„Közelség, együttérzés és gyengédség. Ez Istennek a stílusa” – a falon olvasható idézet Ferenc pápától származik, aki Budapesten mondta ezt 2023-ban. A pápalátogatás inspirálta a tematikus missziós programokat kínáló, közösségi térként működő nonprofit kávézó, a pápáról elnevezett Café Francesco létrehozását.

„Ferenc pápa hozott egy újfajta egyházi stílust, de az ő személye Magyarországon kicsit megosztó. Sokan szeretik, mások nem annyira, vagy nem értették meg a gondolkodását. Azt szeretnénk, hogy jobban megismerjék a szavait, a lelkiségét, ezért alapítottuk meg a Franciscus Alapítványt, amelynek célkitűzése, hogy Ferenc pápa szellemi örökségét megismertesse” – mondja a Café Francesco megálmodója és vezetője, Rónaszéki János, Janó atya. Az Alapítvány társalapítója Horváth Zoltán atya, hivatalos képviselője pedig Kecskés Csaba kurátor.

Zoltán atya hangsúlyozta: „Az a célunk, hogy itt, a város közepén legyen egy pont, egy közösségi tér a keresztény és nem keresztény fiataloknak, ahol találkozhatnak, és olyan tartalmakat, üzeneteket vihetnek el a szívükben, amiket esetleg más közegben nem kapnak.” Hetente szerveznek podcast-előadásokat, amelyekre különböző előadókat hívnak, az interaktív alkalmakon hitről és társadalmi kérdésekről van szó.

Kép

Fotó: Meszleny Zita

A kávézó csapata, balról a második Rónaszéki János atya, a jobb szélen Horváth Zoltán atya

Az evangelizáció új formája 

Janó atya szerint keresni kell az evangelizáció új tereit: „Ferenc pápa azt mondja, hogy kilépő egyházra van szükség. 

Ez azt jelenti, hogy ki kell menni a templom falai közül az emberek közé, és a civil életben meg kell találni az evangelizáció új, modern formáit. 

Ennek az egyik lehetősége egy ilyen kávézó.”

A nagyváros centruma a hit szempontjából periféria, ahol tanúságtétel és párbeszéd által adják át az örömhírt, az evangélium mai üzenetét az arra nyitott embereknek. Mindezt bátran, kezdeményezően teszik az erre elhívottak, teret adva a dialógusnak. „Igazából magának a helynek a lelkülete az, ami megérinti az embereket. Felkínálunk valamit, ami sokakat vonz. Nekünk nem az a célunk, hogy hozzánk csatlakozzanak, hanem ha tudunk valamit tenni, amivel általunk valaki a hithez, az egyházhoz akár egy lépéssel is közelebb kerül, az már nagy eredmény.”

Lőw Julianna, a Café Francesco üzletvezetője elmondja, hogy az alapítvány által fenntartott kávézóban három alkalmazott és tizenöt önkéntes (egyetemista) dolgozik. Az önkénteseket meg lehet szólítani, ha valaki bejön és szeretne beszélgetni. A közvetlenség fontos része a szolgálatuknak. Vannak érdeklődők, akik kérdeznek, vagy egy téma kapcsán elindul bennük valami, ők személyes beszélgetést is kérhetnek Janó atyától.

A fiatal üzletvezető hangsúlyozza, hogy a hely mindenki felé nyitott, megszólítják az utca emberét, az ide betévedő külföldieket, de egyre több a rendszeresen visszatérő vendég is. Várnak mindenkit felekezettől, vallástól függetlenül. 

Többen észreveszik, hogy Ferenc pápát ábrázolja a kávézó logója, ilyenkor szoktak róla kérdezni. Különböző korosztály tagjai jönnek ide, de az előadásokat főleg a fiatalok látogatják. A keddi rendezvények többnyire telt házasak.

Nagymamák unokával és családosok is megfordulnak itt napközben, a gyerekek hamar felfedezik a barátságos gyereksarkot. Az ízléses berendezés, a könyvespolc, a képek és idézetek a falon, a személyes fotók és üzenetek otthonossá teszik a teret. 

Tabutémák és tanúságtételek

Minden kedden este podcastot tartanak különböző műfajban és témában. A kávéházi katekézist fiatal papok tartják, akik aktuális társadalmi, erkölcsi témákról beszélnek. „Ferenc pápa arról híres, hogy a mai embert érintő tabutémákról is mer beszélni. Ezzel sebezhetővé és támadhatóvá is teszi magát, de ennek köszönhetjük a közvetlenségét.” Volt már szó a genderkérdésről, gyermekvédelemről, szexualitásról, életvédelemről, eutanáziáról, hivatáskeresésről is. A meghívott vendégek között találjuk többek között Berecz András mesemondót, Holló András kerekesszékes tánctanárt, Keresztes Ilonát, Dominique Dupont svájci gárdistát.

Népszerűek a sport-podcastok, ahol megismerhetjük a meghívott olimpikonok, versenyszerűen sportolók élettörténetét, tanúságtételét. Választ kapunk arra, hogyan jelenik meg a hit egy sportoló életében.

A lelkiségi podcastokon és a „Szólj be a papnak!” eseményeken kerekasztal-beszélgetés formájában rendszerint püspökök, papok vesznek részt, akik a saját tapasztalataikat is megosztják. Az előadás végén lehet kérdezni az előadótól, sokszor alakul ki inspiráló eszmecsere. 

A témák és a programok gyakran kapcsolódnak az ünnepekhez (advent, karácsony, húsvét stb.) és a jeles eseményekhez, tematikus időszakokhoz (pl. ökumenikus imahét, házasság hete). A kávézó helyet ad könnyűzenei koncerteteknek, valamint volt már adventi koszorúkészítő workshop és karácsonyi vásár is.

Meszleny Zsófia médiamenedzsernek köszönhetően az online térben is jelen vagyunk, ahol sokan megnézik az előadásokat. A podcast-programsorozat követhető a Facebook-oldalukon és a YouTube-csatornájukon, a felvételek utólag megtekinthetők, és a kávézó fent van az Instagramon is.

Szinte még gyerek voltál, amikor dolgozni kezdtél… Miért volt erre szükség?

A szüleim korán elváltak, egy ideig nem is tartottam a kapcsolatot a vér szerinti édesapámmal. Kezdetben édesanyámmal és a nagyszüleimmel laktam, az anyai nagymamámmal nagyon szoros viszonyom alakult ki. Akkoriban a családon belül introvertált voltam. Amikor édesanyám újraházasodott, hatéves gyerekként nem értettem meg, neki miért van szüksége erre. Ő varrónőként dolgozott, keveset láttam, a nagyszüleimhez pedig ragaszkodtam, úgyhogy velük maradtam. Az apakép hiányát és édesanyám elköltözését nagy traumaként éltem meg, ami a jelenlegi életemre is hatással van.

Tizenhárom évesen elveszítettem a nagymamámat, ami komoly krízishelyzetet jelentett számomra.

Tele voltam kérdésekkel a folytatást illetően, végül úgy döntöttem, a nagyapámmal maradok. Életem első munkának nevezhető kihívásával akkor szembesültem, amikor róla, egy fizikai munkát végző férfiról kellett gondoskodnom. Teljesen magamra maradtam, sokáig gyászoltam, közben vezettem a háztartást, főztem és iskolába jártam. Utána elkezdtem a vendéglátásban dolgozni, ekkor vált kicsit jobbá a kapcsolatom a vér szerinti édesapámmal, de abban a helyzetben nem tudtam a kortársaimhoz hasonló életet élni, az iskolás éveim sem alakultak jól.

Mi jelentett hosszú távú változást az életedben?

A nagy változás tizennégy éves koromban következett be. Nagyapám a verbális bántalmazás „mestere” volt, ráadásul nagymamám elvesztése után talált magának egy új élettársat, akit nem tudtam elfogadni. Egyik este eldöntöttem, hogy változtatok az életemen, és édesanyámékhoz költöztem. Teljesen új környezetben találtam magam, amit szintén nehezen szoktam meg. Kaptam viszont egy új apaképet és egy testvért, akivel szoros kapcsolatunk alakult ki az évek alatt. 

Hosszú idő kellett ahhoz is, hogy rájöjjek: nem gyengeség nőként kimutatni a fájdalmainkat és az érzelmeinket.

Ebben az új környezetben sikerült megtalálnod a stabilitást?

Négy évbe telt, de végül úgy éreztem, megtaláltam. Miután édesanyámat visszakaptam, egy ideig arra volt szükségem, hogy csak rám fókuszáljon, ekkor úgy éreztem, nem érti meg a fájdalmamat. Gyorsan követték egymást a dolgok: próbáltam szocializálódni, barátokat találni, de volt olyan időszak is, amikor nagyon rossz lelkiállapotba kerültem. Úgy érzem, 17–18 éves koromban tudtam megbékélni az élethelyzetemmel.

Az a döntés, hogy Kolozsvárra kerültél, azaz otthagytad a szülővárosodat, újabb kiszakadást jelentett egy megszokott környezetből. Mikor határoztad el, hogy a városban akarsz egyetemre járni?

A választ ismét az iskolai tanulmányaimra vezetném vissza. Az 5–8. osztályos éveim után kiszakadtam abból a környezetből, ami engem egyáltalán nem szolgált. Utána olyan közösségre leltem, amelyet nagyon szerettem. Sokat segítettek a tanáraim, a barátaim, kapcsolódási pontokat találtam. Ekkor jöttem rá, hogy nagyon ambiciózus vagyok a tanulásban, és sikerült kibontakoznom. Megszerettem az írást is, ez jelentette számomra azt az önkifejezési formát, amely segítségével fel tudtam dolgozni egyes történéseket.

Elsősorban magadnak írtál, vagy azoknak, akikkel megosztottad a szerzeményeidet?

Elsősorban magamnak, mert a traumáim miatt nagyon bezárkóztam, sötét gondolataim voltak. Ezeket mindig leírtam, eleinte napló formájában vezettem, a későbbiekben pedig verseket írtam, mert megszerettem a költészetet. Ezt talán a nagymamámnak köszönhetem, számára fontos volt, hogy intellektuálisan is fejlődjek. 

A magyartanáraim és más szakemberek is meglátták bennem a tehetséget, ekkor kezdtem el különböző irodalmi lapokba írni.

Tizenhét évesen már terápiára jártam. Korábban rossz véleménnyel voltam a pszichológusokról, de elmondtam édesanyámnak, hogy erre a segítségre nekem szükségem van, és ő támogatott engem. 

Mi volt az oka annak, hogy a korábbi rossz benyomások ellenére a terápia mellett döntöttél?

Rengeteg szenvedélybetegséggel küzdöttem a tinédzserkorszakom legnehezebb időszakaiban, ezek közül a legszembetűnőbb az alkoholfüggőség volt, abban találtam menedéket. Tizenhét évesen jöttem rá igazán, milyen vagyok a négy fal között, és milyen akkor, amikor társaságban vagyok. Azt éreztem, önmagamat meghazudtolva, álarcokat viselve élek. Amikor édesanyámék külföldre mentek dolgozni, én egy ideig ismét egyedül maradtam. Egyik háztartásvezetésből estem a másikba, ami rendkívül megviselt. Azt éreztem, erre az életre nekem nincs szükségem, nem éreztem, hogy lenne kiút. Nem várhattam el másoktól a segítséget addig, amíg ennyire negatívan láttam a dolgokat.

Már az érettségi előtt éreztem, nekem hosszú távon a kolozsvári környezetre lesz szükségem, ott tudok igazán kiteljesedni. Ezért is kezdtem el a terápiát, amelynek köszönhetően megtanultam nemet mondani az olyan helyzetekre, amelyek romboltak. Rájöttem, hallatnom kell a hangom, ha azt szeretném, hogy elismerjenek és tiszteljenek. A belső körből kifele haladva kezdtem változtatni a problémán, elsősorban a családomban. 

Olyan lett az életem, mint a rosta, sok barátságnak és kapcsolatnak véget vetettem abban az időben.

Amikor sokan úgy érezték, pozitív irányba változtam, egyesek közülük érdekből akartak a környezetemben lenni.

Fotó forrása: Bagoly Andrea

Mennyire volt nehéz észrevenni, amikor csak érdekből közeledtek hozzád, és megkülönböztetni ezt az őszinte barátkozástól?

Nem könnyű ez, főleg, ha valaki úgy éli az életét, hogy szeretettel fordul más emberekhez. Én mindig empatikusan viselkedtem mindenkivel, nem akartam másokat megítélni, kerestem a jót az emberekben. Néha nehéz kiszűrni, mi számít érzelmi manipulációnak, de mostanra olyan emberek vannak körülöttem, akikről tudom, hogy őszintén örülnek a sikereimnek.

Viszonylag rövid ideje tanulsz Kolozsváron, sikerült az elmúlt hónapokban új kapcsolatokat építened?

Miután leérettségiztem, és eldőlt, hogy ide jöhetek egyetemre, nagyon örültem a lehetőségnek. Életemben először teljes mértékben olyannak tapasztaltam meg mindent, amilyennek elképzeltem. Bár nagyon sok nehézség ért itt is, mert kisvárosi lány révén teljesen magába szippantott a város, hamar sikerült beilleszkednem és megtalálnom a saját nézőpontomat. Rájöttem, hogy az élet szép. Lettek olyan helyeim Kolozsváron, ahová mindig menni tudtam, ha éppen ki kellett szellőztetnem a fejem. Az otthoni mikrokörnyezetemet mindig is egy kis gyufásdoboznak éreztem, aminek mind a négy oldalát már sarokponttól sarokpontig bejártam. Kicsit olyan volt mintha folyamatosan ugyanazokat a köröket futnám. Nem volt semmi újdonság, a legutolsó fűszálat is ismertem. Kolozsvár viszont mindig adott valami újat. Lehetőségem nyílt arra is, hogy a szüleimet vagy a barátaimat be tudjam vezetni ebbe a teljesen másik életbe. 

Ha jól tudom, a pszichológia is érdekelt, mégis a gyógypedagógián kezdted meg tanulmányaidat. Miért döntöttél így?

Kanyargós utakon jutottam el a gyógypedagógiához. A pályaválasztás szempontjából az volt az egyetlen biztos pont, hogy gyerekekkel szeretnék foglalkozni. 

Főleg olyanoknak akarok segíteni, akik hozzám hasonló környezetben nőttek fel. 

Életcélomul tűztem ki a segítőszakmát. Otthon olyan szakemberhez jártam terápiára, aki nem éreztette velem, hogy más vagyok, megmutatta, hogy az általam megszokottól eltérő módszerekkel is lehet segíteni az embereknek. Néhány hónapig sziklaszilárdan a pszichológiára akartam jelentkezni, amikor viszont nézegettem a Babeș-Bolyai Tudományegyetem honlapját, rátalátam a gyógypedagógiára. Korábban nem hallottam róla, de hamar rájöttem, hogy ez tulajdonképpen minden általam kedvelt területet lefed. A két szakmát ötvözném a későbbiekben, nehéz, drasztikus döntésként ezt is bevállaltam.

Gondolom, a sűrű hétköznapokat a tizenkét órás műszakok idején megszoktad. Ma már egyáltalán nem jelent problémát számodra, ha a programjaid besűrűsödnek?

Hazudnék, hogy azt mondanám, nem jelent. Az emberek általában elcsodálkoznak azon, ha elmondom nekik, milyen sok dolgot csinálok párhuzamosan. Nekem ez mára életvitelszerűvé vált, a körülöttem lévő zajt és nyüzsgést már pozitívan élem meg. Sokféle dologgal foglalkozom a mindennapokban, de rá szoktam jönni, hogy a 24 óra nagyon kevés. Megtanultam viszont, hogy a karrierem mellett magamra is időt kell néha fordítanom.

Visszatérve arra, amiről korábban meséltél, mennyire könnyű számodra most már nemet mondani bizonyos dolgokra?

Attól függ, mit értünk azon, hogy nemet mondani. Ha a személyes kapcsolataimat nézem, húszévesen eljutottam arra a pontra, amikor tudom, a mentális egészségem megőrzése miatt néha nemet kell mondanom. Nehéz volt elfogadnom, mert nemcsak a bizalmi körön kívül esőkkel szemben kell ezt meglépnem néha, hanem akár a családommal vagy a barátaimmal szemben is. Jelenleg stabilnak érzem a helyzetem, édesanyámmal is jó most már a kapcsolatom, és másként látom a dolgokat. A húszas évei elején mindenki az érzelmi és anyagi stabilitást keresi, ez az a pont, amikor igazán sokat kell tenni ezért. 

Mindig azt szoktam tanácsolni másoknak, elsősorban maguknak tanuljanak meg nemet mondani, és ne ragaszkodjanak foggal-körömmel azokhoz a dolgokhoz, amelyek valójában nem szolgálják az érdeküket.

Nagyon fontosnak tartom, hogy nőként megteremtsük magunknak az anyagi és érzelmi stabilitást. A közvetlen környezetemben is tapasztalatom, hogy sokszor a nők el vannak veszve. Bántalmazó kapcsolatokban, kizsigerelve, félelemben élnek. Én hosszú ideje már azt vallom, hogy ha fiatal nőként megteremtek magamnak mindent, akkor az emberek csak azt adhatják nekem, ahogyan bánnak és viselkednek velem. Ne féljünk szembenézni a fájdalommal! Nem gond, ha túlnővünk embereken és szituációkon. Hogy hogyan lehet visszautat találni a fájdalomból? Lépj ki a szenvedésedből, nézz körül a környezetedben, és figyeld meg, hogy rajtad kívül minden él és mozog. A hangok, az illatok, az emberek. Fordulj a világ felé akkor, amikor még saját magadhoz sem tudsz...

A februári hónap témája: Egyszerűen különleges! További cikkeink a témában elérhetőek itt.

Az utóbbi években egyre nagyobb figyelmet kapnak a nem monogám kapcsolati modellek, úgy, mint a nyitott vagy a poliamor kapcsolat. Utóbbi jellemzője, hogy kettőnél több ember köteleződik el egymás iránt – mind szexuális, mind érzelmi értelemben –, míg a nyitott kapcsolatban a pár éppen az elköteleződéstől mentes szexuális együttlétre ad kölcsönösen engedélyt. A beleegyezés kiemelten fontos szerepet kap; ideális esetben egyik fél sem kényszer vagy nyomásgyakorlás hatására választja az életformát, éppen ezért az érintettek rendre pozitívan nyilatkoznak a tapasztalataikról. Hiszen, ha nem így lenne, aligha lennének kötelesek kitartani a döntésük mellett. Külső szemlélőként mégis felvetődnek kérdések azzal kapcsolatban, hogy a jelenséghez kapcsolódó gyakori állítások mennyire állják meg a helyüket. 

Az igazi szeretet valóban szabaddá tesz. De hogyan?

Gyakori állítás, hogy a nyitott kapcsolatok biztosítják a valódi szabadságot egy pár számára. Hiszen nincs szükség arra, hogy bárki bezárva érezze magát vagy le kelljen mondania arról, amit a másik esetleg nem tud – vagy nem szeretne – megadni neki: megteheti más is helyette. Az érintettek a monogámia béklyóitól való szabadulást gyakran a szeretet egy mélyebb szintjeként interpretálják, amely nem ismer féltékenységet, birtoklási vágyat vagy korlátozást, hanem képes úgy szeretni, hogy közben maximális bizalmat szavaz a másiknak.

Szögezzük le: nem gondolom, hogy azok, akik nyitott kapcsolatban élnek, ne szeretnék egymást. Ez a kérdés sokkal inkább szól a szeretet természetéről és az elköteleződésről. 

Mert a szeretet valóban szabaddá tesz. De nem a nyitottsága, hanem éppen a kizárólagossága tesz azzá. 

A monogámia keretei hasonlóan biztosítanak szabadságot, mint a sakktáblán a szabályok. Hogy C. S. Lewis egyik hasonlatát kölcsönözzem: lehetetlen játszani, ha bárki, bármelyik bábuval, bárhogyan léphet. A játék szabadságát éppen a meghatározott szabályok adják. 

Persze, hogy ezek bizonyos értelemben korlátoznak, hiszen a bástyámmal nem léphetek L alakban, de ezek a korlátok nem teszik tönkre a játékot. Épp ellenkezőleg: lehetővé teszik azt. 

Persze egy nyitott kapcsolatban is léteznek szabályok, amelyekben a felek megegyeznek, ám ezeknél fontos látni, hogy már a monogám kapcsolat szabályait fellazítva jönnek létre. Ahogy a német pár példája is mutatja, előbb volt a házasság két ember között, majd ezt követte a nyitott kapcsolat. Utóbbi nem működött volna, ha az eredeti elveket nem írják felül.

Ami pedig a teljes elköteleződést illeti: ahogy korábban írtam is, nem vonom kétségbe, hogy egy nyitott kapcsolatban a felek ragaszkodnak egymáshoz. Hiszem, hogy az érzelmi kötelék lehet erős. Ezzel együtt azt gondolom, akkor mondtam 100%-ban igent a páromra, ha közben a többi potenciális partnerre 100%-ban nemet is mondtam. 

Nem 99%-ban, nem helyet szorítva másnak is. 100%-ban. Ezt jelenti a teljes elköteleződés. 

Tényleg jobb, ha nem kell lemondanunk a vágyainkról?

Szinte észrevétlenül terjedt el az a felfogás, hogy a vágyainkra történő nemet mondás a legnagyobb rossz, amit önmagunk ellen elkövethetünk. És vannak helyzetek, ahol valóban ártunk azzal, ha nem vesszük komolyan a szükségleteinket (ilyen szükséglet lehet például a pihenés). Az igazság azonban az, hogy a másokra történő nemet mondásban nem az önsanyargatás jelenik meg, hanem az önkontroll. 

S ha már korábban szabadságról beszéltünk, paradox módon az önkontroll képes egyedül szabaddá tenni a lelket, legyen szó az élvezet bármely formájáról: étel, ital, sorozatok, szex és még sorolhatnánk. 

Ha bármit tehetek, és nem szabok határt magamnak, nem szabad vagyok, hanem a vágyaim rabja. 

Ez pedig átmenetileg talán jóleső érzést biztosít, elégedettséggel tölt el, de nem egy ideális állapot. Még akkor sem, ha a másik engedélyt ad rá. Az az igazán szabad, az tesz igazán jót magával, aki megtalálja magában az erőt, hogy nemet mondjon. 

Nem az a baj, ha áldozatokat kell hozni egy kapcsolatért

Egy áldozat számtalan különböző formát ölthet. Lehet egy erőn felüli teljesítés az anyagi biztonságért, a pihenés hanyagolása, hogy a másik terheit átvállaljuk, az álmok elengedése mint kompromisszum. Ami közös: minden esetben valamiféle lemondással jár. Lemondás feladatokról, programokról, vágyakról, lehetőségekről. S bár nem kellemes, önmagában mégsem az a baj, ha egy kapcsolatban el kell engednünk valamit, ami számunkra fontos, hanem ha a másik nem áll készen ugyanígy tenni. 

Mert egy jól működő kapcsolatnak a kölcsönös áldozathozatal szerves része, s nem csak akkor, ha könnyű lemondanunk az adott dologról, sőt. A túl „olcsó” áldozatok problémát jelenthetnek hosszú távon, hiába halmozzuk őket. Miért? Mert az áldozathozatalban fejezem ki a másik számára, hogy értékelem. Azért mondok le valamiről, mert még ha fontos dologról van is szó, a páromat annál a dolognál még többre tartom. 

Viszont, ha nem mondok le számomra értékes dolgokról, illetve csak arról mondok le, amiről könnyű lemondanom, az mit közvetít?

Természetesen senki sem köteles áldozatot hozni, különösen nem külső nyomásra, mégis érdemesnek tartom megfontolni a kérdést, hogy ha vágyom valakire, aki nem a párom, miért ne mondhatnék egyszerűen nemet magamnak? 

A monogám kapcsolatok nehézségeiből nem következik, hogy a monogámia a probléma

Ahogy a bevezetőben említett német pár, úgy sokan mások is a monogámia kudarcélményeit követően döntenek egy más kapcsolati struktúra mellett. S míg a többség nem mond ítéletet azok felett, akik egy ember mellett képzelik el az életüket, vannak, akik a monogámia idejétmúlt, korlátozó voltában vélik felfedezni a legnagyobb problémát. És tény, hogy például a válások magas száma vagy az elköteleződés nehézsége mind valós jelenségek, melyek sürgősen megoldásért kiáltanak.

Azonban pusztán a nehézségeket és kudarcokat nézve nem lehet ítéletet mondani egy kapcsolati formáról. 

Hogy egy teljesen más példával éljek: pusztán azért, mert egyes elnyomó országok nevében szerepel a „demokratikus” kifejezés, még nem következtetünk arra, hogy a demokrácia egy tarthatatlan politikai rendszer. 

Ugyanígy a kapcsolati problémáink gyökerei sem automatikusan a kapcsolati modellben keresendők, hanem számtalan más forrásból származhatnak, kezdve az önismeret hiányától a kötődési stíluson át a kommunikációs nehézségekig (hogy csak néhányat említsünk). 

Ne legyenek illúzióink, a jól működő párkapcsolat nehéz műfaj. Aki krízisbe kerül, mindenekelőtt együttérzést érdemel. De van más út, mint megnyitni a kapcsolatot mások előtt. 

Egy parasztfiú útja az érseki székig 

Óscar Romero a legkisebb és egyben a legnagyobb népsűrűségű közép-amerikai állam, El Salvador egyik hegyi falujában, Ciudad Barriosban látta meg a napvilágot 1917-ben. El Salvadort ma is a régió legszegényebb országaként tartjuk számon. A jellegzetes földműves társadalom élén évtizedeken keresztül katonai kormányok váltották egymást, polgárháborúk, éhséglázadások nehezítették az emberek életét. Az ország gazdasága napjainkban is az ültetvényes gazdálkodásra, a kávé és néhány más mezőgazdasági termék monokultúrájára épül, ipara fejletlen, a gazdasági és politikai élet irányítása néhány dúsgazdag család kezében összpontosul.  

Romero szülei legtöbb honfitársukhoz hasonlóan egyszerű, szegény emberek voltak, édesapja a falu postása és távírásza volt, aki, hogy nyolc gyermek apjaként népes családját eltarthassa, földművelésből egészítette ki jövedelmét. Óscar kezdetben a helyi elemi iskola növendéke volt, néhány osztály elvégzését követően azonban asztalosinasként szakmát kezdett tanulni. Tehetséges, eszes fiú lehetett, a falu elöljárója felfigyelt rá, és arra biztatta, hogy tanuljon tovább.  

El Salvador katolikus ország, Óscar szülei is hitben nevelték gyermekeiket, így nem meglepő, hogy a fiúnak a továbbtanulás egyben a papi hivatást is jelentette. 

San Miguel kisszemináriumába került, ahol nemcsak középiskolai, hanem teológiai tanulmányokat is folytatott. A papi hivatás mellett 1937-ben kötelezte el magát végleg, és a főváros, San Salvador egyetemén folytatta tanulmányait. Innen pedig hamarosan Rómába, a híres jezsuita Gregoriana Pápai Egyetemre került, ahol teológiából licenciátusi fokozatot szerzett. 

Az Örök Városban egy évvel később pappá szentelték. Még egy esztendőt maradt Rómában a doktorátusra készülve, majd püspöke kérésére félbeszakítva tanulmányait hazatért, hogy megkezdje papi szolgálatát a San Miguel-i Egyházmegyében. Elsőként Anamorósba kapott plébánosi kinevezést, rövidesen azonban püspöke titkárként maga mellé vette, és Romero a következő huszonhárom évet ebben a beosztásban töltötte. Részt vett az egyházmegye kormányzásában, intézte annak adminisztratív ügyeit, és ő szerkesztette az egyházmegye hetilapját. Vezette a székesegyház plébániáját, valamint sokrétű lelkipásztori munkát végzett. 

Csaknem negyedszázados, a püspöki aulában töltött időt követően, 1967-ben kinevezték a püspöki konferencia titkárává, így a fővárosba kellett költöznie. Három évvel később VI. Pál pápa San Salvador segédpüspökévé nevezte ki. 

Újabb négy esztendő elteltével a Santiago de María Egyházmegye püspöke lett, 1977 februárjában pedig ő lett San Salvador érseke. 

Az érseki széktől a vértanúságig 

Ebben az időben már meglehetősen feszült volt a viszony a politikai vezetés, a befolyásos klánok és a katolikus egyház között, hiszen egyre több pap állt a kisemmizettek oldalára, vallva az iglesia popular (a nép egyháza) mozgalom eszméjét, amelyet a hatalom a marxista, kommunista tanok térnyerésének ítélt.  

Romero érseki kinevezését a politikai elit kezdetben szívesen fogadta. Úgy gondolták, hogy a konzervatív teológiai és politikai elveket valló új egyházi vezető majd csillapítja az egyszerű hívő emberek elégedetlenségét, és képes lesz kordában tartani a nép érdekében politizáló radikális papokat. Közben az országban robbanás közeli helyzet alakult ki. Az elégedetlenségre a hatalom terrorral válaszolt, amely ellen a hegyekben gerillamozgalom szerveződött. Az érsek kezdetben távol tartotta magát a radikális csoportosulásoktól, és nem rokonszenvezett a felszabadítás teológiájának radikalizmusával sem. Érseki beiktatását követően azonban olyan események történtek, amelyek gondolkodását gyökeresen megváltoztatták. 

Az 1977-es év eleve sztrájkokkal, földfoglalásokkal indult, Romero érseki beiktatása után pedig egy tüntetés vérfürdőbe torkollott. Rutilio Grandét, a szegények mellett kiálló jezsuita atyát, a főpásztor barátját a halálbrigádoknak nevezett félkatonai szervezet tagjai meggyilkolták.  

Az érseknek ez adta a lökést ahhoz, hogy a polgárháborúba sodródó országban a szegények, az elnyomottak, a nincstelenek védelmezőjévé és szószólójává váljon. Hazája helyzetéről az őt igen nagyra becsülő II. János Pál pápát is tájékoztatta. Szentbeszédeiben, amelyeket a rádió is közvetített, szót emelt az erőszak és az igazságtalanság ellen, jogsegélyszolgálatot hívott életre, a hit és az igazságosság nevében látogatta és bátorította a terror által leginkább érintett vidéki közösségeket, ahol a halál­osztagok működtek. Ma is gyakran idézik bátor kiállását, amely szerint: „amikor az egyház hallja az elnyomottak kiáltását, nem tehet mást, minthogy megbélyegzi azokat a társadalmi struktúrákat, amelyek létrehozzák és állandósítják a nyomorúságot, amelyből e kiáltás fakad”. 

Kép

Fotó forrása: Profimedia − Red Dot

Az országos ellenállás 1980 elejére tömegtüntetésekbe, általános sztrájkba torkollott, a hatalom és annak fegyveres félkatonai szervezetei pedig válaszként egyre véresebb erőszakot alkalmaztak. Romero érsek ekkorra már az ellenállás jelképévé vált, határozottan elítélte az elnyomást, és arról beszélt, hogy ha minden békés kísérlet kudarcba fullad, a tömegeknek legitim joguk van az erőszakos felkeléshez. Nemzetközi, egyházi és közéleti fórumokon hívta fel a figyelmet hazája helyzetére. 

Levélben kérte Jimmy Carter amerikai elnököt, hogy ne támogassa az El Salvador-i kormányt és a hadsereget. Nyilvánosságra hozta azt is, hogy halálos fenyegetést kapott, azonban a menedékjogot, amelyet a nicaraguai szandinista, baloldali kormány kínált neki, nem fogadta el, mivel nem akarta népét és egyházát magára hagyni. 

Emlékezetes szentbeszédében, amelyet 1980. március 23-án mondott, arra szólította fel a hadsereg és a rendőrség tagjait, hogy szüntessék be az erőszakot. 

Radikálisan így fogalmazott: „Ember parancsolhatja nektek, hogy öljetek, de Isten törvényének kellene győznie bennetek, amely azt parancsolja: »Ne ölj!« Egy katona sem köteles olyan parancsnak engedelmeskedni, amely ellenkezik Isten törvényével! Erkölcstelen törvény senkit sem kötelez.” 

A beszédre már másnap kegyetlen választ adott a hatalom. Romero érseket, miközben szentmisét mutatott be, halálos lövés érte. Az elkövető elmenekült, kilétére később sem derült fény, de sejteni lehetett, hogy a kormány zsoldjában álló halálbrigádok tagja volt. A temetés, amely tízezreket megmozgató kormányellenes demonstrációvá nőtt, véres tragédiával végződött, ugyanis a székesegyház előtti téren bomba robbant, majd a katonaság a tömegbe lőve több tucat embert meggyilkolt. 

Ezek az események vezettek ahhoz a polgárháborúhoz, amely egészen 1992-ig tartott, és mintegy hetvenötezer ember életébe került. A hadsereg és a halálbrigádok tizennyolc katolikus papot és öt apácát is megöltek. A féktelen erőszakhullám elől sok százezren menekültek el az országból. Az állami propaganda pedig az egyházat és a mártír érseket tette felelőssé a történtekért. 

Idővel az is kiderült, hogy Óscar Romero meggyilkolására az El Salvador-i biztonsági erők vezetője adott parancsot, felelősségre azonban soha nem vonták.  

Kép

Oroszországi Erzsébet (Jelizaveta apátnő), Martin Luther King, Óscar Arnulfo Romero érsek és Dietrich Bonhoeffer szobra a Westminsteri apátságnál − Forrás: Wikipédia

Az érsek békemunkáját életében több nemzetközi szervezet is díjakkal, elismerésekkel értékelte, Rómában pedig még 1994-ben elkezdődött a boldoggá avatási eljárása. II. János Pál 2000-ben a hit vértanújának nevezte, El Salvador-i látogatása idején pedig imádkozott a főpásztor sírjánál. XVI. Benedek később a hit nagy tanújaként, Ferenc pápa pedig Isten embereként beszélt róla. Az egyházfő 2015 elején az érsek halálát vértanúságnak minősítette, és ez év májusában San Salvadorban százezrek jelenlétében boldoggá avatta. Óscar Romerót 2018 októberében Ferenc pápa az egyház szentjei közé emelte.  

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Kicsit keringünk Bach Máté fotóssal, mire megtaláljuk a megadott címet – a házszám mellé rajzolt busófejet látva viszont már tudom, hogy jó helyen járunk. Heilmann János mosolyogva fogad minket. Az udvaron faragások, műhelye ajtajára vésve pedig busóalakok. A helyiségbe lépve megannyi arc néz vissza ránk a falról – hasonlóak, mégis mindegyik más. Van köztük kerek fejű és piros arcú, hosszú orrú és olyan, amelyet hajzuhatag, pontosabban csuklya keretez. A háttérben pörgős zene szól – mint megtudjuk, sokác nóta.

„Először háromévesen vettem fel busómaszkot – kezdi János kedvenc, báránybőrrel takart kanapéján elhelyezkedve. A férfi tősgyökeres mohácsi – igaz, sokác vér „csak” nagyanyai ágon csörgedezik ereiben, apja sváb, anyja magyar. Ő azonban úgy véli, nem a származásától lesz valaki jó busó, hanem ha ápolja is a hagyományt.

Gyerekkorában szüleivel rendszeresen részt vettek a busójáráson, és ilyenkor végigjárták a standokat, ő pedig általában kapott is valamit, apja például mindig vett neki törökmézet. „A busójárás jelentőségét még nem fogtam fel, de a hangulat, az idősebb busók már akkor lenyűgöztek – emlékszik vissza. – Édesapámnak volt egy barátja, aki nevelt fiaként szeretett.”

„Az egyik busójáráson együtt is felvonultunk – ő ment elöl, minket, gyerekeket pedig mókából egy láncon húzott maga után. Aztán ha meglátott egy csinos hölgyet, mi körbeszaladtuk.”

Ahhoz, hogy maszkkészítésre adja a fejét, szükség volt még valamire: mindig is jó kézügyességgel bírt, szobrokat is faragott, és kemencét is készít. A busófejek faragásával tizenkét éve kezdett foglalkozni, autodidakta módon sajátította el. Voltak maszkfaragók, akik nagy hatást gyakoroltak rá, de nem akarta utánozni őket, inkább egyedit szeretett volna alkotni. „Nem másolok le egy adott maszkot, hanem a régi irányzatot próbálom újrateremteni, megőrizni azt a feelinget” – mondja. 

Honnan ered a busójárás?

A legenda szerint a török hódoltság alatt a Mohács területén őslakos sokácok megelégelték a rabságot, s rémisztő maszkokat öltöttek magukra, kezükbe pedig zajkeltő eszközöket vettek, hogy elűzzék a törököket. Akciójuk után csónakkal keltek át a Dunán. Ennek valószínűleg nincs sok valóságalapja, mivel a sokácokat tíz évvel Mohács felszabadulása után kezdték betelepíteni a városba. A balkáni eredetű népcsoport egykori hazájából hozhatta át a szokást. 

Vérrel kent arcok és egy jámbor maszk

Jani civilben építésvezető, de a busójárás előtti hetekben félreteszi munkáját, és csak a maszkfaragásra koncentrál. Egy-egy maszk egy nap alatt készül el, de olykor pár óra alatt életre kelnek a műhelyben. Vörös fűzzel és hársfával dolgozik, amelyeket szalagfűrésszel kezd megfaragni, majd csiszolással varázsolja simává az arcokat.

„Ez a teknővájó kapa, de cigánykapának is mondják – mutat egy másik szerszámra az asztalon, ami példaképe, Késics György faragóé volt. – Ezzel szoktam a maszkok hátulját kivájni. Nem szívesen használom, mert irtó nehéz.”

Az arcokat sertésvérrel festi be, ami egy idő után bebarnul, így még régebbi hatást kelt. 

„Ismerősöktől szoktam kérni, a disznóvágásokról mindig marad.” A munka egyik utolsó fázisa a csuklya felvarrása. Ma már sokan szegeccsel rögzítik, de Jani ebben is a régieket követi, másrészt, a festés mellett ezt élvezi a leginkább.

Munkáit megrendelésre készíti. „A Facebookra nem szoktam feltenni, mert általában az kell az érdeklődőknek, aminek már van gazdája. Ha mégis kimarad két-három, azokról feltöltök fotót, aztán bízom benne, hogy elviszik. Ha nem, akkor pedig kirakom a falra, hadd öregedjen és porosodjon, aztán jövőre még jobban fog menni!”

Kép

Fotó: Bach Máté

Évente átlagban húsz maszkot farag. Idén kevesebbre volt ideje, de nem ez biztosítja a megélhetését, így nem aggódik miatta. „Nekem ez fanatizmus, és nem a pénzről szól” – fogalmaz. 

Beszélgetésünk közben néhány, számára különösen fontos maszkot is megmutat. Az egyiket például kendőbe bugyolálta. 

„Ez egy jámbor maszk, aminek a gyerekem első cumiját tettem a szájába” – meséli. A kendő alól egy raszta tincs lóg ki, ez pedig egykor hozzá tartozott. 

„Ennek meg a szemöldökét lenolajjal kentem be, amitől bekeményedett” – emel le a falról egy másikat. 

Milyen az igazi busó?

Ahogy János mondja, mostanában egyre többen készítenek modern maszkokat. Nincs is ezzel baj, teszi hozzá, az a jó, ha minél színesebb a felhozatal. Ha mindenki egy kaptafára, sablonszerűen faragna, akkor lenne kétezer ugyanolyan busó. Az már sokkal inkább zavarja, hogy sokan leveszik a busójárás idején a maszkjukat, és az öltözetükre se figyelnek.

Egy igazi busó ugyanis subát ölt magára, szalmával kitömve, lábára bocskort húz, az alá pedig bütykös harisnyát vagy horgolt zoknit (bocskorkészítéssel Mohácson Farkas György foglalkozik). „Ez a bunda ott például úgy százéves lehet, a padláson találtam – mutat egy széken pihenő darabra. – Ha belenézel, láthatod, hányszor össze lett már foltozva.”

Sokakon látni szarvval ékesített maszkot is – ez nem a hagyomány része, csak az utóbbi évtizedekben kezdett elterjedni, János ezért nem is készít ilyet. Egykor igyekeztek minél könnyebb súlyú maszkokat faragni, mivel egy hétig le sem vették az alakoskodók. Akkoriban még mindenki magának faragta, így nem is születtek olyan kidolgozott alkotások, mint amiket a műhelyben megcsodálunk.

János maga is változatosságra törekszik. Sokan kérnek tőle kerek fejű maszkot, és két-három évente farag is egyet, de annál nem többet. Ha sok lenne belőle, elveszne a varázs. A falra tűzve olyan maszkokat is látunk, amelyeknek tulipánt vésett a homlokára. 

Ami a faragott arcokban közös: a jobb szélső foguk hiányzik, ezt tűzzel égeti ki. „Ez az én védjegyem” – mondja. 

Némelyik maszk arcán ragtapasz van. „Amiatt tettem rá, hogy még régebbinek, még viseltesebbnek hasson” – magyarázza. Imádja meglepni az embereket, akik azt gondolhatják, százéves darabot tartanak a kezükben. Ám a maszk hátuljára mindig ráfesti a készítés dátumát. A ruhaneműk esetén ugyanerre esküszik. Elvégre a sokácok sem az „ünneplős gatyájukat” vették fel, hanem amit nem sajnáltak, mivel a busójáráson még sárban is hemperegtek. „Volt, hogy valaki kijött hófehér bundában, mire én azt mondtam neki, bízd rám, jó? És felvittem a bundát padlásra, ahol végighúztam párszor a padlón” – meséli. 

A szokás szerint csak férfi öltözhet be busónak – ma már ezt nem veszik szigorúan, vannak női busók is. Más hölgyek fekete álarccal takarják el magukat, őket úgy hívják, szép busó. 

Az elmondottak ellenére János úgy véli, nem az a legfontosabb, hogy ki milyen maszkot visel. „Igazából már mindegy, hogy milyen cucc van rajtad. Mert nem attól jó egy busó, hogy mondjuk kerek fejű vagy vékony orrú maszkja van. Attól leszel busó, ha a fejeden van az a maszk.” Ez ugyanis az utóbbi időben nem mindenkinek evidens, Jani gyakran látja, hogy sokan maszkjukat a kezükben tartva vonulnak, ami nagyon dühíti.

„Régen a falu szégyenének számított, aki levette a maszkot, az ilyet hazaküldték. Meg is kapta az asszonyoktól, hogy »Nem tudtál viselkedni?«”

Egy másik aranyszabályt is megoszt: „Szerintem a busó, az egyszer legyen busó, mégpedig farsangkor! Az eseményt reklámozva sokan már jóval előbb maszkot öltenek, és én értem, hogy jó buli, de ha egy évben ötször beöltöznénk, akkor lehet, hogy nem is várnám annyira a busójárást.” Ő már karácsonykor a busójárásra készül, és mint mondja, neki ezzel az eseménnyel kezdődik az év.

A lazuló szokások ellenére hozzáteszi, akadnak rajta kívül, akik tartják magukat a hagyományokhoz. „Hála Istennek vannak még komoly busók, mint Stipa Pista, a sokácok elnöke, akinek nagyon komoly felszerelése van. A bundája úgy ki van tömve, hogy alig bír benne mozogni, és majd’ leszakad róla” – említ egy nevet a helyi nagyok közül.

A 17 ezres városban hetven busócsoportot és körülbelül 35 maszkfaragót tartanak számon. Jani lát potenciált pár fiatalban is, mestersége tanítására viszont nem adná a fejét. „Aki ezzel akar foglalkozni, annak magának kell kitaposnia az utat, ahogyan én is tettem.”

Kép

Fotó: Bach Máté

Milyen érzés busónak lenni?

A busójárásról több helytelen információ is kering az interneten, az egyik ilyen, hogy a poklade szó, amit a mohácsi sokácok az esemény megnevezésére is használtak, jelentése fesztivál. „Ez nincs így, eredetileg azt jelenti, hogy átváltozás” – helyesbít a kézműves. És valóban, a maszkot öltve az ember átszellemül.

A busó egy titokzatos lény, akinek zord megjelenése félelemmel tölt el, de tudjuk, hogy nem bántani akar, hanem megtréfálni. Ezért is húzódik mosolyra a szája.

„Amikor felveszed a maszkot, azt érzed, hogy félig ember vagy, félig Isten, aki érzelmeket vált ki másokból. Ha anélkül mentem az utcára, csak sodródtam a tömeggel, maszkkal viszont egyből utat nyitottak előttem, tekintélyt adott. Szerintem minden mohácsi gyerek arra vágyik, hogy egyszer nagy busó legyen.”

A busók mindig újabb tréfán törik a fejüket. Egyik évben például egy fapadra ültették az asszonyokat, és összekormolták a ruhájukat. Ez egy kicsit pajzán ünnep – a tavaszvárás, egyben a termékenység ünneplése –, amikor szabadabban huncutkodhatnak. Persze csak azzal, akin látják, hogy vevő rá. „Akad egy-két férfi, aki kihasználja a helyzetet, de ez elenyésző” – mondja Jani, aki nem ért egyet azzal, ha egy ember cselekedete alapján minősítik az összes busót.

Látogatásunkkor mi is felpróbálunk egy maszkot, és az említett százéves bundába is belebújok – szó mi szó, a két kis résen kilesve nem tudnék megtenni benne több kilométert. „Elég leterhelő egy farsang, ha három-négy napot végigtolok egyhuzamban, utána egy hétig izomlázam van. Szóval nehéz dolog, de megéri. Amikor egy éven keresztül erre készülsz, akkor mindenképp végigcsinálod – mondja erről a maszkfaragó. – Ebbe bele kell születni, azt gondolom.”

A felvonuláson részt vevők testi épségét úgynevezett saját etikett is szolgálja, tilos például babakocsival érkezni.

János és csapata ettől függetlenül sem kedveli az óriási tömeget, busójárás napjain a kisebb utcákat járják szekéren ülve, majd betérnek egy-egy ismerőshöz. De az ünnep náluk nem ezzel kezdődik. „Már csütörtök reggel, kisfarsangkor összegyűlünk itt nálam: hat órától nyitva a kapu, nyolckor elkezdenek szállingózni az emberek, és kilencre tele van az udvar, mindenhol busók és fotósok.”

A csapatával idén egy nagy dologra is készülnek. A részleteket ugyan még nem árulhatja el, hogy meglepetés legyen a résztvevőknek, mosolyogva csak annyit mond: „Ilyenre még nem volt példa a busójáráson. Szerintem történelmet fogunk írni.”

Azt kérded, mi, hívők  

miért mindig a bűn körül pörgünk? 

Minek annyit szőrözni rajta, ha valaki próbál 

alapból jó ember lenni, nem ártani másnak? 

Meg nem úgy van, hogy aki hívő lesz, megtisztul, 

azután többé nincs dolga a bűnnel? 

Vagy akkor mire jó egyáltalán a megtérés? 

Jó kis kérdések.  

Tudod, az életünk is folyamat,  

a bűneinkkel való viaskodásunk is folyamat...  

Mit tegyünk, miután levetkőztük a bűnös énünket?  

Vetkőzzük le újra, mert a bűnök  

emitt-amott visszamásznak,  

amint egy kicsit nem figyelünk.  

Olyan ez, mint azt kérdezni:  

aki kigyúrta magát izmosra, mit tegyen?  

Nos, gyúrjon tovább, hogy izmos is maradjon.  

Hát aki lefogyott, mit tegyen?  

Vigyázzon tovább, mit eszik,  

mennyit mozog, hogy sovány is maradjon... 

Amúgy meg bizony van szőrözés  

a bűnnel, és érdemes is foglalkozni vele. 

A baj ott kezdődik, ha többet foglalkozom 

vele, mint amennyit Istennel… 

Például, ha szerelmes vagyok,  

mi számít bűnnek a kedvesem szemében?  

Mondjuk, ha szándékosan nem keresem,  

nem szánok rá időt.  

Ha rideg vagyok hozzá,  

ha beszólogatok neki,  

ha direkt bosszantom.  

Ha mással flörtölök vagy félrelépek.  

Ha ártok magamnak, ha tönkreteszem magamat.  

Ha valaki elköteleződött a szerelme mellett,  

de sosincs vele vagy gyakran megbántja,  

akkor igenis bűnt követ el ellene.  

Nevezzük finomkodva hibának?  

Az min változtat?  

Lehet szépíteni a dolgot,  

attól nem esik neki jobban,  

s nem tesz jobbat a kapcsolatnak.  

Ugyanígy van Istennel. 

Lényeges, hogy ne a bűntől való  

félelem legyen az életem középpontjában. 

Hanem az öröm, mert egyszerűen  

szeretem azt, aki teremtett,  

és igyekszem minél többet vele lenni,  

például úgy, hogy imádkozom...  

Nem kötelező savanyúkereszténynek lenni,  

Jézus sem volt az...  

Senki sem mondta, hogy állandó szégyenben,  

marcangolásban kéne élni. Az nem Isten világa.  

Viszont, hogy monitorozom magam,  

korrigálom a dolgaimat,  

az nagyon is természetes.  

Ha valahova tényleg el akarok jutni,  

csak megnézem már időnként a GPS-t. 

Mert különben eltévedek.  

Lackfi János további, #Jóéjtpuszi jelölésű versei itt érhetőek el.

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Mielőtt rátérnénk a Vörös Riviéra által vizsgált időszakra – mi volt a Balaton sorsa 1945 előtt?

A déli part az odavezető vasút megépüléséig főként mocsárvidék, az északi pedig hagyományos agrárvidék volt, több évszázados szőlőkultúrával. A 19. század vége felé már üdülési célú épületek is létrejöttek, a Balatonnál is megjelentek a jómódúak és a középosztály. A vasút megépítése meggyorsította az utazást, a déli partról eleinte áthajóztak vagy átkocsikáztak az emberek az északira. 

Ám Trianon értékelte fel igazán a területet, hiszen akkor az ország elveszítette a tengerparti részeit, viszont megmaradt ez az édesvizű tavunk. 

A Horthy-korban tudatos fejlesztés indult, korszerű gondolkodással igyekeztek hasznosítani a Balaton környékét. 1945 előtt csírájában megvolt minden, ami később kibontakozott: ha nincs a nagy politikai váltás, folyamatosabb lehetett volna a fejlődés – így megakadásokkal, más ideológiai környezetben alakult ki a Balaton tömegturizmusa.

Nyugaton 1945 után a közlekedés és az életszínvonal fejlődésének köszönhetően beindult a nemzetközi utazgatás, a keleti blokkban pedig pont, hogy leállt. Magyarországon a Rákosi-éra veszélyes elemként tekintett a külföldről érkezőkre, és sajátosan kezelte a belföldiek turizmusát is…

A motorizációs robbanás nyomán, a világháborúból való kilábalás után az ötvenes évektől „útnak indult a világ”, de a Rákosi-rendszer szovjet típusú kommunista diktatúraként, ideológiai alapon azt mondta: mi csak a dolgozóink üdültetésével foglalkozunk. Államosították a szálláshelyeket, a vendéglátást, és ellenőrzésük alatt tartva, szervezetten utaztatták az embereket nyaranta a Balatonra.

Ennek az állami üdültetésnek propagandisztikus célja is volt, hogy el lehessen mondani, milyen jó világ lett, mert a régi urak helyett most már a munkások nyaralnak a Balatonnál.

A belföldi szociális üdültetés nem ördögtől való, de akkori formájában egy diktatúra eszközeként hatott, ennek megfelelően szinte kizárólagossá vált. Főleg, hogy a vasfüggöny leereszkedésével ellehetetlenült az utasforgalom Kelet és Nyugat között, és a szocialista országok egymás közötti viszonylatában sem lehetett valódi turizmusról beszélni. A Rákosi-korban pénzt nem költöttek az infrastruktúrára, a háború előttről maradt szállásokra terhelték rá az üdültetett tömeget.

A Kádár-korban ismerte fel a szocialista államvezetés, hogy a turizmusból haszna is származhat?

Akkor került előtérbe az a gazdasági potenciál, ami az országba csábítható nyugati vendégekben és az ő devizájukban rejlett. Ehhez a szovjet blokkon belüli politikai enyhülés is kellett, amit Sztálin halála indított el, másrészt a magyar kommunistáknak a pluszbevételre nagy szükségük volt, mert bár a hatalmat ’56-ban szovjet segítséggel megtarthatták, az ország továbbra is komoly gazdasági-társadalmi nehézségekkel küzdött. Az pedig már a forradalom előtt megfogalmazódott, hogy szükség lesz turizmusfejlesztésre, de az ez irányú lépések megtétele a fegyveres harc kirobbanása miatt későbbre tolódott. A Kádár-rendszer emiatt a többi keleti ország – Bulgária, Románia, Lengyelország – viszonylatában lépéshátrányba is került, de aztán mégis jelentős eredményeket tudott felmutatni. 

Adottságai folytán Budapest – és esetleg a Hortobágy, Bugac, a „puszta romantikája” – mellett a Balaton volt a legalkalmasabb arra, hogy üzleti hasznot hozzon. 

Ha sok külföldi költi el itt a pénzét, az növeli állam bevételeit, jót tesz a GDP-nek. Az utazás lehetősége emeli a kölcsönös bizalmat, így könnyebb üzleti kapcsolatokat létesíteni kifelé, a Kádár-rendszer igyekezett is kihasználni ezen előnyöket. A hetvenes évektől Magyarország számított a „legvidámabb barakknak”, a Balatonnál pedig kialakult a nyugat- és keletnémetek kedvelt találkozóhelye. A látszólagos eredmények ideig-óráig elfedték a rendszer fenntarthatatlan voltát. Arról, hogy az eladósodott ország 1981-re az államcsőd szélére sodródott, kevesen tudtak. A kollektív emlékezet is szívesebben idézi fel a szépet, például, hogy milyen jó volt akkoriban a Balatonnál nyaralni.

Kép

Automata büfé a füredi Vitorlás étterem mellett, 1971-ben - Forrás: Fortepan / Bauer Sándor

Az NSZK-sok és NDK-sok találkozóit megelőzően a hatvanas években az átlagember üdültetése mellett előbb a motelek, majd a kempingek térhódítása zajlott, majd a szálláshiány okán elterjedt a vadkempingezés is…

A kemping és a motel mint szállásforma tipikus kényszer szülte megoldás volt a férőhelyhiányra, amit pénz szűkében is orvosolni kellett valahogy. Hiszen míg a korábbi panziók, üdülők, vendégházak az államosításukat követően a belföldi üdültetést szolgálták, a növekvő külföldi és belföldi érdeklődés létesítményigényei kielégítetlenek voltak. 

A legegyszerűbb, legolcsóbb szállástípust a kemping jelentette, ahol csak folyóvízre, csatornázására, villanyra volt szükség, a sátrát meg a lakóautóját pedig már a vendég hozta. 

Ezért a szocialista állam a hatvanas évek során számos kempinget nyitott a Balaton körül. Ennek dacára is adódtak olyan időszakok, amikor a tó körül egyidejűleg jóval több ember akart nyaralni, mint amennyit a vízpart aktuális infrastruktúrája el tudott látni. Ez történt például 1964-ben, amikor is megrohamozták az országot a csehszlovák turisták, és nyomukban tényleg nomád viszonyokra emlékeztető vadkempingek lepték el a Balaton frekventált partszakaszait. 

Hamarosan – a hazaiak és a keleti blokkból jövők rovására – előtérbe kerültek a nyugati vendégek. Ahogy egyre többüket igyekezett a magyar vezetés az országba vonzani, még több férőhely kellett.

Még mindig a hatvanas éveknél maradva, miközben Bulgária vagy Románia jelentős szállodafejlesztési programot hajtott végre a Fekete-tenger partján, lehetőségeihez mérten a Kádár-rendszer is valami hasonló megvalósítására törekedett a Balatonnál. Ehhez előbb a föld alatt kellett megteremteni a feltételeket, kiépíteni a közműveket, aztán jöhettek a látványosabb szállodaépítések, amelyek a közelmúltig meghatározták a Balaton képét. A hatvanas évek derekáig felhúzott siófoki hotelek mellett 1968-1969-ben készült el Füreden az Annabella és a Marina, Almádiban az Auróra.

A szezonális hotelmonstrumok létrejöttét nagyrészt romániai és bulgáriai tanulmányutak tapasztalatai inspirálták, tehát azt lehet mondani, hogy a korabeli balatoni szállodák elsősorban bolgár, illetve román mintára létesültek.

A beruházások irányítói úgy vélték, a körülbelül ezer fő befogadására alkalmas egységek az ideálisak mind az építési, mind az üzemeltetési költségek optimalizálása szempontjából. Idővel azonban bebizonyosodott, hogy ez koránt sincs így, a nagy idényszállók rentábilis üzemeltetése, fenntartása komoly nehézségekbe ütközik. Ráadásul, mint egyes idegenforgalmi szakemberek már a hatvanas években felhívták rá a figyelmet, a balatoni táj jellege és az üdülőhelyek arculata inkább kisebb, családiasabb szállodákat kívánt volna. Mindazonáltal az említett balatoni szállodák – ha kisebb-nagyobb átalakításokkal is – máig köztünk vannak egy korszak jelképeiként, megszoktuk látványukat.

Kép

Mikortól üzemelhettek magánszálláshelyek – Zimmer Frei-ek –, illetve „maszek” szolgáltatások is?

Magánember hivatalosan nem alapíthatott üzleti célra sem vendéglátóhelyet, sem szállást, mert a szobakiadás mint „nem munkával szerzett jövedelem” szembement a szocialista ideológiával. Azonban hamar látszott, hogy önmagában az állam nem lesz képes a turizmus robbanása folytán intenzíven növekvő férőhely- és ellátási igényeket biztosítani. Ezért egyfajta tűrt kategóriaként a rendszer mégis lehetővé tette a magánházaknál a nyaraltatást, idővel a magánszektor térhódítását a vendéglátásban. Ennek nyomán épültek fel panzió méretű családi házak a tó körül, létesültek sorra maszek lángos és halsütők. A magánerő bevonása a Balaton nyári üzemeltetésébe már a hatvanas években megindult, de a jelenség a hetvenes évektől vált látványossá.

A keleti blokkon belül a Kádár-rendszer egyik sajátossága volt, hogy bár a hatalom elítélte a kapitalista üzletelést, valójában sok tekintetben, például a Balatonnál is meglehetősen üzletiesen gondolkodott.

Ekkor jöttek létre, illetve váltak kultikus helyekké máig népszerű csárdák is, az állami vendéglátóipar egységeiként. A nyári szezonban a nyugati vendégekre koncentráltak, belföldi vendéget, akiknek jó része az első osztályú árakat akkor sem igen tudta megfizetni, elvétve szolgáltak ki. Az átlagos belföldi turistának az említett lángossütők, halsütödék, olcsó kifőzdék maradtak. Meg a sorban állás. Hiszen a szocialista gazdaság egészét, így a turizmus szolgáltató szektorát is általánosságban a hiány jellemezte. Ráadásul a Balatonnál minden a rövid nyári üdülőszezonról szólt, amikor már-már elviselhetetlen tömegterhelés jelentkezett, azon túl nyolc hónapon át Csipkerózsika-álmát aludta a tópart.

Mi lett a szőlészettel, borászattal, ami korábban oly meghatározó volt?

Az északi parti tájnak a mediterrán bájt, a szinte olaszos hangulatot a római időkig visszanyúló szőlőművelési kultúra, a hegyoldalakban megbúvó kis falvak kölcsönözték. A kommunista hatalom azonban nem tradicionális agrárkultúrában, hanem szovjet mintájú termelőszövetkezetekben, nagy állami gazdaságokban gondolkodott és az ötvenes évektől mindent megtett annak érdekében, hogy elvegyék az emberek kedvét az egyéni gazdálkodástól, a szőlőműveléstől.

És bár a Balaton-környéki adottságok, a tagolt dombvidék egyáltalán nem kedvezett a nagyüzemi gazdálkodásnak, itt is kierőszakolták az erőltetett átalakulást, amit a mezőgazdaság szocialista átszervezésének neveztek.

Ennek nyomán korábban magánkézben művelt területek maradtak parlagon, majd megkezdődött az elhanyagolt, gazos területek újra felparcellázása, és immár beépülése. Mert hiába kerültek ismét magántulajdonba a nagyüzemi művelésre alkalmatlannak nyilvánított mezőgazdasági területek, az emberek többsége a Balatonnál már nem gazdálkodni, hanem nyaralót, házat építeni akart. Az egykori szőlőterületek beépítése, a tradicionális táj átalakulása, pusztulása ma is tart.

Kép

Rehák Géza − Fotó: Vámosi Patrik

Összegezve milyen hasznot, értéket hagyott maga után a könyvében elemzett időszak, és a Balatonnál élő emberként hogy látja: mit tudunk tanulni a jövőre nézve az akkori hibákból?

Egyrészt a Kádár-korban keletkezett a tó körül ma is használatos infrastruktúra jelentős része: utak, parkolóhelyek, közművek, ezeket ma is használjuk. Másrészt az akkori építkezésekhez kapcsolódott egy olyan, a korabeli építész-urbanista szakma által képviselt eszmeiség, hogy a régiót összefüggő egységként kell kezelni, fejleszteni. Önmagában már ez is figyelemreméltó. Születtek szép nyaralók, de létesültek sajnos tájidegen épületek is nagy számban. Ez utóbbi káros következmény abból fakadt, hogy az üdülőterület egészének minőségét meghatározó értékek védelme a hatvanas-hetvenes évek fordulójától háttérbe szorult.

A Balaton környékének hasznosítása, beépítése kontrollálatlanná, átgondolatlanná vált, és ez a folyamat sajnos a rendszer bukása után is folytatódott.

Mert ha a térséget üdülőterületnek tekintjük, egyáltalán nem mellékes kérdések, hogy a tó és környezete, a táj hol és mennyiben tud megmaradni pihenésre, kikapcsolódásra alkalmas vonzó vidéknek.

Miért fontos ez a téma egy gyermekkórháznak? 

A képernyő előtt eltöltött túl sok idő önmagában nem egészségügyi probléma, inkább életmódbeli, azonban kedvez bizonyos betegségek kialakulásának, ezért nemcsak a pszichiátrián, hanem más ambulanciákon is, például a neurológián vagy az endokrinológián is találkoznak vele a szakemberek. Az Aktív Magyarország Program támogatásával sikerült idén elindítani ezt a kezdeményezést. Összegyűjtöttük a tudományos tényeket a káros hatásokról, és a módszereket, hogy hogyan lehet a képernyőidőt csökkenteni. A Covid idején alapvetően sokat nőtt az iskolások képernyő előtt töltött ideje, hiszen a tanulás és a kommunikáció nagy része átkerült ide. 

A célunk nem az, hogy visszaforgassuk az idő kerekét, a rekreációs képernyőidőben szeretnénk határt húzni. Az iskolásoknál ez napi két óra, az efölötti már növeli a káros következmények kockázatát. 

És a kisebbeknél? 

Bölcsis korig semmi. Vannak téves elképzelések, hogy edukációra használható, de ez nem igaz. Számos kutatás igazolta, hogy a tipegők nem tudnak tanulni képernyőről. Ugyanazt, amit megtanulnak játék közben a szülőkkel, képernyőről nem képesek elsajátítani.  

Kép

Fotó: Jónás Jácint

Bár a gyermek is részt vesz a találkozásokon, ez a program gondolom, elsősorban a szülőt célozza? 

Szeretnénk visszaadni a szülők kezébe a kontrollt, fontos, hogy ezen a téren se felejtsenek el szülők lenni, akkor sem, ha ők nem ebben nőttek fel. Azt tapasztaljuk, hogy egy csomó területen szakemberhez fordulnak, és már nem mernek döntést hozni abban sem, hogy mikor kell lefeküdni, mennyi a jó alvásidő, hány fok legyen a szobában. A túlzott képernyőhasználattal sem kell feltétlenül pszichológushoz menni. Ezt egy családi programnak hirdettük meg, hiszen a szülők szerepe a család életmódjának megváltoztatásában alapvető. Ugyanakkor természetesen a gyerekek is jelen vannak, nem szeretnénk a fejük fölött dönteni. Ez az öt hét végigvezeti a családot egy úton: először el tudnak jutni oda, hogy gond van, aztán megfogalmazzák, hogy mi a megoldás, majd ki kell mondani, min szeretnének változtatni, és végül az egész családnak végig kell csinálnia, mert különben nem fog működni. 

Sokszor használjuk a függőség kifejezést, de a képernyőfüggőség mégis más, mint a szerhasználat, mivel az élet legkülönbözőbb területeiről érkeznek impulzusok, amelyek a képernyő elé csábítanak. Szinte minden percben ki vagyunk ennek téve, a munkánk, a kapcsolataink, a tájékozódásunk is ehhez kötődik. 

Ez olyan értelemben függőség, hogy ugyanazokat az agyi rendszereket érinti, mint más függőségek, de egyébként inkább az étkezéssel kapcsolatos problémákhoz tudnám hasonlítani. Ételre szükség van, de ha valaki sokat eszik, elhízik, és több betegség kialakulásának kockázatát növeli. Nem az a cél, hogy ne együnk, vagy ne fogyasszunk soha többé cukrot, hanem az, hogy az ember legyen tudatos, amikor például a gyerekeinek ételt készít. 

A képernyő esetében sem az a megoldás, hogy tiltsuk a telefont vagy váltsunk nyomógombosra, hanem hogy minden választásban legyen tudatos döntés, amellyel jót teszünk magunknak, a gyerekünknek, és ne csak sodródjunk az árral.

Ha pedig egy családban a gyereknél ott az okostelefon, akkor nem lehet kikerülni a kérdést, hogy este hány óráig lehet használni. A saját családomban is vannak képernyőmentes helyek, ahol nem lehet ott a készülék a szülőknél sem, és a gyereknél sem, ilyen például az étkezőasztal vagy a hálószoba. Megéri beruházni néhány ezer forintot egy ébresztőórába azért, hogy szabadok legyünk elalvás előtt a képernyőtől. Nem tizenhat éves korban kell elkezdeni mondogatni a gyereknek, hogy ne telefonozzon, hamarabb érdemes kialakítani a családban érvényes szabályokat, amelyeknek mindenkire érvényesnek kell lenniük, aki a lakásban él. Az idősebbeknek sem tesz jót, ha szabadjára engedik a képernyőhasználatot. A szülő szabályozza, hogy mi az, ami belefér a keretekbe. Legyenek olyan zónák, ahol nincs képernyő, például amikor leülünk vacsorázni, de persze akkor ne menjen a tévé sem.  

 További információ a Mozdulj rá a valóságra! programról: [email protected] 

Ez az interjú eredetileg a Képmás magazin 2024. novemberi számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Egy gyermek sok mindenre vágyik. Ha megtetszik neki valami, kérlelni kezdi szüleit: vegyétek meg nekem! Azok viszont egyre csak azt válaszolják: nem. 

Én felnőtt fejjel ugyanezt éltem meg, csak játék, édesség helyett párkapcsolatra adtam le a „rendelésemet”. Ám folyamatosan azt éreztem, hogy Isten visszatartja tőlem ezt az áldást, hiába vetettem be mindent: füzetbe írtam a kérésemet, hangosan imádkoztam, még a hozzám közel állókat is megkértem rá, „járjanak közben” az érdekemben Mennyei Atyánknál, de csak nem kopogtatott az a nagyon várt férfi. 

Úgy véltem, biztosan nekem kell kezembe vennem az ügyet a komfortzónámból kilépve, de aztán sosem az elképzeléseim szerint alakultak a dolgok. 

Egyre türelmetlenebbé váltam, és egy ponton már a hitem is megingott.

Mostanában fogalmazódott meg bennem, hogy eddig csak kértem és kértem, de nem gondolkoztam el Isten válaszán. Nem kérdeztem rá, hogy miért nem. Miért nem érzi még úgy, hogy itt az ideje? Miben fejlődjek, mire akar tanítani a várakozással? Mert bizonyára nyomós oka van rá, hogy sokadjára is azt mondta: „Ebből a körből most kimaradsz.”

Egy nemrég lezáródó ismerkedés vitt közelebb a miértek megértéséhez. A másik fél olyan hibákra világított rá, amik – és ez a felismerés volt az igazi arculcsapás – más kapcsolataimban is megmutatkoznak. Egyébként is, hogyan akarok a társává válni valakinek, ha az önbecsülésem mínuszban van?

A jó hír viszont, hogy ezeket a hibákat a nevükön nevezve lehetőségem nyílt a fejlődésre, a változásra – legyen a segítségemre akár egy megértő, tapasztalt baráttal való beszélgetés vagy egy jó szakember.

Na, meg az, aki mindig elérhető, és a legjobban ismer.

Aki nem hívő, talán most felmordul: miért várok csodát attól, aki ennyire „kibabrált” velem? Azért, mert korábban az életem többi területén is megsegített, bár akkor még nem hozzá társítottam a kedvező fordulatokat: gátlásos kamaszként hat évig vágytam rá, hogy legyen egy igaz barátom, lelki testvérem, és megadta. Minden álmom volt, hogy újságíró legyek, egy szerkesztőségben dolgozhassak – most a Képmás magazin és a Képmás.hu szerzőjeként írom e sorokat. Egy betegség hét évre búra alá vont, de Isten meggyógyított. Akkor miért ne mutatná meg gondoskodását ebben a kérdésben is?

Mint a saját példáim is mutatják, Isten nem azonnal válaszol. Nem varázsló ő, hogy csettintésre megadja, amire vágyunk. Akkor talán semmi értelme nem lenne a földi létnek, mindenki dúskálna a fizikai és eszmei javakban, nem kellene a kisujjunkat sem mozdítani értük. Az már a mennyország volna. 

Ám az is lehet, hogy hamar jön válasz, csak mi még nem értjük, így nem is halljuk meg, mit üzen. Nekem mostanában kezd ráállni a fülem.

Érdekes, hogy épp a szóban forgó problémával fordultam Isten felé, és ha voltak is mélypontok, most bátran írom, a nagy felismerések után megerősödött a hitem. Mint amikor egy addig nem használt gépkaron fordítanak egyet, és nagyot reccsen, de a helyére kerülve már könnyedén jár. Én most valahogy így érzem magam.

S ezt az érzést is a batyumba csomagolva elindultam az úton, amire hívott. Nem tagadom, megrémít a bizonytalanság, hogy nem látom, milyen hosszú útra lépek, de már tudom, hogy bízhatok abban, aki vezet.