E jeles esemény, amely kezdetben Egy nap népviseletben néven indult, ma már országhatárokon túl is ismert, és ilyenkor idősek és fiatalok öltik magukra őseik darabjait. A népviselet eredeti rendeltetései közül a legerősebb a közösséghez tartozás kifejezése. A világháló révén pedig – Argentínától Ausztráliáig – bárki részesülhet ebben az élményben.  

A népviselet nem csak egy jelmez, nem csak külsőség. A népviselet mesél. Gyerekkoromban Palócföld egyik kicsi zsákfalujában gyakran végignéztem, ahogyan a szentmise után együtt ballagnak az utcán az asszonyok. Szerettem nézni ringó szoknyájukat, hallgatni a meséiket. A deliny szoknyák ráncai ezernyi történetet rejtenek. 

Elnehezült szövetek hangja muzsikál táncról, örömről, gyászról. 

Kép

Fotó: Mohos Zsófia

Százéves hímzett kötények, hatvanéves brokátszoknyák kerülnek elő a szekrényekből. Az egyes darabokról leolvashatjuk viselőjének korát, családi állapotát, azt, hogy az év melyik szakaszában járunk, vagy hogy az adott személy gyászol-e éppen. Nem véletlenül szól a mondás: „bekötik a fejét”, hiszen egy házas asszony a lakodalom után fedetlen fővel már nem járhatott.  

A legtöbb településen különböző módon és változatos elnevezésekkel illetik a viseleti darabokat: Nógrádsipeken a gyöngyökkel díszített főkötő neve tutri, míg a fekete posztókabátot a Pest környéki falvakban kacabajkának, a Sárközben bajkónak nevezik. Az azonos korban elérhető anyagokat különféle módokon használták fel: a Franciaországból importált borotvált selyemből szoknyák, kötények, néhol – például a Vajdaságban – fityulák is készültek. 

Ugyanígy a török rózsás anyagból, amelyet pipi karton kendőnek, „cic” kendőnek is hívtak egyes helyeken.  

Ma is élnek olyan asszonyok, akik minden napjukat bőszoknyában töltik, a fejüket kendővel kötik be. Számtalanszor kérdeztem meg közülük többektől, miért nem „vetkőztek ki”, tették le a viseletet életük során. Különféle válaszokat kaptam: „Ez a praktikus, hiszen egész életemben csak a földeken dolgoztam, és templomba jártam, oda meg nagyon passzol ez a parasztruha.” Aztán egy másik asszony azt mesélte: „Fiatalasszony-koromra már annyi ruhám volt – és még örököltem is hozzá édesanyámtól –, ami egy egész életen át kiszolgált.” Miközben először öltöztetett vasalt szoknyába a nyolcvannégy éves Maris néni a Vajdaságban, arra gondoltam: ha beleszülettem volna, bizony én sem fordulnék el soha a viseletemtől.  

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Legyen szó gyors reggeliről, tartalmas ebédről vagy könnyű vacsoráról, a következő receptekkel nemcsak a hűtőt szabadíthatjuk meg a maradékoktól, de a gyomrunk is megkönnyebbülhet. És ki tudja – lehet, hogy ezek a „maradékos” fogások lesznek jövőre a család új kedvencei.Nem is beszélve arról, hogy ily módon az élelmiszer-pazarlást is csökkenthetjük.

Sonkás-sajtos tojásmuffin – Gyerekek kedvence rohanós reggelekre

Ez a recept igazi „mentőöv” azoknak a szülőknek, akik a reggeli rohanásban szeretnének villámgyorsan valami táplálót tenni a család elé. A gyerekek imádják, mert kézzel ehető, muffin formája van, miközben laktató is.

Hozzávalók (12 darabhoz):

• 6 tojás
• 1 csésze főtt, apróra vágott húsvéti sonka
• 1/2 csésze reszelt sajt (trappista vagy cheddar)
• 1/4 csésze tej
• 1 kis fej újhagyma apróra vágva
• só, bors ízlés szerint
• egy kevés olaj vagy vaj a forma kikenéséhez

Elkészítés:

1. Melegítsük elő a sütőt 180 °C-ra.
2. Keverjük össze egy tálban a tojásokat, tejet, sonkát, sajtot és újhagymát. Sózzuk, borsozzuk.
3. Kenjük ki a muffinformát, majd öntsük bele a keveréket.
4. Süssük 15-20 percig, amíg a teteje aranybarna nem lesz.

Tipp: Hidegen is finom, mehet az uzsonnás dobozba is!

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

Zöldborsós tojáskrém gluténmentesen – Villámreggeli pirítóssal

Ha gluténérzékeny van a családban, az mindig feladja a leckét. Ezt a receptet azonban ők is fogyaszthatják, ám azoknak is ajánljuk, akik már unják a sima tojáskrémet. Ez a változat friss, tavaszias, és alig 10 perc alatt elkészül.

Hozzávalók (kb. 2-3 adag):

• 3 főtt tojás
• 1 csésze főtt zöldborsó (fagyasztottból is jó)
• 2 evőkanál natúr joghurt vagy növényi „tejföl”
• 1 teáskanál mustár
• 1 teáskanál citromlé
• só, bors ízlés szerint

Elkészítés:

1. A tojásokat és a zöldborsót botmixerrel pürésítsük.
2. Adjuk hozzá a joghurtot, mustárt, citromlevet, majd fűszerezzük.
3. Kenjük gluténmentes pirítósra, vagy töltsük zöldségekbe (pl. paprikába).

Tipp: Ha maradt főtt sárgarépa is, egy kis darabot hozzákeverve még színesebb és édeskésebb lesz a krém.

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

Húsvéti tésztasaláta maradék sonkával és tojással – Alig 20 perc és már kész is!

Ezt a receptet akkor szoktam elővenni, ha gyorsan szeretnék komplett ebédet vagy vacsorát összedobni. Tökéletes munkahelyi étel is, ami másnapra még finomabb.

Hozzávalók (4 adag):

• 250 g főtt tészta (lehet gluténmentes is)
• 1 csésze felkockázott sonka
• 2 főtt tojás, felszeletelve
• 1 csésze zöldség: kukorica, paprika, uborka, amink van
• 3 evőkanál majonéz (vagy natúr joghurt)
• 1 teáskanál mustár
• só, bors

Elkészítés:

1. A tésztát főzzük meg, majd hűtsük le.
2. Keverjük össze a sonkával, tojással és zöldségekkel.
3. A majonézt, mustárt, sót és borsot keverjük el, majd forgassuk össze a salátával.

Extra ötlet: Tegyük dobozba, és vigyük magunkkal a következő napra – a hűtőben pihenve még jobban összeérnek az ízei.

Sonkás rizottó – Egyszerű, mégis nagyon finom

A megmaradt sonkát kisebb kockákra vágva akár rizottó készítéséhez is felhasználhatjuk. Adjunk hozzá főtt zöldségeket, például sárgarépát, brokkolit, borsót párolás közben, és máris finom és egészséges ételt tehetünk az asztalra. 

Hozzávalók (2-3 adag):

• 1 csésze rizottó rizs (arborio)
• 2 csésze (vagy amennyi maradékunk van) sonka
• 1 kis fej vöröshagyma
• 1 gerezd fokhagyma
• 1 csésze főtt sárgarépa vagy borsó
• 1 liter zöldségalaplé (lehet kockából is)
• 2 evőkanál vaj vagy olívaolaj
• 2 evőkanál reszelt parmezán
• só, bors

Elkészítés:

1. A sonkát kockára vágjuk és egy kis olívaolajon vagy zsiradékon lepirítjuk.
2. A hagymát apróra vágjuk, és az olajon/vajon üvegesre pároljuk.
3. Hozzáadjuk a fokhagymát, majd a rizst, és pár percig kevergetjük.
4. Fokozatosan adagoljuk hozzá az alaplevet, mindig csak annyit, amennyit a rizs fel tud szívni.
5. Amikor már majdnem kész, hozzáadjuk a sonkát, a főtt zöldségeket, és tovább főzzük, míg krémes nem lesz.
6. A végén belekeverjük a sajtot, sózzuk, borsozzuk.

Tipp: Ha maradt egy kis főtt brokkoli vagy spárga, az is bátran mehet bele – minden zöldség jól áll neki.

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

Kalácstiramisu – A húsvéti kalács új élete

Ha maradt a húsvéti kalácsból, semmiképp se dobjuk ki, inkább készítsünk belőle tiramisut! Garantálom, hogy aki egyszer kipróbálja ezt a receptet, a babapiskóta helyett mindig kalácsot fog használni ehhez a mennyei desszerthez.

Hozzávalók:

A krémhez

• 4 db tojás
• 150 g cukor
• 500 g mascarpone
• 1 vaníliarúd kikapart magja

Az összerakáshoz

• 300 g kalács
• 400 ml kávé (lehet koffeinmentes is)
• 2 ek amaretto likőr (lehet mandula aroma is)
• 4 ek cukrozatlan kakaópor

Elkészítés:

1. A kalácsot másfél cm vastag, 2-3 cm hosszú darabokra vágjuk, majd 200 fokra előmelegített sütőben aranybarnára pirítjuk.
2. A krémhez a tojásokat elkeverjük a cukorral és a vaníliarúd kikapart belsejével. Gőz felett lassan felmelegítjük, majd levesszük a gőzről, és egy habverővel addig habosítjuk, amíg teljesen ki nem hűl.
3. A mascarponét is felverjük, hogy habosabb állagú legyen, majd hozzáadjuk a tojásos keveréket.
4. A kávéban elkeverjük a likőrt, és a klasszikus módon rétegezzük a sütit: a kalácsot belemártjuk a kávéba, majd egy réteget csinálunk belőle. Erre jöhet a krém fele, majd szintén egy réteg kávéba mártott kalács, végül a krém.
5. Hűtőbe rakjuk legalább 2 órára, majd kakaóporral megszórva tálaljuk.

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

Tipp: Ha nem annyira kedveljük a kávés ízvilágot, készítsük el ugyanezt a receptet eperrel! Ebben az esetben a mascarponéba keverjünk 10 dkg botmixerrel összeturmixolt epret és kb. egy csészényi, kis kockákra vágott eperdarabokat. Az epermisu tetejére tehetünk szeletelt vagy akár egész eperszemeket.

Három különböző tevékenység körforgásában élsz. Egyik sem lóg ki a kereteidből? 

Minden időm ki van számítva, és sokszor nehézkes a szervezés. Abban kell okosnak lennem, hogy mire mondjak nemet, és jól összeegyeztessem a feladataimat. Szükségem van arra is, hogy időnként nagyobb szünetet tartsak, és elvonuljak. A hegyek között lenni számomra ezt is jelenti. Ott lecsendesednek a gondolataim, rendezni tudom őket, és a lelkem ismét fellélegzik.

A hegymászó-pszichológus-zenész háromszögből melyiket tekinted a munkádnak? 

A pszichológusszakmát magam választottam, ezen keresztül másokért tehetek, másokat támogathatok. Kihívás számomra, hogy tanuljak, naprakész legyek és hatékonyan segítsek. A mászás szerelem, ebből töltekezni tudok, és sokkal inkább rólam szól. Lehetőséget ad, hogy mindig felülmúljam önmagam, hiszen minden lépéssel a nyugalmi állapotból kell kimozdulnom. Ezért nem passzív öröm, mint amikor ülök a fotelban, és befogadok valami jót, hanem megdolgozom érte. Minél több energiát teszek bele, annál nagyobb a nyeresége. Olyan örömforrás, amely hosszú távra kihat. 

A zene minden egyszerre: feladat, öröm, művészet, kiteljesedés. Mindenki más adottságokat, lehetőségeket kap az életében. A tehetség is felelősség, és azzal nem jól bánni mulasztás. 

Ha megkaptam ezt az indíttatást, vonzódást a zenében és a mászásban is, akkor tartozom a Teremtőmnek, önmagamnak és a világnak.

Mit jelentenek számodra a hegyek? 

Lenyűgöznek a hegyek, csodálom és szeretem őket. Közöttük otthon érzem magam, béke és önfeledtség tölt el. Fizikailag és időben is eltávolodom a civilizált világtól, amely egyre inkább torzítja a valós természetünket, és elfeledteti velünk, hogy a természet részei vagyunk. A hegyek letisztult világában ez az egység újra megtapasztalható. A magasságból felülről látom az életemet, csak az emelkedik ki, ami valóban lényeges.

A sportokat – köztük a hegymászást is – olyan erőpróbáknak tartjuk, amelyek megtanítanak küzdeni és formálják a személyiségünket.

A hegymászás intenzíven fejleszti a fizikumot és a lelki tényezőket. Mivel minden lépéssel önmagunkkal szembesít, folyamatos lehetőséget ad az önismeretre, ezen keresztül egy reálisabb önértékelésre. Mivel mozgósítja a képességeink latba vetését, felszínre hozza kiemelkedő, akár rejtett adottságainkat, és rámutat a fejlesztés útjára is. A nehézségek az út természetes velejárói, amelyek növelik a teljesítmény értékét, ezen keresztül hatnak az önbecsülésre. Sokat erősödtem a belső stabilitásomban, önmagam képviseletében, a bátorságban. Van eszközöm ahhoz, hogy eltávolodjam és felülemelkedjem a bosszantó és jelentéktelen dolgokon, valamint tisztán lássam a fontossági sorrendet az életemben. 

A hegymászás megtanított a mértéktartásra és arra, hogy milyen kevés elég az embernek. Ugyanakkor ahhoz a látásmódhoz is elvezetett, hogy hálát adjak mindazért, amim van. 

A sikerek az önmeghaladásunk bizonyítékai, ezáltal az önbizalmunk építőkövei. Példát adnak az élet más területén is a nehézségek kezeléséhez, és bátorságot az újabb célok kijelölésében.

Kép

A Dolomitok egy csúcsán − Fotó: Grábler Zsuzsa

Hogyan kezdődött az ismeretséged a hegyekkel? 

Egy véletlen találkozásnak köszönhetem. Néhány évtizeddel ezelőtt a magyar tévében még nem lehetett sokat hallani a hegymászásról. Már gyerekkoromban erős vonzódás kerített hatalmába egy-egy hegyi témájú film láttán. Ám szavakba nem tudtam volna önteni az érzést. Távolinak és elérhetetlennek tűntek a magas hegyek, ezért volt rám olyan nagy hatással, amikor egy magyar hegymászó állt mellettem, aki azt állította, hogy járt a Himaláján. Ennek realitása nyitotta fel a szememet arra, hogy a ki nem mondott álom valósággá válhat. Így ismertem fel, hogy ez az utam és a hivatásom. Ehhez társult egy hihetetlenül nagyfokú tettrekészség és lelkesedés. A Himalájába vágytam eljutni, nyolcezres csúcsot mászni, és annyira elkötelezett voltam, hogy semmi sem tudott volna megállítani.

Milyen lépéseket tettél a célod eléréséért?

A fokozatosság elvét követtem a felkészülésben. Nem volt tapasztalatom, ezért nem tudtam, hogyan fogom tolerálni a nagyobb magasságokat. Elvégeztem az alapképzést, majd sorra az összes tanfolyamot, közben az alacsonyabb hegyek után egyre magasabbak következtek. Az állóképességet kiegészítő edzésekkel javítottam. A hegymászó klubban nagyszerű emberekkel találkoztam, akik később a mászótársaim lettek egy-egy túrán. Így ismertem meg Erőss Zsoltot is, akivel sok hegyi tervet szőttünk. Ő már jóval előttem járt, ezért egyfajta mester is volt az életemben.

Hogyan sikerült akklimatizálódnod a magashegyi körülményekhez? 

Az akklimatizáció lassú és keserves folyamat. Mindenkit érint, de a tempója egyénenként változik. 

Kezdő koromban egy nap alatt másztuk meg Ausztria legmagasabb hegyét, a Grosslocknert, és emlékszem, rosszul voltam, éreztem a magasság tüneteit. Ezt a mászást ráadásul csupán akklimatizációnak szántuk a Mont Blanc előtt, amelynek a magassága egy következő lépcsőfokként várt. Sikerült a Mont Blanc, de a csúcsán szenvedtem a rosszulléttől. Nagyon elszomorított, hiszen ennél sokkal magasabb hegyekre vágyakoztam. 

Szerencsére a szenvedély nagyobb volt bennem, ezért folytattam az utat. Zsolttal szerveztünk egy kisebb csapatot a Garhwal Himalájába. Három- és négyezer méter között ismét jelentkezett a rosszullét, de egy nap pihenés után elmúlt. Haladtunk egyre följebb, majd egyszer csak azt vettem észre, hogy hatezer méter fölött vagyok, és teljesen jól. Akkor értettem meg, hogy az akklimatizáció nem passzív folyamat, önismerettel és megfelelő taktikával bőven kitolhatom a határaimat.

Nem féltél a veszélyektől, a kiszámíthatatlan helyzetektől? Nem rémisztettek a halálhírek?

A vágyakozás és vonzódás mindig nagyobb volt bennem. Alaposnak és óvatosnak tartom magam, nem vagyok vakmerő. A képzések arra valók, hogy minél jobban megismerjük a hegyek természetét, és minél ügyesebben tudjunk alkalmazkodni hozzájuk. Így az objektív veszélyeket minimalizáljuk. 

A félelem az alapos felkészülést támogatja. A sokéves tapasztalat is segít abban, hogy biztonságossá tegyük a kint töltött időt. 

Vannak evidens szabályok, például, ha több órán át süt a nap, akkor a hó felpuhul, nem lesz tartása, így sokkal veszélyesebb a gleccseren közlekedni, ezért ajánlott a hajnali órákban elindulni. Ha olyan terepen vagyunk kénytelenek sátrazni, ahol előfordulhat lavina, akkor folyamatosan ébernek kell lennünk. Egy alkalommal arra eszméltünk, hogy a táborunkra egy lassú folyású jéggörgeteg indult meg, és ott sajnos szednünk kellett a sátorfánkat. Ki lehetett jönni belőle, de a táborunkat teljesen befedte.

Kép

A Magas-Tátrában − Fotó: Burzuk Dániel

Női hegymászóként hátrányban érzed magad?

Épp ellenkezőleg. Nagyon befogadó közösségbe kerültem, ahol azonnal mászótársakra találtam, és szakmailag is hamar elismertek. A nehézség legfeljebb annyi, hogy nőként közel azonos súlyú zsákot kell cipelni. A különbség inkább abban van, hogy kinek mennyire stabil az akklimatizált állapota, illetve mennyire erős a motiváltsága, ami nemtől független.

Amikor elérted a nyolcezer méteres magasságot, nem vágytál újabb rekordokra?

Nem az volt a célom, hogy első legyek; úgy alakult, hogy akkor éppen én voltam ott. A személyes célom az volt, hogy be tudjak lépni a Himalája titokzatos világába, és egy csodálatos csúcson állhassak. Az én gondolataimban a Himalája misztikus zóna, hiszen már nem a földhöz tartozik, hanem az ég felé törekszik, ugyanakkor még nem az ég része, hanem a miénk, embereké. 

A hegyek egyedi természete, hogy kevesebb az oxigén; ott nem lehet hosszú ideig élni, csak vendégek lehetünk, de ez épp elég megtiszteltetés. Kivételes ajándéknak tekintem, hogy ott lehettem, és erre emberileg képes voltam. 

Végtelenül nagy öröm, és azóta is táplálkozom belőle. A csúcson akkora csodát tapasztaltam meg, amelyet egy újabb nyolcezres biztosan nem tud fokozni. A végtelen boldogság mellett a megnyugvás is a szívembe költözött, hogy ezt már nem lehet visszafordítani. Most már enélkül a hajszoltság nélkül tudom mászni a hegyeket, és azóta is aktív vagyok. Persze azért visszavágyom a nagy hegyekbe, mert egészen más lehet érettebb fejjel meg­közelíteni, mint a korábbi fiatalos lelkülettel.

Az Eötvös-expedíció című dokumentumfilm 2021-ben leleplezte, hogy egyes nők már százhúsz évvel ezelőtt is hódoltak a hegymászás szenvedélyének. Milyen érzés volt Eötvös Loránd egyik lányának a szerepébe bújni? 

A mai napig kapok meghökkenő reakciót arra, hogy nőként a hegymászás a szenvedélyem, miközben az alpesi országokban az alpinizmus olyan gyakori, mint nálunk a síelés. Pont ezért volt izgalmas betekinteni a filmen keresztül abba, hogy százhúsz évvel ezelőtt is voltak magyar hölgyek, akik komoly teljesítményeket értek el sziklákon, hegyi környezetben, nem törődve a közvéleménnyel. Számomra ez bizonyíték, hogy a hegyek szeretete, a hegymászólelkület időfüggetlen. Jó volt visszautazni az időben, és ott is átélni azt, amit a jelenben. Hálás vagyok azért, hogy engem választottak erre a szerepre. 

Ez az interjú eredetileg a Képmás magazin 2025. január-februári számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Miért nevezték vízbevetőnek a húsvéthétfőt?

 „…úrfiak, alávaló, fő és nemes emberek húsvét másnapján az az vízben vetü hétfün járták a falut, erősen öntözték egymást az leányokat hányták az vízben …” – írta 1736-ban Apor Péter a Metamorphosis Transylvaniae című művében.

A húsvéti locsolásnak a víz tisztító, termékenységvarázsló erejébe vetett hit az alapja. Magyarországon valamikor – ahogy az idézet is mutatja – vízbevető, vízbehányó hétfőnek nevezték a húsvéthétfőt, ami a locsolás akkori módjára utal: ha önként nem mentek, akkor gyakran a kúthoz, vályúhoz vitték a lányokat, és egy egész vödör vízzel leöntötték őket. 

Az Ipoly mentén például szervezetten történt a húsvéti locsolás, öntözködés. A legények már vasárnap este tojást szedtek a lányos házaktól, majd másnap reggel előre megbeszélt helyen szalonnát kaptak, és tojásrántottát készítettek, amit el is fogyasztottak. 

A tojáshéjakat annak a lánynak az ablaka alá szórták, akire haragudtak valamiért. 

Ezután elindultak locsolni.

Bibliai eredet

A locsolkodás egyházi eredete részben a keresztelésre, részben arra a bibliai történetre utal, amely szerint a Jézus feltámadását hirdető jeruzsálemi asszonyokat locsolással akarták a zsidók elhallgattatni. A Jézus sírját őrző katonák is vízzel öntötték le a feltámadás hírét vivő asszonyokat. 

„A legtöbb székelyföldi faluban a második világháborúig, sőt helyenként az 1962-es erőszakos kollektivizálásig kútból merített vízzel locsolkodtak a fiatalok. Lényeges volt, hogy frissen merített vízzel locsolkodtak… A huszadik század közepéig a házak kapuit nem zárták, a legények bátran beléphettek. A ház előtt köszöntővel hívták fel a figyelmet az érkezésre, majd kihívták a leányt az udvarra, és kútból merített vízzel alaposan meglocsolták” – fogalmazott Pozsony Ferenc néprajzkutató az erdélyi locsolkodási szokásokról. Akkoriban a locsolkodás viszont nemcsak a fiúk kiváltsága volt: húsvétkedden a lányok szintén locsolással állhattak bosszút.  

Ma már elfeledett, a locsolásnál agresszívabb hagyomány volt a vesszőzés, ami leginkább a Dunántúlon volt szokás. 

A sibának nevezett, vesszőből font korbáccsal csapkodták meg a lányokat, akik a sibára szalagot kötöttek, és borral kínálták a legényeket. 

Felvidéken ismert a suprikálás is, amikor a lányok korbácsolják meg a locsolást végző fiúkat. 

A tojástól a húsvéti nyúlig

A locsolás és a vesszőzés „jutalma” az egész magyar nyelvterületen a piros vagy hímes tojás volt. 

Mit jelképez?

A tojás ősi termékenységszimbólum, a kereszténységben a feltámadó Krisztust jelképezi. Már a honfoglalás előtti avar sírokban találtak karcolt díszítésű tojásokat. Régen nemcsak a locsolást viszonozták vele, hanem a keresztszülők ajándéka is volt. A csokitojást, ajándékot hozó húsvéti nyúl feltehetően német nyelvterületről terjedt el a városi polgárság, majd a falusi lakosság körében. Mindenesetre a szapora nyúl – a tojás mellett – ugyancsak a termékenységet szimbolizálja.

A tojást leggyakrabban hagymalevéllel festették, sárga színt tudtak nyerni a vadalmafa héjából, zöldet a bürökből (gyomnövény), kéket a lencse levéből. A tojásdíszítés további módja a viaszolás vagy a karcolás. Előbbi esetben pálcára erősített fémcsövecskét mártogatnak forró viaszba, ezzel írják rá a mintát a tojásra, majd festéklébe teszik. A karcoláskor a már festett tojásra karcolják rá a mintát. 

Kovácsmesterek patkolt tojást is készítenek lágy fémdíszekkel, de egyszerűbb tojásdíszítési mód, ha festett tojásra levelet tapasztunk, és az adja a mintát. 

Országosan közismertek voltak a húsvéti tojásjátékok, amiket húsvéthétfőn vagy az azt követő időszakban játszottak. Több fajtájuk létezett, az egyik a tojásösszeütés. Húsvéthétfő másnapján a fiúgyermekek a locsolásért ajándékba kapott tojásokat heggyel összeütötték, és akinek a tojása épségben megmaradt, az nyert, a sajátja mellé megkapta társa törött tojását is. Valaha ez a felnőttek szórakozása volt, és azt is jelentette, hogy akinek a tojása eltört, az hamarabb meg fog halni.

Kép

Kép forrása: Freepik

A Zöld erdőben jártam helyett

A húsvéti locsolásnak számos változata ismert: a vödörrel való öntözéstől a szódásszifonon és a vízipisztolyon át a kölniig és a különböző parfümökig. A huszadik század utolsó évtizedeitől a kölnis forma terjedt el, amiért cserébe hímes tojás helyett napjainkban inkább csokitojással, étellel és nem kevés alkohollal vendégelik meg a locsolókat. Az is előfordul, hogy a gyerekek pénzt kapnak a locsolásért cserébe. Összeszedtünk néhány régies, valamint napjainkban elterjedt locsolóverset, hogy idén ne a Zöld erdőben jártammal kelljen útnak indulni húsvéthétfőn.

Régies, hagyományos köszöntők

Bereg és Szatmár vármegyékben ezzel a kántáló énekkel járták a legények a lányos házakat. Vezérük a beköszöntő volt, míg a csapat egy másik tagja a tojásvivő feladatot kapta. A lányok az ablakon át kiadták a tojást, ekkor locsolták meg őket.

Ma van húsvét napja,
Másodéjszakája.
Jól tudjátok,
Kinek első napján,
Jézus feltámadván
Dicsőségbe.

Lám a madarak is,
Hangicsálnak ők is,
Vigadoznak,
Szép plánták újulnak,
Termőfák virulnak,
Virágoznak.

Mária, Borbála,
Rebeka, Zsuzsánna,
Kegyes szüzek,
Keljetek fel ágyból,
Cifra nyoszolyából.
Mit alusztok?

Hímes tojás lészen,
Tizenkét pár készen.
Mi számunkra
Ha pedig nem lészen,
Vizipuskánk készen
Számotokra.

Szintén régies locsolóvers az alábbi költemény, amit 1975-ben gyűjtöttek Orosházán:

Szépen kérem az anyját, 
Adja elő a lányát, 
Hadd locsolom a haját,
Hadd nőjön nagyra,
Mint a csikó farka, 
Még annál is nagyobbra,
Mint a Duna hossza!
Szabad-e locsolni?

A hajdúhadházi református húsvétköszöntők népies, félnépi alkotások. Részint az ünnepről szólnak, részint a locsolkodást emlegetik, és a jutalomként adott piros vagy hímes tojásra emlékeztetik a háziakat.

Húsvét másodnapján 
Mi jutott eszembe:
Üveg rózsavizet
Vettem a kezembe.
Elindultam vele
Piros tojást szedni.
Adjatok hát lányok,
Ha nem sajnáljátok,
Nagyon megbánjátok, 
Licskes-lucskos lesz az
Ünneplő ruhátok. 

Végül még egy népies locsolóvers a zoboraljai Berencsről, amely ma a legészakibb még összefüggő magyar nyelvsziget része a Kárpát-medencében.

E háznak kertjében van egy rózsatő,
Azt gondozza, azt öntözi a Jó Teremtő.
Vizet öntök a fejére, szálljon áldás a kezére,
Az Istentől kérem,
Piros tojás a bérem.

Rövid locsolóversek

Ákom-bákom berkenye
szagos húsvét reggele,
Leöntjük a virágot,
visszük már a kalácsot.

Húsvét másodnapján mi jutott eszembe,
Egy üveg rózsavizet vettem a kezembe.
Elindultam vele piros tojást szedni,
Engedelmet kérek, szabad-e locsolni?

Kelj föl párnáidról, szép ibolyavirág,
Nézz ki az ablakon, milyen szép a világ!
Megöntözlek szépen az ég harmatával,
Teljék a tarisznya szép piros tojással!

Rózsa, rózsa, szép virágszál,
szálló szélben hajladozzál,
napsütésben nyiladozzál,
meglocsollak: illatozzál!

Kellemes és boldog
Ünnepet kívánok
Öntözködni jöttem,
Hol vannak a lányok? 

Rózsavizet hoztam,
Csak nem féltek tőle?
Gyertek hát közelebb
Hadd adjak belőle.

Korán reggel útra keltem,
Se nem ittam, se nem ettem.
Tarisznya húzza a vállam,
Térdig kopott már a lábam.
Bejártam a fél világot,
Láttam sok-sok szép virágot.
A legszebbre most találtam,
Hogy öntözzem, alig vártam.

Locsolóversek gyerekeknek

Én még kicsi vagyok,
Verset nem is tudok,
Majd jönnek a nagyok,
És mondanak azok.
De tojást azért kapok?

Jó reggelt, jó reggelt, kedves liliomszál,
Megöntözlek rózsavízzel, hogy ne hervadozzál.
Kerek erdőn jártam, piros tojást láttam
Bárány húzta rengő kocsin, mindjárt ide szálltam.
Nesze hát, rózsavíz, gyöngyöm, gyöngyvirágom,
Hol a tojás, piros tojás, tarisznyámba várom!

Itt vagyok,
Friss vagyok,
Máris sorba állok!
Csak egy kicsit meglocsollak,
Aztán odébb állok.

Piros tojás, fehér nyuszi,
Locsolásért jár a puszi

Húsvét másodnapján régi szokás szerint
Fogadják szívesen az öntözőlegényt.
Én a legénységhez igen kicsi vagyok,
De öntözőlegénynek mégis csak felcsapok.
Minden esztendőben ilyenkor itt vagyok
Ha a locsolásért piros tojást kapok.

Korán reggel felébredtem, messze-messze jártam,
Tündérország kiskertjéből rózsavizet hoztam.
Na, te kislány, megöntözlek, ma van húsvét napja,
Tündököljön a két orcád, mint a piros rózsa.
Az illatos rózsavíztől megnőnek a lányok,
Zsebemben is elférnek a piros tojások.

Vicces locsolóversek

Népi rigmusokat kántálni nem fogok,
Vicces locsolóverset sem igazán tudok.
Ha már itt vagyok, meglocsollak téged,
Ezért markomba piros tojást kérek.

Én vagyok a török,
Locsolkodni jövök.
Ha nem adnak piros tojást,
Mindent összetörök.

Laci vagyok, szép és laza,
Locsoljak vagy menjek haza?

Van nálam egy kis pacsuli
Leloccsintom magát,
Ha egy kicsi mázlija van,
Túléli a szagát.

Árok partján csücsül a nyúl,
Locsolni jött …… (vezetéknév) úr.

A cikk egyes részeihez Tátrai Zsuzsanna – Karácsony Molnár Erika Jeles napok, ünnepi szokások című könyve szolgált forrásként. 

 „Buona sera!” – ezek voltak Jorge Mario Bergoglio, vagyis Ferenc pápa első szavai 2013. március 13-án, amikor üdvözölte a Szent Péter téren összegyűlt több ezer hívőt. Az új egyházfő ezzel a közvetlenséggel sokak szívébe lopta be magát. Ugyanakkor az a tizenkét év, amelyet pápaként töltött, már nem volt ennyire egyszerű. 

Szavai olykor sokakat heves ellenvéleményre késztettek, míg számosan, akik korábban nem rokonszenveztek a Vatikánnal, figyeltek rá és kedvelték őt. 

Ki volt ez az argentin pap? Milyen örökséget hagyott ránk, és mit lehet, sőt kell abból továbbvinnünk?

Vegyésztechnikusból a nyomornegyed püspöke

Jorge Mario Bergoglio 1936. december 17-én született az argentin fővárosban, olasz bevándorlók gyermekeként. Vegyésztechnikusnak tanult, később azonban a papi és szerzetesi hivatást választotta. A jezsuita rendbe 1958-ban lépett be. Bölcsészeti tanulmányait Chilében végezte, majd 1963-ban visszatért Argentínába, ahol filozófiából diplomázott a jezsuiták főiskoláján. 1969-ben pappá szentelték, 1973-ban pedig kinevezték az argentin jezsuita rend tartományfőnökévé, ezt a tisztséget hat éven át töltötte be. 

Buenos Aires segédpüspökévé 1992-ben szentelték. Öt évvel később kinevezték a főváros érsekének, egy évre rá pedig a város metropolita érseke lett. Az argentin püspöki konferencia elnökének választották 2005-ben, majd 2008-ban egy újabb hároméves ciklusra megerősítették megbízatásában. 

Érsekként új plébániákat hozott létre, és átalakította az érsekség közigazgatási hivatalát. Egyik fő törekvése volt, hogy növelje az egyház jelenlétét Buenos Aires nyomornegyedében. 

Ekkor duplázódott meg az ott dolgozó papok száma, Bergogliót pedig ebben az időben kezdték a nyomornegyed püspökének nevezni.

Szokásává vált, hogy a nagycsütörtöki rituális lábmosást börtönökben, kórházakban, nyugdíjasotthonokban, nyomornegyedekben végezte. Alázatra intett, és szavát többször is felemelte a társadalmi igazságtalanságok ellen. Sosem lakott főpapi rezidenciákon, egy kis lakásban élt, mindenhová tömegközlekedéssel járt, és magára főzött. Rajongott az argentin tangóért és a futballért. 

Szent II. János Pál pápa nevezte ki bíborossá 2001-ben. A lengyel pápa 2005-ben bekövetkezett halálát követően – a kiszivárgott hírek szerint – Joseph Ratzinger bíboros után, aki XVI. Benedek néven lett egyházfő, Bergoglio kapta a legtöbb szavazatot a pápaválasztáson. XVI. Benedek lemondása után, az összehívott konklávé második napján, 2013. március 13-án őt választották a katolikus egyház vezetőjének. 

Az egyszerűség pápája

Így ő lett az első egyházfő, aki az amerikai kontinensről és a déli féltekéről származott, az első, akit a jezsuita rend „adott”, az első, aki – a VIII. században élt, szíriai származású III. Gergely óta – Európán kívül született és nevelkedett. És az első, aki pápaként a Ferenc nevet választotta, Assisi Szent Ferencet állítva ezzel példaképül a világ elé, s jelezve, hogy számára a szegények és a béke ügye, valamint a teremtett világ védelme a legfontosabb.

Ünnepélyes beiktatási szertartásán az 1054-es nagy egyházszakadás óta először vett részt a konstantinápolyi pátriárka, I. Bartholomaiosz személyében. Méltán érezte sok katolikus 2013 márciusában, hogy Ferenc pápával valamiféle tavasz kezdődik. 

Már az első intézkedéseivel igyekezett az evangéliumi szegénység felé terelni hivatalát. Ennek azonban nem örült mindenki. 

Eltörölte ugyanis azokat a juttatásokat, amelyeket a vatikáni alkalmazottak az új pápa megválasztása alkalmával kapnak, a több millió eurós összeget rászorulóknak adományozta a Vatikán nevében. 

Ugyancsak megszüntette a Vatikáni Bank Felügyelőbizottságában szolgáló bíborosok évi 25 ezer eurós illetményét. Megválasztása után egy hónappal egy nyolc bíborosból álló testületet hozott létre, hogy segítse őt a Római Kúria strukturális átszervezésében. Szakított a hagyománnyal, és az Apostoli Palota lakosztálya helyett a Szent Márta-vendégházba költözött. 

Az emberekkel igyekezett mindig közvetlen módon viselkedni, a protokollt gyakorta áthágta, nem kevés kedves élményt szerezve ezzel a híveknek, és sok munkát adva a testőrségnek.

Nézetei, tanítása

Ferenc pápa egy egész enciklikát (Laudato si’, 2015) szentelt a környezetvédelemnek. Beszédeiben is gyakran hangsúlyozta, hogy „hálásnak kell lennünk a teremtett világért, amelyben nem urak, hanem vendégek és zarándokok vagyunk”.

Eltörölte a legmagasabb szintű titkosítást, amely a papok által kiskorúakkal szemben elkövetett szexuális visszaélések, erőszak és pedopornográfia vatikáni és egyházmegyei jogi dokumentációjára vonatkozott. Ez az intézkedés megkönnyítette az együttműködést a polgári hatóságokkal.

Fontosnak tartotta, hogy az elvált és újraházasodott katolikusok ne érezzék magukat az egyházból kiközösítettnek. Ügyükben a lelkipásztori kísérést és az egymástól nagyon különböző személyes élethelyzetek figyelembevételét látta megoldásnak. 

A Végtelen méltóság (Dignitas infinita, 2024) című húszoldalas nyilatkozat, amelyet a pápa jóváhagyásával adott közre a Hittani Dikasztérium, elítélte és az emberi méltóság elleni bűntettnek nevezte az abortuszt, a béranyaságot, a nemváltást és a genderelméletet. Ferenc pápa ellenezte a halálbüntetést, az eutanáziát, de arra is intett, hogy el kell kerülni a „mindenáron való terápiát vagy az aránytalan beavatkozásokat”. Nem ismerte el az azonos neműek házasságát, ugyanakkor felhívta a figyelmet arra, hogy minden emberhez tisztelettel kell fordulni, szexuális irányultságától függetlenül. Elutasította a bántalmazás valamennyi formáját, és figyelmeztetett korunk egyik nagy veszélyére, a „digitális erőszakra”.

Ferenc pápa gyakran felszólalt a nők és férfiak közötti egyenlőtlenségek ellen, amelyekről azt tapasztalta, hogy még a legfejlettebb és legdemokratikusabb országokban is jelen vannak. A szegények, a menekültek és a nők kizsákmányolását szintén az emberi méltóság megsértésének tartotta. 

A menekültválság kezdete óta többször kiállt a hazájukat elhagyni kényszerülők mellett, a befogadásukra szólított fel, ugyanakkor elítélte a terrorizmus minden formáját, és figyelmeztetett arra, hogy ki kell szűrni azokat a merénylőket, akik a menekültek közé keveredve akarnak Európába jönni. 

Ferenc pápa 2016 húsvétján egy Róma-közeli menekülttáborban megmosta tizenkét migráns lábát, akik között volt muszlim, keresztény és hindu. 

Felemelte szavát a fegyvergyártók és azon hatalmak ellen, amelyek anyagi érdekek miatt robbantanak ki háborúkat. A menekültekre áldozatokként tekintett, a Vatikánba is befogadott tizenkét szír száműzöttet. Elítélte a 2022-ben kezdődött orosz–ukrán háborút, és több alkalommal is a III. világháború első szakaszának nevezte.

Ferenc pápa kétszer járt Magyarországon: 2021. szeptember 12-én a Budapesten tartott Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus zárómiséjét celebrálta, és apostoli látogatást tett nálunk 2023. április 28-a és 30-a között. Romániai látogatása során 2019. június 1-jén szentmisét mutatott be a csíksomlyói nyeregben több százezer helyi székely, valamint erdélyi, partiumi, magyarországi zarándok előtt. 

Az egyházfőt ért kritikák és pápaságának öröksége

Ferenc pápát sokszor és sokan kritizálták. Támadások érték az egyházon kívül, de főként azon belül. 

A konzervatívok túl liberálisnak, a liberálisok túl konzervatívnak tartották. 

Egyesek szerint nem látta jól Európa ügyeit, de legalább nem hallgatott, amikor fontos kérdések vetődtek fel. Mások szerint jobb lett volna, ha argentinként hozzá sem szól az öreg kontinens problémáihoz. Amíg XVI. Benedek pápa élt, többen még tudomást sem akartak venni róla, mondván, számukra Ratzinger maradt a szentatya. Sokan azért csalódtak benne, mert egy mindig mosolygós, új II. János Pált vártak, de személyében nemegyszer „csak” egy szigorú jezsuitát kaptak. Számos kritikusa pedig azt rótta fel neki, – s ebben volt is olykor igazság –, hogy megnyilvánulásait nem gondolta át kellően.

Ferenc pápára az elmúlt tizenkét évben sokféle nyomás nehezedett. Saját egyházának törésvonalai, belső ellentétei és válságai – amelyek nem az ő pápasága alatt keletkeztek, de regnálásának idején még inkább elmélyültek – folyamatos kihívások elé állították. A megerősödött új ideológiák gyakorta színvallásra kényszerítették. Abban pedig a médiának is nagy szerepe volt, hogy a 2024-ben befejeződött, a szinodalitásról szóló szinódustól sokan a női papság bevezetését és az LMBTQ+-közösség hívő tagjainak teljes befogadását várták. A szinódus azonban végül egyik kérdésben sem hozott érdemi döntést. Sokak csalódására és nem kevesek örömére. 

Ez a bő évtized, amelyben Ferenc pápa a katolikus egyházat vezette, nem volt könnyű sem Európának, sem a világnak, sem az egyháznak. Sem neki. Olyan kérdésekre kellett válaszolnia, amelyekre elődeinek soha, vagy amelyekre a korábbi pápák egyszerű nemmel is felelhettek anélkül, hogy az egyház hitelessége, tekintélye csorbult volna. 

Andrew Nkea Fuanya kameruni érsek mindezt így foglalta össze: „Míg II. János Pál azt mondta, »Elég!«, Ferenc azt mondja, »Beszéljünk!«” 

S talán e fenti Ferenc pápa legfontosabb öröksége. Főképp egy olyan korban, amelyben zűrzavaros eszmék sokasága ömlik ránk, és párbeszéd helyett dühödt kommentháborúk, valamint számos helyén a világnak valódi harcok dúlnak. Jorge Mario Bergoglio nem volt tökéletes pápa (bár kétséges, hogy egyáltalán létezik-e ilyen), és válaszai sem voltak mindig tökéletesek. Személye tükrözte a kort, amelyben élünk, ugyanakkor tükröt is tartott nekünk. Legfőképpen azzal, hogy mindezeken túl egész életében hű maradt a Szent Ferenc-i magatartáshoz és az evangélium mindennél fontosabb üzenetéhez. 

Rántott hal, ecetes-hagymás krumplisaláta, házi tartármártás. Nem a hétvégi menüsort tervezgetem magamban. Ez a felsorolás nekem sokkal többet jelent puszta étkeknél, gyerekkorom karácsonyait idézi. A mi családunkban évről évre minden szenteste ez volt ugyanis a szokásos menü, ami nagyszülői örökségként maradt ránk, és ami mellett a mai napig kitartunk. Apánk például annyira komolyan vette, hogy még a legkisebb mértékben sem lehetett tőle eltérni, holmi kísérletezgetésekkel megtörni. 

Szerencsénkre, vagy mert lehet, nagyon nem volt más választásunk, mindannyian szerettük és vártuk az ünnepi lakomát. A vacsora végeztével, szintén a tradíciók szerves részeként – amíg örökre le nem hunyta szemét – Nagymamám kivonult a konyhába, kötényt kötött a szép ruhája elé, és nekifogott a borleves elkészítésének. (Később, amikor ő már nem volt velünk, ez az elem kikopott a tradícióból.) 

Évtizedek jöttek-mentek, mégis ahányszor csak ezekre az együttlétekre gondolok vissza, gyerekkorom „védett” burkában érzem magam. 

Hasonló, szívet melengető emlékeket idéznek meg bennem azok a húsvétok is, amiket az apró bakonyi falucskában élő unokatestvéreinknél töltöttünk: a házsor végében húzódó, mai fejjel a legjobb indulattal is csak egy nagyobb dombnak nevezhető „hegyről” színesre festett, húsvéti tojásokat gurítottunk le, a falusi gyerekekkel közösen. Ahogyan az is, hogy a mindennapos rituálénk részeként Apánk minden áldott reggel és este kakaót főzött nekem és az öcsémnek, majd a kedvenc bögréinkben ágyba hozta nekünk.

Mai, rohanó világunkban hajlamosak vagyunk alábecsülni azoknak az apró, ám annál jelentősebb szokásoknak a szerepét, amelyeket a családok teremtenek saját legszűkebb köreikben és visznek tovább, akár generációkon át. A közös vasárnapi ebédektől az ünnepekhez kapcsolódó rituálékon át ezek az alkalmak nem csupán arra szolgálnak, hogy közben jól érezzük magukat, annál jóval összetettebb szerepük van. 

Kép

Illusztráció forrása: Rawpixel

Mindennapos rutin vagy hagyomány? 

A családi rituálé alapfogalmát Steven J. Wolin pszichiáter és Linda Bennett, a George Washington Egyetem családkutatási központjának kutatója írta körül elsőként, 1984-ben. 

Megfogalmazásuk szerint ez egy olyan szimbolikus kommunikációs forma, mely során viselkedésünkkel, jelenlétünkkel vagy hiányunkkal, illetve a jelenlétünk minőségével üzenetet fogalmazunk meg családunk számára. 

Ezek a rituálék időben ismétlődőek, általában valamilyen forgatókönyv mentén írhatók le, és kifejezik a család érték-, attitűd- és hiedelemrendszerét. 

Wolin és Bennet három szinten határozta meg a családi rituálék különböző típusait. Megközelítésük szerint az első szinten olyan rituálék találhatóak, melyek a kultúrába, például ünnepek köré ágyazódnak. Emiatt számos családban hasonlóképpen zajlanak az események, a köréjük kialakult szimbólumok mindenki számára egyértelműek. A következő szinten a névnapok, születésnapok, évfordulók állnak, míg a harmadik csoportba azokat a rituálékat sorolták, amiket mai kifejezéssel élve gyakran „napi rutinként” is szoktunk emlegetni, és amik általában a mindennapok szervezésében játszanak fontos szerepet. 

Az Amerikai Pszichológiai Társaság (American Psychological Association – APA) egy, a 2000-es évek elején megjelent tanulmányában 50 évre visszamenőleg tekintette át a vonatkozó kutatásokat. Átfogó vizsgálatukban arra a megállapításra jutnak, hogy ezek a rituálék a családi élet erőteljes szervezői, amelyek állandóságot, stabilitást képesek nyújtani különösen a kihívásokkal teli, nehezebb időszakokban vagy változások idején. Az áttekintés a mindennapos családi rutin és a családi rituálé közötti különbségekre is kitér: míg a családi hagyományok különleges jelentőséggel bírnak az érintettek számára, a rutinok gyakran olyan alapvető tevékenységek, amik leginkább a családi egység működésének fenntartásához szükségesek. Ismétlődően fordulnak elő, és nem rendelkeznek azzal a fajta szimbolikus jelentéssel, mint a családi rituálék. 

A családi tradíciók azok, amik érzelmi lenyomatot hagyhatnak bennünk, amiket újra és újra „visszajátszhatunk” emlékezetünkben. Ugyanakkor bármilyen rutinban megvan a lehetőség, hogy rituálévá váljon. 

„Előfordulhat, hogy a felnövekedésünket ritkán vagy egyáltalán nem jellemezték rituálék, azonban belül vágyjuk az össze- és valahová tartozás érzését, amely egyébként létszükséglet. A valahová tartozás, a valódi intimitáson alapuló kapcsolatok hiánya hosszú távon melegágyát képezheti az izolálódásnak. Ezen a ponton nem a rituálé, hanem az abban rejlő emberi kapcsolat hiányát érezzük meg és erre szomjazunk, így voltaképpen a rituálé kialakítása egy, a belső világunkon túlmutató, abból kitekintő társas folyamat. Kapcsolódás önmagunkkal, de egyúttal a másikkal is, ami gyógyító hatással bír, és elengedhetetlen a »szürke«, vagy inkább szürkének megélt hétköznapok és a saját életünk felértékeléséhez. A rituáléban pontosan az teljesül, ami a Gestalt pszichológia egyik fontos és szerintem örök érvényű paradigmája/tanítása, pláne, ha emberi mivoltunkra gondolok: »Az egész több, mint a részek összessége.« Ez a több a kapcsolat. Ezt érdemes tudatosan keresnünk, ha rituáléra vágyunk: kapcsolatot másokkal és ezen keresztül magunkkal” – véli Üveges Anna pszichológus.

A mindennapos esti meseolvasás, vagy a közös húsvéti tojásfestés nem csupán egyszerű szokás; egy-egy fontos lehetőség arra is, hogy a családtagok mélyebben egymáshoz tudjanak kapcsolódni. Amellett, hogy a családi hagyományok a kötődést, a közös értékek megélését segítik elő, állandóságot, biztonságérzetet adnak a gyerekeknek. A tudat, hogy a péntek esték például a közös családi filmnézést jelentik, vagy hogy a születésnapjukat mindig megünneplik szélesebb családi körben, kiszámíthatóságot ad a gyerekeknek. 

Ez az állandóság segít az érzelmi biztonság kialakításában, ami elemi fontosságú a kora gyermekkori fejlődésben. 

„A rituálé, miként Márai Sándor az ünnepről írta, olyan »varázsos rendhagyás«, amely magában hordozza az emberi létezés tiszteletét, annak különlegessége iránti elismerésünket és a pillanatok megismételhetetlenségét. Egyéni és kollektív szinten is hozzánk ad, ha ezt a tiszteletet le tudjuk róni mind a saját, mind a mások élete és életciklusa előtt, ha meg tudjuk adni a teret annak, hogy a megszentelt pillanatban elidőzzünk – jelentsen ez számunkra bármit. Én úgy gondolom, a ma emberének kifejezetten nehéz a szó szoros értelmében megérkeznie, úgy bármibe. Még ennél is nagyobb kihívás számára, hogy ha megérkezett, jelen is tudjon maradni. A rituálék jelenlétbe hívó, ha úgy tetszik, »mindfulness« jellege segíti ezt a mindennapokban gyakran kudarcba fulladó törekvésünket. A minőségi kapcsolódások, a valóban átélhető érzelmek a jelenlétben találnak ránk. Pontosabban mi találhatunk rájuk, ha kellően odaszentelődünk.” – magyarázza Üveges Anna.

A családi hagyományok másfelől vigaszt, védelmet nyújthatnak a kihívásokkal teli, nehezebb időkben. Ha veszteség ér bennünket, a közös étkezés vagy egy szeretett hagyomány ébren tartása segítheti a megküzdést. A gyerekek ráadásul ezen keresztül azt is megtanulhatják, hogy még a nehéz időszakokban is megmaradnak bizonyos kiszámítható dolgok, például a hagyományok. 

Továbbá arra is emlékeztethetnek mindannyiunkat, mi az, ami igazán számít az életben: a családunk, az emberi kapcsolódásaink. 

Hagyományaink fenntartása ugyanakkor rugalmasságot is kíván. Mint minden más dolognak, úgy a hagyományainknak is alkalmazkodniuk kell a folytonosan alakuló világhoz, hogy élhetők maradjanak számunkra. Bár a megváltoztatásuk gyakran kihívást jelenthet, egyúttal lehetőséget is kapunk általa: új rítusokat teremthetünk, a régi tradícióinkat pedig felülvizsgálhatjuk és átalakíthatjuk.

Ismét elérkezett a kereszténység legfontosabb ünnepe. Lehet még újat mondani a húsvétról?

Hatodik éve szolgálok itt, Ófaluban, a Békásmegyeri Szent József Plébánián, ötödik éve a Kövi Szűz Mária templomban, és idén tíz esztendeje a spanyol ajkúak lelkipásztoraként: számomra is fontos kérdés, hogy sikerül-e még újat mondanom a közösségeimben. Sokat számít persze, hogy a húsvéti liturgiába besegít Bajzáth Ferenc atya, valamint José Daniel Dallos Maldonado atya is. Talán, ha nem mondunk el minden évben mindent, hanem a húsvét örömének egy-egy részletére helyezünk nagyobb hangsúlyt, akkor idővel az összkép is egyre részletgazdagabb és elmélyültebb lesz. Fontos, hogy mi magunk is évről évre változunk. 

Az ünnepi készületkor szándékosan nem veszem elő a korábbi jegyzeteimet, direkt azt keresem, ami aktuálisan megérint – azt tudom hitelesen átadni.

Eltérőek az igényei a magyar és a spanyol közösségnek?

Részemről mindenképp más készületet igényelnek. Először is, bár jól tudok spanyolul – persze tudhatnék sokkal jobban –, rendre szembesülök azzal, hogy nem tudok mindent elmondani úgy, ahogy az anyanyelvemen. Fordítva pont ez adja meg a szolgálat értékét: hogy a latin-amerikai spanyol ajkúak viszont több ezer kilométerre a hazájuktól anyanyelvükön és az egyház egyetemes liturgiáján keresztül szólíthatják meg a Jóistent. A hívek egyébként nagyon közvetlenek, igénylik a személyességet. Előfordult, hogy amikor nem jutott eszembe egy szó, besúgták a padok közül.

Kényelmetlen élmény volt?

Nem, sőt oldotta azt az alapvető papi helyzetet, hogy a prédikáció egy monologizáló műfaj. Az efféle nyelvhasználat fonákja, hogy bár rengeteg egyházias kifejezést ismerek, a hétköznapi csacsogás néha nehezebb, vagy inkább olaszul jobban megy.

Sok a spanyol liturgikus alkalom?

Régebben komplett jegyesoktatásokat is tartottam, ma már ebbe José Daniel atya és a Verbum Dei nővérek besegítenek, de még így is évente van vagy húsz esküvő. Ugyanolyanok a feladatok – liturgikus és adminisztratív téren egyaránt –, mintha a Budapesti Spanyol Nyelvű Katolikus Misszió egy apró plébánia lenne. Ezért is lettünk lelkészség a közelmúltban. Egyházmegyei hatókörű a lelkészség, de előfordul, hogy az ország más tájairól kérnek segítséget, legtöbbször kétnyelvű esküvőkhöz. Nem könnyű mindent elvállalni, de ha az állomáshelyem lelkipásztori ellátása nem sérül, akkor csak a saját erőmön múlik. 

Az örömük bőven kárpótol a fáradságért, nem is említhető egy lapon, hogy valaki anyanyelvű liturgiát kap az esküvőjén, és az, hogy kevesebb időm jut pihenni.

Mennyire tér el a latin-amerikaiak vallásos habitusa az európaiakétól? Jelent lelkipásztori kihívást a babonaságokkal való keveredés?

Ez a jelenség, vagyis a helyi hitvilág és az egyházi vallásosság keveredése még Latin-Amerikában is főként a törzsibb környezetben élők körében figyelhető meg. Tapasztalatom szerint ide városias miliőből érkeznek, náluk ez nem jellemző. Vannak persze a mi hagyományainktól eltérő szokások, de ezek nem ellentétesek a dogmatikus hittel.

Tudna példát mondani?

Náluk karácsonykor a gyermek Jézushoz fűződő mély, szeretetteljes kapcsolódásnak van egy különleges gesztusa: az ünnepet követően sokszor „örökbe fogadják” a kis Jézust, vagyis „keresztszülei” lesznek. Vagy például sokszor mondatnak magánmisét elhunyt családtagért, amikor csak a rokonok vannak jelen. Ilyenre persze a magyarok számára is van lehetőség, csak tőlük sokkal kevesebb igény érkezik. Aztán európai hívőként talán az is furának tűnhet, hogy ők szívesebben tapsolnak, éljeneznek örömükben; például sokszor előfordul, hogy kérnek engedélyt valami különlegesebb, a mi szokásainktól eltérő ünneplésre. Nem vagyok szigorú: ha megvizsgálom, és rendben van, akkor mindig törekszem otthonosabbá tenni számukra a hitéletet. De ezzel együtt is a magyar játékszabályok szerint zajlik minden.

Kép

Szili András a gyülekezet fiatal tagjaival − Forrás: Szili András

Honnan érkeztek a legtöbben? 

Mindenféle spanyol ajkú van: kolumbiai, venezuelai, mexikói, argentin… Spanyolországi spanyol van a legkevesebb, egy kezem elég lenne megszámolni, hogy a százhúsz vasárnapi miselátogatóból hány spanyol. Ennek történelmi okai vannak, mivel a spanyol egyház ma többféle történelmi nehézséggel küzd. Persze Latin-Amerika is, csak ők nem a történelemmel, hanem a paphiánnyal. Ott rengeteg a katolikus hívő, és nagyon kevés a pap. Emellett az észak-amerikai kisegyházak is jelen vannak a régióban, sokak, akik egyébként katolikusnak vallják magukat, ezekben a közösségekben kapnak vallásos élményt, ha közel-távol nincs pap. Főleg a belsőbb területeken, például az Amazonas vízgyűjtő területén jellemző ez, ahol az infrastruktúra kezdetlegesebb – vagy épp természetföldrajzi okokból egyszerűen hiányzik –, és egy magyarországnyi területre jut 36 katolikus pap. Az ő helyzetük elképesztően nehéz. 

Egy-másfél napnyi vízi közlekedéssel lehet például eljutni egy-egy bennszülött csoporthoz, akik katolikusok, de fél éve nem láttak papot… Ilyenkor pár napra ott marad a kolléga: keresztel, esket, szentel, misét mond – amire épp szükség van, ami az elmúlt hónapokban „felgyűlt”. 

De nekem erre komolyabb rálátásom nincs.

Az orosz-ukrán háború kitörésekor volt egy különleges missziója, amit januárban, a Raoul Wallenberg-díj átadásakor is kiemeltek. Mesélne egy kicsit erről?

Amikor 2022-ben kitört a háború, kiderült, hogy ukrán egyetemeken relatíve sok – orosz vagy ukrán nyelven tanuló – ecuadori diák van. Ők nem angolul tanultak, tehát alapvetően spanyolul és szláv nyelven lehetett velük kommunikálni – ez akkor vált világossá, amikor menekültként megjelentek a magyar határon. Tőlem az itt élő ecuadoriak egyesülete kért segítséget egy vasárnap délutánon „negyven menekült” elszállásolásában. Azt sem tudtuk, hogy negyven diákról vagy negyven családról van szó. Mindazonáltal az esti misén már kihirdettem, hogy aki tud, jöjjön, hogy szállást és alapvető ellátást biztosíthassunk nekik. A megmozdulás minden várakozásomat felülmúlta! Első körben a békási hívek segítettek, utána viszont híre ment – minthogy több hónapig tartott az egész –, és bekapcsolódtak a nem hívő helyiek is a támogatásba. És persze élen járt végig az itteni egyetemista közösség, a Pueblo is, ők fogadták a buszt.

Beszélünk majd a Pueblóról, de most még egy kicsit maradjunk az ukrajnai egyetemistáknál. Hogyan érkeztek meg?

Kalandosan! Nem jöttek meg az előre jelzett időre, feltartóztatták őket a határon. Végül aznap éjjel negyven egyetemista érkezett, később viszont több hullámban más spanyol ajkúak is jöttek, köztük idősebbek, komplett családok. A plébániát és a plébániához tartozó intézmények épületét használatba vették, matracok voltak mindenütt: iskolában, közösségi házban, hittanteremben. Vécé még csak-csak van mindenütt, de fürödni például a környékbeli családokhoz jártak, meg volt beszélve, hogy ki mikor van otthon, hogy fogadja őket zuhanyzásra. Ebben is hatalmas összefogás mutatkozott. Volt persze, hogy eltévesztették, rossz házba csöngettek be, hogy „jöttünk fürödni”, a házigazda mégis konstruktív volt, és csak utólag derült ki, hogy egyáltalán nem is azzal a családdal volt megbeszélve… Sávokra osztottuk a napot, egy rögtönzött Facebook-csoportban egyeztettük a segítségnyújtást. Sok menekült hosszú távra volt berendezkedve Ukrajnában, voltak, akik kutyával menekültek. A segítségnyújtásba bőven bekapcsolódtak a nem katolikus helyiek is. 

Egy közeli pizzéria harminc pizzát ajánlott föl, otthon lévő kismamák kondérokkal főzték a magyaros egytálételeket, az állatorvos a menekült kutyákat látta el oltásokkal, chipekkel és vizsgálatokkal.

Nulla-huszonnégyben velük kellett lenni, hiszen a legtöbben tolmácsra szorultak, és nem volt helyismeretük. Másfél-két hónapig tartott ez az állapot, de folyamatosan rotálódtak az emberek. Az ecuadori nagykövet is járt nálunk meglátogatni a fiatalokat. Aztán sokan továbbálltak, mentek Nyugat-Európába, mások pedig hazatértek a családjukhoz.

Kép

Fotó forrása: Szili András

Milyen személyes pozitív hozadéka lett mindennek?

Megtanultam a „matrac” szót spanyolul! A viccet félretéve: látni az összefogást, hogy a menekültek számára a lehető legemberségesebb körülményeket tudjuk biztosítani, és hogy ebben mennyi segítőkész, jó ember volt partner, lelkileg felemelő. Megható volt a menekültek hálája is: miközben a legtöbben üres zsebbel érkeztek, akadt, akitől a továbbutazása előtt kaptam egy gyönyörű sötétkék nyakkendőt. Azóta elteltek már évek, de például nemrég visszatért Budapestre két fiatal, akik Ukrajnából 2022-ben Németországba mentek tovább. Összebeszéltek, hogy eljönnek, és fölkeresnek. Persze az a tapasztalat, hogy miként kell megszervezni egy ilyen segítségnyújtást, nagyon jól jött később, amikor kárpátaljai diákok számára nyitottunk egy „kollégiumot” a plébánián. Ők azért már rendezettebb körülmények között voltak itt, ráadásul mindössze egy tucatnyian, de cserébe sokkal tovább: egy évig maradtak.

A békás-ófalusi plébánia híres az ifjúsági közösségéről, a Pueblóról. Miben látja ennek az erejét?

A fiatalok hozzák a barátaikat, terjed a közösség jó híre. Minden összejövetelünk Krisztus-központú. Nagyböjtben most inkább elcsendesedőbbek, imádságosabbak voltak az alkalmak, gyertyafényben kezdtünk, ezt követte a szokásos előadás, és persze a végén mindig van egy kis falatozás.

Az alkalmak bizalmasak és jó hangulatúak egyszerre, nagyon szép látni, hogy a fiatalok egymást hívják a közösségbe, azokat is, akik nem hívők, de kíváncsiak. Amikor maguk közt mondják, hogy „na, ez jó”, annak van ereje és hitelessége. 

Hat év óta folyamatosan bővül a csoport, van persze lemorzsolódás, de vannak visszajáró „öregek” is, akik az első társaságból valók, csak már más az élethelyzetük. Úgy látom, hogy a fiatalokban van az erő, a fiatalok elköteleződésén látszik, hogy komolyan veszik a hitet. 

A Gyermek Emlőközpontban számos emlőanomáliát és mellkasfali rendellenességet kezelnek. Ezek között vannak olyan eltérések, amelyek veleszületettek, vagyis már születéskor jelen vannak, ilyen például az emlő vagy a mellizom fejlődésének hiánya. Míg mások a fejlődés későbbi szakaszában alakulnak ki, például a mell- és mellbimbó-deformitás, az emlő extrém megnagyobbodása vagy épp alulfejlődése, különböző aszimmetriák vagy traumával, égési sérüléssel kapcsolatos emlődeformitások. 

Személyre szabott segítség

Nem állnak rendelkezésre pontos adatok arról, hány gyermek él ma Magyarországon emlőbetegséggel, illetve mellkasfali rendellenességgel. Ennek egyik oka, hogy az érintettek sokszor nem is tudják, hova lehet ezzel a problémával fordulni, egyáltalán lehet-e ezen segíteni tinédzserkorban. A Bethesda Gyermekkórház Gyermekplasztikai és -égéssebészeti központja eddig is ellátta a hozzá forduló pacienseket, évente átlagosan 200 helyreállító műtétet végeztek. 

Az Emlőközpont orvosai bíznak abban, hogy az új centralizált ellátásnak köszönhetően még többen szereznek tudomást arról, hogy már 18 éves kor alatt is lehet segíteni az emlő-elváltozásoktól szenvedő fiatalokon, illetve arról, hogy nemcsak a magánszférában, hanem a közkórházakban is ugyanolyan plasztikai ellátást kaphatnak. 

„Már pubertáskorban is lehet ilyen jellegű beavatkozásokat végezni, sőt sok esetben javasolt is, ugyanis máshogy befolyásolja a fejlődést” – mondja Dr. Bene Ruzsena, a Bethesda Gyermekkórház plasztikai és égéssebész szakorvosa, osztályvezető főorvosa, aki reméli, hogy most kinyílik egy ajtó minden érintett számára, és minél több fiatalnak tudnak új életet adni a centrumban.

Kép

A Bethesda Égési Osztályának munkatársai − Forrás: Bethesda Gyermekkórház

A Gyermek Emlőközpontban kiváló plasztikai és rekonstrukciós sebészek, általános sebészek, endokrinológusok, radiológusok, pszichiáterek, pszichológusok és gyógytornászok dolgoznak együtt annak érdekében, hogy minden fiatal személyre szabott segítséget kapjon. Teljes körű kivizsgálást, kezelést és utógondozást biztosítanak minden paciensnek. „A műtét után a fiatalok rendszeresen visszajárnak kontrollra. Figyelemmel kísérjük az eredményeket és az egyéb elváltozásokat, ha indokoltnak látjuk, akkor újabb műtéti beavatkozásra kerül sor” – mondja Dr. Pálfalvi János plasztikai és égéssebész szakorvosjelölt. A központban a legkorszerűbb technológiákat és a legmodernebb műtéti megoldásokat alkalmazzák, folyamatos figyelemmel kísérik a nemzetközi szakmai újításokat.

Jelenleg öt fiatal várakozik helyreállító műtétre, pár hónapon belül már mindnyájan túl is lesznek rajta. 

A két-három hónapos várakozási idő azonban nem azért szükséges, mert nincs a kórháznak kellő kapacitása, hanem hogy a fiatalnak legyen kellő ideje felkészülni a műtétre, lélekben is.

„Legyen tisztában a műtét menetével, a vele járó fájdalommal, a kontrollokkal, az utógondozással, az esetleges szövődményekkel – mondja Dr. Pálfalvi János, majd így folytatja: – Fontosnak tartjuk, hogy ne csak a szülő egyezzen bele a műtétbe, hanem a gyermek is, hiszen őt operáljuk meg”.

Sokszor nem is tudják, hogy van segítség

Az emlőbetegségek és a mellkasfali rendellenességek különböző funkcionális problémákat okozhatnak a tinédzsereknél. Többek között nem illeszkedik megfelelően a ruházatuk, nem tudnak sportolni és közösségi tevékenységekbe bekapcsolódni. Ugyanakkor komoly pszichikai terhet is rónak rájuk. 

„Látjuk a hozzánk érkező tinédzsereken, hogy szenvednek az elváltozástól. Szégyenlősek, szoronganak, olykor depresszióval is küzdenek. Nehezen alakítanak ki társas kapcsolatokat. Nem akarnak sportolni, nyári táborba menni. A lányok nem tudnak melltartót hordani, fürdőruhát felvenni. Nem szívesen vetkőznek le mások előtt, még előttünk, orvosok előtt sem” – magyarázza Dr. Pálfalvi János. „Kilátástalannak látják a helyzetüket, egyedül érzik magukat, sokszor nem is tudják, hogy mások is szenvednek hasonló elváltozástól, és hogy lehet ezen segíteni” – fűzi hozzá Dr. Vajtai Luca plasztikai és égéssebész szakorvos. 

Kép

Dr. Vajtai Luca plasztikai és égéssebész szakorvos − Forrás: Bethesda Gyermekkórház

Ha szükséges, akkor pszichiáter és pszichológus kollégákat is bevonnak a gyermek kezelésébe, rehabilitációjába, ám a legtöbb esetben a sikeres műtét önmagában elég ahhoz, hogy javuljon a fiatal lelkiállapota. 

„Hálásan, vidáman, mosolyogva jönnek kontrollra. Elkezdenek sportolni, nyáron már fel mernek venni fürdőruhát” – mondja Vajtai doktornő. 

Pálfalvi doktor úr a következőkkel egészíti ki: „Nagy boldogságot jelent nekünk, hogy a szorongó, befelé forduló kamasz a műtét után kinyílik, és magabiztosan, elégedetten tér vissza”. 

A Gyermek Emlőközpont felkereséséhez nincs szükség beutalóra, bárki kérhet időpontot konzultációra a Bethesda Gyermekkórház központi telefonszámán keresztül. 

„Hallod-e Rozika, te, gyerünk a moziba be, tudok egy olyan mozit, hogy valami csuda” – szólt a hajdani filmsláger. Nem véletlenül: egykor szinte megszámlálhatatlan mozi várta Budapesten és a nagyobb városokban a filmszerető közönséget. A némafilmek megjelenésével eleinte még füstös lokálokban vetítették a rövid etűdöket, zongorakísérettel, ám a filmipar fejlődése hamar kikövetelte a professzionális filmszínházak, vagy rövidebb nevükön mozik nyitását és elterjedését. 

A Nemzeti Filmintézet meghatározása szerint Magyarországon a filmszínházakat eleinte – más nemzetekhez hasonlóan – a kinematográfból képezve kiniként emlegették, olykor alkalmazták a bioskop, a projektográf, esetleg a villamos színház kifejezéseket is. A mozi szó először Heltai Jenő Bernát című énekes bohózatában szerepelt, a Kálmán Imre zenéjével kísért Dal a moziról című kupléban.

A film – a mozin keresztül – a társadalom szinte minden rétegéhez elért, nem ment ki a divatból a szocializmus évtizedei alatt sem. Mi több, amint arról a Szentendrei Skanzen Szabadtéri Néprajzi Múzeum Kádár-korszakot bemutató tárlata informál, az 1960-as évek első felében már a magyarországi települések 91 és fél százalékában működött mozi.

Mégis, mára szinte teljesen eltűnt az egykor virágzó hálózat, amelynek sorvadása már a hetvenes évévekben megkezdődött, az összeomlás a rendszerváltoztatás következtében jött el.

Számos filmszínháznak még az épületét is elbontották, jobb esetben a megmaradt ingatlant valamilyen kulturális célra hasznosítják, de találhatunk olyan mozit is, amelyben üzlet kapott helyet. 

Nem voltak gazdaságosan üzemeltethetők

Milyen okok vezettek oda, hogy a rendszerváltoztatást követően egymás után zártak be a hagyományos filmszínházak, tesszük fel a kérdést Deák-Sárosi László költőnek, filmesztétának. Úgy látja, a művészetek és a kommunikációs műfajok közül a film és a mozi a legdrágább és a legkiszolgáltatottabb a gazdasági, társadalmi, technikai, politikai változásoknak. A hagyományos filmszínházak egy, ritkábban két vetítőteremmel működtek, amelyek a megváltozott viszonyok között már nem voltak gazdaságosan üzemeltethetők. 

Emellett megemlíti azt is, hogy az egyre nagyobb teret kapó televíziózás rengeteg nézőt vont el a mozitól. „A filmeseknek egy jelentős részét pedig a szerzői elméletek által is táplált művészi öncél kezdte vezetni, és elfordultak a valós társadalmi problémáktól, illetve általában a közönség és az emberek természetes értékrendjétől” – véli a filmesztéta.

Nem hajtotta a mozik malmára a vizet a videómagnók, később a DVD-k megjelenése sem. Deák-Sárosi László szerint a videómagnók és a multiplexek elterjedése egyszerre volt a mozizás meggyengítése és alternatív megoldás a filmterjesztésben. Az átmenetet jelzi, hogy az 1990-es évek első feléig videómagnós vetítőhelyek is üzemeltek legálisan vagy szürkén, filmklubos jelleggel. 

A szétforgácsolódás folyamatát azonban a videók és a többtermes mozik is serkentették. 

„A multiplexek is őrizték (és részben őrzik) a filmnézés közösségi jellegét, hiszen a nézők kimozdultak otthonról egy-egy film kedvéért, több ismerős és ismeretlen személy társaságában izgulták vagy szórakozták végig a filmeket” – teszi hozzá a filmesztéta. 

Szinte minden sarkon állt egy mozi

Nyakunkba vesszük a fővárost, hogy megnézzük, mi lett néhány korábbi moziból vagy mozi helyén. Rengeteg mozinak ugyanis már az épületét is hiába keresnénk: lebontották a budafoki Attilát, az angyalföldi Dózsát és Békét, a ferencvárosi Kinizsit, a hegyvidéki Regét, a zuglói Sportot, a rákospalotai Békét, a XXII. kerületi Budafokot és Tétényt – hogy csak néhányat említsünk a teljesség igénye nélkül.

Körútunkat Újpesten kezdjük, ahol több szomorú érdekességre is bukkanunk. A fővárosból Dunakeszi felé, egy kis utcában működött valaha a Tündér mozi. Az épület ma is áll, ám semmi nem emlékeztet már arra, hogy itt valaha matinéra jártak ifjak és szüleik – szerelvénybolt működik a falai között. 

A városrész központjában egymástól nem messze valaha három moziban is zajlottak vetítések. Legkorábban a Szabadság zárt be, a helyén építették fel a nyolcvanas évek közepén az Ady Endre Művelődési Központot. Ám ez utóbbit – amelyben egy darabig szintén vetítettek filmeket – is hiába keresnénk már, pár éve lebontották.

Két sarokra állt a hatalmas befogadóképességű Alkotmány mozi, amit ugyancsak lebontottak, a telken társasház épült.

Innen ugyancsak két sarokra várta a filmek szerelmeseit a Fény mozi, ami a rendszerváltást még túlélte Luxként, ám a kilencvenes években bezárt. Előterében patika, a moziteremben táncklub talált otthonra. 

Dr. Krisztián Anikónak, a patikát üzemeltető vállalkozás tulajdonosának köszönhetően bejutunk az épületbe: itt szembesülünk azzal, hogy a mozi tulajdonképpen a gyönyörű ház udvarán kapott helyet. Bemegyünk a „moziba” is, az egykor kacajokkal, borzongással teli terem széksorok nélkül igen furcsa – igaz, a táncosoknak nem is lenne rá szükségük. A hatalmas szecessziós Apolló-ház alagsora sötét korok tanúja: egykor itt működött a nyilas párt helyi szervezete, a pinceszinten tartottak sokakat fogva.

A szomszédos kerületbe, Angyalföldre indulunk. A Hegedűs Gyula utcában működött az Ipoly mozi, amelynek helyén ma parkettabolt várja a vásárlókat. A kedves eladók beengednek bennünket a raktárba, ami egykor a moziterem volt: a meghagyott oszlopok és oldalajtók elrendezéséből lehet következtetni arra, hogy egykor itt széksorok húzódtak. Felmegyünk a vetítőterembe is, ami ma irodának ad helyet. Meglepetésünkre az eladók között is akad több mozirajongó, áhítattal beszélnek és gyűjtik a fényképeket a munkahelyükön működött filmszínházról.

A Váci úti Kossuth mozi sokak kedvence volt, mert nézőterét az átlagnál meredekebbre építették, a széksorok között a szokásosnál nagyobb távolság húzódott, és a néző kényelmes székből élvezhette az előadást. 

E paraméterek a korszakban szinte luxuskörülményeknek számítottak. A rendszerváltoztatás után átalakították többtermes filmszínházzá, de ez csak megnyújtotta az agóniáját. Ma élelmiszerüzlet található a helyén.

A Duna felé sétálunk, a Hollán Ernő utcáig, oda, ahol sokáig a folyóról elnevezett mozi működött. A Budapest Jazz Klub otthonául szolgáló vetítőterem megmaradt, amelyben kulturális eseményeket, koncerteket rendeznek. A kávézó egyben képet fest arról, hogy nézett ki egy mozi előtere. 

A retróláz sem hozott változást

Egykor szinte minden kerületben működött mozi, de a zuglói Évában üzlet, a kispesti Hunyadiban irodaház, a pesterzsébeti Tátrában vallási felekezet, a Világosságban és a terézvárosi Tinódiban galéria, az erzsébetvárosi Filmmúzeumban színház, a csepeli Táncsicsban üzlet kapott helyet. 

Budán sem jobb a helyzet: a XI. kerületi Bartókban üzlet, a II. kerületi Kultúrában gépészeti bolt, a XII. kerületi Ugocsa moziban könyvtár, az Átriumban (Május 1.) színház kapott helyet – így legalább maradt köze az épületnek a kultúrához. Innen egy villamosmegállóra található a Bem, ami művészmoziként még állja a sarat.  

Nem úgy a körúti mozik. Felülve a 4-es, 6-os villamosra járjuk végig az egykori mozihálózatot. Az Apollót (Vörös csillag) megszüntette a szálloda, amelynek épületében működött, ahogy az elhúzható tetejű Szikrában sem vetítenek már. 

A Hunnia (Zrínyi) helyén kávézó, a Horizontban (egykor Híradó) kávézó és egy keresztény gyülekezet, a Bástyában pénzintézet kapott helyet. 

A körút közvetlen közelében is számos moziban vetítettek. A Rákóczi úton működött a hosszúkás nézőterű Tisza, amiben ma ruhaüzlet, a pár sarokra található Honvédban képzési helyszín, a Népszínház utcai Csokonaiban ugyancsak üzletek, a Napban közösségi ház, míg az Akácfa utcai Gorkijban vallási közösség található. 

Sokan gondolták, hogy a retró életérzés megjelenésével, elterjedésével újra kinyit majd néhány filmszínház, de a várakozásuk hiábavaló volt. Deák-Sárosi László meglátása szerint a retró életérzés és törekvés ugyan erős napjainkban, de sokféle múltbéli kulturális szokáshoz kapcsolódik. A mozi nem olyan központi és alapvető szervezőerő, fűzi hozzá, ami a retró szerveződéseket integrálni tudná. Egyes zenei, sportos, technikai és más retró szerveződések megvannak film és mozi nélkül is. 

A hagyományos mozizás felélesztését hivatott szolgálni az art-mozi irányzat és hálózat, ami a művészeti értékek közvetítését tűzte ki célul, és az art-mozik támogatást is kapnak költségvetési forrásokból szerte a világon. „Az art-mozizást azonban vissza is húzza a művészi öncél és a természetestől eltávolodó ideologikusság. A közösségi filmnézést és a valóban minőségi műsorkínálatot részben megvalósítják a szakmai és civil kulturális egyesületi filmklubok, de ezek száma és a bevonzott nézők száma nem jelentős. Újabb lehetőségek keresésére is szükség lenne” – vélekedik a filmesztéta.

Árulás és mérlegelés

Még el sem kezdődött Jézus keresztre feszítésének epizódja, amikor súlyos döntési helyzetbe kényszerült. Tudta, mi vár rá, ezért nagycsütörtök éjszaka, az Olajfák hegyén azon tépelődött, hogy felvállalja-e. Ott még megtehette volna, hogy elkerülje. Elfuthatott volna valahová, hogy ne találják meg az éj sötétjében a katonák, akiket egyik tanítványa vezetett. Igen, elárulták, pénzért. Valaki, akiben megbízott, aki éveken át mellette volt, akire barátként tekintett. 

Mekkora csalódás az, amikor egy barát, egy családtag, egy munkatárs visszaél a bizalmunkkal! Amikor kellemetlen helyzetbe hoz, magunkra hagy a bajban, vagy rosszakarónkká válik. Átáll a másik oldalra, miközben barátságot színlel. 

Júdás úgy közeledett Jézushoz, mint egy jó barát, csókkal köszöntötte, ám ez volt a jel, hogy ő az, akit el kell fogni. 

Az árulással elkezdődött egy folyamat – szégyen, megaláztatás, befeketítés, céltáblává válás, megsemmisülés. Jézus tudta, hogy most érkezett el az idő, amikor a legmélyebb fájdalmakat kell átélnie. Innen már nincs visszaút. Igent mondott. 

Akit igazságtalanul ítéltek el

Vajon mi hajtja az embert, amikor szüntelen hibát keres, bűnbakot választ, egy véleménykülönbség miatt a másik lelkébe tapos, vagy saját érdekei érvényesítéséért az útjában állót a süllyesztőbe küldi? Miért hiányzik az együttérzés, a jó szándék, a megértés, amikor azzal szembesül, hogy valaki nem úgy gondolkodik, mint ő, és nem úgy cselekszik, ahogyan elvárná? 

Jézust a zsidó nép vallási vezetői azért nem szívelték, mert nem értett velük egyet mindenben, és ha meg is magyarázta ennek miértjeit, nem ismerték el az igazát. Irigyelték népszerűsége miatt, mert a tömeg szerette és követte őt. Haragudtak rá, amiért megszegte a törvényt, szombaton is gyógyított, és tetteivel feltűnést keltett. 

Féltették a hatalmukat, ezért úgy találták magukat biztonságban, ha Jézust félreállítják az útból. A fő vád ellene az istenkáromlás volt – Istennel egyenlővé tette magát azzal, hogy Isten Fiaként lépett fel. 

A Szanhedrin, a zsidók törvényhozó és bíráskodó szerve ezzel az indokkal nem kérhette Pilátustól, a római helytartótól Jézus halálbüntetését. Nyomós érvként azzal vádolták, hogy lázít a császár ellen, és Pilátusnak bele kellett egyeznie az elítélésébe, ha nem akarta elveszíteni a pozícióját. 

Amikor Jézus az ostorcsapásoktól véresen, töviskoronával a fején, megtörten a nép előtt állt, és szánakozás nélkül a keresztre feszítését kívánták, akkor sorstársává vált mindazoknak, akiket ártatlanul bántalmaznak és írnak le a nyilvánosság előtt. Ott áll mindazok mellett ma is, akiket a bőszínük, politikai- és vallási meggyőződésük vagy más különbözőségük miatt elítélnek, akiket megfosztanak a becsületüktől, akiket egy kommenthadjárat során elsöpörnek, akiket koholt vádak alapján megsemmisítenek.

Kép

Kép: Képmás kollázs

Elbukás és felemelkedés

A keresztény hagyomány szerint Jézus háromszor is megtántorodott a kereszt vízszintes gerendáját cipelve, és a porba zuhant. A Biblia megörökítette, hogy a római katonák a mezőről hazafelé igyekvő Cirenei Simont kényszerítették, vigye egy szakaszon Jézus keresztjét. Egy fiatal lány, Veronika pedig – mit sem törődve a marcona fegyveresekkel – kendőjével törölte az elítélt porral, izzadsággal és vérrel szennyezett arcát. Voltak, akik ebben a helyzetben is Jézus mellett maradtak. Akik nem szégyellték, hogy egy elítéltnek szolgálnak.

Milyen nehéz olykor felvállalni, hogy egy vita vagy támadás során a gyengébb igazsága mellé merjünk állni! 

Hogy akkor is hűségesek maradjunk barátainkhoz és hozzátartozóinkhoz, ha negatív színben tűnnek fel ország-világ előtt. Ilyen helyzetekben akaratlanul is félelem ébred bennünk: mi lesz, ha ellenünk fordul a közhangulat, ha megcsappan a népszerűségünk, ha minket is a süllyesztőbe küldenek. A történelem során voltak, akik életük árán is az igazságért harcoltak, és hűek maradtak önmagukhoz, értékrendjükhöz. Jézus is vállalta a küldetését, az áldozatot; önként és szeretetből. A keresztbe beleivódott az emberiség minden bűne, tévedése, gonoszsága, de Ő vitte, és a Golgotán eggyé vált vele.

Elvárások és gyötrő magány 

Micsoda szégyen két gonosztevő között függni a kereszten! Aki látja, mit gondolhat róla? Nem könnyű szabaddá válni az elvárásoktól és a megfelelési kényszertől. Nem azért cselekedni, mert épp azt várják el tőlem, hanem önazonosnak maradni. Függetlenedni mások véleményétől, megjegyzéseitől. Nem hagyni, hogy befolyásoljanak. Két ember áll Jézus keresztje alatt, akiket nem ez foglalkoztat, hanem a Jézus iránti szeretet. Az édesanyja, Mária és a „szeretett” tanítvány, János. Ők lélekben együtt szenvednek azzal, aki a legmélyebb fizikai fájdalmat éli át. Ennek ellenére Jézust a végtelen magány gyötri. Senki sincs, aki tudná, mit érez legbelül, milyen gondolatok járnak a fejében, milyen kiszolgáltatott, min megy keresztül. 

A szenvedő sorsa ez: magának kell megvívnia a harcot. Ha mások mellette állnak is, abban a pillanatban olyan, mintha egyedül lenne a világon, teljesen magára hagyatva. 

Bár tudja, hogy az Atya vele van, és karjaiban hordozza, mégis megtapasztalja az ember fojtogató kétségbeesését. Ezért is tud azonosulni az árva, érzelmileg elhanyagolt vagy bántalmazott gyerekekkel; az önmagukkal és az egész világgal harcoló, sokszor reményvesztett fiatalokkal; az elvárások terhe alatt élő, csalódásoktól és előítéletektől, rosszindulatú pletykáktól és rágalmazásoktól megsebzett felnőttekkel és a betegségeket, fájdalmakat hordozó, életük értelmét vesztett, magukra maradt, magatehetetlen idősekkel. Tudja, mi a szenvedés, ezért minden nehézségben átölel keresztünkkel együtt, és hordoz minket a Golgotára, hogy a halálon keresztül elkísérjen a feltámadásig.