A cethal gyomrában – Fabricius Gábor a bántalmazás láthatatlan arcáról

A történet a gyógyulás folyamatáról szól egy terápiás üléssorozat hátterével. Ez a forma lehetővé teszi az olvasó számára, hogy ne csak az egyes szám első személy révén lásson be a főszereplő gondolataiba, hanem a pszichológus szemével kívülről is.

Filmben akár egy belső hang is szólhatna a történések alatt, ami a történet gerincét adná, de a könyv párbeszédes formát kívánt. 

Hogyan tudsz egy párbeszéd közben ide-oda ugrálni két ember agya között?

Nem művi módon építem fel a karaktereket, hanem valakit segítségül hívok hozzájuk, az ismerősöm intellektusát, az ő habitusát használom, több helyről is építkeztem, van benne kicsi a szomszédomból, kicsi a régebbi kapcsolatomból, barátaimból. A szereplők több emberből rakódnak össze, és egyszer csak életre kelnek, felállnak a papírról. Három évig napi kapcsolatom volt velük.

A covid idején játszódik a történet, ami biztosít egyfajta szélsőséges alaphelyzetet, összezártságot és egy szürreális elszigeteltséget is. A karantén alatt a bántalmazások mértéke nőtt a kutatások szerint.

Valós élethelyzetem volt az induló kórházi jelenet, a gödör mélye, vagy úgy is mondhatnám, hogy a cethal gyomra. 

Biztos vagyok benne, hogy mindenki bekerül egyszer a cethal gyomrába, és hogy hogyan tudunk Ninivébe eljutni, hogyan válunk a legyőzött trauma után gazdagabbá és nemesebbé: szerintem erről szól a történet.

Íróként a karantén olyan konfliktushelyzetet teremtett, amelyre szükségem is volt. Kell, hogy nőjön a nyomás, hiszen abból robban olyan más irányba a történet, amit nem várunk.

Mivel bántalmazásról szól a történet, lehet, nem is véletlen, hogy a női szereplő épp azt a pillanatot választotta ki a felbukkanásra, amikor a férfi halálközeli élményen ment át, és jól szituáltsága, biztonságos egzisztenciája ellenére sebezhető lelkiállapotba került. Volt ennek a nőnek valami láthatatlan reléje arra, hogy megérezze a lehetséges áldozatot?

Igen, ez egy ragadozó üzemmód „szuperhelyzetben”. Gazdag építész férfi, aki az adott pillanatban zsebkendőként összehajtható és zsebre vágható, begyűrhető. Ha ragadozó szemmel néz valaki körbe, vannak a sebezhetőségnek jelei. Ilyen a szolgalelkűség, vagy az, aki mindent magára vesz, készenlétben áll, rendet rak mások után, konfliktusokat old meg, szorong, megoldásokat akar nyújtani, belerakja a megoldásokba a saját anyagi és más erőforrásait. Külsőleg olyan „bocs, hogy élek” látványt nyújthat. Ugyanakkor a ragadozó részéről az a teljesítmény, ha egy erőteljes nagyvadat terít le, nem egy remegő nyuszit. Ez az igazi trófea. 

A főhős kezdetben úgy látja, hogy az összetartozás csak pillanatokra létezik. Éppen szeretne továbblépni és természetes, egyszerű módon összetartozni valakivel, amikor szinte rögtön egy manipulatív kapcsolat áldozata lesz. 

Én inkább főszereplőnek nevezem, hiszen a hősiesség gondolata itt már a játszma kezdete. Fáy Ábris mély hitvesztésben van az élettel szemben, hiszen majdnem meghalt, és az emberekkel szemben is, akiknek fel se tűnt, hogy a kórházban küzd az életéért. Nélküle is tovább forgott volna a Föld. Ez a pillanatnyiság-érzés rettenetesen romboló megélés. Saját fontosságának érzete a halálközeli állapotban egyszerűen szétporladt. Ebben az állapotában bukkan fel a lány. 

Valóban ennyire csupasz és védtelen az agyunk a minket érő manipulációval szemben?

Igen, mert megmentőt látunk a bántalmazóban. 

Amikor valaki azt mondja, hogy áldozatommá akarlak tenni, és ehhez az kell, hogy a fájó érzelmi pontjaidat nyomogassam; hogy szeresselek, amikor szükséged van rá, egyébként meg kizsákmányoljalak, akkor könnyen ott találjuk magunkat, hogy úgy fekszünk valakivel egy ágyban, hogy azt sem tudjuk róla, ki ő.

Ez rémisztő, ez a megélés minden biztonságot felborít, kiszalad a bántalmazott lába alól a valóság.

A manipulatív kapcsolati játszmát a bántalmazó lány lényegében felkínálta. Játszol velem, mit játszol velem? – kérdezte. A férfi felvette a felkínált megmentő szerepet, a nő pedig minden kapcsolati taktikát végigjátszott rajta.

A megmentő mindig alsó helyzetben van, ő tesz többet a kapcsolatba, megoldja, kiegyenlíti a helyzeteket, fizet… Ezek olyan minták, amiket mindketten hoztak a családjukból. A „gázlángozás” tulajdonképpen a partner őrületbe kergetése, hülyítése, a másik érzékelésének eltorzítása, olyan helyzet teremtése, melyben meg se védheti magát, mert azt üzenik neki, hogy ő az, aki hamisan látja a világot… Ez egy pszichológiai bántalmazás, amit évtizedekig is lehet csinálni.  Függéssé válhat, hiszen a jó időszakokban bizseregnek a hormonok a vérben, ha pedig jön az alázás, a verés, akkor stresszhormonok termelődnek. A hormonális hullámvasút kémiai függést alakít ki. 

Ilyen manipulatív kapcsolati taktika a háromszögelés is, amikor a bántalmazó állandóan lebegteti egy lehetséges harmadik színre lépését, összehasonlít vele, amiből mindig vesztesen kerül ki a bántalmazott. A csenddel verés tulajdonképpen egy mágikus kitörlés az életből, néma ráolvasás, megszüntetés. Előfordulhat az identitás eltolvajlása is, a stílus, a gondolatok ellopása, vagy a „jövőhazugság”, hamis ígéret a boldog jövőről. Később testi tünetek jelennek meg a bántalmazottnál, komoly betegségek jöhetnek. Egyfajta igézés ez, a szereplők a szerzett traumájuk mentén kötődnek egymáshoz, és ebben a lelki pokolban a frontális ütközés egy idő után elkerülhetetlen. A szöveg ezen a ponton nyers és frontális, akár egy gyámügyi okirat szintjére csupaszodik le. 

Mint ahogy a tettlegesség maga is nyers és brutális. 

Az erőszak ábrázolása kendőzetlen és dokumentarista. Ez az élmény szerintem olvasás közben az olvasóval is megtörténik zsigeri, fizikai és kémiai szinten, ez célom is volt, hogy hasson a szöveg, hogy „ütős” legyen. A verés nem egy távoli misztérium, mitikus szereplőkkel, hanem egy passió, ami megtörténik bárkivel. 

Egyre inkább érzem, hogy a misztikus történetek – mint a keresztre feszítés – mindannyiunkról szólnak. A fájdalom, a brutalitás, az elhagyatottság, de a szentség lehetősége is rólunk szól. 

Nekem élő élményem ez, hogy milyen egyedül arra várni, hogy meghaljak, és hogyan válik semmivé, hogy hány regényt írtam, vagy milyen filmet rendeztem. 

Mennyire tipikus, hogy a fizikai bántalmazás akkor kezdődik, amikor a férfi karrierje látványos csúcspontra ér?

Azért történik így, mert az elnyomónak ekkor a legmagasabb a szégyenérzete, azt éli meg, hogy ő egy senki. Erős a kontraszt, és a bántalmazó bizonytalan személyisége ezen a ponton törik össze, kénytelen robbanni. 

Hogyan lehetséges a gyógyulás a regényben és a valóságban?

Azt gondolom, hogy az állami segítő eszközök működnek, a rendőrség, a családsegítő, a gyámhatóság tudnak válaszokat adni, utakat kijelölni. Szükség van terápiás segítségre, a séma megtörésére, hogy ne termelődjön újra a probléma a következő generációban. Valakinek egyszer szembe kell néznie a traumával, meg kell törnie. A megértéssel és az együttérzéssel válik ez a lelki gyakorlat igazán nehézzé, és válhatunk gazdagabbá, többé általa. A trauma gyümölcseiért meg kell dolgozni: az egót felülírni képes empátia és az önmagunkkal való szembenézés szerintem a nehéz, de emberi út.