Életem első szeretetélménye a kislányom születése. Soha ehhez hasonló érzést nem éltem át. Mindig éreztem, hogy mély szeretettudat van bennem, de hogy még ennél is több lehet, az csak akkor tudatosult, amikor a lányomat először fogtam a kezemben. A születése előtt is szerettem az életet, de emlékszem az éles, húsba vágó különbségre, hogy innentől kezdve, anyaként micsoda különbség léteznem. Mennyivel sűrűbb és mélyebb, ahogyan megélem a létemet. A teljesség érzése öntött el. Amíg nem élünk meg egy érzést, nem érezzük a hiányát. Nem keressük, ami nincs, amiről még csak nem is tudunk. A megtapasztalás tudás. Megrendítő és brutális végletű erőt, szeretetet és felelősségtudatot hozott fel bennem az ő jelenléte. A lelkem fejlődésének egyik fő rugója ő volt, az, hogy anyává váltam.

Az anyaság számomra beteljesülés, mégis sokáig egészen más dolgok foglalkoztattak. Kislányként mindig boltosat játszottam – mint sokan mások –, de bennem annyira erősen élt a vágy, hogy nemcsak játszottam, hanem el is képzeltem, láttam magamat az eladói szerepben. Ha a kezembe került egy Németországból kapott Otto és Quelle katalógus, órákig lapozgattam. Ezeknek a katalógusoknak a végén volt tíz oldal, ami gyerekeknek szólt, ott láttam először játék-pénztárgépeket. Az volt az álmom, hogy nekem is legyen egy ilyen pénztárgépem. Végül sosem lett. Akkor játszottam vele először, amikor a lányomnak vettem egyet, és akkor elmosolyodtam magamban:

„Na, látod, csak megkaptad, amit annyira akartál!”

Boltosként zöldségesnek képzeltem el magam. Azt mondogattam a családomnak, hogy áruló leszek, és ők mindig nevettek, mert nem tudtam, hogy az áruló jelentése nem azonos az eladóéval. Szerencsére anyukám meggyőzött, hogy talán mást is csinálhatnék, ha felnövök… Pedig a zöldséges ötlet nem állt távol a valóságtól, csak a formát nem láttam még akkor.

Székesfehérváron nőttem fel, de a nagymamámék vidéken, Felcsúton éltek egy parasztházban, ahol rengeteg időt töltöttem, és ahol imádtam lenni. Hatéves koromban, 1984-ben apukámat Moszkvába vették fel egyetemre, ami óriási lehetőség volt számára. Neki is indult a nagyvilágnak, de nem maradt sokáig nélkülünk. Anyukám felpakolta a nővéremet és engem is, és apu után eredtünk. Négy évet éltünk az orosz fővárosban, nyaranta pedig hazajöttünk a nagyiék házába, ahol mindent szerettem: az ismerős szagokat, a vastag falakat, a cserépkályha melegét, a zsiványkodást a kertben, a tűzrakást, a mezítlábaskodást, az apró csipkefüggönyök rései között beáramló napfényt, a piszkét, a borsót, amit addig ettem, amíg rosszul nem lettem…

Mindkét otthont hazának hívtuk. Hazajöttünk, és hazamentünk. Ahogyan gyerekként természetes volt az, ahogyan anyukám egy idegen országban, egy idegen kultúrában is képes volt otthont teremteni, úgy én is hittem, hogy bárhol otthonra lelhetek a világban. Ma egy bérlakásban élek, amelyet mégis az otthonomnak tekintek, mert otthonná teszem. Én azt láttam, hogy egy nő, ha megvan benne a készség, vagy mert egyszerűen „hozza otthonról”, bárhol meghitt, békés otthont tud teremteni. Számomra fontos a tér, ahol élek, ahol időt töltök, ahol kezdem és befejezem a napot, fontos, hogy ez a hely feltöltsön, és békét teremtsen bennem.

Látom magamban anyukámat. Fiatalon rendkívül vagány, életrevaló, természetes és fiúsan nőies volt. Ez nagyon tetszett benne, és valahogy én is ilyen lettem, de nem tudatosan!

Mindig is fiús voltam, talán azért, mert apukám a nővéremet és engem is fiúnak várt. Nem féltett minket, bátorságra és önállóságra nevelt: vezess úgy, mint egy férfi, tudj fát vágni, tüzet rakni… Megtanított gondolkodni, utánajárni annak, ami érdekel. Erős tudásszomja és kultúraszeretete belém égett. Állandóan tesztelte a tudásomat a filmeken keresztül, úgyhogy biztos vagyok benne, hogy a videós szakmámat az ő filmművészet iránti rajongásának köszönhetem.

Kép

Kép: Orosz Enikő

Apai nagymamám varrónő volt, akinek kézügyessége a rajzaiban, türelme a csuhéfonásban nyilvánult meg. Ahogyan ő, úgy a fia, édesapám is igen jól varrt, sokszor az általa készített ruhákban jártunk. A zsigereinkben van a két kézzel alkotás öröme, ahogyan a kereskedésé is. Édesapámban egy igazi kereskedő veszett el, képes volt a nagy Szovjetunióban is megtalálni annak a módját, hogyan jussunk olyan árucikkekhez, amikhez akkoriban szinte képtelenség volt. Szerettem a csencselő habitusát, ami rám is átragadt. Kiskoromban mindenből pénzt akartam csinálni: bolhapiacoztam, az ajtómra csokisperecdobozt ragasztottam, és kiírtam, hogy mennyit kell fizetni, ha kopogás nélkül jönnek be hozzám… A moszkvai metróban, ha aprópénz csilingelését hallottam a földön, odafutottam, felvettem, és szerencsésnek éreztem magam. Később a munkahelyeimen is az asztalomon kis miniboltot teremtettem, ahol kipakoltam és eladtam a kézzel készített, festett tárgyaimat.

Huszonkét évvel ezelőtt jártam először Görögországban, amikor az Iparművészeti Egyetemen (ma MOME) három hónapos Erasmus-ösztöndíjat kaptam.

Anglia és Hollandia között vergődtem, amikor az egyetem büféjében meghallottam másokat Görögországról áradozni… Gyerekkoromban a kedvencem a Görög csoda című könyv volt, a szakközépiskolában pedig a művészettörténet-órán bármi, ami a görögökről szólt, magával ragadott. Többé nem volt kérdés, hova kell mennem, beikszeltem Görögországot, Athént. Az ott töltött három hónap teljesen megváltoztatott. Ha visszanézek a múltamba, úgy gondolok magamra, hogy volt a 2000 előtti és a 2000 utáni Enikő. Fényt kaptam. Más ember lettem. Már a repülőtéren, egy teljesen jellegtelen, neutrális helyen is azt éreztem: hazajöttem.

Az Égei-tenger kékje semmilyen más kékhez, látványa, hangja semmilyen más érzéshez nem fogható.

Láttam magamat kívülről: a lányt, aki nem illett bele a környezetébe, aki túl korán akart felnőtté válni, aki a neveltetését sokszor korlátozónak élte meg. Akiben a tenger látványa, közelsége mindent megváltoztatott. Azt éreztem, nem akarok többé nélküle élni. Fiatalon túl komoly voltam, koravénnek éreztem magam, ezért soha nem a kortársaimmal, hanem jóval idősebb emberekkel barátkoztam. Drámaian éltem meg az idő múlását, sokat foglalkoztatott a halál. Felismertem, hogy egyedül szeretek inkább lenni, mert mindabban, ami érdekelt, egyedül a magányban tudtam elmélyülni.

Lassan, de biztosan megértettem, hogy az egész életünk a döntéseink következménye. Senki sem okolható azért, amiben vagyok, mert magamnak köszönhető, és ha nem tetszik, csak én tudok rajta változtatni. A változtatás lehetőségét kaptam, a vele járó örömet és fájdalmat. Akármekkora, ha 180 fokos fordulat is, és akármennyire nem fognak örülni anyuék, dönthetek úgy, hogy itt fogok élni. Úgy mozogtam Athénban 21 évesen, mint aki mindig is itt élt, éreztem az utcákat, értettem a nevetéseket, és sosem féltem.

Olyan volt, mintha jártam volna már itt valaha. Azt éreztem, hogy élek, hogy bizsereg bennem az élet.

Az állandó napsütés olyan örömben tartott, hogy állandóan vigyorogtam, valami belső, mély öröm volt ez, amit ezelőtt nem éreztem.

Az egyetemen csak négyszer jártam – helyette az élet volt az iskola. Festettem, videót készítettem, csináltam az anyagot, amit otthon be kell majd adni az egyetemen, de görög iskolai élményem nem volt. Nem is bánom. Az egyetemi videós munkám is az időről szólt „Az élet vonala, amely eltűnik a fűben” címmel. Sokat voltam szomorú, nosztalgikus, elmélázó… Fájt az élet, mert olyan intenzitással éltem meg mindent, szerelmet, elválást, elhagyatást. Semmit sem tudtam félvállról venni. Megrázó évek voltak.

Kép

Kép: Orosz Enikő

Az első görögországi utam után ahányszor csak megtehettem, hét éven keresztül rendszeresen jártam ki Athénba. Egy augusztusi utazásom során a reptéren egy vadidegen, aki mellettem ült, megszólított, és kérdezte, hova megyek. „Athénba!” „Jó, és onnan merre?” „Csak Athénba.” A férfi rám nézett, és szinte számonkérte, hogy miért nem megyek egy szigetre, mi a fenét csinálok a legnagyobb melegben, a szmogban, egy zsúfolt fővárosban... Nem akartam vitatkozni: szeretem, és kész. Nyitottnak, kommunikatívnak és zsigerekből jövően jó kereskedőknek láttam a görögöket, akiknek a tudásuk nagy részét az ókori kultúra és a görög filozófia átélése adja.

Az érosz dominál mindenükben, a pillanatot élik meg.

A lányom születése után a görögországi álom kezdett a homályba veszni. Bennem nem, de mivel egészen más dolgok kaptak prioritást, úgy gondoltam, hogy majd egyszer, talán majd, ha idős leszek, ott élhetek, közel az Égei-tengerhez. 2007 után több mint hat év telt el anélkül, hogy újra útnak indultam volna. Akkor már túl gyámhivatalon és egy komplikált „különváláson”…

Volt egy pillanat fiatalkoromban, amikor annyira sírtam, hogy bevillant egy kép: egy festői szépségű görög szigeten, vakító fehér falak előtt ült egy gyászoló, ráncoktól eltorzult idős nő, talpig feketében, aki azt sugallta felém: a bánatba bele lehet halni. Átéreztem, hogy ez valóban lehetséges, megölheted magad a bánattal, mert olyan mélyre tudod vinni magad, hogy megsemmisülsz. Egészen fiatalon annyira átéltem a helyzeteket, az érzelmeket, hogy azt hittem, belehalok.

Később tanultam csak meg: bármilyen nehéz is, ha nem sajnáltatod magad, hanem úgy nézel rá, hogy mit akar tőlem ez a helyzet, miért történik velem, ha látod és megtalálod az okát (mert mindig ott a válasz), akkor idővel elfogadod, hogy milyen jó, hogy ez történt.

Így fejlődtél és váltál azzá, aki ma vagy. Minden értelmet nyer. Hiszem, hogy ha időnként igazságtalannak éljük is meg a csapást, amit ránk mért az élet, az azért van, mert nem akartuk látni a változás szükségességét. Ugyanis mindig olyan próbatétel elé állunk, amit elbírunk.

2012-ben az új társam kérdezte meg tőlem, hogy nem akarnék-e külföldön élni, és ha igen, hol. Olyan volt ez a kérdés, mintha a világ összes kincsét nyújtották volna felém, hogy akarod-e… Egyik este a szomszédomnak meséltem, hogy mi a tervünk, amire ő ajánlotta: „Miért nem nézitek meg Korfut? Ott él egy magyar barátnőm, írj neki!” Annyira megtetszett az ötlet és a mesebeli képek alapján a sziget, hogy kimentünk, és felkerestük a barátnőt, akit ajánlott. Ahogy megismerkedtünk, hamar kiderült, hogy a párom ugyanabba a szakközépiskolába járt és ugyanakkor, mint ő. Erre mondják, hogy milyen kicsi a világ! Számomra ez egy újabb jel volt. Megérkezésünk után pár nappal el is döntöttük, Korfu lesz az a hely, ahol élni fogunk. Rá egy évre, 2015 tavaszán kiköltöztünk.

Itt, Korfun nyitottam meg életem első boltját, amely 2021-ben kapta meg régóta keresett nevét, a The sea calls-t.

Alessandro Baricco a Tengeróceán című könyvében olvastam ezt a mondatot, és annyira megfogott, hogy elkezdtem mindenhol használni, mert én is a tenger hívását éltem meg, a tenger miatt költöztem Görögországba. A boltom a tenger szeretetét képviseli, ahova a világ legkülönfélébb emberei térnek be. Egyszer egy görög nő jött be a boltomba, és annyira megérintett, amikor azt mondta, miközben simogatva húzta végig ujjait a festett tárgyaimon: „Panta rhei – Minden változik!” Ez a legfőbb, amit megtanultam. Elkezdtem kövekre írni, festeni üzeneteket, idézeteket – több százszor is ugyanazt –, amelyek így a részemmé váltak, és erősen hatottak rám. „A lélek emlékezik.” „Még mindig szeretem az emléked.” Hiszem, hogy terápiaként hatnak, ha a kezedbe fogod őket. Így jutottak el a világ számos országába a számomra fontos gondolatok, az emberek kiválasztották a követ, amin az én kedvenc idézetem, gondolatom szerepelt, és hazavitték ajándékba vagy egy betegnek, vagy egy sírkőre. Sokszor könnyeztük meg egymás tíz percben elmondott történeteit.

Ma úgy látom magam, mint aki az idő múlásával nem öregszik, hanem fiatalodik. Belül egyre fiatalabbnak érzem magam, egyre rugalmasabbnak és tudatosabbnak.

Érzem, hogy élek, mint még soha, és hálás vagyok azért, hogy megtanultam (ha lassan is) változni, változtatni, mint a hajós a tengeren, ha az időjárás váratlanul közbeszól.

Számunkra, akik nem a görög mitológián nőttünk fel, olyan érzés itt élni Görögországban, mintha az istenek köztünk lennének álruhában, hogy bizonyosságot adjanak a létünk értelmének. Felnőttként megkaptam azt a bizonyos vágyott pénztárgépet, létrehoztam a saját boltomat, amelyben zöldségek helyett a kézműves alkotásaimat adom el. A saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy milyen fontos a belső gyermekre hallgatni magunkban, mert akkor még tudjuk, hogy mi a küldetésünk, csak útközben elfelejtjük dekódolni az üzeneteket. De az idő adott, itt van a kezünkben, „csak” meg kell tanulnunk emlékezni arra, hogy kik is vagyunk, és mire születtünk.

A történetet Orosz Enikő művész, a The sea calls bolt tulajdonosának emlékei alapján írta Kosztin Emese.

„Megfigyeltem magamon, hogy valahányszor Pannonhalma felé közeledem, már jóval az előtt, hogy meglátnám a Főapátságot és a levendulamezőket, befejezem a telefonálást az autóban, elzárom a rádiót, tovatűnnek a gondolatok: csend lesz. Ösztönösen készülődöm: Pannonhalmán mindenki másként találkozik önmagával. Felemelő érzés belépni egy olyan térbe, közösségbe és olyan illatok közé, ahol kinyílik a szívünk, a szellemünk; ahol máshogyan látunk, hallunk, érzékelünk és hallgatunk” – nyilatkozta Keller András Kossuth-, és Liszt Ferenc-díjas magyar hegedűművész, karmester, a Keller Quartett alapítója egy interjúban. És milyen csodálatosan pontosan sikerült megragadnia a pannonhalmi életérzést!

Hazánkban jelenleg a Pannonhalmi Főapátsághoz tartozik az egyik legjelentősebb, 5 és fél hektáros levendulaültetvény.

A szerzetesek helyben állítják elő a levendulaolajat, amelyből többek között szépségápolási termékeket, likőrt és csokoládékülönlegességeket készítenek.

„Leszüretelés után a levendula először nagyméretű üstökbe, majd a lepárlóba kerül. Egy üstbe fél tonna levendula fér, s ebből 2-3 liter olaj nyerhető ki. A lepárlóba 150 fokos gőzt nyomunk, és a megnövekedett nyomás miatt a növényi szövetek szétesnek, így olaj, valamint víz távozik a növényből egy csövön keresztül. Ezt követően választjuk szét az olajat a víztől. A levendula szárában nincs túl sok olaj, ezért azt le is szoktuk vágni, elkülönítve kezeljük, télen pedig fűtőanyagként használjuk. A gyógynövénykertben szakvezetéssel kiegészített interaktív program során a látogatók behatóbban is megismerkedhetnek az évszázados hagyományokkal rendelkező levendula-feldolgozás menetével, a biomassza-fűtőművel és a gyógynövényekkel. Lehetőségük nyílik a gyógynövények illatolására, a belőlük készült ételek kóstolására is” – tudjuk meg Pottyondy Ákostól, a Főapátság Gyógynövényházának korábbi vezetőjétől.

Gyógyít és szépít

A lila virágú növényt gyakran alkalmazzák nyugtalanság és alvászavarok orvoslására, sőt idegi alapú gyomor- és bélbántalmak megszüntetésére is. Rovarcsípések esetén szintén kiváló, mert enyhíti a viszketést, és elhalványítja a bőrpírt.

Az ókori görögök és rómaiak a levendulát az illatáért kedvelték, olajával testüket masszírozták, szappant és fürdővizet illatosítottak vele.

A középkori kolostorok kertjében a levendulát gyógynövényként nevelték, és számos gyógyhatást tulajdonítottak neki, joggal.

Ha nem az olaj kinyerése, hanem a dekorálás a célunk, zártabb virágállapotban szedjük le a növényt, és lefelé lógatva hűvös, sötét helyen szárítsuk. Saját magunk is készíthetünk fürdősót 1 csokor levendulából és 2 kiló sóból (asztali és Himalája só keveréke a legjobb). Egyszerűen csak vegyünk egy nagyobb üveget, öntsük bele a sókeverék egy részét, morzsoljunk rá levendulavirágot, majd jöhet az újabb sóréteg és így tovább, amíg az üveg teljesen meg nem telik!

A szomjoltó: levendulaszörp házilag

Ha jól betáraztunk a Pannonhalmán vagy a Tihanyban szedett levendulából, tegyünk félre egy keveset belőle szörpkészítéshez. Először szabadítsuk meg a növényt a szárától, morzsoljuk a lila virágokat egy nagy tálba, majd vágjunk fel 3 nagy citromot karikákra. Egy lábasba öntsünk 2 liter vizet, adjunk hozzá 2 kiló cukrot (ízlés szerint édesítőszert), és forraljuk fel a keveréket. Ha felforrt, beletehetjük a vízbe a citromkarikákat, a morzsolt levendulát és 2 evőkanál citromsavat. Keverjük össze az egészet, majd hagyjuk állni 12 órán át hűvös helyen. A levet ezt követően már leszűrhetjük, üvegekbe tölthetjük és dunsztolhatjuk. Élvezzük ki a zamatát ennek az illatos kékes-lilás nedűnek a meleg nyári estéken!

Ha pedig teljesen eluralkodott rajtunk a levendula iránti szerelem, akkor olívaolajból vagy balzsamecetből és egy kevés levendulából különleges ízű salátaöntetet is készíthetünk a vacsoránkhoz.

Likőrkóstoló Pannonhalmán

E cikk szerzője évekkel ezelőtt jól megjárta a levendulalikőrrel. Történt ugyanis, hogy részt vett a Pannonhalmi Főapátság egyik sajtótájékoztatóján, s az azzal egybekötött üzemlátogatáson, ahol a jószívű szerzetesek likőr- és pálinkakóstolót is tartottak. Ha nem éhgyomorra kóstolja végig a repertoárt a szerző, akár még egyenesen is tudott volna járni a nap hátralévő részében. Jól „bekarmolt”. Józan eszét a levendulaszörp és a Főapátság melletti étteremben felszolgált ebéd hozta vissza. A kis „baleset” persze nem tántorította el attól, hogy ő maga is előállítson otthon némi levendulalikőrt. Íme, a recept:

A levendula virágzatát tépjük le a szárról, vágjuk össze a leveleket is, majd a vékonyra vágott citromhéjjal és cukorral, fél teáskanál vaníliakivonattal együtt tegyük bele egy üvegbe. Öntsünk rá pálinkát, és hagyjuk négy hétig világos helyen – vagy hűtőben – állni. Időnként rázogassuk meg, hogy a cukor feloldódjon benne, és összeérjenek az ízek. Kész is a könnyű, enyhén fűszeres ízű itóka, amelyhez akár egy kis tejszínt is önthetünk!

Levendulás zöldborsóleves a szerző saját receptje alapján

Hozzávalók:
1 evőkanál olívaolaj
30 g margarin
1 közepes méretű vöröshagyma finomra vágva
800 g zöldborsó
1 evőkanál friss levendulavirág
800 ml zöldségleves
Só, frissen őrölt feketebors

Tegyük lábasba az olajat és a margarint. Adjuk hozzá a hagymát, és dinszteljük üvegesre. Tegyünk bele egy evőkanálnyi levendulavirágot, és pirítsuk egy percig. Jöhet ezután a zöldborsó és a zöldségleves háromnegyede. Közepes hőfokon, fedő alatt 8–10 percig pároljuk, majd botmixerrel pürésítjük. A pürét sóval, borssal ízesítjük, hozzáadjuk a maradék 200 g zöldborsót és 200 ml zöldséglevet, majd további 5 percig főzzük. A leveshez adhatunk joghurtot vagy akár tejszínt is.

Z. Kiss Adrienn a 11 éves Csongi és a 7 éves Beni édesanyja, történetükről már korábban is írtunk. Csongi autista, középsúlyos értelmi fogyatékos, beszélni nem tud, de szavakat képes ismételni. Vele egy kórházi kezelés különösen nehéz, hát még, ha fogászatról van szó. 2018-ban járunk, amikor is Csongi tejfogai nem estek ki, de közben kinőttek a csontfogak. Fogat kellett húzatni, így kerültek először a Bethesda SNI (sajátos nevelési igényű gyerekekre specializálódott) fogászatára.

Menekülni próbál az ismeretlen helyzetből

„Sok helyen mondják, hogy fogadnak SNI-s gyerekeket, de ez inkább olyan autistákra vonatkozik, akik tudnak együttműködni, az én fiam pedig nem ilyen” – kezdi Adrienn. „Rettegtem, elképzelni nem tudtam, mi fog velünk történni.”

„Amikor beléptünk a Bethesdába, azonnal kiderült, nemcsak mondják, hanem tényleg hihetetlen empatikusak.”

„A fiam az ilyen ismeretlen helyzetekben sokszor az életéért küzd, például, ha műtét előtt meg kell inni valamit, vagy gyógyszert bevenni. Mivel nem tudja, mi fog történni, nagy erő tud ilyenkor benne felszabadulni. Nem agresszív, senkit nem üt meg, hanem pánikszerűen próbál menekülni a helyzetből” – magyarázza.

Adriennéknek előre elmondták, mi és hogyan fog történni a fogászaton, mégis voltak számára vakfoltok, amikre sem magát, sem Csongit nem tudta felkészíteni. „Egy apróság például, hogy mit fogok neki enni adni, mert muszáj, hogy egyen-igyon valamit a műtét után ahhoz, hogy hazamehessünk. Tudtam, a kórházba hiába hozzák a diétás krumplipürét, ő azt biztos nem fogja megenni” – emlékszik vissza. Az autizmussal ugyanis sokszor együtt jár a szelektív étkezés, Csongi is csak néhány ételt eszik meg. „Vagy a kórházban például elvárás, hogy át kell öltözni pizsamába. Az én gyerekem nem hord pizsamát” – folytatja. 

„Az első alkalommal mindent fényképeztem, egy rutinos autista gyereket nevelő anyuka mindent fotóz, de nem az Instagramra vagy a Facebookra” – mondja nevetve. Így következő alkalommal, amikor mentek, már meg tudta mutatni a gyereknek, hogy itt a kórterem, az ágy, a doktor bácsi, így visznek le a műtőbe.

Ezután sok megkeresést kapott sorstárs szülőktől, hogyan is zajlik a fogászati ellátás. „Azt láttam, ha minden információ össze lenne szedve, azzal tudnánk könnyíteni a szülők és a kórház helyzetén is. Így kerestem meg a Bethesdát a könyv ötletével” – meséli.

Tomi, maci és Laci bácsi

A könyv a „Mi FOG történni?” címet viseli, egy hónappal ezelőtt jelent meg a Bethesda Kórház Alapítvány támogatásával.

A főhőse Tomi, akinek vacsora közben megfájdul a foga, ezért anyukája felhívja a Bethesda kórházat. Tomi barátjával, macival – akivel a szülők nem, csakis ő tud beszélgetni – tölt el egy műtéti napot az SNI fogászaton.

A kötet első oldalán a Bethesda képe látható, majd a kórház helyiségei: információs pult, kórterem, műtő és fotocellás ajtó, minden megjelenik benne.

A könyv fontos szereplője Laci bácsi, azaz dr. Jáky László, az SNI fogászat ambulanciavezető főorvosa.
„Ő egy igazi auti-suttogó, nem lefelé kommunikál ezekkel a gyerekekkel, hanem zsigerileg érzi és érti őket. Empátiával fordul feléjük, és rugalmas. Amikor mondtam neki, hogy nem tudom, hogy fog beülni a gyerek a székbe, azt felelte, nyugodjak meg, ha nem ül be a székbe, akkor megnézi állva a fogait. Ha ott sem, akkor a váróban, ha ott sem, akkor csináljak egy képet a gyerek fogairól, és azt mutassam meg. Meg akarja gyógyítani a gyereket, és mindezt teljes természetességgel teszi” – szemlélteti Adrienn. Hozzáteszi, a főorvos még a könyv illusztrációit is ellenőrizte: például, hogy a kórteremben víz legyen a kancsóba rajzolva, véletlenül se üdítő, hiszen nem ihatnak ott a gyerekek üdítőt.

„Azt szoktam mondani viccesen, hogy az írás közben levelező tagozaton elvégeztem az orvosit, mert annyi orvossal, szakemberrel (fogász, aneszteziológus, ápolók, gyógypedagógus) leveleztem. Mezei anyukaként nem tudtam, mi a branül meg a kanül között a különbség, nem tudtam pontosan, mi történik, miután betolják a gyereket a műtőbe” – sorolja. „Ez a könyv egy csapatmunka volt” – szögezi le a szerző.

A kórterem valójában egy szoba?

A műtét altatásban történik, reggel megérkeznek a gyerekek, délelőtt megműtik őket, és este hazamehetnek. A lapszéleken végigvezetik a nap menetét, illetve minden állomást lerajzoltak nagy mesekönyves illusztrációként.

„Például játszunk a kórteremben. És akkor elmagyarázom, hogy a kórterem is egy szoba, csak ilyen fura neve van” – szemlélteti Adrienn.

Az úgynevezett napirendkártyák használata az autistáknál bevett szokás, iskolákban, óvodákban is használják. Ezek a kártyák a Bethesda holnapjáról külön letölthetők, ki kell őket nyomtatni, így használhatók, sőt a végén minden család saját kártyát is készíthet. A házunk vagy az autónk képe is rákerülhet, hiszen a kezelés végén hazamegyünk. Az élménymegosztás oldalon pedig mindenki lerajzolhatja, milyen volt a kórházban, végül pedig egy oklevél is kerül a könyvbe, amelyet a nap végén minden kis páciens megkap.

Kép

Kép: Z. Kiss Adrienn

A „Mi FOG történni?” nemcsak a gyerekeknek, de szüleiknek is segít. Minden fontos tudnivaló le van benne írva „felnőtt nyelven”, ennek szakmai részét az orvosok állították össze: mit ihat-ehet reggel a gyerek, hogyan készüljenek.
A könyvben QR-kódok is vannak, az egyik elvezet a Bethesda SNI fogászatára, a másik egy videóra irányítja át a szülőt, amelyben a műtőt is megmutatják.
„Én például bele tudtam írni a könyv információs részébe a szülőknek, hogy ha a te gyereked sem hord pizsamát, akkor mindenképp rövid ujjú pólót hozz, hogy az infúzió bekötésénél ne zavarjon a hosszú ujj. Ez egy apróság, de az érintetteknek fontos segítség” – magyarázza. 

„Nagyon-nagyon klassz hely”

„Meg kell tanulnunk minél jobban segíteni a gyerekünknek. Nézzünk utána, mi fog történni, a várakozási időben legyen időmérő nálunk, olvassunk mondókát a gyereknek. Bízom benne, hogy aki megkapja, tényleg végigolvassa, és azt használ belőle, amit szeretne. Például az én fiam ezt az egyszerű mesét sem érti, neki a napirendi kártyákat tudom kinyomtatni, és átvenni vele. Kívánom, hogy ne legyen rá szükség, de megnyugtat a gondolat, hogy ha mégis, akkor kapaszkodót nyújt.”

„Ha csak annyi a haszna, hogy én szülőként felkészültebbnek érzem magam, több önbizalommal lépem át a kórház küszöbét, és nem növelem tovább a gyerekemben is a rettegést, akkor már megérte” – teszi hozzá az édesanya.

Hangsúlyozza, a kötet egy Down-szindrómás, értelmileg akadályozott gyereknek is segítség lehet, de nem feltétlenül csak SNI-s gyerekeknek szól. Az átlagos fejlődésű kisfiát, a hétéves Benit is érdekelte. „Vele voltam hagyományos fogászaton, hiába mondtam el, mi fog történni, láttam rajta a váróban, hogy feszült” – meséli Adrienn. „Kórházba belépni hatalmas stressz nekünk, érintett szülőknek is. A fogászattól sok felnőtt is fél, ez ugyanannyira félelmetes lehet a gyerekeknek is. De a Bethesda SNI fogászata tényleg nagyon-nagyon klassz hely” – jelenti ki.

Ajándékba kapja minden érintett család

Minden fogászati műtétet megelőz egy látogatás a fogorvosnál. Ha a szakember a műtét mellet dönt, akkor a család a rendelőben, már a beavatkozás kiírásakor megkapja ingyenesen a könyvet. Tehát a következő aneszteziológiai vizsgálatra már úgy mennek, hogy tudják, mi fog történni.

„Évente 250 sajátos nevelésű igényű gyereket tudunk ellátni, nagyon nagy igény van erre. Ezek a gyerekek nem tudnak együttműködni: nem nyitják ki a szájukat. Korábban hosszú évekig, amíg nem volt erre műtéti megoldás, az érintett gyerekek fogai nem voltak kezelve, rossz volt a szájhigiéniás állapotuk” – mondja Bese Nóra, a kórház kommunikációs vezetője.

Hetente két nap két orvosi team műt, egy csapat négy-öt főből áll: egy fogorvos, egy aneszteziológus, illetve a segítőik. Előfordul, hogy egy egyszerű lyukas fogat kell tömni, de komolyabb gondok is lehetnek.

„A családoknak nagy szükségük van a kapaszkodókra. Itt a szavak kevesek: ezek a gyerekek általában vagy nem beszélnek, vagy különböző fogyatékosságaik miatt nem értik, mi vár rájuk a kórházban.”

„Ez egy műtétnél, még ha rutinműtétről van is szó, fokozottan igaz” – fogalmaz a kommunikációs vezető. Mint elmondta, százszázalékos a lelkesedés a könyv iránt, ezért szeretnék folytatni ezt a munkát oly módon, hogy animációkat készítenek a grafikákból.

Az ukrán menekülteknek is kapaszkodót nyújthat

A Bethesdába az ukrán–orosz háború kitörése óta folyamatosan érkeznek a menekült gyerekek, akik legtöbbször csak ukránul beszélnek.

„Náluk is fontos, hogy legyen egy eszköz, ami a nyelven, a beszéden kívül segítség. A könyv grafikája a kórházunkban készült képek alapján született meg, teljesen valósághűen tükrözi a folyamatokat. Meg tudjuk benne mutatni, mi fog történni egy műtét vagy kivizsgálás során” – magyarázza Bese Nóra.

A Bethesdában hagyományosan minden olyan projektet felvállalnak, amellyel a családok életét könnyebbé tudják tenni. Az elmúlt években több kiadványuk is megjelent, két évvel ezelőtt adták ki az „Egészségszövők” című mesekönyvet: ebben olyan mesék vannak, amelyek megnyugtatásra alkalmasak, illetve megküzdési stratégiákat fogalmaznak meg. Olyan meséket, népmeséket gyűjtöttek össze, amiket a kollégáik a különböző osztályokon korábban már nagy sikerrel használtak. Emellett van mozgásfejlesztéssel foglalkozó mesekönyvük, a „MocorGO”, amely a szülőknek segít felismerni a gyermekek problémáját, fejlesztési lehetőséget nyújtva. Tavaly pedig kiadták a Diabsulit, amely a cukorbetegséggel frissen diagnosztizált gyerekeknek ad támpontot.

„Hisszük, hogy a gyógyítás több annál, hogy az orvos meggyógyítja a beteget, aki utána hazamegy.

Sokszor egy egész életen át tartó folyamatról van szó, amely során az egész családot próbáljuk segíteni.

A gyerek is akkor tud jól gyógyulni, ha a szülő is biztonságban érzi magát, és megkap minden segítséget, információt a gyermeke betegségéről” – foglalja össze a Bethesda hitvallását Bese Nóra.

A „Mi FOG történni?” kereskedelmi forgalomban is elérhető, a book24-en keresztül vásárolható meg.  

Mindjárt kapunk is némi inspirációt, megtudjuk ugyanis, hogy Korda anno – a Nagykunság, Budapest, Bécs, Berlin és Hollywood után – mindössze 50 dollárral a zsebében érkezett meg Londonba, s lám, mi mindent kihozott ott ennyiből is, ami az életművét illeti! Első filmje A becsapott újságíró, az utolsó az Eszményi férj volt, 33 éven át forgatott, összesen negyedszázadon át élt haláláig a brit fővárosban.

Az első rendező volt, akit lovaggá ütöttek, s nemcsak díjat neveztek el róla, őt magát is Oscarra jelölték.

Saját produkcióba csöppenve

Az aranyszobrocskát perceken belül mi, az élménytúra lelkes résztvevői is aznapi célunkká tűzzük ki, miután kiderül, hogy a beltéri stúdióhelyiségekben tett önfeledt sétánk célja egy saját film megalkotása. Ehhez először kisorsoljuk, hogy a csoportból kinek milyen szerep jut a stábban, majd meghallgatjuk a producerünk elképzeléseit, sőt megismerkedünk olyan filmes szakkifejezések jelentésével, mint top sheet, nude board, call sheet. Bepillantunk egy forgatókönyvbe is, az egyórás séta során kirajzolódik előttünk az út egy film ötletének megszületésétől a remélt vörös szőnyegig.

Kép

Kép: kordafilmpark.hu

Nincs olyan szoba az épületben, ahol ne találkoznánk újabb kulisszatitokkal, vagy – mint a fiktív stáb tagjai – újabb megoldandó feladattal. Látunk makettet filmforgatási helyszínről, kipróbálhatunk filmes kellékeket – köztük például kardokat –, és számos információval gazdagodunk arról, milyen hatást hogyan érnek el vagy erősítenek fel egy-egy mozis alkotásban. Így kerülünk képbe az időjárási elemek, az állathangok vagy épp egy verekedés megjelenítésének hátterével, illetve a kaszkadőrök munkájával. Megtudjuk, hogyan kerül hó, vér vagy éppen izzadságfolt oda, ahol előtte nem volt.

Tom Hanks, Matt Damon, Jeremy Irons nyomában

Nem kell aggódni, nem izzasztó a túra első szakaszának fénypontja sem, amikor a fővilágosítót alakító „stábtag” felkapcsolja a reflektort, majd a csapó elindítja a felvételt, és eljátsszuk a „filmünk” rögzítését. Még mindig a belső stúdió falai között vagyunk, ahová ufóknak, azaz idegeneknek tilos a belépés, de mi megmutathatjuk, mit tudunk a zöld háttér előtt. Nem lenne teljes a kép, ha nem mesélne ezután túravezetőnk az utómunkákról is, amelyekbe egy kisvideó segítségével a Korda Stúdióban forgatott Utolsó királyság című sorozat egyik kulcsjelenete kapcsán bele is leshetünk.

Az élménytúra első félidejének végén kiderül, elnyertük-e a fiktív Oscart – ha igen, természetesen pózolhatunk a szoborral, hogy legyen mit megosztani az Instagramon (ha előbb ki nem szivárog a hír egy paparazzó révén).

A stábtagok szusszanhatnak, mielőtt a külső helyszínek felé vesszük az irányt. Útban kifelé aztán szóba kerülnek a Korda Stúdióban a 2007-es alapítása óta forgatott sikerfilmek: a Hellboy II., amelyhez komplett New York-i utcadíszletet építettek fel, a Tom Hanks főszereplésével készült Inferno, meg persze a Mentőexpedíció, amely kapcsán Matt Damon hosszú hetekig forgatott „Etyekwoodban”. Közeledünk a Jeremy Irons fémjelezte Borgiák sorozat forgatási helyszínére – konkrétan a pápai rezidenciához, ahonnan az Irons által megformált szentatya a híveit köszöntötte a filmben –, miközben a Kaméleon és a Valami Amerika 2. című hazai filmek itteni forgatásáról is szó esik.

Kép

Kép: kordafilmpark.hu

Instagram-gyanús időutazás a középkorba

És máris a középkori díszletvárosban vagyunk, ahol a vatikáni Szent Péter-bazilika bejárata mellett egy római Colosseum-részlet, egy Etyekre álmodott Barcelona, sőt még egy Rómeó és Júlia-erkély is helyet kapott – minden fából, fémből és hungarocellből, követ egyetlen építmény sem tartalmaz. Mégis mind meglepően valósághű, noha nagyrészt homlokzatok ezek, egy-két kivétellel, amelyeken belül szobát vagy épp börtönt is kialakítottak.

Az egyszer felépített városrészletek néhány éven át az időjárás viszontagságainak is ellenállnak, azaz több produkcióban, többször is újra felhasználhatók.

Az életnagyságú díszletvárosban gyorsan elröppen az élménytúra második félideje, amely egyben a fotózás ideje is. Kifelé sétálva érdemes a filmpark be-, illetve kijáratát is megörökíteni, az is szerepelt az egyik hollywoodi szuperprodukcióban – nem áruljuk el, melyikben, ezt lehet majd a helyszínen találgatni. Annak legalábbis, aki a nyomunkba lép, és felkeresi a Budapesttől alig 30 kilométerre, 35 hektáros területen fekvő filmes paradicsomot. A stúdió évekre előre be van táblázva produkciókkal, a filmparkba pedig várják a látogatókat, hogy – akárcsak mi – ők is leforgathassák a saját filmjüket.

Bajna falu közepén áll a frissen felújított, kétszintes klasszicista Sándor-Metternich-kastély, amely több évszázadon keresztül adott otthont a Sándor családnak. A gyönyörű épület idén nyílt meg a látogatók előtt, és fehér falai számtalan érdekes történetet, különleges műtárgyat őriznek. Köztük a földszinti kastélykápolnát, amelyet a Boldogságos Szűz Máriának ajánlottak föl, és egy 18. századi oltárkép díszíti. A bajnai római katolikus plébánia értékes miseruhái közül is megcsodálhatunk néhányat, amelyek még a kastély földesurai révén kerültek a faluba. A legrégebbi Mária Terézia lányától származik, aki saját kézzel hímezte ki a miseruhát.

„Ez nem ember, ez egy ördög”

Az épület leghíresebb lakója Sándor Móric volt, aki édesapja halálakor megörökölte az uradalmat. Szülője nem csupán kastélyt, földeket és vagyont hagyományozott rá, hanem a lovak szeretetét is. A fiatal fiú azonban csak apja halála után ülhetett először lóra. Nevelője nem akarta a lovak közelébe engedni, azt vallva, hogy aki nem tanult lovagolni, az nem tud.

Móric a legenda szerint erre így válaszolt: „Akinek tanulni kell a lovaglást, az soha nem fogja megtanulni.” Majd bebizonyítva állítását felpattant egy lóra, és többször átugratott egy póznán, sőt a nyerget is félredobva akadályt ugrott.

Ugyanilyen gyorsasággal hozta be lemaradását a tanulmányaiban is. Mivel kisgyermekként nem kapott oktatást, csak fivére és apja halála után kezdte képezni magát, és autodidakta módon rövid idő alatt elsajátította az olasz és a francia nyelvet. Nagyon szeretett zongorázni, a citerajáték pedig a szenvedélyévé vált. Festmény is készült róla, amelyen épp zenél, és kottafüzeteiben is több száz citeradarabot örökített meg, sőt 99 művet maga szerzett, ezek nyomtatásban is megjelentek.

Leginkább mégis a lovakért és a lovaglásért élt. Az 1820-as és ‘30-as években alig múlt el hét anélkül, hogy az újságok ne számoltak volna be egy-egy lovas bravúrjáról. Átúsztatott a Dunán, megrakott szekereket ugratott át, sőt még az angolokat is ámulatba ejtette, amikor a szigetországban betört egy különösen vad lovat, majd megnyert vele egy lóversenyt. A ló gazdája ekkor mondta: „ez nem ember, ez egy ördög”. A kastély honlapján olvashatjuk, hogy Móric Angliában több világcsúcsot is felállított akadályugrásban, és a szenvedélyére hatalmas összegeket áldozott. Eladta nagyanyja hozományát, a Ráró birtokot, majd az apja által épített budai Sándor-palotát is áruba bocsátotta, amely így a Pallavicini családé lett.

Szerelem egy lovasugrással

A szerelmet is lovaglótudományának köszönhette, hiszen egy újabb anekdota szerint épp Budára sietett, amikor lovával átugratott egy hercegnő nyitott hintója felett.

A kisasszony ámulva felnézett a magasba, és azonnal beleszeretett a bravúros lovasba.

A hercegnő nem volt más, mint gróf Metternich osztrák kancellár lánya, Leontine. Az esküvőt 1835-ben tartották Bécsben, Móric a felesége kedvéért átépíttette és kibővíttette bajnai otthonát Hild József építész tervei alapján.

A birtok a 17. század végén került a Sándor család tulajdonába, és Sándor Menyhért, Esztergom vármegye alispánja 1720 táján épített kastélyt egy korábbi, 15-16. századi nemesi udvarház helyére. Sándor Móric új, klasszicista stílusú otthonná varázsolta az épületet, amelynek földszintjén kapott helyet az ebédlő, a biliárdterem, a dohányzó, a kártyaszoba, a télikert és a házi kápolna, míg az emeleten a grófi és grófnői lakosztályok, valamint a ház urának fegyver- és képgyűjteménye, a könyvtár és a vadásztrófeák. A belső díszítés alkotója nem más volt, mint a milánói Scala díszlettervezője, Alessandro Sanquirico. Az épület köré angolparkot terveztek kazánfűtéses pálmaházzal, benne egzotikus növényekkel. Móric a lovairól sem feledkezett meg, világhírű kedvencei fűthető uradalmi istállót kaptak.

Kép

Kép: bajnaikastely.hu

Az emeleti termekbe ma is egy csipkézett szélű lépcső vezet. Az anekdota szerint a töredezett fokok úgy keletkeztek, hogy Móric még a kastélyon belül is lóháton járt, és így vágtatott fel a lakosztályába. Az ő termeiben járva idegenvezetőnk újabb színes történeteket mesélt róla, amelyeket bajnai lakosként már gyerekkorában sokszor hallott.

Az egyik ilyen adoma szerint Móric fogadott az apósával, hogy otthonából egészen Bécsig ellovagol anélkül, hogy közben kihűlne a bableves. A fogadást megnyerte, mert a forró ételt lucernába helyezte, ami elég melegen tartotta addig, amíg gyors vágtában bécsi apósához nem ért.

Diploma egy lónak

A kastély kiadványában még egy érdekes anekdotát olvashatunk arról, hogy Komárom-Esztergom megyében élt a világ egyetlen olyan lova, amely doktori diplomát kapott. Sándor Móric ugyanis megtudta, hogy egy német egyetem anyagi gondokkal küzdve egy bizonyos összegért cserébe olyanoknak is kiállít diplomát, akik nem jártak a képzéseikre. Ekkor Tatár nevű szeretett lovának diplomát vásárolt, és az egyetem kiállította, majd el is küldte az oklevelet „Herr Tatár” névre.

A jótékony hazafi

Az azonban már nem legenda, hanem tény, hogy Móric nemcsak bátor sportember, de jótékony magyar nemes is volt, aki jelentős összeget hagyott a Magyar Tudományos Akadémia alapítványára, a Nemzeti Múzeumra, a budai szegényápolásra és a pesti gyermekkórháznak is. Élete során ugyancsak támogatta a Széchenyi által kezdeményezett Lánchíd megépítését. A kiállításon megtudhatjuk, hogy Móric 1828 nyarán Londonban felkereste a kor egyik legkiválóbb angol mérnökét, és őt kérte fel egy hídterv megalkotására, majd 1835-ben kijárta a budai tanácsnál, hogy az adjon engedélyt a Budát és Pestet összekötő híd megépítésére. Széchenyivel barátok lettek, hiszen mindketten szerették a lótenyésztést és a lovassportokat. Kettejük levelezése is megtekinthető a kastélyban.

Sajnos Sándor Móricnak nemcsak a népszerűséget és a hírnevet hozta meg lovas bátorsága, de ez okozta a betegségét is.

1850-ben ugyanis egy ugratás közben kiesett a kocsijából, és a fejét egy vasrácsba ütötte.

Néhány nap múlva önkívületi állapotba került egy bécsi kaszinóban, ahonnan egy prágai elmegyógyintézetbe szállították. Utolsó éveiben a birtokán élt lovas emlékeivel körülvéve, majd a döblingi elmegyógyintézetbe került. 1878-ban hunyt el Bécsben.

A divatos örökös

Feleségétől két gyermeke született, ám a kisfiú örökös fiatalon meghalt, így Paulina lett a kastély és a vagyon gazdája. A lány a nagybátyjához, azaz anyja féltestvéréhez, Metternich Richárd herceghez ment feleségül, aki diplomataként a Habsburg-ház szolgálatában állt. A család rengeteget utazott, éltek Drezdában, Franciaországban, Paulina mégis nagyon szerette Bajnát, és férje halála után végleg visszaköltözött a birtokra. Róla is számtalan történet maradt fenn, az ő életébe is bepillanthatunk a kastély termeit járva. Megcsodálhatjuk néhány ruhájának mását is, amelyeket a korszak leghíresebb mestere, Charles Frederick Worth készített neki. (Erzsébet királynénak is több toalettet készített, köztük azt a magyar díszruhát is, amelyben a híres fotók készültek róla.) Állítólag a mester épp Paulinának köszönhette első sikereit, a hercegnő eleganciája ugyanis legendás volt, és élete végéig írtak a lapok a különleges öltözeteiről.

Édesapjához hasonlóan ő is nagyon szerette a zenét, és jó barátságot ápolt a híres európai zeneszerzőkkel. A kiállításon megtudhatjuk, hogy Liszt Ferenc, Johann Strauss és Wagner is ajánlottak neki zeneműveket, Lehár Ferenc pedig a Paulina-keringőt szerezte a tiszteletére. Édesapja, Sándor Móric is belekerült egy későbbi zeneműbe, hiszen Kálmán Imre operettet írt Az Ördöglovas címmel.

A híres lovas történetei még halála után is fennmaradtak, személye a két világháború között egyenesen slágertéma lett, könyveket írtak és filmet forgattak róla.

Ma pedig újra felfedezhetjük életét és a róla szóló anekdotákat az otthonába lépve.

Forrás: bajnaikastely.hu

A nagy földrajzi távolság ellenére az előrejelzések szerint Afrikában sokan fognak éhezni az orosz-ukrán háború miatt. Ennyire rossz a helyzet?

A háború valóban élelmiszerválságot okoz a kontinensen, de mindez nem légüres térben történik: a koronavírus-járvány már eleve kivéreztette az afrikai gazdaságokat. Tavaly a kontinens jelentős részén ráadásul nagyon rossz volt a termés is, Oroszország és Ukrajna pedig fontos gabonaexportőrei a Közel-Keletnek és Afrikának. A háború előtt Szomáliában az export 100 százaléka a két országból érkezett.

Mely régiók a legérintettebbek a válságban?

A problémák mindig ott a legakutabbak, ahol nincsenek érdemben működő állami struktúrák, tartalékok. Tehát igaz, hogy a 110 milliós Egyiptom esetében is az import 80 százaléka ukrán és orosz forrásokból jött, de mivel Egyiptom nagy gazdaság és alapvetően jól szervezett állam, vannak stratégiai tartalékai. Ezzel szemben Szomália működésképtelen állam, ahol nincsenek ilyen lehetőségek.

Az ENSZ az ukrán háborútól függetlenül már az év elején jelezte, hogy Nyugat- és Kelet-Afrikában nagy humanitárius válság alakul ki a rossz termés és az elhúzódó aszály miatt.

Ez mit jelent pontosan?

Nyugat-Afrikában 28, Kelet-Afrikában 13 millió ember szorul ellátásra, júniusra ez a szám nyugaton 37, keleten 20 millió főre kúszhat fel, az előrejelzések szerint csak Szomáliában 360 ezer gyerek halhat éhen. A probléma alapvető forrása az, hogy az élelmiszerár-emelkedés azt jelenti, hogy egységnyi pénzösszegből eleve kevesebb embert lehet ellátni. A szükséges plusz pénzt felajánlásokból igyekeznek begyűjteni, a World Food Program is ezzel próbálkozott pár hete, több mint 450 millió dollárt kértek, de csak az összeg 14 százaléka folyt be.

Kép

Nairobi, Kangemi nyomornyegyed - Kép: Marsai Viktor

Az élelmiszerellátáson túl milyen ágazatokra van még hatással az orosz-ukrán háború?

Amiről kevesebb szó esik, az a turizmus, amely szintén elég súlyosan érinti például Egyiptomot, ahol a látogatók negyede eddig ukrán vagy orosz volt. Ez gyakorlatilag egy az egyben kiesik, szakértők szerint munkahelyek milliói kerültek veszélybe a kontinensen. És nem szabad megfeledkeznünk a politikai következményekről sem! Oroszország az elmúlt években szisztematikusan építette afrikai jelenlétét, meglehetősen sikeresen próbálja kiszorítani a nyugati szereplőket, annak ellenére, hogy túl sok forrást azért nem fektet bele.

Ha megnézzük az ENSZ-közgyűlési szavazásokat az elmúlt időszakban, mondhatjuk, hogy a világ kezdetben nagyjából egységesen ítélte el az orosz agressziót, de az utóbbi időben több afrikai ország is Oroszországnak kedvezően szavazott, vagy tartózkodott.

Több olyan kormány is van, amelyik azért orrolt meg a Nyugatra, mert túl sok emberi jogi feltételhez köti a megállapodásokat. Például 2014-ben, amikor az Egyesült Államok megtagadta bizonyos fegyverek eladását Nigériának a Boko Haram elleni harc során feljegyzett súlyos emberi jogi visszaélések miatt, ők Oroszországhoz, Pakisztánhoz fordultak fegyverekért, ahol nem kérdezősködtek annyit.

Így van, ennek tökéletes példája Etiópia, ahol Abiy Ahmed miniszterelnök van hatalmon, aki demokratikus reformokat hirdetett, aztán kitört a polgárháború, és a Nyugat éles kritikákat fogalmazott meg Addisz-Abebával, a kormánnyal szemben, hogy miért így vagy úgy járnak el a lázadókkal, akik egyébként felülről verik szét az országot. Mi történik ilyenkor? A kormány a rivális hatalmakhoz fordul: Törökországhoz, Indiához, az Emírségekhez, Oroszországhoz, akik pedig politikai támogatással és fegyverszállítmányokkal fogadják a közeledést, ezért most Etiópia nem marasztalja el Oroszországot.

Itthon sokat olvasunk, hallunk arról, hogyan gyűrűzik be a válság az afrikai országokba. Ön több régióban is járt már, milyen visszajelzések érkeznek a helyiektől, az ottani társadalom hogyan értékeli az európai helyzetet?

Ez változó. Ami a középosztály számára napi kérdés, az egyéb társadalmi csoportok számára kevésbé. Csak egy példa: Szomáliában az emberek elsősorban nem az orosz-ukrán háborút okolják az éhínség miatt, hanem a helyi fegyveres konfliktust, az élelmiszer-áremelkedés okának pedig leginkább az aszályt látják. Maliban az emberek gyakorlatilag Oroszország mögött állnak, olyan narratívákat lehet hallani, hogy „az oroszok ugyanazt csinálják, mint amit az amerikaiak csináltak 2003-ban Irakban, a nagyhatalmak ilyenek, bezzeg a francia gyarmatosítók semmit nem segítettek a dzsihadisták ellen, és majd az orosz zsoldosok biztos fognak”.

Vannak ilyen irracionális elképzelések, amelyek szerint az oroszok a sztárok, a Nyugat megítélése pedig valóban irreálisan rossz.

Gondolom, az, hogy az európai jóléti államokban is elszállt az infláció, és lesznek ellátási problémák, az adakozási kedven sem lendít. Teheti az még rosszabbá a megítélésünket, hogy kevesebb segély jut majd a fejlődő országokba?

Igen, ez már el is indult a menekültválság mentén. Szerintük az európaiak rasszisták, mert beengedik az ukrán menekülteket, az afrikaiak, közel-keletiek esetében pedig a belépést szigorú feltételekhez kötik, és úgy gondolják, hogy ennek a bőrszínhez köthető okai vannak, ami szélsőségesen leegyszerűsítő narratíva. Azt is hallani, hogy azon háborodnak fel, hogy sok pénzt költünk az ukrán menekültekre, miközben megfeledkezünk a világ másik feléről. Pedig a világ menekültjeit ellátó segélyezők listáján a tíz legnagyobb donorország mind a nyugati érdekszférába tartozik. Annak ellenére, hogy ha megnézzük a kínai, a brazil, az indiai vagy a háború előtti orosz GDP-t, lett volna honnan forrást átcsoportosítani, hiszen a világ legnagyobb gazdaságairól van szó. Ez megint kettős mérce, csak épp a fejlődő világ részéről.

Kép

Egy család hűsöl az árnyékban, Sibi, Mali - Kép: Marsai Viktor

Afrikában is több helyen lassú, de előremutató társadalmi fejlődés indult be, például a nők oktatása területén. Mennyire veti vissza ezeket a folyamatokat az orosz-ukrán háború okozta válság?

Afrikában már most észlelhetők a válság jelei. A járvány miatt tízmilliók süllyedtek vissza a mélyszegénységbe. Tudjuk azt is, hogy a kontinens nagymértékű túlnépesedési folyamatban van, a koronavírus megjelenésével ott is bezárták az iskolákat, a gyerekek otthon voltak. Ez eleve nagy gazdasági teher volt a családoknak, a lányok sokszor már nem is kerültek vissza az iskolapadba, amikor újraindult az élet, inkább kiházasították őket akár már 15-16 évesen, ami azt jelenti, hogy 3-6 évvel korábban mentek férjhez.

Közben nem jutottak oktatáshoz, és a házasság után már nem is fognak…

Így van, és ez a termékenységi rátán is meglátszik.

Afrika demográfiája 10–15 évet ment vissza az időben a koronavírus-járvány miatt, és ehhez jön a kieső gabonakészlet, az infláció és a rossz termés.

Ráadásul, ha ránézünk például a Száhel-övezetre, Etiópiára, Szomáliára, Dél-Szudánra, ahol már most is aktív fegyveres konfliktusok zajlanak, ott tovább fog romlani a helyzet, aminek a régión túlnyúló hatásai lesznek. Az illegális migráció, a fegyver- és drogcsempészet, a dzsihadisták térnyerése minket is súlyosan érint Európában.

Vannak olyan forgatókönyvek, amelyek szerint optimista irányba is elmozdulhat a kialakult válság?

Afrika komoly fejlődési úton indult el nagyjából 25 évvel ezelőtt, de gyakorlatilag kétévente előáll egy sokkhelyzet, amely nemhogy a törékeny államokat, de az erőseket is megrázza. Ha csak az elmúlt másfél évtizedre gondolunk vissza a teljesség igénye nélkül, ott volt a globális pénzügyi válság, az arab tavasz, a migrációs krízis, a Covid, és most zajlik az orosz-ukrán háború. Mindemellett ráadásul volt egy komoly olajárbeesés is, majd az emelkedés. Nagyon nehéz ezekre felkészülni, stratégiákat építeni. Ezek az államok folyamatos válságkezelésben élnek, gyakorlatilag még a napi működéshez szükséges erőforrások sem állnak rendelkezésre, így az a pénz, amit például beruházásokra, munkahelyteremtésre, zöld energiába lehetne fektetni, most arra megy el, hogy az emberek ne haljanak éhen, ezért nehéz ebből építkezni.

Hiába szerepel egy csomó régi szakácskönyvben a teknős, ez még nem bizonyít semmit. Fordítások is akadnak ezek között, ráadásul semmi nyoma ennek az alapanyagnak a mai konyhánkban. Másfelől viszont, több évszázadra visszamenően megtaláljuk gyűjteményeinkben a teknősrecepteket, márpedig ennek nem sok értelme lenne, ha egyáltalán nem lett volna rá igény. A néprajz és néhány régi számadáskönyv eldönti a kérdést.

Hogy kerül a béka a levesbe?

A teknőslevesről a Távol-Kelet juthat eszünkbe. Először én is A palota ékköve című koreai sorozatban láttam az asztalon lassan mászó állatra ráközelítő kezet, amely gyorsan bedobja az állatot a főzővízbe. A mocsári teknősről ugyanakkor azt írja a Néprajzi Lexikon, hogy még a 19. század végén is ették a Nagykunság mocsaras részén. Száz évvel korábban a Sárrétről ezres nagyságrendben került Esterházy Pál hercegi asztalára belőle, és a bécsi udvart is jóllakattuk párszor ezzel az állattal.

Páncéljával a fájós torkot, vérével az ótvart próbálták gyógyítani a népi orvoslásban bízók. Az Alföldön a moslékhoz keverték, hogy elkerüljék a disznót a járványok, a pásztorok pedig botfejek, ostornyelek díszítéséhez használták a teknős páncélját.

Benda Borbála kutatásaiból tudjuk, hogy már az 1600-as években része volt a böjti ételsornak, Szécsényben a ferences kolostor melletti halastóban pedig a tenyésztéssel is megpróbálkoztak. 

Tányérban és páncélban

Mégiscsak érdemes tehát felütni régi szakácskönyveinket egy-két teknőcös receptért – akár fordításról van szó, akár nem. Bornemissza Anna 1680-as szakácskönyvében (ami egy német könyv magyarra ültetése) kilenc ételt találunk: készíthették ez alapján pástétomként, levesként, sültjét citrom- vagy bormártással, esetleg egreslével kínálva is asztalra tették. A Czifray-könyvben (1829) ott van a klasszikus leves, amihez az apróra vagdalt húst vajon pirították, petrezselyemmel, majd liszttel meghintették, borsólevet (borsóhéjból főzött alaplé) öntöttek rá, borssal, szerecsendió-virággal fűszerezték, végül pedig tejföllel behabarva, pirított zsemlével tálalták. Magyar Elek (1939) azt írja, minden kanál új szenzációt jelent a teknőslevesből, amelybe ekkor már madeira bor, konyak, zöldség is került, levesbetétként pedig teknőshúsból készült gombócok.

De nemcsak leves lehetett, Németh Zsuzsána (1858) gyűjteményében ott van a töltött, a véres mártásban úszó, valamint a rántott teknős.

Kugler Gézánál (1899) megtaláljuk például a teknőshasé elkészítésének fortélyait, és ő az, aki már megemlíti a boltokban kapható teknőskonzervet. Ezzel dolgozni a teljesen kezdőknek sem lehetett gond: a konzervet spanyol mártással leöntve, gombával, paprikával megszórva tálalták. A teknőskonzervet egyébként Podruzsik Béla 1928-as receptje is említi.
Konzerv hiányában viszont a hús előkészítése a háziasszonyra maradt. Ennek mikéntjét egészen horrorisztikus leírások őrzik például Kugler és a tortájáról ismert Dobos C. József könyvében (1881), ezek idézését inkább mellőzzük. 

Játékos jelen

Ma a mocsári teknős hazánkban védett állat, életterének drasztikus csökkenése miatt. Mentőötletként viszont itt a teknősleves borjúfejből készült „hamis” változata, amely a 19. századtól kezdve egész Európában elterjedt volt. Épp Dobos említi, hogy Angliából „bádogszelenczékbe” zárva „küldik szét mindenfelé”. A receptet a jelen is felfedezte, Heston Blumenthal három Michelin-csillagos éttermének egyik ikonikus fogása lett, sőt egy londoni múzeum kiállítási tárgya. 
A régi fogás lenyűgöző, Blumenthalra jellemzően játékos külsőt kapott: a levesalap például aranyfüsttel beborított zsebóra formájában került az asztalra, egy teáscsészében (a vacsora a Bolond Kalapos teapartiját idézi meg), hogy a ráöntött forró víz oldja majd fel. Az Alice Csodaországban klasszikus illusztrációja által ihletett fogást egy különleges, viktoriánus vacsoraest keretében szolgálták fel először, 11 évvel ezelőtt. Én is ennek révén találkoztam a teknősfogyasztás európai hagyományával – ezért is örültem meg annyira, mikor először találtam magyar könyvben ilyen receptet. 

A cikk Bogos Zsuzsanna Végy egy régi receptet! című sorozatának része. A sorozat további írásai itt érhetőek el.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Oscar-díjas hullámvasút

Katharine Hepburn május 12-én ünnepelné a 115. születésnapját, de az a 96 év sem kevés, amennyi adatott neki. Már középkorúként kijelentette: minél tovább él, az emberek annál inkább úgy fogják tisztelni, mint valami régi épületet – miközben nyilvánvaló, hogy nemcsak a kora, hanem az egész életútja elismerést érdemelt. Ahonnan indult: édesanyja a nők jogaiért harcolt, apja pedig urológus volt, aki Katharine szerint „egész életében hivatásszerűen tanulmányozta a szexet, ám mielőtt 82 évesen meghalt, azt mondta, semmilyen következtetést nem tudott levonni ezzel kapcsolatban”.

A család történetét sajnos nemcsak az ehhez hasonló (ön)ironikus megnyilatkozások kísérték, hanem súlyos tragédiák is: Katharine anyai nagyapja, édesapja testvére és a saját bátyja, Tom is öngyilkosságot követett el. A tizenéves kislányt annyira megviselte, hogy szeretett fiútestvérét – aki állítólag véletlenül akasztotta fel magát – holtan találta, hogy utána éveken át Tom születési dátumát használta a sajátjaként. A haláltól ő maga azonban nem tartott, már ünnepelt sztárként abban is azt látta – újabb szarkasztikus gyöngyszem –, hogy nem kell majd többet a sajtó képviselőivel beszélnie.

Művészi sikerei a Broadway-n indultak, majd már a harmadik filmjéért, a Morning Glory-ért (1933) elnyerte az első Oscar-díját. Más kérdés, hogy sem ezen, sem a későbbi gálákon nem jelent meg személyesen átvenni az elismeréseket. Egyetlen Oscar-részvételére 1974-ben került sor, amikor barátjának, Lawrence Weingartennek adott át díjat. Ováció közepette ment fel a színpadra, s annyit közölt: „Élő bizonyíték vagyok arra, hogy az ember 41 évet is várhat arra, hogy önzetlen legyen.”

Katharine Hepburn élete nagy szerelméhez, a mindvégig nős Spencer Tracy-hez volt a legönzetlenebb, aki mellett több mint negyedszázadon át kitartott. Korábban, még 21 évesen férjhez ment Ludlow Ogden Smith üzletemberhez, akivel a frigyük csak hat évig tartott, de életük végéig barátok maradtak. Ezután Howard Hughes-zal járt, akit az életéről szóló Aviátor című moziban Leonardo DiCaprio alakított – Hepburnt a filmben Cate Blanchett játszotta, „természetesen” Oscart kapott érte. Ezzel Hepburn lett az első Oscar-díjas, akinek a megformálásáért is Oscart kapott valaki más.

Viszony a pályatársakhoz
Meryl Streep tizenhárom Oscar-jelölésével 2002-ben megelőzte Katharine Hepburnt, aki azonban többre tartotta nála a Vanessa Redgrave–Glenn Close–Julia Roberts hármast. Kortársai közül Bette Davisnek és Greta Garbónak a rajongója volt, a férfi színészek közül Harrison Fordot, John Travoltát és Jeremy Irons-t kedvelte. Közel állt a szívéhez a Supermant alakító Christopher Reeve is, akit azzal ugratott, hogy majd vigyázzon rá, miután nyugdíjba megy. Reeve erre így felelt: „Miss Hepburn, nem hiszem, hogy sokáig fogok élni.” A színész később lovasbaleset miatt lebénult, és 52 évesen elhunyt.

Szeretett, és szerelmes is volt

A házasságról a művésznő sajátosan vélekedett: „Aki fel akarja áldozni sok férfi csodálatát egyetlen férfi kritikájáért, hajrá, házasodjon meg!”. A párkapcsolatokról szóló egyik elmélkedése is hasonlóan epésre sikeredett: „Gyakran elgondolkodom azon, hogy vajon a férfiak és a nők valóban illenek-e egymáshoz. Talán egymás szomszédjában kellene élniük, és csak időnként meglátogatni a másikat.”

A nagy Ő-vel, Tracyvel Az év nője című film (1942) forgatásán ismerkedett meg, és onnantól a színész haláláig Katharine számára nem létezett más férfi. A katolikus Tracy azonban 1923 óta (egy idő után már különélő) házas volt, aki sosem vált el a feleségétől, hogy gyermekbénulással küzdő és siket fia, John közelében maradhasson. John, aki szintén a művészetekben teljesedett ki, egész életében hálás volt édesapjának azért, hogy a nehézségei ellenére is teljes élethez segítette.

Katharine sem hajtotta a házasságot, noha a környezete szerint elvakultan szerelmes volt Tracy-be, ők ketten nem mutatkoztak együtt a nyilvánosság előtt. Kilenc közös filmet azonban készítettek. A férfi szerette volna, ha Hepburn alakítja a feleségét Az örömapában (1950), de titkos románcuk miatt furán jött volna ki, ha régóta együtt élő, gyermekes házaspárt játszanak, így ebből nem lett semmi.

Kép

Katharine Hepburn - Kép: Picryl

Amikor Tracy egészsége a hatvanas években megromlott, Hepburn szünetet tartott a karrierjében, hogy ápolhassa őt. Kapcsolatukról a színésznő csak a színész és felesége halálát követően mert beszélni. Utolsó közös filmjükért, a Találd ki, ki jön ma vacsorára (1967) címűért Hepburn Oscart kapott, de ezt Tracy már nem érte meg, sőt, a filmet sem látta soha, mert néhány héttel a forgatást követően elhunyt. Katharine a halálos szívrohama éjszakáján is vele volt: az éj közepén is követte a férfit, aki a konyhába indult egy pohár tejért, de a nő már csak arra ért oda, hogy összeesett. Az említett utolsó filmjüket a díj ellenére Katharine nem volt képes megnézni, Tracy elvesztése miatt sokkoló élmény lett volna számára. A férfi családja iránti tiszteletből nem vett részt a temetésen sem.

Későbbi vallomásaiból rakható össze, milyen érzések kavarogtak benne az idő tájt. „A szerelemnek semmi köze ahhoz, amit kapni szeretnél, csak ahhoz, amit adni, és az a minden” – mondta egyszer. „Az élet néha vadul tragikus, ebből én is kivettem a részem. De bármi történik is, meg kell őrizni egy kissé komikus hozzáállást. Nem szabad elfelejteni nevetni” – gondolkodott el máskor. „Szerettem, és szerelmes is voltam. Nagy különbség” – összegzett 85 évesen a magánélete epizódjaira emlékezve.

Öt további Hepburn-mondás
„Az életben nincsenek babérok, csak új kihívások.”
„Egy nő nézőpontját sokkal nagyszerűbbnek és finomabbnak tartom, mint egy férfiét.”
„Ha mindig azt csinálod, ami érdekel, legalább egy ember elégedett lesz.”
„Élete során az ember megtanulja, hogy ha nem a saját kenuján evez, sosem fog megmozdulni.”
„Mindig is filmszínésznő akartam lenni, nagyon romantikusnak tartottam. És az is volt.”

Fehér tornacipőre fekete zokni

Nem lehet mondani, hogy Katharine Hepburn – akár a mozivásznon, akár az életben – ne mindig önmagát adta volna. „Mutass egy színésznőt, aki nem egyéniség, és mutass egy nőt, aki nem sztár” – jelentette ki, sőt azt is megfogalmazta, hogy „az egyszerű nők többet tudnak a férfiakról, mint a szépek”. Azzal sem lehet vádolni, hogy túl szépnek akart volna látszani, inkább amiatt találták meg, hogy szoknya vagy ruha helyett nadrágot viselt, smink nélkül mutatkozott, és azt sem szerette, ha fotózzák (önéletrajza szerint a húszas éveiben készültek róla erotikus fotók, de később eltűntek).

Egy harmincas évekbeli anekdota szerint amikor a jelmezosztály ellopta Hepburn nadrágját az öltözőjéből, ő fehérneműben sétálgatott a stúdióban, mert semmi mást nem volt hajlandó felvenni. Amikor Barbara Walters újságíró megkérdezte tőle, hogy van-e azért szoknyája is, a megszokott éles válasz érkezett: „Igen, van egy, Ms. Walters. Azt viselem majd a temetésén.” Hepburn kilencvenes évekbeli kollégája, Jason Bateman pedig azt mesélte a New York Magazine-nak, hogy a művésznő a közös filmjük forgatásán – már idősen – is csak magasszárú fehér tornacipőt volt hajlandó viselni, s amikor megkérték, hogy cserélje valami elegánsabbra, egy fekete zoknit húzott a sportos lábbelire.

Katharine az öltözködését firtató kérdéseket (is) kerülte, egyszer majdnem megölte őt egy repülőgép légcsavarja, amikor a reptéren tiltott útvonalon menekült a média képviselői elől. Amikor viszont a rajongói kergették autogramért, s azt kiabálták utána, hogy ők tették naggyá, azzal fordult meg, hogy „A pokolba is, igazatok van!”

„Negyvenhárom filmet készítettem. Természetesen mindegyikben imádnivaló vagyok” – mondta 1991-ben, amikor már Az oroszlán télen (1969) és Az aranytó (1982) című mozikért is a vitrinjében pihent egy-egy Oscar. Utolsó játékfilmje az 1994-es Love Affair lett, majd az Egy karácsony című tévéfilmmel köszönt el a nézőktől, az alábbi utolsó mondatokkal: „Öregkoromban hátradőlhetek, s egyetlen pillanatot sem bánok meg, semmin sem szeretnék változtatni. Ezt kívánom neked: megbánás nélküli életet.”
2003-ban bekövetkezett halála után személyes tárgyait elárverezték – a legdrágább darab, egy általa készített bronz Spencer Tracy-mellszobor 316 ezer dollárért kelt el.

10 érdekesség Katharine Hepburnről
Történelemből és filozófiából diplomázott.
Audrey Hepburnnel semmilyen rokonságban nem állt.
Családja főként angol származású volt, távoli skót felmenőkkel.
János angol király az egyik törvénytelen gyermeke révén a közvetlen felmenői közé tartozott. Az oroszlán télenben Hepburn éppen János király anyját, Aquitániai Eleonóra angol királynét alakította.
Egyike azon kilenc színésznőnek, akik Oscar-jelölést kaptak egy-egy létező királynő megformálásáért.
172 centis magasságával kora egyik legmagasabb hollywoodi sztárszínésznője volt, az ideál akkoriban 160 centi alatt mozgott.
Minden mutatványt maga csinált a filmjeiben, mert a kaszkadőrök testtartásával nem volt elégedett.
Golfozott, teniszezett és úszott. Szeretett hideg zuhanyt venni, s kerékpárral körbejárni Manhattant.
A családjától mindig két lépés távolságot tartott, fiatalabb testvérei csak „Kat néniként" emlegették.
Még 2018-as divatkollekcióban is láthattunk Hepburn-nadrágot, amely az ő stílusát elevenítette fel.

Források: imdb.com, thefamouspeople.com, britannica.com, notablebiographies.com, liveabout.com,
Me: Stories of My Life – Katharine Hepburn önéletrajza, 1996

Hosszú Katinka az első olyan versenyző a sporttörténelemben, aki mind az öt vegyesúszó számban egyszerre tartotta a világcsúcsot. A 2004-es athéni olimpián mutatkozott be felnőtt nemzetközi versenyen, azóta sikert sikerre halmozott: háromszoros olimpiai bajnok, huszonhatszoros világ- és harmincnégyszeres Európa-bajnok lett, akit a legtöbben csak Iron Ladyként emlegetnek.

A Katinka – The Movie azt mutatja be, hogyan lett a bajai kislányból a világ egyik legismertebb sportolója.

A vásznon a közel 100 perces alkotásban megelevenedik Katinka 33 éve. A művészire komponált víz alatti lassított felvételek, valamint a hangulatos aláfestő zene már az első fél órában rabul ejti a nézőt. Exkluzív archív felvételeken láthatjuk a vízbe vágyó kislányt, amint már háromévesen átússza a 25 méteres medencét, nyomon követhetjük felnőtté válását, betekintést nyerünk mindennapjaiba, a tokiói olimpiára való felkészülésébe, a pandémia okozta vívódásokba, és megismerhetjük Zeuszt, Katinka és vőlegénye elragadó „kis” kutyusát is. A több mint két éven át forgatott filmben megszólalnak Katinka családtagjai és sportkarrierjének olyan meghatározó alakjai, mint például jelenlegi edzője, Pass Ferenc vagy Dave Salo edző, akinek Katinka az amerikai egyetemi évek alatt köszönhetett sokat. A helyszínek között szerepel szülővárosa, Baja, az egyetemi éveknek otthont adó Los Angeles, valamint a magyar főváros is.

Kép

Hosszú Katinka és Köbli Norbert, a film forgatókönyvírója - Kép: Szakál Szilvia

A főszereplő igen nagyvonalú a nézőkkel, hiszen betekintést enged féltve őrzött magánéletébe: több jelenetben is láthatjuk őt és vőlegényét, Gelencsér Mátét, amint közös otthonuk kialakításán fáradoznak a legnagyobb egyetértésben és szeretetben.

Katinka őszintén beszél félelmeiről és pánikrohamáról, valamint korábbi ex-edzőjével és férjével, Shane Tusuppal való kapcsolatáról. Az egyik leghangsúlyosabb szerepet is ez a 2012-től 2018-ig tartó időszak kapja a filmben. Vétek is lett volna kihagyni, hiszen Tusup egyértelműen hozzájárult az Iron Lady brand felépítéséhez, ráadásul közös munkájuk során Katinka megháromszorozta korábbi teljesítményét. Az már más kérdés, hogy mindezt napi 2,5-3 órás erőnléti edzésekkel és 8 órás úszással érte el, követve a Shane által kitalált, rendkívül szigorú edzés- és étkezéstervet. Kettejük munkája fanatikus volt, amit egy kívülállónak nagyon nehéz megértenie. Tusup csupán archív felvételeken szerepel a filmben, mert – mint azt Hosszú Katinka a vetítést követő sajtótájékoztatón elárulta – többedik megkeresésre is elutasította a szereplést.

Letaglózó és fájdalmas hallani, amikor az úszónő a filmben beismeri, hogy éveken át elnyomta magában a nőt.

Tusup mellett – saját akaratából – robottá, egy mindenre elszánt „nyerőgéppé” vált, s lett a világ legsikeresebb női úszója, Iron Lady-je. 2018-ra az Iron Lady szinte teljesen „felzabálta” a jó kedélyű, közvetlen Katinkát, s hiába jöttek a sikerek és a világcsúcsok, Katinka még ekkor sem érezte magát elég jónak.

„Mindig úgy éreztem, hogy még nagyon távol vagyok a maximumtól. Azt hittem, csak azért mondják, hogy jó vagyok, mert kedveskedni akarnak” – nyilatkozta a világbajnok a Képmás magazinnak adott életút-interjúban is még két éve, a róla szóló filmben pedig beismeri, hogy feláldozta önmagát az elért eredményekért.

Kép

Hosszú Katinka a nagypapájával - Kép: InterCom Zrt.

De miben gyökeredzik ez a folyamatos győzni akarás, ez a szűnni nem akaró bizonyítási vágy? Lehetséges, hogy ez a tehetséges és kedves lány/nő valójában az érmekkel kívánt betölteni valamiféle űrt a lelkében? – többek között ezekről a kérdésekről gondolkodtat el a dokumentumfilm, a válaszokat pedig a nézőre bízzák az alkotók. 

„Ha van olyan szülő, aki nem szeretné, hogy a gyereke élsportoló legyen, az elviszi erre a filmre, de az is, aki azt szeretné, hogy az legyen. A filmünk az érem mindkét oldalát megmutatja” – nyilatkozta a filmvetítést követő sajtótájékoztatón a világbajnok.

A Katinka – The Movie lebilincselő, nemzetközi színvonalú alkotás egy lányról, aki háromévesen saját akaratából választotta az úszás világát, és saját teljesítménykényszerének és bizonyítási vágyának foglya lett.

Csakhogy Katinka idővel – igazi modern szuperhősként – képes volt szakítani e romboló tényezőkkel, képes volt kitörni a robotüzemmódból, és sikerült egészséges mederbe terelnie a versenyzéssel kapcsolatos érzéseit. Amellett, hogy jelenleg a 2022-es vizes világbajnokságra edz, izgatottan készül nyár végén tartandó esküvőjére Mátéval, aki mellett megtalálta a boldogságot, s akivel kész családot is alapítani.

Katinka – The Movie
103 perc, 2022
Az életrajzi filmet május 12-től vetítik a magyar mozik. Az alkotás producere Lajos Tamás, rendezője Pálinkás Norbert, forgatókönyvírója és kreatív producere Köbli Norbert, társproducere Bederna László, gyártásvezetője Závotszky Melinda, vezető operatőre Nagy András, operatőre Tóth Zsolt. A zeneszerző Tövisházi Ambrus, vágó Gotthárdi Balázs. A film a Nemzeti Filmintézet által biztosított több mint 500 millió forintos támogatással valósult meg.

Az adás tartalmából:

– Mi az az endometriózis? Mik az okai?
– Milyen (alternatív) gyógymódokkal lehet kezelni? Lehet-e gyógyítani?
– A nőiség megélése az endometriózis állapotában.
– Milyen nehézségeket okoz az endometriózis a párkapcsolatban?
– Szabad-e, lehet-e babát vállalni ebben az állapotban?
– A vizsgálatokról és a műtéti beavatkozásokról, a felépülés időszakáról.
– Az endometriózis és a karrier.

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

A Spiritusz a Képmás magazin pszichológiai podcast műsora. Önismeret, család, párkapcsolat, gyermeknevelés - bátorító beszélgetések a lelki egészségért. Vendégeink a lélek bonyolult működését jól ismerő szakemberek és olyan ismert személyiségek, akik bátran beszélnek küzdelmeikről és felismeréseikről. A boldogsághoz önmagunk és a többi ember viselkedésének megértésén keresztül vezet az út. A második évadban a műsorvezető Bóna Judit, a KarcFM műsorvezető-szerkesztője.
A Spiritusz podcastot megtalálja a Spotify-on, a népszerű podcast applikációkban, a Képmás.hu podcast rovatában és a Képmás magazin Youtube-csatornáján. Bárhol is hallgatja ezt a podcastet, kérjük, iratkozzon fel rá, hogy értesülhessen az új adások megjelenéséről.