Néhány hete a közösségi médiában végigsöpört egy posztod, amelyben autizmussal élő gyerekeket gondozó felnőttek számára kerestél helyiséget, hogy önvédelemre taníthasd őket. Sikerült termet találni?

Igen, megmutatkozott a közösségi összefogás ereje, és számos felajánlás érkezett, ráadásul más, érintett szülők és gyógypedagógusok is megkerestek. Nehéz téma, de önvédelmi szempontból az ilyen helyzetek semmiben sem különböznek attól, mintha civilként találkozunk valakivel, akinek dühkezelési nehézségei vannak. Sokszor tapasztalom, hogy bár a tudás mostanra a mesterséges intelligenciával soha nem látott magasságokat ért el, a tudatos önvédelmi gondolkodásunk mégis valahol a múltban ragadt.

Mit értesz tudatos önvédelmi gondolkodás alatt?

Azt a készséget, hogy éberek vagyunk, amikor a biztonsági zónánkat elhagyjuk. Interakcióban vagyunk a környezetünkkel, fölismerjük és tudatosítjuk a testérzeteinket akkor, amikor veszélyérzetünk van, és hogy reagálunk ezekre. A tapasztalat az, hogy sokan nem tudnak kellőképpen reagálni, mert nincsenek meg az eszközeik, nincs meg a megfelelő mintájuk, és folyamatosan mérlegelnek. 

A jogos védelemmel ellentétben a TREVA önvédelmi rendszere kiterjed minden olyan helyzetre, ami a komfortzónádon túlmutat, lehet érzelmi vagy fizikai bántalmazás egy rosszindulatú megjegyzéstől kezdve, vagy akár onnantól, hogy valaki túl közel lépve beszél hozzád.

Mi járhat az agresszor fejében?

Klasszikusan kétféle bűnözőtípus van: az egyik az értéktárgyaidat szeretné, a másik téged. Az előbbi szemében az értéktárgyad pont ugyanannyit ér, mint a testi épséged vagy az életed. Az emberek többsége számára ez teljesen idegen. Viszont, ha ragaszkodunk a tárgyainkhoz, akkor a bűnözők úgy fogják elvenni, hogy akár meg is sérülhetünk. Az általunk kidolgozott módszerben éppen ezért a megelőzésen van a fő hangsúly, ami sokkal könnyebb, mint egy eszkalálódó helyzetet kezelni. Ahhoz, hogy föl tudd venni a harcot egy nálad „képzettebb” emberrel, fejben felkészültnek kell lenni, az adott töredékmásodpercben jól kell dönteni – és ez évek munkája. Elkerülni viszont gyorsan meg lehet tanulni, ha tudod, hogy mik az utca szabályai, és hogyan működnek a bűnözők. 

Mik az „utca szabályai”? 

Az, hogy akinek a „szakmája” a bűnözés, az el akar vagy el fog venni másoktól valamit, ezért a legfontosabb, hogy ne válj áldozattá – és ne is tűnj annak.

Hogyan nem tűnök áldozatnak?

Csak egy példa: ne két kézzel fogd a telefonodat, belehajolva, hanem félkézzel, és gyakran nézz föl belőle figyelmesen. Ha észreveszed, hogy valaki téged figyel, tedd el a telefont, változtass helyet. Így már kockázatos vagy számára, és kisebb ellenállást keres majd.

Ha a bűnöző szemében egyenértékű a telefonom és az életem, akkor az a jó megoldás, hogy átadom a telefonomat?

Persze. Ha nem adod, akkor is el fogja venni. Lehet akár fegyver is náluk, nem félnek a törvénytől. Számukra ez nem kényszerpálya, hanem egy életút, hiszen gyakran a szüleiktől vagy a környezetükben sem láttak mást. Sőt a börtön is inkább erősíti bennük, hogy revansot vegyenek a társadalmon, amely nem adott számukra más lehetőséget.

Kép

Fotó forrása: Balázs György

Tőled kik kérnek a leggyakrabban segítséget?

Iskolában bántalmazott gyerekek szülei. Amikor az iskolában a gyereket bántják érzelmileg vagy fizikailag, akkor az első jel mindig az, hogy magába fordul, bezárkózik. Ha van bizalom a szülő és a gyerek között, akkor idővel megnyílik és elmondja, hogy mi történt vele. Az áldozathibáztatás, az intézményi összezárás mindennapos, még akár szexuális visszaélés esetén is.

Saját tapasztalatod ez?

Volt, hogy megkeresett egy pedagógus, mert egy fiú a vécében molesztálta az iskolatársait, kérdezte, hogy erre milyen önvédelmi módszert tudnék javasolni, én pedig ledöbbentem, mert ez nem önvédelem kérdése, hanem az iskolának vizsgálatot kellene indítania és a megfelelő szervezeteket bevonni. 

Erre azt a választ kaptam, hogy nem kerülhet ki az iskola falain túlra. 

Szóval nehéz egy platformra hozni a szülőt, a pedagógust, az intézményt – ezért a szülő inkább eljön a gyerekkel önvédelmi workshopra. Vagy másik iskolát keres a gyerekének. Ez egyrészt jó, másrészt viszont tüneti kezelés, mert az iskolai bántalmazás műfaját nem szünteti meg. 

Vidéken vagy Budapesten rosszabb a helyzet?

Budapesten inkább verbális vagy érzelmi bántalmazás van, vidéken gyakoribb a fizikai, de a fiatalok esetében mindkét helyen gyakori az internetes zaklatás, a cyberbullying. A bántalmazó csoportdinamika egy vakfolt a társadalom szemében, amelyben a tétlen szemlélők, a félrenézők is traumatizálódnak. Ezt a gyerek utána hazaviszi az iskolából, tudat alatt feszült lesz a szülő, és ez hatással lesz az ő életére is. Az egészet nyilván sokkal hatékonyabb lenne csoportosan kezelni, de ehhez őszinte kommunikációra, kölcsönös bizalomra és közösségi vagy szülői összefogásra van szükség.

Ez nem vezet bűnbakképzéshez?

Sosem a személy a probléma forrása, hanem a közösség, ami ezt hagyja. Nincs áldozathibáztatás, a bántalmazó gyerek maga is bántalmazott, valószínűleg otthonról hoz ilyen mintát. A gyerekeknek meg kell tanulniuk felismerni a bántalmazást, akár még abban az egyszerű párbeszédes helyzetben is, amikor valaki mond valamit, és a másik érvényteleníti.

Mesélnél egy kicsit a TREVA-ról?

Még a covid előtt elkezdtem krav magára tanítani a fiamat és a barátait. Hamar rájöttem, hogy ha valóban elsajátítják, akkor azzal sérülést fognak okozni egy másik gyereknek, ez viszont megengedhetetlen. A társammal, Topánka Szilárddal speciálisan iskolai környezetre fejlesztettünk egy, a krav maga alapjaira épülő, de annál szelídebb, fizikai erőszakmentes módszert, ami elsősorban a megelőzésre fókuszál, könnyű elsajátítani, használatával elkerülhetővé válnak a fizikai sérülések és az azokból fakadó jogi következmények. Fölosztottuk három szakaszra a programot: tudatos interakció a környezettel, vészhelyet érzékelése és elkerülési vagy menekülési szakasz. Van egy negyedik, a helyzetkezelés – támadás – abban az esetben, ha nem tudok elmenekülni, például egy liftben. A program az ÉleTREVAló nevet viseli, a srácok adták neki a TREVA nevet. 

Együtt dolgoztunk pedagógusokkal, gyermekpszichológusokkal, bűnmegelőzési és gyermekvédelmi osztállyal. Rengeteget segítettek abban, hogy a valós helyzetekre dolgozzuk ki a módszerünket. 

A rendszer a megelőzést, a gyors helyzetfelismerést és végül a menekülést támogatja. Működőképes volt, egyre több gyerek csatlakozott, és mivel azt tapasztaltuk, hogy a pedagógusoknak sincs hatékony módszere a konfliktushelyzetek kezelésére, kidolgoztunk egy akkreditált képzést számukra.

Milyen visszajelzések érkeztek?

A legpozitívabb visszajelzéseket a gyógypedagógusoktól kapom, akik tényleg nap mint nap a fizikai bántalmazás közelébe kerülnek. 

Mesélnél róluk egy kicsit?

Súlyosan értelmi fogyatékos embereknél a fizikai agresszió eszköz lehet. Ha nem reagál az, akivel kapcsolatba akarnak lépni, az belőlük is éppúgy indulatot vált ki, mint bárki másból. Amikor először voltam gyógypedagógusoknál, kértem, hogy meséljék el, minek vannak kitéve, hogy célzottan erre keressünk megoldást.

És minek?

Tokától bokáig mindennek: harapás, ütés, rúgás, fojtás, hajtépés, karmolás, arcba harapás, ujjkicsavarás és -törés, földre vitel… Teljes spektrumot képzelj el! És eszköztelenek, mert az egyetemen nem erre kapnak kiképzést.

Hogyan lehet kezelni, ha egy fogyatékossággal élő gyermek kicsavarja az ujjadat?

Hagyományos önvédelmi módszerekkel sehogy. Egy klasszikus támadás esetén megvannak a módszerek, hogyan engedje el a támadó az ujjamat, de annak sérülés lesz a következménye. Egy gyerekkel ezt nem csinálhatom meg… Egyetlen esély van: nem szabad hozzáférhetővé tennem az ujjamat. A segítő szakmákban dolgozók jelentős része úgy gondolja, hogy a fizikai bántalmazás a munkájuk velejárója vagy inkább természetes következménye. Először ezt kell fejben megdolgozni. Mondok egy példát. Mesélte egy gyógypedagógus, hogy rendszeresen ölébe ülteti az agresszióra hajlamos gyereket, és simogatja a haját, mert a gyerek attól megnyugszik, közben pedig próbál figyelni a többiekre. 

Az ölben ülő erre megfordul és tépni kezdi a haját, vagy épp beleharap az arcába. Ez a jelenet a csoport többi tagját is traumatizálja. Egyértelmű tehát, hogy nem szabad ölbe ültetni akkor sem, ha ez nyugtatja meg. 

Itt jön képbe a másik nagyon fontos szemléletbeli váltás: el kell engedni azt a gondolatot, hogy minden gyereket megmenthetek. Ki kell tudni mondani, hogy „rajtad most nem tudok segíteni, mert azzal veszélybe kerülök, és akkor már másoknak sem tudok segíteni. Ezért te most nem ülhetsz az ölembe.”

Ez gyakorlatilag a vonatos dilemma.

Igen. A pedagógus úgy éli meg, hogy cserbenhagy valakit, aki sérült, és ez homlokegyenest szembemegy azzal, hogy segítő hivatása van… Csakhogy ezek nem ellentmondó dolgok: nem a gyerekre mond nemet, hanem a saját épségére igent. A fejlesztő nem kerülhet veszélybe, mert akkor nem tud gondoskodni a csoportról. Ehhez mindfullness kell, kimondani, hogy „megszakad érted a szívem, de most nem tudok veled foglalkozni”. Amint ezt a pedagógus megérti és működteti, minőségi változás áll be az életében. Egyébként más területeken is. Ez azért is kulcsfontosságú, mert ha valaki engem folyamatosan bánt, akkor attól érzelmileg eltávolodom, ez egy segítő szakmában gyors kiégéshez és fluktuációhoz vezet.

Mennyit kell gyakorolni az általad kidolgozott módszert?

A mozdulatsorokat nagyon sokszor, ahhoz, hogy automatikusak legyenek. Mi annak is örülünk, ha a tanított mozdulatokat 70 százalékos pontossággal, de hatékonyan elkezdik alkalmazni. Egy idő után már zsigerből fog jönni, addigra kialakul a helyzetszimulációs gyakorlatok során elsajátított reflex. Aki már gyerekkorban elsajátítja a TREVA módszerét, életre szóló önvédelmi tudást szerez, hiszen fel fogja ismerni az érzéseit, nem fog belemenni bántalmazó kapcsolatba, képes lesz kijelölni a határait, asszertívan reagálni és kezelni a konfliktushelyzeteket – szóban és fizikai síkon egyaránt. Igent tud mondani önmagára és a rábízottakra, ami az élet összes területére hatással lesz. 

Az önvédelem nem az, ha hárítani tudok egy ütést, hanem ha tudom, hogy mire kell nemet mondanom, és hogyan mondjak igent magamra.

Mi van, ha valaki azért megy hozzád, hogy a bántalmazó módszerét fejlessze tökélyre?

Nincs ilyen. A bűnöző nem kíváncsi mások tanácsára, és van önbizalma. Ráadásul velünk nem megy sokra, hiszen nem támadó, hanem védekező technikákat tanítunk, ettől nem fog tudni sikeresebben támadni.

Mi van, ha szemtanúja vagyok járókelőként egy bántalmazó helyzetnek?

Ha nincs reflexszerű technikád, de látsz egy ilyen esetet, akkor ne fizikailag avatkozz közbe, hanem inkább tisztes távolságból fogd a telefonodat, és mondd azt, hogy fölveszel mindent, két perc múlva a rendőrségnél lesz a felvétel, ha nem hagyja azonnal abba. Nagyobb esélye van annak, hogy a támadó elszalad.

Számos helyzetet tudnék felsorolni, amikor a saját cselekvési terepem határai nem ilyen egyértelműek. Volt már, hogy láttam hajléktalant beülni a villamoson egy négyes ülésre fiatal lány mellé, folyamatosan beszélt a lányhoz, megjegyzéseket tett a külsejére. Nem volt agresszív, de a lány egyértelműen félt. Mi a teendő ilyenkor?

Odamész a lányhoz, és kiemeled a szituációból. Ha a lány fél és lefagyott, akkor nem fog neked ellenállni. Odanyújtod a kezed és fölállítod, kisegíted onnan. Ennél csak kockázatosabb megoldások vannak. Ezek nem könnyű és egyértelmű helyzetek, de ha megvan rájuk a módszered, sokat segíthetsz. Persze mindig mérlegelünk, mert így vagyunk bekötve, ami nem segít a helyzetek gyors és hatékony kezelésében. 

Megfelelési kényszer?

Igen. Egy nő, aki részt vett a női önvédelem workshopomon, beszámolt egy esetről. Ment fényes nappal egy XII. kerületi utcában, szembejött egy kapucnis fickó, és rossz érzése támadt. Az első gondolata az volt, hogy átmegy az utca túlsó járdájára, ahogyan azt nálunk tanulta, de jött az automatikus mérlegelés: mit fog szólni a férfi? 

Szerencsére ezt is átvettük, és tudta, hogy neki nem kell tekintettel lennie egy idegen férfi vélt gondolataira. 

Ilyenkor az a feladat, hogy biztonságosan keljen át, haladjon tovább, és időnként nézzen hátra. Ha követni kezdik, akkor fusson. Ha nem, akkor nincs teendő. Nem lehet úgy élni, hogy minden egyes cselekedetem előtt átgondolom, hogy ki mit fog hozzá szólni. 

Említetted az előbb a liftbe szállást. Mi a helyes ilyenkor?

Szintén szituációs gyakorlat: két lány menne föl a nyolcadik emeletre, várják a liftet. Amikor megérkezik, ott terem két férfi, előzékenyen előre engedik őket. Ha beszállnak, lehet, hogy megállítják a férfiak a liftet, és a két lány ott marad velük egy fémketrecben. Esélyük sincs. Ilyenkor csak mondják azt, hogy „köszönöm, majd a következővel felmegyünk”. És hogy a két férfi mit fog gondolni? Kit érdekel? Ha rákérdeznek, hogy miért, akkor elég annyit válaszolni: „mert így döntöttem”. 

Fel lehet ismerni előre a bántalmazót?

Nem a bántalmazót kell felismerni, hanem az érzéseimet, hogy szorongok vagy félek-e egy helyzetben. Természetes, hogy egy kigyúrt, rosszarcú fickó mellett inkább érzi veszélyben magát egy gyerek vagy védtelen nő, mint az, aki jártas a küzdősportokban. A kulcs az önismeret, hogy meghallod-e a belső hangod. Ha para számodra egy helyzet, akkor ne menj bele. Százszázalékos biztonság nincsen, de a számodra veszélyes helyzeteket el tudod elkerülni. Mindenre van egy belső, zsigeri hangod – ha ezt elkapod, meghallod, még mindig eldöntheted, hallgatsz-e rá vagy felülbírálod. Először halld meg, utána jöhet az „attól függ”. Ahogy a „Szereted a fagyit?” kérdésre belül egyből tudod a választ, úgy a „Szereted a kígyót?” kérdésre is. 

Ha nem vagy kígyószakértő, akkor bölcsebb elkerülni a találkozást, mint mérlegelni. A túlélés arról szól, hogy meghallom, mitől félek. Amitől félek, azt még nem tudom kezelni. 

Ha kígyókutató vagyok, akkor szeretem és ismerem, tehát kezelni is tudom a kígyókat. Ugyanez emberekre is igaz. Ha valakivel nem szeretnék találkozni, hallgatni kell a belső megérzésre, és nem felülbírálni a „hát, de”, a „mit fog szólni” és a „szegény” típusú döntésekkel, amikkel úgy mondunk rájuk igent, hogy közben magunkra meg nemet. A helyes szülői minta és a környezeti hatások döntő szerepet játszanak abban, hogy a gyerekeink milyen felnőttek lesznek. A tudatos önvédelmi gondolkodás és az ehhez kapcsolódó gyakorlati tudás segít nekik abban, hogy egyedül is megvédjék magukat. Ez az együttes tudás lesz hatással arra, hogy kedves, magabiztos vagy szorongó, esetleg agresszív felnőtté válnak. Márpedig ez fogja meghatározni, hogy milyen világban fogunk élni.

Humoristaként nagyon érzékeny vagy a szorongásra, amelyre hajtóerőként is tudsz tekinteni.

Egy humorista esetében erős áldás és egyben átok is, hogy rendelkezésére áll az erős képzelőerő, így a rossz dolgokat is élénken el tudja képzelni, melyektől félni lehet. Én ugyanezzel a képzelettel a pozitív jövőképet is ugyanolyan jól el tudom képzelni, mint a boldogtalan véget. Szerintem hasznosabb ezzel tölteni az időnket, mint azzal, hogy mindenféle démonokat alkotunk magunknak. Margaret Atwood kanadai írónő mondta, hogy a jövőről csak disztópiák születnek, melyek megjelenítik, ahogy összeomlik a demokrácia, jön a zombiapokalipszis, a klímaösszeomlás, de nagyon kevés pozitív jövőről szóló víziót gyárt a művészet, amivel meg tudnánk határozni magunkat vagy a jövőbeli képünket. Szerintem ez egy komoly veszély, mert tudjuk, hogy a gondolatnak teremtőereje van. 

Ha félelemből cselekszünk, vagy ha a félelem elkerülése a célunk, akkor sokkal hatástalanabb a cselekvés. 

Ezekben a filmekben mindig elhangzik, hogy semmi baj, még akkor is, ha már a zombik rágcsálják le a húsunkat.

Ez még a film elején van, de utána azért jönnek a bajok… 

A humoron belül is vannak műfajok, eszközök, kezdve a neveken való tréfálkozásnál, és eljutva egészen az iróniáig, a szarkazmusig vagy az abszurdig. Szerinted melyik eszköz adja vissza legerőteljesebben a mostani, bonyolult világunkat?

A stand-up már maga is műfaj, amin belül számtalan eszközünk van. Erősen énközpontú műfaj ez, ahol az előadó színpadi jelenléte határozza meg azt, hogy mit szeretne közvetíteni, és utána ehhez választja ki az eszközöket. Nem hiszem, hogy akár a nagyon abszurd gondolkodást kedvelő Kőhalmi Zoli is kizárólag csak az abszurd eszközével élne. Én a szarkazmust nem szeretem, negatív stílusértéknek, rombolónak tartom, ami nem viszi előbbre a színpadi előadásokat. Szeretek viszont ironizálni, ez elviselhető a világ feldolgozásához. 

Az Ökológiai Kutatóközpontnak van egy új projektje, amire én is kimegyek majd, és ami az ökológusok és a művészek viszonyát próbálja definiálni. A kutatások szerint van az elérésnek mélysége és szélessége. Egy regény például a legmélyebbre is képes lemenni, ugyanakkor egy film, ami sok embert elér, és izgalmas képi világa van, sokkal szélesebb közönséget tud megszólítani, de talán nem olyan mély. A mű interaktivitása is számít, a valódi cselekvésre buzdító faktorok. Ami igazán működik, az a személyre szabott, interaktív kommunikáció, azzal lehet valódi cselekvésváltozást elérni. Én például egy zöld aktivista vagyok, aki Hummerrel jár dolgozni, és ezért szégyelli magát. Ez elég ironikus. 

Úgy vélem, nemcsak megnevettetni akarod az embereket, hanem cselekvésre is szeretnéd bírni őket.

Egyszerűen vannak gondolataim, amiket szeretek elmondani. Ha ennek vannak edukációs vonatkozásai, annak örülök. Ha csak szövegként hallgatja valaki, akkor is szórakoztatónak szánom, de ha egy pár gondolattal gazdagabban jössz ki, az se baj. 

Én az olyan viccelődést is szeretem, aminek semmi célja nincsen. 

Nyilván, ha nagyon feszít egy mondanivaló, és a téma alkalmat ad a viccelődésre, akkor emelkedik a tét. 

Az Ábel a rengetegben című műben a főszereplő a humorával küzd meg egy szélsőségesen nehéz élethelyzettel. Fegyvernek vagy esetleg eszköznek tekinted a humort? 

Vagy az Indul a bakterház is hasonló. Fegyvernek semmiképp, nincsenek militáns gondolataim, sokkal jobban tetszik a humor mint eszköz. Fegyverrel egységnyi energiával nehezebb eredményt elérni, mint ha együttműködésbe tesszük ugyanazt az energiát. Ha mást erősen támadunk vagy megbántunk, azzal növeljük a távolságot kettőnk között, és mivel komplex világban élünk, nagy valószínűséggel a megoldás kettőnk álláspontja között, valahol a metszéspontban helyezkedik el, tehát sosincs teljesen csak nekem igazam, vagy csak neked. Ha meg akarunk győzni másokat, azzal együtt, hogy az ő álláspontjukat is megismerjük, tudomást szerzünk róla, fontos, hogy ne fegyverként használjuk a humort. Eszközként bevetve viszont lerombolhatjuk a köztünk lévő gátakat, és ezzel a stíluseszközzel befogadhatóbbá is válik a mondanivaló.

Hogyan tudod felhasználni a humor eszközét a klímaválság témájában, ami valójában ijesztő, nehéz nevetni rajta?

A klímaválság témája csak szűk szegmense annak, ami most a probléma, de „ennek a legjobb a sajtója”. Itt van velünk az ökológiai válság, ami sokkal súlyosabb, ahogy az új anyagok problémája is, mint például a mikroműanyagok megjelenése az anyatejben, az agyban és már az esőfelhőkben is. Az óriási anyagfelhasználás óriási önbizalommal adja ezek hátterét, nem is gondoljuk át, hogy mit csinálunk, és milyen nagyságrendben csináljuk. 

Majdnem minden ökológiai problémánknak egyetlen oka van: az emberi gyarlóság. 

Én úgy nyúlok a témához, hogy a gyarlóság jó kiindulópontja a tréfának Arisztotelésztől Shakespeare-en át Molière-ig vagy Székely Csabáig. Sok erényünk elveszett az idők során, és sok eszközünk támadt arra, hogy ezen erények hiányát következményeiben felnagyítsuk. 

Ha tudunk együtt nevetni, akkor közelebb jutunk a megoldáshoz?

Az a legfontosabb, hogy elhiggyük, hogyan tudunk változtatni, az út a közös élményeken, nevetésen át is vezethet. Sok közös programot, faültetést, túrákat szervezek ebben a hiszemben. Ha összekapcsolódik a tudásmegosztás egy színházi vagy stand-up élménnyel, az nagyon komoly változásokat képes elérni. 

Amikor az ökológiai válságról gondolkodsz mint stand-up alapanyagról, milyen figurák járnak az eszedben? Túlzottan megszállott környezetvédő csodabogár, vagy egy csak azért sem komposztáló?

Szerintem a humornak az a lényege, hogy nincsenek ilyen elrajzolt karakterek. Robert McKee fogalmazta meg, hogy nem sztereotípiákra, hanem archetípusokra van szükség, akit hogyha megjelöl az ember, elég egyedi és elég mély legyen ahhoz, hogy több mindenkire ráismerjünk. 

Ha valami túl általános, nem ismerünk rá senkire.

Próbálok személyes helyzetekből, történetekből, karakterekből kiindulni, mert azt mindenki jobban megérti. A valóság elég alapanyag.

Van olyan téma az ökológiai válságon belül, ami nem alkalmas a humoros megközelítésre?

Az okokról beszélni nem lehet tabu. Rettenetes következményekkel nem szerencsés viccelni, az éhezést nem lehet kifigurázni. Az emberi gyarlóságunk része a kognitív disszonancia, vagyis, hogy máshogy beszélünk és máshogy cselekszünk, de igyekszünk ezt feloldani. Ugyan rengeteg hulladékot termelek, de szelektíven gyűjtöm – ez alkalmas a humoros feldolgozásra. Mi lehetünk nevetség tárgyai, a szenvedés nem.

A történet

Maria (Helga Guren) középkorú, kétgyermekes anya, aki a válása után igyekszik újra megtalálni önmagát, miközben gondoskodik két kisgyermekéről is, akiknek állandóan szükségük van rá. Egy este, amikor a gyerekek éppen az apjuknál vannak, Maria elmegy egy buliba, és ott megpillant egy férfit, Sigmundot (Oddgeir Thune). Bár úgy érzi, mintha régóta ismerné, a férfi szinte észre sem veszi őt. Mariát azonban hatalmába keríti az érzés, hogy ezt a férfit meg kell szereznie, mert ha nem, azt sohasem bocsátja meg magának. Meg is szerzi. 

A történet innen hömpölyög tovább. Eltelik hét év, Maria még két gyermeket szül. A hajdani szerelmes pillanatok Sigmunddal a múlt ködébe vesznek. Főhősünk immár négygyermekes anyaként a szürke mindennapok súlya alatt próbál egyensúlyozni. A tizenévesek kamaszodnak, a kicsik feszegetik a határokat, a tűzjelző meghibásodik, a mosatlan halmozódik, a kimerültség elveszi az összes életkedvet. Sigmund pedig távol van. Amikor pedig a többhetes munkájából mosolygósan hazatér, Maria egyszerűen képtelen visszamosolyogni rá, keserűségét és csalódottságát minden mozdulata, gesztusa és arcvonása tükrözi. Szemrehányásai és kritikái ott találják el a férfit, ahol az a legsebezhetőbb. 

A néző számára nyilvánvaló, hogy mindketten küzdenek, vágynak a másik közelségére. De ha két ember szereti egymást, vajon miért nem tudnak kapcsolódni? 

Mi az a mélyben meghúzódó, láthatatlan erő, amely megakadályozza, hogy egymásra találjanak? Ha ennyire vágynak a másikra, miért taszítják el maguktól? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre keresi a választ a film.

Kép

Képkocka a filmből – Forrás: Profimedia – Red Dot

Elérhetetlen férfivilág

Maria szenved attól, hogy számára a férfi világa elérhetetlen. Vágyik a kapcsolódásra, mégis képtelen valódi közelséget kialakítani vele. Ez a fájdalom a régmúltban gyökerezik, a származási családjával való kapcsolódásáig nyúlik vissza. Édesanyjánál tett látogatása során megérti, hogy sohasem tudott megfelelni neki. Gyermekkorában az anyja szomorú és magányos volt, különösen azután, hogy az apja elhagyta a családot. Maria egyik fájdalmas felismerése, hogy anyja mintha mindig haragudott volna rá. Akárhogy is próbálkozott, sosem tudta elnyerni az elismerését. Eközben a bátyja mindazt megtestesítette, amivé ő nem tudott válni. Anyja még most is vádlón veti oda neki: „Bezzeg a bátyád! Ő gyengéd és gondoskodó.” 

Az anya a fiát idealizálja, a férjét azonban, akit részeges nyomorultnak nevez, korábban folyamatosan nevetségessé tette. A férfi végül elment, így Maria az apukájához sem tudott támogatásért, elfogadásért és szeretetért fordulni. A férfiak világa így egyszerre lett idealizált és elérhetetlen számára. 

Mivel a szülei nem tükrözték vissza felé a szerethetőségét, ő maga sem hiszi el, hogy értékes és fontos lehet a másik számára. 

Egyszerre vágyik a közelségre, és taszítja el magától azt, aki valóban közel kerülne hozzá, mert nem tud hinni annak valódiságában. Ennek érzékletes példája az a jelenet, amikor a barátnője együttérzően megöleli, ő azonban kibontakozik az ölelésből, mondván: „Szúrós a pulcsid.”

Önmagával kapcsolatban folyamatosan ott motoszkál a kétely, mi van, ha kiderül a másik számára, hogy ő mégsem elég jó, mégsem szerethető. Ezt a veszélyt úgy próbálja elkerülni, hogy inkább elhúzódik, vagy éppen ellöki magától a másikat. Így a közelség nem fenyeget a lebukás lehetőségével. Ezáltal kialakul egy olyan játszma, ahol Maria látszólag közeledik a másikhoz, de valójában sosem éri el, mert az túl félelmetes volna, hiszen kiderülhet, hogy nem elég jó, és ezért elhagyják. 

Szoktuk mondani, hogy a „tudattalan választ”, ami arra utal, hogy hajlamosak vagyunk olyan emberrel összekötni az életünket, aki visszaigazolja az önmagunkról és a világról kialakított képünket. Maria esetében ez egy olyan férfi, aki már az első pillanattól nehezen megszerezhetőnek látszik, akit magánál értékesebbnek tart. Ilyen kapcsolatban nem tud kialakulni a valódi kölcsönösség, hiszen aki meg van győződve arról, hogy nem elég értékes, az hajlamos túlságosan is beáldozni önmagát, amiért később a másikat hibáztatja, bünteti. És belül végig ott a kérdés: „Vajon én is olyan fontos vagyok a másik számára, mint ahogyan ő nekem?” 

A válaszhoz vezető út azonban belül kezdődik, mert a másik nem szerethet bennünket önmagunk helyett. Önmagunkat önmagunkért kell megtanulnunk szeretni.

Kép

Képkocka a filmből – Forrás: Profimedia – Red Dot

Régiből régibe? Újrateremtés?

A „tudattalanunk választása” biztonsági játék. Automatizált folyamat, amely leginkább arra összpontosít, ami számunkra már ismert, és megfelel mindannak, amit önmagunk szerethetőségéről tanultunk, és tapasztaltunk az eddigi életünk során. Tekinthetünk erre alapértelmezett működésmódként is. Ez addig érvényben marad, ameddig az érintett felül nem vizsgálja, meg nem érti, és felül nem írja az alapértelmezett beállításokat. Vagyis Maria tapasztalja, hogy már több ízben sérült a férfivilághoz fűződő kapcsolataiban, és dönt, hogy innentől kezdve mást szeretne. Ennyire egyszerű volna az egész? 

Nem, bár sokszor adjuk a következő tanácsot szeretteinknek: „Ne is elegyedj szóba ilyen alakokkal, és akkor nem sebződsz meg ismét.” Azok, akik ezt a tanácsot kapják, lehet, hogy gondolati szinten be is látják, hogy változtatniuk kellene, például a párválasztási stratégiáikon, mégis az érzelmeik és az élethelyzeti adottságaik átvehetik az irányítást, ha a változás melletti döntés nem rendelkezik kellő alappal.

A kapcsolati változások nem tanulhatók meg könyvekből. Hiába olvassuk el, hogy legyél kevésbé kritikus, vagy a gyerekeddel kevésbé kontrolláló/aggódó, ha a mögötte lévő érzések nincsenek megdolgozva, akkor abból kiindulva újrateremtjük azt, amit már ismerünk, akkor is, ha az szenvedéssel jár. Maria számára az alapértelmezett működésmódot felülírni azt is jelenti, hogy szembenéz mindazzal, ami korábban fájdalmat és sebeket okozott neki, majd csak később következhet számára egy felszabadultabb élet.

Főhősünkre sok találkozás vár azon az úton, amelynek végén a hiteles belső szabadság áll. 

A szembesülések hoznak magukkal újakat. Anya-kapcsolat, apa-kapcsolat, szülők egymáshoz való viszonyulása, kapcsolat a volt férjjel és gyerekekkel... Nem venni tudomást az életünk egyes területeiről azonban csapdahelyzetet teremt. Lemondunk általa a szabad döntés lehetőségéről. Amikor készen állunk arra, hogy találkozzunk mindazzal, ami már amúgy is az életünk része, akkor válunk igazán szabaddá.

Az újjáépítés feltétele a bontás 

Mit is jelent mindez praktikusan? A filmben a lelki segítő betakarja Mariát, és csak engedi, hogy legyen. Fáradtan, szomorúan, kilátástalanul. Nem áll elő újabb ötlettel, változást segítő technikával vagy kommunikációs stratégiák tárházával. Nem akarja megoldani a problémáit, és nem akarja megoldásra késztetni segítettjét. Vele van és „szereti”. Carl Rogers – a humanisztikus pszichológia egyik alapító atyja – így fogalmaz: „A különös paradoxon az, hogy amikor elfogadom magamat olyannak, amilyen valójában vagyok, azután tudok változni.” A segítő éppen ebben ad példát a jelenlétével – a másikat elfogadja olyannak, amilyen. 

Ez a fajta elfogadás azonban nehéz terep. Ha problémával szembesülünk, szeretnénk azt azonnal megoldani. Amikor párok a terápián egy-egy felismerés során megkérdezik: „Rendben, de akkor mit kellene tennünk?” – többnyire nincsenek konkrét válaszok, mert csak annak a változásnak van értelme, amely belülről, a pár tagjainak megváltozott belső működéséből fakad. Nem elég csupán tudatosan visszafogni a kritikát, miközben a testbeszédünk még mindig az elégedetlenséget sugározza. A fordulat akkor következik be, amikor már valóban érezzük és elhisszük: szerethetők és értékesek vagyunk. 

Mert ekkor a másik viselkedése már nem billent ki annyira a belső egyensúlyunkból, hogy elárasszon az elutasítottság vagy az elhagyatottság fájdalma.

És itt van a megoldás kulcsa is. Amikor találkozásról, szembenézésről vagy kapcsolati alakulásról gondolkodunk, akkor első lépésként és elsősorban nem proaktív cselekvésről van szó, hanem megfigyelésről. Megfigyelem mindazt, ami az életem részét képezi, és engedem, hogy legyen. Ezt a folyamatot részben egyedül is megélhetem, de sokkal hatékonyabb, ha kísérőül szegődik mellém valaki, akiben megbízom. 

Egyfelől nem véletlenül nem engedtük meg magunknak, hogy meglássuk az életünk egy-egy területét. Meg voltunk róla győződve, hogy abból kárunk származna. Egy külső személy jelenléte – mint a filmbéli segítő – bátorítást ad. Másfelől fontos, hogy énképünket kapcsolatok révén rajzoljuk meg, így kapcsolatok révén tudjuk újrarajzolni is. Ha egy megbízható kísérő újra és újra biztosít bennünket afelől, hogy szabad megtapasztalnunk önmagunkat, és ezzel együtt szerethetők vagyunk, akkor felülíródik a korábbi hiedelem, miszerint csak akkor vagyunk elfogadhatók, ha bizonyos énrészeket elfedünk önmagunk és a világ elől. 

Összefoglalóan ezeket a tapasztalatokat korrektív élményként szoktuk említeni. A korrektív ugyan kijavítót jelent, de fontos látnunk, hogy nem arról van szó, hogy eddig valami rossz volt bennünk, amit meg kell javítani. Az odáig fennálló „alapértelmezett” működésmód tette lehetővé, hogy tökéletesen kiszolgáltatott csecsemőként úgy alkalmazkodjunk a külvilághoz, hogy életben maradjunk. Ez semmilyen körülmények között nem abszolút értéken vett rossz, hanem minden esetben bravúros teljesítmény az újszülöttől. Ettől függetlenül a későbbi életünk során felismerhetjük, hogy a kulcs, amely egykor a túlélés záloga volt, az életünk aktuális problémáira nem hoz megoldást, vagyis érdemes másikat keresnünk. 

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A drog szót te nagyon kiterjesztve, széles értelemben használod. Mit jelent számodra?

Van a szónak egy utcai jelentése, amivel az a baj, hogy nem sorolja a drogok közé az alkoholt. Ha következetesen használjuk a drog szót, akkor az addiktológiai szemléletet képviseljük, vagyis azt, hogy a probléma lényege a bevitt szervezetkárosító anyag és annak tudatmódosító hatása. E szerint, ha az elvonási tüneteket gyógyszeresen kezeljük, akkor helyreáll a szervezet egyensúlya. A kriminológia ezen felül bűncselekményként kezeli a függésnek ezt a formáját. Ezek a szemléletek nem segítik a megoldást. 

Te hogy látod, milyen megközelítés vinne közelebb a megoldáshoz?

Nem hiszem, hogy az addiktológiai szemlélet holisztikus, hiszen az ember egy komplex biopszichoszociális lény, nem puszta biorobot. Amikor fiatalokkal kezdtem foglalkozni, rájöttem, hogy a szerhasználat, a telefonfüggés, a játékfüggés vagy a viselkedési függőségek, mint az anorexia-bulimia milyen magas százalékban fordulnak elő és egy tőről fakadnak. Hogy épp a drogra „esik a választás”, az másodlagos jelzés, az alapprobléma nem itt keresendő, és nem csak a családban. A társadalomba való beilleszkedés folyamata összetett, nem csak a családban sérülhet a gyerek. 

Én „drogozásnak” gondolok minden hibás megküzdési technikát.

A megkötözöttség hátterében minden esetben a kötődések sérülését látod?

Az egyik leggyakoribb jele annak, hogy a kötődés nem jött létre vagy sérült, épp a drogozás, a gépfüggőség vagy az iskolakerülés. A gyermek megszületését egyes irányzatok „barbár invázióként” értelmezik, utalva a Római Birodalom bukását okozó germán törzsekre. A „barbár” csecsemő hoz egyfajta genetikát, de ennek kibontakozását a kapcsolataiban, a közösségen keresztül, az egyre táguló társadalmi közegben éli meg mint szociális lény. Nem jó az embernek egyedül lenni. 

A társadalom részéről nyilván az az igény, hogy a gyerekek hasznos tagokká váljanak, jól kapcsolódjanak a közösséghez. A szülő azt szeretné, hogy a gyerek fizikailag életben maradjon, jól működjön, jól érezze magát felnőttként. Ez egy folyamat, egyik tényező hat a másikra, találkoznak benne a nevelési szokások, a kultúra, a társadalmi elvárás, és mindez a gyerek személyiségében és jellemében ölt testet. A fizikai résszel, az elakadásokkal, a teljesítménnyel külön-külön rengeteget foglalkozunk, de nem látjuk át a sérülékeny folyamatot, az összes színteret, a bonyolult kapcsolódásokat. 

Sokszor nem lehet tudni, hogy a trauma mikor és hol történt, de ugyanaz az elem mindig felfedezhető a mintában.

Minden ember hatással van a másikra, ez az igazi hatalom. A drogos gyerekek ebben őrlődnek, kis dolgok, mondatok lehettek számukra létkérdések. Például az a mondat önmagában trauma, hogy „minek jöttél a világra, mentünk volna inkább moziba”. Már a mentalizációnál tartunk, ami ennek az egész bonyolult hálózatnak az alapját adja.

Kép

Fotó forrása: Till Norbert

Mi ez a mentalizáció, aminek hiánya a világra adott hibás válaszokhoz vezet?

A mentalizáció az a képesség, amivel az egyén képes saját magának és másoknak mentális állapotokat tulajdonítani. Az édesanyával való kötődés, ami az ősbizalom alapja, még pótolható, viszont az anya mentalizációs tevékenysége nem. Ő egész lényével, a szavaival, a viselkedésével azt közvetíti a gyereke számára, hogy te fontos vagy, értékes vagy, hogy szeretünk, van oka annak, hogy világra jöttél, akartunk téged és most is akarunk. A gyerek rátalál erre a forrásra, maga is visszatükrözi a viselkedést, és ezt fogja egész életében sugározni másoknak. 

Felnőttkorban szerencsére tudatosan fejleszthető ez, gyermekkorban azonban nem, a gyerek védtelen a bántó mondatokkal szemben. Egyik ember át tudja adni ezt a másiknak, megjeleníteni számára azt, hogy emberek vagyunk, és nem tárgyak. Az AI nem mondja, hogy szeretlek. A rossz megküzdési stratégia mindig visszavezethető a szeretetlenségre. Ma sokat dolgoznak a szülők, nincsenek testvérek, kevés gyerek születik. 

A testvér a legfontosabb családtag és az egyik legnagyobb védőfaktor, aki életünk végéig velünk van. 

Társadalmi vonatkozásban is sérülhet a kapcsolódás?

Itt van például a Covid-járvány időszaka. Döbbenetesen megnőtt akkor a válások száma, mert az embereknek egész addig volt egy megküzdési készletük, ami az egzisztenciális fennmaradásról szólt, és amikor össze lettek zárva a lakásba, akkor az egyéni és közösségi megküzdések nem működtek. A gyenge mentalizáció miatt nem tudták egymásnak kimutatni, hogy te végtelenül fontos vagy, sem értelmezni azt, hogy engem szeretnek. 

A mentalizációt elvárhatjuk a hatalomtól is?

Mindenkitől. Ha a hatalom nem adja meg az egyénnek, az lefelé hat, mi meg megpróbálunk fölfelé hatni. A szocializációs terek között már erős hatással ott van a média is. Ha a hatalom azt mondja, hogy annyit érsz, amennyit megkeresel, akkor eltolja az értékrendszert olyan irányba, ami nem azt képviseli, hogy értékesek vagyunk. A jól mentalizált ember maga is jól mentalizál másokat. Ha jól értelmezi a saját mentális állapotát adott körülmények között, jobban tud alkalmazkodni is.

Tudom, hogy engem ide vártak, nekem helyem van itt, akár beteg vagyok, akár sérült, akárhogy teljesítek, számítok – ezt az üzenetet élet-halál kérdése, hogy megkapjuk? 

Ez jó, ez megerősít, és ha ezt a zsigereidben érzed, akkor a saját gyerekeidnek, munkatársaidnak, edzőpartnereidnek is közvetíted. Mitől vagyunk emberek?

Én úgy tudom, hogy az első gyógyult combcsonttörés óta gondoljuk az embert társadalmi lénynek. Egy combcsonttörés gyógyulása hetekig tartott egy ősi társadalomban, addig etetni és védeni kellett a szenvedőt.

Egy biológiai lényből úgy válik társadalmi személy, hogy ehhez megkapja a mintákat. Nem hasznos tagok vagyunk csupán, hanem alkotó egyének. A vallás ilyen értelemben több ezer éves megküzdési eszköztár, kipróbált és bevált stratégiákat ad az élethez. Szokások, jogrendszer, az egyén és közösség aránya, ahogy keletebbre megyünk, úgy tolódik el a közösség javára, és mindenkori hordozója a nyelv. 

A kisgyereknek egyértelműség kell, hallania kell, hogy szeretlek.

Nem koptatjuk el a szót, nem veszít az értékéből a sok használattól?

Jézus hányszor mondta? Akárhányszor halljuk, nem unjuk meg. Nem kopik a szó, inkább fényesedik.

Az összes „drog”, vagyis hibás megküzdés a mentalizáció folyamatának sérülése? Egyszer úgy fogalmaztál, hogy az egyik „rossz társaság”, amibe belekeveredett a gyerek, valójában a családja…

A szerhasználat és minden rossz megküzdési stratégia multikauzális, sok oka lehet. Egy hosszú, bonyolult folyamat eredménye, aminek a mentalizáció és a kötődés a legelső eleme. A jó mentalizáció végső soron eszközöket ad a gyereknek a világban az alkalmazkodáshoz. Ha nem tudott megküzdeni, és drogozik, akkor ez nem sikerült. Hiába utasítja el a szerhasználókat a társadalom, őket mi termeltük. A társadalomnak is van ebben felelőssége, hiszen a mindenkori hatalmat a többség tartja fenn. A drogos gyerek nem tud akarni – ez tapasztalati tény. Ez a belső motiváció hiánya, satnyasága, a célok hiánya, üresség. Két hét alatt el lehet érni, hogy elinduljon a gyerek a jó megküzdések felé, ha a létének létjogosultságot nyújtunk. Mi ezt tesszük a rehabilitáción.

A mentalizáció hiányát felül lehet írni?

Egyszer csak el kell kezdeni közölni a fiatallal, hogy ő fontos. Sok gyerek abban nőtt föl, hogy azt hallja, fölösleges vagy, ezt el is hiszi, mert olyantól hallja, aki neki nagyon fontos. Ebben benne van a szégyen is, amikor később az iskolában találkozik más gyerekekkel, akik nem érzik magukat értéktelennek. 

Ezért kellenek a szubkulturák, hogy érezhessék a figyelmet, fontosságot, odatartozást?

Lehetnének vonzó szubkultúrák is, régen is voltak. 

A ’80-as években például Pisont Pista, a későbbi válogatott labdarúgó sorsa úgy alakult, hogy lementek válogatni az edzők vidékre, és kiemelték őt, megváltozott az élete. Most ő is ezt csinálja, vonzó, megtartó szociális közeget teremt a gyerekek számára. 

Ma már nem jelentkezhet bárki egy falusi focicsapatba, nincsenek grundok, alternatív szocializációs terek, saját nyelvezetű szubkultúra, titkosírással meg szabályokkal. Nincsenek terek, klubok, csak a veszélyes internetes közeg. Ma már a média is egy szocializációs tér, ami nem illeszkedik, hanem betolakodik a gyermekek életébe.

A szerhasználat mennyiben a gyerek problémája?

Annyiban, hogy ő hal bele, bár a szerhasználat az egész család tünete. Jelenleg annyian halnak meg havonta szerhasználat miatt, mint régebben évente. Kegyetlenül leépíti a szervezetet a drog, aki már a második-harmadik körét futja a rehabilitáción 18 évesen, az olyan viselkedést mutat, mint egy 80 éves demens. A szer tönkreteszi az idegpályákat, mozgáspályákat, nem bírják megtartani a testüket, tipikus tartásaik vannak, elbutulnak, érdektelenné válnak. Én azt gondolom, hogy ezek a gyerekek szeretik a szüleiket, akik, ha tudták volna, nem így csinálták volna. Nem hibáztatjuk őket, megtették, amire képesek voltak. De ezek szerint az ő szocializációjuk is sérült. A drogozás tehát nemcsak a család, hanem a társadalom tünete is.

Mi a módszer?

Főleg a korábban említett mentalizáció az az eszköz, ami használható. A gyermek egyensúlyoz a világ és az ösztönei között. A rehabon mi vagyunk az én-felettes, amíg a gyerek meg nem tanulja, magáévá nem teszi a szabályokat. 

Biztosítunk egy védett környezetet, állandó, kiszámítható napirendet, apró szabályokat, a privát szféra védelmét. Rendezett gondolatok, rendezett érzések, rendezett tér – belülről kifelé haladva, ez a módszerünk.

A rendezett külvilágtól befelé haladni nem lehet, ők nehezen tennék így magukévá, hiszen ebben vallottak kudarcot. Nem képesek a körülményeken változtatni, de megtanulhatnak alkalmazkodni. A napzáró érzéskörben gyakran kérik a gyerekeink az érzések megnevezését. A szavakat bár ismerik, nehéz beazonosítani és felvállalni őket. Ádám első feladata a teremtéskor az volt, hogy nevet adjon a dolgoknak, így legyen fölöttük hatalma. Ha meg tudom nevezni az érzéseimet, uralni is tudom őket, akkor nem visznek padlóra. A szavak már kezdő tettek is.

A sokat emlegetett érzelemszabályozást hogyan viszitek be a terápiába?

Van ilyen játékunk, amiben megpróbál az álló gyerek csöndben arra hangolódni, aki előtte ül, utána pedig elmondja, hogy szerinte mit érez az ülő partner. Ad egy visszajelzést számára, a többiek pedig arról, hogy ők mit láttak az ülő emberen. Érzéseket tanulunk megnevezni, közben megélhetik, hogy ez mennyire fontos, vagyis mentalizálják egymást. Kipróbáltuk sorban állás közben, hogy ez a ráhangolódás milyen hasznos a mindennapi életben. 

Milyen hatást keltek a másikban, mennyit kell módosítanom a viselkedésemen ahhoz, hogy a másiknak jó legyen? Azt tanítom nekik, hogy a szorongás is lehet energia. Védett környezetet, belső világot teremtünk, ahol térben és időben kevesebb a kihívás, kizárjuk a világot: nem őket zárjuk be. Benn nincs versenyszféra, megcsinálják az iskolát, leegyszerűsített világban mozognak. Valójában mi, felnőttek sem élünk érzelmileg védett térben, de nekünk vannak megküzdési technikáink, nekik ki kell munkálniuk. 

Utána újra ki kell lépniük a világba, haza kell menni, mi történik ekkor?

A család nem változik, elvárják, hogy „kijavítva” adjuk vissza nekik a gyereket, aki ugyanoda megy vissza, ahol drogozott. 

Nekik nem az a probléma, hogy drogozik a gyerek, hanem hogy jön a gyámhatóság, meg körözi őt a rendőrség. 

Leparkolják nálunk a gyereket, és szívem szerint én évekig tartanám őket velünk. Isszák magukba a tudást, de nekik egyszerre kell behozni a lemaradást és fejlődni is a saját életkorukban. Nekünk kell pályára állítani a gondolkodásukat. A módszereink között van egy, ami engem teológusként is érdekel, a keresztény reformpedagógia. Ez az irányzat egész világképet ad, egy emberi, humánus világképet, amelybe belehelyezhetik magukat.

A riport a Média a Családért díj 2025 pályázatára érkezett. A pályázat idei témája: „Függőség és család”.

Pályáznál te is? Olyan újságírói igényességgel készült munkákat várunk, amelyek bemutatják a függőségek családon belüli hatásait, érzékenyen tárják fel a megküzdés, a gyógyulás, a kapcsolatépítés folyamatait, megszólaltatják az érintetteket: függőket, családtagokat, szakembereket, hozzájárulnak ahhoz, hogy a témát övező tabuk oldódjanak, és helyüket a megértés, párbeszéd vegye át. Riport, interjú, publicisztika, portré vagy más műfaj – a forma szabadon választható, ha a tartalom illeszkedik a kiírás témájához és szemléletéhez. Pályázati feltételek, határidők és további tudnivalók: mediaacsaladert.hu/palyazati-felhivas

A pályázat főtámogatója a Magyar Telekom, a döntősök díját az MBH Bank, a külhoni különdíjat a Nemzetpolitikai Államtitkárság biztosítja.

A Képmás magazin főszerkesztője évtizedek óta hittel és következetesen képviseli azokat az értékeket, amelyek a nem destruktív újságírás alapjait jelentik: a tájékozottságot, felelősséget, közösségi szemléletet, nyelvi igényességet, hitelességet, tiszteletet és emberséget.

Kati kíváncsian veti bele magát a nem fekete-fehér kérdések szürke tartományába, szerteágazó érdeklődése a művészetektől kezdve a tudományon át az emberi lélek rejtelmeiig terjed.

Írásai egyszerre felemelőek és elgondolkodtatóak, sőt sokszor humorosak is. Megfontoltságra inspirálnak egy olyan közegben, ahol az algoritmus nem a legigazabbat, hanem a leghangosabbat emeli ki. 

A szülők és nagyszülők – különösen év végén – nagyon elfoglalttá válhatnak, és ebben a „túlélő üzemmódban” a közösen eltöltött idő különösen felértékelődik.  Minden perc felbecsülhetetlenné válik, amit együtt, felszabadultan, egymásra figyelve tölthetünk. Ezt az élményt ajánlja karácsonyi ajándékként újpesti Tarzan™ Park: egy hely, ahol a kalandé a mozgásé, a minőségi időé a főszerep.

Minek venni tucatajándékot? Adjunk inkább élményt!

Egyre több család érzi úgy, hogy a gyerekek bár sok játékot kapnak, mégis egyre kevesebbet játszanak. 
Az együtt töltött nap emléke viszont örökre velünk marad.  Az ajándékutalvány pedig ideális megoldás mindenkinek, akinek nincs ideje heteken át ajándékokra vadászni – ismerősöknek, családnak, céges meglepetésnek is tökéletes.

A karácsonyra többféle ajándékutalványt is kínáló újpesti Tarzan™ Parkban kreatív eszközök tucatjai várják a felfedezőket: hinták, csúszdák, rugós játékok, kötelek, mászókák és még sok más izgalmas kellék, amelyek úgy fejlesztik a gyerekek gondolkodását, mozgáskoordinációját, finommotoros képességeit, térlátását, izomerő-kifejtését, valamint a másokkal való együttműködést, hogy közben kalandként élik meg az időtöltést. 

Speciális igényű családoknak is

A belépők speciális igényű családoknak is ideális ajándékot jelentenek, hiszen az újpesti Tarzan™ Park eszközeinek használata kifejezetten ajánlott hiperaktív, autista, beilleszkedési, tanulási és magatartási nehézségekkel (BTMN) küszködő, illetve sajátos nevelési igényű (SNI) tanulók számára.

Azon sem kell sokat tanakodni, hogyan kerüljön élmény a fa alá! Az ajándékutalványok átadására is számos kreatív megoldást lehet találni. Például a Tarzan™ Park esetében segítségül hívhatjuk azt a vidám zenés videót, amely bemutatja, milyen kalandokat rejt magában ez a különleges ajándék. 

Ráadásul a kutatók szerint az olyan biztonságos játszóterek és játszóparkok, ahol a gyerek kipróbálhatja mennyi mindenre képes, segítik a kreativitás kibontakozását, önbizalmat adnak, valamint fejlesztik a problémamegoldó képességet és a rugalmasságot. 

Forrás: Fejlődjünk játszva – Tóth Anett köznevelési szakértő, szaktanácsadó szakértői jelentése

Támogatott tartalom

„A nevem Harisnyás Pippilotta Citadella Intarzia Majolika Ingaóra.” Olvasni még nem, vagy alig tudtam, de imádtam Harisnyás Pippi történeteit. Most is előttem van, ahogy a nővérem olvassa fel nekem és az öcsémnek valamikor a ’90-es évek végén Pippi és kis barátai, Tomi és Annika sztorijait. Kedvenc részünk a fenti mondat volt, amin hosszasan tudtunk nevetni esténként. 

Irigyeltük és viccesnek tartottuk a főhőst, hogy fordítva, lábával a párnán alszik, sajnáltuk, hogy nincsen anyukája, és talán kicsit tartottunk is tőle, mert hogyan lehet egy kislány olyan erős, hogy felemeljen egy lovat? Valahogy így ismerkedtem meg annak idején Harisnyás Pippivel, aki idén – hivatalosan május 21-én – már a 80. születésnapját ünnepelte.

Előbányásztam hát a régi könyveket… Valószínűleg nem mi voltunk az egyetlenek, akiknek a szívéhez nőtt és a gyerekszobájába költözött a vörös hajú, copfos-szeplős kislány. Sok-sok család éghetett Harisnyás Pippi-lázban, hiszen az akkori kiadó 1997-ben még pályázatot is hirdetett a lelkes olvasótábornak. Az Astrid Lindgren svéd írónő történeteiről szóló kérdésekre levélben várták a megfejtéseket, a jól válaszolók között pedig egy háromnapos svédországi utazást sorsoltak ki. 

Születésnapi ajándék egy kislánynak

„…nagyon szeretek élni. Ezenkívül borzasztóan szeretek írni” – mondta magáról Astrid Lindgren, akinek köszönhetően megszületett Harisnyás Pippi karaktere. 

Volt benne szerepe Lindgren lányának is, ugyanis 1941-ben a magas lázzal, tüdőgyulladással ágyban fekvő Karin lánya kérte, hogy meséljen neki Harisnyás Pippiről.

Így születtek meg a mesék a furcsa, szeplős kislányról, aki egy lóval és egy majommal lakik egy nagy házban. De először még csak szóban, ugyanis Astrid Lindgren állítólag csak azért kezdte el leírni a történeteket, mert egy baleset ágyba kényszerítette. 

De ismerjük meg jobban Pippi „szülőanyjának” életét is. Az írónő 1907. november 14-én született a dél-svédországi Vimmerbyben, paraszti származású családban, eredeti neve Astrid Anna Emilia Ericsson volt. (Vimmerbyt Lindgren könyveiben Lönnerbergának, azaz Juharfalvának hívják.) Küzdelmes volt az ifjúkora, szegénységben és megvetettségben telt. 18 évesen házasságon kívül teherbe esett – emiatt kibeszélték vallásos szülőfalujában –, ám ő nem akart ilyen fiatalon férjhez menni, hanem egyedül Stockholmba költözött, és gépírónőnek tanult. 

A nagyvárosban a könyvekbe, az irodalomba menekült a magány elől. Kisfia már Koppenhágában született, ahol egy leányanyákat segítő ügyvédnek köszönhetően egy családnál lakhatott. A fiatal édesanyának azonban dolgoznia kellett, igy Lassét nevelőszülőkre bízta, ő pedig visszautazott Stockholmba tanulni, majd egy irodában titkárnőként helyezkedett el. Folyamatosan vonatjegyre spórolt, hogy elutazhasson Koppenhágába a kisfiához. Hamarosan magához vehette őt, később hazautazott a szüleihez, akik szeretettel nevelték unokájukat, amíg lányuk a városban dolgozott. 

Egy autóklub titkárnője volt, ott ismerkedett meg a cég vezetőjével, Sture Lindgrennel, akivel házasságot kötöttek. Astrid ettől kezdve nemcsak boldog, de jómódú életet élt, majd 1934-ben életet adott egy kislánynak is. Az ő 10. születésnapi ajándéka lett Harisnyás Pippi története. Astrid Lindgren ekkor már harminchét éves volt.

Kép

Astrid Lindgren – Forrás: Wikipédia

Juhász Ferenccel együtt jelölték irodalmi Nobel-díjra

Nem indult azonban zökkenőmentesen a szerző pályája, ugyanis Pippi történetét több kiadó visszautasította, mert használhatatlannak ítélték. Egyes kiadók úgy látták, Pippi figurája rossz példát mutat a gyerekeknek. 

Azzal vádolták, hogy túl feminista, anarchista, és hogy Lindgren kimondottan nézeteinek alátámasztására találta ki a szeplős kislány karakterét. Az írónő, aki Pippit részben saját magáról mintázta, nem hagyta magát. 

Átdolgozta a kéziratot, majd beadta a svéd Rabén and Sjögren Kiadó pályázatára, ahol első díjat nyert. 1945 novemberében, azaz pontosan nyolcvan évvel ezelőtt került a könyvesboltokba, és két hét alatt húszezer példányban fogyott el. Németországban a hamburgi Oetinger Kiadó jelentette meg a könyvet, és ezzel elkezdődött Astrid Lingdren fényes karrierje. A regényt körülbelül 80 nyelvre, köztük üzbégre, szuahélira és zulura fordították le, valamint több alkalommal megfilmesítették

„Mindig reggel írok. Esténként már fáradt vagyok. De ha lefekszem, azonnal elkezdek vágyódni az után a pillanat után, amikor felébredek és újra írhatok” – vallotta az írónő, aki pályafutása során több díjat is kapott, irodalmi Nobelt viszont soha, de 1972-ben például Juhász Ferenc mellett jelölték az elismerésre. Iskolát neveztek el róla, és az ő nevét viseli a világ egyik legjelentősebb gyermek- és ifjúsági irodalmi díja, az Astrid Lindgren Irodalmi Emlékdíj, amit a svéd kormány 2002-ben az írónő tiszteletére alapított, és a „kis Nobel-díjként" is emlegetik. 

Kép

Inger Nilsson Harisnyás Pippi szerepében a könyvekből készült svéd tévésorozatban – Forrás: Wikipédia

„…de hiszen te sírsz, Pippi! Mi, hogy én sírok? Láttál te engem valaha sírni?”

A Harisnyás Pippi magyarul először 1972-ben jelent meg a Móra Kiadónál Árkos Antal fordításában, majd a ’90-es években az Egmont Kiadó, 2014-től ismét a Móra Kiadó jelentette meg a háromrészes sorozatot, Tótfalusi István fordításában.

„Anti-lányregényhős!” – írta a műről tanulmányában Komáromi Gabriella szerző, irodalomtörténész, aki szerint Harisnyás Pippi egész lénye tagadás: vásott, lompos, lóg a harisnyája, szabadszájú, hazudik, vörös hajú, kalózládája van, aranya, pisztolya, felveszi a harcot egy egész bandával, fantasztikus erőművész, de mindeközben elbűvölő. 

A szeplős kislány titkolja, hogy jó. Restelli az érzelmeit, és örömét inkább elvicceli. Csodálatos ereje mesebeli: megfékezi a tigrist, felkapja a cápát, és megkötözi a betörőket.

Az egyik percben szörnyet játszik, a másikban kisírja a szemét egy halott kismadár miatt. „…de hiszen te sírsz, Pippi!” – csodálkoznak rajta. „Mi, hogy én sírok? Láttál te engem valaha sírni?” – tiltakozik. 

A szakértő szerint Pippi figurájában egyszerre van jelen a mindennapiság, a fantasztikum és a mesebeliség: Annika és Tomi is tudják, hogy Pippihez nemcsak a szomszédba mennek át, a Villekulla-villába, hanem bejáratosak lesznek egy másik világba, ahol az illemszabályok, a rendszeretet, az időbeosztás nem számítanak erénynek, de fontos például a barátság, a játék öröme, az őszinteség, az élet színessége, a másokkal való törődés. Hiszen Pippi masnit köt a lova farkára, ha annak születésnapja van, majmának, Nilson úrnak pedig ágyba viszi reggel a narancsszörpöt.

És mindig ott van, ahol segíteni kell: kimenti az égő házból a bennrekedt gyerekeket. Komáromi Gabriella állítja, ha Pippiben mégis van valami a valóságos gyerekből, akkor az egy magányos kislány, aki nemcsak szigetet álmodik magának, hanem apát is. Aki szomorú is lehetne attól, hogy a karácsonyt csak „nyavalyás családjával”, a majommal meg a lóval tölti, de nem az, vagy nem panaszkodik. Boldog attól, hogy vannak barátai, szeplői meg józan esze. És hogy gyerek!

Olyan aktuális, mintha ma írták volna? 

Amikor Astrid Lindgren az 1940-es években megírta a regényt, a „néger” szónak (Pippi apját „néger királynak” nevezik) Skandináviában egyáltalán nem volt negatív jelentése. A sötétebb bőrű embereket egyszerűen így nevezték – előítélet nélkül, és ez semmiképp sem volt rosszindulatú vagy sértő. Épp ellenkezőleg: Astrid Lindgren mindig nagyon nyitott volt minden ember felé.

A 21. században aztán több külföldi fordításban – a németeknél és a svédeknél is – változtatásokat eszközöltek. 

Pippi apját, Harisnyás Efraim kapitányt, Kurrekurredutt sziget királyát többé nem néger királynak nevezik, és Pippi sem „néger hercegnő” többé, mert az Oetinger Kiadó a „néger” és a „cigány” szavakat más, korszerűbb kifejezésekkel helyettesítette Astrid Lindgren könyveinek legújabb német fordításaiban. 

Erre 2009-ben kaptak engedélyt az írónő örököseitől. Vagyis a németeknél a néger királyt dél-tengeri királynak nevezik, akinek a földjén már nem néger nyelven beszélnek. 

A hazai kiadó azonban máshogy vélekedik a kérdésről. „A Móra Kiadó nem változtatta meg a néger király elnevezést. Tudatos szerkesztői döntés eredménye volt, hogy ez egy lezárt életmű, a szerző 2002-ben meghalt, nem nyúlunk a szövegéhez. Ez irodalomtörténet, az adott kor lenyomata, annak felfogását, szemléletét tükrözi. Egészen más a helyzet a ma születő irodalmi művek esetében – de hát, ez nem az. A mai felnőttek, irodalmat közvetítők felelőssége, hogy ezt, ha szükséges, elmagyarázzák a gyerekolvasóknak” – írták lapunk kérdésére. 

Astrid Lindgren úgy vélte, sikerének nincs más titka, mint hogy nem felejtette el, milyen volt gyereknek lenni. Nálunk Janikovszky Éva vélekedett ugyanígy.

„…Nos, szerintünk Harisnyás Pippi története olyan aktuális, mintha ma írták volna. Vállald a véleményed! Higgy magadban! Támogasd a gyengéket, ne tűrd el mások megalázását!

Ha lány vagy is, lehetsz bármi, nem a nemed határoz meg, hanem az ambíciód!

Ezek mind aktuális üzenetek, nem véletlen, hogy Harisnyás Pippi ma is olyan inspiráló és szerethető karakter, akinek működő Facebook-oldala, Instagram- és Twitter-fiókja van” – fogalmazott 2020-ban, a 75. évforduló kapcsán Dóka Péter, a Móra Kiadó akkori főszerkesztője.

A korábban már idézett irodalomtörténész hangsúlyozza, a Harisnyás Pippit olvasó vagy azt hallgató gyerekek nem a főhőssel azonosulnak. Csodálják, mint a mesék hősét, de legfeljebb képzeletben szeretnének a Villekulla-villa lakói lenni. Inkább a két szomszédgyerek, Tomi vagy Annika helyébe képzelik magukat. De nem bánnák, ha Harisnyás Pippi odaköltözne a szomszédukba.

„Hogy vagy?” – teszi fel a kérdést Mánfainé Récsei Tímea telephelyvezető a bibliaóra résztvevőinek a Remény Háza foglalkoztatótermében. „Fagyosan” – válaszolja András, és megdörzsöli a kezét. Az éjszakát odakint töltötte, akárcsak a Remény Házába érkezők jelentős része. Ezért ácsorgott már jóval a reggeli nyitás előtt a kapuban, és várta a bebocsátást a fűtött épületbe. 

Édesapja korán meghalt szilikózisban, megette a tüdejét az urán, ahogy mondja. Szörnyű volt végignéznie, édesanyja alkoholista lett, őt is hamar elveszítette. Nyakába szakadt a kiskorú öccse nevelése. Nehezen bírta a nyomást, jött az alkohol lazításnak és búfelejtőnek. „Mi a legszebb emléke?” – kérdezem, hogy valami vidámról is beszéljünk. Gondolkodás nélkül vágja rá: 

„Mikor a két fiamat kicsi korukban sétálni vittem. Most nem találom őket. Valahol Németországban élnek.” 

Csörömpölés szakítja félbe a beszélgetést. – „Leesett a férfifürdő faláról a tükör” – jelenti egyikük. – „Akkor hét év balszerencse jön” – mondja Géza közönyösen.  

Miért, eddig nem az volt? Töprengek, miközben hallgatom tovább a történeteiket. Válások, adósságok, nem létező családi háttér, viszály és függőség. A sok borzalom után itt, a Pécsi Egyházmegyei Katolikus Karitász által fenntartott házban kicsit megpihenhetnek. Forró tea és péksütemény fogadta őket reggel, aztán csoportfoglalkozás következett. 

Körülnézek a társalgóban, hárman a sarokban kártyáznak. Ha csak ezt látnám, azt gondolnám, nyugdíjasklubban járok. Néhányan annak használják a Remény Házát. Például Béla bácsi, aki az imént kérte el a Dunántúli Naplót a gondozóktól, és most csendben olvasgatja. Neki van saját albérlete, de olyan kevés a nyugdíja, hogy nem tudna megélni belőle. Őt ez a ház menti meg a lecsúszástól. 

Közeleg az ebéd, a létszám ilyenkor a legmagasabb. Aki fennakadt a délelőtti beléptetéskor a szondán, mostanra kijózanodott annyira, hogy bebocsátást kaphat. Beállnak mindannyian a sorba. Patrik, a ház egyik segítője imára hívja őket, elmormolják az asztali áldást, ki lelkesebben, ki csak ímmel-ámmal.  

A pult mögött a levest és a túrógombócokat Zoltán osztja. Hófehér ruhában dolgozik, kezén kék gumikesztyű. Alakja magas, vékony, szinte áttetsző. Régebben ő is a pult másik felén állt. 

Felidézi a sok hányattatást, majd a fordulatot, amikor sok évvel ezelőtt a Remény Házában az ételen túl hitet is kapott, végül pedig munkát, itt, a konyhán, így lett belőle közfoglalkoztatott. 

A tányérokat gúlába rendezgeti – ez az ő piramisa, mondja. Csak a stresszt nem szereti, ami az ételosztással jár. A türelmetlenséget, a kritikát, a válogatást. Az elődje, Ildi nem is bírta.  

Itt van ő is a társalgóban, alig tud felállni az asztaltól, sántikálva lépked, fáj minden porcikája, pedig alig múlt harminc. „Mi történt, Banya?” – kérdezi tőle Józsi. Ezt a megszólítást csak tőle tűri el Ildi. – „A negyedik emeletről költöztettünk egy nénit, ketten cipeltük le az összes bútort, még a gáztűzhelyt is” – feleli. 

A cikk folytatása a Képmás magazin legfrissebb 2025. decemberi számában olvasható. Az aktuális Képmás kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben is; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben. A magazinra előfizethet itt.

A tartalomból: 

-  Szilvi caminója és indítópontja
-  Nati üzleti kudarcai és sikerei: hogyan élte meg, hogy 33 évesen mindent kipipálhatott, amit szeretett volna
-  Egy könyv, ami elindította Nati önismereti útját, addig teljesen racionális emberként
-  Változás és újrakezdés: hogyan tudjuk kezelni, mi szükséges az újrakezdéshez, és miért fontos a döntés, a figyelem és a tudatosság
-  Üzleti élet és önismereti metodikák összeegyeztetése
-  Érzelmek és irányítás: hogyan vehetjük át az irányítást az érzelmeink felett, és miért van erre szükség
-  A veszteség, a pofon és a szerencse szerepe: mi nem mindig jelent katasztrófát
-  Támogatás: ki állt Szilvi és Nati mellett a nehéz időkben, és kik állnak mellettünk hasonló helyzetekben
-  Szilvi visszatérése a színpadra
-  Szilvi és Nati közös könyve (Tükröm, tükröm): hogyan találkoztak, hogyan jutottak el a könyvig, és miért írták meg
-  Szilvi magánélete: miért nem beszélt róla eddig
-  Férfi-nő kapcsolatok
-  Olyan pillanatok, amiket valaha megbántak

Az adás meghallgatásához kattints a lejátszóra!

Bemutatjuk vendégeinket:

Péter Szabó Szilvia Fonogram-díjas magyar énekesnő, a 2000-es évek ikonikus magyar énekesnője, aki a NOX együttes frontembereként robbant be a köztudatba, platinalemezekkel és telt házas koncertekkel. Énekesként nemcsak a dallamaiban, hanem az őszinte történeteiben is megmutatja a magaslatokat és a mélypontokat — így ő az, aki valóban „megfogja a kezed”, ha új útra indulsz. 

Vicsápi Natália önismereti tanító, tudatosságmentor és a NATI METHOD megalkotója. Néhány éve mindent elveszített – a vállalkozását, a vagyona nagy részét és az addigi életét –, és ebből a mélypontból indult el az útja a tudatosság, az önismeret és a személyes fejlődés felé. Tapasztalataira építve segít másoknak felismerni belső korlátaikat, tudatos döntéseket hozni, és harmóniát teremteni a szakmai és a személyes élet között.

A Spiritusz podcast a Képmás magazin pszichológiai podcast műsora. Önismeret, család, párkapcsolat, gyermeknevelés - bátorító beszélgetések a lelki egészségért. Vendégeink a lélek bonyolult működését jól ismerő szakemberek és olyan ismert személyiségek, akik bátran beszélnek küzdelmeikről és felismeréseikről. A boldogsághoz önmagunk és a többi ember viselkedésének megértésén keresztül vezet az út. A harmadik évad műsorvezetői Bóna Judit és Németh Szilvia. 
A Spiritusz podcastot megtalálja a Spotify-on, a népszerű podcast applikációkban, a Képmás.hu podcast rovatában és a Képmás magazin Youtube-csatornáján. Bárhol is hallgatja ezt a podcastet, kérjük, iratkozzon fel rá, hogy értesülhessen az új adások megjelenéséről.

„Az első randink egy hétig tartott” 

Aranysárga őszi nap, a levelek lassan ringatózva válnak el ágaiktól. A környék csendes, mintha ebéd után az egymás mellett sorakozó társasházak is pihennének. A szűk lépcsőházban a harmadik emeletre tartok, és közben elképzelem, hogyan közlekedik föl-le három aprósággal a Gyarmati család. A barátságos lakás egyik szobájában szuszognak a legkisebbek, bárhonnan is indultak, most már otthon vannak. Viviennel és Péterrel egy színes játszóházra emlékeztető nappaliban beszélgetünk. 

Elmesélik, hogy egy internetes társkeresőn keresztül ismerkedtek meg, és egy éven át csak online beszélgettek, hiszen Sopron és Eger között nem kicsi a távolság. 

„Az első randink egy hétig tartott” – idézi fel nevetve Vivien, aki akkor még a Miskolci Egyetemen végezte a védőnői szakot, Péter pedig az erdészetnél dolgozott. 

Végül Egerben kötötték össze az életüket, kezdetben egy albérletben. „Nem volt nehéz magam mögött hagyni Sopront – teszi hozzá Péter, aki fájlalta, hogy nem úgy alakult a kapcsolata a szüleivel és két nővérével, ahogy szerette volna. – Vivien nyitottsága rögtön megérintett, és éreztem, hogy vele kiteljesedhet az a szeretet, amire vágytam.” – „Engem az alkalmazkodóképessége fogott meg – csatlakozik Vivien –, és láttam, mennyire szeret, illetve szeretjük egymást. Úgy gondoltam, jó társ lesz egy életen át, ami abszolút beigazolódott” – szorítja meg férje kezét, és egymásra mosolyognak. 

Mindketten nagyon vágytak a gyermekáldásra, ami váratott magára. Nagycsaládban nőttek fel, Vivien pici kora óta védőnőnek készült, és elsősorban csecsemőkkel szeretett volna foglalkozni. „Kismamák és kisbabák vettek körül, miközben a lombikprogrammal próbálkoztunk. Nehéz volt látni, hogy ott is könnyen megfogantak a gyerekek, ahol később elvetették őket, vagy nem jó szívvel fogadták. Igazságtalannak tartottam, hogy ott miért lehet, máshol pedig nem. Végül megbékéltünk, el tudtuk engedni a vér szerinti gyermek kérdését.” 

A cikk folytatása a Képmás magazin legfrissebb 2025. decemberi számában olvasható. Az aktuális Képmás kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben is; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben. A magazinra előfizethet itt.