„Erőforrás legyen a test, ne csatatér” – A legmegtévesztőbb testképzavar, ami az egészség látszatát kelti
Mi a közös Michelangelo Dávid-szobrában és a közösségi médiában? Mindkettő irreálisan izmos férfi testideált reprezentál, amit a társadalmunk teljes mértékben elfogad annak ellenére, hogy ez súlyos testképzavarokhoz vezethet. Az egyértelműen női betegségként beállított evészavarok ugyanis nagy számban érintik a férfiakat is, sőt az izomdiszmorfia kifejezetten fiúkat, fiatal férfiakat érintő testképzavar. A – másik nevén – bigorexiáról Dr. Babusa Bernadett klinikai szakpszichológussal beszélgettünk.
Általános sztereotípia, hogy a testképzavar csak lányokat, fiatal nőket érint. Mi a valóság ehhez képest? Milyen arányban és mely testképzavarok érintik a férfiakat?
A testképzavarokat és evészavarokat sokáig tipikusan „női betegségeknek” tartották, a kutatások is elsősorban a nőkre és a karcsúságideál mentén kialakuló zavarokra fókuszáltak. Ez hosszú időre elfedte azt a tényt, hogy a férfiak is jelentős számban érintettek. Ma már a nemzetközi adatok alapján azt látjuk, hogy a klasszikus evészavaros, vagyis az anorexiás és bulimiás esetek 20–25 százalékát a férfiak teszik ki, a falászavar esetében pedig ez az arány eléri a 40 százalékot. Ha ehhez hozzávesszük az izomdiszmorfiát, amely kifejezetten férfiakra jellemző testképzavar, akkor látható, hogy a férfi érintettség messze nem elhanyagolható.
Magyarországon is egyre elterjedtebb az izomdiszmorfia, más néven bigorexia. Mit is takar ez a testképzavar?
A bigorexia olyan testképzavar, amelynek lényege, hogy az érintett a valóságtól függetlenül soványnak, nem elég izmosnak látja magát, annak ellenére, hogy objektíven kifejezetten izmos a testalkata. Tehát az anorexiához képest itt fordított a testképzavar iránya.
A test folyamatos ellenőrzése, a tükörben való nézegetések, a másokhoz való állandó hasonlítás és az elégedetlenség meghatározó belső élmény.
A zavar szinte mindig kényszeres edzéssel, szigorú diétával, valamint erős teljesítménykényszerrel és kontrolligénnyel jár együtt. Az izomtömeg gyarapítása érdekében nem ritka az anabolikus-androgén szteroid használata sem. Ide tartoznak például a tesztoszteronszármazékok, valamint különböző izomnövelő és teljesítményfokozó injekciós és tablettás készítmények. Az érintettek élete egy idő után az edzések, az étkezések rendje köré szerveződik, miközben a munka, a kapcsolatok és a pihenés háttérbe szorulhatnak.
Honnan ismerjük fel, ha az egészséges edzés iránti vágy testképzavarrá formálódik?
Figyelmeztető jel a kényszeres edzés, amikor az illető sérülten, betegen is edz, és jelentős szorongást él át, ha nem tudja betartani az edzéstervét, a szélsőségesen kontrollált étrendet. Emiatt a társas, munkahelyi vagy kikapcsolódást jelentő tevékenységei háttérbe szorulnak, mivel az edzések és az étkezéshez kapcsolódó szabályok betartása válik elsődlegessé. Szintén jellegzetes a testedzéssel, testalkattal kapcsolatos állandó elégedetlenség, az összehasonlítgatás, a test rejtegetése. Például elég árulkodó, ha valaki még a nyári melegben is pulóvert visel izmos testalkata ellenére. Fontos továbbá, hogy a sportolás egy idő után már nem örömforrás, hanem kényszerként van jelen az érintett életében, és az egész életvezetését beszűkíti.
Milyen pszichológiai tényezők vagy élethelyzetek vezethetnek a bigorexia kialakulásához?
Az izomdiszmorfia – más evés- és testképzavarokhoz hasonlóan – nem egyetlen okból alakul ki, hanem hajlamosító, kiváltó és fenntartó tényezők összjátékából. A hajlamosító tényezők olyan kockázati faktorok, amelyek fogékonyabbá teszik az egyént a zavar kialakulására. Ilyenek lehetnek például az alacsony önértékelés, a testtel való elégedetlenség, a testképzavar, a teljesítményorientáltság vagy a traumatikus életesemények. A szociokulturális hatások sem elhanyagolhatók, ilyen az izmos férfi testideál erős jelenléte a közösségi médiában, a társadalmi elvárások a férfiasság és az erő kapcsolatáról.
Kifejezett kapcsolatot találtak az izomdiszmorfia és a gyerekkori vagy serdülőkori csúfolódások, megszégyenítések vagy bántalmazások között is a soványság, kövérség vagy gyengeség miatt.
A sportolói közeg, ahol nagy hangsúly van az izomzaton és a teljesítményen, szintén gyakori kiváltó ok. A fenntartó tényezők pedig hozzájárulnak az állapot stagnálásához vagy épp súlyosbodásához. Becsapós, hiszen a környezet felől érkező pozitív megerősítések is idetartoznak. Például a „Mennyire izmos lettél!”, „Hú, milyen jól nézel ki!” megjegyzések rövid távon jutalmazó hatásúak, hosszú távon azonban teljesítménykényszert alakíthatnak ki. Az érintett fokozódó izolációja sajnos gyakran hangulati ingadozásokkal vagy depresszióval társulhat, ráadásul ilyenkor a testalkattal való foglalkozás átveszi a megküzdés szerepét, vagyis tovább mélyíti a problémát.
Melyik az a pont, amikor már érdemes segítségért fordulni?
A gyakorlatban sokszor láthatjuk, hogy az érintettek másodlagos zavarok miatt kérnek segítséget, például depresszió, szorongás, hangulatingadozás, szexuális funkciózavar vagy párkapcsolati problémák miatt fordulnak szakemberhez. Már a másodlagos problémák kialakulása előtt is érdemes felkeresni egy szakembert, például, ha azt észleljük, hogy az edzés vagy a táplálkozás a napjaink meghatározó szervezőeleme lesz.
Vagyis nem csupán arról van szó, hogy valaki fegyelmezetten sportol, hanem arról, hogy a mozgás kihagyása erős szorongást, belső feszültséget és bűntudatot vált ki.
A bigorexiához gyakran társul szégyen, önkritika vagy az olyan helyzetek kerülése, ahol a testet mások is láthatják.
Ha ezeket a tüneteket észleljük akár magunknál, akár kamasz gyerekünknél vagy a környezetünkben lévő fiúknál, fiatal férfiaknál, akkor érdemes a problémáról beszélni, adott esetben felkeresni egy pszichológust.
Milyen terápiás módszerek hatékonyak ezekben az estekben?
Nemzetközi ajánlások alapján a kognitív viselkedésterápia az egyik legalkalmasabb módszer, de mindig egyénfüggő. Ez segít felismerni és átformálni azokat a gondolati mintákat, amelyek a „nem vagyok elég izmos” élményt fenntartják, illetve támogatja a kényszeres edzéssel, szigorú szabályokkal kapcsolatos viselkedések oldását. A terápia hangsúlyos része a testképzavarral való munka, például a testhez kapcsolódó hiedelmek átformálása vagy a kóros önmegfigyelés csökkentése.
A dialektikus viselkedésterápia jól kiegészítheti a folyamatot, mivel támogatja az érzelmek szabályozását, csökkenti az önkritikát, és segít rugalmasabban reagálni a stresszhelyzetekben. Emellett fontos a mélyebb önismereti munka, vagyis annak feltárása, honnan ered az elégtelenségérzés, a szégyen vagy a testtel kapcsolatos túlzott kontroll. Egyes esetekben szükség lehet gyógyszeres kezelésre is, például kifejezett hangulati zavarok, szorongás vagy erős kényszeres gondolatok esetén.
Ez egy becsapós testképzavarnak tűnik, hiszen látszólag egészséges életmódról beszélünk: sok sport és kiegyensúlyozott étrend. Miért lehet mégis veszélyes?
Azért lehet megtévesztő, mert a felszínen ugyanaz a viselkedés látható, mint egy egészséges életmódot folytató embernél: rendszeres sport, fegyelmezett étrend, elhivatottság. Az, aki egészséges kapcsolatban van a testével, és elhivatottan sportol, tisztában van a saját adottságaival, örül a fejlődésének, és az edzés fontos része az életének, de nem válik az egész élete központjává. A motiváció belülről táplálkozó öröm, sikerélmény és önfejlesztés.
Izomdiszmorfia esetén azonban egészen más történik. A test észlelésének zavara miatt az érintett nem képes reálisan látni a saját izomzatát, így soha nem képes örülni az elért eredményeknek. Nem a sport szeretete hajtja, hanem a szorongás enyhítése. Minden az edzés köré szerveződik, miközben felerősödnek a rögeszmés gondolatok a testtel kapcsolatban.
A társadalmi trend – ami azt mondja, hogy sportolj rendszeresen, figyelj a testedre – könnyen elfedi a kényszert és a függőség természetét.
Pedig a kényszeres testedzés ugyanolyan függőségként működhet, mint bármely más addikció, amely elveszi az egyén szabadságát, rombolja az életminőségét.
Milyen rejtett veszélyei vannak a szigorú étrendnek vagy a táplálékkiegészítők, szteroidok használatának?
A nagyon limitált vagy egyoldalú táplálkozás már eleve energiahiányhoz és a hangulat romlásához vezethet, a táplálékkiegészítők túlzott használata pedig további terhet róhat a májra, a vesére és a szívre egyaránt. A legnagyobb kockázatot azonban egyértelműen a szteroidok és az illegális teljesítményfokozók jelentik, amelyek extrém módon növelik a szív- és érrendszeri betegségek, a vérrögképződés és a májkárosodás kockázatát. Emellett gyakran látjuk, hogy pszichés mellékhatások is társulnak ezekhez a szerhasználatokhoz, ami elsősorban fokozott ingerlékenységet, agressziót jelent. Az addiktív hatásról is érdemes szót ejteni, hiszen a szterodioknak könnyen a rabjává lehet válni, kiváltképp egy testképzavar esetén, ami a labilis mentális állapot miatt kiváló táptalaj a függőségek számára.
Szülőként, pedagógusként mit tehetünk a megelőzésért?
Az evés- és testképzavarok nem egyik napról a másikra alakulnak ki, így a kiegyensúlyozott kerékvágásba történő visszaállás is lassú folyamat. Sokszor már serdülőkorban elkezdődnek, amikor a fiatalok érzékenyen reagálnak a külsőségekre, az ideálokra, a társadalmi elvárásokra. Ha ekkor nem kapnak támogatást, megerősítést a testtel és önmagukkal kapcsolatos pozitív viszony kialakításához, az később fokozhatja az evészavar kialakulásának kockázatát.
A prevenció egyik leghatékonyabb eszköze, ha fejlesztjük a kritikai gondolkodás készségét, különösképpen a médiában látottakkal kapcsolatban.
Meg kell tanítani, hogy a képek nagy része szerkesztett, idealizált, nem a valóságot tükrözi – sokszor köszönőviszonyban sincs azzal. Emellett fontos az élményalapú mozgás támogatása, amely nem a teljesítményről, hanem a testi élményekről szól, és segíti a test elfogadását.
Támogassuk, hogy a gyerekek próbáljanak ki sokféle mozgásformát, ne csak az esztétikai célú edzést, ahol a testforma kiemelt fontosságú.
A lányok esetében talán már több prevenciós törekvést láthatunk, de fontos, hogy a fiúk is meg legyenek szólítva, hiszen náluk az izomideál és a teljesítménykényszer szintén kockázati tényező egy testképzavar és a teljesítménynövelő szerek használatának kialakulására. A célzott iskolai programok bizonyítottan csökkentik a testtel való elégedetlenséget és a rizikóviselkedéseket, például a szélsőséges diétázást vagy a teljesítményfokozó szerek használatát. Szülőként vagy pedagógusként az a cél lebeghet a szemünk előtt, hogy a fiatalok ne a külső elvárásoknak próbáljanak megfelelni, inkább alakítsanak ki a saját testükkel egy elfogadó és reális viszonyt – a testüket erőforrásként használják, ne csatatérként.
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
