Az ukrán–magyar határra mentünk – „Nem fogyott el a vágy, hogy adjanak”

Összefogtak az önkéntesek

„Most vezetem először ezt a kocsit” – jegyzi meg Miklós, miközben rázkódunk az autópályán. A szél olykor megbillenti a magas furgont, amit annyira megpakoltak adománnyal a Klebelsberg Kultúrkúria előtt, hogy az ajtót csak a klasszikus „Gyorsan húzd el a kezed, és csukd be az ajtót!” módszerrel lehetett bezárni. „Szerintem jól csinálod!” – nyugtatom meg útitársamat, akit alig tíz perce ismerek. Félórája még azt sem tudtam, hogy a napot az ukrán–magyar határon fogom tölteni, de Miklós reggele is legalább ilyen spontán alakult.

Papos felé tartunk. A Budapesttől két és fél órányi autóútra lévő községről nem sokat hallhatunk a hírekben, hiszen nem határmenti település, de az akció szervezőjének jelezte a polgármester, hogy szükség lenne adományra, mert menekülteket szállásoltak el a közösségi házban, a civilek pedig ennek hatására pillanatok alatt szervezkedni kezdtek. „Honnan van a furgon?” – kérdezem Miklóst. „Egy srác hagyta itt, leadta a kulcsot meg a forgalmit a portán, és mondta, hogy három napig használhatják nyugodtan az önkéntesek” – magyarázza a kétgyermekes édesapa, aki a II. kerület Facebook-csoportjában talált rá a felhívásra, hogy segítőket keresnek. „Eredetileg két kocsival mentek volna, de a poszt hatására többen felajánlották az autójukat, és megkérdezték reggel, hogy tudná-e valaki vezetni ezt. Jelentkeztem” – folytatja Miklós, akitől azt is megtudom, hogy Paposon több családot is elszállásoltak, sokan a földön aludtak, nekik gyűjtöttek többek között matracot, ágybetétet, élelmiszert.

Gondolataimba merülve nézek ki az ablakon, szemem vibrálva követi az elsuhanó szabolcsi almafákat. Az úton persze szóba kerül a háború, hogy egyikünk sem gondolta volna néhány nappal ezelőtt, hogy útitársak leszünk egy ilyen akcióban.

Az önkéntesek egyik legnagyobb erejét ezek a feltétel nélküli bizalmon alapuló, gyorsan szövődő, mégis erős kapcsolódások adják, amelyek sűrű szövetében idegenek úgy bánnak egymással, mintha barátok lennének.

„Összetartó közösség vagyunk”

Amikor begurulunk Paposra, már javában zajlik a pakolás. Helyiek és messziről jött önkéntesek csatárláncba rendeződve egymásnak adogatják a zsákokat, dobozokat.  

Kép

Helyiek és önkéntesek pakolják az adományokat Paposon - Kép: Jámbor-Miniska Zsejke

A mintegy kilencszáz lelket számláló község polgármesterétől megtudom, hogy elsősorban matracokra, plédekre, párnákra volt szükség, emellett tisztálkodási szerek, tartós élelmiszer, gyerekjáték is jól jön a menekülteknek.

Elmondja, hogy a helyi közösség rendkívül összetartó. Van is mire büszkének lennie, a településen nagy az összefogás, folyamatosan érkeznek a felajánlások, és sokan személyesen is eljöttek, hogy kivegyék a részüket a munkából.

„Mi nem határmenti település vagyunk, tehát a háborút még nem érzékeljük, csak azt, hogy jönnek emberek, akik nagyon el vannak keseredve, hogy otthagyták életük munkáját. Sírnak, ott maradtak családtagok, szülők, testvérek, csak egy bőrönddel jöttek” – mondja Illés Béla. A polgármesternek Bocskor Viktor lelkész jelezte a háború kitörésének napján, hogy a gyülekezetéből többeknek szállásra van szüksége. „A közösségi házat ajánlottam fel erre a célra – folytatja a polgármester. – Nagyon nehezen indult a dolog, polifoamot, WC papírt, egyéb praktikus dolgokat kellett szerezni, ami a napi szükségletekhez kell. Az egyik barátom kötött össze Tamással, aki szólt Szalay Krisztinának, hogy gyűjtésre van szükség, ami láthatóan jól sikerült. Ez most tűzoltás, amikor kitört a háború, azonnal kellett cselekedni" – hangsúlyozza Illés Béla, majd hozzáteszi azt is, hogy most már szerencsére az előretervezésre is egyre jobban tudnak koncentrálni.

„Nem könnyű a helyzet, hiszen valahogy meg kell oldani az életüket, munkahelyet kell teremteni, ha itt maradnak huzamosabb ideig, élniük kell. A gyerekeknek óvodába, iskolába kell járni, ebben is segíteni kell, és tudunk is segíteni” – fűzi hozzá a település vezetője.  

Felfedezem Szalay Krisztinát a sürgölődők között. Az ismert színésznőben érezhetően erősen munkálkodik a tenni akarás. Ennek a II. kerületi civil kezdeményezésnek is ő a fő koordinátora. Szeretném faggatni arról, hogyan tudott ennyi embert ilyen rövid idő alatt mozgósítani, de erre csak később lesz lehetőségem, mert a pakolás végeztével tovább terelnek a menekültek szálláshelye felé, amely csak pár perc gyaloglásra van attól a helytől, amelyet ideiglenes raktárként használhat a közösség.

„A tieid, ha elesnek, akkor is a te kezedbe esnek”

Ahogy közeledünk, a házból beszédfoszlányok szűrődnek ki, minden lépéssel egyre tisztábban kivehető, hogy odabent istentisztelet zajlik. „…Eleshetnek ezrek, tízezrek körül járhat a veszedelem, de a tieidet nem éri, és a tieid, ha elesnek, akkor is a te kezedbe esnek, ami az üdvözítő kéz” – imádkozik a lelkész.

Körbenézek a teremben. A látvány sokkoló. Korábban csak a keményen dolgozó önkénteseken keresztül éreztem meg személyesen a konfliktust, de a közösségi házat látva már arca is lett a háborúnak. Rögtön a gyerekekre téved a tekintetem, akik a földön lévő matracokon játszanak. Szüleik lelki vezetőjük szavaira figyelnek, férfiak és nők, idősek és fiatalok keresnek vigaszt a lelkész szavaiban. Az alkalmat közös énekléssel zárják. Megrendítő, ahogy ukrán állampolgársággal rendelkező hazámfiai magyarul énekelnek Paposon, mit sem tudva arról, hogyan alakul majd a jövőjük. Ekkor tudatosul bennem igazán, hogy ezt a háborút nem sikerült elkerülnünk, a magyarok már most benne vannak. „Fogadj engem, Jézus, mindig közelebb” – éneklik tiszta szívvel a hívek anyanyelvükön.

Kép

Menekült hívek imádkoznak Paposon - Kép: Jámbor-Miniska Zsejke

Bocskor Viktor az Evangéliumi Keresztyén Egyház lelkipásztora, aki húsz évvel ezelőtt érkezett Kárpátaljáról Paposra, azóta ingázóként éli az életét, a háború kitörése előtt két napot a községben töltött, ötöt pedig Kárpátalján. „Ez a gyülekezet, akiket itt lát, Kárpátalján volt. Ott gyűltünk össze hetente többször. Ezek az emberek régóta ismerik egymást, korábban töltöttünk már együtt csendes heteket, amikor a Bibliáról és Isten igazságáról beszélgettünk. Ezek az alkalmak ahhoz segítettek minket hozzá, hogy a jelenlegi együttlét ne legyen terhes nekik. Persze, amikor régebben összegyűltünk, akkor nem ebben a bizonytalanságban találkoztunk, mindenki tudta, hová megy haza. Visszafelé már nem tekinthetünk, pedig szeretnénk! Nem a vágyaink miatt nem lehetséges ez, hanem azért, mert az otthon egyelőre kilátástalan. Ezért most fölfelé tekintünk, hogy Istenem, mit mutatsz tovább” – mondja a lelki vezető, aki úgy tekint vissza a gyülekezet elmúlt tizenhat évére, hogy Isten így készítette fel őket arra, ami most jön.

„Csütörtök éjféltájban érkeztünk Beregszász járásból. Sokáig gondolkodtunk azon, hogy nekiinduljunk-e, és abban, hogy végül így döntöttünk, az Istenhez való viszonyulásunk is benne van."

„A hívő embereknek elsősorban azt kell nézniük, hol tudják az Istent szolgálni, a másik, hogy mi a rá bízottak érdeke, a harmadik pedig a gyülekezet. Nem volt semmi tervünk, nem hittük volna, hogy ez bekövetkezik, sokat imádkoztunk, hogy ez ne történjen meg. Szeretnénk nagyon visszamenni, de ez a körülményektől függ” – meséli egy kárpátaljai édesapa.

Ahogy a családok szemébe nézek, szomorúságot és nyugalmat látok, utóbbit azért, mert összekapaszkodnak, érzik a közösség megtartó erejét. Amikor több tucat menekültet közösségi házban szállásolnak el, ott nincs intim szféra, nehéz az elvonulás, sokat számít, hogyan alakulnak az emberek közötti kapcsolatok. Ebben a közösségben azonban senkinek nincs félnivalója, olyan, mintha egy nagy család együtt jött volna át a határon. A lelkipásztor csütörtök reggel írt a gyülekezetnek, hogy még mindig nyitva a határ, jöjjenek, amíg át tudnak jönni. Ezt a reggeli jelzést délután öt órára fontolták meg az emberek, aztán elindultak, az utolsó család ukrán idő szerint fél 12-kor lépte át a határt, majd félórával később lezárták azt, és a 18–60 év közötti férfiakat azóta nem engedik ki az országból. „Együtt jöttünk, nem úgy, hogy átlépjük a határt, és szétszéledünk az országban vagy más országokban, ahol ismerősök, barátok laknak. Ötvennégyen keltünk át összesen, hárman családoknál helyezkedtek el, a többiek pedig egymástól tíz kilométer távolságban, két táborban kaptak menedéket” – teszi hozzá Bocskor Viktor.
Nem tudom tovább faggatni a lelkészt, mert várnak rám. Krisztáék intenek, hogy indulnunk kell tovább a határhoz közelebb fekvő Barabásra, ahová olyan holmikat kell átszállítanunk, amire ott van szükség. Krisztina autójába ülök, az anyósülésen felnőtt lánya, Cserna Lulu (aki szintén színésznő) foglal helyet. Krisztina  nyugalommal és koncentráltan vezeti a nagy furgont az ukrán határ felé.

„A barátaimat besorozták”

Megpillantunk egy úton ácsorgó férfit. „Hát te hová mész?” – teszi fel a költői kérdést Kriszta, majd lefékez, és felveszi a stoppost. Kiderül, hogy az illető a beregszászi határra igyekszik, hogy megvárja a gyerekeit, akik éppen ma fognak átjönni. Nem tudjuk sokáig vinni, más irányba kell mennünk. Megállapítom magamban, hogy Kriszta számára ez nem a Thália színpada, ő tényleg az a típus, aki fenntartások nélkül felveszi a stopposokat, hogy megkérdezze, miben segíthet. A Barabásig tartó húszperces úton végre alkalmunk nyílik egy kicsit beszélgetni arról, hogyan telt meg vasárnap reggelre a Klebelsberg Kultúrkúria adománnyal.

„Úgy kezdődött, hogy kiírtam II. kerületi csoportokba, hogy lehet, szükség lesz ránk. Aztán elkezdtem telefonálgatni a térségben, hogy konkrétan mire van szükség, mert ezt fontos megtudni, hogy azt vigyünk, amit kell, és oda, ahol van rá igény. Itt például nincsenek kisbabák, ezért pelenkát nem kértek, de tudjuk, hogy máshol meg kell” – mondja Krisztina, miközben a lánya navigál, hol kell kimenni a körforgalomból. A hátsó ülésen zötykölődöm az úton, előrehajolva, hogy jobban értsem, amit mond.

„Persze szoktak az emberek lájkolni, de ami itt történt, az sokkal több együttérzésnél, szimpátiánál. Nem fogyott el a vágy, hogy adjanak. Az autókat éjszaka szerveztük le, annyira sok cucc lett, hogy két kocsival terveztük, de hat kocsival kellet végül nekiindulnunk.”

„Látod, most is jelentkeztek még, hogy szállítanának. Amikor a Kúriában pakoltunk, odajött egy kárpátaljai, és mondta, hogy szívesen fordít. Tegnap éjjel 11-kor hívott fel a református szeretetszolgálat a Nyugatiból, hogy van egy hétszemélyes család, ukránok, nem beszélnek magyarul. Ezekhez a dolgokhoz nagyon kell a tolmács. Szerencsére tíz perc alatt sikerült megoldani a helyzetet. Állítólag a kárpátaljaiak szerint most lesz majd nagy mozgás, jön a következő hullám, és az nagyobb, lesz mint ez, mert mostanáig sokan nem tudtak elindulni, és szökni is fognak biztosan" – fűzi hozzá Krisztina. Ahhoz képest, hogy mennyiféle sztereotípia él az emberek fejében a színésznők reflektorfény-függőségéről, egyáltalán nem fontos számára, hogy a képeken szerepeljen. Különösen jó ezt megtapasztalni azok után, hogy a határnál olyan jelenetnek is szemtanúja voltam, hogy egy adományozó arra kér egy másikat, készítsen róla olyan fotót, amelyen az látszik, hogy éppen csomagot ad át, amit aztán azonnal töltött is fel a hírfolyamba. Többször is kellett kattintani, hogy megfelelő legyen számára a szög.

Barabásra is folyamatosan érkeznek az adományok. Ahogy pakolom a dobozokat, meg kell egy percre állnom a felhalmozott csomagok között, mert még sosem láttam ennyi mindent bezsúfolva egy helyre.

Kép

Adományok Barabáson - Kép: Jámbor-Miniska Zsejke

A polgármestertől megtudom, hogy mozgalmas napokon van túl a közösség, a háborúból egyelőre annyi tapasztalnak, hogy folyamatosan jönnek át az elkeseredett emberek.

„Akik feljebbről jönnek, mondják, hogy robbanásokat látnak és hallanak. A háború hírére sok ember megindult, sokan jönnek. Csináltunk melegedőt, nagy az összefogás, sok adományt kapunk. Kint egyébként nagy baj van, azon is dolgozunk, hogy az élelmiszersegélyek egy részét át tudjuk juttatni Kárpátaljára, mert ott is szükség van élelmiszerre, paplanokra.” 

– mondja Daróczi Gábor, miközben az addig körülötte kergetőző gyerekei szorosan hozzábújnak. A melegedőben jelenleg néhányan lézengenek, de a helyiek azt mondják, a helyzet állandóan változik. Nem sokkal korábban még tolongtak a helyiségben, egy nagyobb fehérorosz csoportot éppen akkor indítottak útnak Varsóba, a legtöbb menekült már talált fuvart, és elindultak az ország belseje felé vagy külföldre, és az önkéntesek is felkészülten várják a következő hullámot.

Kép

Melegedő Barabáson - Kép: Jámbor-Miniska Zsejke

Egy kisfiú plüsskutyával játszik a felállított tábori ágyon. Odalépek hozzá, és leguggolok. „Aranyos a kutyád, adtál már neki nevet?” – kérdezem. „Nem az én kutyám, itt találtam” – mondja lesütött szemmel. „Akkor megtarthatod, ha akarod, valaki pont neked szánta, amikor bepakolta ebbe a csomagba” – a fiú arca felderül, örül a játéknak. Kérdezgetem a családot, mi van odakint. „Szörnyűség, borzalom, kitör a harmadik világháború!” – kiált fel a kisfiú, édesanyja szeretetteljesen megsimogatja a fejét. Elmondja, hogy Kárpátaljáról érkeztek, a férje Magyarországon dolgozik, és most arra vár, hogy egyesüljön a család. A fuvarja már le van szervezve, de nagyon el van keseredve. Nehéz volt hátrahagyni az életét, mégis hezitálás nélkül döntöttek a menekülésről.

„Nem volt mire várni” – hajtogatja.

„A kommentszekcióban folyton azzal vagdalkoznak, hogy Kárpátaljáról nem is kell menekülni, nem is viszik el a férfiakat, és nem lehet látni egy harckocsit sem” – vetem fel.  „Ez nem igaz. Van miért menekülni” – vágja rá indulatosan az asszony. „Vannak barátaim, akiket elvittek Kijevbe harcolni” – szólal meg a sarokban ülő fiatal lány.  Az ismerősei 18-19 évesen indultak csatázni úgy, hogy korábban semmilyen kiképzésen nem vettek részt. „Jönnek a hírek, hogy vannak, akik meghaltak. Sok férfit elvittek” – folytatja az asszony – „Az emberek félnek. Nagyon ijesztő ez az egész, mindenki elment, a falvak kiürültek” – teszi hozzá szomorúan, és azon is gondolkodik, hogy már nem lesz hova visszamenni. 

A menekültek között néhányan azt rebesgetik, hogy vannak olyan magyarlakta települések Kárpátalján, ahonnan elmentek, és a helyükre ukránok költöztek az elhagyatott házakba. Féltik az ingóságaikat, családi emlékeiket, a hátrahagyott életüket, nem tudják, hogy mit fognak találni, amikor hazamennek, és azt, hogy haza akarnak-e menni egyáltalán. Próbáljuk kideríteni, hogy elvihetünk-e valakit Budapestre, de a melegedőben lévők már mind arra várnak, hogy megérkezzenek értük. Étel is van, az önkéntesek itt is kitettek magukért, a csapatot a helyi jegyző koordinálja. 

A civilek fáradtak, de a lendületük nem fogy, mindegy, hogy ukrán vagy magyar, fehérorosz vagy nigériai, mindenkinek egyformán próbálnak segítséget nyújtani.

Azoknak, akik tenni akarnak valamit, azt tanácsolják, hogy tájékozódjanak arról, kinek mire van szüksége, mielőtt elindulnak, és konzultáljanak erre szakosodott szervezetek koordinátoraival. A háború miatt most sokan reményüket vesztették, mi is szorongva éljük napjainkat a bizonytalanságban, nem tudjuk, hová eszkalálódik a helyzet, ugyanakkor ezekben az akciókban mégis ott a remény, a határtalan tenni akarás, ami visszaadja az emberiségbe vetett hitünket.  

A képek a szerző felvételei.