Hol érzi magát otthon, Kongóban vagy Magyarországon?

Az igazi hazám Magyarország, és nagyon hiányzik is, amikor kinn vagyok. De amikor itthon vagyok, akkor két-három hét után meg már visszahúz a szívem. Amiért 27 évig küzdöttem, annak egy része formát öltött. Amíg távol vagyok, a kinti barátaim végzik a munkát, ők hiányoznak. Másrészt sok beteg miattam jön a klinikára, és ilyenkor várnak rám türelemmel. Évente kétszer jövök haza, 4–6 hétre, régebben csak évente egyszer jöttem.

A klasszikus missziókban háromévente három hónap szabadsága van az embernek, de szemészként ez nem jó, mert közben a tudomány rengeteget halad előre, és hasznosabb, ha gyakrabban értesülök az újdonságokról.

Mikor járt először Afrikában? Már az első látogatás után érezte, hogy dolga van kinn?

1973-ban. 15 éves voltam, amikor Algériába költöztünk a testvéreimmel és a szüleimmel, édesapám mérnökként dolgozott ott öt évig. Algéria nagyon megfogott minket. Itthon aztán elvégeztem az orvosi egyetemet, szakorvos lettem, de mindig megvolt bennem a vágy, hogy visszamenjek Afrikába. Azt tudni, kell, hogy Észak-Afrika teljesen más, mint Fekete-Afrika. Közben 1992-ben beléptem a katolikus Nyolc Boldogság Közösségbe, akiknek volt egy kórházuk Kongóban, s nagyon kerestek oda szakorvost.

A szakorvosi vizsgája után egy műszerekkel teli bőrönddel érkezett meg Kongóba.

Fogalmam sem volt, milyen körülmények lesznek ott, Kabinda egy kisváros Kongó közepén, minden nagyvárostól messze. Kis sebészeti kézi eszközöket vittem: csipesz, olló stb. Ott összesen egy darab réslámpa volt és egy szemtükör. A nulláról indultunk. Tatabányáról mentem, egy jól felszerelt osztályról. Ilyen szempontból nagy visszalépést jelentett, nehéz volt ott újrakezdeni.

Volt egy távcsövem, azt átalakítottam mikroszkóppá, azzal műtöttem, illetve elkezdtem kérni és imádkozni.

Hogyan fér meg egymás mellett az orvosi hivatás és az egyházi szolgálat?

A Nyolc Boldogság Katolikus Közösség laikus ágában vagyok magánfogadalmas. Ez azt jelenti, hogy nem kell szigorúan kolostorban élnem, lehetek egyedül. Speciális missziót vállaltam. Afrikában szinte minden szerzetesi közösség vállal szociális feladatot: oktatást, gyógyítást. A száz évvel ezelőtti forma az volt, hogy megjöttek a missziósok, felállították a plébániát, elkezdték építeni a templomot, és mellé iskolát húztak föl. Most már nem így van, de minden egyházmegyének van egészségügyi hivatala, az alá tartoznak a kórházak, egészségügyi centrumok. Jézus mondja, hogy „szegények mindig lesznek veletek, de én nem maradok mindig veletek”. Az imaélet és az orvosi hivatás között meg kell találni az egyensúlyt. Nem jó, ha a szemészi hivatás az összes időmet elveszi.

Nagyrészt szürkehályogműtéteket végeznek. Mi az oka, hogy Kongóban nagyon sokan szenvednek a vakságot okozó szürkehályogban?

Egyrészt erős a napsugárzás, az UV-sugárzás. A másik ok, hogy nincsen alapellátás, a szemészeti ellátás nagyon gyenge. Egy százmilliós országra van 105 szemész szakorvos, azaz egymillió emberre lenne egy orvos, akiknek a többsége a nagyvárosokban dolgozik. Európában egymillió lakosra vetítve 8-9 ezer szürkehályogműtétet végeznek évente, Kongóban tavaly százmillióra végeztek tízezret. Érezhető a különbség. A gyerekeknél ez sokszor genetikai probléma, jóval nagyobb arányban élnek kinn kataraktával (szürkehályog – a szerk.) a gyerekek, mint Európában. Amikor Tatabányán dolgoztam, öt év alatt nem láttam gyermeknél szürkehályogot. Kinn évente hetven-nyolcvanat operálok.

Egy szürkehályogműtét elég gyors, körülbelül tíz perc alatt végzünk. Évente kétezer embert műtünk, ebből szürkehályogot 1400-szor.

Június 16-án beszélgetünk, ma van az afrikai gyermekek világnapja. Nekik milyen esélyeik vannak, hogy jól lássanak?

A családtól is függ, hogy amblióp, azaz tompalátó lesz-e a gyerek szeme, vagy teljesen meggyógyul. Ugyanis vissza kellene menni vele ellenőrzésre, hordani kell a szemüveget. Akit távoli misszióban operálunk, annak kisebb az esélye, hogy tényleg jól lásson, mert megoperáljuk, de utána haza kell mennünk, pedig rendszeres ellátást igényelne. A műtét után persze látnak valamennyire, de nem jól. Ismerik a helyet, ahol élnek, tudnak tájékozódni.

Kabindában kezdte a missziós munkát, de ma már nem ott él.

Tíz évig éltem Kabindában, ez egy százezres kisváros aránylag kevés beteggel. Amikor a háborúk után béke lett, egyre többen jöttek hozzám máshonnan, és azt gondoltam, nekünk is mennünk kell. Kabindától 150 kilométerre van a kétmilliós Mbuji-Mayi, amely egy gyémántlelő vidék fővárosa. Először 2006-ban nyitottunk ott egy kis szemészeti centrumot, 2017-ben pedig elkezdtük az új klinika építését.

A lakhelyétől, Mbuji-Mayi-ból távoli helyszínekre is elutazik gyógyítani. Hogyan kell elképzelni egy ilyen utazást?

Óriási az ország, mi három megyét próbálunk bejárni, ahol 8–10 millióan laknak. Láttuk, hogy nagyon távolról jönnének betegek, de túl nehéz eljutni hozzánk, vagy félnek a várostól, nincsen pénzük. Ezért mozgatható eszközök kellenek, anyagi fedezet és autó. Egy nagy misszió körülbelül három hétig tart.

A legutóbbi misszióra két napig utaztunk, meg kellett állni éjszakára is, miközben csak 250 kilométer volt a távolság. Rettenetesen rosszak az utak.

De ez attól is függ, milyen szezonban utazunk. Száraz évszakban talán könnyebb közlekedni, ugyanakkor nagy a homok, az is lassítja az embert. A legtávolabbi helyekre, mint például Lodja, háromnapos az út. Az első években én csináltam mindent, rendeltem, operáltam, most már van hat orvosom, így inkább csak műtök, modern műszeres módszerrel, amit a kollégáim most kezdenek majd megtanulni. A missziókon a stábba kell két-három orvos, műtős főápoló, segédápoló, optikus, sofőrök. A hosszú utak miatt most már előfordul, hogy előreküldöm őket, és én később, repülővel próbálok csatlakozni hozzájuk.

Kép: Hajdú D. András

Egy-egy missziója során előfordult, hogy a helyiek megkérték: javítson meg egy hűtőszekrényt, vagy szereljen villanyt.

Egy műtéthez mindennek működnie kell: elektromos vezetékek, generátor és így tovább. Általában egy közkórházba megyünk, ahol van műtő, de gyenge felszereltséggel. Én mindig két láda szerszámmal megyek, és mindent megszerelek, ez valahogy bennem van, így születtem. A helyiek utána hoznak mindenfélét, hogy javítsam meg.

A Hungary Helps program támogatásával a múlt évben új kórházat adtak át. Hány év munkája érett be ezzel?

A klinika évek óta épült Mbuji-Mayiban, a műtő átadása októberben volt. Először 2006 novemberében megalapítottuk a szemészeti centrumot, innentől kezdtem el gyűjteni a stábot a klinika megépítéséhez. A telket 2013-ban vettük, utána kezdődhetett az építkezés. Öt éve egy nonprofit szervezet a klinika tulajdonosa, az igazgató egy afrikai orvos, az én feladatom pedig a minél jobb szakorvosi képzés biztosítása. Ez az elkövetkező évek programja.

Hogyan telik egy munkanapja? Van olyan, hogy nem dolgozik?

Nekem az a kikapcsolódás, amikor utazgatunk, amúgy hétfőtől szombatig dolgozom. Reggel fél 7-kor imával kezdem a napot otthon, fél 8-kor már a klinikán vagyok, átbeszéljük a napot, majd beindul a rendelés vagy a műtétek. A műtétek nagy részét én csinálom, a Hungary Helpsnek köszönhetően sikerült nagyon jó diagnosztikai műszereket beszerezni; például ultrahangot, OCT masinát (optikai koherencia tomográf, a modern szemészet fontos diagnosztikai eszköze – a szerk.), lézert. Kongóban nincs TB, ezért valamit muszáj mindenkinek fizetnie az ellátásért.

A missziókban előfordul, hogy valaki olyan szegény, hogy semmit nem tud fizetni. Van magyar, belga, francia adományokból egy kasszánk, ilyenkor abból segítünk.

Katasztrófa lenne, ha odajönne valaki szürkehályog miatt vakon, és nem operálnánk meg, mert nem fizet.

Hogy látja, mennyit változott Fekete-Afrika, illetve Kongó ahhoz képest, amikor először, 1995-ben már orvosként megérkezett?

Látható egy fejlődés, de a szakorvosi ellátás sajnos semmit nem változott. Ezért is szeretnék szakorvosokat képezni, de ehhez idő kell. Kongóban két nagyvárosban lehet csak szemész szakorvosi képesítést szerezni. Én általános orvosokkal dolgozom, tanítom őket a szemészetre. Nagyon fontos, hogy több szakorvost képezzünk.

Az alapítványuk honlapján és a közösségi oldalukon is rendszeresen beszámol a kinti élményeiről.

Amiket átélünk, az szerintem mind kiváltság és különleges. Járkálok az őserdőben, látom, milyen egyszerűség, szegénység van, a gyerekek mégis milyen boldogan tudnak felnőni. Keveset teszünk, mégis mekkorát tudunk rajtuk lendíteni! Legutóbb Lusambóban a folyóparton fotóztam, amikor megszólított egy kissrác: „Szia, doktor Risár, emlékszel? Te operáltál!” – mondta. Majd elvitt a papájához, aki fogadott a házában. Afrikaiakkal egyébként fehér emberként nem könnyű barátkozni. De ennyi idő alatt már lettek igaz barátaim.

Soha nem gondolkodott azon, hogy a könnyebb utat választja és hazajön?

Két háborút éltem meg kinn, az első, 1996-ban pszichésen volt nehezebb, de akkor legalább nem lőttek. Majd jött a második kongói háború 1998-ban, ami öt évig tartott. (A második konfliktusban több mint ötmillióan vesztették életüket, 12 afrikai ország keveredett bele Líbiától Szudánon át Namíbiáig – a szerk.) A városunk körül árokrendszer volt, aláaknázták, ott állították meg a rebelliseket. Bármi megtörténhetett volna.

Akkoriban én voltam a katolikus közösség vezetője, erősen kapaszkodtunk az imádságba. A misszionáriusok minden időben vállalják, hogy a konfliktusokat helyben próbálják meg átvészelni.

Úgy döntöttünk, hogy maradunk. Maradtunk, és hála Istennek semmi atrocitás nem ért minket.

Miként képzeli el a mindennapjait 10–20 év múlva? Egész életére elköteleződött a kongói lakosság gyógyítása mellett?

Szeretném látni, hogy a klinika jól működik, biztos az anyagi, szakmai háttér. Most még van mit adni: fontos átadnom a sebészeti tudást, a gyakorlatot, amire támaszkodhatnak a többiek. De hogy a Jóistennek hosszú távon mi a szándéka velem, azt nem tudhatom.

Dr. Hardi Richárd kongói missziós munkájáról Hajdú D. András Szemtestvér címmel készített dokumentumfilmet, amely itt megtekinthető.

A békepárti szabadságharcos 

Csíkszentkirályi és krasznahorkai gróf Andrássy Gyula a Rozsnyó közelében fekvő Oláhpatakon látta meg a napvilágot 1823-ban gróf Andrássy Károly és gróf Szapáry Etelka fiaként. Az Andrássyak a családi hagyomány szerint vérvonalukat az Árpád-korig vezették vissza. Az akkor még székely, erdélyi famíliáról az első okleveles adatunk 1543-ból van, amikor egyik ősük János Zsigmond szolgálatában állt. A katolikus család 1676-ban nyert bárói rangot, grófi címet pedig a Rákóczi-szabadságharc után, a 18. század derekán kapott. A 19. században birtokaik a keleti Felvidéken, Tőketerebes környékén feküdtek, a család férfitagjai komoly részt vállaltak a reformkor megyei és országos közéletéből. Ilyen környezetben nőtt fel az ifjú Gyula gróf is, akit szülei hazafias szellemben neveltek, a budai katolikus gimnáziumba járt, majd jogot tanult. Ezután külföldre utazott, az ország modernizációjáért és Széchenyi Istvánért rajongott, aki ezt azzal a megjegyzéssel viszonozta az ifjú tehetségére utalva, hogy „egyszer még nádor is lehet belőle”. Hazatérve 1847-től Zemplén országgyűlési követe volt, Kossuth oldalán lépett fel, a következő évben pedig már ő volt Zemplén vármegye főispánja. A szabadságharc idején átvette a megyei nemzetőrök parancsnokságát, részese volt a pákozdi és a schwechati ütközeteknek. A tavaszi hadjárat idején már ezredesi rangban Görgey segédtisztjeként szolgált, 49 derekán diplomáciai küldetésben megfordult Konstantinápolyban, Londonban, Párizsban. Mint diplomata, a haza és Európa ügye iránt elkötelezett volt, és megbékélést képviselt, amelyről már a forradalom kezdetén így fogalmazott: „Európa népei a szabadságban egybeolvadtak. A szabad népek egymás ellen harcot nem folytathatnak, mert a szabadság győzelmeinek gyümölcsei nem a csatatéren és nem a meghódított népek rabláncairól, hanem a magán tűzhelyek körül szedetnek.” A történelem azonban ekkor nem neki adott igazat, a magyar szabadság elbukott.

A szabadságharc bukása után nem tért haza, a hadbíróság pedig távollétében halálra ítélte, jelképesen fel is akasztották.

Néhány évig Párizsban élt, ismert alakja volt az emigrációnak és a helyi szalonoknak, ahol különösen szép férfiú lévén főleg a hölgyek között tett szert nagy népszerűségre, akik csak a „szép akasztottként” emlegették. Párizsban vette nőül gróf Kendeffy Katinkát, akivel haláláig élt együtt. Házasságukból egy leány és két fiú született. Egyikük, ifj. Andrássy Gyula, az I. világháború végén a Monarchia utolsó külügyminisztere lett. 

A mágnes két oldala 

1857-ben tért haza, amnesztiát nem kért és nem kapott, de azonnal a monarchiával való megbékélés előkészítésének Deák Ferenc által képviselt ügye mellé állt, a békés megegyezést szorgalmazó Felirati Párt mellé állt, tudva azt is, hogy „a politikai pártok hasonlítanak a mágneshez: van egy oldaluk, amely vonz, és egy, amely eltaszít”. 1861-től Sátoraljaújhely országgyűlési képviselője volt, két éven keresztül házelnök, a kiegyezést előkészítő „hatvanhetes bizottság” meghatározó alakja. Meggyőződése volt, hogy a kiegyezés mindkét fél érdeke: Ausztria léte és nagyhatalmi státusa függ tőle, az európai politikai egyensúly, ráadásul pedig a magyar nemzet feltámadása számára ez az egyedüli alkotmányos keret. Ettől az időtől kezdve komoly segítséget kapott a közismerten magyarbarát Erzsébet császár- és királynétól, akihez korabeli pletykák szerint plátói szerelmi szálak is fűzték, kettejük kapcsolata azonban inkább személyes barátság és politikai szövetség volt. Miután a kiegyezés megszületett, létrejött az Osztrák–Magyar Monarchia, és mivel a miniszterelnöki címet Deák nem vállalta, Ferenc József 1867 februárjában Andrássyt nevezte ki, akit az a megtiszteltetés ért, hogy júniusban mint a nádor helyettese, az esztergomi érsek társaságában megkoronázhatta az uralkodót. Négy évig állt a magyar kormány élén, a háttérben a parlamenti többséget biztosító Deák Ferenc támogatásával, de átmenetileg felügyelte a pénzügyeket és a honvédelmet is.

Miniszterelnökként ő hozta tető alá a horvát kiegyezést, létrehozta az önálló magyar honvédséget, megszületett a nemzetiségi törvény, végbement az államigazgatás és a jogszolgáltatás szétválasztása, megalakult a számvevőszék, a határőrvidék megszüntetésével helyreállt az ország igazgatási egysége, beköszöntött a „boldog békeidő”, az ország számára komoly fejlődést jelentő fél évszázad.

Az uralkodó is megbízott benne, aminek legfontosabb bizonyítéka az volt, hogy 1871-ben kinevezték az Osztrák–Magyar Monarchia közös külügyminiszterévé. A birodalom ebben az időben, a Németországtól elszenvedett vereség és az Itáliából való kiszorulás idején elszigetelt helyzetben volt. Andrássy fő törekvése ennek az elszigeteltségnek a felszámolása volt. Már 1873-ban tető alá hozta Oroszország, Németország és a Monarchia közeledését Franciaország elszigetelése érdekében. Rendezte az egységes Olasz Királysághoz fűződő kapcsolatokat, partnernek és nem ellenségnek tekintette a cári Oroszországot, elérte a német–osztrák megbékélést, sőt stratégiai szövetséget, amelynek megvalósításában nagy segítséget jelentett, hogy baráti kapcsolatba került a hozzá hasonlóan távlatosan gondolkodó Otto von Bismarck herceggel, a német birodalmi kancellárral. Ezeknek a lépéseinek is volt az eredménye az 1878-as Berlini Kongresszus, amelynek fő témája a balkáni rendezés, az osztrák–magyar és az orosz érdekszférák német támogatással megvalósuló elhatárolása, rendezése volt. A Monarchia ekkor kapott mandátumot Bosznia-Hercegovina megszállására, ám ez és a vele járó mozgósítás elleni széles körű tiltakozás 1879‑ben Andrássy lemondásához vezetett. Külpolitikai eredményei végső gyümölcse így csak később érett be, hiszen a Monarchia és Németország néhány évvel később – bár csak rövid életű, de akkor fontos – katonai szerződést kötött Oroszországgal és Olaszországgal is, ami némi stabilitást jelentett a kontinensen. 

Egy igazi magyar úr 

Lemondását követően Andrássy már nem vállalt komoly politikai szerepet. Parlamenti mandátumát megőrizte, támogatta a Deák-, majd Szabadelvű Pártot, Tisza Kálmán másfél évtizedes, a kiegyezés eredményeit kamatoztató kormányzását. Ideje java részét azonban a családi birtokon, a tőketerebesi kastélyban töltötte, onnan figyelte a közélet eseményeit. Egészsége is folyamatosan romlott, főleg veseproblémák keserítették az életét. A halál is így köszöntött rá 1890 februárjában. Temetése országos, a Monarchiát és az európai politikai életet is megmozgató esemény volt, ravatalánál Erzsébet királyné is megjelent egyik lánya, Mária Valéria kíséretében. Végső nyughelye a családi kripta lett a tőketerebesi kastély park­jában, egyéniségéről pedig a politikai méltatásokat félretéve az egykori képviselőtárs, az író Mikszáth Kálmán emlékezett meg a legszebben, amikor így írt: „Andrássy Gyula gróf csúcsa volt a magyar úri nobilitásnak és a magyar szellemnek. Ha Deák Ferenc a magyar paraszt inkarnációja, azoknak összes bölcsessége egy fejben, akkor Andrássy a magyar úr finomsága, charme-ja és szeretetreméltósága desztillált alakban.” Az azóta eltelt bő egy évszázadban azután hol magasztalták, hol gyalázták Andrássy Gyulát és politikai művét. Kapott szobrot a Parlament szomszédságában, amelyet idővel ledöntöttek, beolvasztottak, ma azonban újra áll a történelemalakító politikus szobra. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Kányádi Sándor 1929. május 10-én, székely szülők gyermekeként látta meg a napvilágot a romániai Nagygalambfalván. Mivel e dátum a román királyág megalakulásának évfordulója is, a keresztlevelébe eggyel későbbi napot jegyeztek be – a helyi román őrmester nem akarta, hogy egy kisebbségi magyar születése „mocskolja be” a nemzeti ünnepet.

Az újszülött Kányádi egy kutyakölyköt és egy lovat kapott ajándékba, mindkét állat évekig volt hű társa. A hátas különösen közel állt a szívéhez: együtt nőttek fel, szülei az Öreg névre keresztelt ló csikóinak eladásából tudták taníttatni.

Megrázta, amikor 18 éves korában egy farkas felfalta a lovat – ezt az emléket dolgozza fel a Sörény és koponya című versében, de több más költeményének is fontos motívuma a patás állat.

A költőnek nem volt könnyű gyerekkora: 11 évesen elveszítette édesanyját. Ezután kénytelen volt munkába állni – a gazdaságban való segítés mellett a ház körüli feladatok is rá hárultak. Gyakori mellhártya- és tüdőgyulladásainak „köszönhetően” azonban mentesült a munka alól, és folytathatta tanulmányait a székelyudvarhelyi kollégiumban, ahol jobban elmélyülhetett az irodalomban is.

Hiába próbálta beszervezni a párt

Első írásait kamaszként publikálta, ekkor fedezte fel a szintén tizenéves költő, Páskándi Géza. Az indulás éveiben még szimpatizált a kommunizmus eszméjével, hitt benne, hogy az képes megszüntetni a társadalmi rétegek közti különbségeket – fiatalon agitátorként is népszerűsítette a termelőszövetkezeteket. Első verseskötete (Virágzik a cseresznyefa) is ennek szellemében íródott, ám országjáró útjai hamar felnyitották a szemét. A párttól akkor távolodott el, amikor 1956-ban a Romániai Írószövetség küldötteként egy hónapot töltött a Szovjetunióban.

„Amikor hazajöttem és elmondtam, hogy mit láttam, mit tapasztaltam, akkor azt mondták: szégyelljem magam, hogy állampénzen ilyeneket láttam! Ezzel vége is szakadt hivatalos formában a politikai karrieremnek, mert én akkor elhatároztam, hogy soha többet az életben semmilyen állampénzen nem utazom, és másban sem állok többet kötélnek" – emlékezett vissza évtizedekkel később.

Márton Áron előtt mondta ki az igent

Kányádi 1958-ban kötötte össze életét Tichy Magdolna pedagógussal. Az ökumenikus szertartás során a gyulafehérvéri püspök, Márton Áron adta össze őket. Bár Kányádi református volt, a vallási egyenjogúság szellemében élte életét katolikus hitvesével.

Amikor hiába vártak a gyermekáldásra, felesége a csíksomlyói Máriához fohászkodott. „Megfogadta: ha Isten anyasághoz segíti, a kicsit katolikusnak keresztelteti” – mesélte később a költő.

Magdolna imái meghallgatásra találtak, két fiúgyermekük is született: Zoltán Sándor és László András.

Családi boldogságát azonban beárnyékolta a politika. Az ’56-os forradalom után a romániai társadalom számára is súlyos évek következtek, a pártvezetés igyekezett felszámolni a kisebbségeket és ellehetetleníteni az értelmiséget. Több tízezer embert börtönöztek be, és sokakat ítéltek halálra, a magyar Bolyai és a román Babeș Egyetem egyesítését követően kilenc hétre Kányádi feleségét is bebörtönözték. Letartóztatásával valójában rajta akartak bosszút állni – ez volt a költő életének legnehezebb időszaka. Mivel nem tudták megnyerni maguknak, őt is megpróbálták elhallgattatni.

Második kötete, a Sirálytánc nem kerülhetett a boltokba – hatósági utasításra a nyomdában bezúzták, aminek költségeit a költővel és a kiadóval fizettették meg.

A történtek miatt a gyerekirodalom berkeibe menekült. A Napsugár című gyereklap szerkesztője lett, és pár éven belül több gyerekkönyvet is írt, illetve ekkor kezdett román költők műveinek fordításába is. Amikor nem írt vagy fordított, akkor olvasótalálkozókra járt, és irodalomórákat tartott a romániai iskolákban. Egy ilyen találkozón hangzott el egy falusi kisiskolás kérdésére adott válasza, ami azóta szállóigévé vált: „A vers az, amit mondani kell.”

Petőfi nyomdokaiban

Költészetének a paraszti világ értékrendszere, kultúrája, a népköltészet lett az alapja, fő témájává pedig a szülőföld iránti hűség, az ifjúkori emlékek, a kisebbségi lét és az anyanyelv megtartó ereje vált. Már gyerekként lenyűgözte Petőfi Sándor alakja, aki verseivel minden korosztályhoz szólt. „Ilyen csodálatos költő, aki valóban egy országnak ír, aki egy országra hat, jó, ha félévezredenkènt egy születik" – méltatta a nagy elődöt egy interjúban. Abban is Petőfit követte, hogy nem húzott éles határt a gyermek- és felnőttközönségnek szóló versek között, azok egy válogatásban szerepeltek, hogy így hozzon kedvet a fiataloknak a költészethez. Műveivel a közérthetőségre törekedett, hogy a kevésbé iskolázottak – mint négy elemit végzett édesapja – is megértsék. Költőként kötelességének érezte a nép felemelését és anyanyelve őrzését.

„Addig vagyunk magyarok, amíg magyarul beszélünk, gondolkodunk, magyarul műveljük magunkat. Minden ennek a legfőbb célnak csak alkalma, eszköze, segítője kell, hogy legyen” – fogalmazta meg a másik példakép, Arany János 150 éves évfordulójának ünnepségén.

„Hiába akarnék én trillázni, ha lépten-nyomon közbajokba ütközöm” – mondta egy másik alkalommal közösségi szerepvállalásáról.

Kép

Kép: Bahget Iskander

Később a modern líra, az avantgárd jegyei is megjelentek költészetében, mint a montázstechnika, az írásjelek elhagyása és a vendégszövegek használata, de a népköltészet örökségét is megőrizte. A hatvanas évek végére kikristályosodott saját hangja, amit egyszerre jellemzett a modernség és a hagyománykövetés. „Vállalom és vallom, hogy vidéki költő vagyok, ennek a provinciának a fia, és ha valami erénye, valami erőssége van az én verseimnek, akkor ez főként az, hogy ebből a talajból sarjadtak” – fejtette ki egy interjúban.

Az országból kicsempészve jelenhetett meg a kötete

A hetvenes években enyhülés jött el a romániai irodalmi életben. Ekkorra a legnépszerűbb romániai magyar költővé vált. 1978-ban megjelent kötete, a Szürkület rekordgyorsasággal elfogyott, és abban az évben neki ítélték oda a Romániai Írószövetség Díját. A kötet az anyaországban is elismerést hozott neki, és ’79-ben a Magvető is kiadta. A nyolcvanas években viszont ismét felerősödött a diktatúra Romániában – a költőnek évekig nem adták ki felnőtt verseskötetét, a Sörény és koponyát például csak Magyarországra kicsempészve tudták megjelenteni Debrecenben.

Amikor ’87-ben meghívást kapott a rotterdami nemzetközi költőtalálkozóra, a román hatóság kizárólag akkor adott volna neki útlevelet, ha utána nem tér vissza Romániába. Ő azonban nem akarta elhagyni szülőföldjét, és tüntetőleg kilépett a romániai írószövetségből. 

Összehasonlította az indiánok és a romániai magyarok sorsát

Műveit több idegen nyelvre – például finn, norvég, német – is lefordították, és számos országban járt.  Amerikai előadókörútja különösen mély benyomást tett rá: ’81-ben három hónapot töltött a kontinensen feleségével, ahol lehetősége nyílt az őslakosokkal is megismerkedni. Megdöbbentő felfedezés volt számára a helyi indiánok és a romániai magyarság sorsa közti párhuzam. A vancouveri bennszülöttek például már nem beszélték a törzsi nyelvet, esti tanfolyamon próbálták elsajátítani azt. Küzdelmüket a megmaradásért a Sörény és koponya kötetben, a Dél keresztje alatt ciklusban örökítette meg, amelyet Görömbei András irodalomtörténész a legszomorúbb verseskötetek egyikének nevezett. Kányádi ezzel nemcsak az erdélyi magyarság, hanem univerzálisan az elnyomott kisebbségek hangjává vált. Ezt az is mutatja, hogy egy erdélyi szász és egy zsidó népköltészeti fordításgyűjteményt is kiadott, így segítve a két népcsoport költészetének fennmaradását.

„A vers a nyelv szobra. (…) ahogy az elsüllyedt korok földből kiásott szobraiból is vissza lehet következtetni arra a népre, annak a népnek a műveltségi szintjére, ugyanúgy olyannak kell lennie a mi verseinknek, hogy ha kipusztulna talán ez a nyelv, a mi verseinkből össze lehessen állítani, ki lehessen következtetni, milyen lehetett ez a nyelv, amelyet most beszélünk Kolozsváron” – fejtette ki ars poeticájának lényegét egy interjúban.

Az amerikai indiánokról írt versei még Ferenc pápához is eljutottak. 2014-ben ugyanis Rómában találkozott a pápával, akit összegyűjtött költeményeivel ajándékozott meg.

A spanyolra fordított versciklust tartalmazó különleges kiadásból mindössze három példány készült.

Kányádi Sándornak 2002-ben jelent meg utolsó kötete, utána visszavonult az írástól. Azt érezte, mindent kiírt magából, másrészt úgy ítélte meg, hogy a komolyabb mondanivalót mellőző „plüssversek” kora jött el, aminek nem kívánt a részese lenni. Ezt mintha már előre látta volna – amikor Táncsics-díjjal tüntették ki, így figyelmeztetett: „Nem kenyerem a jóslás, de jöhet olyan idő, amikor majd a magaskultúra írásbeliség nélkül létezik, de tiszta szavakra akkor is szükség lesz.”

89 éves korában, 2018. június 20-án hunyt el. Nagygalambfalván, a szülői ház kertjében helyezték örök nyugalomra. Tizenegy verseskötete, fordításai és számos gyermekkönyve mellett az Arany János utcai metrómegállóban álló pad is őrzi emlékét, amelyet a tiszteletére helyeztek el.

Írásai digitálisan is elérhetők a Digitális Irodalmi Akadémia oldalán.

Felhasznált irodalom:
Kányádi Sándor: A Corcovado Krisztusa
Pécsi Györgyi: Kányádi Sándor
Pécsi Györgyi: „Meggyötörten is gyönyörű” – Képek, tények Kányádi Sándor életéből
Szegő András: Íróportrék

„Oda nem férsz be” – figyelmezteti Kinga nővér rendtársát, Teodórát, miközben a nővér éppen két autó közé igyekszik befurakodni, olyan vagányan, ahogyan ez Rómában szokás. A gépkocsival a Szent István Házból tartunk a Francesco Tamagno utcában található Villa Mater Redemptoris zarándokházba, amelyet a közelmúltban áldott meg Veres András püspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) elnöke.

A ház 2019 őszén került a kongregációtól a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia tulajdonába, a nővérek tréfálkozva úgy fogalmaznak: nem otthon lesznek a házban, hanem vendégségben. Tóth Tamás, az MKPK titkára a felszenteléskor azonban leszögezte: a zarándokház lényegében továbbra is a nővéreké, és arra kérte őket, érezzék magukat benne ugyanúgy otthon, mint eddig.

Az épületet – amelynek működtetése a Szent István Alapítványhoz tartozik – a magyar állam tekintélyes anyagi támogatásával újították meg.

Az Isteni Megváltóról Nevezett Nővérek Kongregációját Eppinger Erzsébet, szerzetesi nevén Mária Alfonza anya alapította 1849-ben Niederbronban, Elzászban. A nővért Isten rendkívüli kegyelmekkel ajándékozta meg: látomások, elragadtatások mélyítették bensőséges kapcsolatát Jézussal. Alfonza anya többször volt fekvőbeteg, amelyek során megtapasztalta, mennyire magunkra vannak hagyva a szegény betegek otthonaikban. Ezért az új kongregációt a házi betegápolásra alapította, és gondozásba vette a szegény gyermekeket is, hogy a hitoktatást lehetővé tegye számukra. A megváltós nővérek 160 évvel ezelőtt telepedtek meg Magyarországon, ahol óvodát, iskolát, kórházat alapítottak. 1863-tól Sopronban is működött a rendnek egy háza, ahol megindult a szerzetesképzés. Innen Budapesten kívül Iglóra (ma Szlovákia), Kismartonba (ma Ausztria) és Elizabethbe (Egyesült Államok) kerültek ki a nővérek. A kommunista hatalomátvétel után sok apáca kényszerűségből elhagyta hazáját. Így találtak új otthonra az örök városban, ahol a Via Tamagnón nyitottak rend- és zarándokházat.

„Ferrarival” a Tamagno felé

Mint jeleztük, a volán mögött Teodóra nővér, a házfőnök ül, aki Rómában kezdett vezetni, vagyis nem ismeretlen számára, hogy az örök városban az útburkolati jelek és a közlekedési táblák inkább csak tájékoztató jellegűek.

14 éve vezet, és szédítő ügyességgel irányítja a Volkswagent, amit tűzpiros színe miatt a nővérek maguk között csak Ferrarinak hívnak.

„Kinga nővér nálam sokkal ügyesebb volt, amíg vezetett, mi csak Schumacher kettőnek becéztük. Fél Európát bejárta, a München–Róma távolság olyan volt neki, mint nekem kimenni a római reptérre” – osztja meg velünk Teodóra nővér rendtársáról, aki kora miatt ma már nem vezet. Ha nincs nagy forgalom, a nővérek negyedóra alatt átérnek az egyik házból a másikba.

Hogy miért teszik meg a távot napközben többször is? Jelenleg még a Szent István Házban laknak, a közelmúltban fölszentelt régi otthonukban 2021 óta zajló munkálatok ugyanis még nem fejeződtek be teljesen. Az olasz munkatempó, a Covid-járvány, a számos engedély beszerzése, továbbá az orosz–ukrán háború miatt fellépő nyersanyaghiány miatt kicsit csúszik a teljes átadás, így a nővérek visszaköltözése is, amit jelenleg június végére terveznek. (A házat a Battistini metrómegállónál kiszállva érhetik majd el a zarándokok, előreláthatólag ősztől.)

Kép

Teodóra nővér és Kinga nővér - Kép: Velkei Tamás

Amikor a városban van dolguk, mindig elvisznek a házba néhány doboz holmit. Most is betesznek néhányat a csomagtartóba, ha már megmutatják nekünk a gyönyörűen felújított zarándokházat, amelyet a köznyelv az utca neve után csak Tamagnónak hív. A két nővér imával kezdte az utat, amihez magunk is csatlakoztunk.

Menet közben megtudjuk, hogy

a 83 éves Kinga nővér a hatvanas években még dolgozott a zarándokház építésén, a rend korábbi római helynökével, Galavits M. Geraldine nővérrel együtt tolták a talicskát, vagy épp malteroztak, ha arra volt szükség.

Ő Rómában is lett nővér, a via Tamagnón került sor a beöltözésére.

Galavits M. Geraldine anya a Sopron vármegyei Lövőn született 1909-ben. Előbb gimnáziumi tanár lett, majd 1935-ben német-francia szakos tanári oklevelet szerzett, így került a budapesti Szent Margit Leánygimnáziumba, ahol igazgató lett. 1959-ben érkezett Rómába azzal a megbízással, hogy szerezzen egy telket vagy házat, ahol a világban szétszóródott megváltós nővérek otthonra lelhetnek, illetve a magyar zarándokok megszállhatnak. Hogy a ház felépült, és ma is áll, az lényegében Geraldine anya kitartó és alázatos munkájának köszönhető. A nővér Linzben hunyt el 1989-ben.

A zarándokház, ahol még érezni a felújítás illatát

A közös munka nem a véletlen műve: Geraldine anya Kinga nővér nagynénje volt, általa került Rómába. Története nagynénjééhez hasonlóan kalandos: az Iparművészeti Főiskolán végzett restaurátor–freskófestő szakon. Magyarországon gyakorolta is a hivatását, majd rokona meghívólevelével Rómába utazott „fejlődni” – valójában azért, hogy ott novícia lehessen. Szabadidejében ikonokat festett – a képek a költözésig egyelőre dobozban várnak.

„Ez a Gondviselés útja volt, nem a véletlen műve egyik hivatásom választása sem” – jegyzi meg Kinga nővér.

Közben meg is érkezünk a Francesco Tamagno utcai zarándokházhoz, ahová nem is olyan könnyű feljutni: a szűk közterületen parkoló autók, kétirányú forgalom, meredek emelkedő és beláthatatlan hajtűkanyarok teszik próbára Teodóra nővér vezetési képességeit. Ő azonban állja a sarat, pedig a római taxisok szerint ez az örök város legveszélyesebb utcája.

A Villa Mater Redemptoris kertjét színpompás leanderbokrok és babérfák illata tölti be, a kellemes szellő ingatta faágakon madarak trilláznak. A ház teraszáról csodás kilátás nyílik Rómára. Isteni békesség lengi be a teret. Az épületbe lépve még érezni a felújítás illatát.  Először a recepcióhoz érünk, onnan nyílik a modernizált kápolna, amelynek terét a szürke és a drapp színek uralják.

A mellette haladó folyosón érünk a leendő sekrestyébe, amely nem készült még el teljesen. „Ma még igen nagy hit kell hozzá, hogy el tudjuk képzelni, ez lesz itt a sekrestye” – tréfálkozik szarkasztikus humorával Kinga nővér. A klauzúrát, a szerzetesek világiaktól elzárt otthonát ugyanezen a folyosón, csak az ellenkező irányban, a recepcióval szemben alakították ki. A négy lakrész mellett itt kap helyet egy könyvtárszoba is.

A ház befogadóképessége jelentősen nőtt az átalakítás során, közli Teodóra nővér mialatt az emeletre tartunk. A szobák egyszerűen berendezettek, de kényelmesek, minden bútort kicseréltek, a vizesblokkokat teljesen felújították. A szobák közül kettőt mozgáskorlátozottak is igénybe vehetnek majd. Az épület legfelső szintjén családi apartmanok találhatók. A tágas ebédlő a szuterénban kapott helyet.

A betörőket is megijesztő magyar nyelv és a húsleves

A házat bekamerázták, amire szükség is volt, mert, mint azt a két nővér felidézi, az elmúlt húsz évben ötször „látogatták” már meg őket a betörők. Az egyik alkalommal Teodóra nővér „fogadta” őket, amikor az irodában kutakodtak értékek után.

Egy másik tolvajt Kinga nővér vont felelősségre: amikor az idős nővér magyarul kérdezte a betörőt, hogy „te mit csinálsz itt?”, az úgy megijedt, hogy elfutott a kápolna irányába.

Kinga nővér meg utána, mert attól tartott, hogy a bűnöző kirabolja a tabernákulumot. A megrémült betörő végül az ablakon kiugorva menekült el, mesélik ma már nevetve, miközben kisétálunk a teraszra a Szűz Mária-szoborhoz.

Alattunk Róma hömpölyög, körülöttünk virágok illatoznak, méhek döngicsélnek. A visszaúton már meg sem lepődünk Teodóra nővér szédületesen vagány vezetési stílusán. A Szent István Házban harmadik társuk, Fausztina nővér vár minket finom magyaros vacsorával, a Jászságból származó apáca szívét-lelkét belefőzte a húslevesbe és a pörköltbe.

Vacsora után betérünk a ház kápolnájába. Az üvegmozaikon átszűrődő napfény transzcendens miliőt teremt. Az első sorban összekulcsolt kézzel Kinga nővér imádkozik.

Túlóra-prémium

Nem tudsz annyi homokszemet 
egymásra pakolni, hogy egyszerre csak 
kész legyen a Himalája. 
Sem pipettával összecsepegtetni 
annyi sós vízcseppet, 
hogy óceán hullámozzon előtted, 
tele rájákkal, polipokkal, 
rákokkal, kagylókkal, cetekkel. 
Ahogy nem tudsz Istennek 
annyi szorgalmi házi feladatot 
írni, hogy egyenlő legyél vele, sem 
annyi bónuszpontot gyűjteni 
a Mindennél Hatalmasabb Akcióhoz, 
hogy végül beléphess a Legnagyobb Tutiba. 
Ez az egész csak visszatükrözés, próbáljuk 
legalább hasonló mértéktelenséggel 
szeretni a Teremtőt, ahogy ő szeret. 
Szerinted neki milyen az ügyeleti ideje 
meg a túlóra-prémiuma? 
Mennyit kap azért, hogy se éjjele, 
se nappala, pontosabban, te vagy, 
meg mi vagyunk hétmilliárdan 
az ő éjjele-nappala, a mi kórlapjainkat 
böngészgeti, sóhajtásainkat 
gyűjti egy-egy lufiba, örömünket 
préseli le növénygyűjteményébe, 
minden egyes zokogásunk, kacagásunk 
megvan neki külön hangfájlban, 
szívdobogva hallgatja vissza, 
sóhajtozik és kacag mellé. 
Visszapörgeti mindennapjaid összes képét 
a mobiljában, mert lefotózta, 
hogy megmaradjanak egy örök életre. 
Itt az első rácsodálkozásod a kerti 
levelek zizegésére, fényjátékára, 
még azt is elfelejtetted, hogy anyatejért 
bőgtél az előbb. Itt az első biciklid, 
a vázához erősített seprűnyéllel, 
apád fut utánad, tart egyensúlyban. 
Itt a nagyapádék padlása, 
petróelumlámpákkal, régi 
képes magazinok fekete-fehér 
kincseivel. Itt van, amikor a telefonfülkéhez 
mentél hívni nagyanyádat, de nem ő 
vette fel, és nem mertél beleszólni. 
Itt van a fél tornacipőd, amit vízitúrán 
elsodort a víz. Itt a gyermekeid 
válladra boruló súlya, az összes 
ünnepi ebéd, a hátadba szúrt kések, 
az öröm szívedre csorgatott balzsama, 
összes halálod és összes feltámadásod. 
Isten sosem utazik vakációra, 
már régen kivette az összes szabadnapját, 
minden napja szabad, és ebbe az is belefér, 
hogy szabadon ránk áldoz minden percet. 

Lackfi János további, #Jóéjtpuszi jelölésű versei itt érhetőek el.

Ez a vers a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

„Három karikagyűrűt is elkoptattam a hatvan év során!”

Tihany felől közelítve, még Aszófő előtt balra kanyarodhatunk le a Sajkodi-öböl erdős-nádas strandja felé, pompás kilátással a Balaton-felvidékre. Ide az aszófőiek mindig szívesen jártak fürdeni, esetleg a kicsit távolabbi Gödrösbe mentek gyalog vagy lovaskocsival (hogy máris az ’50-es évekbe ugorjunk).

„Apu még a Pajkos lovunkat is megmosdatta a Balatonban, volt neki külön bejárat. De én egyszer elcsúsztam a köveken, utána csak a lábamat voltam hajlandó a vízbe lógatni” – ezt már a 86 éves Nagy Imréné Manyi eleveníti fel, akivel a falu kultúrházánál találkozom. „A nagymamám által varrt fürdőruhát persze akkor is felvettem, hiszen új volt!” Manyi néni Aszófőn nőtt fel, s nem jön zavarba, ha a 20. század közepi helyi romantikáról kérdezem. „A pásztor lett a vőlegényem, de összevesztünk, majd a búcsúi bálban megismertem Imrét, a katonát. Alig kezdtünk járni, kitört az ’56-os forradalom, őt hónapokra lecsukták, csak a szabadulása után jött újra. Akkor viszont megesküdtünk, a következő László-napi búcsú előtt.” Manyi néni 1957 óta él boldog házasságban Imre bácsival, szerinte a hosszú közös élet titka ennyi: „Ha azt kéri, főzzek egy kávét, főzök neki, ha megmondja, mit szeretne ebédre, azt készítem. A legfontosabb pedig, hogy sosem ivott, és egész életünkben templomba jártunk.”

Az aszófői Szent László-templomot könnyű megtalálni, a tornya minden irányból messziről látható, utat mutat. Egy időben Gáspár Lajos volt benne a kántor, aki autodidakta módon képezte magát harmonikásból orgonistává. Lajos sajnos már nincs köztünk, a vele hat évtizeden át házas Gáspár Lajosné Marika azonban igen, ő a következőket meséli.

 „Három gyűrűt is elkoptattam a közel hatvan év során! Lali sok szerenádot adott nekem az ablak alatt, egyszer egy egész cigányzenekarral jött. (Itt a beszélgetést hallgató Manyi néni közbeveti, hogy a szerenádozókat néha a rózsafák közül kellett kimenteni, de a tüskék sem állíthatták meg őket.)

Ha mi mentünk csárdába, ahogy beléptünk, nekünk játszottak az ottaniak, ami a hiúságomat 17 évesen igencsak legyezgette!

Futballmeccsekre is jártam Lali után a környék összes falujába, mert focizott is. Emlékezetes lagzit tartottunk, volt, akit a végén a vonaton is zenészek kísértek haza. Még a disznó is tortát evett, mert meleg volt, és megromlott volna. Éjfél után a tátogatókat is beengedtük, így neveztük azokat, akiket nem hívtunk, csak jöttek. Egyszer anyósom ideadta a szerelmesleveleket, amiket akkoriban más lányok írtak Lalinak, kis túlzással egy télen át azokat olvasgattam” – nevet.

Híres szerelmi találkahely volt az aszófői vonatállomás

Különös romantikát hordoz az aszófői Kövesdi-templomrom. Az eredeti szentély szakértők szerint 1260-70 körül épülhetett, s a helyén korábban római épület állt, ennek egy oltárkövét is megtalálták. Ma parkosított piknikezőhely veszi körül egy kis forrással, sokan jönnek ide esküvőt tartani is. Azt gondolnám, jobb randevúhelyszín a fiatalságnak a múlt században sem kellett, persze tévedek… A templomromtól ellátni egyik irányban a Balatonig, a másik irányban az aszófői vasútállomásig, ahol annak idején a fiúk és a lányok hétvégenként csoportosan gyülekeztek, hogy ismerkedjenek.

A pletykát a helyi harangozó lánya, Szabó Ferencné Ica is megerősíti. A későbbi férje az első találkozásukkor szintén a vasútról sétált fel hozzá, majd közel esztendőnyi érzelmes levelezés után már gyűrűkkel a kezében tette ugyanezt. És Ica néni 16 évesen igent mondott. De ne higgyük, hogy a vasútról Manyi néninek nincs története! „Minden vasárnap lesétáltunk a litánia után a vonatokhoz. Ott leültünk beszélgetni a fiúkkal, s akár az egész napot eltöltöttük.

Azután hazakísértek, hogy este nyolcra, harangszóra hazaérjünk. Ha ez nem sikerült, vacsoráig az ágy mellé térdeltettek a szüleink.”

Csak a bálokról nem kellett időre hazaérni, némelyiket a helyi kocsmában tartották. Nagy Károlyné Annamari, a Dallamvilág Gyermek Musical Egyesület vezetője a fiatalabb generációhoz tartozik, anyósáéké volt valaha az aszófői kocsma. „Igazi közösségi tér volt, de mi nem ott ismerkedtünk meg a férjemmel. Ő taxis, és egyszer, amikor fuvarozott, nem tudott visszaadni, s újra találkoznunk kellett. Ez 34 éve volt, azóta együtt vagyunk, és felneveltünk öt közös gyermeket. Az első kislányunkat sajnos a születése után néhány nappal elveszítettük, akkor megfogadtuk: ahány gyerek jön, annyi lesz! Nekem is fura, de ennyi év után is létezik szerelem, nem csak szeretet. Sőt, ez talán még mélyebb is, mint régen, mi ma is kézen fogva járunk. A gyerekek már huszonévesek, így újra van időnk egymásra, persze előtte is összetartottunk, csak nem mi voltunk a fontosak. Ráadásul senki nem ment messze: négy gyermekünk ma is itt él, csak az egyik lány költözött fel Pestre énekesnőnek, de ő is hazajár.”

„Aszófő minden utcáját végigtáncoltuk”

A báloknál azért is érdemes még egy kicsit időznünk, mert csatlakozik a kultúrháznál beszélgetőkhöz, azaz hozzánk Nagy Andrásné Erzsike, akinek szintén van idekapcsolódó – mai kifejezéssel élve – love storyja. „1965. szeptember 23-án Tihanyban volt szüreti bál, ott kezdett udvarolni nekem a férjem. Február 23-án meg is vettük együtt a gyűrűket a füredi szívkórház melletti ékszerüzletben, »ez a tied, az az enyém!«.

A szüleink úgy tudták meg, hogy mire hazaértünk, az ujjunkon volt a két karika. Akkoriban ilyen határozottan mentek a dolgok.

Hasonlóan szép emlék, hogy egy hónappal a megismerkedésünk után a szülinapomra kaptam Andrásomtól egy manikűrkészletet, amelyből elővette a kisollót, és azt mondta: megböki az ujjamat, hogy a barátságunk soha el ne vesződjék.”

Erzsike nénivel együtt kicsit el is érzékenyülök, ahogy a párjára emlékezik, ám Manyi néninek közben a bálokról is beugrik ez-az: „Ha késtünk, három-négy fiú is eljött értünk, alig maradt időnk felöltözni! A mi utcánkban sok szép leány volt, az volt ilyen szempontból a főutca. A szüreti bálra mindig magyar ruhába öltöztünk, a fiúk is népi holmiba. Aszófő minden utcáját végigtáncoltuk, de nem ám egyetlen fiúval! Ha volt egy rossz táncosom, jeleztem három másiknak, és valamelyik biztosan elkért tőle.”

A szüreti bálról eszünkbe jutnak az aszófői szőlők, amelyek a községtől két irányba is elterülnek. A panoráma mesés Tihany felé mind a Füred felé eső vörösmáli dűlőről, mind az Örvényes felőli Öreg-hegyről is, nem csoda, hogy az itteni pincék emberemlékezet óta vonzzák a társaságot, a szerelmes fiatalokat is. „Mi az Öreg-hegyen béreltünk pincét, hétvégén ott főztük nagy csapatnak a körömpörköltet” – idézi fel Erzsike néni. „Körmöt is nehezen lehetett kapni, de beszereztük; aki nem szerette, csak krumplit evett meg savanyút. Sok munkával járt a szőlő, de minden szülinapot, névnapot ott ültünk meg.”

Szerelem férfi szemmel

Itt vonom be a beszélgetésbe Aszófő egyik legidősebb urát, a 92 éves Fodor Károlyt, akinek a takaros udvarába be is sétálok, s ő fitten és szívélyesen üdvözöl.

„Nekünk már akkor is mindkét oldalon volt szőlőnk, az egyik pincét 1858-ban építették az őseim!” – meséli büszkén. „Egyik héten az egyik pincénél, másik héten a másiknál gyűltünk össze, főleg télen. Már, ha nem épp színdarabot próbáltunk, mert abból is évente kettőt-hármat betanultunk. Megnéztük, hány lány van a faluban, ahhoz választottuk a darabot. Ugyanígy a bálokban is beosztottuk, melyik leányt milyen sorrendben táncoltatjuk meg.”

Karcsi bácsi azon tűnődik, hogy régen viszonylag kevés helyi házasság köttetett. Mint mondja, a háború után a hazatérő férfiak hozták magukkal a lányokat akár a határszélről is, akik látva, hogy milyen csuda helyre érkeztek, meg is ragadtak itt velük. A mezőgazdaság és az idegenforgalom adott nekik munkát. „Aki akar, az mind dolgozhat itt, hálaistennek”, mondja. Ő ma is abban a házban él, ahová született, noha bejárta az országot, a helye mindig Aszófőn volt. A feleségével 1965-től 45 éven át lehettek együtt. A legjobban kertészként szeretett dolgozni, parkosítani a környéken.

S hogy mivel töltötték a szabadidejüket? „Mentünk a szőlőbe meg kapálni! Szórakozás kevés jutott akkoriban, megtaláltuk magunkat a ház körül.” Karcsi bácsi ma is napi 3–5 kilométert sétál („fáj a lábam, de akkor gyógyul, ha megyek”), s azt is elárulja, szerinte mi a hosszú élet titka. „Sosem voltam duhajkodó ember, egyszer élünk, becsüljük meg magunkat! Kell, hogy legyen lelkierő, mert ha az van, akkor minden van. Én a vallásomat sosem hagytam el. Voltam Rákosi idején munkaszolgálaton, ahol sokan öngyilkosok lettek. Gondoltam, de jól jött volna nekik is néhány erőt adó, szép szó imában!”

Kép

Így látni a Balatont az öböl nádasa felett, a vasútról - Kép: Dr. Szász Adrián

Kitáncolt májusfák

Ahogy visszatérek a kultúrházhoz, a korábban összeállt hölgykoszorú még mindig cseveg a májusfa alatt. Éppen arról, hogy ők kislánykoruktól kezdve saját májusfát kaptak már a kiskamasz fiúktól is. Kis ágakat, aztán egyre nagyobb és szebb fákat.

Ezek május 1-jére virradó éjjel „nőttek ki a földből”, s nem volt nehéz kitalálni, ki „ültette” őket, nagyjából mindenki sejtette, melyik fiúnak tetszik.

Május utolsó vasárnapján aztán „kitáncolták” a májusfát azzal, akihez kölcsönösen vonzódtak, ez jelentette a fa bontását. Úgy látszik, azt, amelyik alatt állunk, idén nem táncolták ki, ezért áll itt a nyár elején is.

A hölgyekkel végül Annamari meghívására üdítőzünk egyet, közben próbáljuk összegyűjteni, hogy a mai fiatalok hova járhatnak romantikázni a közelben. Saját strandra nem, az nincs a községnek, a nemzeti park így óvja a Bázsai/Bozsai-öböl egybefüggő nádasát és élővilágát a tömegektől. Nincs is tumultus, leszámítva az országos hírű halsütödét a falu Tihany felőli határában. Vele majdnem szemben egy kedves teázó van: az öbölre néz, tücsökciripelés, brekegés, madárdal az aláfestő zene a kortyoláshoz. Az Aszófői-Séd völgyében pedig tél végén hazánk egyik legnagyobb téltemető-állománya virágzik, ez az egyik első virág, amely a tavaszt köszönti. A falu Öreg-hegy felőli határa nyár elején egy kis levendulástól lila, s innen már csak egy ugrás a hely, ahonnan majd’ minden szerelem indult: a vasút. Szinte hallom a hajdani lányok és fiúk nevetését, a csókok csattanását, ahogy odébb rúgok egy kavicsot a peronon. Ott, ahol anno Illyés Gyula is sétált.

Kőszívek a közelben
Aszófőtől alig néhány kilométerre fekszik Balatonudvari, amelynek temetője a több mint hatvan szívalakúra faragott sírkövéről híres. A legenda ezek eredetét egy szerelmes kőfaragó legényhez köti, akinek a szíve egy helyi halász lányáért gyúlt lángra. A lány ugyan viszonozta a szerelmét, végül mégsem lehettek egymáséi, így a fiú egész hátralévő életében szívalakú sírköveket faragott. A teljes történet Lipták Gábor „Aranyhíd – Balatoni mesék, mondák, történetek” című kötetében olvasható.

Június 26-án látványos, zenés kutyashow-t láthatunk a Budapesti Operettszínházban. Az Ebugatta! című előadás során a színház művészei - Fischl Mónika, György-Rózsa Sándor, Kalocsai Zsuzsa, Kardffy Aisha, Keresztes Ildikó, Kerényi Miklós Máté, Peller Károly, Sándor Péter, Széles Flóra, Szolnoki Tibor és Zsadon Andrea - játékos formában mutatják be kedvencük ügyességét, tudását. A sok meglepetéssel szolgáló produkció házigazdája Homonnay Zsolt lesz.

Az előadás az Amerikából induló "Vidd magaddal a kutyádat a munkahelyre" nap részeként valósul meg, amikor a dolgozók magukkal vihetik egy napra háziállataikat. Mára kutatások bizonyítják, hogy akit minden nap elkísér hűséges társa, annak nő a kreativitása és kevesebbet stresszel, emellett kutyája is egyértelműen boldogabb lesz, ha az egész napját a gazdájával töltheti.

Az est nézői adományaikkal a Lelenc Kutyamentő Egyesületet támogathatják.

A részletek ide kattintva olvashatóak.

Mert a belső világunkat is ezekben az oroszlánbarlangokban farigcsáljuk. A gyengeségeinket, a beteljesületlen vágyainkat. Forgatjuk, kalapáljuk, próbálunk belőlük valami formásat készíteni. És nagyon nem szeretnénk, ha mások szeme elé kerülnének, míg mi magunk nem kezdtünk velük valamit. Ahogy egy félig kész, lábatlan széket sem szívesen teszünk a nappaliba. De bármennyire is egyedül akarunk dolgozni, elkerülhetetlen, hogy a gyerekeink egyszer felnőjenek, és bekopogjanak az ajtón. 
Ilyenkor kétféleképpen dönthetünk. Az egyik, hogy kulcsra zárjuk az ajtót belülről, és kikiabálunk, hogy mindjárt jövünk. Mert ha megtudnák, hogy amit ők eddig láttak az apjukból, az csak a jéghegy csillogó, fehér csúcsa, akkor minden tekintélyünket elvesztenénk. Onnantól hiába próbálnánk rávenni őket bármire: hisz hogyan is várhatnánk el, hogy rendet tartsanak a szobájukban, ha bennünk egymás hegyén-hátán állnak a penészes dobozok? Nem beszélve a súlyról, amelyet a vállukra tennénk. Mert ha legbelül még az apád is egy elesett, gyenge ember, akkor kire számíthatsz az életben? 
De ki is tárhatjuk a műhely ajtaját sarkig, és felkapcsolhatjuk a villanyt, mint egy tárlatvezető. Tessék fiam, nézz csak körbe nyugodtan.

Azon a polcon a függőségeim vannak, próbálom minél ritkábban levenni őket. Alattuk a múltban elkövetett hibáim, jobb oldalt azok, amelyeket valamennyire sikerült kijavítanom, a baloldaliakon még dolgozom.

Azt a dobozt az apám műhelyéből hoztam el, csak még nem mertem kinyitni, szerintem egy gyerekkori trauma van benne. Ott a sarokban egy félig kész asztalt látsz, próbálom egyenlő hosszúra farigcsálni a lábait: házasság, gyerekek, imádság, munka, hogy a lapja vízszintes legyen, és kényelmesen tudjunk majd enni róla. Ez a műhelyem, itt készülök én. Nézz körbe, és kérdezz bármit, szívesen válaszolok. 
Bármelyik utat választjuk is, egyet érdemes fejben tartanunk: ha akarjuk, ha nem, a műhely kulcsát a gyerekeink fogják örökölni. Tehát előbb-utóbb úgyis benyitnak. És egyáltalán nem mindegy, hogy ott vagyunk-e mellettük abban a pillanatban. 

Az írás Véssey Miklós „Apa, kezdődik!” című sorozatának része. A sorozat további részei itt érhetőek el.

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Érzékenyítő séta

A Vakok Állami Intézetének bejáratához érve, a regisztráció után választhattam, hogy szembekötővel vagy anélkül megyek be az épületbe. Én az előbbit választottam, így egy fejlesztőpedagógust is kaptam magam mellé, aki első körben elmagyarázta, hogyan kell megfognom a karját ahhoz, hogy biztonságosan tudjon engem vezetni. Meglepődtem, mert nem karolhattam bele: a könyöke felett kellett megfognom a karját úgy, hogy a hüvelykujjam kifele nézzen. A vezetőm javaslatára a szabadon lévő karomat 90 fokba hajlítva tartottam magam mellett, hogy érezzem, ha bármi akadályba ütköznék.

Bizonytalanul indultam el. Kellett pár másodperc, hogy megszokjam a helyzetet: azt, hogy semmit sem látok, és azt, hogy valaki vezet. Eleinte nem találtam az egyensúlyom, de szerencsére nem siettettek. A lassú séta közben a pedagógus folyamatosan magyarázta, merre megyünk, hol járunk, hol számíthatunk lépcsőre. Útközben nagy segítség volt, hogy megfoghattam a lépcsők melletti korlátot.

Az utolsó lépcsőfokoknál viszont mindig elbizonytalanodtam: amikor jelezte a vezetőm, hogy ez az utolsó, nem akartam elhinni, ezért próbáltam kitapogatni a lábfejemmel, hogy valóban véget ért-e a lépcső.

Illetve akkor lassultam még le nagyon, amikor irányt kellett változtatni, vagy egy szűk bejáraton átmenni.

A terembe érve levehettem a szemellenzőt, de csak óvatosan, hogy fokozatosan szokjon hozzá a szemem a fényhez. Erre a workshopon is külön felhívták a figyelmem, hogy elkerüljem az esetleges rosszullétet. A kapros-túrós pogácsa elkészítéséhez már az asztalon voltak a hozzávalók és a sütéshez szükséges eszközök. Nekem csak egy kötényt és a szemellenzőt kellett magamra vennem, valamint egy maszkot, mivel az intézményen belül most is kötelező ennek a viselése.

Tésztagyúrás érzésre

Hiába pillantottam rá az asztalra, azt, hogy mi és hol van rajta, nemigazán tudtam memorizálni, így „vakon” mindent ki kellett tapogatnom. Az asztal bal oldalán volt a tál, mellette a köteg kapor, aztán következett a pogácsaszaggató, a tejföl, az élesztő, a vaj, a túró, egy kis tálkában a só, a tojás, illetve a liszt. A jobb oldalon pedig a recés kés, a kanál és egy mérleg volt elhelyezve, közvetlenül előttem a gyúródeszka a sodrófával. A tészta összeállításában Veres Pál, a Budafoki élesztő pékje segített, a munkát Nagy Ágnes, a Vakok Állami Intézete elemi rehabilitációs osztályának vezetője felügyelte.

Először a lisztet kellett kimérnem egy beszélő mérlegen. Mondjuk az enyém pont nem működött, így a tálba beleengedett liszt mennyiségéről a pék tájékoztatott szóban.

Szerencsére igen hamar összehoztam a szükséges 250 grammot – valószínűleg azért, mert otthon sem méregetek sütés közben, legtöbbször érzetre adom össze a hozzávalókat.

A liszt kimérése után bele kellett morzsolnom a tálba az élesztő felét, majd hozzáadnom a többi összetevőt: a csapott kanál sót, a tejfölt, a vajat, a túrót. Mindennek a kitapogatása, kicsomagolása és tálba helyezése elég lassan ment, de még ekkor sem éreztem megerőltetőnek a tevékenységet. A köteg kaprot igyekeztem óvatosan, minél kisebb darabokra felvágni, több-kevesebb sikerrel. Végül a tojást is biztonságon beletörtem a tálba.

A tészta összedolgozásánál kicsit elbizonytalanodtam, mert hiába gyúrtam kitartóan, mégis lágynak éreztem, de Pál engedélyével még tehettem bele egy kis lisztet. Mivel ebből nem akartam sokat belezúdítani a tálba, a következő praktikát alkalmaztam: a liszteszacskó szája elé tettem a szabadon lévő tenyerem, és azzal próbáltam „bemérni”, hogy mennyi az elegendő. Miután úgy éreztem, összeállt a tészta, és az állagát a pék is jónak ítélte, levehettem a szemellenzőt, és megcsodálhattam a végeredményt.

Vicces volt látni, hogy egy-egy nagyobb kapordarab mennyire kikandikál a gömbölyded formából.

Csikorgó agytekervények

Amíg kelt a tészta, a workshopon segédkező gyógypedagógusok memóriajátékra invitáltak a többi résztvevővel, hogy megmutassák, mekkora agymunkára van szüksége egy olyan személynek, aki a mindennapok során nem hagyatkozhat a látására. Mondanom sem kell, egyáltalán nem volt egyszerű felsorolni minden résztvevő nevét és kedvenc ételét úgy, hogy a nevekhez nem lehetett arcot társítani. Ehhez hasonló játékokkal szokták amúgy a látássérülteket is fejleszteni.

A játék mindössze negyedórát tartott, de így is megcsikorgatta az agytekervényeimet. Pedig még csak ezután jött a sütés legnehezebb része: a tészta kinyújtása és a pogácsák kiformálása. Szemtakaróban ez egy örökkévalóságnak tűnt. A felénél tartottam, amikor azt mondtam magamban, hogy most már ennyi elég volt.

Elfáradtam, ráadásul a sok koncentrálástól megfájdult a fejem. Azt is nehéz volt megoldani, hogy szépen felsorakoztassam a kisméretű pogácsákat a tepsiben, majd lekenjem ezeket tojással. Nagyon örültem, amikor sikerült a végére érnem. Szerencsére a kocka alakú pogácsák meglehetősen jó állapotban és viszonylag rendezetten pihentek a tepsiben.

Kép

Kép: Kortyis Dávid

Színek és segédeszközök

Nagy Ágnestől közben megtudtam, hogy nem igaz az állítás, miszerint aki nem lát, annak jobb a tapintása és a hallása.

Nem jobb, csak elkezd rá jobban figyelni, rátanul minden másra, ami használható információt tud neki adni. A látássérülteknél minden átalakul: másképp érzékelik a teret, annak nagyságát, ráadásul idővel a vizuális emlékeik is kikopnak.

Azok a személyek, akik már 4-5 éve teljesen vakok, a kézírásukra sem emlékeznek.

Az érzékenyítő foglalkozás utolsó részében megnézhettem, milyen gyengénlátó szemüvegben újságot olvasni. Mondanám, hogy nehéz, de számomra inkább lehetetlen volt, mert csak színeket láttam. A gyógypedagógusok ennek kapcsán elmondták, hogy a nyomtatott, de online lapok esetében is nagyon fontosak a kontrasztok és a kiválasztott betűtípus. Például egy barna hátterű fehér írás sokkal jobban olvasható egy gyengénlátó számára, mint egy zöld hátterű fekete szöveg.

Végül megismerhettem néhány olyan eszközt, amely jelentősen megkönnyíti a látássérültek mindennapjait – sok esetben még a látókét is. Hasznos lehet például a tojáselválasztó, ami egy kis szűrőhöz hasonlít: beletörve a tojást benne marad a sárgája, a fehérje pedig oldalt kifolyik belőle. Emellett ott a zoknipárosító, amelybe bele lehet tenni az összetartozó zoknikat – ezt mosógépben, szárítón, de akár a fiókban is lehet használni. De a látássérültek beszerezhetnek folyadékszintmérőt, forrásjelzőt és tapintható órát is, amelyekkel megkönnyíthetik a mindennapi tájékozódásukat.

A foglalkozásról fáradtan, de sok új információval és élménnyel térhettem haza. Egy biztos: igyekszem nem elfelejteni, hogy nekem még volt választásom: a foglalkozás végén levehettem a szemtakarót.

Azt mondja, a gyermekkora hangulatát idézi a kert. Pontosan honnan indult a kis Teri, és mit hozott onnan?

Az én generációm tudja, hogy akkor van erő, energia az élethez, ha otthonról szeretetet és jó dolgokat hozol, amelyeket később továbbadsz. Nem gondoltam volna, hogy még egy háborút kell megélnünk. Én 1941-ben születtem Debrecenben. A papa a fronton volt, a nagypapa sem volt velünk. Édesanyám és a nagymama nevelt fel minket Egerben. Minden, amit aztán fölhasználtam az életben, azt itt, tőlük tanultam. A családi összetartást is itt tapasztaltam meg, a közösség megtartó erejét is. Hogy milyen, amikor mindenki ismer a városban, tudunk egymásról, segítjük egymást. Itt tanultam úszni és balettozni, 14 éves koromig itt éltem. Anyukám tanítónő volt, ő tette rám a legnagyobb hatást, dinamikus, szókimondó asszonyként. Apám csendesebb ember volt, bíróként dolgozott. Nálunk a nők dirigáltak.

Számomra természetes volt, hogy a nők adták meg a stílust, ők határozták meg a szokásokat, de a döntéseket a férfiakkal együtt hozták meg.

Erős volt az indulásom, együtt maradt a család. Sokkal közösségibb életünk volt, mint most. Sok meghatározó emlékem van abból az időből. Féléves voltam, kint játszottam az utcán, és egy gépfegyver megcélozta a körülöttem lézengő kacsákat, s egy repesz eltalált a nyakamon. Ma is viselem a nyomát. A veszélyes időkben felerősödött bennünk a családhoz való ragaszkodás.

Hogyan emlékszik vissza a kamasz önmagára?

Én fiatalon ugyanilyen természet voltam, mint most, csak máshogy néztem ki. Egyszerű lányként Nizzában egy forgatáson a szálláson a csapot sem tudtam megnyitni. Aztán lementünk tengeri herkentyűs vacsorára az étterembe, ahol rengeteg eszcájg volt kirakva, és én mondtam, hogy nem tudom, melyiket használjam. A producer, a rendező, mindenki ugratott vele, hogy a „Tery Torday” nem tudja, hogy kell enni! Imádták az önkritikus humoromat és az őszinteségemet.

Hogyan teltek a nyarak?

Gyerekkoromban nem voltunk nyaralni. Tizenéves koromban úttörőként, táborozáskor egy munkásszálláson laktunk, akkor láttam először a Balatont. Eszembe sem jut ma, hogy hova tudnék menni nyaralni, mert fiatalkoromban a munka és a nyaralás teljesen összemosódott. Amikor külföldön játszottam, a munka volt egyben a nyaralás is, hiszen világot is láttam. Aztán amikor itthon forgattam, akkor pedig az itthoni tájakat, látványosságokat, a Balatont élveztem. Könnyű volt összekötni ezeket a dolgokat, mert a munkám volt a hobbim.

Ha most elgondolkodom rajta, hová vágynék, azt kell mondjam, hogy sehová.

Milyen értékek mentén egyengették a szülei a pályáját? Hogyan viszonyultak a színészethez?

A szeretetet és az egyenlőséget tanultam a szüleimtől. Nem mondom, hogy apukám mosogatott, de mindent megbeszéltek, együtt hozták a döntéseket, és nagyon nagy szeretetben éltek. Úgy gondolták, kell, hogy legyen egy szakma a kezemben, ezért tizennégytől tizennyolc éves koromig végeztem a tanítóképzőt. A mi osztályunk volt az utolsó, akik szakközépiskolában tanulhatták a tanítást. A felvételin megkérdezték, hogy a kislány miért nem megy színésznőnek, aztán elsőre felvettek a főiskolára, és akkor más irányt vett az életem. Amikor feljöttünk Pestre nyitott teherautón, nem volt a harmadik emeleti lakásban fürdőszobánk, a mama minden nap többször cipelte fel a fát. De a gyereknek nem tűnik fel a rossz. Akkoriban magas vékony kislány voltam, és többször is leszólítottak az utcán, hogy ennek a kislányak manökennek kellene menni. Még nem tudtam pontosan, eszembe nem jutott kurflizni, hogy mit szeretnék csinálni, de azt pontosan tudtam, hogy bármit csináljak is, azt erővel és nagy eltökéltséggel fogom véghezvinni. A Nemzeti Színház színésze lettem huszonévesen, nagy nevekkel játszottam együtt, mint Törőcsik Mari, jó darabokat, mint a Cillei és a Hunyadiak vagy Az ember tragédiája. akkor forgatták Németországban a Suzanne-filmeket, és szerződést ajánlottak. A szüleimnek olyannyira nem volt pénzük, hogy anyukám azt mondta: „Teri, vállald el, mert egy törülközőt sem tudunk neked adni”. A nyelvet sem beszéltem, de a gyártásvezető és a sminkes is magyar volt, ezért el mertem vállalni.

Kép

Képek: Tordai Teri

A családi narratíva az anyagiakkal kapcsolatban egy életre befolyásolhatja a későbbi felnőtt hozzáállását a pénzhez. Az ön szülei hogyan vélekedtek az anyagiakról?

Ezzel kapcsolatban van egy vicces anekdotám. Amikor Pesten az első udvarlóm fagylaltozni vitt 16 évesen, a mama a kezembe nyomott két forintot, hogy fizessem ki a sajátomat. Nagyon jókat nevettünk rajta, hogy ahelyett, hogy „vigyázz magadra”, „érezd jól magad” vagy „óvatos legyél”, azt üzente nekem, hogy „fizesd ki a saját fagylaltodat”. Okos, magas, hosszú szőke hajú lány voltam, nemhogy azt mondták volna, hogy érezze magát megtisztelve ez a fiú, hogy elmegyek vele... Nem kértem volna lehetetlen dolgokat, de igenis arra a fagylaltra hívja meg az udvarló a választottját!

Érdekes, hogy merre vezetjük a gyerekeinket. Mindig mondom Lilinek, fontos, hogy jól neveld a fiaidat, mert úgy fognak bánni a nőkkel. Megfigyeltem, hogy aki a szüleitől hozza a jó üzleti érzéket, és tud bánni a pénzzel, esetleg könnyebb anyagi körülmények között nőtt fel, az később is jobban boldogul.

Akinek a családja természetesnek veszi a pénzzel való gazdálkodást, az ötletek megvalósítását és az üzleti életet, az később is könnyebben sikeres ezekben a dolgokban, ugyanis a család, ahonnan jött, ezt támogatja. Mivel mi nagyon szegények voltunk, édesanyám csak annyit mondott, hogy a Terinek csak egy kis lakásra jusson, ahol meg tud élni. Persze, hogy ezt ki is használták. A Koncertiroda kötötte a szerződésemet, és a harmadik Suzanne-filmnél derült ki, hogy az utolsó statiszta is többet keres, mint a címszereplő Tery Torday. Ma már azt gondolom, hogy jó, ha tisztában vagyunk a munkánk értékével.

Másféle tapasztalat lehetett a külföldi munka, a közönség szeretete és az anyagi biztonság.

Nekem a külföldi munka idegen volt, lenéztem a kapitalistákat. Műveltek voltunk a főiskola miatt, de akkor nem az dominált, abból nem tudtunk pénzt csinálni. Ha most fiatal lennék, nem biztos, hogy újra így csinálnék mindent. Valószínűleg inkább nyelvet tanulnék, és kimennék külföldre hasznosítani a nyelvtudásomat. Kíváncsi lennék mindenre, és magamra is a különböző új helyzetekben. Valahogy fiatalon nem volt meg bennem a kellő kíváncsiság. Számomra Magyarország volt a világ legjobb helye. Sokféle nációval dolgoztam együtt, de senkivel nem éreztem egynek magam. Én azért drukkolok a fiataloknak, hogy legyen bátorságuk, próbálják ki magukat külföldön is, mert anyagilag sokkal jobb, ez természetes. De az nekem nagyon szimpatikus, amikor valaki visszajön a kinti tudással, és itt tudja kamatoztatni.

Catherine Denevue francia színésznő és Belmondo is olyan nagy nevek voltak, hogy bármikor kimehettek volna Amerikába, de azon a nyelvterületen csináltak karriert, ahol felnőttek, és ez nagyon tetszik nekem.

Amikor visszatértem Magyarországra, nem vett vissza a Nemzeti Színház, és hosszú éveket kellett várnom – ez idő alatt Pécsen kezdtem, majd összesen öt színházban játszottam, amíg visszaállhattam a sorba. Mindenki kérdezte: Teri, minek jöttél vissza? De azt kell mondjam, hogy Európa-szerte messze Magyarországon vannak a legjobb színészek. Annyira erős volt a szakma, hogy az nagyon biztos hátteret adott számomra. Kint a külső és a fiatalság számított, itthon viszont megéltük a színház lényegét: a gondolkodást és a műveltséget. Szerettem a szép magyar beszédet, és tudtam, hogy itt jó nekem.

Hogyan emlékszik, mi indította el a színészet irányba?

Mi sokkal kevesebbet láttunk a világból. A szomszéd nénitől mindig könyveket hoztam át, és szüntelenül olvastam. Nem a külsőm vitt ebbe az irányba, inkább azt vettem észre, hogy érdeklem az embereket. Észrevettek, kíváncsiak voltak a véleményemre. Volt bennem valami, amit nem lehetett betenni egy kis dobozba. Tizenhárom éves koromban kaptam egy füzetet, amibe verseket írtam. Versekből, prózákból idéztem, Eric Knighttól a Légy hű magadhoz című könyvet olvastam. Valami megérintett engem ezekben a művekben. Mindig szabad akartam lenni, hogy azt csinálhassam, ami igazán belülről jön. Amikor a tanítóképzőt végeztem, jártam szavalóversenyekre, ott mondták nekem, hogy érdemes lenne a Színművészeti Főiskolára mennem.

Annyira szegények voltunk, hogy anyuka Egerben vett nekem a turkálóban egy fekete loknis szoknyát és egy fehér blúzt. Egy pokrócból varratott téli kabátot. Később az Esős vasárnap gázsijából vettem az első szabályos téli kabátomat.

A főiskolára is az iskolai köpenyemben mentem be, és annyira fogalmam sem volt, hogyan működnek a dolgok, hogy odamentem az iskolatitkárhoz, és megkérdeztem, hogyan kell felvételizni. Ott álltam az igazgató, Olthy Magda előtt naivan, szőkén, de felvettek. Rám később is jellemző volt ez a tiszta naivitás. Később egy fotózáson, külföldön kérték, hogy csak a blúzomat húzzam le. Kiderült, hogy az illető a Playboy fotósa volt, nekem pedig eszem ágában sem volt meztelen képeket csinálni. Felháborodtam, a forgatás közepén visszamentem a hotelbe, összepakoltam és hazajöttem. Az, hogy egy stáb leáll, már akkor is nagyon költséges dolog volt, milliókra rúgott, de én még nem tudtam. Kikértem magamnak, hogy velem nem közölték, hová megyek, mi a feladat. Könyörögtek, hogy menjek vissza, végül egy hét elteltével utánam jöttek, és visszavittek. A külföldi sztárokkal együtt az egész gyártás csak rám várt. De akkor ezt nem így fogtam fel, meg mertem mondani a véleményem.

Melyek voltak a legmeghatározóbb döntései az életben?

Két nagyon jó döntésem volt: hogy harmincévesen abbahagytam a külföldi forgatást, és hogy harmincnégy évesen – ami akkoriban későinek számított – megszültem a lányomat. Lili a legnagyobb jó, ami csak történhetett az életemben. Éreztem, hogy kell valaki, akiről gondoskodhatok, akit szerethetek.

Az anyaság a legnagyobb és legédesebb súly az ember életében, de a gyerekek kegyetlenek, csak a sikeres szülőket viselik el. Ha az erőt látja, akkor azt fogja utánozni.

Ha a megfelelési kényszert látja, akkor lenéz, és ő is olyanná válik később. Mindent leutánoz. Ha az unokám jön a problémáival, mindig azt mondjuk: „take it easy!”. Nem kell halálosan komolyan venni a dolgokat. Ezt az anyukámtól tanultam. Mindig azt nézzük, hogyan oldhatjuk meg a dolgokat, nem pedig azt, hogy mennyire nehéz. Gyermekkoromban gerincferdülés veszélye állt fenn, és úsznom kellett. De nem úgy álltam hozzá, hogy azért úszom, hogy ne legyek púpos, hanem hogy azért, mert szeretek. A humort és az erőt az anyámtól hozom. Annyira különleges egyéniség volt, és ahogy idősödtem, egyre többet köszönhettem neki. Engem nem a külsőm ápolására és szeretetére nevelt, hanem a belső értékeket tartotta fontosnak. Sokat foglalkozott Lilivel, kártyáztunk vele, nyitott, színes egyéniség volt. Nyomot hagyott Liliben, hogy tizenévig éltünk együtt hárman. És hogy Lili három gyereket szült a mi szakmánkban, azt szinte már a saját sikeremnek élem meg. Jókat nevetünk ezen, de számomra sokat jelent, hogy a színészet mellett a gyerekszeretetet tovább tudtam adni. Én a csillagot is lehozom a gyerekekért az égről! Ha este forgatok, de rám van bízva az unokám, kelek reggel, elkészítem őt és viszem az iskolába. Bármit megtennék értük. A tanítóképzőben is azt tanultam, amit ma az unokáimnál és a fiatal színészkollégáknál is alkalmazok, hogy „tiszteld a fiatalokat!”. Szabadon kell hagyni őket, hogy megtapasztalják az útjukat. Ha figyelem őket, sokkal jobban tudom követni a kort. Én nem akarok fiatal maradni, nem foglalkozom ezzel a kérdéssel, egész egyszerűen csak fiatal maradok. Nagyon tudok dolgozni, ezt láttam a szüleimtől, és ez tart fitten.