A tánc közösségi terápia és önkeresés, egyensúlyban tart, együttműködni tanít – Bordás Attila székely koreográfus a mozgás erejéről

Mikor és milyen célból indítottad el a CAMP művészeti fesztivált?

2017-ben indítottam útjára Sepsiszentgyörgyön azzal az elgondolással, hogy betöltsük azt a szakmai űrt, amely Romániában a kortárs tánc terén a mai napig érzékelhető. Ez egy workshopokon alapuló nyári intenzív tábor és fesztivál, ahol megfordulnak hazai és külföldi színészek, koreográfusok, táncosok.

Tulajdonképpen mindenki ott van, aki számít a kortárs tánc, az élő és vizuális művészetek terén.

Nemcsak Sepsiszentgyörgyről érkeznek résztvevők, hanem más régiókból is bevonzunk embereket. A program középiskolásoknak és egyetemistáknak, színészeknek és koreográfusoknak, kezdőknek és haladóknak egyaránt szól. Az a jó, hogy mindenki dolgozik mindenkivel, a progresszív oktatók ugyanúgy foglalkoznak a kezdőkkel és a haladókkal, ezen a téren nincsenek különbségek. De természetesen van egy kezdő csoportunk azoknak, akik hobbiszinten művelik, vagy csak ki szeretnék próbálni a kortárs táncot.

Mekkora volt erre idén az érdeklődés?

Meglepően nagy ahhoz képest, hogy tavaly elmaradt az esemény. Egy gyerekcsoporttal együtt közel száz résztvevőt számláltunk. Ezt a létszámot a CAMP már négy éve tudja tartani. Idén először kimozdultunk Sepsiszentgyörgyről Moving CAMP néven Csíkszeredába is. Ott kevesebb résztvevő és oktató volt, de első próbálkozásra azt kell mondanom, nagyon jól sikerült, a csíkiak és mi is szerettük. Reméljük, hogy ennek a programsorozatnak is lesz folytatása. Jövőre a Fekete-tengerre tervezünk még egy négynapos Moving CAMP-et.

Említetted, hogy tavaly elmaradt a fesztivál. Szabadúszóként hogyan élted meg a járványhelyzet miatti korlátozásokat?

Eléggé kikészített a tavalyi év, nem éltem meg valami pozitívan. Ez a kilátástalanság és bizonytalanság jócskán megrémített, de azt hiszem, nem csak én voltam így vele. Kilenc hónapon keresztül egyáltalán nem volt munkám. Félelmetes is volt, és valójában egy kicsit még mindig az. Azért is volt kihívás, mert én az emberi kapcsolatfelvételben és kapcsolatteremtésben hiszek, abban, hogy találkozni, beszélgetni és foglalkoztatni kell.

Azt látom, most felértékelődik minden olyan foglalkozás, amely emberi kapcsolódáson alapul. Sokkal nagyobb értéke van egy CAMP fesztiválnak a pandémia óta, de akár egy workshopnak vagy egy emberi beszélgetésnek is.

Én azt mondom, hogy ahol, amikor és akivel lehet, kapcsolódási helyzetet kell teremteni, erre most különösen nagy szükség van.

Mindig szabadúszóként szerettél volna dolgozni?

Igen, már 18 éves koromban elhatároztam, hogy szabadúszó leszek, mert nem akartam függeni senkitől és semmitől. Emberi, művészi és anyagi szabadságot szerettem volna magamnak, ezek közül az emberi és a művészi a legfontosabb. Azért döntöttem így, hogy legyen választási lehetőségem mint művésznek, illetve, hogy ha jön egy kreatív ötletem, akkor azt úgy valósíthassam meg, ahogyan én szeretném. Engem alkotóként és emberként is meghatároz az, hogy „szabadúszok”, ez a lételemem lett. Vannak persze hátulütői is, nincs meg az a biztonságérzet, amely egy állandó csapatnál adott. A járványhelyzet miatt kénytelen voltam átgondolni a pozíciómat. Most úgy érzem, hogy szívesen leszerződnék egy színházhoz, csatlakoznék egy intézményhez, elmennék akár oktatni is egy egyetemre, mivel több ilyen intézmény részéről lenne nyitás felém. A tanítás eddig is tervben volt, csak el kell kezdenem hozzá a doktori tanulmányaimat.

Idén koreográfusként részt vettél az István, a király rockopera székelyföldi nagyprodukciójában is.

Ez esetben jogos a múlt idő, mivel időközben kiszálltam a projektből. Felvállaltam azt, hogy szakmailag nem értettem egyet a rendezővel, emiatt nem tudtunk együtt dolgozni. Egyfajta másodember lettem volna a rendező után, rendezőasszisztens, koreográfus, szólista és színésztréner egyben, de azt éreztem, hogy egyáltalán nem tudok mellette kiteljesedni. Viszont ettől függetlenül nagyon szurkolok a társaságnak, mert szerintem összességében nagyon jó alkotógárda gyűlt össze.

Kép

Bordás Attila - Kép: Ecsetgyár Kolozsvár Mozgás workshop

Nem vagy csalódott amiatt, hogy az együttműködés nem úgy sikerült, ahogy tervezted?

Nem, mert idén szerveztem két művészeti fesztivált is, erre nagyon büszke vagyok, ez sok év munkájának a gyümölcse. Most teljes gőzzel a következő CAMP-re fókuszálok, jövőre meg szeretnénk csinálni a legnagyobbat, legprofibbat, legminőségibbet. Minden más bizonytalan, de ebben viszont biztos vagyok! Vannak más tervek is, gondolkodom egy tánctér és alkotótér kialakításán itthon, Sepsiszentgyörgyön, valamint egy podcast indításán is, amelyben olyan aktuális problémákról beszélnénk, mint a pandémia hatása vagy a környezetvédelem. Illetve van egy táncfilmötletem is, ha véletlenül megint jönne a karantén.

Hogyan jött az életedbe a tánc? A családból hozod a jó mozgásérzéket?

Egyáltalán nem, egy kicsit kakukktojás vagyok ezen a téren a családban. Édesapám fafaragó mester, nagyapám és dédapám is az volt, szerették volna, ha én is ezt viszem tovább. De valahogy másképp alakult az életutam. Gyerekként nagyon mozgékony voltam, ezért édesanyám beíratott egy tánciskolába, hogy legyen hol levezetni az energiáimat. Most is energiatumultusban szenvedek, ezen csak a munka tud segíteni, ezért is vagyok munkamániás.

Nekem a tánc olyan eszköz, amellyel le tudom vezetni a feszültséget, miközben rá tudok lelni önmagamra, és ez egyensúlyban tart.

Amikor nincs munka, akkor túlpörgöm, túlgondolom a dolgokat, de ha van munka és tudok közösségben dolgozni, az mindig gyógyítóan hat rám. Nekem a tánc közösségi jellegű terápia és önkeresés egyben. Nem a mozgékonyság, a hajlékonyság vagy a tehetség fontos számomra, sokkal inkább az, hogy együtt tudjak működni más emberekkel, hogy hatással legyünk egymásra, hogy közösen fejlődjünk és tanuljunk egymástól.

A tanulmányaidat Bukarestben végezted. Székelyföldiként mennyire volt nehéz a román közegben érvényesülni?

Az elején nehéz volt, amíg teljesen elsajátítottam a nyelvet, megismertem jól a közeget, felvettem a ritmust és beilleszkedtem. De nem azért volt nehéz, mert székelyföldi magyar vagyok, hanem az elvárásoknak való megfelelés miatt. Mint más szakmai közegeknek, ennek is megvannak a maga lépcsőfokai, amelyeket végig kell járni. Tenni kell azért, hogy az embert elismerjék, felfigyeljenek rá, elkezdjék megkeresni felkérésekkel. Nekem is nagyon meg kellett dolgoznom azért, hogy felkerüljek a romániai szakmai közeg térképére. Ez körülbelül 25 éves koromig tartott, utána éreztem, hogy most már megszabhatom a körülményeket, eldönthetem, milyen munkát vállalok és milyet nem.

Mit adott a személyiségedhez az, hogy kisebbségi magyar létbe születtél?

Nem szoktam idealizálni a kisebbségi létet, de nekem sokat adott. Szeretem, hogy székely vagyok, szeretek romániai magyar lenni, hozzátesz az identitástudatomhoz. Székelyföldről származom, ebből a kultúrából jövök és ezt igyekszem továbbvinni, nemcsak a tánccal, hanem a szokások megtartásával is. Úgy érzem, nemcsak művészként, de kultúraktivistaként is léteznem kell Sepsiszentgyörgyön, ezért próbálok tenni a közösségért. Azt tervezem például, hogy a következő művészeti fesztiválon a faültetés is a program része lesz.

Elmondod, miért éri meg belekóstolni egy kortárs tánckurzusba?

A mozgás egyensúlyba tudja helyezni a pszichét és az elmét. Az ember sok mindent ki tud adni magából egy tánckurzus alatt, le tudja vezetni a feszültséget, fel tud töltődni, és ezzel együtt megtalálhatja az önmagával való lelki egyensúlyt. Az pedig, hogy mindez közösségben, emberek között történik, hatalmas ráadás. Egy párórás kurzus napokra fel tudja tölteni az embert, ha megfelelően van felépítve.

A nyári táborban volt olyan résztvevő, aki azt mondta, hogy az elmúlt egy évben most először érezte igazán felszabadultnak magát. Azt hiszem, ez sok mindent elmond a tánc erejéről.