A történet 

A Hibás Ron című film főhősei nem hétköznapi figurák. Barney életvidám, kíváncsi kisfiú, akit édesanyja korai halála után az édesapja és a nagymamája nevel. Az apa megállás nélkül dolgozik, hogy mindent megadhasson egyetlen gyermekének, de emiatt kevés ideje van igazán és mélyen figyelni rá. A nagymama szeretetteljes, ám kissé fura figura: nagyon belevaló nőszemély, képes jókedvében az asztalon táncolni, ügyesen bánik a hússzeletelő bárddal, ám életigenlő magatartásával és homályosan bölcs tanácsaival a lassan kiskamasz Barney nem igazán tud mit kezdeni. 

Az iskolában látszólag mindenki megtalálta a helyét vagy azt, hogy miben jó, de Barney kicsit kilóg, és általában egyedül tölti az órák közötti szünetet. Kortársai éppen egy új őrületnek hódolnak: sorra megkapják szüleiktől a legújabb robotot, aki kiismeri őket a szokásaikkal és a kedvteléseikkel együtt, illetve azon túl, hogy a legjobb barátjukká válik, segít nekik új barátokat is szerezni, vagy éppen némi népszerűségre szert tenni az online és a való életben egyaránt. A gyerekeket teljesen magába szippantja az új technológia, amelyen keresztül szinte mindenhez és mindenkihez kapcsolódnak. Barney kicsit régimódi, de egy idő után ő is elkezd vágyakozni egy ilyen kis robot után, mert nagyon szeretne már barátokat. 
A nagyi és az édesapa végül szerez is egy robotot Barney-nak, ám a Ron nevű szerkezettel valami nem stimmel, mert teljesen másképp viselkedik, mint a többi csillogó-villogó színes masina.

Ron ugyanolyan különc a robotok között, mint Barney az emberek között: nem kapcsolódik a hálózathoz, rengeteg frissítése hiányzik, sokszor bénázik, és teljesen más algoritmus szerint működik.

Amikor a gyártó felfedezi a kilétét, mindent elkövet azért, hogy a Ron nevű robot a darálóban végezze. Ám Barney megmenti a kis szerkezetet, és titokban, a maga módján elkezdi őt tanítgatni a barátság természetére, és szépen lassan összecsiszolódnak. 

Népszerűség mindenáron 

A mese jó érzékkel és remek szimbolikával mutatja be az emberiség és a technológia összefonódását, különösen mindennek a gyerekekre gyakorolt hatásait. A robotok és az okostelefonok közti hasonlóságot nem nehéz észrevenni, a Z generáció élete nagy részét Barney iskolatársaihoz hasonlóan a virtuális világban éli, és ezt a folyamatot a világjárvány még inkább felgyorsította. Számukra az online térben kialakított identitás legalább olyan fontos, mint a való világ történései.

Ráadásul a világhálón megjelenő cégeknek nem érdeke, hogy a gyermekek egészséges személyiségfejlődését támogassák, hiszen potenciális fogyasztókat látnak bennük. Kutatók szerint a gyermekek kétéves korukra már jelentős direkt és indirekt hatást gyakorolnak a szüleik vásárlására, így az ő megnyerésük igen fontos a különböző márkáknak.

 Nehéz ebben a világban önazonosnak vagy éppen másmilyennek lenni a többiekhez képest. Minden a külsőségekről szól, a minőség helyett a mennyiségről. Kinek van több követője, barátja, ki a népszerű, ki a vicces? Ha nem állsz be a sorba, akkor szinte mindenből kimaradsz, mert nem osztozol azokban az élményekben, amikben a többiek. 
Számukra az online népszerűség legalább olyan fontos, mint a benyomás, amit a való világban tesznek másokra. Sterner Zoltán internetbiztosági oktató az online népszerűségről szóló tanulmányában leírja, hogy „az online népszerűség nem állandó, hanem egy törékeny állapot, amit folyamatosan gondozni kell, hogy ne veszítsen az értékéből”. A kamaszok számára ez különösen nagy jelentőséggel bír, amelynek magyarázata a fenti tanulmány szerint a prefrontális kéreg és a limbikus rendszer fejlődésében rejlik. Míg az előbbi a felelősségteljes döntésekben és megfontolt cselekvésekben, addig az utóbbi a motivációban és a jutalomérzetben játszik nagy szerepet.

Mivel ebben az időszakban a prefrontális kéreg még fejlődésben van, ám a limbikus rendszer erőteljesen működik, ezért a kamaszok igen bevállalósak az online térben, és szinte mindent megtesznek azért, hogy népszerűbbek legyenek.

Ugyanakkor az, ami az interneten népszerűvé tesz, a való életben eltávolíthat a barátoktól. A népszerűség nem egyenlő azzal, hogy valójában kedvelnek-e minket. Tipikusan ilyenek a másikat megalázó helyzetbe hozó képek, videók, megosztások és kommentek, amik sok kedvelést hozhatnak, és növelhetik a feltöltő népszerűségét, ám sok fájdalmat okoznak egy másik embernek, és eltávolítanak a valódi, bensőséges kapcsolatoktól. Ráadásul az online kirekesztés esetében a kamaszoknál ugyanaz az agyterület aktiválódik, mint amikor az életük kerül veszélybe, így az online megszégyenülés szinte egyenlő a lét megsemmisülésével. Ugyanakkor a fiatalok érzelmi intelligenciája még fejlődésben van, és nem mindig látják át a következményeit a posztjaiknak, illetve túlságosan nagy jelentőséget tulajdoníthatnak mások véleményének, ezért a felnőttek felelőssége megkerülhetetlen ebben a kérdésben. 

Kép

Kép: Profimedia - Red Dot

Szülői dilemmák 

A fenti nehézségek nehéz dilemma elé állítják a szülőket is, hiszen ha nem engednek meg valamit, vagy nem biztosítják a digitális eszközöket, akkor maguk rekesztik ki a saját gyermeküket a társaságból, ha pedig mindenben a tömeg után igyekeznek, akkor könnyen elveszhet útközben az eredetiség és az egyéniség. Hogyan lehet hát segíteni a gyermekeinket, hogy megőrizzék a saját értékrendüket, és egyúttal beilleszkedjenek a társaságba és megtalálják a helyünket? 

Talán a legfontosabb a minta ereje, hogy a gyermekeink mit látnak arról, ahogy a körülöttünk lévő emberekhez, a családtagjainkhoz és a barátainkhoz viszonyulunk. Azt látják, hogy a másik csak értünk van, használjuk és kihasználjuk a kapcsolatainkat, vagy bensőséges viszonyt ápolunk a számunkra fontos emberekkel? 

Mindemellett szülői felelősség tájékozottnak és naprakésznek lenni az internet világában is. Ha a gyermekeink életük számottevő részét a virtuális térben töltik, akkor nekünk is fel kell vérteznünk magunkat hasznos információval és tudással, mert már nem csak a való életben kell eligazítást nyújtanunk számukra, hanem ebben a kvázi-valóságos térben is. A kutatások azt mutatják, hogy a gyerekeknek erre nagyobb igényük van, mint gondolnánk. 
2017-es vizsgálati adatok szerint a gyermekek negyven százaléka gondolja úgy, hogy a szüleik kevéssé vagy egyáltalán nincsenek tisztában azzal, hogy mire használják az internetet. A gyermekek beszámolója szerint a szülők hatvan százaléka nem tudja, hogy milyen adatokat töltenek fel és osztanak meg magukról, mint ahogy azt sem, hogy kik a barátaik. Nyolcvan százalékuknak pedig arról sincs tudomása, hogy milyen oldalakat látogat vagy kivel és miről beszélget a gyermekük a neten. 
Ezzel nincs is feltétlenül probléma, hiszen a mai világban gyakran tapasztaljuk azt, hogy a szülők helikopterként köröznek a gyermekeik feje felett, és mindent igyekeznek az ellenőrzésük alá vonni. De vajon hol húzódik a határ a mindent megengedő szülői hozzáállás és a túlzott kontroll között? 

Mi hiányzik a gyereknek? 

Elgondolkoztató adat, hogy a 12-17 éves fiatalok több mint ötven százaléka felnőttként nagyobb kontrollt szeretne gyakorolni a gyereke netes tevékenysége felett, mint a saját szülei.

Úgy tervezik, hogy többet beszélgetnek majd a saját gyerekükkel arról, hogy miket láthat vagy tapasztalhat az interneten, határozottabb otthoni szabályokat állítanak fel a netezéssel kapcsolatban, illetve jobban ellenőrzik majd, hogy a gyermekük mit néz/használ a világhálón. 
Úgy tűnik, bármennyire is ellenükre van a kontroll, valami mégis fájóan hiányzik nekik. Valószínűsíthetően nem a határsértő ellenőrzésre van szükségük, hanem a pozitív példára, a beszélgetésre, a támogatásra és a határozott iránymutatásra. Ebben az időszakban építgetik az identitásukat, és a felnőttek jelenléte nélkül ez a kényes folyamat könnyen félresiklik, bizonytalanság, félelem uralkodhat el rajtuk, és ilyenkor jól jönne az értő figyelem vagy egy váll, amin kisírhatják magukat. 
Lehet, hogy a felnőttek számára érthetetlen, hogy miért kell annyit a telefonon lógni, miért számítanak a kedvelések és a kommentek, miért ciki nem ismerni egy felkapott YouTube- vagy TikTok-videót, vagy miért kell összeomlani azon, hogy valaki már napok óta nem nézi az Instagram-történeteiket. Ugyanakkor a világ folyamatosan változik, az idő kerekét nem lehet visszaforgatni, meg kell tanulnunk bánni a jelennel és megérteni azt, ami éppen most történik, és abban segíteni gyermekeinket, hogy biztonságban érezzék magukat, bármilyen legyen is az a világ, amiben élniük kell. És ki tudja, lehet, hogy pont egy butuska videó mentén indulnak be a nagy beszélgetések és a gurgulázó nevetések. Kapcsolódni mindig lehet, csak meg kell látnunk a lehetőséget hozzá. 

A cikkben szereplő kutatási adatok A média hatása a gyermekekre és a fiatalokra IX. (2018) kötetből származnak. Kiadja: Nemzetközi Gyerekmentő Szolgálat Magyar Egyesület 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

„Amikor 14 éves voltam, feleségül kényszerítettek az unokatestvéremhez. Kértem Warrent, könyörögtem: »Kérlek, ne kényszeríts férjhez!«. Ő azt mondta: »Szerinted jobban tudod a prófétánál? Ha megkérdőjelezel, akkor Istent kérdőjelezed meg.” Ezekkel a mondatokkal kezdődik a Netflix új dokumentumfilm-sorozata, az idézettek Elissa Wall szájából hangzanak el, aki az FLDS vallási közösségébe született bele.

A szekta 2011-ben világszerte bekerült a hírekbe, miután vezetőjét, Warren Jeffs-t életfogytiglani börtönre ítélték. A nyomozás és a tárgyalás olyan titkokat tárt fel a közösségről, amelyek megdöbbentették a világot.

Pedofília, gyermekházasság, erőszak, poligámia, perverz rituálék vádjai fogalmazódtak meg az egyház vezetőjével szemben.

Ami leginkább meglepte a külvilágot: a tagok bármikor elhagyhatták a várost, ahol a közösség élt, nem volt komoly biztonsági rendszer, bárki ki- és behajthatott.

Ennek ellenére a tagok csekély száma döntött úgy, hogy elmegy, egy másik részük pedig végül ki lett zárva a közösségből.

„Isten egyedüli igaz hívei a földön”

A mormonokra a felmérések szerint az amerikaiak jelentős része még mindig némi bizalmatlansággal tekint. Bár kereszténynek vallják magukat, a 19. században alapított egyház olyan nézeteket hirdet, amelyek miatt sok keresztény nem tartja őket annak. A szent könyvük, A Mormon könyve olyan történeteket tartalmaz például, hogy egy csoport izraeli i.e. 600 körül már letelepedett Amerikában, és hogy a feltámadása után Jézus is ellátogatott a kontinensre. Az alapító Joseph Smith-nek a legújabb becslések szerint 40 felesége volt, és azt hirdette: Amerika nyugati részén kell megépíteni a bibliai Ciont.

A mormonok elfogadják a Bibliát, de a teológiájuk jelentősen eltér a hagyományos keresztény tanoktól.

Amikor a mormon vezetés betiltotta a többnejűséget, a 20. század elején megalakult a kiszakadt tagokból az FLDS egyház eredeti verziója. Egyik alaptanuk a „plurális házasság”, vagyis az, hogy minél több felesége van egy férfinak, annál nagyobb lesz a jutalma a mennyben. Rebecca Wall, a dokumentumfilm egyik interjúalanya elmondja, hogy a csoport tagjai abban hisznek: ők „Isten egyedüli igaz hívei az egész földön”.  A sorozatban elhangzik, hogy a főáramú mormon egyház elhatárolódik ettől a kiszakadt közösségtől.

A „próféta” és a többiek

Az FLDS egyház furcsa szokásai és szokatlan világa ellenére a dokumentumfilm-sorozatban megszólaló kiszakadt nők és férfiak nagy része boldog gyermekkorról számol be. A nosztalgia és a fájdalom keveréke hatja át ezeket a beszámolókat, hiszen sok testvérükre szeretettel gondolnak, ám a későbbi traumák és a tudat, hogy a családjaikat elvesztették, mély sebeket okozott. A szűk 6-10 ezer fős közösség teljesen izolálta magát a külvilágtól: nem néztek televíziót, nem hallgattak világi zenét. Régies, a puritán időszakra emlékeztető ruházatot viseltek, a lányoknak hosszúra meg kellett növeszteni a hajukat.

Nem zárkóztak el teljesen, a közösség ünnepelte az amerikai ünnepeket, az egyház viszont szinte kizárólag olyan tagokból áll, akik beleszületettek.

A vallási csoport középpontja és feje az úgynevezett „próféta”, akit Isten földi képviselőjének tartanak. Az egyház tanai szerint ez a személy közvetlen kijelentést kap Istentől. A próféta egészen 2002-ig Rulon Jeffs volt, akinek jelszava a sorozat címében is szereplő „légy kedves” volt. Az idősebb Jeffsnek élete során a becslések szerint 65 felesége volt, és a sorozatban két fiatal nő is szerepel, akiket 19, illetve 20 évesen vett el a már bőven 80 felett járó próféta. Alicia Rhobock például elmondja, hogy ő volt a férje huszonharmadik felesége, de megjegyzi azt is, hogy nem teljesen biztos ebben a számban.

A nők mind elmondják, hogy az elzártság és az erősen konzervatív neveltetés miatt nem tudták, hogyan esik egy nő teherbe, amikor férjhez adták őket, így a szexuális aktus traumatikus és megrázó tapasztalat volt.

A sorozat bemutatja, hogy az egyház nagy cégekkel tartja fenn magát, amelyekben a tagokat dolgoztatják. A nők elsődleges feladata az, hogy jó feleségek legyenek. A közösségben a férfiak nem választhatnak maguknak szabadon feleséget, hanem a próféta jelöl ki nekik hitveseket.

Kép

Kép: Netflix

Egy ragadozó markában

Az FLDS egyház hosszú évtizedeken keresztül nem került be az amerikai köztudatba, csak a környéken élők tudtak a létezéséről. A többnejűség pedig hiába illegális, a helyi hatóságok elfordították a fejüket, mert ahogy egy utahi ügyvéd is elmondja az egyik epizódban: az amerikai állam nem szívesen szakítana szét családokat. A csoportban azonban olyan dolgok kezdtek történni, amik felkeltették a külvilág figyelmét.

2002-ben, Rulon Jeffs halála után a fia, Warren Jeffs lett a „próféta”.

Warren sokkal szigorúbb öltözködési és viselkedési szabályokat vezetett be, megtiltotta a szórakozás addig elfogadott formáit. Vezetőként manipulatív és diktatórikus módszerekkel uralkodott a csoporton.

Azt hirdette, hogy 2002-ben véget ér a világ, és arra kötelezte a Utah államban élő tagokat, hogy költözzenek át a Utah és Arizona államok határán található Short Creekbe, hogy ott várják a véget. Miután az elmaradt, Warren azt mondta: „Isten időt adott”. Azt is hirdette, hogy „Bármit parancsol az Úr a prófétája által, az úgy helyes, ha a hagyományaink szerint helytelennek tűnik is.” Ezzel gyakorlatilag elérte, hogy bármit kért, a közösség tagjai megtették.

Ami végül Warren Jeffsre irányította a hatóságok figyelmét, az a fiatalkorú lányok kényszerházasítása volt. Egy riporter, Mike Watkiss volt az egyik, aki foglalkozni kezdett az üggyel. Gyerekházasságnak lett az áldozata a sorozatban szereplő Ruby Jessop és Elissa Wall. Mindkettőjüket akaratuk ellenére adták férjhez. Rubyt másodunokatestvéréhez, Elissát pedig unokatestvéréhez, amikor mindketten 14 évesek voltak. Ruby a szabályok ellenére szerelmes lett egy fiúba, és noha erről tudott a vezetés, más férjet jelöltek ki neki. Elissa pedig hiába könyörgött Warrennek, hozzákényszerítették az unokatestvéréhez, akitől gyerekkora óta félt. Elissa néhány év szenvedés után beleszeretett a csoport egy másik tagjába, és a férfival együtt eljöttek a közösségből.

A sorozatban elhangzik, hogy a szökés nem a bezártság miatt volt nehéz, hiszen könnyedén kihajthattak a lakóhelyükről, hanem mert féltek, hogy ha szembe mennek Warrennel, elvesztik az üdvösségüket, mert egyenesen Istennel mennek szembe.

A kéz a börtönből is kinyúl

Miután Watkiss és riportertársai feltárták, hogy a közösségben egy fiatalkorú lányt teherbe ejtett a csoport egyik rendőrként dolgozó tagja, a hatóságok végképp felfigyeltek Warren Jeffsre. A férfi érezte, hogy szorul a hurok, ezért bujkálni kezdett, és Texasban vett egy hatalmas birtokot, ahol elkezdtek építeni egy templomot több épülettel együtt. Azonban a gyanú már felébredt, és az ügyészek megtalálták a tökéletes tanút Elissa Wall személyében. 2006-ban letartóztatták Warren Jeffs-t, akiről kiderült, hogy titkokban a kedvenc feleségeivel bulizni járt, világi életet élt abból a pénzből, amit az egyházból vett ki. Wall vallomása alapján elítélték.

Később, amikor a texasi birtokot átkutatták, a hatóságok egy másik ügyben is szörnyű titkokra bukkantak: rituális ágy a templomban, orgiáról készült hangfelvétel, valamint felvétel arról a 12 éves kislányról, akit „feleségül vett” a próféta.

Jeffs-t a bizonyítékok alapján életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, azonban a közösség jelentős része így sem oszlott fel, hanem a mai napig a „prófétájuk” irányítása alatt állnak, aki a börtönből irányítja a közösséget. A tagok azt gondolják, a vádak a külvilág hazugságai, és Warrent továbbra is Isten prófétájaként tisztelik, hiszen, ha nem így volna, akkor egész életük összeomlana. Akik eljöttek, azok elvesztették a családtagjaik jelentős részét, édesanyjukat, gyerekeiket, férjüket, feleségüket, azonban a legtöbbjük elmondja, hogy nem éreznek haragot az ott maradt rokonaikkal szemben. Bíznak benne, hogy egyszer ők is kiszabadulnak Warren Jeffs börtönfalakon keresztülérő karmai közül, és rájönnek, hogy megtévesztették őket.

Források:

• Rachel Dretzin és Grace McNally (rendezők): Keep Sweet: Pray and Obey, Netflix, 2022
• https://www.npr.org/sections/thetwo-way/2011/08/09/139242075/polygamist-leader-warren-jeffs-sentenced-to-life?t=1655796811662
• https://www.pewresearch.org/2007/12/04/public-opinion-about-mormons/
• https://www.bbc.co.uk/religion/religions/mormon/beliefs/christian.shtml
• https://www.britannica.com/topic/Church-of-Jesus-Christ-of-Latter-day-Saints/Scriptures
• https://www.nytimes.com/2014/11/11/us/its-official-mormon-founder-had-up-to-40-wives.html

Felesszük a jövőt vs. nélkülünk nem is lennének ezek az állatok

„Egy hajóban evezünk, nem ellenségek vagyunk, a klímaválsággal is együtt kell szembenéznünk” – rögzítette mindjárt az elején a kiindulópontját Gyimóthy Barbara, aki azt is egyértelművé tette, hogy ő és a közössége nem támogatja az állatok kizsákmányolását, a növényi étrend etikai alapja is ez. De indoka lehet az egészség is, bár egy vegán önmagában attól még nem egészségesebb – sőt nem is környezetbarátabb –, hogy nem eszik húst, csak ha emellett más életmódbeli részletekre is figyel. „Vegánnak lenni pont annyira nehéz, mint friss zöldségeket venni a piacon, és főzni belőlük egy jó babgulyást. Aki erre az életmódra vált – ami ma már a számtalan helyettesítő termék miatt sem lehet probléma –, általában rájön, korábban mennyire nem figyelt arra, milyen tápanyagokat visz be a szervezetébe. Sokan közelítenek a növényi táplálkozáshoz egészségügyi vagy környezetvédelmi okból, mert az állatgazdálkodás környezethasználati adatai megrémítették.

Egy kiló marhahús előállításához 15 ezer liter vízre lehet szükség, egy kalória állati eredetű élelmiszer megtermeléséhez pedig 30 kalória növényi élelmiszert kell elpazarolnunk.

Az állat ugyanis nem adja vissza ugyanazt a mennyiségű élelmiszert, amit mi adunk neki. Jelenleg 7 és fél milliárd emberre 75 milliárd szárazföldi állatot szaporítunk, etetünk és ölünk le évente. Az utódaink jövőjét, sőt már a jelenüket is felesszük.”

Éder Tamás is aláhúzta alapvetően nyitott, a másik oldal álláspontját is megértő, tiszteletben tartó hozzáállását. Ezzel együtt érdekes nézőpontokat villantott fel: „A tudomány fejlődése tette lehetővé az egészséges vegán étrend kialakítását, mert

a vegánok sok olyan fontos összetevőről lemondanak, amelyek a normális élethez elengedhetetlenek, és amelyek az állati eredetű termékekből biztosan bekerülnek a szervezetbe.

Gyakran a finom ízeket sem sikerül megtalálniuk, pedig az étkezés mára a létfenntartás eszközéből kellemes időtöltéssé is vált, a többség számára ennek része a hús is. Azzal, hogy eleink elkezdtek húst enni, az emésztéssel sokkal kevesebb időt kellett az embereknek tölteni ahhoz, hogy a szükséges fehérjemennyiség bejöjjön, mint a csak növényi rostot tartalmazó táplálkozás idején.” Éder Tamás egyúttal Nick Zangwill brit filozófus egyik írását ajánlotta a figyelmünkbe, amely szerint morális felelősségünk húst enni, miután a háziasított haszonállatoknak az ember teremtette meg egyáltalán az élet lehetőségét, amúgy nem lennének. Ehhez olyan körülményeket biztosítunk, hogy jól érezzék magukat, s ha végül nem ennénk meg őket, erre az életre sosem lenne lehetőségük.

Kép

Vegán-húsevő vita - Kép: Klímapolitikai Intézet

Állítsuk le a futószalagot vs. ne szaladjunk el a probléma elől

Barbara szerint ugyanakkor az, hogy az adott állatok szükségleteit kielégítjük, még nem jelenti azt, hogy ez számukra a szó nemes értelmében életet jelent, hiszen az önrendelkezési joguk teljesen hiányzik. „Ráadásul megöljük őket, miközben nem akarnak meghalni, az utolsó leheletükig küzdenek.

Ahhoz, hogy a tehénnek legyen teje, borjú kell, ezért folyamatosan megtermékenyítik őket, majd szülnek, aztán elveszik a borjaikat, s folytatódik futószalagon ugyanez. Ez nem szimbiózis, hanem kihasználás, akárcsak a birkanyírás vagy a libák kopasztása.

Ráadásul a húsipar mára olyan szinten környezetszennyező is, hogy azt nem tudjuk megfizetni. Ehhez képest Magyarországon jelenleg a sertéshúst 5 százalék áfával vásárolhatjuk, a zöldséget, gyümölcsöt pedig 27-tel, pedig utóbbi sokkal egészségesebb, fenntarthatóbb. Kevesebb állatot kellene szaporítani, hogy élhető bolygót hagyjunk a következő generációra. Az állatkísérletekre magánemberként nincs ráhatásom, de a húsiparra lehet.”

Tamás válaszában elismerte, hogy az állattartás körülményei folyamatosan javítandók, de azt is mondta, hogy ő e tekintetben optimista, mert a társadalmi fejlődésünk kísérőjelensége, hogy az ember egyre kevésbé agresszív (noha a tőlünk pár száz kilométerre zajló folyamatok ezt nem feltétlenül támasztják alá). 100 éve mindenesetre még természetes volt, ha láncra kötöttek egy kutyát vagy kábítás nélkül öltek meg egy disznót, de ma már nem az. „Az egy kiló előállított húsra vonatkozó számadatok csökkennek. Ezt a hatékonyságjavítást kell folytatni, az ökológiai lábnyomot mérsékelni. Egy vágóhídnak ma már nincs érdemi környezetszennyező kibocsátása, a társadalom egyre inkább kiköveteli a szigorúbb szabályokat a tenyésztőkkel, vágóhidakkal szemben.

Ki fogjuk préselni a birkanyírás humánusabb megoldását is. Ezek az állatok önrendelkezési joggal gyorsan elpusztulnának, önállóan nem képesek élni, mi tartjuk őket életben.

Nem az a megoldás, hogy nem eszünk húst, válaszolni egy problémára nem úgy kell, hogy elszaladunk előle. Amikor elkezdtük használni a tüzet, a középkorban rengeteg galibát okozott, de nem az lett a válaszunk, hogy akkor felejtsük el, hanem megtanultuk értelmesen, koordináltan használni. Az emberiség időről időre új problémákkal néz szembe, és én bízom a képességeinkben, hogy ezeket is megoldjuk. Churchill mondta, hogy az amerikaiak mindig megtalálják a jó megoldást, miután az összes többit kipróbálták. Nincs itt a világtörténelem vége, el fogjuk érni, hogy a következő generáció még jobban élhessen.”

Gyógyítsuk meg a bolygót vs. jöhet minden, de mértékkel

Barbara örömteli folyamatnak nevezte, hogy a nők körében érezhetően teret hódít a veganizmus, noha reprezentatív felmérés erről Magyarországon még nincsen. A vegán termékek értékesítése viszont egyértelműen növekszik, egyre több ilyet lehet vásárolni. Nem csoda, hogy üzleti szempontból nagy az érdeklődés, hiszen egyre többen tudják, a jövő piaca is ebbe az irányba tart. „Az állatok kapcsán az említett hatékonyságnövelésnek valaki vagy valami meg fogja fizetni az árát. Hiába növeljük a hatékonyságot, ha a volumen is nő. 50 éve egy autó sokkal több benzint használt 100 kilométeren, mint ma, csak még nem volt annyi autó, mint most. Tehát alapvetően továbbra is növekszik a benzinhasználat, a környezetszennyezés. Ugyanígy hiába lesz hatékonyabb az állattenyésztés, ha közben növeljük is, ha tovább égetjük közben az esőerdőket.

A mezőgazdasági rendszert sürgősen meg kellene reformálni, mert jelenleg tönkretesszük az egész bolygót, a biodiverzitást, miközben arról beszélgetünk, egészséges-e a hús. Arról kellene beszélgetnünk, hogy tudunk-e egészségesen élni egy beteg bolygón.

Szemléletváltás nélkül ez nem fog működni, el kell hát kezdenünk visszatenni a közösbe, mert már annyit elvettünk, amennyit a természet nem képes regenerálni. Aki az ezt segítő növényi étrend egészségességét kétségbe vonja, annak a Fehérjemítosz című könyvet ajánlom.”

Tamás zárógondolataiban nem vitatta, hogy sokan állnak vegánnak, noha szerinte sokakat „vissza is ránt” bizonyos idő után a hús. Az egyes országok húsiparai eltérő módon reagálnak a vegánok érdeklődésére az alternatív fehérjékből készült, húskészítménynek látszó termékek iránt. Nagyobb húsipari cégek is döntenek úgy, hogy az élére állnak a trendnek, és gyártanak ilyen termékeket is, miközben Dél-Európában és többnyire Magyarországon is még mindig fontosabb a hagyományos konyha. „Az étkezési szokások a leglassabban változó társadalmi szokások közé tartoznak, noha az elmúlt 20-30 év forradalmi változásokat hozott. Én gyerekkoromban pizzáról, hamburgerről, kínairól nem is hallottam. Ezzel együtt a magyarok továbbra is érdemi mennyiségű húst fogyasztanak, bár csak egy kicsivel vagyunk a világátlag fölött, a nagyobb nyugat-európai országoktól pedig messze elmaradunk. Nem számítok arra, hogy ebben robbanásszerű változás lesz, még akkor sem, ha Nyugat-Európából ezt bizonyos körök nem természetes nyomással akarják elérni. Persze, hogy a húsipar egy része ennek ellenáll. A lényeg szerintem, az, hogy

a legegészségesebb élelmiszer extrém mennyiségben való fogyasztása is egészségtelen.

A húsé is. A kiegyensúlyozott étrend a cél, ennek pedig álláspontom szerint az állati eredetű fehérjék is esszenciális elemei. 30 éve a tojást, 15 éve a zsírt akartuk kizárni az étrendünkből, de rájöttünk, hogy a megfelelő formában nagyon is kellenek.”

Valós kép a bíborosról

Somorjai Ádám bencés szerzetes-tanár, történész, aki évtizedeket töltött vatikáni szolgálatban, ma Pannonhalmán él és tanít. „Az amerikai levéltárak titkai. Válogatott írások Mindszenty bíborosról” című tanulmánykötetét ajánlom mindazoknak, akik szívesen olvasnak történelmi életrajzokat, akik tisztelettel közelítik, ám elfogultságoktól mentesen szeretnék megismerni azokat a kimagasló alakokat, akik a történelemben, az Egyház történelmében kulcsfontosságú szerepet töltöttek be.

Somorjai Ádám az egyik legjelentősebb Mindszenty-kutató. Célja nem a legendateremtés, hanem hogy feltárja a bíboros-hercegprímás tragikus és heroikus életének valós epizódjait a lehető legtöbb ismert külső és belső körülménnyel együtt.

Itt az „ismert” a kulcsfogalom – Somorjai Ádám ugyanis kutatóként rengeteg kordokumentumot tett hozzáférhetővé, ismertté a történész szakma és a szentté avatáson dolgozó egyházi emberek számára. A washingtoni Nemzeti Levéltárban, majd négy amerikai elnök levéltárában folytatott kutatásaiból írt publikációk belepillantást engednek Mindszentynek a budapesti amerikai követségen töltött hosszú éveibe: átélhető és szívszorító, mégis objektivitásra törekvő képet kapunk a kényszerű külső korlátozottság és a nagy belső energiáktól mozgatott, hivatását betölteni nem tudó ember belső feszültégeiről, konfliktusairól. S a Mindszenty-kép még távolról sem teljes! Várat magára még a vatikáni levéltári anyag, amelyek további fontos tényekkel járulhatnak hozzá e nagy és mégis megosztó egyéniség teljesebb megismeréséhez.

A kötet tanulmányai olyan érdekes kérdéseket járnak körül például, hogy miért kerültek szembe Mindszenty politikai szempontjai VI. Pál pápa lelkipásztori szempontjaival; hogyan akadályozták meg az amerikai diplomaták, hogy a II. Vatikáni Zsinatra Mindszenty – más főpásztorokhoz hasonlóan – napirendi javaslatokat tehessen; s hogy miért is nem hagyta el az amerikai nagykövetséget, holott erre négy alkalommal is lett volna korábban lehetősége.

Somorjai Ádám OSB: „Az amerikai levéltárak titkai. Válogatott írások Mindszenty bíborosról”. Magyar napló, Írott Szó Alapítvány, Budapest, 2021.

A gyerekek nem a vágyaink kielégítői

A felnőttek vágyai és a gyerekek érdekei sajnos sokszor fájón szembekerülnek egymással a hétköznapi életben. A „Szemünk fényei” című könyv két szerzője, Katy Faust és Stacy Manning e két szembenálló fél közül a kisebb érdekérvényesítő képességgel rendelkező gyerekek mellé állnak, mert úgy gondolják, minden emberi lénynek – a fogantatásától kezdve, egész emberi neveltetése folyamán – joga, hogy alapvető méltósággal bíró személyként és ne árucikként, mások vágyának kielégítését szolgáló tárgyként kezeljék.

Könyvük lenyűgöző védőbeszéd a gyerekek azon joga mellett, hogy szerető anya és apa mellett nőhessenek fel.

Olyan sorsokat mutatnak be, akiknek a biológiai szüleik hiányában ezt a szerető biztonságot nélkülözniük kellett válás vagy elhagyás, mesterséges megtermékenyítés vagy béranyaság miatt, vagy azonos nemű szülők mellett nevelkedve. Ötvenes, hatvanas korú emberek osztják meg küzdelmeiket, akik közül sokan még soha nem merték elmesélni, mennyire hátrányosan érintették őket a szüleik döntései. Tehát lehet kapaszkodni olvasás közben: nemcsak megrázó egyéni sorsokba pillanthatunk be, hanem mellettük felmérések adataival is szembesülünk, amelyek cáfolják például a meleglobbinak azt a narratíváját, hogy „egy gyereknek nem apára és anyára van szüksége, hanem szeretetre és biztonságra”.

A könyv szerzői és a mögöttük álló Them Before Us mozgalom tagjai vallják: „Ideje, hogy meghallgassuk a házasságra és a családra vonatkozó rossz válaszaink által létrehozott áldozatokat, azaz a gyerekeket is. Ha hajlandók vagyunk rá, azzal utat építünk az egészséges gyerek, család és társadalom felé.”

Katy Faust, Stacy Manning: „Szemünk fényei. Miért van szükség globális gyermekjogi mozgalomra?” MCC Press Kft, 2022. 

Sok szülő van transzban...

Maria Keffler könyve, amelynek alcíme: „Szabadítsa ki gyermekét a genderkultuszból!”, alapkönyv mindazok számára, akik érzik, de nehezen tudják megfogalmazni, miért sántít, miért életidegen a nyugati kultúrát egyre inkább átható transzideológia, és akiknek a családi élete már ennek áldozatává is vált. A könyvhöz egy egykori „transz”-gyerek írt előszót, aki még abban a korszakban küzdött kamaszként az identitásával, amikor valódi segítséget kaphatott terapeutájától és tanáraitól, hogy ténylegesen rájöhessen az identitásproblémái kiváltó okára. Ma ez már szinte nem lehetséges, mert

a társadalmat a transzideológia elfogadásáról szóló üzenetekkel bombázzák, és a szülőket arra ösztönzik, hogy lelkesen fogadják gyermekük újonnan felfedezett nemi identitását.

Azoknak nyújt segítséget ez a könyv, akiknek nincs hová fordulniuk, ha a gendermozgalom elválasztja tőlük a gyermeküket, de reményt és stratégiát ad azoknak is, akik szeretnék akadályozni a terjedését ennek a destruktív társadalmi folyamatnak. A szerző pedagógiai-pszichológiai háttere, no meg sok-sok szülői beszélgetés alapozza meg ezt a kézikönyvet, amely egészen olvasmányos és gyakorlatias útmutató ahhoz, hogyan hozzák vissza a szülők szeretettel és őszinteséggel azokat a gyerekeket, akiket meghódított magának a „genderipar”, amely szektás módszerekkel hálózza be a bizonytalan kamaszokat.

Maria Keffler: „Visszalépés, visszaváltozás és megtisztulás. Szabadítsa ki gyermekét a genderkultuszból!” MCCPress, Budapest, 2022.

1. Legfeljebb látásból ismerjük egymást. Húzós vizsgaidőszakunk volt. A tanulósok a folyosó végében az ölükben lévő laptopba merülnek, ők az utoljára bemenők, az egyikük ütemesen rágózik, a másik mellett két üres energiaitalos doboz, csak az ajtónyitásokra néznek föl. Egy magas srác le-föl járkál előttünk, idegesíti, hogy valaki még most is tanul, csipkelődve oda-odaszól nekik. Egy kis pattogós lány folyamatos közvélemény-kutatást tart, ki mit olvasott el, kijegyzetelte-e, reggeliztünk-e, hoztunk-e tollat, működik-e a csokiautomata. Egy kigyúrt fiú, aki jegyzetek, táska és laptop nélkül érkezett, vizsgasztorikkal szórakoztatja a nem túl lelkes közönséget.

Kicsit alábbhagyott ugyanis a hangulat, mióta az előző vizsgázót meghúzták. Körbeálltuk, mint valami balesetest, összedobtunk papírzsepit, vizet, olyan mondatokat, hogy „ez csak egy vizsga” meg „micsoda szemétség”, még valami pia is előkerült.

Mikor a „sérült” elmegy, visszarendeződünk.
– Már húsz perce bent van – mondja vészjóslóan egy copfos lány, aki az éjjel csak 2 órát aludt, és 3 tétele ki sincs dolgozva. Kettőt ugyan átküldött neki a mellette ülő szemüveges srác, ő konstatálta, hogy „megjött, köszi”, de még bele se nézett. 
– Ja, nem jó jel – erősíti meg egy miniszoknyás csaj, aki otthon a szekrény előtt még bízott benne, hogy a férfi vizsgáztató nem marad közömbös sportos combjai láttán, most viszont elkezdhetett ebben kételkedni, mert a szoknyáját húzogatja.
Egyszerre mindannyian az ajtóra nézünk. A vizsgaterem ablakából beömlő délelőtti napfény dicső glóriát rajzol a kijövő feje köré, pár pillanatig nem látszik, mosolyog-e vagy sem. A copfos lány egy utolsót rántva a miniszoknyán elindul az ajtó felé, ő a következő, és akkor már mindannyian látjuk a kijövő üdvözült arcán, hogy igen, neki sikerült. 
Kérdésekkel bombázzuk, ebben a percben mindannyian boldogan cserélnénk vele, hisz a következő vizsgaidőszakig újra szabad.

2. Egy kabát, egy páciens – fegyelmezetten, mint valami sorminta, ülünk a váró székein. Mindannyian hallgatunk, mióta egy negyvenes nő könnyes szemmel jött ki. A két bennfentes korosabb hölgy is, akik addig arról csacsogtak, hogy Esztike egy tündér, de sajnos most „az a nővér” van itt. A negyvenes nő egy pillanatig mered a papírjára, majd elindul a folyosón, hidegen kopognak a cipői. Magas sarkú. Nagyon csinosan felöltözött ma. Vajon sejtette, ott, a szekrénye előtt állva? Senki nem szólal meg.

A mellettem ülő nő egy könyvre mered, de már 15 perce nem lapozott, szemben pedig egy fiatal lány magazint pörget végig, újra és újra. Ketten a telefonjukat böngészik, az egyik mintha játszana.

Az ajtónál barna kardigános néni. Néha sóhajt egyet és megcsóválja a fejét. Végre megszólal:
– Már húsz perce bent van.
– Alapos a doktornő, sokszor kér kiegészítő felvételeket – feleli az egyik bennfentes, de nem érkezik válasz.
Nyílik az ajtó, a sötétített szoba szemközti falán átvilágított röntgenfelvétel. A nővér szólítja a könyvolvasó hölgyet, hogy írja alá a leletet. Az mosolyogva köszöni meg, nekünk is hangosan köszön. Mindannyian szívesen cserélnénk vele. Ruganyos léptekkel siet végig a folyosón, vissza az életébe. A következő kontrollig nem kell „arra” gondolnia. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Egy olyan korszakban voltam gyermek, amelynek eszméi nem nyúltak túl az anyagi világon. A vallásukat gyakorlókat, a transzcendensben hívőket már nem üldözték, de nem is fogadták el és be. Vaskos materializmusban éltünk, amelyben csak egy volt szent: az anyag. De mivel a szentség fogalmát is szinte teljességgel kiirtották, e hasonlat is sántít.

Gyermekkorom óta eltelt harminc év. Azóta

átestünk egy politikai rendszerváltáson, az ezredfordulón összeölelkezett Kelet- és Nyugat-Európa, hogy aztán megtapasztalják: soha nem fognak igazán összetartozni.

A csúcstechnológia betört a hétköznapi emberek mindennapjaiba, már a mosógépünk és a konyhai robotgépünk is „okos”. Egy kattintással bármikor bárki és bármi elérhetővé válik. A tárgyak, főképp a gépek uralják az életünket.

Ez a világ még inkább materialista, mint amelyikben felnőttem. A lelket tagadó, bár emberi eszmékben legalább papíron hívő szocializmusra ráborult a lelket ugyancsak tagadó, de az emberi eszmékben már papíron sem hívő vadkapitalizmus.

Mégis, vagy talán éppen ezért, sokan hisznek ma valami földöntúliban. Az ezoterikus tanoknak se szeri, se száma. Orvosi segítségre szoruló emberek a torinói lepel másolata előtt olyan jógagyakorlatot végeznek, amelytől még a hindu mesterek is óva intenek. Magukat kereszténynek valló emberek is hisznek a reinkarnációban. Egyesek látóktól várnak vigaszt, és kristályoktól megvilágosodást.

Aki eddig nem hitt, ma az is hisz valamiben, és aki eddig is hitt, az pluszban még hisz más vallások tanaiban is.

Az sem számít, hogy e tanok olykor teljességgel ellentmondanak egymásnak.

Hiszen csak nagyon kevesekről mondható el, hogy valóban mélyen elmerülnek egy világvallás szent könyveiben. Legyen az a hinduizmus, a buddhizmus, az iszlám, a judaizmus vagy éppen a kereszténység. A legtöbben inkább csak szemezgetnek innen-onnan, meglehetősen kétes eredménnyel. Noha az sem tagadható, hogy bölcsességek is felszínre kerülnek ilyenkor, ahogyan az is tény, hogy sokaknak – legalábbis átmenetileg – valóban segítséget nyújtanak ezek a megtalált (fél)igazságok. Mégis, többekkel beszélgetve: rendet, alapot, tiszta gondolatokat, szavakat, képeket nagyon ritkán találni.

Egy intelligens, olvasott, művelt ateistával már-már istenélmény a társalgás, ahhoz a zűrzavarhoz képest, amit ma sokan hitnek, illetve istenkeresésnek neveznek.

Ítélkezni azonban nincs jogom, ahogyan azt is vallom: minden kereső embernek kijár a tisztelet. Közülük sokan valóban gyógyulni, kiteljesedni és jobb emberré szeretnének válni. Sokak alapvető vágya, hogy élhetőbb hellyé váljon a világ. Ez a törekvés pedig mindenképpen becsülendő.

Az viszont nemcsak szomorú, hanem igencsak felháborító is, hogy hányan használják ki beteg, kétségbeesett vagy pusztán csak gondokkal küzdő, elakadt embertársaikat. Hányan gazdagodnak meg abból, hogy drága pénzért elixírként árulnak valamit, ami semmi más, mint olcsó és hazug szemfényvesztés.

„A Puskás, a musical és a Dominógyilkosság után ez a harmadik közös munkám Szente Vajkkal, akivel nagyon szeretek dolgozni. A Kőszívű – A Baradlay-legenda a Margitszigeti Szabadtéri Színpad és a MusicalNeked Produkció ősbemutatója, az előadás a 19. századba, a szabadságharc idejére röpíti a nézőt. Jókai klasszikusát, A kőszívű ember fiait Vajk és Galambos Attila társszerző kicsit leporolták, mind nyelvezetében, mind látványban maivá tették.

Szerintem kellett is ez, mert valljuk be, ezek a kötelező olvasmányok túl korán jutnak el a gyerekekhez az iskolában, és pont ezért nem hiszem, hogy teljesen megértik tizenévesen.

Én magam is csak később, idősebb koromban értettem meg és tudtam igazán átélni” – mondja a színművész, majd hozzáteszi:

„Nagyon tetszik, hogy Baradlayné, akit az előadásunkban Polyák Lilla alakít, nem egy kőszívű asszony. Teljes szívből szereti a fiait, nem mellesleg kiváló diplomata. A Baradlay-testvérek pont olyan fiatal srácok, mint a 21. század fiataljai. Tele vannak vágyakkal, hazaszeretettel, szívükben pedig szerelemmel. Az általam játszott Baradlay Richárd bátor és belevaló srác. Nem kellett nagy hidakat építeni közte és köztem, mert sok a közös bennünk. Például erős igazságérzettel rendelkezik, akárcsak én. A hazája iránti szeretet és kötődés nagyon erősen munkál benne, akárcsak bennem. Nekem is fontosak a gyökereim, a szülőfalum, szeretem az országot és a magyar mentalitást.

Nagyecsedről származom, és bár mindig örül a szívem, ha hazamegyek, Budapestért is rajongok. Körülbelül tizenkét éves lehettem, amikor egy osztálykirándulás alkalmával felhoztak minket Parlament-látogatásra. Emlékszem, teljesen lenyűgöztek a hatsávos utak és a hatalmas épületek. Rögtön éreztem, hogy ez az én városom, és, hogy itt szeretnék élni. Élvezem az itteni pezsgést, és azt, hogy rengeteg emberrel lehet megismerkedni."

Kép

Kép: Margitszigeti Szabadtéri Színpad

 „Hiába mondom Szente Vajknak, hogy ne írjon nekem dalokat, mégis ír!”

"Szerencsére elég jó a mozgáskoordinációm, a nemzeti színházas időszakom alatt gyorsan és könnyen sajátítottam el artistamutatványokat is, de ettől még – prózai színész lévén – a Baradlay-legenda nagy kihívás nekem, hiszen egyszerre kell tudni énekelni és táncolni.

Míg a Puskás életéről szóló musicalben van két-három dalom, itt tizenegy.

Direkt kértem Vajkot, hogy ne írjon nekem dalokat, de csak írt, ráadásul magas lágéban! (nevet). Az előadásban Kovács Gyopár alakítja Editet, a szerelmemet, és van egy nagyon szép duettünk. Érdekes módon, ott nem izgulok. A sok érzelem, amit a dalszöveg közvetít, olyannyira magával ragad, hogy könnyen kiéneklem a magas hangokat is.”

Kép

Kép: Margitszigeti Szabadtéri Színpad

Fehér Tibor végezetül még elárulta, hogy a kalandos-romantikus történet látványvilága is egészen különleges, a jelmezekben pedig múlt és jelen összeér: a Kovács Yvette Alida által tervezett ruhák motívumokban és színekben a 19. századra utalnak, ugyanakkor a kapucnival kombinált katonaruhák, vagy épp a hölgyek ruhái, az egyes kiegészítők a jelenben is megállnák a helyüket.

A darab szerzői: Szente Vajk, Galambos Attila és Juhász Levente (zeneszerző), rendező: Szente Vajk, producer: Szabó László.

A főbb szerepeket Miklósa Erika, Polyák Lilla, Feke Pál, Szerednyey Béla, Náray Erika, Veréb Tamás, Ember Márk, Fehér Tibor, Gubik Petra, Kovács Gyopár, Katona Kinga, Nagy Sándor, Serbán Attila, Berettyán Sándor és Barabás Kiss Zoltán játsszák.

Az előadást jövő évadtól az Erkel Színház tűzi műsorára.

Egy baráti összejövetelen ismerősöm tizenkét éves lányával az iskoláról beszélgettünk, és szóba került az osztálya. A társalgás egy pontján kibukott belőle, hogy nem ismeretlen a közösségben a pornó, és látott olyan aktusokat, amelyekben nem tudja elképzelni, hogy valaha is partner lenne. Ettől láthatóan szorongani kezdett. A fiúk ugyanis kinevették, bénának nevezték, és attól tart, hogy nőként a párja nem fogja elfogadni, ezért igyekszik erőt venni magán, hogy „ne okozzon csalódást”. 
Miután végighallgattam, feltettem a kérdést, hogy miért nem beszél az édesanyjával, amire azt válaszolta, hogy ezt a témát kínos felhozni a családban. 

A szex még mindig tabu sok családban 

Egyre élesebb vita zajlik arról, hogy kinek a feladata a gyermekek szexuális nevelése. Vannak, akik arra hivatkoznak, hogy a környezetükben sok szülő nem foglalkozik ezzel a kérdéssel, ezért az iskoláknak kell nagyobb szabadságot adni abban, hogy elvégezzék ezt a munkát. A szülők nagy része tiltakozik ez ellen, és azt hangoztatja, hogy kizárólag nekik van joguk meghatározni azt, hogyan találkozik gyermekük a témával. Az iskola szerepvállalása mellett kardoskodók erre azt mondják, hogy sok szülőnek fogalma sincs arról, hogyan fogjon hozzá a szexuális neveléshez, és mire észbe kapnak, már kicsúszik a kezükből az irányítás. Egy részük már attól is zavarba jön, ha gyermeke arról kérdez, hogyan született, vagy hogyan került a kistesó anya pocakjába. Ebben a kérdésben is erősen érvényesülnek a transzgenerációs hatások, tehát akinek a szülei tabusították ezt a kérdést, sokszor maguk sem tudnak mit kezdeni a témával. 

„A legtöbb családban az elmúlt generációk számára valóban tabu volt a szex, sőt sok esetben negatív színezetet kapott a szégyen és a bűntudat mentén.

A gyerekek szexuális fejlődésének van egy természetesen, a biológiai és pszichés fejlődés mentén lezajló része, de a szexualitáshoz fűződő viszonyban a társas környezet meggyőződései, elvárásai és mintái egyáltalán nem elhanyagolhatók. A szülői szerepnek, attitűdnek sok eleme tudattalan automatizmusokból áll, amelyeket a saját szüleinktől és nagyszüleinktől kaptunk. Nagy feladata és egyben lehetősége lehet egy új generációnak, hogy egy-egy transzgenerációs mintát megváltoztasson” – magyarázza Molnár Zita.
A Bebalanced Pszichológiai Pont pszichológusa felhívja a figyelmet arra, hogy amikor szexuális nevelésről beszélünk, akkor nem arra kell gondolni, hogy belemegyünk a részletekbe, hanem arra, hogy a gyerekekben felmerülő kérdések természetesek, és fontos, hogy ezek ne maradjanak megválaszolatlanok, mert ezzel mérsékelhetők a médiából és a közvetlen környezetből érkező káros hatások. 

Pornót? Az én gyerekem? 

Felnőttként sem könnyű felvenni a versenyt a digitalizációval, a kutatásokból pedig az derül ki, hogy szülőként le vagyunk maradva a gyerekeink online szokásainak megismerésében. 
Egy 2018-as tanulmány szerint a megkérdezett férfiak ötvenegy százaléka és a nők harminckét százaléka találkozott pornográf tartalmakkal tizenéves kora előtt.

Feltételezhető, hogy ma Magyarországon nincs olyan osztály, amelyben kisebb vagy nagyobb klikkekben ne lenne téma a pornó, a szülő ezt nem védheti ki teljesen, de fontos, hogy olyan bizalmi kapcsolatban legyen a gyermekével, hogy ellensúlyozhassa a hallottakat, látottakat. 

Nemrég a fiatalok között nagy népszerűségnek örvendő amerikai énekesnő, Billie Eilish mesélte el Howard Stern rádióműsorában, hogy tizenegy évesen találkozott a pornóval, ami rémálmokat okozott neki, és hosszú ideig rossz hatással volt a szexualitáshoz való viszonyára. „Korábban nem értettem, hogy ez miért káros. Azt hittem, így tanuljuk meg a szexet. Még érveltem is mellette. Én voltam az, aki nyíltan beszélt róla, és nagyon menőnek tartotta, hogy nincs problémája ezzel” – nyilatkozta a sztár, hozzátéve, hogy ma már látja a pornónézés negatív következményeit. 
A Unicef online elérhető Kézikönyv a szexuális edukációról szülőknek című kiadványában azt javasolják, hogy szabjunk kereteket gyermekünk okoseszköz-használatának, és használjunk szűrőprogramokat. A szakértők továbbá felhívják a figyelmet arra, hogy a korlátozásokon túl fontos, hogy szánjunk elegendő időt arra, hogy a gyerekünkkel az online jelenlétről, az ott zajló eseményekről beszélgessünk. Érdeklődjünk a kedvencei iránt, kérjük meg, hogy mutassa meg az általa legérdekesebbnek ítélt alkalmazásokat, nézzük meg közösen a kedvenc videóit és youtubereit. Ismerjük meg az ízlését, és egyben biztosítsuk arról, hogy bármit is lát az online térben, a kérdéseivel mindig fordulhat hozzánk. Így, ha véletlenül nem neki szánt tartalmat talál, vagy valaki ilyet mutat neki, tudni fogja, hogy szólhat nekünk erről. 
Molnár Zita hangsúlyozza, hogy a szexualitás témaköréhez tartozik a biológiai tényeken túl az értékrend, a szexualitás szerepe egy párkapcsolatban, és ezzel együtt az érzelmi vetülete is. A pszichológus szerint az egészséges szexualitásra való nevelés elengedhetetlen része a téma érzelmi oldalról való megközelítése, hiszen ezzel is azt üzenjük, hogy a szex nem csupán fizikai aktus, hanem az intimitás és szerelem megélésének egy formája, amely beágyazódik a párkapcsolatba. A szakember állítja, hogy mint oly sokszor, itt is érdemes önvizsgálatot tartani szülőként, mert ha számunkra egy elszigetelt, tabut jelentő téma a szexualitás, akkor értelemszerűen a beszélgetés során is nehezebb mást képviselni. 

Hogyan kezdjünk hozzá? – a fehérneműszabálytól a rossz titkokig 

A szexuális nevelés már a születés után megkezdődik, hiszen másképp viszonyulunk a fiú és a lány gyermekekhez, amit ők is éreznek. Kíváncsiak arra, hogyan működik a testük, és miben mások, mint az ellenkező neműek. 
„Nem véletlenül használjuk a témában »szexuális szocializáció« vagy »szexuális életre nevelés« kifejezéseket. Ezzel is hangsúlyozni szeretnénk, hogy folyamatról van szó, nem egy egyszeri, mindent-vagy-semmit típusú felvilágosító beszélgetésről. A szexuális neveléshez tartozik többek között a testtudat, a saját testi határok ismerete és védelmezése, valamint az egészséges testkép is. Egy kisgyermek számára például a testrészek megnevezése, a testtel kapcsolatos bármilyen szégyenérzet eloszlatása és a saját testi határainak tudatosítása lehet cél (ki érhet hozzá, a beleegyezés és a nemet mondás jogossága). Magához a beszélgetéshez pedig rengeteg alkalmat biztosítanak a mindennapjaink, egy-egy rádióban elhangzó mondat vagy filmbeli jelenet is lehet az apropója egy párbeszédnek” – teszi hozzá a szakértő. 

A Unicef kötetében javasolják többek között, hogy adjunk autonómiát gyermekünknek puszi-kérdésben, mert szerintük amikor arra kötelezzük, hogy akarata ellenére közel engedjen valakit magához annyira, hogy puszit adjon neki, azzal azt erősítjük benne, hogy nem ura a saját testének.

„Számos oka lehet annak, hogy egy gyerek nem akar puszit adni és kapni valakitől: rossz illata van, izzadt, ijesztő, vagy egyszerűen csak nincs kedve hozzá. Nagyon fontos, hogy ezekben a kérdésekben a gyerekünk érdekeit védjük, és őket képviseljük: semmi rossz nem történik, ha nem ad és kap puszit a távoli nagy-nagynénitől, ettől nem lesz később udvariatlan felnőtt. Ha támogatjuk a gyereket abban, hogy maga döntse el, kit mennyire enged be a személyes terébe, azzal segítünk neki, mert tudatosítjuk benne, hogy rajta kívül senki másnak nincs joga rendelkezni a teste felett, sem gyermekkorban, sem később, felnőttként” – írják. 

A szexuális visszaélések elkerülése és az intim testrészekről való megfelelő gondolkodás érdekében érdemes megtanítani gyermekünknek az úgynevezett „fehérneműszabályt”. Ez arról szól, hogy már 2-3 éves korban megtanítjuk a gyerekeknek, hogy vannak olyan testrészei, amelyeket fehérnemű fed, és ezekhez a területekhez senki nem nyúlhat hozzá engedély nélkül.

Nyilván fürdetés vagy orvosi vizsgálatok során ez elkerülhetetlen, de szakértők szerint ilyenkor fontos elmondani, hogy mi és miért történik, és ezekben a helyzetekben is hangsúlyozzák a hozzájárulás fontosságát. 
A Unicef iránymutatása szerint fontos megmagyarázni gyermekünknek a jó és a rossz titok közötti különbséget is annak érdekében, hogy megóvjuk őt a zaklatásoktól. A szexuális bántalmazók gyakran kihasználják a gyermeki naivitást, és azt mondják, hogy amit tettek, azt titokban kell tartani. 
Míg a jó titkokat csak meghatározott ideig tartjuk meg, és amikor kiderül, mindenki örül (ilyen például egy születésnapi meglepetésbuli), a rossz titkok kellemetlen érzést keltenek, örökre szólnak, és nem okoznak senkinek boldogságot, ha kiderülnek. Érdemes rávezetni a gyermekeket arra, hogy felismerjék a kettő közti különbséget, és tudják, nem árulkodás, hanem segítségkérés, ha elmondják a rossz titkokat. 

„Isten terve tökéletes” – A keresztény szexuális nevelés 

„A jó ételek vagy a szeretetteli szex öröme isteni eredetű, és az egyház néha túl szigorúan ítélte meg ezeket. A szexualitás, a szex Isten ajándéka. Nem tabu” – mondta Ferenc pápa egy róla szóló interjúkötetben. Az, hogy a keresztények a 21. században is tabusítják a szexualitást, az egyik legélesebb kritika a vallásos emberekkel szemben. Ezt a tizenegy gyermekes házaspár, Muzslainé Nagy Etelka és Muzslai Gábor könyve is alátámasztja. Mindketten házassági tanácsadók, coachok és lelkipásztorok, Feketén-fehéren – gyermekünk szexuális nevelése című könyvükben hangsúlyozzák, hogy a keresztény nevelés soha nem jelenthet szellemi/lelki leuralást, indokolatlan fegyelmezést, megfélemlítést, megszégyenítést, törvénykezést, annak középpontjában ugyanis az áll, hogy a szülők minél korábban tudatosítsák gyermekeikben, hogy Jézus szereti őket, és akkor is fordulhatnak hozzá támaszért, ha a szülők éppen nincsenek a közelben. Emellett a keresztény szülők számára a szexualitás elválaszthatatlan a szerelemtől, a házasságtól, a biztonságos kötődéstől, így amikor kisgyerekeknek beszélnek a szexről, akkor is a szeretetkapcsolatot helyezik a középpontba, ezzel is megerősítve a kicsikben azt, hogy tiszteljék a saját testüket, és lássák az érzelmi biztonság jelentőségét. „Őszinte szívvel ajánljuk Marie-Claude Monchaux A sehány éves kislány című gyerekkönyvét, amely nekünk is sokat segített, amikor az óvodáskorú gyermekeinknek el kellett magyarázni, hogy milyen a fiú, milyen a lány, és hogy mi történik az anya pocakjában, amikor már benne van a kistesó.

El lehet nekik mondani, hogy anya és apa nagyon-nagyon szeretik egymást, és amikor senki nem látja, akkor mindenhol megpuszilgatják és megsimogatják egymást, a testük mindenhol egymáshoz simul, és ebből a szerelemből lesz a kisbaba. Fontos ilyenkor elmondani, hogy ilyet csak férj és feleség csinálhat, ahogy apa is ilyet csak anyával csinál, mert őt szereti úgy, ahogy senki mást, és ennek mindketten örülnek” – hangsúlyozzák a könyv szerzői. 

Kérdések, amelyeket tegyünk fel magunknak, ha a szexuális nevelésről van szó 
Forrás: Unicef 
Mikor hallottam először a szexualitásról? Voltak olyan filmjelenetek vagy könyvrészletek, amelyek erről szóltak, és én láttam vagy olvastam őket gyerekként? (Nem feltétlenül pornófilmre vagy pornográf irodalomra gondolunk itt, hanem sima játékfilmek csókjeleneteire, ágyjeleneteire, regényekre és hasonlókra.) 
Ki beszélt nekem először a szexualitásról? Az iskolában voltak olyan gyerekek, akik sokkal többet tudtak a témáról, és ezt meg is osztották a többiekkel? 
Kaptam valamilyen kiegészítő segítséget ahhoz, hogy a témát fel tudjam dolgozni? Voltak erről szóló, gyereknyelven íródott könyveim? Emlékszem bármilyen hasznos anyagra, amit ezzel kapcsolatban kaptam vagy láttam valahol? 
A fenti jellemzők közül mi az, ami egyértelműen rossz ötlet, rossz tapasztalat volt, amit máshogy csinálnék szülőként? Hogyan tudnék rajta változtatni, hogy az én gyerekemnek ez másfajta élmény legyen? Van-e ráhatásom, vagy tudok-e megelőző intézkedéseket tenni, esetleg csökkenteni a negatív hatásokat? 
A fenti jellemzők közül mi az, ami jó emlékként, hasznos tapasztalatként maradt meg, amit szeretnék továbbvinni szülőként? Hogyan és mikor tudnám ezt beilleszteni a hétköznapjainkba? 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Talán saját szemükkel akarják látni azt a történetet, amelynek a szüleik szereplői, elszenvedői voltak? Be akarják szívni azt a levegőt, amit egykor a szovjet hadsereg katonái is? Kegytárgyakat gyűjtenek? Ott akarják hagyni a nyomaikat a lepusztult falakon? Dokumentálják magukat a történelmi díszletek között? Az utolsó szó jogával szeretnének élni? Esetleg

romantikus-bizarr helyeket keresnek egy különleges bulihoz, együttléthez épp „e romok ormán?” Olcsó adrenalin-szerzési lehetőség számukra? Közösségépítés?

Ott csatangolnak, ahol az állatok is

Az elfeledett építmények újrafelfedezése, látogatása az elmúlt évtizedekben vált népszerű kirándulási céllá. A régi, holt városok, ember által épített és ember által elhagyott terek iránti vonzódás főleg a fiatalok számára ígérkezik izgalmas szórakozási lehetőségnek. Mivel ezek a romos állapotú épületek többnyire veszélyesek is, tiltottságuk újabb kihívásként jelenik meg az ifjak szemében. Az urbex (urban exploration) angol névvel illetett tevékenység történelmi időutazásként is szolgál, hiszen a lepusztult falaknak nemcsak füle, de szája is lehet… Ha van rá hallgatóság, ezek a falak sokat tudnak a közelmúltról, és beszélnek is arról, amit egykor képviseltek. Egy letűnt, fájdalmas kor ízléséről, gondolkodásáról, hagyományairól szólhatnak, hangulatot, világképet közvetítenek. Katasztrófák helyszínein a turisták mindig is örök életűnek és mindent legyőzőnek érezhetik magukat, és ezek a laktanyák a mi számunkra felérnek Pompeii-vel.

Az urbex fókuszában többnyire elhagyott gyárak, kórházak, üdülők, ipari helyszínek állnak, különös tekintettel a pincékre, tetőkre, padlásokra, alagutakra, amelyek valahol a kint és a bent határán állnak, és amelyek leginkább ki vannak téve az időjárás és a senki által meg nem zavart, csatangoló állatok kényének-kedvének.

Hátborzongató élmény a szemtanújának lenni, ahogy a természet megpróbálja visszavenni a birtokába ezeket a tereket, és annak, ahogy az ember nélküli környezet egy félelmetes, de egyben lenyűgöző változásnak indul, próbál tőlünk szabadulni, túlélni. A tapéta, a borítás már leválik, de a tégla kitart, a vasállványzat résein át betolakodik a borostyán, és a beszakadt padló rései között kóbor anyamacska nyalogatja kicsinyeit. Az ember által elhagyott épület az állatok számára rejtekhelyként szolgál, a növényzet mintát horgol az üveg nélküli ablakkeretekre.

A volt szovjet laktanyákba bejutni különleges, kelet-közép-európai szórakozási forma – sportág? –, amelyet nem csak a felfedezés vágya vezérel. Játék, de nem játékos. Nem verseny, mégis győztest hirdet.

Kép

A veszprémi Jutasi úti laktanya 1990-ben Kép: Erdei Katalin/Fortepan

Laktanya helyén egyetem, lakótelep, pláza

Hazánkat 1991. június 19-én hagyta el az utolsó szovjet katona, Viktor Jegorovics Silov prancsnok. Silov 14 óra 50 perckor lépte át gyalogszerrel az akkor még magyar–szovjetnek nevezett határt Záhonynál, majd egy Volga gyártmányú kocsival áthajtott a Tisza-hídon, és tovatűnt. A lepusztuló épületek sorsa azóta részben átépítésekkel megoldódott, részben az enyészet és a romturisták martalékaivá váltak.

Állaguk évről évre romlik, hajléktalanok veszik birtokba őket, vagy bizarr graffitik illegális kiállítótermeivé válnak.

A gyorsan felfirkálható „tag”-ek ilyen szempontból kevésbé értékes kategóriát képeznek, puszta aláírások, „itt jártam” jelzések, a képzeletbeli birtokhatár kijelölései. A nagyobb méretű színes képek létrehozásához némi tehetség és sok idő szükséges, az őrizetlen falfelületek így szinte hívogatják az önkifejezésre áhítozó fiatalokat. Itt időtlenség uralkodik, és nem kell tartani a térfigyelő kameráktól sem.

A 18. kerületi Halomi úti (Beloiannisz) laktanyát elsőként, még 1990-ben hagyta el a szovjet hadsereg. Újrahasznosításként először az az ötlet merült fel, hogy hajléktalan emberek számára alakítsák át az épületet, később a Pázmány Péter Katolikus Egyetemnek választották ki a területet, de az egyetem végül Piliscsabára költözött, szintén egy volt szovjet laktanya területére. A Halomi úti épület végül egyházi használatba került, a Máltai Szeretetszolgálat kapta meg, a tiszti lakásokat pedig értékesítették. A 15. kerületi egykori szovjet laktanya területének egy részén ma a Pólus Center áll, illetve a tiszti lakótelep átalakításával jött létre a Szilas parki lakótelep. A 3. kerületben az egykori kaszárnya helyén évtizedek óta Waldorf iskola működik. Számtalan volt szovjet laktanyát felszámoltak, más funkciót adtak nekik, vagy beépítették a telket.

Szovjet katonák nyomában járni

Vannak azonban ennek a korszaknak olyan lidérces mementói, amelyeknek hasznosításáról még mindig nem született döntés.

Tartsunk itt interaktív színházi nevelés órákat, vagy legyen stílusosan szabadulószobák helyszíne? Alternatív képzőművészeti stílusok kiállítási tereként működjenek, esetleg paintball-terepként? Legyen belőlük mozi vagy romkocsma? Egyre-másra hangoznak el az ötletek, de az eldugott helyeken omladozó épületek jövőbeli látogatottságához nem sok reményt lehet fűzni.

A sármelléki laktanya a Hévíz-Balaton Airport Repülőtér mellett fekszik, az objektumot már nem őrzi senki, kerítés sem veszi körbe. Az évek során nemcsak tolvajok, romturisták, hanem bloggerek, fotósok, filmesek is jártak itt, és vittek magukkal, illetve hagytak itt valamit magukból. A volt szovjet lakóingatlanokat, komplexumokat szokás szellemvárosként is emlegetni, és a már kiürített Pripjatyhoz hasonlítani. Bár még mindig találhatók itt cirill betűs feliratok, és ami még egyáltalán létezik belőle, azt itt is burjánzó növényzet fonja körbe, ám a kivonulás ebben az esetben tervszerű volt, lassú és alapos. Itt nem volt szó arról, hogy pár óra alatt a katonáknak el kellett volna hagyniuk a helyszínt. Furcsa, világtól elszakadt érzés ezen a posztkommunista helyszínen, a szovjet katonák lába nyomában járni, akárcsak egy retroutópia műfajú film díszletei között, amelyet hátrahagyott valami kelekótya stáb.

Veszprém mellett találjuk Kis-Moszkvát

A szentkirályszabadjai laktanya 1996 óta őrizetlenül áll, a fekete turizmus egyik fellegvára, egyben a legnagyobb területű szellemváros Magyarországon. A szovjetek kivonuláskor a magyar lakosság körében rengeteg mendemonda keringett a katonák által széthagyott lőszerekről, talajszennyezettségről, olaj és vegyszer okozta károkról, illetve ennek a laktanyának az akkori magyar viszonyokhoz mért luxuskörülményeiről.

Ma szürke, kopott falakat találunk itt, és a romlás beszédes jegyeit. Ha valaha koncerttermet alakítanának ki a helyszínen, valószínűleg az Új világ szimfóniával debütálnának…

A veszprémi volt laktanya a Tótvázsony mellett fekvő, Kis-Moszkvának is nevezett területen található. A terep azért is izgalmas a következő generáció számára, mert ez a laktanya titkos bázis volt, és az akkori lakosság számára egyrészt félelmetes titkokat rejtett, másrészt részben magyar kiszolgáló személyzettel működött. Az itt dolgozók körül sokan itt láttak először televíziót vagy csokoládét. A városi legenda szerint a bejáratánál álló két tankot a magyarok sokáig díszletnek vagy szobornak gondolták, de a laktanyából való kivonuláskor a szovjet katonák egyszerűen feltöltötték őket benzinnel, és hazagurultak velük…

Csupasz betonfalak által körülvett üres szobák, a sarkukban mai újsággal. Fotelek egymással szembe fordítva, törmelékes folyosók, matracok, festékgolyó-foltok a falon, filmesek által hátrahagyott cigarettacsikkek, szakadt pokrócok, letépett tapéták és megelevenedett történetek. Csarnokszerű, grandiózus épületvázak, enyészet és bozót.

Van, aki számára ez történelemkönyv, és akad olyan is, aki számára kihívás. Akárhogy is van, még együtt élünk velük, még viseljük őket.

Könyvekben, filmekben, sorozatokban folyamatosan megtalálhatjuk a gonosz főszereplőket, történetszálakat. Az embereket lázba hozzák, sokan szívesen nézik kívülről, a biztonságos környezetből a negatív eseményeket. Gondoljunk csak a horrorfilmekre, a krimikre, a mostanában olyan népszerű antihősökre, vagy csak szimplán az esti híradóra. Az emberek szeretnek borzongani, ami nem meglepő, hiszen sokkal könnyebb biztonságból, kontrollt érezve figyelni a félelmetes történéseket. Egyrészt azért, mert a rossz általában elnyeri méltó jutalmát, és ez erősíti az igazságos világba vetett hitünket, másrészt a biztonságos távolság megnyugvást ad: nem velünk történt meg. De vajon azért is nézzük, mert ismerős, mert ilyenek vagyunk?

Az emberi természet része mindez a rossz: az önzőség és a kegyetlenség?

Két pszichológiai elmélet, amelyek szerint jók vagyunk

Carl Gustav Jung úgy vélekedett a személyiségről, hogy annak van egy magja, amit Selbst-nek nevezett. Ez a személyiségrész a lényünk forrása, ennek segítségével tudunk az istenihez kapcsolódni. Úgy gondolta, hogy életünk célja kapcsolatba lépni ezzel a maggal, ezáltal kiteljesedni. Életünk során rengeteg rossz tapasztalat érhet minket, a negatív élmények mind rányomják bélyegüket a tudatos és tudattalan énünkre egyaránt, befolyásolják cselekedeteinket, érzelmeinket, azonban a Selbst-et nem törik meg. A bennünk rejlő isteni kép, a mély-énünk nem változik, ugyanolyan egész és teljes marad. A negatív tapasztalatok csupán a vele való kapcsolódást nehezítik meg. 

Jung mellett a logoterápia irányzata az, amely egy nagyobb jóról, egy eredendően tiszta énről beszél. Az elmélet szerint az ember nemcsak testből és lélekből áll, hanem fontos része a szellem is.

A szellem egy olyan dinamizmus, amely sohasem betegedhet meg, és bármilyen a testi vagy lelki állapotunk, a szellem képes ezek ellenében dönteni.

Így az embernek mindig lehetősége van a jó döntésre, akkor is, ha beteg vagy ha szenved.

Az ember sötét oldala

2002-ben Paulhus és Williams kutatta először az ember sötét oldalát, az úgynevezett „sötét triádot”, amely három olyan személyiségvonást takar, amelyek tulajdonságai a rosszra irányulnak. A három vonás a pszichopátia, a nárcizmus és a machiavellizmus. Azok az emberek tartoznak ide, akikben az átlagosnál jóval erősebben van jelen az énközpontúság, a manipuláció és a kegyetlenség.

Lássuk, mik a sötétség fő jellemzői!

A pszichopata emberre jellemző, hogy impulzív, az indulatai rabja. Folyamatosan izgalmat keres, és nem fél kockázatot vállalni. Csak rövid távon képes gondolkodni, más emberekkel nem foglalkozik, nem szorongó alkat, nincs benne empátia, legalábbis nem használja azt. A nárcisztikus ember elhiszi, hogy felsőbbrendű másoknál, többre érdemes és hivatott, mint az átlagember. Exhibicionista, mindig a középpontban van vagy akar lenni, igényli és elvárja mások csodálatát. Végül a machiavellista emberre jellemző, hogy másokat manipulál és kihasznál. Ahogy Niccolò Machiavelli itáliai író, filozófus mondta: „A cél szentesíti az eszközt”. A machiavellista személy mindent megtesz a célja eléréséért. Ez az embertípus stratégiai gondolkodású, folyamatosan tervez-szervez, és szövetségeket épít ki.

Érdekesség, hogy bár a három személyiség jól elkülöníthető egymástól, olyan szintű átfedés van köztük, hogy együtt is vizsgálják őket mint az ember sötét magját.

Kép

Kép: Noah Buscher/Unsplash

És hol van a fényesség?

Bár 2002 óta rengeteg kutatás történt a sötét triádról, a másik oldalt még igen kevesen vizsgálták. Vajon van-e eredendően jó is az emberben, van-e fényes mag is a sötétség mellett?

Erre kereste a választ Scott Barry Kaufman, David Yaden és Elizabeth Hyde. Kutatócsoportjuk kezdetben sokféle pozitív tulajdonságot megvizsgált: vajon melyek azok, amelyek az emberben a jót alkotják? Vizsgálták a megbocsátást, a bizalmat, az őszinteséget, a törődést, az elfogadást, a mindenkiben a legjobbat meglátni képességét, és azt, amikor a másokkal való kapcsolatépítés kelt valakiben örömérzést. A kutatók végül a sötét triádhoz hasonlóan a fényes oldalon is három dimenziót találtak, amelyeket egy kicsit nehezebb volt megfogni, mint a sötét oldalt, de azért így is jól elkülöníthetőek egymástól.

A „fényes triád” a következőkből áll:

A kantianizmus: Immanuel Kant filozófus nyomán azok az emberek tartoznak ide, akik az emberre nem mint eszközre, hanem mint célra tekintenek. Az ember önmagában érték, nem egy bármire felhasználható tárgy.

A humanizmus: a humánus ember elismeri, hogy mindenki értékes, mindenkiben van jó, van méltóság, mind egyénileg vagyunk azok, akik vagyunk.

Az emberiségbe vetett hit: hinni abban, hogy az emberek alapvetően jók.

Kaufman és munkatársai több ezer embert vizsgáltak: mindenféle életkorú, etnikumú, különböző nemű személyeket, és azt az eredményt kapták, hogy a fényes triád nem puszta ellentéte a sötét triádnak. Ha valakiből hiányoznak a sötét jegyek, az nem jelenti azt, hogy automatikusan a fényes triádba tartozik. A két triád közepesen korrelál egymással, ami azt jelenti, hogy mindenkiben van jó, és mindenkiben van rossz tulajdonság is. Az eredmények azt mutatták, hogy az emberek nagy része a fényes triádhoz tartozik, és a szélsőséges sötét triád csak kevesekre jellemző.

Ez azt is jelenti, hogy az ember nem vagy a sötét triádba, vagy a fényes triádba tartozik, hanem a kontinuum mentén bárhol elhelyezkedhet. Ez egy spektrum, amelyen hol a sötétség, hol a fényesség erősebb.

Milyen a fényes triádhoz tartozó ember? Milyen a jó ember?

Azok az emberek, akik inkább a fényes triádhoz húznak, nem meglepően elégedettebbek az életükkel. Inkább idősebbek, fontos nekik a spiritualitás, kiegyensúlyozottabb gyerekkorral rendelkeznek. A fényes triádhoz tartozók elégedettebbek a kapcsolataikkal, amiket a szeretet jellemez. Lelkiismeretesek, hisznek az emberekben, az énképük pozitív, jövőképük optimista. Fontos nekik mások segítése, ugyanakkor hajlamosabbak a bűntudat érzésére és az aggodalomra.

A kutatók készítettek egy tesztet is, amelyből kiderül, vajon a fényes oldalra vagy a sötét oldalra húzunk jobban. Ez a teszt nem megbízható mérőeszköz, semmi esetre sem vonhatunk le belőle messzemenő következtetéseket. Mindenesetre érdekes kutatási terület a jó és a rossz tulajdonságok feltérképezése, és valószínűsíthetően még sokat fogunk hallani róla a későbbi vizsgálatok során is. 

Felhasznált irodalom: https://scottbarrykaufman.com/research/