Jansik Aisha nőgyógyászati klinikán dolgozott marketingesként, majd hirtelen „átkerült a címzett oldalra”, amikor a most húsz hónapos kislányával várandós lett. Addig is jórészt kismamáknak készített ismertetőanyagokat, de akkor értette meg igazán, hogy mennyi kérdőjel van ilyenkor az ember fejében, a tájékozódás pedig nem egyszerű.  Ekkor jutott eszébe, hogy létre lehetne hozni egy olyan applikációt, amely segít eligazodni a várandós lét útvesztőiben.

„Amikor magamnak kerestem, nem létezett még hazai app, pedig egy jó alkalmazásban a terhesség követése nem csak szórakoztató, hanem hasznos is” – magyarázza Aisha, aki jelenleg a második gyermekével várandós.

Az alkalmazásban részletes fejlődéskövető (ikreket váróknak is), szakértők által összeállított várandós-kisokos, pipálható kelengyelista, leletértelmező és -tároló, vérnyomás- és vércukornapló, naptárfunkciók és kismama-galéria is elérhető.

Emellett az app a kórházban és az otthon szülő kismamáknak egyaránt értékes információkat nyújt. 

„A visszajelzésekből is építkezem. Az én szemléletem eléggé medikalizált, távol áll tőlem az otthon szülés, mégis az egyik legfontosabb bővítésnek, a saját határaim átlépésének is érzem azt, hogy belekerült az otthon szülők számára is használható lista a beszerzendő tételekről. Lehet otthon szülni, és bizonyított tény, hogy az agyunk blokkolni tudja a tágulási folyamatot, ha nem érezzük magunkat biztonságban. Attól még, hogy nekem az ad biztonságot, hogy minél több orvos van körülöttem, elfogadom, hogy másnak ez épp fordítva van, és ettől lesz személyre szabható az app” – teszi hozzá a fejlesztő. 

Az alkalmazás hitelesített egészségügyi weboldal, a munkában szakemberek, például szülész-nőgyógyász, gyógytornász, fogorvos, szoptatási és hordozási tanácsadó is részt vesz.

„Gyakorló anyukaként én is tudom az adatokat, a szülésznő is ért a szoptatáshoz, de úgy éreztem, ebben a témában egy szoptatási tanácsadónak kell írnia, mert ő az erre felhatalmazott szakember. A cukorbetegséghez is értenek a nőgyógyászok, de azt akartam, hogy nálunk belgyógyász, endokrinológus, dietetikus írjon szakcikket a tudnivalókról, ne csak lektoráljanak egy valahonnan ollózott anyagot” – teszi hozzá a fejlesztő.  

Kép

Kép: Anyafalva applikáció

Az eddigi tapasztalatok alapján az alkalmazást leginkább a várandósság alatt használják, de van, aki később is visszajön például a szoptatást, a köldökcsonk ápolását újra átnézni.

Aisha nyitva hagyta a bővítés lehetőségét a kisgyermekkor felé, de rá kellett jönnie, hogy amíg a várandósságban létezik egy jól mérhető tól-ig határ, a születés után azt, hogy mikor emeli fel a fejét, fordul át a baba, sokkal nehezebb személyre szabni.

Úgy véli, látatlanban felelőtlenség meghatározni, hogy eltérő-e a mozgásfejlődése, miképpen kell elkezdeni a hozzátáplálást, mert szerinte ez már inkább annak a sulykolása lenne, hogy hol kellene tartania egy gyereknek az átlagos mérések szerint, ami nem jó. Az alkalmazás ugyanakkor idővel több kismamáknak szánt funkcióval bővül.

„Ha bármi eszembe jut az appal kapcsolatban, azonnal szeretném megvalósítani, mert nem bővítésnek, hanem hiánypótlásnak élem meg, borzasztó türelmetlen vagyok. Ugyanakkor nagyobb munkába nem tudnék és nem is akarok belefogni, amíg velem van a kislányom. Általában esténként, amikor a férjem már itthon van, illetve akkor dolgozom az applikáció fejlesztésén, amikor a lányom alszik. A közösségi médiában is sok üzenetet kapok, ezekre mindig válaszolok, összességében ez sok idő. Azt találtam ki, hogy amikor a lányommal vagyok, lenémítom a telefont, s ha sétálunk, el sem viszem magammal, nem lehet olyan nagy dolog, ami két-három órát ne érne rá. Mert én a nyolcvanhatodik ugyanolyan kavicsra is maximálisan figyelni akarok, hogy mit mutat nekem, és nem csak rálegyinteni, hogy »aha, látom«, miközben mással foglalkozom vagy valaki másnak írok” – érzékelteti lelkesedését az Anyafalva kismama-applikáció ötletgazdája.

Eötvös Loránd a szabadságharc idején született Budán. Édesapja báró Eötvös József volt, a reformkor és a kiegyezés utáni idők jelentős politikusa, kultúrpolitikusa, ismert és elismert író, aki az 1848-as Batthyány-kormányban és az 1867 után megalakult Andrássy-kormányban is a vallás- és közoktatási tárcát vezette, édesanyja, Rosty Ágnes is nemesi családból származott. Az Eötvös família a 16. században bukkant fel a forrásokban mint tehetős középnemesi család, amelynek – a család előneve, a Vásárosnaményi is erre utal – Szatmár és Bereg vármegyében voltak birtokai. Loránd egyik őse, Miklós 1768-ban nyert bárói címet, az egymást követő generációk a megyei kormányzatban és az államigazgatásban viseltek komoly tisztségeket. Loránd apja első minisztersége idején, 1848 nyarán látta meg a napvilágot. Alig volt néhány hónapos, amikor apja Lamberg altábornagy felkoncolása, a fegyveres harc kirobbanása idején lemondott, majd családját Münchenbe vitte, ahonnan csak két év múlva tértek haza. Gimnáziumba a pesti piaristákhoz járt, ott érettségizett 1865-ben. A pesti egyetemre iratkozott be, kezdetben jogot tanult, de eljárt a matematikai, kémiai, ásványtani kurzusokra is. Végül a természettudományok mellett döntött, és a kiegyezés évében Heidelbergbe ment, ahol főként fizikát tanult olyan nagy tudósok keze alatt, mint Kirchhoff, Helmholtz és Bunsen, szabadidejében pedig az Alpok csúcsait, köztük a különösen nehéz feladatot jelentő Monte Rosát hódította meg. 
Hazatérve doktorált elméleti fizikából, és magántanári kinevezést nyert a pesti egyetemen. Rövidesen már kísérleti fizikát is adott elő, nyilvános rendes tanár lett, Jedlik Ányos utóda a Fizikai Intézet élén. Hitvallása szerint „az igazi természettudós örömet talál magában a kutatásban s azokban az eredményekben, amelyeket az emberiség anyagi jólétének előmozdítására értékesít jelentős tudományos eredményei alapján”. Az Akadémia 1873-ban levelező, tíz évvel később rendes tagjává választotta, 1889-től 1905-ig pedig elnöke volt a tudományos testületnek. 1894–95-ben vallás- és közoktatási miniszterként tagja volt Wekerle Sándor kormányának. Főleg az iskolák állapota, az oktatás színvonala, a pedagógusok megbecsülése foglalkoztatta, azt vallotta, hogy „amit nem bír megtenni az egyes ember, azt kormányával az élen megteheti egy egész nemzet”. Az ő alapítása volt a nevét viselő Eötvös Kollégium, amely máig a hazai szellemi elit képzésének otthona.

Meggyőződése volt, hogy „a tudósok tanítása annyiféle, ahány a tudomány és ahány maga a tudós, az egyik a részletekbe mélyed, a másik inkább általános tételekkel foglalkozik, az egyik szaval, a másik diktál, az egyik kísérletez, a másik dedukál, egy mintára szabni valamennyit lehetetlen, és nem is szabad, mert értéket a tanításnak éppen annak egyéni jellege ad”.

Ezért kapcsolódott be a Magyar Királyi Természettudományi Társulat munkájába, alapítója volt a Mathematikai és Physikai Társulatnak és a társulat folyóiratának, a Mathematikai és Physikai Lapoknak, amelyben számos más hazai és külhoni természettudományos orgánum mellett rendszeresen jelentek meg kutatási közleményei. Mindezzel a magas szintű szaktudományos munka érdekét kívánta szolgálni: „ma éppen oly kevéssé becsüljük az olyan ember tudományát, aki mindent egyformán jól tud, mint amilyen kevéssé bízunk annak a munkájában, aki válogatás nélkül minden dologra vállalkozik” –vallotta. 

Kép

Tudomány és magánélet 

Eötvös professzor folyamatosan dolgozott kutatásain, laboratóriumi kísérletein, maga által tervezett műszerei elkészítésén. Kezdetben a folyadékok felületi feszültségének fizikai törvényszerűségei, az úgynevezett hajszálcsövesség jelenségének értelmezése, a gravitációnak folyadékokra gyakorolt hatása érdekelte, megállapításait a ma is Eötvös-törvénynek nevezett szabályban foglalta össze. Állandó témája volt a gravitáció, a tömegvonzás jelenségének vizsgálata. Fontos megfigyeléseket tett a nehézségi gyorsulás vizsgálata során, maga építette műszer segítségével igazolta, hogy a gravitációnak köszönhetően a földünkön kelet felé mozgó tárgyak veszítenek tömegükből, a nyugat felé mozgók tömege viszont növekszik, ez a megállapítása pedig egyik forrása volt a relativitáselmélet megfogalmazásakor tisztelője, Albert Einstein munkájának, aki Eötvös halálakor úgy emlékezett róla, hogy személyében „a fizika egyik fejedelme halt meg”.
Eötvös tudósi életművének legfontosabb eredménye a torziós inga vagy Eötvös-inga megalkotása volt. Ez az egyszerű, platinaszálon függő platinarudakból álló eszköz bepillantást engedett a föld mélyébe, érzékelte a talaj szerkezetében mutatkozó gravitációs eltéréseket. Az első inga 1890-ben készült el, Eötvös a Gellért-hegy, a Ság-hegy és a befagyott Balaton felszínén is kipróbálta. A párizsi világkiállításon, mint a földtani kutatások hatékony, próbafúrásokat nem igénylő eszközét mutatta be, a végső változat pedig 1912-ben Hamburgban debütált az ottani földmérőkongresszuson.

A műszer hatalmas siker volt, 1915-től évtizedeken keresztül a kőolajkutatás eszköze világszerte, késői, tökéletesített változata pedig ma is fontos a geodéziai kutatómunkában. 1913-ban az Akadémia Nobel-díjra is ajánlotta, ezt azonban nem neki ítélték. 

Bár élete középpontjában a munka állt, a biztos tudományos egzisztencia birtokában, nyilvános rendes tanárrá való kinevezését követő esztendőben megnősült. Horvát Gizellát vette el, Horvát Boldizsár neves jogtudósnak, a kiegyezés utáni Andrássy-kormány igazságügy-miniszterének a lányát, három lányuk született. Egyikük sajnos korán meghalt, a másik két lány, Rolanda és Ilona lelkes hegymászók lettek, akik elkísérték apjukat alpesi túráira. Eötvös szabadidejét a természetjárás töltötte ki. Úgy vélte, „többet lát egy ország természeti szépségeiből az az utas, ki tapasztalt vezető kíséretében, tervszerűen megválasztott ösvényeken bejárja ama néhány legértékesebb vidéket, mint aki végignyargal minden szélesre taposott országúton”. Tagja volt a Magyar Kárpát Egyesületnek, amely az ő idejében építette ki a Magas-Tátra turistaútjait, menedékházait, alapításától elnöke volt a Magyar Turista Egyesületnek, annak első, Dobogókőn emelt turistaháza 1898-as felépítésétől az ő nevét viselte. Szívesen kerékpározott, a ma nevét viselő pesti egyetemre pedig lovon járt be. 
Egészsége 1918-ban megromlott – rákot diagnosztizáltak nála. 1919 április elején halt meg, a Nemzeti Múzeumban ravatalozták föl, és a Kerepesi temetőben temették el. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Az ország legjobb tűzoltói mérték össze tudásukat a III. Országos Tűzoltó Műszaki – Mentő Versenyen.  Az első helyen a Mosonmagyaróvári Tűzoltó-parancsnokság csapata végzett. Irányítójuk, Kobl Károly tűzoltó százados mesélt róla, hogyan is zajlik az életmentés.

Az Esztergomban tartott versenyen húsz csapat vett részt. Milyen feladatokat kellett teljesíteniük?

Egyetlen feladatot kaptunk, amely során egy közúti baleset sérültjét kellett kiemelnünk egy karambolozó járműből. A mentésre húsz perc állt rendelkezésünkre.

Csapatuk hat főből – egy irányító, egy medic és négy beavatkozó – áll. Egy hasonló esetnél kinek mi a feladata?

A négy beavatkozó végzi többek között a vágást és a feszítést, a medic pedig ellátja a sérültet. Irányítóként én koordinálom a munkájukat. Első körben felderítem, melyik járműben van a sérült, majd felmérem, mik a lehetséges veszélyforrások, például, hogy nem szivárog-e az üzemanyag. Ezt követően gondoskodnom kell a járművek rögzítéséről, a helyszínbiztosításról és az eszközök áramtalanításáról. Utána megbeszéljük a beavatkozókkal, milyen módszerrel szabadítsák ki a sérültet, például, hogy milyen belső elemeket szükséges kivágniuk.

Soknak tűnhet a húsz perc, de hamar eltelik.

Hogyan készültek a megmérettetésre?

Körülbelül 3-4 hónapot szántunk a felkészülésre. Amikor időnk engedte, egy használtautó-telepen, a forgalomból kivont járműveken gyakoroltunk. A különböző eszközök – például a nyomatóhenger és az emelőpárna – használatát így lehet a legjobban elsajátítani. Emellett sok videót néztünk hasonló versenyekről, és persze a szakirodalmat is tanulmányoztuk.

Egyébként lassan tíz éve járunk szakmai versenyekre. A készülés sok energiát vesz igénybe, és munkaidőn kívül gyakorlunk, de általa folyamatosan bővül a tudásunk.

Öt éve harmadik, 2019-ben pedig első helyen végeztek az Országos Tűzoltószakmai Vetélkedőn. Miben volt más az a verseny, mint a mostani megmérettetés?

Előbbi jóval komplexebb, háromnapos verseny volt, többféle típusú feladatokkal, mint például a fakivágás vagy a mélyből és magasból mentés. Az Országos Tűzoltó Műszaki – Mentő Verseny viszont kifejezetten a közúti balesetekre fókuszál.

Manapság gyakrabban riasztanak minket műszaki mentés, mint tűzeset miatt.

Tűzoltóként hogyan telik egy átlagos munkanapjuk?

Nincs két egyforma nap, mivel nincs két egyforma eset sem: a 24 órás ügyelet alatt előfordul, hogy beszorult személyhez hívnak minket, máskor állatmentés vagy viharkár miatt lépünk akcióba. A mentés jellege is változó, nem mindegy például, hogy közúti balesetnél melyik oldalára borult az autó, vagy hogy van-e az ajtó előtt akadály.

2005 óta dolgozik tűzoltóként. Mik a legmeghatározóbb emlékei?

Nem tudnék egyetlen esetet kiemelni. Amikor sikerül életet menteni, az mindig jó érzéssel tölt el, például, ha közúti balesetet követően kiszabadítjuk a járműből az utasokat. De olyan is volt, hogy egy pincébe szorult embert hoztunk fel.

Lelkileg mennyire megterhelő egy-egy ilyen eset?

Az évek során megedződtem, így kevésbé visel meg, de van, akit jobban megérint. Emiatt is vesznek részt a tűzoltók kétévente pszichológiai vizsgálaton.

A balesetek persze nagyobb stresszt jelentenek a bajbajutottaknak, az adrenalin bennük is dolgozik. A mentés alatt igyekszünk megnyugtatni őket, bár nincs sok idő a beszélgetésre: miután kimenekítettük a sérülteket, átadjuk őket a mentőszolgálatnak.

Gyakran csak ezt követően fogják fel a történteket, és akkor kerülnek sokkhatás alá.

Mit tanácsol a leendő tűzoltóknak?

Azok lépjenek erre a pályára, akik szeretik a változatosságot és nagy a teherbíró képességük. A 24 órás szolgálat kötöttségekkel jár, és van, hogy egész nap jövünk-megyünk. Én ugyanakkor többek között épp a sokfélesége miatt szeretem a szakmámat.

Mik a következő tervei?

Nemsokára elkezdünk készülni a következő versenyre. A hosszú távú cél pedig a napi szintű helytállás.

Volt valamilyen előjele Anna betegségének?

Egyáltalán nem. Hirtelen lepényleválás miatt koraszülöttként jött a világra a terhesség 28. hetében. Annak ellenére, hogy nagyon pici volt, jó hangosan sírt, és sokat mozgolódott. Az Apgar-értéke is 9/10-es lett, amitől teljesen megnyugodtam. Két hónapot töltöttünk a koraszülött osztályon, ahonnan azzal bocsátottak el bennünket, hogy csupán erősödnie kell. Rendszeresen visszajártunk utógondozásra, ahol soha nem mondták, hogy bármi probléma lenne, tornára vagy fejlesztésre kellene vinnünk. Mi azért a biztonság kedvéért hordtuk Dévény-tornára.

Egyéves kora körül vettük észre, hogy nagyon lassú a mozgásfejlődése, majd meg is állt. Utánajártunk, így kaptuk kezünkbe a diagnózist: Annának cerebrális parézise van, amit a születés után fellépett oxigénhiányos állapot váltott ki.

Ez mozgás- és egyensúlyzavarral, tartási rendellenességgel jár, és van, akinél mentális problémákat is okoz. Ennek következtében torpant meg Anna mozgásfejlődése, ezért nem tudja kinyújtani a karját és a lábát, izmai folyamatosan feszülnek, ujjai görcsben vannak. Szerencsére csak enyhén érintett, értelmileg teljesen ép. Miután megkaptuk a diagnózist, annyira felpörögtek az események, hogy időnk sem volt elgyászolni, hogy a második kislányunk nem teljesen egészséges.

Mivel biztattak az orvosok?

Tájékoztattak bennünket, milyen fejlesztésekre, terápiákra van szüksége Annának, de egyetlenegy orvos, terapeuta sem tudta megmondani, hova juthat el velük, fog-e egyáltalán valaha járni. A cerebrális parézis tulajdonképpen olyan állapot, amely folyamatos fejlesztést igényel, nem lehet belőle meggyógyulni, de lehet rajta javítani. Sokáig nem is tudtuk, mi mindennel jár ez a betegség, de rengeteg segítséget kaptunk sorstárs szülőktől: hova forduljunk, kihez vigyük, melyik terápia segít igazán stb.

Milyen fejlesztéseket kap Anna?

Eleinte helyben kezdtük el gyógytornára vinni, de hamar beláttuk, ha megelégszünk azzal a fejlesztéssel, amelyet állami keretek között kaphat, akkor nagyon sokára vagy egyáltalán nem fog járni. Országszerte kerestük a lehetőségeket, többfelé próbálkoztunk, így jutottunk el a sérült gyermekek fejlesztése terén nagy tapasztalattal rendelkező Sümegi Eszter gyógytornászhoz Nyergesújfalun és a magánkézben lévő solymári Borsóházba, amely egyike azon kevés intézménynek, ahol komplexebb problémával küzdő gyermekeken is tudnak segíteni, lendíteni az állapotukon. Igyekszünk havonta egy hétre eljutni hozzájuk intenzív terápiára, amelyre igen nagy szüksége van Annának az otthoni fejlesztés mellett. Mindeközben délelőttönként bölcsődébe is jár, speciális csoportba. Azért is írattuk be, mert azt mondták, lehet, hogy beilleszkedési, tanulási nehézségei is lesznek a jövőben, szerettük volna látni, hogy így van-e. Eleinte féltem is, de könnyen vette az akadályokat. Lassúbb, mint egy átlagos gyerek, de nagyon okos, fogékony, megjegyez dalokat, verseket, a betegségével is teljesen tisztában van, ahogy ő mondja: bibis a lába.

Mivel nem tud odamenni a gyerekekhez a bölcsőde udvarán, odahívja magához őket beszélgetni, játszani. Rendkívül barátságos, vidám, olyan kisugárzása van, hogy mindenkit könnyen levesz a lábáról.

Milyen eredményeket sikerült már elérni a fejlesztésekkel?

A rengeteg torna, masszázs és terápia meghozta a gyümölcsét. Az első mérföldkő az volt, amikor kúszni kezdett, majd mászni, és végül kapaszkodva felállt. Minden lépés kőkemény volt, például ahhoz, hogy elkezdjen mászni, betettem őt egy kinyúlt pólómba, és négykézláb mászkáltam vele, hátha így könnyebben ráérez a mozgásformára. Aztán amikor kapaszkodva felállt, attól féltünk, hogy a feszes izomzata miatt maga alá töri a lábát. Az intenzív terápia következtében rengeteget fejlődött az egyensúlya. Ma már fel tud ülni egyedül. Igaz, görbe háttal ül, de nem dől el, sőt törökülésben is tud ücsörögni. Képes letenni a sarkát, segítséggel állni és lépegetni is tud már. Mivel zömében ölben vagy babakocsival közlekedik, ez nap mint nap kihívást okoz nekünk: levinni a negyedik emeletről, beültetni a kocsiba, etetőszékbe, bevásárlókocsiba, hintába.

Mit vártok a műtéttől?

Nagyon sok jót hallottunk Igor Nazarov barcelonai orvos speciális műtéti eljárásáról. Tűszúrásnyi bemetszéseket végez a test azon pontjain, ahol kórosan feszes az izomzat, s tulajdonképp lazít rajtuk. Más műtéti technikákkal ellentétben, ahol idegeket, ínakat vágnak, és hat hétig fekvőgipszben van a gyerek, ez jóval humánusabb. Ebben a műtétben az is jó, hogy bármikor meg lehet ismételni, például, ha intenzív növekedés következik be, amellyel a gyermek izmai nem tudnak lépést tartani. Amikor eljutottunk Nazarov doktorhoz, épp robotterápiára készültünk, a pénzt is összegyűjtöttük rá. Azt gondoltuk, Anna még kicsi ehhez a műtéthez, de rögtön azt mondta, ne várjunk tovább, mert a feszessége visszafogja a fejlődésben, pedig Anna nagyon akar menni.

Kép

Kép: Dienes Bernadett

Már nincs sok hátra a műtétig. Mit érzel?

Egyelőre félek, főleg attól, hogyan fogja viselni Anna a fájdalmat, és hogyan bírja ki, hogy pár napig ne másszon, mert a saját keretei között élvezi, hogy mozoghat, nagyon nehéz lesz visszafogni.

Nem várunk csodát, hiszen a műtét nem csodaszer, nem jelenti azt, hogy utána járni fog, de megteremti annak lehetőségét, hogy teljesen le tudja tenni a sarkát, és elkezdjen egyedül lépegetni, illetve, hogy kinyújtsa a karját, és később rotáló mozgásokat is végezzen vele.

Bízunk benne, hogy ezzel az eljárással sikerül oldani a feszességet. Utána mindenképp erős, intenzív terápiára lesz szüksége, hogy ne feszüljön vissza az izomzata, erre kész rehabilitációs tervet ad Nazarov doktor. Ezt fogja majd kiegészíteni a robotterápia.

Ez milyen terápiát jelent?

Beleteszik a gyermeket egy robotba, amelyen azt is be lehet állítani, hogy a saját súlyának hány százaléka nehezedjen a lábára. Ahogy erősödnek az izmok, ezt fokozatosan lehet növelni. Mivel a robot csak szépen és egészségesen engedi járni, a gyakori ismétléstől a jó járáskép rögzül a gyermek agyában. Tulajdonképpen úgy tanul meg járni, ahogy más biciklizni vagy írni.

Annának alapítványt is létrehoztatok. Mi ennek a célja?

Annának annyi fejlesztésre, terápiára, gyógytornára van szüksége, hogy nem tudjuk az anyagiakat hosszú távon előteremteni. Ezért hoztuk létre az Anna jár! elnevezésű alapítványt, amelyen keresztül támogatni lehet a fejlesztését. Azt gondoljuk, így becsületes és átlátható, hogy a kapott adományokat csak és kizárólag az ő fejlődésére fordítjuk. A műtét árát az alapítványban korábban összegyűlt összegből fedezzük, míg a kiutazást és a szállást mi finanszírozzuk. A további beérkező támogatásokat pedig mind a rehabilitációjára fordítjuk, amelynek egyelőre nem is látjuk a végét. Már most rengeteg segítséget kaptunk ismerősöktől, ismeretlenektől, amiért nagyon hálásak vagyunk.

Úgy szeretnék évek múlva visszatekinteni erre az időszakra, hogy minden tőlünk telhetőt megtettünk annak érdekében, hogy Anna elérje az álmát, és járjon.

Te mire vágysz azon túl, hogy ő elérje az álmát?

Anna szeptembertől a Pető Intézet óvodájába fog járni Budapestre. Tudjuk, hogy nagy vállalás lesz mindennap vonattal feljárni Tatáról, de úgy érezzük, ott megkaphat minden olyan fejlesztést, amelyre nap mint nap szüksége van, és megtanítják, hogyan tudja normál környezetben intézni a dolgait. Ha Anna beszokott, szeretnék újra dolgozni, emberek között lenni. Úgy érzem, szükségem van már arra, hogy visszarázódjak a normál életbe, legyen más feladatom is, és anyagilag is jól jönne. Tudom, hogy nem lesz egyszerű eleinte négyórás munkát találnom, ahol még az Annával járó kötelességeimet is tolerálják, de reménykedem. Másik, kicsit még távolabbi álmom, hogy hasonló helyzetben lévő családoknak segítsek, hogy a támogatás és az információ eljusson hozzájuk, azokhoz is, akik nagyon messze laknak a fővárostól. Mi már kijártuk a saját utunkat, a megszerzett tudásommal szeretnék mások hasznára is lenni, hogy nekik ne kelljen fölösleges köröket futniuk.

Hogyan tudsz ennyire derűs és bizakodó lenni? Miből merítesz erőt?

Egyrészt abból, hogy Annának hatalmas akaratereje van, akkor sem adja fel a terápián, amikor már nagyon fáradt. Másrészt abból, hogy rengeteg beteg gyermeket nevelő anyával találkozom, akik nálunk sokkal rosszabb helyzetben küzdenek, nehezebb gyermeket cipelnek, hoznak-visznek mindenféle fejlesztésre. Ha ők ennyire kitartóak, akkor nekem is annak kell lennem. Örülök, és sok erőt merítek abból is, hogy Anna értelmes, életvidám, jószívű, barátságos kislány. Nem könnyű, hogy le kell mondanom a saját igényeimről, dolgaimról, nem tudok dolgozni, de majd eljön annak is az ideje. A Gondviselés eddig is annyira szépen elrendezett mindent az életünkben Annával kapcsolatban, hogy bizakodó vagyok.

Sem én, sem a férjem nem tudjuk elképzelni a kislányunkat kerekesszékben ülve, egyszerűen nem él bennünk az a kép. Annyi akarat van Annában, hogy érezzük, valahogy mindenképp járni fog, lehet, hogy csak bottal, de sikerülni fog neki.

Mi volt az a legbelső érzés, amely azt súgta, hogy tanítani fog?

A családban kakukktojás vagyok, nincs pedagógus rokonom, az édesanyám és az édesapám nyugalmazott határőrök.

Az általános iskola után szakmát szereztem, alapvégzettségem szerint fodrász vagyok.

18 éves ifjú titánként óriási tettvágy, de még inkább illúzió élt bennem a szépségipar kapcsán. Elég hamar belebuktam a vállalkozásomba, ezért más munkát kellett keresnem, hogy fedezni tudjam a napi kiadásaimat. Betanított esztergályos segédmunkás lettem, dolgoztam az esztergapad mellett, de tudtam, ez nekem nagyon kevés. Nem mintha lenézném ezt a foglalkozást, csak éreztem, hogy kezdek beszűkülni. Nagyon zárt közösség volt egy sötét, dohos üzemben, mindenféle ambíció és célkitűzés nélkül. Igazából nekem sem volt különösebb tervem még, de beiratkoztam egy esti tagozatos iskolába, hogy letegyem az érettségit. Ennyit szerettem volna: tanulni. Az esti suliban egy kicsit kinyílt számomra a világ, nagyon jó tanáraim voltak, akik rendkívül motiválóan hatottak rám. Elgondolkodtam: ha most itt vagyok, miért ne mehetnék tovább? S ha továbbtanulnék, milyen szakot választanék? Arra jutottam, gyönyörű dolog lehet másokat megtanítani írni, olvasni. Annyira megtetszett ez a romantikus gondolat, hogy célul tűztem ki, felvételizek a szegedi tanítóképzőbe. Innentől sokkal céltudatosabban tanultam az érettségire ott, a marógép mellett. Szerencsére fölvettek, s máris határozottan éreztem, hogy nem szakmát keresek, hanem hivatást. Ezt akkor és ott, Szegeden meg is találtam.

Hol volt az első munkahelye, osztálya, közössége?

A főiskola alatt önkéntesként foglalkoztam hátrányos és halmozottan hátrányos helyzetű gyerekekkel. Ebből lett aztán egy hatórás státusz, így már a főiskola alatt dolgoztam az adott egyesületnél egészen a diplomáig, majd bekerültem a közoktatásba Hódmezővásárhelyen.

Biztosan kristálytisztán emlékszik a legelső napjára...

Hát, hogyne! Egy másodikos osztályhoz kerültem Vásárhelyen, ahol a gyesen lévő kolléganő helyére kaptam fölvételt.

Az évnyitón a gyerekek szép fehér ruhában várták az új tanítót, és egyszer csak megjelentem én, majdnem két méter magas, nagy termetű, mély hangú férfiember.

Kollektív elkeseredést láttam a szemükben, de ez a tanévnyitó ünnepség végére el is múlt. Hiszem, hogy a gyerekek a legkiválóbb emberismerők, ezért számomra nagyon fontos visszaigazolás volt, hogy engem mindenféle tettem nélkül rögtön elfogadtak. Bennük is, bennem is volt félelem, de együtt szépen megnyugodtunk, és egy közösség lettünk.

Megfogalmazódott önben, hogy mi az, amit soha nem fog mondani egy gyereknek, és mi az, amit mindig el kell, hogy mondjon?

Ez nem egy mondat, hanem egy konkrét pillanat volt még a múltamban. Elsőosztályos voltam, már év vége felé jártunk, amikor az olvasást a szótagolás szintjén tudnia kellett mindenkinek. Ez nekem is ment, viszont a b és a d betűket mindig eltévesztettem, amikor olvastam, hiába próbáltam megkülönböztetni, merre néz a hasa ezeknek a betűknek nyomtatásban. A tábla fölött hívóképek voltak, például: hogy néz ki a b és a d a bodzában. Fölnéztem erre a hívóképre, s akkor megszólalt a tanító: „Látjátok, ilyen egy buta gyereket, mint a Tóth Tamás! Itt van év vége, és még nem tudja, hogy melyik az a betű.” Most 33 éves vagyok, de még mindig belecsuklik a hangom ebbe az emlékbe. Ezt ott hordoztam magamban, s Hódmezővásárhelyen is pontosan ilyen szituációba kerültem, csak akkor már a katedrán álltam. Felszólítottam egy kisfiút, kérdeztem tőle valamit, nem tudta, s fölnézett a hívóképre.

Megállítottam, és azt mondtam: „Látjátok, gyerekek, milyen ügyes? Nem adta föl, használta az eszközt, ami neki is és mindannyiunknak itt van, önállóan megoldotta, nem kért segítséget.”

Hatalmas feloldozást kaptam. Nagyon érdekes volt látni a gyermek arcán az örömöt, hogy mennyire büszke volt magára. Úgy gondolom, én ott, akkor lettem tanító. Rájöttem, mekkora befolyással vagyok a gyerekek életére, akár egyetlen mondatfoszlánnyal is.

Kép

Kép: Tóth Tamás

Biztosan ön is gyakran belefut abba az össztársadalmi megítélésbe, hogy soha ennyi problémás, autista, ADHD-s, magatartászavaros gyerek nem volt, mint manapság. Miközben a neveléstudománnyal foglalkozó szakemberek azt mondják, vannak olyan civilizációs körülmények, amelyek generálják az eltérő idegrendszeri fejlődést, de alapvetően mindig is voltak sajátos viselkedésű és gondolkodású gyerekek. Ön ezt hogy látja?

Ezt a fajta konzekvenciát, azaz, hogy régen nem volt ennyi problémás gyerek, én is tapasztalom. Ám úgy gondolom, nagy valószínűséggel mindig is voltak ilyen gyerekek, csak nem kerültek ennyire fókuszba. De nem is baj az, ha ezek a gyerekek fókuszba kerülnek, én ráadásul nem is látom őket problémásnak. Az oktatás fontos része, hogy gyermekeket neveljünk, ne tankönyveket adjunk át. Kooperálva a gyógypedagógusokkal, a differenciálást mindennaposan be lehet vinni az osztályterembe. Nagyon is jól együtt lehet működni ezekkel a gyerekekkel!

Azt, hogy másfajta figyelemre van szükségük, én sokkal inkább lehetőségként élem meg.

Szervezés kérdése, hogy egy órán mi a jó a tehetségesnek vélt gyermeknek és a lemaradással küzdőnek, hiszen nem lehet mindenkit ugyanúgy tanítani, az viszont fontos, hogy mindenki ugyanazt a sikerélményt kaphassa.

A Tóth Tamás tanító vlogja napról napra népszerűbb és látogatottabb. Történelmi, irodalmi, kulturális kérdéseket dolgoz fel röviden, sok képi anyaggal és információval. Mi inspirálta a platform elindítását?

Az egész világ megváltozott, ehhez alkalmazkodni kell, megtalálva az egyensúlyt a hagyományos oktatás és a modern eszközök használata között. Amikor a világjárvány elért minket, és nem nyithattak ki az iskolák, készítettem egy videót a gyerekeknek, amelyben igyekeztem megnyugtatni őket, de senkinek nem volt tapasztalata, hogyan is oktassunk otthonról. Elkezdtük az online oktatást, amit szintén jó lehetőségnek éreztem, de nagyon tartottam attól, hogy lemarad pár gyerek, ezért kis videókkal igyekeztem színesíteni az órákat. Bevált, s egyre többen igényelték, emiatt én is sokkal motiváltabb lettem. Közel két éve már, hogy rendszeresen készítek videókat, hogy segítsem a tantermi oktatást, hogy színesebbé tegyem azokat a közismereti dolgokat, amik fölött egyébként elsiklunk. A néphagyományra kifejezetten nagy figyelmet fordítok, de a jelentősebb ünnepek rövid és közérthető elmesélése is fontos, nemrég például a húsvéti ünnepkörről meséltem. Nagyon jó tapasztalni, hogy rengeteg felnőtt is nézi a maga örömére ezeket a videókat.

Nagyon sok ma a pályaelhagyó pedagógus. Mi az, ami önt és a kollégáit még mindig ezen a pályán tartja?

Ahogy mondtam, nekem a tanítás a hivatásom. Ez nem egy egyszerű szürke munkahely, amit az ember otthagy egzisztenciális vagy egyéb okok miatt. A kiégés a legtöbbünket veszélyezteti, mégis valahogy legbelül hajt minket az a fajta hivatástudat, amely nagyon széppé teszi a tanítást. Én is többször voltam mélyponton, de a gyerekek miatt maradtam. Abban reménykedem, a harmincas vagy még fiatalabb korosztály felvirágoztatja a pedagóguspályát. Mi tényleg a második szülei vagyunk ezeknek a gyerekeknek, természetes számukra, hogy megosztják velünk az örömeiket, bánatukat. Nem egy családi tragédiát asszisztáltam már végig az évek során, s az érintett gyermekek sok esetben könnyebben és hamarabb fordultak hozzám, mint a szüleikhez, akik benne voltak a tragédiában. Talán úgy érzi a kisgyerek, hogy van egy ember, aki nem a családtagom, mégis közel áll hozzám, így elmondhatom neki, engem mi bánt. Én a figyelemmel tudok segíteni, sokszor voltam támasza a kisdiákjaimnak, de az örömükben is nagyon szeretek osztozni. Az udvaron gyakran előfordulnak random vallomások.

Egyszer odajött hozzám egy másodikos kislány, és azt mondta: „Amikor ovis voltam, jártam iskolaelőkészítőre, de arra senki nem készített elő, hogy ennyire szeretni foglak”.

Ez a mély és őszinte kapcsolódás a gyerekekkel is oka lehetett annak, hogy jelölték önt a Pedagógus Oscar-díjra.

Tavaly voltam jelölt, rengeteg kiváló pályatársammal együtt. Végül szobrot nem kaptam, de már az is nagy megtiszteltetés, hogy neveztek. A Neteducatio szervezi évről évre a nevezést, a szülők javasolhatnak pedagógust, óvodapedagógust, fejlesztőpedagógust a díjra. Különböző szempontok alapján, különböző kategóriákban nyerhető el a díj. Az elismerés mindig jólesik, miközben persze az a legfontosabb, hogy a gyerekek mindennapos elismerésében fürdőzzünk.

Van olyasmi, amit sosem kérdeztek meg öntől – nem szakmai értelemben –, de mindig azt gondolta, hogy szívesen elmondaná?

Nagyon jólesik a kérdése... Talán az, hogy őrült nagy boldogság számomra, hogy megtaláltam a hivatásom, de talán még nagyobb öröm, hogy a főiskolán megismerkedtem egy lánnyal, aki gyógypedagógiára járt. Gyönyörű szép volt, és én a kezdetek kezdetén beleszerettem. Most ő a feleségem.

Akkor ön egy boldog ember?

Az vagyok. Nagyon.

„A gyerekvállalás szívás” – hangzik el az Aldi Nord német üzletlánc legújabb, „társadalmi kérdésekre irányuló” beszélgetésében, amellyel kifejezetten a Z generációt kívánják megszólítani. Az új német nyelvű epizód házigazdája a frissen lakkozott körmű, fehérre festett hajú Theo. A „progresszív” srác vendéget is hívott a vegán vacsorájához, a 28 éves Ida Marie-t, aki azt ecseteli az aldis hozzávalókat vagdosva, hogy a paradicsomot és a gyerekeket egyformán rühelli.

Amíg Ida ezt fejtegeti, öklendező hanggal illusztrálja mondandóját, jelezve, hogy a gyermekvállalás hányingerkeltő.

Aztán a magát feministának valló nő azt is büszkén kijelenti, hogy már kislányként tudta, hogy nem fog gyereket szülni. A beszélgetésben elhangzik, hogy a terhesség ijesztő, mert pont olyan, mint a Nyolcadik utas a halál című Alien-filmben, ahol a szörny a gazdatestben növekszik, és abból táplálkozik (és a filmben nem mellesleg úgy születik meg, hogy megöli azt, aki a világra hozta).

Hogy mi köze ennek a bolt termékeihez? Semmi. Azon kívül, hogy ezzel a videóval az áruházlánc is jelezte, hogy bekapcsolódik a kultúrharcba, és a woke oldalon teszi le a voksát. A kijelentéseket felháborodott kommentcunami követte a közösségi médiában, amire már az áruházlánc is kénytelen volt reagálni. Azt írták, hogy a Taste Offal teret akarnak adni a társadalmi kérdésekkel kapcsolatos véleményeknek anélkül, hogy értékelnék azokat. Mert az „Aldi mindenkinek szól!”.

A „téradás” az, ha meghívod Idát egy kerekasztalbeszélgetésbe, ahol eltérő nézeteket valló partnerek vitáznak. Ha profitorientált cég vagy, és a logód alatt negyedórán keresztül ragozzák, hogy a „gyerekvállalás szívás”, miközben a termékeidből vegán tofutálat készítenek, az reklám.

Mégpedig családellenes nézetek reklámozása, ami hátha szöget üt majd néhány fiatal lány fejében, akik ebben a videóban menőnek láthatják Idát.

A progresszív fiatal lány a beszélgetés során azon is eltöpreng, hogy „a szülei egyáltalán miért hozták a világra”, de a profiljából megtudhatjuk, hogy legalább a kutyákat szereti. Van háziállata, akire vigyáz. Tavaly júniusban a Twitteren arról írt, hogy ha az embernek kutyája van, az olyan mintha gyereke lenne, csak jobb, mert nem fest neki csúnya képeket, amelyeket a hűtőre kell rakni. Kérdés, hogy Ida vajon tudja-e, hogy az aranyos (vegán?) kiskutyák is amolyan „alienesen” fejlődnek ki, és szintén „a gazdatest” hozza őket világra? 

Ezzel a videóval a wokeisták saját maguk karikatúráját rajzolták meg: a progresszív feminista vegán tofutálkészítés közben fejti ki hányást imitálva, hogy a gyerekvállalás undi. Ezzel tizenöt perc alatt egyszerre járatja le a feministákat, a vegánokat, a liberálisokat (és a tofut).

Ezek az emberek szeretik azt kommunikálni, mennyire önzetlenek, és ahogy a veganizmusuk, úgy a gyermekgyűlöletük mögött is egy ok áll: a bolygó iránti szeretetük. Ida azért öklendezik a tofukészítés mellé a gyerektől, mert környezetvédő, az Aldi Nord pedig azért sugároz családellenes propagandát, mert véleményeknek ad teret. Na, persze.

A valóságban ezek a mélyen frusztrált emberek egyetlen dologra gondolnak: saját magukra.

A tofuhoz ugyan nem jött meg az étvágyam, de a konyhába azért kimegyek, mert Ida legalább eszembe juttatta, hogy tegnap elfelejtettem kitenni a legújabb rajzot.

FRISSÍTÉS: A hozzászólások hatására a videót eltávolították az oldalról. 

Réka egy híres bulvárújságban olvassa a „3 jel, hogy nárcisztikus vagy” című cikket. Izgatottan lapoz bele, hiszen többször megkapta már ismerőseitől, hogy sokat foglalkozik a külsejével. Az 1. jel: „Túlzottan szereted magad.” Réka elgondolkodik, igen, valójában semmi kifogása nincs saját maga ellen, kimondottan szereti magát. Rendben van a kinézete, és tisztában van a jó tulajdonságaival. Úgy gondolja, ez azért még nem ok arra, hogy baj legyen vele. A 2. jel: „Nem törődsz mások érzéseivel.” Réka úgy hiszi, hogy bár nem kimondottan extrovertált ember, van pár barátja, akiket szeret. De a többiekkel tényleg nem foglalkozik, nem töri magát, hogy jóban legyen velük. Olyan is előfordult, hogy nem válaszolt a szomszéd néni hívására. Gyanakodni kezd, talán mégis baj van vele? A 3. jel: „Ügyesen manipulálod magad körül az embereket.” Ezt a pontot Réka azért erősen kétli, bár akadt olyan helyzet az életében, amikor érvényesítette mások felett az akaratát. A felsorolás végére elbizonytalanodik. Vajon narcisztikus vagyok, meg kellene változnom? Pontosan olyan lettem, mint az anyám?

Manapság a nárcizmus egyre gyakoribb téma a pszichológiai és bulvárcikkekben egyaránt. Ennek egyik oka az a fontos társadalmi változás, hogy egyre nyíltabban tudunk beszélni a mentális problémáinkról. Bár sajnos a szakemberhez járást még mindig stigma övezi, számtalan ismeretterjesztő írás, videó található az interneten, önsegítő, önismeret mélyítésére alkalmas könyvek kerülnek a könyvespolcokra, és a média fősodrában is egyre elfogadottabb, ha egy celeb a mentális nehézségeiről beszél. Ennek oka és következménye, hogy egy-egy személyiségvonást és diagnózist fel-felkap a közbeszéd, és igyekszik minden oldalról kivesézni azt. Az ismeretterjesztés fontos, de érdemes mindig megfelelő forrásokból tájékozódnunk, így a nárcizmussal kapcsolatban is vannak fontos támpontok, amelyeket ismernünk kell, mielőtt úton-útfélen ráismernénk ebben a diagnózisban ismerőseinkre, netán önmagunkra.

A népszerűség másik fontos oka lehet, hogy az idő előrehaladtával egyre többet tudunk a személyiség zavarairól, hiszen a diagnosztikai eszközeink is egyre finomodnak. Bár úgy tűnhet, egyre több ember él valamilyen mentális betegséggel, többek között inkább arról van szó, hogy ugyanannyi esetből többet tudunk felismerni a diagnosztika fejlődésével.

Patológiás a helyzetem/a főnökömé/a páromé?

Mindenekelőtt fontos elkülöníteni egymástól a nárcizmust mint személyiségjegyet és a nárcizmust mint patológiás működést.

Mint személyiségvonás a nárcizmus mindannyiunkban megvan. Az egészséges nárcizmus segít abban, hogy őszintén a valóságos tulajdonságaink és önmagunk iránt érdeklődjünk, segít érett célokat, elveket megfogalmazni, elfogadni és szeretni magunkat. Az ember ezáltal fenntart egy viszonylag pozitív önképet, amely adaptívnak bizonyulhat. A megfelelő mértékű nárcizmus segíti az egészséges szokások kialakítását, segít a nehéz döntések meghozatalában, táplálja az önbizalmat. De fontos látni azt is, hogy ez nem egy igen/nem helyzet, nem lehet az embereket nárcisztikusra/nem nárcisztikusra felosztani. Mint minden tulajdonság, ez is egy spektrum, az emberek egy tengelyen helyezkednek el.

Nárcisztikus személyiségzavarról akkor beszélünk, ha mindez már nem adaptív, s az ember önszeretete olyan mértékben felnagyított és extrém, hogy egyáltalán nem képes másokkal empatizálni, kapcsolatot kialakítani.

A Mentális zavarok diagnosztikai és statisztikai kézikönyve (DSM) alapján kritériumoknak kell megfelelni ahhoz, hogy nárcisztikus személyiségzavarról beszéljünk. A kutatások alapján két típusú nárcizmus létezik: a grandiózus (nagyzoló, arrogáns) és a sérülékeny (visszahúzódó, túlzottan szerény). Mindkét típus mögött egy sérült énkép bújik meg, és az attól való félelem, szorongás, hogy az illető tulajdonképpen nem is olyan nagyszerű, és ha ez kiderülne, már nem szeretné és nem fogadná el senki. A grandiozitás védekező funkció a fájdalmas érzelmekkel szemben.

Fontos azonban, hogy a diagnózis felállítása és a terápia egyaránt szakember feladata. A gyógyulás rendkívül nagy kitartást igényel, nehéz és hosszadalmas. Érdemes azt is tudni, hogy személyiségzavart gyermekeknél nem diagnosztizálunk, hiszen náluk a személyiség még változó, kialakulóban van.

Tényleg olyan gyakori a nárcizmus?

„Azt hittem, szerelmes vagyok, hogy végre megtaláltam a nagy Őt. Mindent megkaptam tőle, amire valaha vágytam, lehozta nekem a csillagokat is. Majd az első hetek rózsaszín felhői után jött a pokol. Irányított, hibáztatott, elmart a barátaimtól és a családtagjaimtól, hogy egyedül az ő befolyása alatt éljek.”

„Egyszerűen nem tudtam elviselni, parancsolgatott, semmibe vett, soha nem voltam elég jó. Azt hittem, minden főnök ilyen, szerencsére sikerült munkahelyet váltanom, és most olyan helyen dolgozom, ahol megbecsülnek.”

A fenti esetek nem egyediek, sokan élnek hasonló személyes és munkahelyi kapcsolatokban. Szinte közhely, hogy a világunk egyre nárcisztikusabbá válik. A csoport háttérbe szorul az individualitással szemben.

Egy kutatás alapján a húszas éveikben járó fiatalok háromszor nagyobb valószínűséggel mutatnak nárcisztikus személyiségzavarra utaló tüneteket, mint a hatvanas éveikben lévők.

A kérdőíveken alacsonyabb empátiaértéket és magasabb önértékelési pontszámot érnek el.

Kép

Kép: Pexels / Johannes Plenio

Ugyanakkor a hivatalosan nárcisztikus személyiségzavarral diagnosztizáltak száma nem egyértelmű. Azt tudjuk, hogy amíg 2000-ben az átlagpopulációban 1 százalék körüli volt az arányuk, addig 2013-ban 6,2 százalék. Ezek azonban csak a diagnosztizált betegeket írják le: a diagnosztizálatlan vagy nárcisztikus tulajdonságokkal rendelkező, de a diagnózisküszöböt még el nem érő esetek száma ettől nagyon eltérő lehet.

Kérdések, amelyek segíthetnek

Érdemes látni, hogy a nárcisztikus tulajdonságok és a kialakult személyiségzavar mentális nehézség. Az ilyen emberek legtöbbször segítségre szorulnak, ugyanakkor éppen ezen tulajdonságaik miatt nem fogják bevallani, hogy szükségük van rá. A nárcisztikus jellemzők kialakulásához genetikai öröklődés és a szülők viselkedése, mintája is hozzájárul.

Senki nem magától választja, hogy nárcisztikus sérülései és a környezetének is nehézséget okozó tünetei legyenek.

Éppen ezért:

• Fontos, hogy megpróbáljuk leválasztani a nárcisztikus személyről annak tetteit, gyermekkori sérüléseit.
• Fontos, hogy lássuk az egész skálát.
• Nem biztos, hogy a cikkekben megjelenő tipikus módon fog viselkedni az illető, és nem biztos, hogy a nárcisztikus vonások miatt ne tudna jól funkcionálni akár egy párkapcsolatban.
• Fontos, hogy kellő önismerettel rendelkezzünk, és feltegyünk magunknak is kérdéseket: valóban úgy látom, hogy nárcisztikus személlyel van dolgom, vagy éppen én védem a saját igazamat úgy, hogy stigmatizálom a másikat? Tudom objektíven nézni a helyzetemet? Ha valóban nárcisztikus, mit tudok én tenni, hogy kilépjek ebből a helyzetből?

Mindezek miatt fontos látni, hogy bár egyre inkább bekerül a köztudatba a nárcisztikus kifejezés, és sok értékes anyagot lehet találni róla az interneten, könyvekben, érdemes szűrni az információkat, hiteles forrásból tájékozódni, és minél több önismeretet szerezni. Egy diagnózissal kecsegtető cikkre ne alapozzunk, ugyanakkor, ha úgy érezzük, segítségre szorulunk bármelyik oldalon, kérjük szakember segítségét!

Felhasznált irodalom
Bandi, Sz. (2013) NÁRCIZMUS: STRUKTÚRA ÉS KÖTŐDÉS – szakdolgozat, PTE BTK Pszichológia MA Klinikai és Egészségpszichológia szakirány
Vizin, G. (2019) ELTE PPK; SE KPT A személyiségzavarok I.: etiológia, epidemiológia és tünettan
Campbell, W. K., Twenge, J. M. (2013) Narcissism Unleashed, Association for Psychological Science
https://fulfilled.hu/blog/a-leghosszabb-blogcikk-a-narcizmusrol/

„A mesékben is a fontos szereplők elmennek szerencsét próbálni, vagyis elhagyják a szülői házat, amire azért van szükség, mert a hős számos nehéz próbatételen keresztül jut el önmaga fejlődésének következő állomására. A külföldi tanulás is, túl azon, hogy egy fantasztikus kaland, fontos lehet a személyiségfejlődés szempontjából, mert ezáltal gazdagabbá válik a kamasz személyisége – figyelmeztet Erőss Rebeka klinikai szakpszichológus. – Amit egy ilyen utazás alatt tapasztalni és tanulni lehet a nyelven és iskolai tanulmányokon túlmenően, az az önállóság, a küzdőképesség. Emellett olyan széleslátókörűségre tehet szert, amely egy életen át meghatározhatja gondolkodásmódját, problémamegoldó készségét és személyiségét. Nem mellékes az sem, hogy a tapasztalatok által tanult élmények egészen más mélységben rögzülnek.”

Menjen vagy maradjon?

Egy ismerősöm már hónapok óta stresszel, hogy mi lesz a kamasz fiaival, ha Németországba költözik a család. Keresi a megfelelő iskolát, gyakorolják a nyelvet. És az is eszembe jut, hogy egy 17 éves lány, aki élete első felét az USA-ban töltötte, majd Magyarországon élt, milyen krízist élt át, amikor a családdal visszautaztak egy évre: itthon kellett hagynia az edzőtársait, a sulit, nem ballaghatott a többiekkel. Hogyan lehet jól felkészíteni a fiatalokat a változásra, és mikor érdemes mégis inkább itthon hagyni őket?

„Ez mindig az egyéni helyzettől függ, nincs rá általános recept, de néhány szempontot érdemes mérlegelni. Kamaszkorban ez azért fontos és nehéz kérdés, mert a középiskola idején kezdenek a fiatalok kortárs kapcsolatai elmélyülni, és ezeket a kötelékeket nem szívesen hagyják maguk mögött. Alapvetően azonban a család egysége nagyon fontos, ha egy mód van rá, senki ne maradjon itthon. Más az, ha egy kamasz megy külföldre, mert akkor az otthon fogalma megmarad a háttérben, bármikor haza lehet jönni – ennek nagy lélektani jelentősége van a biztonság szempontjából. Másrészt, ha a család megy el, és a gyerek marad itthon, azt gyakran élik meg elhagyásnak az itthon maradók. Akkor is, ha ez a felszíni kommunikációban nem jelenik meg. A kamaszkor fontos fejlődési krízis is egyben, amelynek része a határfeszegetés, ha nincs kivel szemben, az később számos negatív következményt vonhat maga után. Ha úgy döntünk, hogy itthon marad, mindenképp olyan személyre bízzuk, aki biztonságot jelent a kamasz számára, és akiben mi is maradéktalanul megbízunk.

A felkészülésben fontos, hogy ne hagyjuk a gyereket bizonytalanságban, vagyis tudja, hogy hova megy iskolába, hol fognak lakni, tudja-e folytatni az itthoni hobbikat, és minél több információja legyen a másik kultúráról és annak szokásairól. Fontos stratégiákat megbeszélni arról, hogy különböző problémák megoldásáért hová, kihez fordulhat. Szót kell ejteni az olyan kulturális különbségekről is, amelyek esetleg még ismeretlenek a kamasz számára. Érdemes arra is figyelni, hogy ne az itthoni barátokkal és családdal való kommunikáció uraljon minden időt, mert akkor nem marad energia nyitni az új felé.”

Önállóságpróba élesben

Ha a gyerek egyedül megy ki tanulni vagy nyári munkára, az sem mindegy, hogy rokonokhoz vagy jó ismerősökhöz megy-e, esetleg csoportosan, felnőtt kísérettel vagy teljesen egyedül, ráadásul ismeretlen emberekhez. „Ismeretlen közeg esetén a biztonságot nyújtó kérdésekre tegyük a hangsúlyt: szállás, bolt, orvos, a közlekedés megszervezése, felelős felnőtt és annak az elérhetősége – javasolja a szakember. – Mindenképpen fontos azt megbeszélni, hogyan tartják a kapcsolatot, ma már könnyen bármikor bárki elérhető. Az nem jó, ha a telefon és a net egy meghosszabbított köldökzsinór, és az sem, ha semmi információnk nincs egymásról. Biztassuk a gyerekünket, hogy legyen nyitott és elfogadó, hiszen sok olyasmit tapasztalhat, ami kívül eshet az általa jól ismert helyzetek körén, ezért felbecsülhetetlen értéket és gazdagságot hozhat az életébe.”

Vajon az én gyerekem megállja majd a helyét? Jól ítélem meg? És ha féltem, valóban vele van a gond, vagy talán velem, mert túlféltem? „Ebben a kérdésben a legfontosabb a biztonság és az önállóság, illetve a bizalom – mondja Erőss Rebeka. – Az önállóságot bizonyos mértékben lehet, sőt, fontos megtanulni az út során. Ha bízni tudunk gyermekünkben, és olyan helyszínt és körülményeket választ, amely biztonságos, akkor inkább segítsük abban, hogy tartalmas élményt szerezhessen. Ha azonban nem reális és veszélyes az, ahogyan elképzelte az utazást, akkor érdemes gátat szabni, hiszen a gyermekért mi vagyunk felelősek.

Ha gyermekünk alapvetően önálló és talpraesett, meg tud küzdeni a hétköznapokkal, képes rendszert tartani az életében és felelősséget vállalni a tetteiért, akkor alkalmas arra, hogy önállóan külföldre menjen.

Az itt említett dolgoknak nagy része tanulható is, de fontos, hogy meglegyenek az alapok. Mérlegelendő, hogy a kamasz pszichésen mennyire stabil. Van olyan élethelyzet, hogy jobb és könnyebb a leválás szempontjából, ha kicsit eltávolodik valaki a családtól. De alapvetően a külföldi utazás egy úgynevezett szeparációs helyzet, vagyis távolság a családtól és a megszokott környezettől, aminek velejárója sok-sok különböző érzés: stresszhelyzet, kihívás, feladat, így aki lelkileg instabil, annak, túlságosan megterhelő lehet. Gyászfolyamatok idején például még jobban át kell gondolni, hogy valóban helyénvaló-e a kamasz külföldi utazása.

Hosszúra nyúlt köldökzsinór

Legtöbben – a szülők is és a gyerekek is – ilyen helyzetben az ismeretlen és kiszámíthatatlan szituációk miatt szoronganak. A szeparációs szorongást a fizikai távolság és az idegen nyelv felerősítheti. A szülőnek le kell mondania a kontrollról, és ez sokszor nagyon nehéz. A gyereknek át kell vennie maga felett a kontrollt, amelyet addig részben vagy egészben nem ő uralt. Ennek része a fiziológiás kontroll, ami a saját testről szól: evés, alvás, megfelelő öltözködés, betegségek kezelése stb. És van egy viselkedéses szint, amely megmutatkozik a tanulásban, a kapcsolatok alakításában, indulatkezelésben. Kevesebb a támasz, esetleg jobban ki kell állnia magáért, mint azt megszokta. Többet kell bürokratikus és adminisztratív dolgokkal foglalkozni.

Kép

Kép: Pixabay

Irreális félelmekről akkor beszélünk, ha olyasmi miatt szorongunk, ami túlmutat a hétköznapi realitáson, vagy aminek mértéke eltúlzott. Ilyen, ha képtelenek vagyunk megbízni a gyermekünkben, és nem feltételezzük, hogy fel tud nőni bizonyos feladatokhoz, meg tud oldani helyzeteket. Ha továbbra is itthonról próbáljuk irányítani a megszokott rutinok szerint. Találkoztam olyan anyukával, aki naponta háromszor is felhívta a gyermekét, és zaklatta a tanárait, hogy megkérdezze, a gyerek tényleg azt csinálja-e, amit ígért.

Szinte nincs is olyan szülő, akit ne gyötörne sok belső félelem azzal kapcsolatosan, hogy nehogy valami rossz történjen a gyermekével – de nem tehet mást, mint ahogy tudja, felkészíti gyermekét az életre, és próbál minél több eszközt adni a kezébe, hogy a nehézségekkel szembe tudjon nézni.

Az elengedés mindig egy kicsit veszteség is, mert amikor visszajön a gyermek, már nem teljesen ugyanaz az ember lesz, és nem biztos, hogy úgy lesz ránk szüksége, ahogy korábban.

A kamaszok és szüleik az interneten jól tudják tartani a kapcsolatot. A Skype, Facebook, WhatsApp, Viber, FaceTime és más alkalmazások az utóbbi években lényegesen megkönnyítették a távoli országokkal való kapcsolattartást. Egészséges egyensúlyt lehet ebben kialakítani, ami nem arról szól, hogy percenként-óránként követem a másikat, de bizonyos időközönként (ezt megbeszélve) fontos, hogy kapcsolatot tartsunk.

Ilyenkor el kell fogadnunk, hogy vannak olyan dolgok, amelyeket gyermekünket már önállóan kell elrendeznie, akár úgy, hogy ne is akarjunk tudni róla. Néha persze az sem egyértelmű, mi az, amiről feltétlenül jó tudnunk, érdeklődnünk, és mi az, amit el kell engednünk. A pszichológus szerint az, hogy mit eszik napi szinten, mit vesz fel, kivel beszél és mit, vagy hogy mosott-e fogat, bizonyos távolságból teljesen irreleváns. De az, hogy hogyan érzi magát, van-e valamire szüksége, milyen élmények érik, hogyan veszi az akadályokat, milyen egészségi állapotban van, ezekről fontos érdeklődni. Az alapvető biztonsági dolgokról is tudnunk kell, például hol lakik, hogy lehet elérni őt, vagy akár egy kontaktszemélyt (mentort, tanárt, szállásadót) is érdemes ismernünk.

Újra itthon

Amikor elkövetkezik a várva várt hazatérés, a világlátott kamasz nem mindig illeszkedik könnyen vissza régi életterébe. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy aki hosszabb ideig egy másik országban, egy másik kultúrában tartózkodott, tulajdonképen egy másik dimenzióban élt. „Újra meg kell szokni a helyi körülményeket és szokásokat, a fonalat újra fel kell venni, ez időbe telhet – figyelmeztet Erőss Rebeka. – Lehet, hogy valaki egy külföldi út során olyan tapasztalatokra is szert tett, amit az itthoni közeg nehezen ért meg (eltérő tanulmányi szokások, étkezési szokások, nagyobb önállóság, mint itthon). A visszailleszkedéshez mindkét oldatról szükséges az idő, a türelem és az elfogadás. Sokszor egy kiutazó számára annyira intenzív a kintlét, hogy csak akkor kezdi az élményeket feldolgozni, amikor visszatér, és azok valamiféle távolságba kerülnek. Néha azt is nehéz kezelni, hogy aki külföldön volt, azzal sokkal több dolog történt, mint az itthon maradókkal. Fényképrendezés, napló, jegyzetek, összefoglaló beszámoló tartása a családnak vagy az osztálytársaknak/barátoknak segítheti az élmények integrálódását, megosztását. Számítani lehet arra is, hogy a hazaérkezést követően megváltozik a kamasz hangulata, szomorúbb lesz, hiszen veszteség éri azáltal, hogy visszatér, és valami jó véget ér.

A kapcsolataink mindig változásban vannak, de a külföldi élmények, a leválás hozhat valamiféle eltávolodást, amihez mindkét félnek alkalmazkodni kell.

A leválás általában azt jelenti, hogy felnő a gyerek, és önállóan képes megállni a lábán – ezáltal veszítünk szülői fontosságunkból. Elképzelhető az is, hogy valaki nagyon sokat változik egy ilyen intenzív élmény alatt. Ennek a személyiségváltozásnak lehetnek veszteségei meg nyereségei is. A tanulásban lehet, hogy türelmet és időt igényel az, amíg vissza tud illeszkedni, ilyenkor mind az osztálynak, mind az adott diáknak jó, ha egy osztályfőnöki órát élménybeszámolóra használnak.”

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>> 

„A tabániak, mind a háromezerötszázan, külön törzs, komoly és megfontolt emberek, s mint a zsidók között a szamaritánusok Nablusban, ők is a budai nép legelőkelőbb és legrégibb törzsének tartják magukat, s bizonyos keleti bölcsességgel szemlélik a világ eseményeit” – írta Márai 1933-ban. Csoda-e, ha a Tabán a képzőművészeket is inspirálja?

A battonyai születésű Molnár-C. Pál (1894–1981) unokája, Csillag Péter nemcsak a műveit őrzi-védelmezi, hanem a gellérthegyi álmokat is. Sétákat vezet, ahol szeretett „mesebirodalmáról” beszél, amelynek szívesen húzza szélesebbre a határvonalait. Hiszen egy tabáni, egy gellérthegyi, egy Ménesi úti polgárnak nem távolság a Tétényi út, a Ballagi Mór utca, a Csörsz utca, a Kiss János altábornagy utca, az Ugocsa utca (ahol a 10. szám alatt 1938-tól 1999. május 30-ig népszerű mozi működött), a Kék Golyó utca vagy a Babits Mihálynak otthont adó Attila út.

Szinte ahány ház, ahány park, ahány kerítés, ahány elhagyott grund feszül az emlékek vetítővásznára, annyi az anekdota, annyi a legenda, annyi a történelmi kuriózum…

A Molnár-C. Pál első fővárosi, bemutatkozó kiállításán (1923) szereplő Tabán-festmények, a Hadnagy utcát megidéző tusrajza, vázlatai ma is láthatók a róla elnevezett múzeumban.

– Nagyapámnak nemcsak az olasz főváros, de Párizs is szívéhez nőtt – meséli Csillag Péter, a büszke unoka. – A Szajna partjáról 1923-ban tért haza. Közvetlenül utána készítette el Tabán-témájú alkotásait. Tabáni utcaképei expresszionista hatásúak. Az általa ábrázolt utcácskákban elveszünk, szinte beszippantják a szemlélőt. Bár nekem az az érzésem, hogy az egyik „tabáni” képe valójában a Szabó Ilonka utcát jeleníti meg… Igaz, ami igaz, a Víziváros sincs messze – fűzi hozzá derűsen. Csillag a Tabánról mint ródlipályáról is megemlékezik. A helyi lakóházak, fogadók, éttermek (1930-as évekbeli) eldózerolása után lejtős domboldallá, közparkká formált terület évtizedekig kínált kitűnő szánkópályát, síterepet a téli sportok szerelmeseinek. Létezik olyan archív, családi filmszalag, amelyet Molnár-C. Pál vett föl, s a tekercsen ő és a bátyja gyermekként láthatók, amint lecsúsznak a dombon.

Ahogyan Molnár-C.-nek sem, úgy a Zsolt utca 7. szám lakójának, Aba-Novák Vilmosnak sem volt ismeretlen a Hegyalja út menti Avar sörterasz, ahol Tersánszkyval, Tamási Áronnal is néha elidőzött. Unokája, Kováts Kristóf szerint vitriolos humorral megáldott nagyapja Kakuk Marci, Tersánszky regényhőse rajongójának számított. De a korszak másik nagy különcével, Berda József költővel is szoros barátságot ápolt. (Miként Kakuk Marci, úgy ő is „társadalmon kívüli lényként” tekintett magára.)

– Aba-Novák Vilmos, akit Picasso „barbár zseninek” nevezett, ötéves korában már a Horváth-kertben rajzolt – „lapoz” bele a képzeletbeli családi legendáriumba Kováts Kristóf.

– Édesapja a Déli Vaspályatársaság vasútépítő mérnöke volt. Hol másutt laktak volna, mint a Pálya utcában? Büszke volt a szakmájára, és fiának vasutassorsot szánt. Hiába – summázza a Velencei Biennálé egykori nagydíjasának unokája.

Kép

Molnár-C. Pál: Tabán (1923) - Kép: Molnár-C. Pál Műterem-Múzeum

Aba-Novák a Werbőczy István Gimnázium (a mai Petőfi) diákja volt, ahonnan a Budai Császári Királyi Főreáltanodába, azaz a mai Toldy Gimnáziumba került; ott is érettségizett. Tanulmányait (1912-től) a budapesti Képzőművészeti Főiskolán, később a szolnoki művésztelepen, majd Nagybányán folytatta. Ösztöndíjasként, 1928-ban jutott ki a Római Magyar Akadémiára.

– Nagyapám azonos esztendőben (1894-ben) született Molnár-C.-vel, Szőnyi Istvánnal és Derkovits Gyulával. Nem volt rossz évjárat – teszi hozzá, elégedetten Kováts. – Azt mondják, hasonlítok rá külsőleg. Ugyanolyan nagydarab volt, mint amilyenné én váltam, bár lobbanékonyabb természet jellemezte – vállalkozik némi önelemzésre és összehasonlításra.

Az első világháború embertelensége megviselte Aba-Novákot. Ahogy Kováts fogalmaz: A Piave-folyó környékén belekerült a sűrűjébe, megsebesült, rövid ideig lebénult a karja. A hazatértét követően sokáig küzdött depresszióval. Ha kimozdult a tabáni Zsolt utcából, olyankor is a szakmai érdeklődés vezérelte. Molnár-C. első kiállítására például mint érdeklődő, mint minden újra kíváncsi látogató zarándokolt el. Barátságuk innen datálható. Megszállottan dolgozott. Amikor Berény Róbertnek el kellett hagynia az országot, egy ideig a városmajori műtermét (Kolb Erzsébettel és Patkó Károllyal megosztva) használhatták.

Amikor Aba-Novák úgy-ahogy összeszedte magát, lejárt a budai kiskocsmákba. (S mint mások, ő is rejtegetett jóféle kolbászt a kabátzsebében, így spórolva a cechen…)

A Zsolt utca egyszerre volt otthona, műterme, a „fészke”. Szemközt lakott a Dobozgyárral. Azzal a Mészáros utcai épületegyüttessel, amelynek a cégérén ez állt: „Dávid Károly és Fia doboz-, papíráru-, és szabad, fémkapocsgyára”. A fénykorban naponta 150 ezer dobozt gyártó üzem megihlette a szintén a Zsolt utcában, majd a Galeotti utcában is lakó költőt, Garai Gábort. „A Dobozgyár mögött” című versében a szomszédos parkban zajló sakkcsatákra, a szépséges tabáni leányzókra, akiknek „fehér ruhája lobbant”, s a mozdonyok füttyére is utal. Az Aladár utcából meredeken a Gellért-hegy felé tartó kis utcácskáról se feledkezik el: „És mentek a Csap utcán / fel a hegynek a párok…”

– Nos, itt a Dobozgyárban volt segédmunkás a nagyanyám – meséli Kováts Kristóf. – Nagyapám az ablakból látta meg őt, és modellnek kérte föl. Idővel festő és a modell egymásba szerettek. A nagymamát Katónak becézték. Egy ízig-vérig tabáni rác család gyermeke volt. Dédapámék nem örültek a násznak, nagyapa azonban tántoríthatatlannak bizonyult.

Ahogy Csillag Pétert, úgy Kováts Kristófot is számos emlék, élmény fűzi a városrészhez. – A régi tabáni temető ott volt, ahol a mai Gesztenyéskert. Nagymamával olykor ellátogattunk ide, és megmaradt bennem valami egyszerre megnyugtató, egyszerre felkavaróan drámai, magasztos érzés, ami a temetőkertet jellemezte – említi.

Azután korszakot váltunk.

A Tabán egy másik „arca” kerül szóba: „Gyere, gyere ki a hegyoldalba” – mondjuk fel a Locomotiv GT Tabánról írott slágerét szinte egyszerre.

Megjegyzi, hogy a hajdani toldys diákok (hiszen ő is ott tanult) szinte hazai pályának tekintették a legendás Bem rockpartot, avagy: az I. kerületi Tanács V. B. Művelődési Klubját. A 2021 őszén elhunyt rockikonnal, Baksa-Soós Jánossal Aba-Novák unokájának volt szerencséje együtt futballozni a Horváth-kertben. – Jól focizott, de egyhuzamban dumált közben – mondja az egykori csapattárs, aki a Bem rakpart 6. alatti művelődési ház titkos jeleit se feledte el. – A kacsintás például azt jelentette, a málnaszörpbe pálinkát kérek…

Csillag Péter (Molnár-C. Pál unokája), aki a SZEOL AK és az MTK csapatában is megfordult, és az NB1-ben is futballozott, szívesen emlékezik meg a bel-budai meccsekről, grundokról, gólokról, bodicsekekről:

 – A korabeli srácok „birodalma” a Farkasrétig terjedt, ahol – jegyzi meg nagyot nevetve – a temetővel szemben volt egy hírhedt söröző, amit Vidám hullamosóként ismertek. A Tabán, a Ménesi út borvidék – fűzi hozzá Csillag. – Nem véletlen, hogy errefelé borművelésre emlékeztető nevei vannak az utcáknak, úgymint: Bakator, Szüret, Somlói, Villányi. A Ménesi út az Arad melletti Ménesi-borvidékről kapta nevét. Közismert, hogy sokan laktak itt rácok, svábok, akikben a borkészítés művészeit tisztelhetjük. Egyes épületek elhelyezkedése se a véletlen műve.

A mai Czakó kert (a Naphegynél) Dézsmaház volt, ahol a szőlő értékesítése, felvásárlása folyt. A Gellért-hegyi svábok fehér szőlőt, a sas-hegyi rácok vöröst termesztettek. A Budai Zöld eközben legendává érett. A Badacsonyi Leányka porzója a Tabánból származik. Lényegében a Balatonhoz menekítették a filoxéravészben majdnem kihalt szőlőfajtát.

Kép

Zórád Ernő: Tabán

A nedűt a balassagyarmati születésű, a felvidéki Dacsókesziben gyerekeskedő, de a trianoni döntés miatt végül a Tabánban, a Csap utca 1. szám alatt menedékre lelő Zórád Ernő is kóstolhatta. Törzshelyein, a Márványmenyasszony étteremben, a tabáni Mélypincében (Krúdy kedvenc helyén) és a Rózsadomb alján, a Pejerliben ugyanis esküdtek arra, hogy őriznek még „némi budait” a kamrában. Részlet a művész visszaemlékezéséből, amelyet 1989-es Derkovits-terembéli összegző kiállítása kapcsán vetett papírra:

„Szüleim kitűnő stílusérzékkel előbb Budán – ott is a nótabeli Csap utcában – horgonyoztak le. Ódon hangulatú, álmatag faluvárosban találtam magam.

Egy ugrásnyira tőlünk, az Avar és a Csörsz utcák végében sötétlett a régi tabáni temető. Egészen a Farkasrétig (ahol a 48-as honvédhez címzett vendéglő állt) nyomult fel a vadregényes liget. Régesrég nem temettek már ide senkit. A környék polgárai jöttek ki ide sziesztázni: a fűre heverve iddogáltak, a sakk meg a kártya járta, víg terefere közben. Gyerekek rúgták a rongylabdát, olasz fagylaltos csilingelt, és egy verklis régi keringőt nyekergett. Középiskolában az Attila útra, majd a Fehérsas térre jártam. Útközben külön látványosság volt „Gusztl” (Auguszta főhercegnő), aki mindössze egy lovász kíséretében lezötyögve a Várból, körbeügetett a kopár Vérmezőn.”

Zórád Ernő a tabáni kocsmáknak is emléket állított. A „nőnemű, rejtélyes és kissé romlott” városrész romantikus katakombáit, szeszszentélyeit azonban – ki más? – maga Krúdy Gyula ismerte a leginkább, akiért Zórád, „a Tabán rajzolója” egész életében rajongott. Lánya, Zórád Kati szerint édesapja „összes rajza, hagyatéka hat mázsát nyom. Tíz spirálfüzete volt, amelyekben az emlékeit feldolgozta; naplót írt – mondja Katalin, aki napjainkban Nagyenyed utcai lakos, s otthonát akár lakásmúzeummá is nyilváníthatnák. A falfelületeken, de a polcokon, a rejtett zugokban, a dossziékban is kivételes alkotások, megannyi értékes vázlat, fotográfia, becses fecni sokasodik.

Zórád Ernő első Tabán-tárlatára 1961-ben került sor. A témát, a tabáni alkotásokat évtizedeken át készítette, s nemritkán újra átrajzolta a korábbiakat. A 2000-es években „Tabáni séták tánclépésben” címmel CD-lemezt készített. Az albumon maga énekelt, zongorázott.

A vén Tabánról egyszerre szívszaggatóan, egyszerre egy korabeli bohémhoz méltóan, egy sokat tapasztalt világfi modorában dalolt.

– Ha felsétálok a Tabánba – jegyzi meg Zórád Kati –, hálás vagyok, hogy együtt élhettem azzal az emberrel, aki még látott lovaspólót a Vérmezőn, ismerte a rózsafüzér- és népi szenteltvíz-árust, tudta, hol volt a Fehérsas téri iskola, látta, hogy kínlódták fel a lomha söröslovak a friss nedűt a meredek utcákon, a Mindenjóst, a virágárust, a fiákerest, a piccoló fiút, a hazaffyas költőt, a kucsébert, Jocót, a Mélypince cigányát, aki minden nótát ismert, még azt is, amit sose hallott. S persze a Dúskeblű Delnőt…

Részlet Szabó Zoltán Attila A Tabán a világ közepe című, megjelenés előtt álló könyvéből. Az EREF és az Újnyugat Irodalmi kör közös kiadásában megjelent művet az NKA támogatja.

Arról is olvashatunk a lapban, mit tehetünk az ökológiai válság enyhítéséért, hogyan óvjuk meg gyerekeinket a túlzott felelősségvállalástól, miért nem érti meg egymást a nagyszülők, szülők és gyermekek generációja és mit tegyünk, ha dühöt érzünk Istennel szemben. Ádám Veronika és Vizi E. Szilveszter pedig arról mesél, hogyan támogatták egymás karrierjét is a házasságukban. 

Fizesse elő a lapot itt!

Az aktuális Képmás kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben is; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben.