Közelség és távolság a párkapcsolatban, avagy a mi-vé válás legnagyobb kihívásai
A szoros érzelmi kapcsolat iránti vágy természetünk része. Elemi erővel vágyunk arra, hogy megoszthassuk az életünket egy számunkra fontos emberrel. A párkapcsolati elköteleződés azonban nemcsak boldog pillanatokat, hanem kihívásokat is rejt magában. Mire érdemes figyelni?
A párrá alakulás
Arra, amikor kilépünk a saját világunkból, és egy másik személyhez kapcsolódunk, ritkán gondolunk a komfortzónánk elhagyásaként, noha ez a lépés hatalmas érzelmi kockázattal, sok belső munkával, érzelmi hullámvölgyekkel és jelentős mennyiségű pozitív és negatív tapasztalattal jár együtt. Ennek oka az a természetes folyamat, amely áradó érzelmek átélésével segít alábecsülni a kockázatokat, illetve az egész addigi érzelmi és értelmezési keretrendszer felbomlásának jelentőségét. Amikor ez a folyamat beindul és a szerelmi kapcsolatban megformálódik a vágy, hogy a másikat már állandó társként lássuk az életünkben, akkor a jó nekem veled-ből jó nekünk együtt lesz.
Hajlamosak vagyunk a párrá alakulást érzelmi álomutazásként elképzelni, pedig közben mindketten átmegyünk egyfajta válságon, amely addig talán soha nem tapasztalt folyamatokat indít el. Az addig gondosan őrzött belső védvonalakat feladva megnyílunk a másiknak az intimitás építése során, miközben némileg eltávolodunk az addig kiindulási pontként szemlélt családi vagy baráti kapcsolatoktól.
Ideális esetben a párkapcsolat válik olyan koordinátarendszerré, amelyben a származási család és a barátok ugyan továbbra is fontosak, de már ezek a kapcsolatok kezdenek idomulni a párkapcsolathoz, és nem fordítva.
Többnyire persze nem ilyen szempont szerint elemezzük a párkapcsolat fontosságát, hanem egyszerűen azt érezzük, hogy ez a kötelék kiemelkedik a többi kapcsolat közül. Foglalkoztatni kezd minket az a jövőkép, amelyben a másiknak kiemelkedő szerep jut. Fontos támogatást jelent, amikor a családunk pozitív visszajelzést ad a társunkról, mintegy jóváhagyva a kapcsolatot. A mi-vé formálódás során rengeteg érzelmi feladatot elvégzünk, ami megterhelő is lehet, mert kapcsolati feszültségekkel is szembe kell néznünk. Ekkor választjuk ki azokat a barátokat is, akiket a közös élet részeként el tudunk képzelni. Döntünk a közös hobbikról, tevékenységekről, kötelezettségekről, ám az érzelmi alkalmazkodás mindehhez sok időt vesz igénybe.
A párrá alakulás útján gyakran felötlik az összeköltözés lehetősége, amely kiemelkedő lehetőségnek mutatkozik arra, hogy minden időt együtt töltsünk, és ezáltal állandósuljon az intenzív boldogság érzete. Ritkán gondolunk arra, hogy míg korábban a találkozások után saját otthonunkba térve, volt időnk érzelmileg rendezni az élményeket, addig az összeköltözés már nem kínál ilyen keretet, hiszen megszűnik a külön töltött pihenőidő. Nem csoda, ha az élmények és érzelmek folyamatos áramlása következtében időnként megjelenik az érzelmi kifáradás.
Emiatt türelmetlennek és kimerültnek érezhetjük magunkat, és valahogy elillan az addigi találkozások adta különleges kapcsolati légkör.
Érdemes tudatosítani, hogy az együttélés újfajta érzelmi terheléssel jár együtt, így eleinte külön időre lehet szükségünk, hogy reflektáljunk rá.
Ketten egy test lesznek?
A párrá alakulás folyamatában elkerülhetetlenül előtérbe kerülnek azok a tapasztalatok, amelyeket az elsődleges kapcsolatokban szereztünk. Csecsemőkori és kisgyermekkori érzelmi állapotok idéződnek fel, és jelentős hatást gyakorolnak a párkapcsolat fejlődésére. Az elsődleges gondozóval – általában az édesanyával – való viszonyrendszerben tanuljuk meg és tesszük belsővé, hogy hogyan lehet valakivel intim viszonyban létezni. Milyen egybeolvadni a másik személlyel? Biztonságban vagyok? Meg tudom élni a közelséget? Észreveszik és kielégítik a szükségleteimet?
A szerelem kezdeti, rózsaszín ködös időszaka erőteljesen táplálkozik az édesanyánkkal való szimbiotikus egybeolvadásból, abból az időszakból, amikor még nem jelentek meg világos határok az én és a te között. Azonban ahogyan a baba fejlődik, és elkezdi felfedezni a testrészeit, megbámulja a kezecskéjét, megfordul, képes kúszni-mászni, a világot felfedezni, úgy elkezd távolodni az anyukájával kialakított szoros közelségből is.
Ez eleinte ijesztő a számára, gondoljunk csak a szeparációs szorongás időszakára, mikor a kicsi elindul felfedezni a világot, de közben vissza-visszatekint az anyjára, majd visszatér hozzá, hogy érzelmileg feltöltődjön.
Az, hogy miként éltük meg az érzelmi biztonságot, a gondoskodást, illetve a közelség-távolság élményét ebben az érzékeny időszakban, nagy hatással van arra, hogy hogyan éljük meg a párkapcsolat különböző fejlődési szakaszait. Hiszen itt is fontos feladat, hogy az egybeolvadásból eljussunk a differenciálódás időszakába. Úgy is fogalmazhatunk, hogy ki kell bírnunk annak a feszültségét, hogy van én, te és mi. A korai tapasztalatok nagy hatással vannak arra, hogy melyiket érezzük nehezebbnek.
Vannak, akiknek a mi érzésében nehéz elmerülniük, mások pont ezt az élményt hajszolják, és az okoz nekik kihívást, hogy a mi-ből újra kirajzolódhasson az én és a te. Azok, akik a mi összeolvadt boldogságát kergetik, nagyon megijedhetnek akkor, amikor a szimbiotikus kapcsolat továbbfejlődne. Ragaszkodnak ehhez az intenzív, szenvedélyes időszakhoz, amelyben szinte nem is látják a köztük lévő különbségeket, mindig a másik közelségére vágynak, és csak egymásra tudnak gondolni. Amikor a rózsaszín köd eloszlik, úgy érzik, hogy ez a kapcsolat végét is jelenti, és gyakran új viszonyt keresnek, hogy újra átélhessék ezeket az intenzív érzelmeket.
Vannak olyan párok is, akik az első évek szimbiotikus állapotát együtt őrzik, és összemosódott határokkal, teljesen egymásba olvadva élik a mindennapjaikat. Elsőre ez vonzónak tűnhet, hiszen milyen jó lehet az első időszak biztonságos összetartozásában lubickolni.
Ám az ilyen párok dinamikáját vizsgálva hamar rájövünk, hogy az érzelmi biztonság illúziójáért valójában nagy árat fizetnek. Nem kapnak teret az egyéni szükségletek és célok, ezáltal pedig nem tudják a valódi önmagukat megmutatni a másiknak, és meglátni egymást.
Ahhoz ugyanis, hogy elinduljunk a differenciálódás felé, el kell hinnünk magunkról, hogy szerethetők vagyunk önmagunkért.
Mások számára éppen a mi-identitás kialakítása fenyegető, ezért minden erővel igyekeznek megőrizni függetlenségüket a párkapcsolaton belül is, ezért nehezen köteleződnek el a kapcsolatban. Emiatt társuk sok sebet kaphat, és az elköteleződés hiányában a szerelem másik két alkotója, az intimitás és a szenvedély is sérül. Ilyenkor előfordulhat, hogy a kapcsolat válságát igyekeznek egy gyors elköteleződéssel feloldani, például azáltal, hogy hosszú évek után csak azért kötnek házasságot, mert azt remélik, hogy ettől majd újra visszatér a közelség élménye.
Azonban gyakran látjuk, hogy ilyenkor a házasságkötés rituáléja önmagában nem tudja újra megteremteni az intimitást, és ez a kudarc akár a kapcsolat végét is jelentheti. A környezet számára ebből annyi látszik, hogy a hosszú évek óta együtt élő pár összeházasodott, és rövid időn belül elvált, ezért úgy gondolják, hogy a házasság miatt romlott meg valami. Valójában az történt, hogy a kései elköteleződés nem gyógyította be az elköteleződés hiánya okozta sebeket.
Gyakran tapasztaljuk, hogy a mi érzésétől tartó párok nagy érzelmi távolságban élik a kapcsolatukat. Általában nem osztják meg egymással a belső állapotaikat, dilemmáikat, ám jól együttműködnek a közös célok érdekében, például az anyagi biztonság megteremtésében vagy a gyermekek körüli feladatok szervezésében. Ez az együttműködés megadja számukra azt az illúziót, hogy közel vannak egymáshoz, egészen addig a pontig, amíg valamelyik fél nem kezd el szenvedni az intimitás hiánya miatt.
Sokszor a gyermekek születése hozza meg ezt a változást, ugyanis a velük megélhető közelség rádöbbenti a feleket arra, hogy amit kapcsolódásnak hittek, az valójában egy zökkenőmentes, ám felszínes együttműködés volt.
A nagy indulattal zajló veszekedések is szolgálhatják a közelség-távolság dilemmájának a feloldását. Egyrészt az intenzív érzelmi megnyilvánulások pótolhatják a valódi intimitás és szenvedély hiányosságait, hiszen ezek a történések nagyon megmozgatják a feleket, de mélyen sebezhetővé is válnak. Másrészt a veszekedéssel szabályozni lehet a közelség megélését azáltal, hogy távolságot hoz a kapcsolatba.
A fentiek tükrében feltétlenül fontos, hogy megértsük, hogyan viszonyulunk a közelség és távolság kérdéséhez, és hogy ez a dimenzió milyen hatással van a párkapcsolatunk alakulására.
Búcsú a származási családtól
A párkapcsolatban való mély elköteleződés feltétele az, hogy kamaszkorban (vagy a későbbiekben) megtörténjen a leválás a szülőkről. Ha valami miatt ez nem tud létrejönni, és érzelmileg továbbra is kötve vagyunk a szüleinkhez, akkor nem tudjuk az érzelmi energiát egy párkapcsolatba továbbvinni. Azok a felnőttek, akik ilyen helyzetben vannak, gyakran arról számolnak be, hogy sokat aggódnak a szüleik jólléte miatt.
Ők veszik át az érzelmi támasz szerepét, és megpróbálnak megoldani feladatokat helyettük, hogy megóvják őket a csalódástól, vagy elkerüljék a szülők közötti konfliktusokat.
Amikor ezek a felnőttek elkezdenék saját magukat vagy a kapcsolatukat előtérbe helyezni, egy belső hang szinte azonnal megkérdőjelezi, hogy ezt megtehetik-e, van-e joguk hozzá. Ez sokszor tudattalanul zajlik, a felszínen csak a felnőtt gyermek mindent átszövő gondoskodása jelenik meg a szülei felé. Ezt támogatják gyakran a családtól érkező üzenetek is, amelyben elvárásokat fogalmaznak meg, esetleg a választott társat kritizálják.
Közös élet
A párkapcsolatban különleges a folyamat iránya: a te- és én-ből eleinte összeolvadt mi lesz. Ebből pedig megszületik az a bizonyosság, hogy nem kell folyamatosan szorosan együtt lennünk, hiszen vannak külön feladataink, önállóságunk, és közben megéljük az egységünket is. Elakadás és feszültség jelentkezhet a kapcsolatban akkor, amikor az egyik fél már differenciálódna, azaz továbbfejlődne a szimbiózisból, míg a másiknak még a szoros összeolvadásra van szüksége, és bizonytalansággal vagy félelemmel tölti el a társa elkülönültebb működése.
Ugyanakkor a pár mi idejének megtervezése már tudatosságot igényel. El kell különíteni a kapcsolati időt a háztartási munkával, pihenéssel, szülőkkel vagy barátokkal töltött időtől. Ez magától értetődőnek tűnik, sok párnál mégis a kezdetben minőségi módon együtt töltött idő feloldódik, majd eltűnik az együttélésben.
A párok ekkor már benne vannak a közös szabályok megfogalmazásának folyamatában, hogy egyetértés szülessen arról, hogy hogyan élnek, kik vesznek részt az életükben, és hogyan viszonyulnak egymás származási családjához.
Kulcskérdés, hogy a pár tagjai között elindul-e az érzelmi szükségletek, érzések és kérések megfogalmazása a másik felé. Ez nem könnyű, ezért vannak, akik az választják, hogy mindenki maga külön oldja meg az érzelmi problémáit, nem tárják fel azt a másiknak, sokan félnek attól is, hogy a másikat érzelmileg túlterhelik, ezért inkább nem szólnak.
A pár ebben az időszakban tűzi ki a közös értékeket és célokat. Enélkül nehéz párrá alakulniuk, hiszen ekkor születnek meg az első döntések arról, hogy akarnak-e gyerekeket, karriert, házat. És ehhez mit várnak egymástól érzelmileg.
Reményük az, hogy mi mindig így leszünk és mindig szeretni fogjuk egymást, ám fontos, hogy ezt kibontsák, tehát beszéljenek arról, hogy ez pontosan mit is jelent számukra, mire van szükségük ahhoz, hogy ezt megtapasztalják.
Amikor a mi-vé válás útján elakadást tapasztalnak, mert hiányoznak a megfelelő képességeik, például a negatív minták vagy a félelmeik miatt, érdemes lehet szakembert bevonni a belső munkába, amivel éveket spórolhatnak meg az életútjukon.
Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
