A mentősök kezében – Tegyük félre az egészségügyi ellátással kapcsolatos félelmeket és rosszindulatú rémhíreket!

Délután, munkából hazajövet kisfiammal a bicikliúton suhantunk Eger egyik forgalmas részén, és szinte számoltuk a mentőautókat. Hol az egyik, hol a másik irányból, villogva-vijjogva, elsőbbséget követelve szelték az aszfaltot. Közben azon tűnődtem, vajon kihez mehetnek, hová sietnek, odaérnek-e. Különösen akkor, amikor a vasúti átjáróhoz érve, a sorompó előtt láttam vibrálni egyet. Végtelenül lassúnak éreztem a másodperceket, amíg végre elhaladt a vonat, és utat engedett a megmentőknek. Adott helyzetben talán csak ennyi választja el az életet és a halált.

Az elmúlt három év alatt nagyon sokszor lepergett előttem, mint egy filmszalag: amikor apukámhoz hívtuk a mentőket.

Húsvétvasárnap reggelén, amikor talán épp locsolkodni indult. Ez már sosem derül ki. Csak azt tudom, hogy feküdt a földön, alig tudott mozogni, és csak artikulátlan hangok jöttek ki a száján. Sejtettem, hogy nagy a baj, de azt nem tudtam elképzelni, hogy elveszíthetem őt. Két mentőautó érkezett hozzánk, és a munkacsapat egy órát töltött a nappalinkban, ami kórteremmé változott. Addig próbálták maradásra bírni apukám minduntalan el-elbóbiskoló szívét. Reménykedtem, mert azt tervezték, hogy mentőhelikoptert hívnak, és Miskolcra szállítják, amint sikerül stabilizálni az állapotát. Ezt annyira természetesnek tartottam, hogy amikor az egyik mentős odalépett hozzám, és lassan, csendesen közölte, hogy készüljünk fel a legrosszabbra, mert nem sikerül megmenteni, akkor nem fogtam fel a szavakat. Vagy nem akartam. Mert amíg nem történik meg valami velem, addig azt gondolom, hogy nem is történhet.

Ezen a délutánon is olyan távolinak tűnt a mentőautók zaja. Biztos voltam abban, hogy nem hozzánk jönnek. Minket nem érhet baj. És a koronavírus sem érhet el – hiába betegedtek meg és haltak meg ismerősök – velünk ez nem történhet meg.

Két óra sem telt el, mégis jöttek a mentősök. Igaz, én hívtam őket az anyukámhoz, aki nagyon rosszul érezte magát. Sejtettem, hogy a szívével van gond, mert ott tartotta a kezét, és zihálva lehelt egy-két szót. Annyira fulladt, hogy nem bírt megszólalni. A bal karja pedig zsibbadni kezdett. Számomra ez volt a legnehezebb pillanat: a teljes bizonytalanság, tanácstalanság, tehetetlenség. Döntenem kellett, de a mérleg mindkét serpenyője meg volt rakva.

Először is tisztáznom kellett magamban, hogy ezt a fulladást koronavírus okozza vagy szívprobléma. Nem volt mindegy, hiszen két eltérő út közül kellett választani, és a felelősség rajtam nehezedett.

Utána következett a „mi van akkor, ha…” kérdésköre. Mi van, ha bevitetem a kórházba, amelyet épp nemrég nyilvánítottak járványkórházzá, és ott szedi össze a koronavírust? Ő, akinek számos krónikus betegsége van. És mi van akkor, ha félelemből nem juttatom el a kórházba, kap egy stroke-ot vagy infarktust, és nem éli meg a reggelt? Ráadásul anyukám könyörgött, hogy ne hívjak mentőt, és ne vitessem kórházba. Ő is félt.

Kép

Kép: Freepik

Végül egy-két segélytelefon, sírás és imádság után felhívtam a mentőket, és tőlük kértem tanácsot. Hosszan, alaposan megbeszéltünk mindent, és viszonylag hamar meg is érkeztek. Hála Istennek nem gyanúsították koronavírussal, és nem kellett emiatt fölösleges köröket futnunk. Vérnyomást mértek, és a mentőkocsi felé invitálták anyukámat. Nem kísérhettem el, az óvintézkedések miatt. Ez megint aggodalommal töltött el, mintha szegény, betegségek által meggyötört anyukámat magára hagynám a bizonytalanságban. Attól tartottam, meghátrál. De kilépett a kapun, és botjával lassan botorkálva megindult a mentőautó felé.

Akkor a mentősök kétoldalról belekaroltak, és így ballagtak hárman csöndben, békésen, a sárga levelekkel borított úton.

Mintha nem is idegenek, hanem családtagok lennének. Mintha csak éppen kijöttek volna sétálni a parkba. Éreztem, ahogy az esti csöndben összeérnek: az aggódó anyukám és a két erős, biztonságot adó kéz. Némán is megértették egymást.

„Fényképtéma” – mondtam a két nagyobb gyermekemnek, és elmosolyodtam, mert nyugalmat éreztem, ahogy figyeltem távolodó alakjukat. Ezt a fotót képzeletben elkattintottam, és örökre bezártam az emlékeim közé. Sajnálom, hogy a valóságban nem tettem meg, de hát ilyen kiélezett helyzetben ki gondol ilyesmire? A történetnek persze ezzel még nincs vége. Írhatnék arról, hogy anyukámat hosszú órákon át vizsgálták infarktus gyanújával, mindent megbeszéltek vele, kapott két infúziót, és közben folyamatosan kommunikálhatott a nővérrel és az orvossal. Pedig a sürgősségi osztály akkor már hemzsegett a betegektől, és a dolgozók arról beszéltek, vajon hogyan lehet még bővíteni a helyet a folyamatosan érkező covidosok számára. Mégis, két rohanás között is emberségesen bántak a kiszolgáltatott betegekkel. Az idős nénire, aki talán kicsit tudatán kívül folyamatosan kiabált, és trágár módon beszélt segítőivel, nem haragudtak meg, hanem humorral próbálták kezelni a helyzetet. Azt hiszem, nem cserélnék velük.

Ennek a történetnek nemcsak pozitív vége lett – hiszem anyukámat végül hazaengedték –, hanem sok-sok tanulsága is. Arról, hogyan lehet emberpróbáló körülmények között is embernek maradni.

Arról, hogy egy segítő kézben mennyi erő lakozik. Meg arról is, hogy nem szabad megbénulni, reményvesztetté válni a sok fölösleges aggodalom, az egészségügyi ellátással kapcsolatos félelmek, a rémhírek és rosszindulatú csámcsogások miatt. Teret kell engedni a bizalomnak, a reménynek, a békének.

Ezen a délutánon egy mozdulat, egyetlen pillanat elég volt, hogy a sűrű novemberi köd szertefoszoljon.