volt.

A templomi karácsonyfát cukrok, gyertyák, csillagszórók díszítették – utóbbiak véletlenszerűen, a gyertyák leégésének hatására itt-ott felvillantak az éjféli szertartás alatt. Fáért a falu legénybírója vezetésével mentek el a legények, hogy a Börzsöny közeli erdeiből egy-két szép példányt hozzanak. Otthonra is jutott, még ha egy kis furfang kellett is hozzá. „Nem volt szabad fát kivágni, az erdész figyelt. De karácsony előtt mindig egy kicsit kevésbé volt szigorú, nem ment ki annyit. Aki pedig fáért indult, nem fejszét vitt, aminek a kopogása messzire hallatszik, csak egy kis kézi fűrészt, az csöndesebb” – meséli huncut mosollyal Erzsi néni. A fára szaloncukor került, rendszerint az előző évről megmentett, gondosan eltett, kisimított papírokba csomagolva.

Ezzel kapcsolatban egy szomorú történet is szóba kerül: a háború utáni karácsonyon Erzsi néni édesanyja jó adag diót adott el Pesten, cserébe pénz helyett szaloncukrot kapott. A szép kis csomagokban azonban elvétve akadt szaloncukor: becsapták, többségében kétszersült volt.

Aki bánkódik, az hamar megöregszik

A csalódás emléke láthatóan évtizedekre megmaradt, ám Erzsi néninek összességében nem szegte kedvét. Amikor arra vagyok kíváncsi, hogy 90 évesen mit üzen a fiataloknak, azonnal rávágja: „Egyenek, igyanak, és ne bánkódjanak!”. Kurta, de annál rokonszenvesebb útmutatás, ez nem is kérdés, Erzsi néni viszont alighanem túlságosan tömörnek érzi, ezért még a nagyszülőkre jellemző didaktikus céllal megtoldja egy kis magyarázattal: 

„Persze mindent mértékkel kell. A hosszú élet titka az, hogy nem szabad nagyon szívre venni a bajokat. Mindig a jóra kell figyelni, mert aki bánkódik, az hamar megöregszik és meghal.”

Ahogy Erzsi néni derűjére nézek, arra gondolok: ha ezen múlik, még a századik születésnapján is kacagva fújja majd el a gyertyákat.

Decemberben a hónap témája: Legyen ünnep a földön!
Kapcsolódó cikkeinket itt találjátok.

Milyen volt a kis Dorka?

Szerettem gyerek lenni. A szüleimnek korábban egy vidéki város kórházában dolgoztak mellette magánpraxist vittek. Aztán ’92-ben megszületett a bátyám, és három évvel később kiderült, hogy gond van a szemével. A kisvárosban járt óvodába, édesapám pedig rendszeresen hordta korai fejlesztésre és látásfejlesztésre Budapestre.

Már a születésem után látszott, hogy ugyanaz a genetikai probléma nálam is fennáll – sőt sokkal gyorsabban bontakozik ki. Mire háromhónapos lettem, szinte teljesen megvakultam; fényt és árnyékot azóta is csak nagyon halványan érzékelek.

Ez a helyzet az egész családnak megterhelő lehetett.

Igen, a gyerekkoromból leginkább az „újraépítés” korszakára emlékszem. Vidéken mindent felszámoltunk, és felköltöztünk Pestre. Apukám munkát vállalt az Onkológiai Intézetben, anyukám pedig otthon maradt velem gyesen – közben az ő látása is folyamatosan romlott.

Orvosként már nem dolgozhatott, ezért gyógymasszőrré képezte magát. Évekig nagyon messze dolgozott a lakóhelyünktől, ezért kevés időt tölthettünk együtt. 

Emiatt is alakult ki bennem nagyon korán – úgy tízéves koromtól – egy erős, túlkompenzált önállóságvágy.

Hogyan élted meg a kamaszkorodat?

Ugyanazokon mentem át, mint a legtöbb tinédzser. Nagyon hálás vagyok a szüleimnek, hogy hagyták, hogy megtapasztaljam a világot. Elengedtek egyedül külföldre repülővel egy cserediák-rendezvényre, és mindig bátorítottak: ha van lehetőség, ragadjam meg.

Azt tanították, hogy fogyatékossággal élőként több akadállyal kell szembenéznem, mint másoknak, ezért nem elég jónak lennem – a legjobbnak kell lennem. A kamasz énem ezt rosszul fogadta, és később is hatással volt rám: munkahelyi döntésekre, barátságokra, kapcsolatokra. Ma már úgy fogalmaznék: legyek annyira jó, mint a többiek. Ne az motiváljon, hogy a legjobb legyek, hanem az, hogy helyt tudjak állni. Ne legyek törtető, hanem jó csapattag.

Vannak, akik szerint egy értelmiségi családban természetes, ha a gyerek nagyon jól akar teljesíteni.

Igen, tipikus értelmiségi család „feltörekvő gyereke” jelenség. A szüleim mindent támogattak, ami a fejlődésemet szolgálta: kiegészítő képzéseket, külföldi tanulmányi utakat. Ugyanakkor az, hogy elsőéves egyetemista koromtól magamat tartom fenn, a saját döntésem volt. Láttam, mibe kerül egy család fenntartása. Amikor anyukám gerincsérve kiszakadt, és nem tudott tovább masszőrként dolgozni, apukám még több munkát vállalt, hogy eltartson minket.

Miért éppen a jogi pálya?

Mert az igazságérzetem mindig felülírta az érzelmeimet. 

Korán rájöttem, hogy ezen a területen tudok a legtöbbet tenni a világ előrébb mozdításáért. Nyolc-kilenc éves lehettem, amikor egy apróságon vitatkoztunk a vacsoránál. Apukám akkor mondta: „Ha valakinek ekkora igazságérzete van, és ilyen pofátlanul képviseli, az vagy jogász lesz, vagy bűnöző. Legyél inkább jogász.” Fogalmam sem volt, mit jelent, ezért felcsaptam a Google-t, hogy megnézzem, mik a felvételi követelmények. A magyart szerettem, a történelemről azt hittem, csak „a múlt meséje”, és ebből nem lehet baj.

A munkavállalás minden pályakezdőnek nehéz, vakon pedig még nehezebb. Hogyan indultál el?

Több fogyatékosságügyi civil szervezetnél dolgoztam: voltam marketinges és fordító is. 2021 januárjától 2024 decemberéig az MVGYOSZ-nél dolgoztam: gyakornokként kezdtem, és szakmai vezetőként fejeztem be ott a munkát.

Mi motivált, hogy civil szervezeteknél vállalj munkát?

Érdekes módon először nagyon elleneztem ezt. Láttam, mennyire „kiszívja” az embert a civil szféra, és milyen lassan lehet visszatöltődni a szférát jellemző szakember- és pénzhiány és túlterheltség miatt. Tizenévesen még azt mondtam: „Én soha nem megyek civilhez.” Aztán mégis nyolc évet töltöttem az ágazatban.

A fordulat 2015-ben jött. Elmentünk a családdal a bankba, anyukámat pedig az orvosi diplomája ellenére nem engedték aláírni csak azért, mert vak. Akkor döntöttem el: ez így nem maradhat.

2019-ben olvastam a szövetség hírlevelében, hogy egyeztetni szeretnének a Magyar Bankszövetséggel és a Magyar Nemzeti Bankkal a vak emberek pénzügyi hozzáférésének javítása érdekében. 

Gyakornokként ott voltam az első egyeztetésen. Kértem, hadd vehessek részt a munkában, és később ebből írtam a diplomamunkámat. 

2020 karácsonya előtt néhány nappal felhívott az MVGYOSZ elnöke: munkát ajánlott. Természetesen igent mondtam.

Ezt a témát később tovább is vitted.

Igen. TDK-dolgozatot és diplomamunkát írtam belőle, az Országos Tudományos Diákköri Konferencián különdíjat kaptam. De valójában ennél jóval többet nyertem: szakmai kapcsolatokat, előrelépési lehetőségeket és rengeteg tapasztalatot.

Ma már a nyílt munkaerőpiacon dolgozol. Mi a feladatod?

Egy nagyvállalatnál dolgozom megfelelési szakértőként. A Compliance (vagyis annak biztosítása, hogy egy cég minden jogszabálynak, belső szabálynak és etikai elvárásnak megfeleljen – a szerk. ) azért fogott meg, mert hatalmas kérdés, hogyan tud egy vállalat egyszerre mindent betartani. Ez egy összetett, csapatmunkára épülő terület, ahol a vállalat másik két belső védelmi vonalával együttműködve közösen dolgozunk azért, hogy a vállalat tényleg jól és megfelelően működjön.

A munkahelyemen az akadálymentességi kérdések egy részét a compliance szakterület kezeli – ezek 99%-a nálam köt ki. Emellett pénzügyi fogyasztóvédelemmel és jogi megfelelési kérdésekkel foglalkozom Nagyon jól érzem magam a csapatomban: elfogadnak, segítjük egymást, és amit én nem látok elég jól, abban támogatnak. Cserébe én is igyekszem tehermentesíteni őket, amivel csak lehetséges.

A tudományos munkádat is folytattad.

Igen. Folyamatosan járok konferenciákra, szakmai és tudományos előadásokra. Így ismertem meg Firniksz Juditot is, aki a 2023-as OTDK után szólított meg. Kiderült, hogy egy nagy távközlési cégnél ő kezelte az akadálymentesség kérdését.

Azonnal megvolt köztünk a szakmai összhang: ő hozta a szabályozási és hatósági tapasztalatot, én pedig a fogyatékosságügyi, érdekképviseleti és gyakorlati akadálymentességi tudást. Kiegészítettük egymást, és szakmai együttműködésünkből mára egy mélyebb kapcsolódás lett. Ő ösztönzött arra is, hogy PhD szinten kutassam tovább a témát.

Így született meg közös kötetetek, a Digitális gazdaság akadályok nélkül.

2023 novemberében kezdtünk gondolkodni azon, hogyan alakult ki itthon az akadálymentességi kultúra, és miként lehet átlátni azt a jogszabálytömeget, ami 2025 júniusában hatályba lép. 

A cél az volt, hogy a szabályozást érthetőbbé tegyük mind a jogosultak, mind a kötelezettek számára, és hogy beépíthető legyen a vállalati kultúrába is. 

A fizikai akadálymentesítés már viszonylag ismert, de a digitális még gyerekcipőben jár. Te hogyan látod?

Pontosan ezért vágtunk bele. A fizikai akadálymentesítésről sok magyar szakirodalom áll rendelkezésre, de a digitális hozzáférhetőségről alig érhető el magyarul bármi. A kérdés az, hogyan tudják a vállalkozások beépíteni a digitális akadálymentesítést a mindennapi működésükbe. A weboldalakon túl ott vannak a mobilalkalmazások, a digitális termékek, szolgáltatások felhasználói felületei – és ezekhez alig létezett korszerű, magyar nyelvű tudományos háttéranyag. Mi ezt pótoltuk.

Merre tovább a tudományos pályán?

Jelenleg munka és doktori iskola mellett járok konferenciákra előadni, hozzászólni. Építem a szakmai jelenlétemet, de nagyon fontos számomra, hogy emberi nyelven kommunikáljak. A tudomány és a gyakorlat között óriási szakadék van, ezt muszáj áthidalni. Most ebben látom a feladatomat.

A Digitális gazdaság akadályok nélkül című könyv innen tölthető le ingyenesen.

Egy híján túsz (1994)

A karácsonyi filmek fekete báránya, ám pont ez a vonzereje. Egy kiégett betörő szenteste túszul ejt egy házaspárt, akikről kiderül, hogy nála is elviselhetetlenebbek. A családterápiába oltott káoszkomédia éles humorral szedi ízekre azt, amit karácsonyi idillnek szokás nevezni.

Miért rendhagyó?

Nem az elvárt családi összetartást mutatja meg, hanem azt, hogy néha pont az ünnep élezi ki a konfliktusokat. A negatív főhős a legszimpatikusabb benne, ám kíméletlenül őszinte, fanyar humorával együtt is szívhez szóló tud maradni.

Miért ajánljuk?

Mert tűpontosan felvillantja a családi viták mögött rejlő igazságot: az ünnep nem tökéletes, de ettől emberi.

Mert észrevétlenül feloldja a karácsonnyal járó feszültségeket.

És mert tuti szer a giccses ünnepi filmekkel való telítődés ellen.

Kép

Egy híján túsz

Aludj csak, én álmodom (1995)

Klasszikus romantikus vígjáték, ami mégse merül el a cukormázban. Főhőse (Sandra Bullock) nem egy idealizált mesébe csöppen, hanem egy olyan család közepébe, amilyenhez mindig is tartozni vágyott. A film nem nagy gesztusokra, hanem átlagemberek apró boldogságaira épül. 

Miért rendhagyó?

A karácsony nem túlszínezett látványelem, inkább csak háttérhangulat benne. A romantikája nem harsány, nincs túlírva, és a mellékszereplői is életszerű karakterek.

Miért ajánljuk?

Mert azt a fajta otthonos ünnepi hangulatot hozza, amelyben senki se tökéletes, de (szinte) mindenki szerethető. És mert az egyik legjobban öregedő romantikus film bájos történettel, visszafogott humorral – azt üzeni, hogy a szeretet néha a legváratlanabb helyen talál ránk.

Kép

Aludj csak, én álmodom

Segítség, apa lettem! (2000)

Ebben az ünnepi moziban a csoda nem varázsütésre, hanem egy „örök gyerek” férfi lassú változásával történik meg. Egy esetlen apuka (Nicholas Cage) ugyanis az ünnepek alatt rádöbben, hogy gyermeke nem csupán jelenlétet, hanem valódi odafordulást igényel tőle.

Vígjátékot kapunk tehát egy komoly kérdésről: mit jelent felelősséget vállalni valakiért.

Miért rendhagyó?

A humorát felturbózott gegparádé helyett valós élethelyzetek adják. A főszereplője nem hős, csupán egy közülünk, a karácsonyi hangulat pedig itt a megérkezés, a kapcsolódás, a vállalás mélységéből fakad.

Miért ajánljuk?

Mert nem önti ránk csőstül a tanulságokat – árnyaltan, apránként mutatja be, hogyan lehet valakiből jobb ember. A gyerek-szülő kapcsolat ábrázolása hiteles, nem túl érzelgős benne, azt pedzegeti, amit ilyenkor sokan keresnek: a megbocsátás, az újrakezdés lehetőségét.

Kép

Segítség, apa lettem!

Mi a manó? (2003)

Majdnem az elcsépelt kategória, mert már sokak kedvence, de még mindig nem látták elegen. Buddy, az Északi-sarkon nevelkedett ember manónak hiszi magát, majd elindul, hogy megkeresse édesapját – a találkozás komikus jelenetek sorát eredményezi. A rajzfilmszerű humor mögött nagyon is komoly kérdés húzódik: hol találom meg a helyem a világban? 

Miért rendhagyó?

Bár a díszlete mesés, a története mélyen emberi: identitáskeresésről, családi kötődésről, önelfogadásról szól. A humora sajátos, a főhőse őszinteségére, gyermeki naivitására épül. Úgy idézi meg a karácsony varázsát, hogy nem válik ragacsossá.

Miért ajánljuk?

A majdnem mindenkit lefegyverző Buddy alakja és a kontraszt miatt, ami a cinikus nagyváros és az ő gyermeki hite között húzódik. És mert ez egy gondolkodó komédia, amely mindig újra meglep.

Ráadásul képes gyerekszemmel láttatni a világot, ami jólesik karácsony idején.

Kép

Mi a manó?

Karácsony (2004)

A Noel című alkotás Susan Sarandonnal, Penélope Cruzzal, Alan Arkinnal és Paul Walkerrel nem a csillogást, hanem a karácsony mélabúsabb, befelé forduló oldalát ragadja meg. Több, egymástól látszólag független történetszálat fon össze: gyászról, magányról, meg nem értett szeretetről, váratlan találkozásokról.

Miért rendhagyó?

Nem egy könnyű darab, az ünnep alatt felerősödő emberi törékenységhez visz közelebb. A karácsonyt érzelmi térként használja, amelyben mozgó szereplői nehéz terhet cipelnek, és a film sem ígér nekik egyszerű megoldásokat.

Miért ajánljuk?

Mert érzékenyen szól a második esélyekről. A felvillanó reménysugarak miatt nem nyomaszt, inkább felemel: esélyt ad rá, hogy az ünnepen a mi kérdéseink is meghallgattassanak. És mert a mozaik minden darabkája az emberi kapcsolatokról üzen.

A születés (2006)

Az egyik legvisszafogottabban, mégis legszebben megfogalmazott bibliai film, amely Jézus születéstörténetét dolgozza fel. Szelíd ritmusú, mély alkotás, amely nem a látványra, hanem az emberi tekintetekre, a hit csendességére és a történet egyszerű méltóságára épít.

Miért rendhagyó?

Nem dekorációként vagy parádéként kezeli a karácsonyt, hanem a forrásához tér vissza.

Szereplői hús-vér emberek: Mária és József vívódását, bátorságát és sebezhetőségét finoman rajzolja meg, és hollywoodi produkció létére is megőrzi a történetük bibliai tisztaságát.

Miért ajánljuk?

Egyrészt az autentikus hangulata miatt: a földszínű tónusok, a valódi közel-keleti tájak hiteles atmoszférába röpítenek. Másrészt, mert a nézése közben nem érezzük, hogy manipulálnának minket – a film szándékosan kerül minden túlzást, egyszerűségében válik meghatóvá.

Kép

A születés

A karácsony története (2007)

A finn mozi a Mikulás-legendát meséli újra igen egyedien, az önzetlenség eredetéről beszél: hogyan lesz egy árva fiúból olyan felnőtt, aki életét mások megajándékozásának szenteli?

Miért rendhagyó?

Nem a megszokott álomgyári mese, hanem egy letisztult, északi ballada. A varázslat helyett a közösség erejét hangsúlyozza, az ajándékozás hagyományát, az önfeláldozást a gyökereinél ragadja meg.

Miért ajánljuk?

Mert a képi világa lélegzetelállító: a havas tájak, a visszafogott fények és a csendes drámaiság átélhető légkört teremtenek. A történet szomorú és felemelő, nélkülözi a giccset, ünnepélyes tisztasággal értekezik az áldozatkészségről.

Kép

A karácsony története

Míg élünk, szeretünk (2008)

Érzékletesen megkomponált, lírai film két idős ember találkozásáról, szerelembe eséséről és az elmúlás fájdalmas szépségéről. Nem harsogja, hogy a cselekménye karácsony környékén játszódik, ám az ünnep melegségét a legemberibb oldaláról ragadja meg: a remény felől.

Miért rendhagyó?

Messze áll a sablonoktól: nincs benne fényár, se hangos csoda. Inkább finom lélektani dráma, amelyben az ünnep fontos háttér.

A karácsonyt az idő múlásának, a szeretet törékenységének és a gondoskodás jelentőségének metaforájaként értelmezi.

Miért ajánljuk?

Ellen Burstyn és Martin Landau pazar színészi játékán túl a film ereje a fokozatos kibomlás: egyre mélyebben érthetjük a szereplők múltját, jelenét és döntéseit. Illetve mert arról szól, hogy törődni valakivel, jelen lenni mellette, vele maradni – ez az igazi ünnep.

Kép

Míg élünk, szeretünk

Karácsonyi misztérium (2009)                                                              

Tipikusan brit, szívbéli karácsonyi komédia spontaneitással, gyermeki derűvel. A történet egy iskolai betlehem köré szerveződik, a tanár és a diákok a maguk kis drámáival küzdenek. A film játékos természetességgel vezet rá: az ünnepi csoda sokszor a gyerekek fantáziájából fakad.

Miért rendhagyó?

Nincs tökéletesre csiszolva, kedvesen esetlen, néha improvizációs jellegű. Humora gyermeki, de felnőtteknek is szól, és még valódi érzelmi tétje is van.

Miért ajánljuk?

Mert természetes báj dolgozik benne, a karácsonyi hangulat nem rá van öntve, hanem belőle ered. És mert jó választás azoknak, akik könnyű, de nem üres karácsonyi filmet keresnek.

Kép

Karácsonyi misztérium

Egy új karácsonyi történet (2022)

A régi klasszikus, a Karácsonyi történet folytatása, amelyben a felnőtté vált Ralphie apaként próbálja megteremteni ugyanazt a csodát, amit anno gyerekként átélt. 

Szívmelengető utazás a generációk karácsonyai között, nosztalgiával átitatva, mégis frissen.

Miért rendhagyó?

Nem újramesél, hanem továbbsző: megmutatja, milyen felnőni azokhoz a legendás ünnepekhez, amiket gyerekként magától értetődőnek hittünk. Retró hangulata érzelmi kapcsot teremt múlt és jelen között, szelíden reflektálva a szülői megfelelési kényszerre: hogyan adhatjuk tovább azt, ami minket boldoggá tett?

Miért ajánljuk?

Mert nagy szívvel idézi meg az elődöt, miközben saját identitása van. A karácsonyi díszlet mögött mélyen emberi történetet rejt veszteségről, újrakezdésről, a család fontosságáról. Finom öniróniával beszél a felnőtté válás és az ünnepek kapcsolatáról: akinek volt gyerekkori „nagy karácsonya”, az magára ismerhet belőle.

Decemberben a hónap témája: Legyen ünnep a földön!
Kapcsolódó cikkeinket itt találjátok.

Tizenegy üres szék várakozik szabályos körbe rendezve a tágas, kupolás társalgóban. A hatalmas üvegfalakon át szemérmesen tekintgetnek befelé a téltől lecsupaszított fák. Mintha együttérzőn várnák, miként csupaszítják le lelküket naponta két csoportfoglalkozáson a fiúk, akik most elfoglalják helyüket a teremben, óraműszerű pontossággal. Kilenc fiatalember, kilenc sors, kilenc tönkrement család. Plusz Tahi Milán segítő munkatárs és én, a kakukktojás. 

„Imádok drogozni”

Holnaptól eggyel több szék kellene, de az új lakó az imént telefonált. Lemondta a helyét. Lemondta önmagát. Közben elindul a reggeli szertartás. István a legfiatalabb terápiás, hat napja érkezett, ő kezdi a felolvasást: „Napunk tisztálkodással indul. Miden reggel borotválkozunk, fogat mosunk.” 

Osztályvezetőként dolgozott nagy multicégnél, százkét embert irányított. Csak a sorsát nem sikerült. 

„Itt újra rendszer kerül az életembe, és már nem vagyok egyedül”, mondja. Felállunk, megfogjuk egymás kezét, elhangzik a csatakiáltás, és a fiúk szétszélednek.

Pontosabban nem teljesen szét: Istvánnak szellemként kell követni mentorát, a hét hónapja itt élő Ferit. Az új lakók az első héten egy pillanatra sem maradhatnak egyedül, még a mellékhelyiségbe is elkísérik őket. Így most hárman indulunk a főépület melletti barakk felé, ahol Feri műhelyfőnökként dolgozik: rendet tart a szerszámok közt, takarít, de a szereléshez nem ért. Államigazgatást végzett a Corvinuson, majd informatikussá képezte át magát, kiugróan jól keresett. 

Huszonöt éve rabja a kábítószernek, keménydrogokat használt, havi kétmillió forintot költött rá. „Imádok drogozni. Tizenhét évesen kezdtem az első technobulin.” Mire eszmélt, leépült minden kapcsolata, elvált, édesapja meghalt, csak függők maradtak körülötte. Thaiföldig menekült a kábítószer elől, de önmaga elől nem tudott elbújni. Érezte, hogy segítség kell, így érkezett Komlóra hét hónapja. Ő az egyik vén a három közül – így nevezik a legrégebbi terápiásokat. A másik vént a konyhán kell keresnem.

A függés családi betegség

A szimatom nem csal. Hát a szemem? A vén ugyanis huszonhárom éves. Pucolja a sárgarépát, és hevesen magyaráz. Mire a zöldségeket feldarabolja, kiderül az is, hogy az élete miként hullott darabokra. Tizenöt éves korára háromszor járt a tinirehabon.

„Apám úgy döntött, előtte elvisz kurvázni. Hiába tiltakoztam, jó ötletnek találta. Így váltam szexuális szorongóvá is.” 

Tizenhat évesen Németországba küldték, egyedül élt egy türingiai faluban kilenc hónapig. „Anyám meg ezt találta jó ötletnek.” Politoxikomán lett, jöhetett bármi. Tehetős apja pénzelte, de ezzel minden motivációját elvesztette. „Tudtam, ha nem dolgozok, akkor is meglesz mindenem.” 

Meglopta apját, zaciba vitte az ékszereit. Anyját fel akarta köszönteni anyák napján, elment hozzá, de köszöntés helyett megverte. Három év kiesett az életéből, nem emlékszik semmire. Végül epilepsziás rohamot kapott, amitől iszonyatos rettegés fogta el. Már nem tudott se droggal, se drog nélkül élni. Ekkor telefonált Komlóra, könyörgött, hogy vegyék fel. Holnap lesz kilenc hónapja, hogy megérkezett. Pszichológus szeretne lenni.

Visszhangoznak fejemben Noel szavai, miközben az iroda felé veszem az irányt. Odabent Pataki Zoltán intézményvezető és Gajdos András segítő munkatárs vár, plusz egy terápiás macska, akinek egyik szemét a közelmúltban Bagira, a másik nagy, fekete kandúr kikapta. „A függés családi betegség – kezdi Zoltán. – Onnan jön a hajlam, és a családi kapcsolataik is betegek. Ritka, hogy szerető közeg várná őket haza.” A felépülésben szintén óriási szerepe van a családnak, támogathatják, de játszmázásaikkal, érzelmi zsarolásukkal akár a halálba is kergethetik őket. Ezért minden hónapban hozzátartozói csoportfoglalkozásokat szerveznek. A cél a teljes rehabilitáció, az önálló, józan élet. 

Korlátok között

Az intézményvezető jól tudja, miről beszél, ő is ellátottból lett munkatárs, akárcsak Gajdos András, aki választhatott: zártosztályon marad egy életen át, vagy megpróbálja megmenteni önmaga árnyékát. A siker tartósnak bizonyult: „Húsz éve a helyemen vagyok”, mondja. Így azon túl, hogy pontosan értik a fiúkat, hitelesek és példájukkal motiválnak. 

Többen említették, hogy az itt dolgozók miatt választották Komlót, a hét munkatársból ugyanis hat felépülő függő. S bár teljesen meggyógyulni nem lehet, tünetmentesen élni igen.

Fontos, hogy terápiás csoportok közelében maradjanak, és lehetőleg ne térjenek vissza eredeti környezetükbe. A tiszta élet folyamatos munka. Ébernek kell lenni, hogy meghallják a vészcsengőt.

Most azonban egy másik csengő szólal meg: az udvaron kongatják, és ebédre hív. Leülünk a hosszú étkezőasztalhoz, ahol megtudom: akármilyen finomra sikerült a carbonara spagetti, nem mindenkinek szabad repetázni. Korlátok és szabályok mindenütt: az étkezőben és a kapcsolattartásokban is. Fél évig nem telefonálhatnak, levelezni papíralapon lehet, és mindent fel kell olvasni a közösségnek. Nincs tévé, se okostelefon, se internet.

„Most múlik pontosan”

Van viszont sok ritmushangszer, egy gitár és mappákba rendezett kották, amik közül az egyiket a kezembe nyomják: „Ugye te is énekelsz?” Naná. Újra körbeüljük az étkezőasztalt. „Most múlik pontosan” – kezdünk bele, aztán csak figyelem, hogyan élik át a Quimby dalának minden szavát, ők, akik pontosan tudják, milyen az a szilánkos mennyország.

Amennyire eklektikus az ének, olyan profi a gitáros. Nem véletlenül, hisz Ricsi nagyobb színpadokhoz szokott, a Dal 2024–be is bejutott. Most azonban itt küzd fél éve, hogy megszakítsa a hagyományt, mert, ahogy mondja, az összes felmenője piált. 

„Harmincnyolc éves vagyok, ebből huszonöt tudatmódosítók hatása alatt zaljott. Kipróbálnám, milyen a józan élet a B-oldalon, hogy az én gyerekem már tiszta lappal indulhasson.” 

A feladat iszonyatosan nehéz, az első hónapokban – akárcsak társai – ő is többször el akart menekülni. Nem hazavágyott, az ereit akarta felvágni. Hisz mi értelme a drog nélküli életnek? Mi fogja kitölteni az űrt? A napok elképzelhetetlenül hosszúnak tűntek, aztán valahogy átfordult minden. Sikerült dalt írnia józanul, nem is akármilyent. „A közösség tartott itt és a felsőbb erő”, mondja, majd egy több méter magas totemoszlopra mutat. 

Soha többé nem hazudni

Erik faragta, egy előző lakó, aki félévesen lelépett. Hazudott, azt dolgozta ki magából ezzel. Spirálisan felkúszó vonalak, a magasban szigorú szemek. Itt mindennek következménye van – kiáltja az oszlop messziről, de már csak egyedül nézem. Ricsi indul tovább, folytatja a délutáni munkaterápiát. A szaunát készíti fel a szerdai szeánszra, melyen kötelező a részvétel, akár szeret szaunázni valaki, akár nem. A többiek csatornát tisztítanak, lombot söpörnek. 

Dani szegődik mellém, ő talán más munkát kap hamarosan: tegnap volt állásinterjún Pécsen. Raktáros szeretne lenni, bár sokáig gengszternek készült. Elég jó karriert futott be: többször ült börtönben, lopott, rabolt, bántalmazott. „Én, aki olyan könnyen elsírom magam. Eleinte itt is sokat sírtam.” Körbejárjuk az intézetet, mutatja a veteményest, a hatalmas graffitis falat, a motiváló feliratokat, amiket naponta elolvas, és a szobáját, amin négyen osztoznak. A szekrényajtón fotó édesapjáról, aki miatt gyerekkorában annyit rettegett. Akárcsak később önmagától, miután elszállt a droghatás, és rájött, hogy mit tett. 

Várta, mikor jönnek a rendőrök, vagy ki szúrja le. 

„Ez nem én vagyok” – döntötte el, így érkezett ide, több mint egy éve. A vérnyomása kétszázhuszonhét volt. Bekötötték a szemét egy hétig, így tanult meg segítséget kérni. „Nélkülük nem élnék. Nekem már ők az igazi családom” – mondja. Ha megkapja a munkát, kiköltözhet a félutas házba, de a közösségbe vissza kell járnia. Álma, hogy vendégül lássa vak édesanyját karácsonyra. „Az állásinterjún elmondtam magamról mindent. Soha többé nem akarok hazudni. Még akkor sem, ha emiatt nem vesznek fel.” 

A húsz százalék kilencven százaléka

Sötétedik odakint, a fény belülre összpontosul. Felsőbb erő gyújtja meg, kinek Isten, kinek a közösség, kinek más segítő – itt szinte még a hit is kötelező. Hogy mondta az intézményvezető? „Az érkezőknek körülbelül húsz százaléka viszi végig a terápiát, de aki kitart, annak kilencven százaléka tartósan tiszta marad.” 

A fiúk most szó szerint azok: lezuhanyoztak a délutáni sportprogram után, így várják az esti csoportfoglalkozást, a nap fénypontját. Zavartan figyelem, ahogy újra lecsupaszodnak. 

Küzdenek az ürességtől való félelemmel, emlékeikkel, egymással, a sóvárgással, de legfőképp önmagukkal. 

Végül – ahogy reggel mantrázták a napirendet – vacsoráznak, napot zárnak, alszanak. Remélhetőleg azzal a boldog tudattal, hogy eltelt egy újabb nap, amivel ütközetet nyertek életük nagy csatájában.

Bemutatkozik a pályázat készítője, Kemény Krisztina:

Francia és kommunikáció szakos bölcsészként végeztem a Pécsi Tudományegyetemen, ahol később turizmusszervező és idegenforgalmi menedzser másoddiplomát szereztem. Egyetemista korom óta dolgozom a médiában.  A pécsi Univ TV mellett a Magyar Rádió Pécsi Körzeti Stúdiójának riportereként bontogattam szárnyaimat, majd a Szabad Föld című országos hetilap újságírója lettem, ahol elsősorban nagyriportokat, portrékat és tárcákat készítettem tíz éven keresztül, 2014-ig. Ezt követően háttérbe szorult a hivatásom, a pályázatra készített riportommal tértem vissza az újságíráshoz. Szeretek bepillantani zárt közösségek életébe, magammal vinni az Olvasót, együtt feltárni az ismeretlen helyzetek és sorsok mélységeit. Keresem a megindító és elgondolkodtató történeteket, az inspiráló embereket és közösségeket. Szeretek kérdezni és meghallgatni, nem szeretek szerepelni és válaszolni. Hiszem, hogy mindenben és mindenkiben ott a dráma, csakúgy, ahogy minden mögött ott a kegyelem.

Kép

Az írás bekerült a Média a Családért díj 2025 legjobb 10 pályázati anyaga közé. Olyan újságírói igényességgel készült munkák közül válogattunk, amelyek bemutatják a függőségek családon belüli hatásait, érzékenyen tárják fel a megküzdés, a gyógyulás, a kapcsolatépítés folyamatait, megszólaltatják az érintetteket: függőket, családtagokat, szakembereket, hozzájárulnak ahhoz, hogy a témát övező tabuk oldódjanak, és helyüket a megértés, párbeszéd vegye át.

A pályázat főtámogatója a Magyar Telekom, a döntősök díját az MBH Bank, a különdíjakat a Richter Gedeon Nyrt. és a Nemzetpolitikai Államtitkárság, a Közönségdíjat a Zalaco Sütőipari Zrt. biztosítja.

A Reménység az egyetlen magyar nyelven működő bentlakásos otthon a felvidéken  ahol a függőségből szabadulni vágyókat segítik a tiszta élet felé. A beszélgetésben a kezdeményezés mögött álló család Szőcs Kálmán és felesége Gizella mesél a kezdetekről, a megtett útról, a sikerekről és nehézségekről, a szolgálat mellet megélt családi élet kihívásairól és arról, ami igazán erőt ad számukra. 

Bemutatkozik a pályázat készítője, Berta Péter:

Berta Péter vagyok a Mária Rádió Mirjam szerkesztője és műsorvezetője. Pedagógiai tanulmányaim után a gondviselés különös humorából csöppentem bele a rádiózás világába. Sokféle területen el tudtam magam képzelni egy évtizeddel ezelőtt, de a média világa határozottan nem tartozott ezek közé. Szerencsére 2018-ban egy rövid távú együttműködés a Felvidék magyar nyelvű Mária Rádiójával világossá te számomra, hogy van helyem ezen, az eddig számomra ismeretlen terepen és azóta is erősítem a szerkesztőség csapatát. Kiváló terepre találtam kiélni az eredendően meglévő kiváncsiságomat, ami jó esetben a hallgatók igényeivel is találkozik. A rádiós munkában néhány egyszerű gondolat mentén lehetne leginkább jellemezni a ténykedésemet. Egyrészt bemutatni és átbeszélni fontos, érdekes témákat, amelyek a nagyközönség számára ködösek vagy nem eléggé világosak, esetleg a kelleténél kevesebb figyelmet kapnak. Másrészt bemutatni a teljesítmény, szolgálat az elért eredmények mögötti embert. Fontos számomra, hogy ezt a munkát a keresztény értékrend és a határon túli közösség keretei közt végzem és remélem sikerül hozzátennem valamit a saját szolgálatommal azok gyarapodásához.

Kép

A podcast bekerült a Média a Családért díj 2025 legjobb 10 pályázati anyaga közé. 
Olyan újságírói igényességgel készült munkák közül válogattunk, amelyek bemutatják a függőségek családon belüli hatásait, érzékenyen tárják fel a megküzdés, a gyógyulás, a kapcsolatépítés folyamatait, megszólaltatják az érintetteket: függőket, családtagokat, szakembereket, hozzájárulnak ahhoz, hogy a témát övező tabuk oldódjanak, és helyüket a megértés, párbeszéd vegye át. 

A pályázat főtámogatója a Magyar Telekom, a döntősök díját az MBH Bank, a különdíjakat a Richter Gedeon Nyrt. és a Nemzetpolitikai Államtitkárság, a Közönségdíjat a Zalaco Sütőipari Zrt. biztosítja.

Egyre többször hallom az elmúlt években, hogy mi, huszonéves fiatalok szinte kivétel nélkül a mamahotel-generációhoz tartozunk, amely nem hajlandó feladni a szülő ház kényelmét, és lusta önálló életet építeni magának. Vajon tényleg így van?

Sokan nem vesznek figyelembe olyan tényezőket, melyek a legtöbb esetben jelen vannak az életünkben, és lassítják számunkra a haladást. A háztartás egyedül történő vezetése, a magány és a teendők miatti túlterheltség egyaránt nehézséget jelent a fiataloknak. 

A téma kapcsán olyan érintetteket kérdeztünk, akik az elmúlt években tapasztalták meg, milyen belekezdeni az önálló életbe, ezért már arról is van egy kép a fejükben, hogy reálisan mennyi idő alatt érhető el a teljes függetlenedés.

Magasak a lakásárak 

„Az egyetem elvégzése után minimum három évre lehet szükség, hogy valaki anyagilag teljesen függetlenné váljon. Kevés a munkalehetőség kezdőként, sok helyen előzetes tapasztalatot kérnek, nehéz így elkezdeni az életet. 

A fizetések is alacsonyak ahhoz, hogy egy frissen egyetemet végzett diák néhány éven belül ne csak bérelni tudjon saját lakást, hanem venni is egyet. 

Az anyagiak jelentik a legnagyobb akadályt” – fejti ki a harmadéves bölcsészhallgató, Orsolya.

Bereczki Enikő generációkutató a Rejtélyes Z generáció című könyvében külön fejezetet szentelt ennek a témának. Szerinte fontos kiindulópont lehet, hogy a statisztikák szerint a dolgozó magyar fiatalok egyharmada is a szüleivel él.

Számít az, hogy hová születünk?

Mindenképpen, és az is, hogy hol szeretnénk élni. A saját környezetemben is azt tapasztalom, egyre kevesebb fiatal tartja elérhető célnak a közeljövőben a saját lakást, és valószínűleg az ingatlanpiacon érzékelt jelenségek sincsenek lelkesítő hatással rájuk nézve.

A KSH adatai szerint a lakáseladások száma a tavalyi növekedés után Budapesten és a magyar vármegyeszékhelyeken is egyaránt csökkent ebben az évben, az év elején pedig már megszokott módon egy gyors ütemű áremelkedés is nehezítette a helyzetet.

Egyáltalán nem meglepő, hogy Budapesten a lakásárak drágulása nagyobb mértékű, mint az ország többi részén, az áprilisi adatok alapján például 19 százalékos volt éves viszonylatban, ami az ingatlanosok és a szakértők szerint egyre inkább a vidék felé terelheti a vevők érdeklődését. 

Nem sokkal jobb a helyzet az albérletárak tekintetében sem, áprilisban az átlagár stabilan 250 ezer forint fölött mozgott.

Biztos anyagi háttér nélkül tehát nehezen tud bárki korán függetlenedni a családjától, arról nem beszélve, hogy a lakhatás mellett egyéb nehezítő tényezőkkel is szembe kell néznie a generációnknak.

Kitolódott a fiatalfelnőtt-kor

„Ha valaki házat akar, kerttel, nagy udvarral, akkor azt főleg úgy lehet megvalósítani, ha nagyon szerencsésen választ munkát, vagy örököl egy nagyobb összeget. Nekem eszem ágában sincs elgondolkodni azon, hogy házam lehessen. Szerintem nem fogom tudni elérni azt a szintet. Kisvárosban viszont nagyobb az esély lakást találni, de kölcsönt szerintem előbb-utóbb a legtöbbünknek fel kell majd venni” – hívta fel a figyelmet a nehézségekre a nemzetközi kapcsolatok szakon tanuló Patrik is.

Bereczki Enikő szerint a pszichológiai és az idegrendszeri tényezők is fontos szerepet játszanak. A kutatások szerint ugyanis a felelősségvállalásért, az önkontrollért és a kockázatértékelésért is az agy elülső homloklebenyének fejlődése felelős, amelynek fejlődése 25 éves korunkra fejeződik be. Mivel a mi generációnknak az online világ és a nehezebben szűrhető információs tér kihívásaival is meg kell küzdenie, az idegrendszerünk nagyobb terhelés alatt van, mint a korábbi generációké. Ezt a jelenséget vagy életfázist nevezzük kitolódó fiatalfelnőtt-kornak, amikor a fiatalok már nem gyerekek, de még nem alakult ki teljesen a felnőtt identitásuk. 

A késés nem mindig rossz

Ennek ellenére a generációkutató nem tartja negatív jelenségnek a függetlenedés késését. „A tapasztalatom az, hogy amikor egy fiatal elköltözik, és képes beosztani a pénzét, túlórát vagy pluszmunkát vállal, az önbizalma rendkívül gyorsan megerősödik. Ennek több oka is van. 

Egyrészt erősödik a belső hatékonyságérzés, vagyis az a belső élmény, hogy »képes vagyok megoldani a nehéz helyzeteket«. Másrészt fejlődik a felelősségvállalás: a fiatal elkezdi a saját döntései következményeit magának tulajdonítani, nem külső körülményeknek.

Harmadrészt látványosan javulnak azok a végrehajtó funkciók – például a pénzügyi tervezés, a prioritások felállítása, a problémamegoldás és az időgazdálkodás –, amelyek nélkülözhetetlenek a felnőtt életben.”

Nem olyan könnyű az indulás

Bár egyesek azt gondolják, napjainkban a diploma megszerzése után nem nehéz bármilyen szakmában elhelyezkedni, a valóság teljesen mást mutat. Amint korábbi cikkünkben mi is felhívtuk rá a figyelmet, a pályakezdő álláskeresőknek számos kezdeti nehézséggel és problémával kell megküzdeniük, és egyre kevesebben tudják biztosan kijelenteni, hogy stabil állásuk van.

A Budapesten élő Tamás 27 évesen sem érzi úgy, hogy biztosan megtalálta már az útját, de egyetemistaként még nehezebb helyzetben érezte magát. Voltak viszont olyan emberek az életében, akik segíteni tudtak neki, és elindulhatott az úton. Ő elsősorban nem az ingatlanpiaci árak miatt volt bizonytalan, mert a szüleitől a lehető legnagyobb segítséget kapta, családja elköltözése után átvehette azt a lakást, amelyben felnőtt.

„Úgy jártam az egyetemre, hogy nem igazán szerettem azt, amit tanultam, és nem tudtam, merre tovább. Már menet közben elhatároztam, mivel szeretnék foglalkozni, hosszabb folyamat volt rájönni, hogy az online marketing területe érdekel. Persze az induláshoz is pénz kellett. Meg kellett találnom azokat az ismereteket, amelyeket magamtól is meg tudok tanulni.”

„A fiatalok racionálisan döntenek akkor, amikor tovább maradnak a szüleikkel”

Bereczki Enikő szerint gazdasági értelemben az életkezdés ma sokkal erősebb belépési korlátokkal jár. Vegyünk egy egyszerű példát: egy pályakezdő targoncás nettó bére 260–300 ezer forint körül mozog. Ezzel szemben egy nagyvárosi albérlet ára 160–220 ezer forint plusz két-három havi kaució. Erre jön a 35–50 ezer forintos rezsi, a minimum 70–100 ezer forintos étkezési költség és a 10–20 ezer forintos közlekedési kiadás. 

Így egy fiatal havi megélhetése 300–370 ezer forint közötti összegből jöhet ki – vagyis a megélhetési költségek nominálisan meghaladják a kezdő fizetéseket. 

„Mindez a lakhatás megfizethetőségének klasszikus problémáját jelzi: a fiatalok racionálisan döntenek akkor, amikor tovább maradnak a szüleikkel” – mondja a szakértő. 

Meddig fér bele a „mamahotel”?

A fiatal megszólalok szerint a társadalom működése is sok mindenben átalakult. A ,,nekünk minden sokkal könnyebb” típusú sztereotípiákkal az is szembemegy, hogy a kommunizmushoz képesti nagyobb piaci lehetőségek és több elérhető termék ellenére anyagi szempontból továbbra is korlátozottak a lehetőségeink. 

„Ha a mamahotelre gondolok, elsősorban anyukám jut eszembe és az a kis otthon, amit ő teremt. Van viszont egy gyakran használt pejoratív értelme is, mintha elkényeztetettek lennénk, de én szívesebben gondolok a pozitív értelmére, amikor meghallom” – fejti ki a véleményét Orsolya, aki egyáltalán nem szeret azzal foglalkozni, hogy kívülállók mit gondolnak az ő függetlenedéséről.

Harminc fölött már ők is gondnak látják, ha a szüleikkel élnek

Abban a fiatal megszólalók egyetértenek, hogy 30–32 éves korban már ők is problémásnak éreznék, ha nem sikerülne elköltözni a szüleiktől, már csak a saját magukkal szemben elvárt teljesítmény miatt is. Van, aki úgy gondolja, többet jelenthet együtt lakni a családdal és a költségek egy részét önerőből fedezni, mint külön albérletben lakni úgy, hogy minden anyagi forrásuk a szüleiktől jön. Más szerint viszont épp a különélés során szerzett tapasztalatok segíthetnek végül az önálló élet felépítésében.

„Nemcsak az anyagi biztonság miatt kényelmes a szülői ház, hanem sok esetben kényszerből is maradnak otthon, például mert részt kell venniük a háztartás költségeiben, a rezsiben vagy az élelmezés finanszírozásában a családban, ha a szülők keresete kevés. Magam is találkoztam ilyen fiatalokkal is. 

A »kényszer-mamahotelesek« aránya az ország legszegényebb részein, Észak-Magyarországon és a falvakban magasabb az átlagnál. 

Ugyanakkor a rosszabb anyagi helyzetben lévők többsége nem tudja elnyújtani a felnőtté válás folyamatát, inkább azoknak van lehetőségük később felnőni, akiket képesek akár hosszú időn át is anyagilag támogatni a szüleik” – hívta fel a figyelmet erre a szempontra Bereczki Enikő.

Miben lehet még bízni?

Az ingatlanárak, a számos közép-európai országot érintő gazdasági nehézségek és a munkaerőpiac alakulása miatt sokan bizonytalanok a jövőjüket illetően, de igyekeznek pozitívak maradni a kilátásaikkal kapcsolatban. „Elsősorban magamban bízom, a képességeimben, a tudásomban és az alkalmazkodóképességemben. Reménykedem, hogy sikereket tudok elérni a szakmámban, ez a legfőbb cél, ami motivál. Ha valaki feladja, elbukik” – vallja Orsolya.

A Z generáció működése nehezen megfejthető azok számára, akik kívülről szemlélik. Huszonéves újságírónk, Gebe Zoltán e korosztályt illető leggyakoribb tévhiteknek, kérdéseknek jár utána Kérdez a Z című sorozatában, amelynek eddigi részei elérhetőek itt.

Amikor ezt a képet megmutattam az anyósomnak, csak annyit mondott, micsoda békafejű poronty. Vicces akart lenni, de utána egész este karikás szemmel a monitor kék fényét bámultam. 

A virtuális lányomat bezzeg mindenki imádta. Azt mondták rá az emberek, hogy egy igazi angyal. 

Rajongtak érte az első pillanattól kezdve. Így ment ez később is. Szurkoltak neki, amikor először fordult hasra, biztatták járni tanuláskor, és elolvadtak az első szavaitól, mondataitól. Videókon szoktam követni, milyen szépen fejlődik. Gyönyörűek a rajzai, és hibátlanul mondókázik. A virtuális lányom csaknem tökéletes. Az igazi, aki velünk él, sajnos a nyomába sem ér. 

Ő folyton nyűgös és hisztizik. Mindig baj van vele. Ráadásul ügyetlen is. Néha egész szépeket rajzol, de legtöbbször csak firkál. Egy-két mondókát megjegyez, de a többit sosem úgy mondja, ahogyan kellene. Egész nap figyelmet követel magának. Alig hagyja, hogy a virtuális lányommal foglalkozzak. Nem érti meg, hogy gondoskodnom kell róla, hiszen biztosan sokra fogja vinni. 

Szörnyen haragszom rá, amiért ilyen önző. Folyton azt kívánom, bár jobban hasonlítana az ikertestvérére.

Természetesen a virtuális lányom még ebben is megértő. Mindig felvidít, amikor szomorú vagyok, hogy milyen kedvesen néz ki a habos ruhában a tökéletes mosolyával, és hogy láthatom, mindenki odáig van érte. Talán egyszer majd a másik lányom is megérti. Hiszen én is irigykedem a profilomon élő, mindig összeszedett és boldog anyukára.

Bemutatkozik a pályázat készítője, Hidasi Zsaklin:

Hidasi Zsaklin vagyok, 2022 óta foglalkozok aktívabban az írással, és idéntől kezdtem jelentkezni pályázatokra/folyóiratokba. Lackfi János kreatív írás kurzusán aktívan képzem magam, így végre elhiszem magamról, hogy nem a véletlen sodort a betűk világába. Jelentem már meg a Népszava irodalmi mellékletében és a Székelyföldben; és helyezéseket szereztem a Gödöllői Irodalmi Díj, az Apakulcs, az Egymásra lépni Tilos, és Gyerekszoba pályázatain. 
Jelenleg szervezetfejlesztőként dolgozom Budapesten, és három pasival élek együtt: a férjemmel, a fiammal, a macskámmal. Az írásban a kísérletezés és az emberek érzelmi világa mozgat meg leginkább - a Média a Családért Díj kiírása azért szólított meg különösen, mert magam is érzem a bőrömön a frissen alakuló család kihívásait, miközben a szüleink transzgenerációs örökségét is hordozzuk magunkban.

Kép

Az írás bekerült a Média a Családért díj 2025 legjobb 10 pályázati anyaga közé. Olyan újságírói igényességgel készült munkák közül válogattunk, amelyek bemutatják a függőségek családon belüli hatásait, érzékenyen tárják fel a megküzdés, a gyógyulás, a kapcsolatépítés folyamatait, megszólaltatják az érintetteket: függőket, családtagokat, szakembereket, hozzájárulnak ahhoz, hogy a témát övező tabuk oldódjanak, és helyüket a megértés, párbeszéd vegye át.

A pályázat főtámogatója a Magyar Telekom, a döntősök díját az MBH Bank, a különdíjakat a Richter Gedeon Nyrt. és a Nemzetpolitikai Államtitkárság, a Közönségdíjat a Zalaco Sütőipari Zrt. biztosítja.

Új életet kezdeni, szembenézni a régi élet hibáival és elfogadni a segítséget minden ember számára nehéz. A jövő kezdete podcast szereplői a Jövő Kezdete Alapítvány alapítói, Tóth-Falussy Brigitta, Tóth Emil és Kocsis Sándor végig járták a függővé válás, a tagadás, az ellenállás és a szembesülés folyamatát, míg eljutottak a változásig. A változás mindig nehéz, és nem megy egyik napról a másikra, de megéri küzdeni főleg ha ebben kapunk segítséget, legyen az egy támogató család, barátok vagy egy alapítvány. És a függőséget nemcsak a függő ember éli meg, a családtagok, barátok is végig kísérik a függő korszakot és a változást is. De hogy mindezt hogyan lehet megélni, túlélni és kihez érdemes fordulni segítségért, ezt tudhatjátok meg a beszélgetésből.

Az elkészítésben közreműködött: Vinkovitsné Arany Szabó-Irén.

Bemutatkozik a pályázat készítője, Winter Diána: 

Winter Diána vagyok a Táska Rádió programigazgatója. 21 éve rádiózom és szívügyem a tartalmas, informatív és figyelemfelkeltő adások készítése. Hiszek abban, hogy a kommunikáció a legfontosabb az életben. Hiszen nap mint nap kommunikálunk, már csak azzal hogy információkat gyűjtünk egy-egy adott témában, ami éppen érdekel bennünket. Ha valaki beteg lesz a családban azonnal információkat gyűjtünk, hogyan lehet gyógymódot találni rá, ki tud benne segíteni. A podcast készítésnek is ez az egyik feladata, egy-egy témát úgy körbejárni, hogy minden lehetséges és hasznos információ benne legyen. Ezáltal a hallgatót nemcsak szórakoztatja, de fontos információkkal is bővíti a tudását. 
Nekem ez a küldetésem.

Kép

A podcast bekerült a Média a Családért díj 2025 legjobb 10 pályázati anyaga közé. 
Olyan újságírói igényességgel készült munkák közül válogattunk, amelyek bemutatják a függőségek családon belüli hatásait, érzékenyen tárják fel a megküzdés, a gyógyulás, a kapcsolatépítés folyamatait, megszólaltatják az érintetteket: függőket, családtagokat, szakembereket, hozzájárulnak ahhoz, hogy a témát övező tabuk oldódjanak, és helyüket a megértés, párbeszéd vegye át. 

A pályázat főtámogatója a Magyar Telekom, a döntősök díját az MBH Bank, a különdíjakat a Richter Gedeon Nyrt. és a Nemzetpolitikai Államtitkárság, a Közönségdíjat a Zalaco Sütőipari Zrt. biztosítja.

A megoldásfókuszú szemlélet azt vallja, hogy minden ügyfél szakértője a saját életének. Így van ez a kamaszokkal is?

Hiszem, hogy igen, és én ebből fakadóan inkább kérdezek tőlük, hiszen ők ismerik legjobban a saját életüket. Igyekszem ahhoz tartani magam, hogy nem adok kéretlen tanácsot, se utasításokat, és azt sem gondolom, hogy rendelkezem a bölcsek kövével. A megoldásfókuszú megközelítést ma már inkább lehetőségfókuszú, jövőfókuszú, erőforrásfókuszú megközelítésként említik, akik dolgoznak vele és fejlesztik.

Engem nagyon megfogott, amikor azt mondtad, hogy egy jó párbeszédhez azonos szemmagasság kell. Eszembe jutott a Lóci óriás lesz című vers, ahol a költő leguggol a gyerekéhez, és onnan végre meglátja az ő világát. Van olyan jó fizikai helyzet, amelyben érdemes beszélgetést kezdeményezni?

A jó beszélgetés azt jelenti, hogy mindketten beszélünk. Tehát nem prédikálok, és nem kioktatok, hanem kíváncsi vagyok a másikra. Ahhoz, hogy a párbeszéd létrejöhessen, fontos, hogy legyünk elérhetők a gyermek számára. Sokszor nem tudsz közeledni a kamaszhoz, de mindig legyél ott. 

Kopogtass az ajtaján, vagy ha elfoglalod a stratégiai helyet a konyha és az étkező között, akkor előbb-utóbb megjelenik azon a területen. 

Ne gondold, hogy te teljesen ki vagy rekesztve a világából, és neki nem számítasz. Lehet, hogy el fog hajtani – „Anya, neee, hagyjál békén” –, de érzi, hogy fordulhat hozzád, ez a fontos.

A „miért?” kérdés jó kezdetnek számít, vagy ezzel magyarázkodásba, védekezésbe szorítom a kamaszt?

A magyar nyelvben érdekes ez a miért, mert lehet a jelentése „mi okból?” és „mi célból?” is, csak bizonyos hangsúllyal ejtve inkább a mi okból-t fejezi ki. Számonkérőn hangzik, ami megakasztja a párbeszédet. Kérdezni annyit jelent, mint feltárni, hogy kinek milyen gondolatai vannak, így korábban kiderülhet, hogy ezt vagy azt miért csinálta: ez közelebb hoz, kapcsolatot teremt. A kérdés irányulhat okra és célra is, de a kíváncsiság vezérelje, ne a sarokba szorítás vágya.

Mi legyen akkor, ha gyanítom, hogy bullying áldozata a gyerek? Hogyan tudom szóra bírni?

Ha ott vagyok vele, észreveszem a változást. Lehet, hogy ő nem beszél róla, de ez meg fog mutatkozni a viselkedésében. Lehet, hogy harsány lesz, lehet, hogy halkabb. Lehet, hogy eddig otthon az első útja a hűtőhöz vezetett, de most szó nélkül a szobájába megy. 

A változásokat érdemes észlelni, mert azokról lehet beszélni.

Lehet, hogy már napok óta ez az érzésem, és felkészülten várom a beszélgetést, problémafogadó állapotban vagyok, de hogyan kezdjek neki?

Nem is biztos, hogy beszélni fog. Induljunk ki abból, hogy szeretetteli kapcsolat van közöttünk. Ha megvan folyamatosan a figyelem, és a gyereknek van arról tapasztalata, hogy lehet velünk beszélgetni, adott esetben kiállunk érte, akkor nem lesz nehéz leülni vele. Ha azt látom, hogy napok óta furcsán viselkedik, visszajelezhetem ezt neki: „Aggódom, hogy mi a helyzet veled.” Ezt ki lehet fejezni, ez azt üzeni a gyereknek, hogy figyelsz rá, észrevetted a gondját.

A tisztelet is alapvető szükséglet, de néha nehéz tisztelni egy lusta, nyegle kamaszt, a furcsa, időnként egyedi elképzeléseit, értékeit, ízlését, de ha nem adjuk meg neki, valószínűleg nem is kapjuk meg tőle.

Mit értünk tisztelet alatt? Hogy ismerem a másik értékeit, és akárki akármilyen „rossz”, elismerem, hogy vannak értékei. Az általam kevésbé értékesnek tartott dolgok, filmek, képregények, telefonos alkalmazások iránti rajongásához kíváncsisággal érdemes viszonyulni. Esetleg érdemes megvizsgálni a magam hozzáállását is, miért nem tartom ezt sokra, mi alapján értékelek, mi az, amit én sokra tartok, amikor én voltam kamasz, hogy voltam a szüleim zenéivel, vagy teljesen más művészeti alkotásokat kedveltem. 

El tudok indítani egy jó beszélgetést ez alapján?

Igen, megkérdezhetjük tőle, hogy mit szeretsz ebben, melyik mondatért rajongsz, melyik karakter a kedvenced. Mi az a tulajdonság, amit irigyelsz attól a szereplőtől, vagy szeretnéd, ha neked is meglenne, miben hasonlítasz rá, miért az adott karakter fogott meg? 

Akár zenét hallgat, vagy TikTok-videókat néz, érdemes belépni az ő világába, kíváncsian, nem minősítve őt. Mutass nekem ebből valamit, hátha én is újat tanulok. 

Lesz, amikor nyitott lesz, és lesz, amikor nem. A kíváncsiságra általában válaszolnak.

A jövőbeli eredményekre fókuszálásra van példád?

Fontos a jövőbeli fókusz és a múltbeli erőforrásokra koncentrálás is, a képességek elismerése. Ha kitűnő tanuló szeretne lenni, de akár azt is mondhatná, hogy űrkutató, sose mondjuk, hogy ez kizárt. Inkább így: „hahh, ez nagyon érdekes, mi vonz téged ebben, hogy lesz az neked jó?” Sokszor elég az a csodálatos kérdés, hogy: „És még?” Ez továbblendíti a beszélgetést. Elmondtál pár dolgot, melyik a legfontosabb neked?

A „mit szeretnél helyette?” is egy jó kérdés?

Azzal a tudással kell leülnünk a kamasszal, hogy biztosak vagyunk benne, ő valahonnan valahová tart. Nem tudja megfogalmazni, de úton van. Ha valami súlyos probléma vetődött fel, hazudik vagy kipróbálta a cigit, sört, kábítószert, akkor a szülők aggodalma jogos, de nem célravezető, ha tiltom vagy fenyegetem. A gyerek nem egyenes vonalon megy fölfelé, a saját életünk sem ilyen. A másik előfeltevés az, hogy a változáshoz neki minden képessége, adottsága megvan. Szeretnéd, ha nem szokna rá az alkoholra, ha társadalmilag érzékeny, beilleszkedni tudó felnőtt válna belőle. Vajon előreviszi a leszidás abban, hogy ilyen felnőtté váljon? Ha a válaszod igen, akkor szúrd le… 

Megkérdezheted, hogy na mesélj, milyen volt az osztálykirándulás, hogyhogy ilyen hamar itt vagy? Édes fiam, hallom, hogy mi történt, mesélj! 

Lehet, hogy azt mondja, hát, mit meséljek, ittunk, és akkor le lehet ülni vele, elmondani, hogy te milyen kamasz voltál, megkérdezni, hogy mi volt a jó ebben, mit adott neked. Itt a hangsúly is számít, nem a számonkérés a hangsúlyos, hanem a kíváncsiság.

Kedveli a közösséget, jó volt olyat csinálni, ami tilos. Érdemes megkérdezni, mi az, amit ebből a helyzetből megtanult. Biztos lehetsz, hogy tudja, hogyan hat az alkohol, és miért veszélyes, ezzel nem mondunk neki újat. A kérdéseinkkel azonban új irányt adhatunk a gondolkodásának.

Mi a helyzet a vitával? Érdemes vitatkozni?

A kamaszra jellemző, hogy nem jön ki a szobájából, beviszi a kaját, nem hozza ki a piszkos edényt, a szennyesét nem teszi be a szennyestartóba. Ebből szokott vita lenni. A szülő is ember, neki is vannak érzései, és simán előfordulhat, hogy veszekszik a gyerekkel, ez hiteles. Amikor felfokozott érzelmi állapotban van az ember, akkor nem fog tudni előrevivő beszélgetést folytatni a gyerekkel. Amit érdemes felismerni magunkon: mi vagyunk a felnőttek, a gyerek a mi példánkból tanul. Azt is fel kell tudni ismernem, hogy ez nem az a helyzet, amikor beszélgetni tudok a gyerekkel, le kell előbb nyugodnom.

Amikor mindenki nyugodt, akkor érdemes azt mondani, hogy édes lányom/fiam, beszéljünk, mert tisztáznunk kell, hogyan tudunk mi jól együtt élni ebben a házban, mivel tudsz te hozzájárulni ehhez, mit kérhet egyik ember a másiktól. 

Megfogalmazhat kérést is, hogy anya légy szíves kopogtatás nélkül ne nyiss be hozzám, tiszteletben tudod ezt tartani? Én meg azt kérem, hogy a koszos edényt mindenképp hozd ki, mert az a mi életünkre is ráhatással van. Lehet ilyen megállapodásokat kötni.

Hogyan tudunk a kérdéseinkkel a múltbeli erőforrásokra támaszkodni?

Maradjunk a sörözős-osztálykirándulós témánál. Lehet azt mondani, hogy fiam, látom, hogy nem vagy büszke magadra, igen, jó volt együtt lenni a haverokkal, ezt hallom, de szeretnék biztos lenni abban, hogy ha legközelebb elengedlek egy táborba, megfelelően tudsz majd viselkedni. Megfogalmazhatom, hogy bízom benned, tudom, hogy amikor elmegyünk egy családi összejövetelre, te olyan kedvesen szoktál játszani az unokatestvéreiddel, és olyankor olyan büszke vagyok rád. Látom, hogy ha elhatározol valamit, azért nagyon sokat teszel.

Tetszik nekem az a visszajelzés, hogy: „hallom, meghallottam”.

Sokszor van az, hogy a kamasz mond valamit, érvel, de abban rengeteg érvelési hiba van, amivel nem értünk egyet, de fontos visszajelezni, hogy halljuk őt. „Jól értem, hogy azt mondod, hogy…?” „Ezzel azt akarod mondani, hogy?” Ha visszahallja, rábólinthat, vagy árnyalhatja a véleményét.

A szemlélet mögött egy radikális elfogadás van…

A radikális elfogadás mindig az embernek szól, nem a cselekedetnek. A tisztelet kérdéséhez visszanyúlva, ott van a kamasz bőrében egy emberi lény, aki olyan, mint én, Isten hasonlatosságára és képmására teremtetett. Ha a cselekedete mozgatórugóit látom, például, hogy együtt akar lenni a barátaival, jól akar kapcsolódni hozzájuk, érdekes életet akar élni, akkor lehet, hogy most sörözés lett a vége, de meg tudjuk beszélni, hogy ami fontos a számára, azt legközelebb hogyan tudja másképp megszerezni, amivel nem árt sem magának, sem másnak.