– Mi volt a szerelmetek történetének nyitójelenete?
Bernadette: Egy végzős rendező hívott meg a darabjába, azelőtt nem emlékszünk, hogy találkoztunk volna, bár ugyanarra a főiskolára jártunk.
Péter: Ő operett tanszakot végzett, én prózait, sokszor láttam a fényképét a színlapokon, de személyesen nem ismertem.
Bernadette: Amikor kezet fogtunk és átnyúlt az asztalon, éreztem, hogy ez a kéz jó, ennek a tulajdonosával nekem dolgom lesz. Elindultak a próbák, és… innen inkább meséld te…
Péter: Volt egy csókjelenetünk. Két idegen embernek mindig kicsit nehéz ez a színpadon, de azon kaptam magam, hogy amikor a rendező azt mondja, hogy „akkor vegyük újra a csókjelenettől”, egyre boldogabb vagyok.

– Akkor magánemberként még nem is volt hasonló jelenetetek?
Bernadette: Nem. Nem nagyon emlékszem, hogy korábban a színpadon is részt vettem volna ilyen jelenetben, de nekem is egyre kevésbé volt ellenemre.

Aztán egyszer Péter a színfalak mögött megkérdezte, hogy „Neked most van valakid?” Mondtam, hogy nem, én most szabad vagyok, de egy időre ennyiben maradt a dolog.

Megvolt a bemutató, többször is lejátszottuk ezt a vizsgaelőadást…
Péter: …hosszan kellett udvarolnom neki. 
Bernadette: Aztán egyszer előadás után hazavitt, és megkérdezte, elmegyek-e vele moziba másnap. Aztán amikor mentünk moziba, telepakolta a kocsit csokival meg naranccsal, nekem vette, amíg odaérünk a moziba. Ezt nagyon kedves dolognak éreztem. Kristálytisztán emlékszem, hogy olyan volt, mint amikor felhúznak egy redőnyt. Világos lett. Azt éreztem, hogy biztos vagyok benne, hogy ő az az ember, akivel le tudom élni az életemet.

– Azért kellett annyit udvarolnia, mert színészként nem könnyű szétválasztani a színpadon történteket a privát érzelmektől?
Bernadette: Én soha máskor nem lettem szerelmes a partnerembe, hozzá sem a szerep miatt vonzódtam. De nyilvánvaló, hogy könnyebben el tudtam képzelni egy színésszel az életemet, aki átlátja és átérzi az életemnek ezt a fontos részét.

– Könnyebb vagy nehezebb volt később párt játszanotok?
Bernadette: Vagyok mint színész és mint ember, olyat is el tudok játszani a színpadon, amihez genetikailag és érzelmileg semmi közöm. 
Péter: Én szerettem Dettyvel játszani, ő velem kevésbé.
Bernadette: Nem a legjobb helyzet, együtt élni, délelőtt is együtt próbálni és este is együtt játszani. 10 évente egyszer persze meg lehet tenni.
Péter: Mi szeretjük magunk mögött hagyni a próbákat és az előadásokat, de előfordult, hogy otthon is a szerepről beszéltünk. Volt, hogy a délelőtti próba után nem éreztük, hogy a rendező elég instrukciót ad, és a pincénkben folytattuk, de az tele volt nevetéssel és játékossággal. A humor a kapcsolatunk erős szála.

– Milyen típusú darabot lehetne írni a házasságotokról?
Péter: Mondjuk egy Marcello Mastroianni – Monica Vitti vígjátékhoz hasonlít az életünk. A humor nagyon sok mindent felold.

– A színész megszokja, hogy egyszer csak letesz egy szerepet, és megtanul egy újat. Mennyire könnyű ez az életben? Például amikor azt láttátok a „próbatáblán”, hogy anya és apa?
Péter: Ösztönösen és szerencsésen zajlott, magától értetődően húztuk magunkra a szülői szerepkört.
Bernadette: Mi kétgenerációs családban éltünk egy hatalmas lakásban, amikor megszületett az első gyerekünk. Hazajöttem a kórházból, és hárman álltak mellettem: Péter, az édesanyám és az édesapám. Az egyik böfögtette, a másik ringatta, számomra paradicsomi állapot volt, nem okozott megrendülést, hogy anya lettem. Ugyanígy volt a második gyereknél, Péter édesanyja is ott volt. Semmilyen stresszt nem éreztem, életem legboldogabb állapota volt, főztem a salátafőzeléket, sétáltattam a gyereket. Boldog anya voltam, holott sokáig távol állt tőlem a családalapítás, hiszen 32 évesen született gyerekem, akkor viszont anyatigrissé változtam, akinek ez teljesen kitöltötte az életét. Nem érdekelt a szakma, nem érdekelt semmi más. Amikor 4 hónapos volt a gyerek, a család könyörgésére vállaltam el az István a király című filmben Gizella szerepét. Nem akartam ott hagyni a gyereket, de ott laktunk 5 percre a Királydombtól, babakocsival utánam is tudtak jönni. Később is gond nélkül mentem be a Hevesi Sándor téri színházba játszani, a kádban hagytam a gyereket anyunak vagy apunak, ha kellett, hazatelefonáltam, hogy a fülét még nem mostam meg, ott folytasd.

Péter meg olyan csodálatos édesapa volt, aki reggeltől estig dolgozott, de ahogy hazaért, a hátán lovagoltatta őket, társasjátékozott velük, mesélt nekik. Ő ilyen gondoskodó férfi, rajong a gyerekekért. Sok ismerősünk mondta akkoriban, hogy szívesen lenne Csekééknél gyerek.

– Péter, te emlékszel arra, amikor apa lettél?
Péter: Sára születése előtt sokáig bent várakoztam a kórházban, de próbára kellett mennem, és amikor telefonáltak, hogy megszületett, összecsuklott a lábam, leültem a földre, és bőgtem. Csodálatos volt, hogy valóban megszületett a lányom. De hasonlót éreztem, amikor már gyanítottuk, hogy Detty áldott állapotban van, és a Sportuszodából hívtam fel tantuszos telefonon a nagynénémet a kórházba, ahol a laborvizsgálatot csinálták. Ma is bennem van az a pillanat, ahogy Detty csodálkozó szemmel várja az eredményt…
Bernadette: Én a pillanatnyi rémülettől beleugrottam a vízbe, és mint anya jöttem ki. Vicces volt, hogy Péter már nem engedte, hogy a cuccomat én vigyem ki az uszodából, kivette a kezemből.

Kép

Kép: Emmer László

– Voltak még ilyen emlékezetes korszakváltások az életetekben?
Péter: Lakásokat váltottunk, építkeztünk. Amikor Budaligeten telket választottunk, még nem tudtuk, hogy egy káprázatos közösségre találunk ott. Detty révén mindig nagy baráti társaságunk volt, de el tudod képzelni, hogy egy egész utca együtt ment el moziba, és utána vacsorázni? Utcabálokat szerveztem. Ez a közösség egy igazi kegyelem volt.
Bernadette: Csodálatos tizenvalahány évet töltöttünk ott, ez a Jóisten adománya volt, nem is sejtettük akkor, hogy ez nem természetes, aztán nem is volt mindenhol így. De az emlékéből sokáig lehet élni. Ennek a háznak az eladása volt egy nagy váltás az életünkben. Kirepültek a gyerekek. Péter nehezebben viselte, hogy mi lesz most, hogy üres a ház. Én azt gondoltam, hogy a szabadság köszönt ránk, végre ketten leszünk, és ez természetes dolog, hisz kapcsolatban maradunk a lányainkkal, telefonálnak, jönnek. Ekkoriban a pályánkon is voltak nehézségek, szabadúszó lét, hogyan tovább érzések. Ekkor pályázott Péter a Kecskeméti Színházhoz, amelynek ma is az igazgatója.

– Hogy indultatok el újra „ketten a világ ellen”, Kecskemétre?
Bernadette: Volt bennünk izgalom, várakozás. 
Péter: Ez 2008-ban volt. Én a színészetet kevésnek tartottam egy idő után. A kecskeméti igazgatói pályázatom nem az első volt. Hívtak korábban például Debrecenbe, Verebes Pista Nyíregyházára. 

Bernadette: Debrecenbe a család nem engedte el, én kértem, hogy még nem elég nagyok a gyerekek, ne menjen. És ő ezt el is fogadta.

Hisz azt már tudtam, hogy nem lehet elmenni, egy napot igazgatni és hazarohanni. Széteshetett volna a család.
Péter: Visszatekintve azt gondolom, hogy akkor nem voltam még teljesen érett ezekre a helyzetekre. Ma 178 embernek és a családjuknak – ez közel 500 ember  – megélhetését, a sikerét, a pályafutását, munkáját segítem, hiszem és átérzem, hogy ez egy nagy szolgálat. Közel 15 éve ebben a hivatásban még mindig sokat tanulok. De a munkám eredményeként ott van egy komoly kecskeméti színházi műhely, persze nem csak az én érdemem, hogy fölírtuk magunkat az országos hírű színházak közé. Sok erőteljes művész és alkotó, felkészült technikai-műszaki személyzet van a csapatban, akikkel mindezt létrehoztuk.

– Milyen színésznőnek lenni a Péter vezette társulatban?
Bernadette: Nem volt kérdés, hogy megyek vele, együtt akartunk lenni. Nem idegenként mentem le, hiszen 5 évet ott töltöttem Kecskeméten a főiskola után, tudtam, hol az öltöző, a fodrász, be volt játszva számomra a színpad. Nem volt olyan érzésem sem, hogy jaj, eltelt ennyi év, és újra itt, egyszerűen úgy éreztem, ezt a lapot osztották most nekem. De azért az igazgatófeleségnek vannak nehézségei egy színházban, főleg, ha nagyon nyitott és barátkozó, mint amilyen én vagyok. Ez persze meghozta a gyümölcsét, hosszú évek után észrevették, hogy ez a feleség nem akar mindent eljátszani, és nem akarja megmondani, miről szóljon a színház. Azért emberileg nem tudtam olyan szabadon megélni az estéimet vagy a klubéletet, mint más, mert mindig ott volt, hogy „itt ül az igazgató felesége”. De több a jó, amit ettől a helyzettől kaphattam. 

– Milyen volt úgy igazgatni a társulatot, hogy Detty is a tagja?
Péter: Tudtam, hogy nehéz neki ez a helyzet, de azt sem engedhettem meg magamnak, hogy egy kiváló színésznőt ne alkalmazzak. A mérték nagyon fontos volt. Évente eljátszik egy-egy új főszerepet, de olyan is volt, hogy egy kis szerepet.

– Szerintetek mi a feladata egy társulatban az idősebb generációnak?
Bernadette: Mint „bölcs korba” jutott színésznő elámulva nézem a fiatal tehetségeket, hogy énekelnek, táncolnak, és közben még jó prózai színészek is. Ha véleményt kérnek vagy tanácsot, szívesen adok. Lehet, hogy kicsit nyers vagyok, de emögött mindig szeretet és őszinteség van. Ezt úgy érzem, értékelik, és jó kapcsolatokhoz vezet. Az őszinteség nagy ütőkártya az ember kezében. És fontos az irigységet kiirtani magunkban.

Kép

Kép: Emmer László

– Egymás felé mikor van itt az ideje a szakmai kritikának, például a főpróbahéten?
Bernadette: Hétfőn-kedden még igen, csütörtökön csak nagyon óvatosan, és pénteken, a bemutató napján már csak dicsérni szabad! De hétfőn kőkemény kritikát várok Pétertől. Néha meg is teszi, de akkor összeszedem magam, és tudok 100 százalékot fordulni péntekre.

A baj az, ha nem vagy jó úton, de nem mondják.

Péter: Én még el tudom fogadni a bemutató napján is. Bírom a kritikát, és szeretem is, ha építően akar hatni rám. Egyszer Csurka Házmestersiratójában játszottam a főszerepet Debrecenben, és azt éreztem, hogy hiányzik még valami az alakításomból. Csurka István csütörtökön lejött megnézni a főpróbát, utána odajött, és megkérdezte, van-e egy kis időm. Mondtam, hogy persze, beültünk a színház híres klubjába, és reggel 4-ig mesélt nekem erről a fiatalemberről, és bár fáradt voltam, olyan elragadtatással beszélt, hogy hajnalban kóvályogtam haza. Utána nagyszerűen éreztem magam az előadásban. 

– Hogyan választja ki egy rendező, egy igazgató a színészt a szerepre? Színészként nyilván ismerni kell, de mennyire kell emberként?
Péter: A lényegre kérdezel rá. Nagyon fontos látni az illető színészi eszközein kívül azt is, hogy emberileg hol tart. Mindig egy gyönyörű játék, amikor a rendező, a főrendező és az igazgató ezt igyekszik megérezni. Detty szokta mondani, amit a mesterétől tanult – hogy „először mint embert építsd fel magad” –, és amit én is átvettem, sokszor hallhatták tőlem a nemrég végzett színészhallgatóim. 
Bernadette: Ruszt József írta ezt egy közös fotónkra. Csak később értettem, mit jelent.
Péter: Arra is vigyázni kell, hogy mindenkinek legyen olyan szerepe minden évadban, ami motivációt, kihívást jelent. A vidéki színészek héroszok, hiszen 12-15 bemutatónk van egy évadban. Néha el kell játszaniuk olyan szerepeket is, amiről tudom, hogy sok örömük nem lesz benne. 14 éve mindig mindenkivel leülök a szerződtetéskor, és megbeszélem vele, hogyan látom az elmúlt évadban a munkáját, mi volt benne jó és mi még jobb, elmondom, hogy milyen szerepekkel szeretném őt megkínálni a következő évadban. Nekem nem mindig volt ilyen igazgatóm.

– Nem érzed, hogy ezzel a pozícióval a színész háttérbe szorult?
Péter: Nem, nincs ezzel gondom, sok örömem van abban, hogy másoknak teremtem meg a lehetőséget, hogy a tehetsége legjavát adhassa. Volt, hogy a barátaim felhozták, miért nem játszom Kecskeméten. Most a Szente Vajk által rendezett Puskás, a musicalben Sebes Gusztávot alakítom, és néha azért a Kecskeméti Nemzeti Színházban is fellépek.

– Bernadette, neked vannak szerepálmaid?
Bernadette: Egy színésznőnek nagyon kell figyelnie, hogy egy bizonyos kor után miért megy fel a színpadra. Csak az igazán koromnak és habitusomnak megfelelő szerepet tudnám elvállalni, és nem túl sok az idősebb színésznőknek szóló színházi szerep.

A férfiaknak vannak jó karakterszerepeik, a nőknek alig. Pedig például az angol filmekben hihetetlenül izgalmasak az idős színésznők a ráncaikkal együtt.

Szerencsés vagyok, hogy Füst Milán Boldogtalanok című darabjában eljátszhattam a mamát, ez a kevés kivétel egyike. Fantasztikusan van megírva, és hát van mit megmutatni egy idős nő életén, lelkén keresztül is. 

– És a valódi nagymamaszerep?
Bernadette: Ha nem dolgozom Kecskeméten, akkor a gyerekeim és az unokáim felé felelek meg, szolgálom és szeretem őket. Ha próbálok, sokkal nehezebb, akkor a hétfői szünetet használjuk ki a családra és az unokákra.

– Gondolom, ez Péternek nagyon hiányzik…
Péter: Nagyon, és boldog vagyok, hogy nyáron ezt lehet pótolni.

– Megváltozott a színházról, a közönségről alkotott elképzelésetek a pandémia alatt?
Péter: Újra és újra arra döbbentett rá, hogy milyen csodálatos a kecskeméti közönség, minden feltöltött tartalomra folyamatosan kaptuk a visszajelzést, az első sorompófelnyitás után rohantak a színházba, maszkkal, védettségivel, ahogy lehetett, azóta is telt házzal, állótapssal játszunk. A színházban pedig mindenki odaadással, alázattal, felnőtt módon vett részt a helyzet átvészelésében. Ez vezetőként nagy boldogság volt.
Bernadette: Péter minden hétfőn levelet írt a társulatnak, hogy hogy vagytok, köszönöm ezt, köszönöm azt, mi lesz a következő feladatunk, vigyázzatok magatokra…
Péter: Még most is kapják, kicsit ritkábban. Fontos, hogy érezzék, a vezetés azért van, hogy minél sikeresebb legyen a Kecskeméti Nemzeti. A színház egy közösségi szertartás, a nézőtér együtt játszik a színpaddal estéről estére. Minden közönség, ezért minden előadás, minden jelenet más és más. Ez a pillanat művészete, katartikus, de rögtön el is száll, ez is a csodálatos benne. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2022. januári számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Milyen problémákkal kereshetik fel az édesanyák az ambulanciát?

Bármilyen szoptatással kapcsolatos nehézséggel, legyen az fájdalmas szoptatás, mellre helyezési probléma, elégtelen tejmennyiség, sebes mellbimbó vagy gyógyszerszedési kérdés. Ambulanciánkra lakóhelytől függetlenül, beutaló nélkül bárki kérhet konzultációs időpontot. Azt tapasztalom, hogy a szoptatástámogatás egyre népszerűbb az édesanyák körében, léteznek különféle támogató csoportok is, ám érdemes körültekintően választani, ugyanis nem mindenhol jutnak az édesanyák valóban megbízható információkhoz.

Mi történik a tanácsadás során?

Először is részletesen feltérképezem a kórelőzményt: a várandóság alatt esetlegesen felmerült nehézségeket, a szülés körülményeit. Kikérdezem az édesanyát, hogyan alakult a tejbelövellés, akadt-e utána probléma a szoptatással, milyen gyakran szoptat, fej-e stb. Ezután fizikális vizsgálat következik: megvizsgálom a gyermek arcát, van-e esetleg aszimmetria, milyen az izomtónusa, jól működnek-e a szükséges reflexek. Megnézem a száját is, van-e bármilyen anatómiai eltérés, gátolt-e a nyelv mozgása, mennyire feszes a nyelvfék. Ezt követően az édesanya mellét is megvizsgálom, és végül, de nem utolsósorban megfigyelem magát a szoptatást, hogyan helyezi mellre az édesanya a gyermekét, milyen pozícióban tartja, helyesen tapad-e a gyermek a mellre, vagy esetleg kifordul.

Körültekintő vizsgálatot végzek, és számos szempontot figyelembe veszek, hogy minden édesanyának személyre szabott megoldást tudjak javasolni, ugyanis nem biztos, hogy ami valakinek beválik, az másnak is be fog.

Például, ha valakinek kevés a teje, lehet, hogy az első gyermeknél még tud naponta tízszer-tizenkétszer szoptatni és fejni, de a harmadiknál ez már nehezen kivitelezhető. Igyekszem mindenkinek olyan megoldást találni, ami neki komfortos. A tanácsadáson mindig megadom a lehetőséget, hogy az édesanya elmondhassa minden aggodalmát. Legtöbb esetben már az megkönnyebbülést okoz, hogy valakivel őszintén megoszthatja a nehézségeit, az érzéseit. Igyekszem mindig pozitív megerősítést adni.

Akár már egyetlen alkalommal megoldható a probléma?

Legtöbb esetben már egyetlen konzultáció is elegendő a probléma feltárására és a megoldási javaslatokra. Sokszor már az első alkalommal igen látványos eredménye van a munkámnak. Például, ha nem megfelelő mellre helyezés áll a szoptatási nehézség hátterében, akkor ezt akár egyetlen mozdulattal orvosolni tudom, és az édesanya is egyből érzékeli a változást: „Ez teljesen más érzés, nem fáj, el sem tudtam képzelni, hogy ilyen is lehet a szoptatás!”. Ha a mellre tapadással van probléma, azt is egyből tudom korrigálni. Gyors, szembetűnő eredményt tudok elérni akkor is, ha a baj hátterében a baba rövid nyelvféke vagy lenőtt nyelve áll, és akadályozott a nyelv mozgása. Ilyenkor szájsebész, fül-orr-gégész kollégák bevonásával akár helyben, a tanácsadás keretein belül egy kis metszéssel fel tudjuk szabadítani a nyelvet.

Ha nem történik érzéstelenítés, az édesanya utána meg is tudja szoptatni a gyermekét, és egyből érzi a különbséget, ugyanis az akadályozott mozgású nyelv máshogy mozog, és más technikával tapad a gyermek a mellre.

Komplexebb probléma esetén a kollégák műtéti beavatkozást javasolhatnak. A rövid nyelvfék nemcsak a szoptatásban, hanem később is okozhat a gyereknek logopédiai problémákat, de a fagyinyalásban vagy a csókolózásban is gátolhatja majd. Igyekszem minden platformon hangsúlyozni, hogy az édesanyák merjenek segítséget kérni, ugyanis az esetek többségében könnyebb orvosolni egy rövid ideje fennálló problémát, mint egy hetekig, hónapokig elhúzódót.

Csak újszülöttel, vagy idősebb gyermekkel is felkereshetik az ambulanciát az édesanyák?

Később, akár 10–12 hónapos babáknál is előfordulhatnak nehézségek a szoptatás során, például apad a tej mennyisége, de az édesanya szeretné tovább szoptatni gyermekét. Ám olyan probléma is állhat a háttérben, amely meghaladja a laktációs szaktanácsadó kompetenciáját. Ilyenkor más szakember, például integrált szülő-csecsemő konzulens vagy mentálhigiénés szakember bevonása válhat szükségessé.

Van olyan eset, amikor nem tudnak segíteni, és csak a tápszeres megoldás marad?

Előfordulhat olyan eset, hogy az újszülött nagyon besárgul, aluszékonnyá válik, és nincs az édesanyának elég teje. Ilyen esetben átmeneti megoldás lehet a tápszer adása. Mindemellett támogatjuk az édesanyát abban, hogyan szaporítsa a tejét, hogyan ürítse ki hatékonyan a mellét, és megismertetjük a szoptatásbarát pótlás lehetőségeivel, hogy minél hamarabb vissza tudjon térni a szoptatáshoz.

Mivel biztatná azokat az édesanyákat, akiknek nehézségük akad a szoptatásban?

Nincsenek egyedül, merjenek segítséget kérni! Higgyék el, hogy a legtöbb szoptatási problémára van megoldás, egyetlen eset sem reménytelen.

A sikeres szoptatáshoz elsősorban három dologra van szükség: anyai elhatározásra, hiteles, naprakész információkra – ebben kiemelt szerepe van az egészségügyi dolgozóknak –, valamint támogató családi háttérre.

A Laktációs Ambulancia heti két alkalommal, kedden 12–16 és csütörtökön 8–12 óra között várja az édesanyákat gyermekükkel az 1083 Budapest, Bókay u. 53. szám alatti épület II. emeleti laktációs szobájában (Baba-Mama szobáknál). A rendelésre az I. Sz. Gyermekgyógyászati Klinika online időpontfoglalási felületén lehet jelentkezni.

Krisztina: „Mindketten féltünk a közös kasszától – kudarcot is vallottunk”

Amikor Krisztina és Szilárd találkozgatni kezdtek két évvel ezelőtt, még nem volt nagy a pénzügyi tét. Eleinte a férfi fizette az üdítőt, a vacsorákat, a mozit, de nemigen foglalkoztak azzal, ki mennyit tesz bele anyagilag a találkozásokba.

„Amikor összekötöttük az életünket, és szembesültünk az első nagyobb tételekkel, mint például a tisztítószerek vásárlása, a lakásfelszerelés és az élelmiszer, csupán felírogattuk egy papírra, mennyit költöttünk az adott hónapban. Egy év telt el úgy, hogy egyikünk sem mert pénzről beszélni. Még azt sem tudtuk egymásról, melyikünk mennyit keres pontosan.

Én például szégyelltem volna pénzt kérni a páromtól ruhára, azt meg rettentően megalázónak tartottam volna, ha valami szépet meglátok egy boltban, és azt kell mondanom: „Légy szíves, vedd meg nekem!”.

Utólag úgy gondolom, mindketten túl szégyellősek, önérzetesek voltunk. Mindketten féltünk a közös kasszától, aminek nagy szerepe volt abban, hogy a szüleink is elváltak. Szemtanúi és elszenvedői voltunk annak, amit a közösen szerzett vagyon feletti torzsalkodás lelkileg és anyagilag okozhat.

Az egyetlen megállapodás, amit anyagiak terén lefektettünk a legelején, az volt, hogy a lakásra fizetendőket közösen álljuk. A helyzetünket némileg nehezítette, hogy egyikünknek hó elején, másikunknak hó közepe felé jött meg a fizetése, így szinte soha nem tudtunk tiszta lappal, két fizetéssel indítani – az első 10 napban általában én fizettem mindent, míg bevártuk a párom fizetését. Ha a hó utolsó hetére nekem fogyott el a pénzem, a párom állta a kettőnk kiadásait. (Ekkoriban valamivel többet dolgoztam, mint a párom, és többet is kerestem.) Eleinte jó ötletnek tűnt ez a módszer, csakhogy mire mindent kifizettem és megvettem, ami kellett (tisztítószerek, kutyakaja, élelmiszer, vállalkozási adó, telefonszámla, bérlet, hiteltörlesztés), rendesen legatyásodtam már hó közepére, az pedig csak olaj volt a tűzre, hogy munka mellett még nekem kellett a háztartással is foglalkoznom.

Egyre nehezebben ment a férfi-női szerepösszevonásokból adódó terheket derűs mosollyal viselnem. Alig maradt valamennyim magamra, és ettől rettenetesen elkeseredtem.

„Mégis hova tűnt ennyi pénz?”, „Mit vettél?”, „Én fizettem ezt is!”, „Mire szórtad el?” – ezek a mondatok szép lassan beszüremkedtek a kommunikációnkba, egyre feszültebbek lettünk, ha szóba került a pénz, a költések nyomon követése egyre nehezebbnek bizonyult. Végül meguntam, hogy alig van spórolt pénzünk, ezért elkezdtem kettőnknek félretenni, amit a párom úgy értelmezett, hogy magamnak spórolok, ami persze újabb vitához vezetett, s nem egyszer megkaptam, hogy bezzeg én többet keresek, mint ő. Egy barátunk tanácsára egy év után végre leültünk, és tisztáztuk, ki mennyit keres pontosan, kinek mire van szüksége a kötelező dolgok kifizetésén túl, s hogy mennyit lenne jó félretenni. Nem túl lelkesen ugyan, de elhatároztuk azt is, hogy nyitunk egy közös bankszámlát, vagyis a közös és a külön kassza hibridjét választottuk a mindennapokra.”

Ha az értékrend hasonló, nem számít a pénz? De, nagyon is számít!

„Sokan nem szeretnek szembenézni azzal a ténnyel, hogy a pénzügyek, különösen a problémák és a különbözőségek jobban befolyásolják a kapcsolatukat, mint azt eredetileg gondolták volna. A legtöbb pár nem beszéli meg a kezdet kezdetén az anyagiakat, és ha az ezzel kapcsolatos dolgok nincsenek kimondva, akkor bizony repedések keletkeznek a kapcsolaton” – kezdi Póta Réka coach, majd hozzáteszi: 

„A pénz a siker, a magabiztosság, az önbecsülés mércéje is, emellett státuszszimbólum. Lehet mondani, hogy ha az értékrendünk hasonló, nem számít a pénz, de a helyzet az, hogy nagyon is számít. Egy párnak mindenképpen rendelkeznie kell olyan pénzügyi stratégiával, amelynek az alapjait a felek közösen fektetik le.

Kép

Kép: Pexels / Karolina Grabowska

Ha rendszeresen és őszintén kommunikálunk egymással az anyagi helyzetünkről, és a lehető leghamarabb megegyezünk a célokat illetően, akkor megelőzhetők a konfliktusok.

Ha az egyik fél többet keres, fontos, hogy ne hibáztassuk a másikat, ne éreztessük vele, hogy különbség van kettőnk között, főleg ne hajtogassunk olyan mondatokat, hogy »Bezzeg ezt sem te fizetted!«. Az egyes szám első személyben megfogalmazott mondatok sokkal célravezetőbbek: »Nekem jobb lenne, ha…«, »Engem feszélyez az, hogy…«, »Én azt láttam a szüleimtől, hogy ők így osztják meg a költségeket«.”

Fontos a szülői minta is

A szakértő arra is felhívja a figyelmet, hogy egy párkapcsolatban a felek teljesen más anyagi mintákat hozhatnak magukkal a saját gyerekkorukból. Lehet, hogy az anya háztartásbeli volt, és az apa kereste a több pénzt, vagy, hogy a szülők minden kiadásra nagyon odafigyeltek, míg a pár másik tagjának az életében nem volt soha téma az anyagiak kérdése, mert mindig volt annyi, hogy futotta mindenre. Egy ilyen alaphelyzetben nagyon körültekintően kell eljárnia a feleknek ahhoz, hogy a pénzügyeiket illetően egy új, közös stratégiát tudjanak meghonosítani a közös életükben.

A közös és a külön kassza hibridje

Póta Réka elmondta, hogy a „közös kassza” közel sem jelenti mindenki számára ugyanazt. Egy hazai felmérésből kiderült, hogy közös bankszámlával a párok bő egyharmada rendelkezik csupán, ők együtt gazdálkodnak minden bevétel és kiadás tekintetében. A pénzügyeiket közösen kezelő megkérdezettek nagyjából fele külön bankszámlával rendelkezik, de a közös költségeket, amilyen a rezsi vagy a napi bevásárlás, felosztják egymás között. A megmaradó összeg kezelése részben vagy teljesen egyeztetés kérdése. 

„Törekedni kell a párok közti szövetségérzés kialakítására, úgy, hogy közben a felek megszüntetik az egymással való versengést és játszmákat.

Legyen szó akár a legszorosabb értelemben vett közös vagy külön kasszáról, a cél, hogy megértsék és elfogadják: a gazdálkodás és a felelősség közös.

Tekintsék ezt a csapat pénzének a felek, amiért közösen vállalnak felelősséget” – tanácsolja a szakértő. 

A közös élet kezdetén fontos átbeszélni, hogy
hogyan alakulnak a havi bevételek és közös kiadások;
mik a közös és alapvető szükségletek, és mik azok az egyéni igények, szokások és kiadással járó extrák, amikről nem szívesen mondunk le; 
mik a közös rövid vagy hosszú távú anyagi célok (ez a spórolt pénz miatt is fontos);
ki mit tud és vállal szívesen a közös költségek és megtakarítások tekintetében.

Ha például az egyik fél több pénzt keres, fontos, hogy ezzel ne éljen vissza, mindig éreztesse a másikkal, hogy a megkeresett összeg közös. Ha egy új élethelyzet adódik, például a pár nőtagja szülési szabadságra megy, vagy a férfi lebetegszik, tanácsos újratárgyalni az anyagiakat. „A lényeg tehát az, hogy ne kezeljük tabuként a pénzügyeket, ne söpörjük szőnyeg alá az anyagi dolgokból származó feszültségeket! A család szociális, érzelmi és anyagi közösség, amely akkor működik jól, ha a tagok közösen és egyetértésben fektetik le annak belső kereteit. Univerzális és abszolút megoldás nem létezik, de ha olyan megoldást választanak a felek, amit mindketten kényelmesnek, élhetőnek, reálisnak éreznek a mindennapokban, az már egy jó irány” – hangsúlyozza a szakértő.

Soha nem volt könnyű számukra ez a szerelem. Az öt évig tartó udvarlás szórványos találkozásokból és levelezésből állt. Nem csupán Thököly folyamatos harcokban telő élete nehezítette meg egybekelésüket, hanem Ilona anyósának ellenszenve is: Báthori Zsófia, I. Rákóczi Ferenc édesanyja már korábban is neheztelt menyére, akit azért hibáztatott, hogy egyetlen fia belesodródott egy császárellenes összeesküvésbe, most azonban élesen kikelt menye tervezett újabb házassága ellen. „Ha szegény édes fiam élne, megköpné ezt” – írta egy levelében. Szerinte unokái örökségét készült kockára tenni egy „eretnek lázadó” kedvéért. Ez az ellenszenv tehát nemcsak Thököly személyének és törökbarát politikájának szólt, hanem lutheránus vallása is elrettentő személlyé tette a katolikus nemesasszony szemében.

Zsófia végül 1680-ban, 51 évesen meghalt – nem számított ez akkoriban korai halálnak, kevesen élték meg valódi öregkorukat. Ráadásul a főúri párok abban az időben nem házasodhattak össze az uralkodó engedélye nélkül, ezért Thököly Imre követet küldött I. Lipóthoz a házassági kérelem jóváhagyása ügyében, és cserébe ígéretet tett, hogy felhagy Habsburg-ellenes politikájával. Nagy ígéret volt ez, de Lipót nem kapott rajta, a formális engedély csak négy és fél hónap múlva érkezett meg. Az esküvőt 1682. június 15-én tartották Munkács várában.

Zrínyi Ilona és Thököly Imre nagy korkülönbségén a legutóbbi időkig hüledezett a bulvárt kedvelő közönség, ugyanis Zrínyi Ilona (téves) sírfelirata miatt úgy tartották, 14 évvel volt idősebb férjénél. Kiváló történészek se merték ezt megkérdőjelezni, holott látniuk kellett volna, mennyire valószínűtlen, hogy Zrínyi Ilona 51 éves korában gyermeket szült – ez még manapság is ritka hormonális (és mesterséges) teljesítmény, hát még a 17. században, amikor egy negyvenéves, akkori viszonyok szerint nagymamakorú nő szülése is rendkívülinek számított! Zrínyi Ilona nagyapjának újabban felfedezett, horvát nyelvű naplója azonban nem hagy kétséget: unokája 1649-ben született, tehát hat évvel később, mint feltételezték; Thököly Imre 1657-es születési évét pedig édesanyja jegyezte fel, így Ilona és Imre nyolcévnyi korkülönbsége már nem is olyan rendkívüli.

A nagypolitika fókuszában, fiúörököst remélve

Két olyan főúri sarj kötötte össze az életét, akiket az élet keményen nevelt. Ilona édesapja, Zrínyi Péter a Wesselényi-féle Habsburg-ellenes szervezkedés egyik vezéralakja volt, akit koncepciós perbe fogtak és kivégeztek. Birtokaikat elkobozták, anyja a fogságban megőrült; 13 éves kishúga zárdába került, ahol megnémult. Öccsét lefokozva katonáskodásra kényszerítették, majd évtizedekre bebörtönözték. Első férje fiatalon meghalt, rámaradt két gyermekük és birtokaik gondja. Imre pedig egy feltörekvő család sarja volt, aki kétévesen elveszítette anyját, apját pedig a Felvidék leggazdagabb földesuraként jószágvesztésre ítélték a Wesselényi-féle összeesküvésben való részvételért. Az elárvult fiúnak 13 évesen álruhában kellett Erdélybe menekülnie. Ott bekapcsolódott a Magyar Királyság elleni harcokba, és 1680-ban a kuruc felkelők fővezérükké választották.

Imre mostohaapja lett a hatéves Rákóczi Ferkónak és a tízéves Rákóczi Juliánkának, Ilona első házasságából származó gyermekeinek, akiket fejedelmi sarjakként neveltek, és akiket anyjukkal bensőséges szeretet fűzött össze. Érthető, hogy nem örültek, sőt, valószínűleg gyűlölték a „betolakodót”. Ferencnek még időskori vallomásain is átsüt a gyermeki félelem és neheztelés érzése.

Thököly magával vitte a kisfiút a katonai táborba, ahol fázott, néha éhezett is, egyszer vérhast kapott, és csak anyjához hazatérve gyógyult meg. Azt viszont később elismerte, hogy javára vált ez a kemény nevelés.

Nehezen bocsájtott meg szeretett anyjának. „Nagy lelkeken is erőt vett a szerelem hatalma” – összegezte évtizedek távolából anyja sorsát és házasságát, amely „szerfölött szerencsétlen dolog volt az én fejedelmi házam számára”.

Ilona és Imre életét mindvégig a nagypolitika határozta meg, amelynek azonban ők is alakítói voltak. A Thököly–Rákóczi-vagyon egyesítésével még nagyobb erőkkel fordulhatott Thököly kuruc seregével a Habsburg-uralom ellen, szövetségben a törökökkel. Hadjáratait részleges sikerek és győzelmek kísérték, és az európai nagyhatalmak szempontjából is jelentős politikai tényezőnek számított. Rövid ideig még a „Felső-Magyarország fejedelme” címet is viselhette a törökök jóvoltából.

1683. február 20-án egy kisfia született a párnak, akit István névre kereszteltek, de csak hat hetet élt. Ilonának nem ő volt az első elveszített gyermeke: első férjétól, Rákóczi Ferenc erdélyi fejedelemtől született első kisfiát, Györgyöt is hamar el kellett temetnie, ráadásul utána évekig nem esett teherbe. Ezért is okozott hatalmas örömöt a Rákóczi házaspárnak, amikor végre újra viselős lett Juliánkával, majd nem sokkal később Ferkóval, a várva várt fiúörökössel, aki később II. Rákóczi Ferenc fejedelemként a magyar történelem kimagasló vezéregyénisége lett. Nagyon fontos volt a fiúörökös a főnemesi családi hagyomány és vagyon továbbörökítése szempontjából, így nem csoda, ha Ilona arra vágyott, hogy második, szerelemmel szeretett férjének is fiúutódot ajándékozhasson.

A várandós várvédő

A duplán szerencsétlen 1683-as évben zajlott le Bécs sikertelen ostroma is, amely után Thököly serege állandó visszavonulásra kényszerült, sőt, a kurucok csapatostul kezdtek átállni a császáriakhoz, ezért gyors egymásutánban kénytelen volt feladni a Rákócziak várait.

1685 végén a császári csapatok körülvették az utolsó erősséget, Munkács várát is, amelynek védelme két és fél éven keresztül teljes mértékben Ilonára hárult.

Pedig sokáig reménykedett férje érkezésében, két levélben is nyomatékkal írta neki: „Rongyos várba jó szívvel látnánk mindnyájan kegyelmedet.” Kegyetlen időszak volt ez Ilona számára: ismét gyermeket várt az ostrom idején, miközben két nagyobb gyermeke is vele volt, róluk is gondoskodnia kellett. Nevelőik keményen tanulásra fogták őket, amíg anyjukat lefoglalta a várvédelem, a várnép ellátása, a diplomácia és a terhesség. A szülés közeledtével halálfélelem is gyötörte. „Adja Isten, oly szerencsés lehetnék, édes szívem, örvendeztethetném magam életemnek letételével és fiú magzattal” – írta Imrének egyik levelében, és megerősítette hűségét: „Semminémű félelem vagy nyomorúság engem kegyelmedtől el nem rekeszt. Csak éppen kegyelmed el ne hagyjon, én ha gyalog is, kész vagyok elmenni, valahun hallom kegyelmedet lenni…”

Második újszülöttjük is csak nagyon rövid ideig élt. Az ostromlott várban töltött évek megpróbáltatásairól tanúskodik II. Rákóczi Ferenc, aki emlékirataiban mesél anyja „kegyes cselekedeteiről és a gyöngék és a sebesültek iránt mutatott irgalmasságáról, akiket mindennap saját kezűleg kevert orvosságokkal gyógyított, és ápolásukról gondoskodott. Olykor rettenhetetlenül járt körbe a falakon, ahol a mellette álló szolgálóleány feje úgy szakadt le, hogy agya anyámra fröccsent.”

1688 februárjában Zrínyi Ilona a vár feladására kényszerült, ám ennek fejében garanciát kért és kapott arra, hogy gyermekei vagyonát a császár biztosítja. Megkezdődött hosszú téli utazásuk Bécsbe. „Nővérem és én egy kocsiban utaztunk anyámmal Bécsbe, engem sírás és zokogás közepette anyámtól és nővéremtől elválasztottak. Könnyeim szememből áradtak anyám utolsó ölelésében, utolsót mondok, mert soha többé nem láthattam őt” – írta sok-sok évvel később Ferenc.

A tizenkét éves fiú ettől kezdve jó iskolákban, de idegen gyámság alatt nevelkedett, és megpróbálták elfeledtetni vele szülei emlékét, törekvéseit. Nem sikerült.

A híres búcsúlevél és a közismert szerelmespár

Ilona négy évet töltött szerény jólétben, ám mégis fogolyként Bécsben, az orsolyiták zárdájában. Nagy csalódására Juliánka lélekben eltávolodott tőle, feladta a puritán életet, bécsi arisztokrata bálokba járt, ahol megismerkedett a nála 29 évvel idősebb Aspremont gróffal, és feleségül ment hozzá. Vigasza csak az volt, hogy 1690-ben Thököly végrehajtott egy nagy katonai bravúrt: 15 ezres kuruc–román–török–tatár lovas hadával átkelt a járhatatlannak tekintett havasokon (mivel az erdélyi Habsburg-hű főurak lezáratták a hegyi hágókat), majd hátba támadta és legyőzte az egyesült erdélyi és császári hadakat. Ennek hatására az erdélyi országgyűlés fejedelemmé választotta Thökölyt, a valóságban persze ezt a címét alig néhány hónapig birtokolhatta.

Viszont lehetősége nyílt arra, hogy 1692-ben két elfogott tábornokért cserébe kiváltsa bécsi őrizetéből Ilonát, aki ekkor írta meg híres és szép búcsúlevelét rég nem látott fiának. „Semmi nem okoz nekem oly nagy fájdalmat, mint tőled, legkedvesebb fiamtól elszakadnom. [...] Ne búsulj édes fiam azon, hogy javaid idegen kézen vannak, s pusztán állnak. Újra helyre hozhatod azokat. A hadak lerontották váraidat, adja Isten, hogy te újra felépíthesd azokat. Te csak tanulj szorgalmasan. Nincs a világon szebb és dicsőbb dolog, mint a becsületes név és a jó hír. A földi javak elveszhetnek, az nem baj, de aki becsületét vesztette, mindenét elvesztette.” Ez az erőt adó levél azonban sosem jutott el a fiához, a császári cenzúra nem továbbította, az állami levéltárban maradt fenn.

Ilona hosszú, téli utazás után az Al-Duna vidékén, a török kézen lévő szerb területen végre újra találkozhatott férjével – ám az a 35 éves férfi, akit ekkor viszontlátott, sokat változott az elmúlt években.

Naplói tanúsága szerint Thököly állandóan tábori körülmények között élt, és nagyon gyakran volt beteg, ízületei megdagadtak, begyulladtak, hetekig csak feküdni tudott. A hadakozás és a betegségek szüneteiben vadászattal, lakomákkal, ivással próbálta életét elviselhetőbbé tenni.

Ilona megpróbált mindig gondoskodni róla, annak ellenére, hogy folyamatos hadiállapotban, az ország különböző településein, egymáshoz közel, de gyakorlatilag mégis külön éltek hét hányatott éven át. Nándorfehérváron 1694-ben született harmadik közös gyermekük – Ilona 45 éves volt ekkor –, Thököly Zsuzsika, aki alig egy évet élt.

1695-ben az európai sajtó tele volt Thököly Imre és Zrínyi Ilona nevével, a rebellis gróf és a hős lelkű grófnő még mindig politikai tényezőnek számított. Korabeli arcképeik is közkézen forogtak metszetformában, úgy szerepeltek a köztudatban, mint szép, szerelmi házasságban élő pár. 1699-ben viszont, a karlócai békekötés értelmében a fizikailag és politikailag egyre hasznavehetetlenebb Thökölyt kivonták a közéletből, és kíséretével együtt letelepítették az Oszmán Birodalom területén. A több száz főnyi kuruc katonát egy vidéki településen, a Thököly házaspárt és udvartartását először Isztambulban szállásolták el. Később a török politikusok jobbnak látták, ha a nyughatatlan, még betegen is mindig diplomáciai kapcsolatokat szövögető Thökölyt a birodalom Európától távoli, belső területén telepítik le.

Az utolsó évek aggodalmai és büszkesége

A házaspár és alig 100 főnyi kísérete 1701. szeptember 24-éről 25-re virradó éjszaka, kilencórás hajóút után érkezett meg a nikomédiai kikötőbe. Az Izmithez közeli Karatepében engedélyt kaptak, hogy magyar települést hozzanak létre, amely igen szép természeti adottságokkal rendelkezhetett, mert Virágok mezejének (Çiçekler çayırınak) nevezték el. Ellátásukról a török Porta gondoskodott, bár nem olyan bőségesen, mint ahogy az megfelelt volna nekik, ezért – miként már Isztambulban is – az innen-onnan beszerzett bort árusították külföldieknek és az alkoholtilalmat nagyvonalúan kezelő muszlimoknak. A szalonka- és fácánvadászat itt is a férfiak szórakoztató és hasznos tevékenységének bizonyult, bár a negyvenes évei közepére megöregedett, ősz szakállú Imre már régen nem tudott lóra ülni, hordozható karosszéket készítettek neki, abból emelték át a lovaskocsiba.

Ilonáról annyit tudunk, hogy még tudomására jutott fia hatalmának növekedése, s ez a hír egyszerre tölthette el aggodalommal és büszkeséggel, mielőtt 1703. február 18-án, 54 évesen elhunyt.

Katolikus szertartású temetésének szervezését férje – mivel szinte mozgásképtelen és lutheránus volt – egy megbízható emberükre bízta, így csak a nikomédiai kikötőig kísérte, onnan hajóval vitték tovább koporsóját Isztambulba, a jezsuiták galatai templomához.

Talán feleségének halála is növelte Imrében a hazatérés vágyát. Mostohafiát levelekben kérte, hasson oda, hogy az erdélyi rendek kérjék őt ki mint fejedelmüket a török Portától. „Istenért kényszerítem – írta 1704-ben – keresztyénségére s fiúi szeretetére, ebből a tűzből engem eripiálni (a romlásból kiragadni) igyekezzék.” Úgy remélte, hogy „Ferkó”, miközben a magyar királyi korona megszerzéséért harcol, majd őrá bízza az erdélyi kormányzást. Rákóczi jóindulatú készséggel teljesítette mostohaapja egy-egy kívánságát, pénzt küldött neki, visszaadta birtokai tulajdonjogát, így Imre újra nagyobb jövedelemhez jutott. Ám Thököly neve már csak egyszer röppent fel hírként: 1704-ben a Törökországban letelepített kurucok mintegy 750-en hazatértek, és csatlakoztak Rákóczi Ferenc seregéhez.

Thököly Imre 1705 szeptemberének első napjaiban végrendelkezett, megemlékezve minden szolgájáról, magyarországi és külföldi barátjáról. Legnagyobb birtokait Rákóczira hagyta, és hogy ne haljon ki a Thököly név, örökbe fogadta Ferenc kisebbik fiát. Kérte, hogy Magyarország vagy Erdély valamelyik lutheránus templomában temettesse el. Szeptember 13-án meghalt, alig néhány nappal 48. születésnapja előtt. Mostohafiát még évekig lefoglalták a Habsburg-ellenes harcok, nem volt ideje Thököly végakaratával foglalkozni, 12 évvel később pedig ugyanúgy török földön talált menedékre, mint ő.

Felhasznált irodalom:
R. Várkonyi Ágnes: Rákóczi tanulmányok. L'Harmattan, 2015. http://real.mtak.hu/30073/2/RVarkonyi_beliv.pdf
Zrínyi Ilona levelei Kárpátalján: http://real.mtak.hu/132323/1/Zrinyi-Ilona-levelei-Karpataljan-HU-UA-EN-2018.pdf
Angyal Dávid: Thököly Imre https://mek.oszk.hu/05600/05641/html/1kotet/01.htm#d1e181
https://www.rakoczimuzeum.hu/de/10-srm/606-politika-es-szerelem-zrinyi-ilona-es-thokoly-imre-hazassaga
http://www.szozat.org/index.php/emlekezet/tartalommutato/18869-zrinyi-ilona-levele-ferjenek-thokoly-imrenek
Magyar Történeti Életrajzok 1885–1918  https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/MagyarTortenetiEletrajzok-magyar-torteneti-eletrajzok-BE5D/ii-rakoczi-ferencz-16761735-760E/elso-kotet-760F/
https://m.militaria.hu/digitalis-hadtortenelem-hadtorteneti-oktatasi-csomagok-iskolak-szamara/zrinyi-miklos-emlekev/zrinyi-miklos-rokonai-es-tarsai/zrinyi-ilona
Horváth Mihály: Zrínyi Ilona életrajza  http://vmek.oszk.hu/10900/10948/10948.pdf
Markaly Aranka: Érdek vagy szerelem? Thököly Imre és Zrínyi Ilona kapcsolata  https://adoc.pub/erdek-vagy-szerelem-thkly-imre-es-zrinyi-ilona-kapcsolata.html
Magyar Tudomány • 2014/9: Hóvári János • Thököly Imre és Zrínyi Ilona İzmitben https://adoc.pub/thkly-imre-es-zrinyi-ilona.html
https://sarospatak.hu/2020/12/09/hat-evvel-fiatalabb-volt-zrinyi-ilona-tisztazodott-szuletesenek-datuma/

A Facebook-posztot követve olyan oldalon találom magam, ahová a site neve szerint is a tudatosan egyedül gyermeket vállaló nőket várják. Az üzenőfalon idilli képi világ – éteri fényben derengő, modellszépségű kismamák, szexi babydollba csomagolt pocakok, édes, cuclisüvegből etetett bébik – és általános férfigyűlölő hangulat uralkodik. „A szingli anyaság az alkalmatlanná vált férfiaktól való szabadulás lehetősége” – olvashatjuk, vagy például ezt is: „mert nem találtunk olyan férfit, akinek a lénye gazdagítana bennünket”. Aki sokáig időz ezen az oldalon, talán a maradék affinitását is elveszíti, hogy valaha el akarjon köteleződni egy tökéletlen férfi mellett.

Tökéletlen férfiak, tökéletes donorok?

De akkor hol lehet tökéletest találni? Férfit nyilván sehol, de a spermiuma megfelelhet némi szelektálás után. Magyarországon az összkeresletet (ami nem csupán az egyedülálló nők táborát jelenti) nem elégíti ki a hazai donorok által biztosított kínálat, ehhez nemcsak a kevesebb jelentkező, hanem az is hozzájárul, hogy sok külföldi országgal ellentétben az itthoni gyakorlat abban is szigorúbb, hogy egy férfi csupán négy sikeres terhességhez adhat hímivarsejtet. A legtöbb import Dániából érkezik a hazai központokba (általában valamivel magasabb összegért lehet hozzájutni), de online, magánúton is hozzáférhetők a külföldi bankok. Jellemző, hogy a nyolcvanas években a dán Cryos megnyitásakor a legtöbb páciens még olyan nő volt, akiknek a férje fertilitási problémával küzdött, vagy rákkal diagnosztizálták és spermát akart leadni a kemoterápia elkezdése előtt.

Manapság számottevően megnőtt a leszbikus párok és az egyedülálló női kliensek aránya. A dánokhoz fordulók 40 százaléka szingli, magasan képzett, tehetős nő, aki a karrierjére fókuszál, de a biológiai órája ketyeg.

Nézzük a reális minőségi elvárásokat! A magyar szabályozás szigorúbb, ezért a spermadonációval foglalkozó intézetek itthon általában csak a legfontosabb külső testi jegyeket, a donor hajszínét, szemszínét, testmagasságát, testsúlyát, vércsoportját, nemzetiségét, rasszok szerinti besorolását (kizárólag kaukázusi/európai rassz), valamint azoknak a laboratóriumi vizsgálatoknak a listáját, illetve negatív eredményét osztják meg, amelyeken a donor a kivizsgálása során átesett. A külföldi spermabankoknál bővített profilok között is lehet keresgélni, egyes esetekben a donorok gyerekkori fotói, hangfelvételei, személyes levelei is megtalálhatók a kínálatban.

Rizikó persze így is akad, és nem csak azért, mert az apa személyisége és múltja gyakorlatilag kevésbé feltérképezhető, mint egy egyéjszakás kaland esetében. Azért is, mert a donornak jelentkezők felelős információszolgáltatása felől sem lehetünk egészen biztosak, ha tisztában vagyunk azzal, hogy ehhez hasonló felhívásokra jelentkeznek: „pár perces meló, amiért 200 ezret fizetnek”, vagy amolyan „win-win fusi”, ahogy a penzcentrum.hu oldalon olvasható, nyilván fizetett cikk fogalmaz.

Mert vajon mennyire hiteles az öröklött betegségek családfa alapú feltérképezése a donornak jelentkezők bemondása alapján, ha a válaszadástól függ a behívásonként beígért összeg?

A spermadonoros megtermékenyítés emellett szép számmal hordoz jogi és egészségügyi kockázatokat. Nem véletlen, hogy e téren számos botrányról hallhattunk az elmúlt években, például egy magyar cégnek is be kellett szüntetnie a spermabank szolgáltatását két évre a genetikai hibás, Dániából importált donorspermiumok miatt. De számos etikátlan orvosi hozzáállásról is olvashattunk, amely kapcsán a klinikákon dolgozó orvosok spermáját kapták a páciensek, olykor nem ismerve mértéket sem, ezzel növelve annak esélyét, hogy a szülőjük kilétét nem ismerő utódok esetleg egymással alapítsanak családot.

És a gyerek jogai?

Sosem szerencsés olyan élethelyzetről nyilatkozni, amit nem éltünk át; nyilván el sem tudom képzelni, milyen reménytelenül gyermekre vágyni. Azt is tudom, hogy vannak szingli anyák, akik sokkal jobban helytállnak és odaadóbb szülők, mint házasságban élő társaik; hogy a rengeteg válás miatt egyedülálló anyák tömegei élnek köztünk, akik hasonló élethelyzetben vannak, mint a tudatosan egyszülős családot tervező nők. Itt mégis egy tervezett döntésről van szó, amely során – tényekre csupaszítva – a nő azért, hogy a saját anyasága jogát érvényesítse, elveszi a gyermek apához való jogát.

Ez a veszteség a gyermek számára nem csupán annyi, hogy az anyakönyvbe csak egy vonal kerül az apa neve helyére, és ahányszor az „apja neve” kérdésre válaszolnia kell, nincs válasza. Nem is csak annyi, hogy nem tartja egy erős tenyér a fürdetéskor és biciklizni tanuláskor. Ezt sajnos sok gyerek megéli ismert apával is. A legnagyobb gond talán maga a sztori.

Hiszen a gyermek vagy egy titok árnyékában nő fel, amiről jól tudjuk, hogy rosszabb a legkegyetlenebb igazságnál is, vagy megkapja a valóságot: ő nem két ember szerelméből született, hanem anya azért vette, hogy boldogabb lehessen, de ne kelljen ezen a boldogságon egy szülőtárssal osztoznia.

Ez tehát az ő foganásának és létezésének a célja és értelme.

Lassan klasszikusnak számít Philip Zimbardo könyve az apátlan nemzedékekről. A kutatásaiban szereplő gyermekek zöme látásból ismeri az apját, a tényleges jelenlét hiánya mégis súlyos következményekkel jár, ezt a jelenséget ma már társadalmi léptékben is érzékeljük. Azt is tudjuk, hogy az egyedül maradt szülők esetében is milyen sokat tesz hozzá a gyermek önismeretéhez mindaz, amit megtudhat a hiányzó szülőről. Ez – legkésőbb a kamaszkorban – fontos identitásalkotó elem, nem véletlen, hogy ilyenkor kezdik felkutatni a fiatalok eltűnt szüleiket. Magyarországon jelenleg egyáltalán nem lehetséges a spermadonor kilétének megismerése. Egyes országokban 18 éves kor után megismerhető a gyermek számára, Hollandiában a mesterséges megtermékenyítéssel fogantaknak már 16 éves koruktól joguk van megtudni, hogy ki a biológiai apjuk.

A gyermekjogokról szóló ENSZ-egyezmény szerint ugyanis minden gyermeknek joga van ahhoz, hogy megismerje a szüleit, ezzel azonban szembemegy a donor magánszférához való joga.

Ha elég sok párkapcsolati könyvet olvastunk, tudhatjuk, hogy nemcsak az önismeret miatt pótolhatatlan az apa személye. A legtöbb egyszülős család élete is párkapcsolatból indult el, ahonnan általában sikerül átmenteni élményeket, történeteket, fotókat arról, hogyan is működik a kölcsönös vonzalom, odaadás, szeretet egy férfi és egy nő között. Az egyedül gyermeket vállaló donorapás családban ez a terület is fehér folt – jó esetben csak az, és az anya férfiakhoz fűződő kapcsolatát nem a kiábrándultság és a megvetés jellemzi (ahogy az említett közösségi oldalon).

Önálló, erős nők?

„Lányok, a helyzet az, hogy minden hiába, szükség van ma még a fiúkra” – énekelte Zalatnay Sarolta. Ma már lehet, hogy úgy hangzana a sláger: legalábbis a fiúk szaporítósejtjeire. Tényleg csupán bátorság, önbizalom és erő kérdése, hogy megtegyük, amire vágyunk? Birtokában vagyunk minden tudásnak – például a női lélekről – ahhoz, hogy jó döntést hozzunk? Vajon a természet véletlen tréfája, hogy a gyermek fogantatásához egy férfira és egy nőre van szükség? Valóban minden veszteség nélkül elhagyható az évszázados gyakorlat, hogy az egymáshoz vonzódó férfi és nő alkalmazkodva, kapcsolatukat és egymás tükrében önmagukat is jobban megismerve vállalják és gondozták a gyermekeiket?

Nem lehet, hogy az anyává váláshoz valamiképp mégis kell az apa egésze, nem csupán egyetlen célba érő sejtje?

Az egyedül maradt anyák sokat tudnának mesélni arról, mennyire embert próbáló élethelyzet egyszülős családban gyermeket nevelni. Tanulmányok, személyes tapasztalatok (és hollywoodi közönségfilmek) tömege bizonyítja, hogy már a várandós anyák kötődésigénye is jelentősen nő a 9 hónap alatt, és a gyermekágyi időszakban is nagy szükségük van a támogató jelenlétre. Ilyenkor nemcsak a kívánósság idején beszerzett januári eperre vagy a pár hónapos babának éjjel megvett lázcsillapítóra van szükségünk, nem csupán valakire, aki megcsinálja az első baba-mama fotót az instára, vagy egy ölelésre, amikor újdonsült anyaként éppen alkalmatlannak érezzük magunkat a nemes szerepre.

Arra az érzésre van nagy szükség, hogy megbízhatunk valakiben, és az a kis élet nem csak tőlünk, a mi pillanatnyi testi-lelki állapotunktól függ. Sokaknak kell ebben csalódnia, és végül enélkül helytállnia, de már az is nagy ajándék, ha ezt valaki egy ideig megtapasztalta, már abból is rengeteget lehet adni egy gyereknek. Ezzel szemben merész kijelentés, hogy elég vagyok egyedül ahhoz, amihez a természet törvénye szerint egy férfi és egy nő szükséges, bármilyen hátrányt jelentsen is ez a gyermekemnek. Félek, hogy a természet ennél több alázatot követel.

Jogok, érdekek, életek

Végezetül pár szót a lelkiismeretről. Talán nem említettem volna, hogy bizonyos világnézettel – így például az enyémmel – nem egyeztethető össze a fenti döntés, ha az említett oldalon nem olvastam volna ezt a szlogent is: „Ha a testem az én templomom, akkor én vagyok az isten, akinek az szenteltetett. Ezért senkinek semmi köze, mit csinálok az oltárommal.”

Katolikus vagyok, azt gondolom, a test valóban a Lélek temploma. Ami azt jelenti, hogy nem ártok neki, tisztelem és ápolom, mert értékes azzal együtt, amit rejt. De nem én vagyok az Isten, még ha az Isten bizonyos értelemben bennem lakik is, de ez a titok kicsit bonyolultabb annál, hogy teológiailag mélyebben belemenjek. A lényeg, hogy nem én vagyok az, aki a természet törvényeit írja és felülírhatja tetszése szerint. A katolikus hit szerint a házasság szentségével megpecsételve férfi és nő örök hűséget esküsznek egymásnak, egy testté lesznek, és ennek gyümölcse a gyermek. Úgy gondolom, szerencsés az, aki így élheti meg a családdá válást, és meg is őrizheti ezt az egységet.

Vannak nehéz élethelyzetek, és vannak szabad döntések, függetlenül attól, hogy valaki hívő vagy sem. Együttérzés és segítőkészség illeti azokat, akik gyermekeiket egyedülálló anyaként, nehezített pályán nevelik.

Egy hátrányos helyzetű gyermek tudatos, igény szerinti életre hívása a nő döntése, de végzetes tévedés, hogy ez csupán saját „sorsának kézbevétele”. Mert egy másik ember sorsának elindítása is.

A magam hitét én is csak kegyelemből kaptam, ez pedig csupán egy véleménycikk. De vallástól függetlenül is abban hiszek, hogy a lelkiismeretünk a teremtett világ törvényének sejtése, amit lehet meghallani, felhangosítani és egy kis időre egészen elnémítani is. Aki kívülállóként az utóbbit teszi, akár azt bizonygatva, hogy egy nőnek egyedül is joga van a gyerekhez, akár arra agitálva a férfiakat, hogy keressenek könnyű pénzt a spermájukkal, szerintem hitétől függetlenül – nem írom, hogy bűnt (e fogalmat a saját világnézeti rendszerében talán nem mindenki tudná jól értelmezni), de – mindenképpen hibát követ el. Mert nem csupán szemránckrémről kell dönteni, hanem két, sőt talán három ember életéről. Hazugság, hogy a feltételeket mi szabjuk meg.

– Mi, papok is csak emberek vagyunk, nem szentek, vagyis érzünk, vonzódunk, vágyódunk – hisszük, hogy a papi-szerzetesi nőtlenség nem elsősorban lemondás, hanem IGEN-t mondás egy másabb érzelmi világra.

Rómában arra oktattak, hogy az érosz jó dolog, szent dolog, és bár Istenben szex nincs, érosz annál inkább.

Tanulmányaim mellett párhuzamosan szenvedélybetegekkel foglalkozom, a Cenacolo közösséggel vagyok szoros kapcsolatban. Náluk tanultam meg, hogy a szenvedély nem rossz, éppen a hiánya az, ami betegséget okozhat: a szenvedélybeteg pótmegoldások után kutat, velük vív élet-halál harcot. Isten eredeti terve szerint a testiség csak eszköz, a lelkek testbeszéde, amelynek során a szemérem fokozatosan veszti el létjogosultságát a lelki intimitás növekedésével. Az érosz nem más, mint meghitt, bensőséges bizalom, ami a Teremtő legszebb ajándéka a halandó embernek. Amikor az érosz után vágyunk, voltaképpen Istent keressük, ha nem is tudatosítjuk. Az a szenvedélyes vágyakozás tehát, ami után sóvárog fiatal és idős, nem más, mint az Isten utáni vágy.

– A kereszténység szerelem- és szeretetértelmezése többrétű, testi és lelki szintet is figyelembe vesz, és helyet kap benne az Isten és a hívő közötti, szerelemhez hasonló szenvedély is.
– Ennek egyik alapja a bibliai Énekek éneke erotikus szerelmi története, amely ­egyben a Teremtő és az emberi lélek egymás iránti sóvárgó vívódásaként is értelmezhető. A középkorban misztikus szerzők lejegyezték különleges, erotikus tapasztalatokban megnyilvánuló istenélményeiket. A legismertebb Ávilai Szent Teréz. Az Isten őt a szó szoros, éroszi értelmében is „kielégítette”, testestől-lelkestől. Bernini megpróbálta szoborba önteni Teréznek ezt a megfogalmazhatatlan önkívületi élményét az Istennel való misztikus, eksztatikus találkozásban.

– A mai világ profán szerelemértelmezése ezzel szemben elsősorban a testiséget helyezi középpontba…
– 1953-ban az amerikai jezsuiták kiadták a „The Image of God in Sex” című tanulmányukat (szabad fordításban Isten megjelenése a nemi életben). Szerintem akkor kezdődött a valódi szexuális forradalom; ami utána, a ’60-as években jött, az inkább degradációnak nevezhető.

A mai értelemben vett hétköznapi „erotika” leszűkíti a fogalmat puszta technikára. Persze a múltban is sok példát találni, ahol nem az Istenben keresték az éroszt, hanem az erotikát istenítették, s rombolták le ezzel az emberi méltóságot, taposták porba a szemérem varázsát.

Nemrég ünnepelte Brigitte Bardot, az egykori szexidol 87. születésnapját. A Múlt-kor történelmi online magazin többek között így ír róla: „...az asztalon mezítláb lejtett tánca sokak szerint a filmtörténet egyik legerotikusabb jelenete”. Hatvanévesen és szerzetes létemre be kell hogy valljam, hajdanán az én középiskolás szívemet is megdobogtatták a filmjei, és ezt utólag sem szégyellem. De a legnagyobbat akkor dobbant a szívem, amikor az idősödő színésznő 1995-ben találkozott II. János Pál pápával. Akkor azt gondoltam: úgy látszik, minden rendben a nők körül.
25 év telt el azóta. Ismerősöm nemrég kezembe adta az Új Nő című felvidéki, magyar nyelvű magazin szeptemberi számát egy olyan cikk miatt, amely a női zarándokok ájtatos élményeiről szólt. Gyanútlanul továbblapoztam, és a magazin következő oldalán mintha a másik női végletbe csöppentem volna bele: „Az erotikus kütyük és a nő”. Azt a modern nőideált propagálja a cikk, aki szexuális „kütyüket” használ a hétköznapjaiban – mintha egy felvidéki szexshop kínálatát reklámozná a szerző. Hová tűnik így a szexualitás ajándékának igazi méltósága?

– A képi világ, amely körülvesz bennünket, a fogyasztásra ösztönző reklámok, az érzékeinkre ható filmek tudatosan megnehezítik, hogy a nemi ösztönt, a viszonzott szerelmet a valódi értéke szerint élhessük meg. Hogyan tudnak a papok és szerzetesek – vagy akár más keresztény, egyedülálló emberek – ilyen nehezített körülmények között önmegtartóztató életet élni? 
– Mi, papok, ha nem is olyan mély élményben, mint Ávilai Szent Teréz, de mindennapiban részesedhetünk – elég nyitott szemmel járni a világot. Az ember, de főleg a nő külseje, elsősorban lelkiállapotot tükröz: ha a szív, a lélek tiszta és nemes, az kifénylik, bájként kiül az arcra, s ott kacéran mosolyog. Nem csábít, csak vonzóan sugároz, mintha kifejezné: kár a fáradságért, ezt a férfiak úgysem értik meg. „Boldog vagyok – mert szép vagyok, nőből vagyok, más vagyok” – ezt sugározza. Istenről annyit tudunk biztosan, hogy „más”, mint mi, emberek, hasonlóan, mint ahogy a nő is másmilyen, mint a férfi – s ez benne a szép, az ellenállhatatlan, ez táplálja a vágyakozást. Ennek ellen lehet állni, de csak egy időre, itt, a földi létben – Isten másságában viszont majd sokszorosan megtapasztaljuk. A két nem közötti játékos, tiszta intimitás adja meg voltaképpen az istenkeresés egyik igazi, szintén misztikus és egy életen át kitartó varázslatosságát. Így aztán a kívülállók ne vegyék rossz néven, ha egyre jobban csodáljuk a teremtő Istent az életünk legintimebb vonatkozásában is. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2022. januári számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

A felelős állattartás kérdésével nem lehet elég korán elkezdeni foglalkozni. Gondolom, épp az lenne az „Állatvédelem gyerekeknek” projekt elsődleges missziója, hogy a felnövő gyerekek szemléletmódja az előző generációkéhoz képest változzon az állatokkal kapcsolatban.

Valóban ez a cél, hiszen így tudunk hosszú távon komoly változásokat elérni az állatvédelemben. Tavaly megalakult az Állatorvostudományi Egyetemen az Állatvédelmi Központ, amelynek vezetője, dr. Vetter Szilvia felkért, hogy készítsük el az „Állatvédelem gyerekeknek” oldalt, önkéntesek segítségével. Az állatvédelem egyik fontos alappillére a gyermekek oktatása, de a szülőkhöz és a pedagógusokhoz is szólunk az oldalon. Olyan bejegyzéseket és feladatlapokat készítünk, amelyek az állatvédelemhez, az állategészségügyhöz, az állatokkal való helyes bánásmódhoz vagy az állatvédelmi jogszabályokhoz kapcsolódnak, elsősorban a gyerekek nyelvén. Az önkénteseink között állatorvostan-hallgatók, joghallgatók, pedagógus- és pszichológushallgatók is vannak, akik a saját szakterületükről adnak át tudásanyagot. Az oldalt az Állatvédelmi Központ ellenőrzi, kizárólag hiteles információkat lehet itt találni.

2021 áprilisában rögtön egy pályázattal indult a projekt, az Év Állatvédő Óvodáját kerestük. 81 rendkívül színvonalas pályázat érkezett, pontos képet kaptunk arról, hogy e pillanatban az állatvédelem terén mivel foglalkoznak az óvodapedagógusok. Végül az összes pályázó megkapta az Állatbarát Óvoda címet, amelyet 2022. június 3-ig használhatnak.

Az első helyezett a veszprémi Egry úti körzeti óvoda lett, akiket jutalomként meglátogattak a Baráthegyi Vakvezető Kutya Iskola kutyái – kipróbálhatták a gyerekek, milyen az, amikor teljes mértékben a kutyára kell hagyatkozni. Ráadásként egy solymászbemutatót is kaptak.

A sikeren felbuzdulva újra kiírtuk a pályázatot, idén már az Év Állatvédő Óvodáját és Állatvédő Általános Iskoláját is kerestük, s persze tervezzük a pályázat folytatását. Idén 171 pályaművet kaptunk, az értékelés folyamatosan zajlik.

A tavalyi évben az Állatorvostudományi Egyetem fontos állatvédelmi szándéknyilatkozatot fogalmazott meg, amely vezérfonal mind a társadalom, mind az állatokat szerető és tiszteletben tartó egyének számára.

2021. október 4-én, az Állatok Világnapján megszületett Magyarország első Állatvédelmi Kódexe, a pályázó tanintézményeket pedig arra kértük, csatlakozásukkal fejezzék ki, hogy elkötelezettek az állatvédelem, a felelős állattartás mellett. A tanév során legalább öt állatfajjal kell megismertetni a gyermekeket, köztük társállatokkal, haszonállatokkal, vadállatokkal. Sok olyan pályamű érkezett, amelyeknél például az ovisokat elvitték tehenészetbe, s megnézhették, honnan kerül a boltok polcaira a tej, de voltak, akik vadaskertbe mentek, ők a vadállatokkal ismerkedtek meg.

A pedagógusokat továbbra is arra ösztönözzük, hogy minél többet foglalkozzanak a felelős állattartással és az állatvédelemmel.

Már a pályázati jelentkezési lapot is úgy állítottuk össze, hogy tippet adtunk programlehetőségekre az állatvédelem területén. Számos óvoda és iskola a pályázataink hatására kért állatvédelmi oktatást és ment el állatorvosi rendelőbe, felvették a kapcsolatot civil állatvédő szervezettel, menhelyekre látogatnak és adományt gyűjtenek a gyerekekkel, szülőkkel összefogva. Állatvédelmi tárgyú társasjátékot is alkottunk, a címe: „Építs egy modern állatmenhelyet!”. Célja, hogy a gyerekek megismerjék, milyen tevékenységek zajlanak egy állatmenhelyen, megtanulják, mit jelent, ha egy állat karanténba kerül a menhelyen; miért kötelező a mikrochip, a veszettség elleni oltás, az ivartalanítás, és mit jelent pontosan egy állat örökbefogadása.

Kép

Kép: Állatorvosi Egyetem

Miről beszéltek mindenképpen, ha előadást tartotok suliban, oviban?

Először az állatvédelem alapjait szoktuk átvenni: mit jelent az állatokkal való helyes bánásmód, miről szól a felelős állattartás, mi is az az állatkínzás. Az Állatorvostudományi Egyetemen végzett kutatásból nemrég kiderült, hogy minden második háztartásban van legalább egy kutya, így én általában a kutyákon keresztül szoktam bemutatni a gyerekeknek a felelős állattartás alapelveit.

Sajnos a gyerekek körében is előfordul állatkínzás. A szülőnek nagy a felelőssége ebben is, hiszen neki kell elmagyarázni, hogy az állatok is éreznek, nem szabad fájdalmat okozni nekik.

Egy bizonyos korig – bár sosem természetes az állatkínzás – betudható ez egyfajta felfedezésnek, akaratlan fájdalomokozásnak, ám a szülőnek résen kellene lennie, hogy ilyen esetek se történhessenek. Később, ha a gyermek kínozza az állatot, abban gyakran az őt ért fizikai vagy szexuális bántalmazás, családon belüli erőszak, társadalmi nyomás is szerepet játszhat.

Gyakran csak macskákra, kutyákra figyelünk, amikor állatkínzásról beszélünk, miközben egy tyúk, egy szarvasmarha, egy sertés is szenved rácsok mögött élve, pláne, ha arra kényszerítjük, folyamatosan csak termeljen nekünk, embereknek.

Fontos megemlíteni, hogy Magyarországon a haszonállatok száma sokkal magasabb a társállatok számánál. Természetesen a legtöbb helyen betartják az állatjóllét megteremtése céljából létrehozott jogszabályokat, de mindig vannak negatív példák. A rossz körülmények között tartott állatokat ilyenkor ki kell emelni a számukra káros környezetből. Sajnos elég kevés olyan szervezet van, amely haszonállat- vagy vadállatmentéssel, illetve egzotikus állatok mentésével foglalkozik – nagy költséggel jár, és sokszor speciális szakértelem kell hozzá. Ovádi Péter, a Nemzeti Állatvédelmi Program megújításáért és végrehajtásáért felelős miniszteri biztos szokta mondani, hogy „nem szabad a kutya–cica–nyuszi háromszögbe beszorítani az állatvédelmet”, és ez valóban így van.

Társállatokról, haszonállatokról és vadállatokról szoktunk beszélni a gyerekeknek, ismertetjük az állatvédelmi jogszabályok rendelkezéseit, összefüggéseit az állatok jóllétével.

Vannak-e olyan javaslataitok, amelyeket érdemes megfontolnia a törvényalkotóknak vagy a témához kapcsolódó jogvédő szervezeteknek?

Szerencsés vagyok, hiszen testközelből látom, milyen jogalkotói törekvések vannak az állatvédelem kapcsán. Az Állatvédelmi törvény nyújt alapot, és szerencsére rengeteg állatvédelmi törekvés történt az elmúlt közel két évben, amelyek hatását hosszú távon is biztosan érezni fogjuk. 2021. december végén jelent meg a régóta várt Kóbor Állat Rendelet, amely az ebrendészeti telepek működését szabályozza. Eddig is kötelező volt az önkormányzatoknak ebrendészeti szolgáltatást nyújtani, azt viszont nem határozták meg a korábbi jogszabályok, hogy mit jelent pontosan az ebrendészeti telep, hogyan kell működnie, mik azok az alapvető higiéniai és állategészségügyi szabályok, amiket be kell tartani. Fontos változás, hogy eddig 14 napos volt a minimum tartási idő, ez most 45 napra nőtt, és csak meghatározott esetben lehet eutanáziát alkalmazni.

Az ebrendészeti telepnek meg kell próbálnia gazdit találni a bekerült állatnak, vagy visszajuttatnia az eredeti gazdájához a kóbor állatot, esetleg átvevő szervezetet keresni, és minden befogott állatot kötelező feltüntetni a saját honlapon.

Mérgezők, illegális állatszaporítók, viadalokat szervezők... Úgy tudom, a jog is elítéli az ilyen tevékenységeket folytatókat.

2022. január 1-jétől változtak a Büntető törvénykönyv állatvédelmi rendelkezései, amit nem mellesleg egyhangúlag szavazott meg az Országgyűlés. A módosítás fogalmazta meg – Európában egyedülálló módon – az állatkínzó szaporító fogalmát. Óriási problémát jelent az olyan haszonszerzés céljából történő szaporítás, amelyben az állatot rossz körülmények között tartva kizsákmányolják, s komoly veszély az állatviadalok szervezése is. A módosításnak köszönhetően az állatviadalokra vonatkozó szabályozás is szigorodott: aki állatviadalon vesz részt, vétség miatt két évig terjedő szabadságvesztéssel büntethető! Még szigorúbban lehet fellépni azokkal szemben, akiket korábban az állatok tartásától már eltiltottak. Az állatkínzás büntetése is szigorodott: akár öt év szabadságvesztést is kaphat az, aki állatot kínoz, az eset súlyosságától függően. Bizonyára mindenki hallott már olyan esetről, amikor például kutyafuttató környékén tesznek ki mérget, és az állat iszonyú szenvedések közepette életét veszti. A törvénymódosítás következtében ennek már az előkészülete is büntethető, tehát ha valaki élet kioltására alkalmas csalétket helyez ki, már emiatt is felelősségre vonható, nem kell, hogy azt egy állat megtalálja vagy megegye.

Ágota kémiatanárként és fejlesztőpedagógusként dolgozik a Pető Intézetben, másodállásban aspergeres és ADHD-s fiatalokkal foglalkozik, emellett gyógypedagógiai főiskolára jár, és egy sérült kamaszgyermeket nevel. Tomival egy véletlen folytán ismerkedett meg, amikor vidékre került délutános nevelőnek egy sérült gyermekekkel foglalkozó gyógypedagógiai intézetbe. Ekkor Tomi hatéves volt. Eleinte csak hétvégenként vitte haza, majd egy idő után elkezdte őt nevelőszülőként nevelni. Három évvel ezelőtt örökbe fogadta, és a nevére vette.

„Tomi koraszülöttként jött a világra. A mentőben, amivel átszállították egyik kórházból a másikba, többször újra kellett éleszteni.

Egyhetesen kapott egy kétkamrás agyvérzést, amelynek következtében hemiparézises lett, a bal oldala lebénult. Mivel koraszülött volt, a légcsöve és a nyelőcsöve sem fejlődött ki rendesen, sokáig csak pépes ételeket tudott enni.

Hároméves koráig kórházban nevelkedett, utána csecsemőotthonba került” – meséli a szívfacsaró történetet Ágota.

Tomi sérültsége egy gondozatlan terhesség eredménye, édesanyja ugyanis félig csöves életmódot folytatott Budapest utcáin, amikor vele volt állapotos. Egy fertőzés következtében indult meg idő előtt a szülés. Az említett okokat igazolja a tény, hogy Tominak három vér szerinti testvére is van, egy bátyja és két húga, akik mind épek és egészségesek.

Tomi vér szerinti édesanyját teljesen elutasítja, testvéreiről is tud, de tőlük ugyanúgy elzárkózik. „Tizenhat éves volt, amikor örökbe fogadtam, és a nevemre vettem. Addig a pillanatig úgy hívták, hogy Juhász Tamás Ernő, s most úgy hívják, hogy Nagy Tamás Farkas. Én adtam a vezetéknevemet, az Ernőt pedig meg akarta változtatni Farkasra. Pici kora óta tetszik neki ez a név, és most nagyon büszke erre, hallani sem akar az előző nevéről” – mondja az édesanya.

A kamaszkor az igazi nehézség

Ágota egyedülállóként kezdte el nevelni Tomit. Mivel 33 évesen nem volt párkapcsolata, és nem született gyermeke sem, ez magától értetődő döntésnek tűnt. Tizenhárom év után állítja, valóban nagy kihívás egyedül örökbe fogadni egy gyermeket, mivel neki kell egy személyben lenni a családfenntartónak, az anyának, az apának, szóval mindenkinek. Ez emberes feladat, ráadásul egy sérült gyermek esetében sokkal nagyobb felelősség hárul a szülőre.

„Ez a gyerek hatéves koráig egy másodpercet nem élt családban. Kórházból csecsemőotthonba, csecsemőotthonból gyermekotthonba került, erősen hospitalizált és szocializálatlan volt.

Eleinte úgy viselkedett, mint Maugli a városban. Amikor vásárolni mentünk, az áruházban az elektromos kapun nem jutottunk túl. Ott leragadt, és elkezdte babrálni.

Minden új volt neki.”

Ágota sokat küzdött az évek során azért, hogy Tomi meg tudjon állni a saját lábán. Úgy érezte, azzal teszi érte a legtöbbet, ha önállóságra neveli, és nem azzal, ha kiszolgálja őt, ha mindent megad neki. Nem szerette volna, hogy a fia mindig mások segítségére legyen utalva. Szerencsére Tomi nagyon önjáró lett, ép gyerekeket meghazudtoló módon rengeteg mindent intéz magának.

A sérült fiú egyértelmű értékrendet és mintákat kapott édesanyjától, most mégis alaposan megküzdenek a kamaszkorral. Tomi személyiségéből fakadóan elképesztően önfejű és makacs, ezek a tulajdonságai mostanra felerősödtek, mindenben édesanyja ellen van. „Ez a kamaszkor most nagyon nehéz, de megpróbálok kapaszkodókat keresni. A végsőkig elmegyek, és igyekszem valahogy kijönni ebből a problémás helyzetből. Többek között járunk pszichológushoz, Tomi pedig nemrég jelentkezett egy művészetterápiás foglalkozásra is” – teszi hozzá Ágota.

Kellenek a mások által állított keretek

Az édesanya bevallja, kudarcként éli meg a kamaszkori elakadásokat. Két évvel ezelőtt még azt mondta volna, hogy ha valaki kíváncsi arra, mit tud szakmailag, akkor nézzék meg a fiát. Tomi egy roppant kedves, nyíltszívű, őszinte gyerek volt, most viszont ennek épp az ellenkezője. Úgy érzi, ez a helyzet rajtuk túlnő, de keresi a megoldást.

A legfájóbb számára az, hogy a fia most eléggé elutasítja őt, csak abban bízik, hogy idővel jóra fordulnak a dolgok.

A közeljövőt illetően Ágota elmondja, szeretné, ha a fia a gyógypedagógiai iskola után elvégezne valamilyen képzést, de egyelőre erre kevés esélyt lát. A legfőbb probléma az, hogy Tominak nincs időérzéke, állandóan elkésik az iskolából, emiatt mindig ott lebeg a fejük felett a kirúgás veszélye. A tanulással viszont nincs gond, az ő szintjén tudja teljesíteni a feladatokat. Ami kifejezetten érdekli, az a villamosenergia. Tehetséges szerelő, saját maga készít lámpákat otthon elektronikai hulladékból. A hemiparézise ellenére ügyesen használja a kezét, apró dolgokat is megszerel, vezetékeket forraszt össze.

„Tomi intellektuális képességei nem elég jók ahhoz, hogy villanyszerelő legyen belőle. Kisegítőnek még elmehet, feltéve, hogy nem késik el állandóan. De ha ez nem jön össze, akkor támogatott lakhatásban gondolkodom. Ez egy olyan helyet jelent, ahol a hasonló képességű fiatalok együtt élnek, eljárnak védett munkahelyre dolgozni, de közben az életvezetésben kapnak némi segítséget. Így Tomi hétköznap dolgozna, hétvégenként pedig hazajárna. Olyan lenne, mint egy kollégium.”

Ágota szerint Tominak szüksége van az intézményes keretek közötti életre.

Az iskolában, ahol világos és szigorú szabályok vannak, sokkal jobban eligazodik, mint egy családban, amelyre kevésbé jellemzőek a megkötések.

Saját magának határokat nem tud szabni, ő mindig a mások által felállított keretekre tud csak támaszkodni.

„Nagy probléma, hogy ezeknek a sérült gyerekeknek nincs közösségük. Tomi lassan betölti a tizenkilencet, de fiziológiailag úgy néz ki, mint egy tizennégy éves. Felnőttek közé nem tehetem, mert még nem felnőtt, de gyerekek közé sem vihetem az életkora miatt. Sokat van egyedül, és azt is megértem, hogy ebben az életszakaszban nem az anyja a legjobb társasága” – állítja Ágota.

Feltölti a sérült gyerekek boldogsága

A nehézségek ellenére az édesanya biztos abban, hogy nem választotta volna a segítő pályát, és nem tudná ilyen jól végezni a munkáját, ha nem találkozik Tomival. Az évek során rájött, hogy nagyobb örömet okoz neki, ha sérült gyerekeknek segíthet, mint hogy elmenjen kémiát és történelmet tanítani ép fiataloknak. Ebben rengeteg sikerélménye is van.

„Hiszek abban, hogy mindenkinek, aki a világra jön, feladata van. Én úgy érzem, megtaláltam a feladatomat ezekkel a sérült gyerekekkel.

Óráról órára, percről percre azt élem meg, hogy tudok a helyzetükön javítani, tudok tenni azért, hogy felvegyék őket az iskolába, vagy hogy letegyék a vizsgájukat.

Azt érzem, hogy hozzájárulok az ő boldogságukhoz, és ez engem feltölt.”

Ágotának meglehetősen sűrűek a napjai, mivel két helyen is dolgozik, tanul, Tomit neveli, emellett egy hiperaktív kutya gazdája is. Minden másodpercét be kell osztania, most azonban megpróbál nyitni a világ felé. Tizenhárom év után, ami nagyrészt a munkáról és a gyereknevelésről szólt, magára is igyekszik figyelni. Nemrég lett egy párkapcsolata, ezelőtt ilyen sehogy sem fért volna bele az életébe.

„A férfiaknak korábban addig voltam érdekes, amíg ki nem derült, hogy van egy sérült gyermekem. Nem is az fájt, hogy egyedül vagyok, hanem hogy ilyen világban kell élnem, ahol a férfiak visítva menekülnek attól, akinek az élete kicsit nehezebb. Szerencsére most találtam valakit, aki kitart mellettem. Úgy érzem, ebben az élethelyzetben megtehetem, hogy párom legyen, mert Tomi már félig felnőtt, félig önálló, és hálás, ha néha elmegyek valahová. Ennek most jött el az ideje” – mondja mosolyogva Ágota.

Elmondása szerint Tomi az ő számára egy életfeladat. Sokszor megkérdezik tőle, miért is vállalta ezt, de azt mondja, nem lehet egyszerűen felsorolni az indokokat. Szerinte vannak szituációk, amelyeket felkínál a sors az embernek. „Nem én választottam ezt a helyzetet, hanem a helyzet talált meg engem. Hiszek abban, hogy ennek így kellett lennie, persze amikor visszanézek erre a tizenhárom évre, nagyon elcsodálkozom, hogy honnan volt ehhez ennyi erőm. De ha újra kellene kezdenem az egészet, ugyanúgy vállalnám a nehézségek ellenére is.”

– Az öltözékeik fő motívumát katolikus hitükből, Mária tiszteletükből merítették. Olyan témához fordultak, ami a mai világban egyáltalán nem számít „trendinek”. Ünnep, templom, áldás, ártatlanság, földi Paradicsom, az Úr Mennyországa. Szakrális öltözékeket készítettek a XXI. századi embernek.
– A 80-as években sem volt trendi elmenni Máriapócsra, búcsúba, a családom mégis mindig ott volt. Gyalog mentünk, énekeltünk. Az oláhcigányság Mária-kultusza az egyik legerősebb, ha nem a legerősebb Mária-tisztelet egész Európában. Vannak az ember életében víziók, értékek, örökségek, kötődések, imádságok, amelyeket nem a múlandó trendek határoznak meg. A tradíció, amely az életem része, sem trendi. Amikor dolgozom, többek között ezeknek az öltözékeknek a tervezésénél is a saját víziómat követtem, és azokra a nagyszerű asszonyokra gondoltam, akik meghatározó alakjai voltak az életemnek. Részben az ő arcuk és a Szűz Mária arca cserélődnek a kiállított ruhák mintázatán. Többek között az anyai nagyanyám, Kender mámi, akihez a legjobban kötődtem, és akitől a legtöbbet tanultam, akinek a hiánya mind a mai napig megvisel. A világháború kegyetlen időszakában ő tartotta életben a családját, a férfiakat elvitték katonának, csak az asszonyok maradtak. Kender mámi pedig tapasztott, vályogot vetett, énekelt, irányította a családot, gondot viselt róluk. Egész gyermekkoromat végigmesélte, és minden mesét, történetet énekelve mondott el. Ő tanított meg álmot látni, és az ő segítségével sikerült szent helyeken járnom. A kiállított ruhák mintavilágában a családunk és köztünk, önmagunk és a Teremtő, a testünk és a lelkünk között létrejött szent kötelék jelenik meg.

– Mátészalkán született. Ott nőtt fel a Kádár-korszak alkonyán egy sokgyermekes, oláh cigánycsaládban. Mit jelentett cigánynak lenni abban az időben az ország egyik legelmaradottabb régiójában?
– Annak a régiónak Mátészalka volt a kis fővárosa. Nekem a gyermekkoromat jelentette. A gyermekkorom pedig felidézi bennem a sok ünnepet, együttlétet, a szép, színes lakásbelsőt, a lovainkat, a gyerekzsivajt. Rengeteg gyermek vett körül, nemcsak a testvéreim, az unokatestvéreim is hozzátartoztak ahhoz a nagycsaládhoz, amelyben felnőttem. A szüleim mindkét ága ragaszkodott az oláhcigány tradícióhoz. Viseletükben és életvitelükben is ezt a hagyományt követték. Az édesanyám felmenői faluban éltek, állatokat tartottak, gazdálkodtak, földet műveltek. Édesapám családja Mátészalkán lakott, lókereskedők voltak. Miután a szüleim összeházasodtak, édesanyám is bekerült a városba. 

– Számtalan beszélgetésben, interjúban beszámolt már arról, milyen biztonságot jelentett a családja, amelynek nőtagjai, nagyanyák, keresztanyák és az édesanya erős, karizmatikus egyéniségek voltak. A belőlük áradó erő, hit, büszkeség formálta az erős, független nőt, önazonos iparművészt, aki most itt ül velem szemben?

– Alkotó emberként csak abból meríthetsz, ami a bensődben van. A bensőm ezekből az asszonyokból táplálkozott. Az ő tanításaikból, útmutatásaikból inspirálódtam, azokat raktároztam el magamban. Igen, ők formáltak azzá, aki vagyok.

Sajnos máig intenzíven él a társadalomban az a hazug kép a roma nőkről, hogy teljes mértékben kiszolgáltatottak, alávetettek, akaratgyengék, bántalmazottak, és a férjüktől függenek. A mi családunkban nem ez volt jellemző. Nálunk a nők sokat vállaltak, kiálltak magáért egy tradicionális közegben, megvalósították a női emancipációt. 
Édesanyám mindig véghezvitte azokat a dolgokat, amiket elképzelt. Megvívta a harcait apámmal, és megnyerte őket, pedig apám lobbanékony, erőskezű ember volt. Szeretném felülírni ezt a fajta előítéletet a roma nők tehetetlenségéről a saját és a felmenőim történetével. 

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Tizenöt éves volt, amikor egy fiú megkérte a családját, hogy önhöz járhasson. Ön pedig elutasította. Bátor lépés volt.
– Lett is nagy sértődés. Nemet mondtam. Iskolába jártam, kitűztem magam elé a célt, hogy le fogok érettségizni. Nem otthon ültem, mint sok korombéli roma lány. Nekik máshogy kell mérlegelniük.

Édesanyám, nagyanyám azt a példát állították elénk, hogy egy nőnek nem szabad anyagilag a férjétől függeni, mert az kiszolgáltatottá teszi. 

–Gondolom nem volt könnyű cigány kislányként beülni az iskolapadba. 
– Talán az volt a legjellemzőbb arra a korszakra, amelyben felnőttem, hogy nagyon kevés cigánygyereknek adatott meg a lehetőség arra, hogy iskolába járhasson. A családom bent élt a városban, amelynek a szélén egy nagy cigánytelep volt. Azok a gyerekek, akik a telepen éltek, mind a „gyogyiba” jártak. Esélyük sem volt arra, hogy részt vehessenek az oktatásban. Szüleim nagy hangsúlyt fordítottak a taníttatásunkra. 
Az általános iskolában tapasztaltam meg először, hogy másként reagálnak rám, mint a közvetlen környezetemben. Két nagyon meghatározó élményem van ezekből az időkből a kirekesztésről. Az elsős tanító nénim rögtön az elején a hátsó padba ültetett. Alig járt cigánygyerek az iskolába. Hárman-négyen lehettünk összesen. Azt láttam, hogy a magyar gyerekek elöl ülnek, én meg hátul. Otthon elmeséltem az édesanyámnak, aki bement a tanító nénihez, és a dolgok elrendeződtek. A másik negatív élményem harmadik osztályos koromban ért. Egyik osztálytársam, egy kislány cigányozott, mire én elsírtam magam. A tanító néni védelmébe vett, és az egész osztály előtt megbüntette a csúfolódót, körmöst is kapott. Nekem pedig azt mondta, hogy legyek büszke arra, hogy cigány vagyok.

– Nem könnyű elfogadnia magát az embernek ellenséges közegben. 
– És nem könnyű egy kirekesztett nép tagjának lenni, még akkor sem, ha a roma közösségek évszázadok óta jelen vannak Európában. Fent tudtak maradni a számtalan üldöztetés és kirekesztés ellenére is. Mindezek közepette meg tudták őrizni a nyelvüket, hagyományaikat és hitüket, sőt mindezekhez erősen kötődnek. Azt gondolom, hogy mindez azért sikerült, mert a romákban hihetetlen nagy az élni akarás és az életszeretet. 
Magyarországon beazonosítható vagy mint cigány. Itthon nem lehet eljátszani, hogy nem az vagy, de soha nem is akartam kibújni a bőrömből. Megtagadni a származásomat, őseimet, tradícióimat. Azt tanultam apámtól, hogy legyek büszke arra, aki vagyok. Ez ad egyenes gerincet az emberi testnek, meg a léleknek is ez ad tartást.
Ha megtagadnám a cigányságomat, megtagadnám mindazt, ahol felnőttem, az elődeimet, a hagyományokat, a hitemet. Én ezt elképzelhetetlennek tartom. Azért is értem meg nehezen azokat, akik idáig eljutnak, de a társadalmi okait meg a pszichológiai folyamatot természetesen tudom elemezni, és végig tudom követni, de akkor sem értek vele egyet. 
Nem tudom elfogadni, hogy idáig kell eljutni egy kirekesztett népnek, hogy ennyire föladja magát. Ez egy kulturális önpusztítás, egy kulturális holokauszt.

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Bátorság kellett ahhoz is, hogy létrehozza a saját divatmárkáját, amiről indulásától fogva köztudott volt, hogy az oláhcigány tradicionális öltözékek és hagyományok inspirálják. A Romani Design név magáért beszél. Annak ellenére, hogy soha nem akart divattervező lenni, rövid időn belül szép sikereket ért el a csapatával. 
– Az öltözéktervezés, a divat csak egy eszköz arra, hogy eljutassam az üzenetet a befogadókhoz. Kommunikációs csatornaként és művészeti alkotásként is tekintek a ruhákra, ékszerekre. Korábban évtizedekig szerkesztettem egy magazint fiataloknak, amelyben a roma kultúrát népszerűsítettem közöttük. Tulajdonképpen most is ezt teszem, csak az eszközeim mások. A Romani nehezen indult. Senki sem hitte, hogy sikerülni fog ez a vállalkozás. A családom, szeretteim mindenben mögöttem álltak, támogattak ugyan, de nem bíztak benne. Nagyon nehéz időszak volt ez az életemben. Sok dolgot kellett egyszerre megugrani. A csapatépítést, az anyagbeszerzést, a varroda felépítését, megtanulni a ruhatervezést, magában a szakmában, a divatvilágában eligazodni. Olyan dolgot kellett létrehozni, ami előtte nem létezett, úgysem, mint koncepció, és úgysem, mint modell. Amikor azt látták, hogy megyek előre, és nem adom fel, a szeretteim is felbátorodtak, jöttek utánam, és egyre jobban kezdtek hinni abban, hogy ez sikeres lehet.

A legerősebb támaszom testvérem, Helena volt. Nélküle nem létezne a Romani Design. Ő a másik felem, a közös kreatív alkotómunka tett minket igazán jó testvérekké.

Nem hiszem, hogy tudnánk élni egymás nélkül. Káprázatos alkotások születnek a keze között, és mindezek mellett olyan csodálatosan énekel, mint a mámink. Olyan hátországot biztosít nekem, ami nélkül nem boldogulnék.

– Gyermekkoruk óta ilyen erős önök között a testvéri kötelék?
– Mindig erős volt, de nem mindig voltuk igazán jó testvérek. Sok jót, és sajnos számos nehéz dolgot éltünk meg együtt, az idők során összekovácsolódtunk. Mindig és minden körülmények között számíthatunk egymásra, és mindketten tudjuk, hogy ezt semmi nem írhatja felül. Kiegészítjük és inspiráljuk egymást.

– Nem csak a Romani Design tervezője, hanem etnográfus is. Ha jól tudom, a vállalkozás indulásakor az volt az alapkoncepciója, hogy a gyűjtőútjairól származó oláh viseleteket, textíliákat építi be egy-egy kollekciójába.
– Most már csak show-elemként vannak jelen a gyűjtői darabjaim a kollekciókban. Nem eladók. A gyűjteményem részei, hiszen ma már egyre kevesebb szőttest, ruhát, kendőt lehet gyűjteni. A Duna-deltát is bejártam kutatásaim során. A roma kultúrában a halottal együtt az elvesztett családtag ruhatára is lekerül a kriptába, ez még inkább megnehezíti a gyűjtést.
Saját printeket, mintákat készítünk Helenával a Romani kollekciókhoz, és a vízióimat követem a tervezésnél. Álmot látok, szent helyen járok. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2022. januári számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Mióta dolgozik mozdonyvezetőként, és hogyan kell elképzelni egy munkanapját?

A tanulmányaimat is beleszámítva 20 éve vagyok mozdonyvezető, az összes olyan vonalon teljesítek szolgálatot, ami Budapestről indul. Hivatalosan a ferencvárosi állományhoz tartozom, nappali-éjjeli munkarendben vagyunk.

12 óra 45 perc a maximális munkaidőnk, ebből 10 óra lehet a vezetés, amit a törvényi előírások szerint be is tartunk.

Amikor bemegyünk a munkahelyünkre, jelentkezünk az úgynevezett felvigyázónál, elvégezzük az ilyenkor szükséges papírmunkát és szondázást, majd felvesszük a szolgálatunkat a korábban megkapott vezénylésünk alapján. Amikor a budapesti elővárosban (például Hatvan, Gödöllő, Szolnok) közlekedünk, több oda-vissza járatot is teljesítünk egy nap, hosszabb távú utaknál (Budapest–Nyíregyháza) általában egy oda-vissza út fér bele a munkaidőbe. 

Január elején Tapolcánál történt egy vasúti átjáróban tragikus baleset, az autóban utazó négy ember életét vesztette. Április 5-én Mindszentnél egy furgon hajtott a sínekre a tilos jelzés ellenére. Öten a helyszínen meghaltak, a vonaton ülők is megsérültek. Szinte hetente hallunk hasonló híreket, miért van egyre több ilyen tragédia?

Idén már 41 közúti-vasúti baleset történt. Úgy gondolom, a figyelmetlenség és a fegyelmezetlenség az oka, hogy megnövekedett az ütközések száma. A KRESZ egyértelműen előírja, hogyan kell az autósoknak megközelíteni egy vasúti átjárót, s ha ezt mindenki betartaná, az nagyban segítené a balesetek elkerülését. De amikor valaki megkerül egy félsorompót, mert nagyon siet, az abszolút fegyelmezetlenség.

Milyen eszközök jelzik az átjárót, mi segíti a közlekedőket?

Nem minden átjáróban van fényjelzés és fél- vagy teljes sorompó. Van, amelyik csak andráskereszttel felszerelt, ez figyelmeztet, hogy közút és vasút keresztezi egymást. Vannak a fénysorompós átjárók, ahol villogó piros, illetve fehér fény jelez. Fontos tudni, hogy a villogó fehér fény elsősorban azt jelzi, hogy a sorompó működőképes, nem azt, hogy ilyenkor semmi esetre sem jöhet vonat. A biztosítóberendezés hibájáról mi, mozdonyvezetők mindig értesülünk, ilyenkor alacsonyabb, maximum 15 kilométer per órás sebességgel közelítjük meg az útátjárót. Ezen kívül van a félsorompós átjáró, amikor az adott sávot takarja egy sorompó, illetve van a teljes sorompós átjáró, amikor gyakorlatilag a teljes út le van zárva. 

A napokban nyílt levelet írtak az autósoknak.

Kicsit közelebb szeretnénk hozzájuk kerülni, hiszen, amikor találkozunk a sajtóban egy baleset hírével, azt mindig úgy aposztrofálják, hogy „vonattal ütközött”.

Pedig a vonaton is emberek ülnek: mi, a mozdonyvezetők, a jegyvizsgálók és az utasok. Szeretnénk, ha a társadalom kicsit belelátna a mozdonyvezetők helyzetébe, hogy egy vasúti gázolásnál mi történik, hogyan zajlik le, mit élünk át.

A célunk nyilvánvalóan az, hogy csökkentsük az ütközések számát, és arra kérünk mindenkit, hogy figyelmesen közelítse meg a vasúti útátjárókat. Szerintem minimális az az idő, amit ilyenkor ki kell bírniuk az autósoknak. Ha ezzel a levéllel akár egy-két balesetet meg tudunk előzni, már az is nagy dolog. A lényeg, hogy figyelmesen, fegyelmezetten közlekedjünk, és vigyázzunk egymásra! Ez az üzenetünk.

Mit tud egy ilyen helyzetben tenni egy mozdonyvezető, elkerülheti a balesetet?

A fizika törvényei ellen mi sem tudunk mit tenni. Én két autóval ütköztem már, illetve volt négy személygázolásom. Ilyenkor mi gyakorlatilag csak gyorsfékezni, köznyelven szólva vészfékezni tudunk, amit úgy kell elképzelni, mintha egy autóban beletaposnánk a fékbe. És mérhetetlen nagy tehetetlenséget érzünk. Ha látjuk, hogy a sínen van valami, mondjuk egy lerobbant jármű, arra esetleg fel lehet készülni, s ilyenkor reméljük, hogy már nincsenek benne személyek. De a legtöbb esetben ez egy pillanat, egy tizedmásodperc alatt történik meg, amire egyszerűen nem tudunk felkészülni. Ilyenkor csak azt vesszük észre, hogy valami érkezett, és hatalmasat csattant a mozdonyon. Előfordult olyan, amikor oldalról mentek neki a vonatnak, ezt a tükörben látjuk csak, illetve akár érezhetjük is, hogy a vonat egy kicsit megtorpan, de ez nem minden esetben van így.

Általában az autóban ülő civil áldozatokról hallunk, de mozdonyvezetők is vesztették már életüket ilyen ütközések során.

A mozdonyvezetők gyásznapja is egy ilyen tragikus eseményhez kötődik. 2010. október 20-án Kiskunlacházánál egy kollégánk – akit én ismertem is, mivel ferencvárosi mozdonyvezető volt – egy sóderszállító teherautóval ütközött, kisiklott a vonat, ő pedig életét vesztette.

Ezért lett október 20. a szolgálat közben elhunyt mozdonyvezetők emléknapja. Vele közel azonos időben végeztünk, úgyhogy most már ő is a szolgálata huszadik évébe lépne.

Amikor egy átjáróban történt balesetről hallunk, bennünk azonnal felvetődik a kérdés, hogy munkatársunkat érte-e valamilyen fizikai sérülés. Ez nekünk trauma, persze az is, ha a közúton közlekedő sérül meg vagy veszti életét. A másik oldalon pedig ott van a kollégánk, aki nyilvánvalóan már nem ugyanabban a mentális és fizikai állapotban van, mint amikor elment otthonról. Fontos nekünk, hogy vele mi történt, ilyenkor hívjuk egymást, várjuk nagyon a híreket.

Mozdonyvezetőként hogyan lehet feldolgozni egy halálos kimenetelű ütközést?

A MÁV-nál pszichológiai segítséget is igénybe lehet venni, nagyon jól felkészült pszichológusi és orvosi csapatnál. Az ilyen beszélgetések, visszaidézve a történteket, kicsit csökkentik a traumát. Kibeszéljük magunkból a tragédiát, ami nekünk hatalmas segítség, hiszen az esetek 90 százalékában a balesetkor nem tudunk semmit tenni.

A januári tapolcai tragédiakor nem volt félsorompó az átjáróban, de a MÁV szerint a fényjelzés működött, pirosat mutatott. Milyen intézkedésekre lenne szükség, hogy csökkenjen a balesetek száma?

Mi írott szabályokból, nagyon komoly utasítások szerint dolgozunk. A vasút és a közút részéről is mindenki megtette a maga feladatát, úgy tűnik azonban, hogy maga a fénysorompó és a félsorompó sajnos nem elég. Mindenkinek magába kellene nézni, és fegyelmezetten, figyelmesen vezetni, szerintem egyedül ez az, ami segíthet, hiszen falat mégsem húzhatunk az átjáróba.

Nincs az a fizikai akadály, ami teljesen ki tudná szűrni az autósok fegyelmezetlenségét.

A személygázolások során is jellemző a figyelmetlenség, ugyanakkor sokszor öngyilkosságokkal nézünk szembe, ez ellen pedig mi nem tudunk mit tenni. Megoldás lehetne talán az, ha komolyabban büntetnék, hogy valaki megszegi a KRESZ szabályait a vasúti átjárókban. Ha ezt súlyosan szankcionálnák, szigorúbb büntetéseket szabnának ki, az akár visszatartó erő lehetne.

Milyen szabályok vonatkoznak a mozdonyvezetőkre az átjárókban?

A sebesség nálunk szentírás, amit be kell tartani. Minden pályára, illetve vonatra meg van határozva az engedélyezett legnagyobb sebesség. Ha működik a biztosítóberendezés, és nincs semmi probléma, akkor általában a lehető legnagyobb sebességgel érkezik egy vonat az átjáróhoz, és sajnos ezzel a sebességgel történik meg az ütközés. (Magyarországon 160 kilométer per óra a legmagasabb sebesség a Budapest–Hegyeshalom vonalon Tata és Hegyeshalom között, a fővonalakon általában 120 kilométer per órával, a mellékvonalakon 60-80 kilométer per órával közlekednek a vonatok.) Amennyiben észrevesszük a sínen a járművet, és tudunk fékezni, minimális mértékben csökken a sebesség, ám a fizika törvényeinek megfelelően 100-200 méter pályaszakasz is kell ahhoz, hogy egyáltalán elkezdjen fékezni egy vonat. Vannak biztosítóberendezési hibák, lehet látni néha az interneten olyan képeket, amikor fehéren villog a fénysorompó, mégis átmegy a vonat. Ilyenkor az utasításoknak megfelelően nagyon lassan érkezünk, és hangjelzést is adunk.

Milyen KRESZ-szabályokra figyeljünk a vasúti átjárókban?
Vasúti átjárót csak fokozott óvatossággal szabad megközelíteni.
Csak akkor szabad áthajtani, ha mindkét sorompó nyitva van, a fényjelző vagy hangjelző berendezés nem ad tilos jelzést, illetve a fénysorompó vagy a félsorompóval kiegészített fénysorompó villogó fehér jelzést ad.
Ilyenkor is csak folyamatosan, azaz megállás nélkül, legalább 5 kilométer per órás átlagsebességgel szabad áthaladni rajta.
Az átjáróban és közvetlenül előtte előzni tilos.
Ha a biztosítóberendezés nem működik, minden esetben meg kell állnunk az átjáró előtt. Csak azután szabad továbbhaladni, ha meggyőződtünk róla, hogy nem jön vonat.
Fénysorompónál az jelzi az üzemzavart, ha egyik fény sem világít.
A tilos jelzés a gyalogosokra és a kerékpárosokra is vonatkozik, de még a megkülönböztető jelzést használó járművekre is.