Idős emberek számára szolgáltatást nyújtó lelkisegély-vonalon folytattam pár hete egy hosszú segítő beszélgetést egy nyolcvan év körüli férfi hívóval, aki nehezen és akadozva mondta el, hogy befogadott egy „barátnőt” az életébe és az otthonába azzal a megállapodással, hogy a fedélért cserébe a hölgy segít majd a férfi gondozásában. Amikor odáig jutottunk a történetben, hogy a kapcsolat nem alakult a várakozásnak megfelelően, a beszélgetésünk abbamaradt, és csak a kísérő hangokból tudtam következtetni arra, hogy valahol a lakásban, abban a pillanatban a fülem hallatára ver valaki egy védtelen idős embert. „Kérlek, ha nem jól csinálok valamit, akkor szakíts velem!” – sírta a férfi, azután megszakadt a vonal.

Férfinak nevezem, nem bácsinak, mert itt kell kezdenünk a változtatást.

Bántalmazás… erőszak… agresszió… Közelebb járunk a történet megértéséhez, ha törött orrot, szem alatti véraláfutást vagy begipszelt lábbal mankózó idős embert látunk magunk előtt, és nem csak elvont fogalmakat egy monitoron. Esetleg képzeljük el ugyanezt a férfit vagy asszonyt mankó, hallókészülék vagy szemüveg nélkül, amire a mindennapi életében rászorulna…

Mert a gyógyászati segédeszköz elvétele is a bántalmazás egyik formája, és a bántalmazásban élő idős embert olyan – a bántalmazója által kreált – valóság veszi körül, amelyben minden reménye elvész, és a kiszolgáltatott ember már segítséget sem próbál kérni.

Nem könnyű idősnek lenni, különösen nem könnyű egy olyan társadalmi közegben, amely a már nem aktív tagjait nyűgnek, eltartandó tehernek értelmezi, s alig ismeri el ennek a korosztálynak a saját értékeit és érdekeit. Érdemes odafigyelni arra, hogy a hatvanöt éven túli generáció embereit többnyire annak alapján minősíti a társadalom, hogy mennyi értéket termelnek a családon belüli viszonyokban. Jellemző módon „nyugdíjasnak” nevezzük őket, és ebben az elnevezésben semmi nem utal a személyiséget meghatározó munkájára, a társadalomban betöltött szerepére, csupán az államtól való függőségét emeli ki.

Az idős ember helyzete sajátságos, ezért is alkotják ők a bántalmazók egyik célcsoportját. Fizikai és mentális értelemben is küzdhetnek korlátokkal, ami miatt támogatásra vagy segítségre, esetleg ápolásra-gondozásra szorulnak.

Élettani okokból sokuknak romlik a helyzetfelismerő és -értékelő képessége, az agyi erek kevésbé lehetnek oxigénnel ellátottak, így azok a gátak, amelyeket ez a terület tart fenn, lebomolhatnak, az idős ember óvatlanabbá válhat, könnyebben manipulálható, sőt becsapható. Ebben a korban a mozgékonyság, a menekülés lehetőségei korlátozottak, kevesebb a családon belüli aktív kapcsolat, ritkábban járnak el otthonról, ezért egy ilyen szélsőséges élethelyzetben élő idős ember akár egész nap össze lehet zárva a bántalmazójával. Hozzájuk nehezebben jut el a segítségről szóló információ, kevesebb technikai eszközt használnak, és sok esetben a család is azt sugallja, hogy ki kell tartani a bántalmazójuk mellett. A felnőtt gyerekek, ha a házastárs a bántalmazó, és a gyerekek tudnak a helyzetről – általában tudnak, hiszen a bántalmazó nem a semmiből nő ki – nem szívesen foglalnak állást az egyik szülővel szemben.

Az idős ember egy bántalmazó lelkivilágú ember szemében világító préda lehet.

Az idős szülőt bántalmazhatja a felnőtt gyereke: ennek a történetnek a hátterében gyakorta bántalmazó apától átvett szerep áll az apa halála után, színezheti az alkoholizmus vagy a szerhasználat. Terrorizálja a szülőjét némely esetben a régebben bántalmazott gyermeke, aki úgy véli, hogy eljött az ideje a bosszúnak. Fűződhet erőszak a gondozási tevékenységhez, ami többnyire elhanyagolás formájában jelenik meg. A gondozó személy ilyenkor nem fürdeti az idős embert szükségletének megfelelően, esetleg elveszi a gyógyszerét, használati eszközeit, de ide tartozik az is, ha valaki a gondozás során szükségtelenül fájdalmat okoz a másiknak, húzza a haját, túl sok altatót adagol neki, vagy büntetésből nem főzi a kedvelt ételeit, gátolja a kedvelt tevékenységeiben, vagy a tudta és beleegyezése nélkül kidobja a holmiját.

Most már jobban, közelebbről látjuk a bántalmazott embert, és talán kezd ismerős alakot is ölteni, talán már eszünkbe is jutott valaki, akit ismerünk, vagy hallottunk róla. A bántalmazó kapcsolat mindig hatalmi alapú, amelyben a bántalmazó fél a nyereséget a hatalmi pozícióból, a másik fél kontrollálásából és gazdasági nyerészkedésből szerzi meg.

Fogjunk gyanút, ha idős hozzátartozónknak vagy ismerősünknek nincs hozzáférése a saját nyugdíjához, bankszámlájához, vagy valakivel osztozik rajta, és mégsem szólhat bele gazdasági döntésekbe, a vásárlási tételekbe vagy lakberendezési kérdésekbe.

A bántalmazás lényege az egyenlőtlen hatalmi helyzet, az egyik fél uralma a másik felett, amelynek jele lehet, hogy az uralkodó fél sosem mondja meg, mit csinál, mikor érkezik haza, mennyit keres, és mire költ. A nehezen magyarázható és gyakori sérülések nagyon komoly jelek, szintén az, ha az idős ember nem hozhat önálló döntéseket, ha elszigetelik őt, nem tudunk négyszemközt beszélni vele szinte sohasem. Ha az idős ember állandóan riadt, alárendelődő, engedelmes üzemmódban van, a viselkedése hátterében valószínűleg megfélemlítés áll. Olyan nők, akik jóval fiatalabb partner mellett élnek, szintén foroghatnak veszélyben, és a bántalmazást követő válás utáni kényszerű együttélés is veszélyeztetett helyzet.

Fontos tudni, hogy aki az idős ember gondozása közben felmerülő problémákra nem kér és nem fogad el segítséget, az valószínűleg bántalmazó. Aki gyakorlatlanság miatt nem boldogul az idős ember gondozásával, az segítséget kér, és azt el is fogadja. Tegyünk egy próbát!

A társadalmi sztereotípia sok esetben fenntartja a bántalmazást. „Egy jó asszony mindent megbocsát” – hirdetik a szépen hímzett falvédők nagyanyáink konyhájában, és ez a mondat még az unokák agyába is beleivódhatott. Egy anyának mindent viselnie kell, fel kell áldoznia magát a családért… Társadalmi sugalmazású trend az egyedül maradástól való félelem is, vagy a nők mások megmentésére hangolása. „Minden sikeres férfi mögött áll egy nő” – sugallja a mém, de azt kevésbé firtatjuk, hogy ki áll egy sikeres nő mögött. A társadalmi hiedelmek azok a háttértényezők, amelyek sokszor azt váltják ki, hogy a szenvedő idős ember szégyent él meg, és meg sem próbálja legyőzni azt a számtalan akadályt, ami a segítségkérése útjában áll.

Az idősek elleni agresszió egy alig feltárt terület, amelyre ma még a szakemberek sem eléggé érzékenyek, a társadalom pedig kifejezetten elutasító. Pedig a bántalmazó ezekben az esetekben nem egy idegen támadó, hanem olyasvalaki, akit az idős ember valamikor közel engedett magához, szerette és megbízott benne. A tragédiák pedig nem váratlanul, a mindennapi együttélés feszültségei miatt következnek be, hanem nagyon is kiszámítható, előrelátható módon.

Értő füllel hallgassuk meg az áldozatokat, és higgyük el, amit mondanak, vagy amire csak utalni mernek. Az alkalmak, amikor idős ember felett uralkodik valaki, és visszaél a helyzet nyújtotta lehetőséggel, egyáltalán nem ritkák, még akkor sem, ha szinte sosem jutnak a tudomásunkra.

Magyarországon nagyjából 400 ezer bántalmazó működik aktívan. Ebben a pillanatban is.

Forrás:
Idős nők partner általi bántalmazása, nemzeti jelentés, 2010, Tóth Olga, Róbert Katalin
NANE-segédanyagok

A fiatal lány felhúzta lábait a priccsen, a félhomályban csak egymás kontúrjait látták. Mindannyian tudták, hogy nincs tovább. Az ítéletet meghozták, és még ma végre is hajtják. Tudta, érezte, hogy a bátyja reszket és némán, összetörten sír, miután a falra felvéste, hogy „Dacolva a túlerővel.” Sajnálta a két síró fiút, sajnálta, akikkel együtt ma meg fog halni. 
Kinyílt az ajtó, megjelent négy, szokatlan egyenruhába öltözött férfi néhány SS-katona társaságában. A katonák célra tartották fegyvereiket, míg a rabokat megbilincselték. Amikor mindhárom elítélt sorba állt, az egyenruhások vezetője, egy ötven körüli, kissé köpcös férfi bemutatkozott: 
– Johann Reichhart vagyok, én és a segédeim fogják az ítéletet végrehajtani. Kérem, kövessenek. Ellenállásnak nincs értelme. 
A gyéren megvilágított folyosón minden egyes léptük hiábavaló segélykiáltásként hangzott. Végül megérkeztek egy kisebb terembe, amelynek a végében guillotine állt. Odabent már türelmetlenül várakozott a Berlinből érkezett Roland Freisler bíró is, aki a Harmadik Birodalom Népbíróságának elnökeként volt jelen. Mellette állt Walter Roemer, a Müncheni Tartományi Bíróság testesebb, verejtékező vezetője, aki ugyancsak részt vett a gyorsított bírósági eljárásban. Amikor a három elítéltet felsorakoztatták a kivégzéshez, szembe állítva őket bíráikkal, megkezdődött az ítélet végrehajtásának utolsó szakasza. A szikár kinézetű, kopaszodó Freisler bíró ingerülten megköszörülte a torkát, majd elővett egy papírlapot, ahonnan vékony, késpengeszerű szájával felolvasta a törvénypasszusokat és a tényeket, amelyeket nem volt értelme tagadni, hiszen a lány mindent magára vállalt. 

– …ezért „hazaáruló tevékenység pártolásáért”, „hazaárulás előkészítéséért” és a „véderő bomlasztásáért” Hans Fritz Schollt, Sophie Magdalena Schollt és Christoph Ananda Probstot nyaktiló általi halálra ítélte a népbíróság, amely ítéletet azonnal végre kell hajtani.

Kérem, kezdjék Sophie Scholl-lal, aki azzal is tiszteletlenséget tanúsított a Führer és a német nép iránt, hogy nem segítette a nyomozást! 
Reichart Sophie-hoz lépett, a kezében kámzsát tartott, hogy a lány fejére húzza − kegyeletből. Freisler undorodva odavetette a hóhérnak, hogy: 
– Ne tegye rá! Nem érdemlik meg ezek a bitang latrok, ő meg aztán különösen nem! 
Egy pillanatra még a hóhér is megdöbbent, de a parancs az parancs, és a szabályzat nem írt elő erre vonatkozóan semmit. Odakísérte a lányt a nyaktilóhoz, majd gyengéden ráfektette a padra, a fejét behelyezte a nyílásba. A néma csendben Roemer vezető bíró szólalt meg végül, aki nem akarta, hogy Münchenben, a saját börtönében olyan kivégzés legyen, ahol az utolsó szó jogát is megtagadják az elítélttől, bár kételkedett abban, hogy megbánást tanúsítana a lány. 
– Mit kíván mondani az utolsó szó jogán? 
Sophie elfordította a fejét, és ránézett előbb Roemerre, majd Freislerre. A három elítélt egymástól egyforma távolságra volt, Sophie középen. Szeme megpihent a bátyján, és bátorítólag elmosolyodott. Hans összeszedte minden bátorságát, és a húgára nézett, aki újra rámosolyodott, majd halkan, suttogva megszólalt: 
– Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a Te neved, Jöjjön el a Te országod, Legyen meg a Te akaratod… 
Erre Freisler dühösen rákiáltott a hóhérra: 
– Hajtsa már végre azt az átkozott ítéletet! 
A lány elmosolyodott, becsukta a szemét, és torka szakadtából felkiáltott: 
– Éljen a szabadság! 

(részlet a szerző novellájából) 

Sophie Scholl 1921. május 9-én született – ez a nap később az európai béke és egység napja lett, de nem az ő születésnapja, hanem a Schuman-nyilatkozat miatt, amelyet Robert Schuman francia külügyminiszter 1950. május 9-én Párizsban olvasott fel. Gzdasági együttműködést vázolt fel Európa számára, amely később az Európai Unió alapja lett.  
Scholl édesapja, Robert Scholl Ingersheim, majd Forchtenberg polgármestere volt, később pedig saját pénzügyi vállalkozással is rendelkezett. Gyermekei Hitler hatalomra jutását követően eleinte hittek a rendszerben, ám Sophie 1941 tavaszán elolvasta Hippói Szent Ágoston egyházatya, filozófus műveit, amelynek hatására szembefordult a nemzetiszocialista rendszerrel, mint ahogy bátyja is fontolgatta az evangélikus hitről a katolikus vallásra való áttérést. Ő és bátyja, Hans Scholl alapította a Fehér Rózsa nevű, a náci rezsimmel szembeni békés német ellenállási mozgalmat a II. világháború alatt. A csoport tagjait 1943. február 18-án a Gestapo letartóztatta, majd négy nappal később, február 22-én fejezték le őket. 
A Népbíróság elnöke, Roland Freisler náci jogász és bíró 2600 halálos ítélet kiszabásában működött közre. A felelősségre vonást elkerülte, mert egy amerikai légitámadás során 1945 februárjában életét veszette. Walter Roemer bíró 1945 és 1950 között a bajor Állami Igazságügyi Minisztériumnál dolgozott, majd a német szövetségi Igazságügyi Minisztériumban folytatta pályafutását. 
Johann Reichhart Bajorország hivatalos hóhérjaként működött tovább, ám 1963-ban már a halálbüntetés ellen szólalt fel egy sorozatgyilkos kapcsán.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

„A kolléganőm záhonyi, s látta, hogy mekkora emberhiány van a határon, így az ő hívására vállaltam önkéntes munkát. Konkrétan rajta keresztül, a záhonyi önkormányzattól érkezett a kérés, hogy ha bárki tud menni önkénteskedni, szívesen látják. Tehát mi tulajdonképpen az önkormányzatnak segítettünk, de végig egy nemzetközi szervezet, a World Central Kitchen pultjánál álltunk, mert aki segíteni szeretne, egy civil szervezeten keresztül teheti ezt meg. A magyarok közül még voltak segítők a Mazsihisztől, a Magyarországi Református Egyháztól, a Hit Gyülekezetétől, a nemzetközi színtérről pedig olaszok, amerikaiak, izraeliek és japán orvosok. A gyógyszereket csak ők adhatták ki, azokhoz mi, egyszerű civilek nem is fértünk hozzá. A Híd Kárpátaljáért Egyesület is jelen van Záhonyban, de ők nem a fogadásban, hanem a menekültek elszállásolásában segítenek, így velük nem is találkoztunk.

Az egyik segítőtársunk egy kárpátaljai srác volt.

Ő a háború előtti utolsó pillanatban jött át a határon, viszont azóta sem hagyta el Záhonyt. Hetek óta több műszakban segít a sátrakban, rengeteget tolmácsol, és közben a megtakarításait éli fel. Már ameddig kitartanak…

„Rohanva vitték fel a vonatra és osztották szét a meleg ételt”

A sátor, ahol mi önkénteskedtünk, a Záhonyba érkező vonatok fogadására rendezkedett be. Naponta jellemzően négy vonat érkezik, de ezeket valószínűleg az igényeknek megfelelően indítják, mert volt, amelyik kimaradt. A menekültek száma teljesen változó, egyik alkalommal rengetegen érkeztek, míg máskor alig ötvenen. Jellemzően nők, gyerekek és idősek.

Az ukrán vonatról a menekültek leszállnak, és többnyire megvárják a Budapestre továbbinduló szerelvényt. Persze akadnak olyanok is, akik ott várakoznak: vagy a családjukra a határ túloldaláról, vagy valamilyen magyarországi kapcsolatra, aki segíteni tud. Egy hetven fölötti úr például már akkor három-négy napja várta a családtagjait.

A többség azonnal felszáll a következő Magyarországra tartó vonatra, az átmeneti időben viszont pihenni, regenerálódni tudnak ezen a segítőponton. Az első sátorban regisztrálták őket, majd bejöttek a nagyobb sátorba, ahol meleg ételt, édességet, rágcsálni- és innivalót, higiéniai eszközöket vagy akár gyógyszert is kaphattak. Mi főleg a pult túloldalán, az étel- és adományosztásban, a nyugodtabb időszakokban pedig a sátor rendben tartásában és a szendvicskészítésben segédkeztünk.

Érdekes dolog történt, amikor az egyik vonat valamiért pont úgy ért be, hogy mindössze tíz perc maradt az átszállásra. Nekünk csak az tűnt fel, hogy az érkezést ugyan bejelentették, a menekültek viszont nem jönnek a sátorba.

Nem mertek, nehogy lekéssék a csatlakozást, úgyhogy percek alatt nekiálltunk, s körülbelül száz adag meleg ételt porcióztunk ki műanyag dobozokba, amit az izraeli önkéntesek rohanva vittek fel a vonatra és osztottak szét.

„Cirka három hét alatt elképesztően profi rendszert alakítottak ki”

Gyakorlatilag amióta kitört a háború, Záhony, illetve a helyi vasútállomás iszonyatos terhelés alatt működik. A helyiek beszámolói szerint a kezdeti napok voltak a legnehezebbek: akkor még fűtetlen sátrakban, berendezés és eszközök nélkül, sárban csúszva, a rendszerezetlen adománytenger közepén kellett helytállniuk. Ezt nagyjából úgy kell elképzelni, hogy a záhonyi vasútállomás épülete tele van emberekkel, de a mellette felállított sátrakban is nagy a sürgés-forgás. Ehhez képest a WC-t rendszeresen takarították, mindig volt szappan, kéztörlő és WC-papír.

Szóval cirka három hét alatt elképesztően profi rendszert alakítottak ki, és azt kell mondjam, a körülményekhez képest nagyon-nagyon szervezett a segítség. A sátorban hőlégbefúvók, profi mobilpadló, padok, asztalok, kiszolgálópultok és az utolsó darabokig rendszerezett adományok várták a menekülteket. Nekünk igazából csak le kellett venni a polcról a fogkrémet, csokit vagy pelenkát, és átadni annak, akinek szüksége volt rá. Ha bent elfogyott valami, akkor a pár méterre lévő konténerből tudtuk pótolni, ahol szintén rendezetten álltak az adományok.

A gyerekeknek berendeztek egy külön játszósarkot is, amelynek a falára az általuk rajzolt képeket is feltűzték. Nagyon érdekes volt, hogy a rajzok egyáltalán nem szörnyűségeket ábrázoltak, szinte alig szóltak a háborúról.

A legtöbb gyerek azt rajzolta, hogy mennyire szereti Ukrajnát, és alig várja, hogy visszatérhessen a hazájába.

„Többen elsírták magukat a hálától”

Mindenféle adomány érkezett – egy csomó olyan is, amelyik előtt értetlenül álltunk: például hatalmas kiszerelésű prémium csokoládék, desszertek. A sátorba érkező menekültek először ugyancsak értetlenül álltak ekkora mennyiségű és változatos adomány előtt, és bátortalanul kérdezgették, hogy ezekből most tényleg ingyen vehetnek-e. Többen elsírták magukat a hálától, s jellemzően csak annyit és azt kértek, amire tényleg szükségük volt. Még ők szóltak, ha túl bőségesen szedtünk nekik a meleg ételekből, hogy ennyire azért nem éhesek, maradjon másnak is.

Kép

Kép: Yokogawa csapata

Érdekes módon a húsmentes fogások és a szendvicsek nagyon jól fogytak, míg meleg ételből egyértelműen a káposztás cvekedli volt a kedvenc. Zömében magyaros ételeket készítettek a folyamatosan működő helyi konyhán: például pörköltet krumplival – na, ezeknek az elmagyarázásával azért meggyűlt a bajunk. A tarhonyát sehogy sem tudtuk lefordítani, így végül kuszkusznak hívtuk. A legtöbb fiatal beszélt angolul, és szerencsére nagyon hálásan reagáltak arra is, amikor mi, idősebbek a 30-40 éves orosztudásunkkal megpróbáltunk makogva kommunikálni velük.

„Anyja ukrán, apja orosz, és nem tudja, hogyan kéne viselkednie ebben a helyzetben”

A menekültek nagy részén nem a kilátástalan szomorúság látszik. Fáradtak persze, de mire a határra érnek, már inkább felszabadultak, hogy maguk mögött hagyhatták a háborút. És persze végtelenül hálásak minden segítségért.

A nagy rohanásban viszont igazán mély beszámolókra nem adódott lehetőség. Egy lány volt, akivel hosszabban tudtunk beszélgetni, ő messziről, Donyeckből jött. Kérdeztük tőle, hogyan éli meg ezt az egész háborús helyzetet.

Elsírta magát, és azt mondta, képzeljük el, hogy az édesapja orosz, míg az anyja ukrán, így egyikükkel világ életében oroszul, a másikkal meg ukránul beszélt. És egyszerűen nem tudja, hogyan kéne éreznie, viselkednie ebben a helyzetben.

Emellett volt egy kijevi férfi, aki igencsak jómódban, egy külvárosi nagy kertes házban élt – akkor már az édesanyjával, mert az ő panelházát bombatalálat érte. Egyik nap kigyulladt a szomszédos ház, hamarosan pedig megjelentek az orosz katonák. Bevonultak hozzájuk, és közölték, hogy el kell hagyniuk az otthonukat, mert a ház stratégiai szempontból igen jó helyen van, úgyhogy lefoglalják. Azt mondta, nem voltak durvák vagy agresszívek, megígérték, hogy igyekeznek vigyázni a berendezésre, de ettől még azonnal menniük kellett.

„Az emberek felszabadultan tették a dolgukat”

A záhonyiak és a külsős segítők brutális terhelés alatt vannak, amióta kitört a háború. Ennek ellenére jól szervezettek, és nagyon jó volt a hangulat is. Én arra számítottam, hogy egy ilyen válság közepén mély letargiát, szomorúságot fogok tapasztalni, de a segítőkészségen túl az emberek jókedvűek voltak, viccelődtek, felszabadultan tették a dolgukat. Segítségre persze azóta is mindig szükség van. Ági, a minket fogadó és irányító hölgy folyamatosan hol ebben, hol abban segített hetek óta, és a polgármester is naponta többször megjelent, megkérdezte az ott dolgozókat, hogy mire van szükség.

Az éjszakai műszakunk során is történt egy érdekes eset. Az utolsó aznapra várt vonat végül nem futott be, úgyhogy a csendes időszakra való tekintettel úgy döntöttünk, betérünk egy közeli kocsmába kifújni a gőzt. Egy civil szervezet kötényében mentünk, amit egész nap kötelező volt viselnünk, hogy megkülönböztessük magunkat.

Amikor beléptünk, és a helyiek meglátták, honnan jöttünk, ragaszkodtak hozzá, hogy minden rendelésünket állják, bármit kérjünk is a pultnál.

Majd egymás után több ízben megköszönték, hogy ott voltunk segíteni...”

„Köztem és a menyasszonyom között közel 7 centi különbség van, az ő javára. Ő 182 centi, én 175, ráadásul ő vezető beosztásban dolgozik, én alkalmazott vagyok egy cégnél. Több mint hat éve vagyunk együtt, de ezek a különbségek soha nem jelentettek nekünk problémát, vagyis, talán a legelején egy kis frusztrációt, de csak mert még szokatlan volt a helyzet. Ha észrevesszük, hogy az utcán vagy a színházban összesúgnak a hátunk mögött a köztünk lévő magasságkülönbség miatt, csak legyintünk, hiszen tudjuk jól, nem mi választjuk meg, mekkorára növünk, és nem is ezen vagy a munkahelyi státuszon múlik egy párkapcsolat” – mondja Krisztián, akinek a véleményével szöges ellentétben áll Kristófé:

„Soha életemben nem volt még nálam magasabb barátnőm, de olyan sem, akin jelentős a súlyfelesleg, és nem is szeretném, hogy legyen. Tudom, hogy ettől még lehetne csinos, kedves és lélekben hozzám illő, de engem frusztrálna, hogy magasabb nálam 5-10 vagy több centivel, pláne, ha még magassarkút is hordana. És az is kellemetlen lenne számomra, ha nagyobb darab lenne nálam! Látom, hogyan néznek az olyan párokra, akik között ilyen különbségek vannak. Átlagos férfi vagyok, hozzám hasonlóan átlagos testalkatú, hasonló magasságú vagy alacsonyabb társat szeretnék magam mellé.”

Hasonló a hasonlónak örül?

Kozma-Vízkeleti Dániel szerint közkeletű vélekedés, hogy a sikeres párkapcsolat titka az, ha a felek nagyjából hasonló vonzerővel bírnak. Ennek az egyik legmarkánsabb megjelenési módja a fizikai vonzerő, vagyis, ha a nő szép, csinos, a férfi pedig jóképű, sármos és fitt. Ez persze nagyon szubjektív és kultúrafüggő.

A másik közvélekedés a társadalmi státuszhoz, az anyagi körülményekhez kötődik, vagyis, ha egy jó anyagi körülmények között élő férfi egy vonzó, fiatal nővel van együtt, azt a kultúránk korrektnek tekinti, mert így – vélik – megvan az egyensúly.

A harmadik berögződés a 19. század végének hozadéka, és az életkorral kapcsolatos: a férfi legyen valamivel idősebb, mint a nő, hiszen, ha idősebb, akkor valószínűleg elég ideje dolgozik már ahhoz, hogy a feleségét és a családját el tudja tartani.

Minden, ami ezeknek a modelleknek ellentmond, furcsa és szokatlan az emberek számára. A kultúránk hátulütője, hogy erőteljesen és azonnal ítélkezünk. Összesúgunk egy olyan pár háta mögött, ahol a nő kövér, a férfi viszont vékony vagy kisportolt. »Mit tudhat ez a nő, amiért ez a jóképű férfi vele mutatkozik?!« – kérdezzük ironikusan. Ha látunk egy hatvan év körüli férfit egy huszonéves hölggyel, azonnal rásütjük a bélyeget a nőre, hogy biztos csak a pénzéért van a férfival, valamint, hogy milyen beteg és erkölcstelen az ilyen párkapcsolat, holott ez semmilyen módon nem támasztható alá.

Előítélet vagy sztereotípia?

Fontos különbséget tenni a két fogalom között. A sztereotípiákra úgy tekintünk, mintha azok ördögtől valók lennének, pedig a legtöbb sztereotípia segít minket az életben való eligazodásban.

Ha látunk valakit, akin fehér köpeny van és szemüveg, a nyakában pedig sztetoszkóp lóg, azt gondoljuk, ő egy orvos. Ez egy sztereotípia.  Ha azt mondjuk, hogy ő orvos, tehát biztosan egy pénzéhes fráter, az viszont már előítélet.

Ha látunk egy csinos, magas nőt kézen fogva sétálni egy elhanyagoltabb külsejű, pocakos férfival, és észleljük, hogy ez furcsa, azzal még az égvilágon semmi baj nincsen – csupán a fejünkben lévő minták, sztereotípiák próbálnak nekünk segíteni. Még azzal sincs gond, ha azt gondoljuk, ez a látvány ellentmond mindannak, amit megszoktunk, amiben hiszünk. A baj az, ha az észlelést követően azt mondjuk, hogy ez a nő biztosan rosszéletű és számító.

A gyermekben nincs előítélet egészen addig, amíg…

...mi magunk előítéletességet nem mutatunk előtte. Ha egy gyermeknek az a természetes, hogy az édesapja magasabb az édesanyjánál, de egy séta alkalmával ennek a fordítottját látja, vagyis azt, hogy egy néni magasabb a bácsinál, akkor egyáltalán nem kezd el ítélkezni, csupán ránéz a szüleire, és árgus szemmel figyel, hogyan reagálnak a látottakra. Ha azt látja rajtuk, hogy ledöbbennek, és még azt is hallja tőlük, hogy »Úristen, milyen durva ez, hát a férfi úgy néz ki a nő mellett, mint egy macskajancsi!«, akkor eszerint fog ő is hozzáállni legközelebb a dologhoz.

Egy gyerek számára a szülei gesztusai, tettei, reakciói sokkal fontosabbak, mint az, amit mondanak neki.

Ha arról papolunk neki, hogy nem szabad ítélkezni, de közben mi elítéljük azt a párt, amelynek a tagjai között magasságbeli különbség van, ne csodálkozzunk, ha később a gyermek is megbélyegzi a környezetét! Ha az utódainkat elfogadónak akarjuk nevelni, akkor először a saját magunk elfogadási készségét kell kifejlesztenünk.

Keressük egymásban a jóságot!

Az ítélkező következtetés nem visz minket előre, főleg, ha az ítélkezést valamilyen vélt erkölcsi magaslatról mondjuk” – figyelmeztet a pszichológus. Érdemes tehát célzottan figyelnünk embertársaink pozitívumaira, és tudatosítani magunkban, hogy ha férfi és nő között nagy a különbség korban, magasságban, iskolázottságban, műveltségben, igényszintben, az még nem zárja ki a harmonikus kapcsolat lehetőségét.

Babusgatják és játszanak a közel 120 kilós nagymacskával

Alexandr és Maria Dmitriev Instagram-oldalára néhány hónapja bukkantam rá. Az orosz házaspár három éve Messivel osztja meg életét és otthonát. Nem, nem a világhírű futballistát fogadták örökbe, hanem egy pumát, akit Messi névre kereszteltek. A közösségi oldalon abba nyerhetnek bepillantást a követők, milyen egy hatalmas, csupa izom vadállattal együtt élni, milyen, amikor a gazdik önfeledten játszanak vele, megölelik, etetik, fésülik és babusgatják. Mint bejegyzéseikből és a velük készült rövid online beszélgetésünkből kiderül, Messi egy állatsimogatóban született, úgy szocializálódott, mint egy házimacska, és annak megfelelően is viselkedik.

„2018-ban jutott tudomásunkra, hogy egy újszülött pumakölyök a helyi állatsimogatóban komoly orvosi ellátásra szorul. Tudtuk, hogy ha nem mentjük meg a kölyköt, valószínűleg meg fog halni. Úgy döntöttünk, megvásároljuk az állatot” – magyarázza az asszony.

Az örökbefogadást követően egész lakásukat Messi igényeinek megfelelően alakították át: fával és bambusszal borították be a falak egy részét, hogy azokon tudja koptatni a karmait, külön rendeltek fatörzset, amelyre a „kis” puma felmászhat (a kedvenc helye egyébként az ablak, ahonnan a gyepet bámulhatja).

De hogyan történhet meg, hogy valaki csak úgy örökbe fogadjon egy vadállatot? Egyáltalán nincs bennük egy szemernyi félelem sem, hogy egy nap az ősi ösztön felülkerekedik Messiben, és megtámadja őket? – kérdezem Mariát.

„Mindketten szakképzett pszichológusok vagyunk, pontosan tudtuk, hogyan kell nevelni és kordában tartani egy vadállatot.” Ja, az más, ez roppant meggyőző, így már teljes biztonságban vagytok! – gondoltam magamban. „Felkerestünk egy kutyakiképzőt is, aki hajlandó volt foglalkozni Messivel. A tréningeknek köszönhetően már végre tudja hajtani az alapvető parancsokat, vezényszóra ül, fekszik, érti a nemet, és pórázon is lehet sétáltatni” – mondja Maria.

Mihail eleinte csak egy tigrissel élt, mostanra már tízzel osztja meg otthonát

Mihail Zaretszkij feleségével, gyermekeivel és 10 (!) tigrissel él együtt. A tigrisekkel törődést missziójának érzi (remélhetőleg a gyermekével törődést is): rendszeresen magához veszi azon kölyköket, akikről anyjuk nem gondoskodik, vagy akiket a fekete piacon akarnak eladni.

„Eleinte ez csupán hobbim volt, de minél többet tanultam ezekről a gyönyörű teremtményekről, annál inkább szerettem volna segíteni rajtuk” – mondja a középkorú férfi.

Otthona egy részét rehabilitációs központtá alakította át, ahol a tigrisek gyógyulhatnak és kedvükre játszhatnak (a férfi gyermekeivel is).

Aludni viszont nem itt, hanem Mihail ágyában szoktak, felváltva. Erről számos kép tanúskodik a gazdi Instagram-oldalán. 

Mit mond erre a szakértő?

„Semmiképp sem tanácsos követni a példájukat, már csak azért sem, mert Magyarországon és lényegében az Unió más országaiban is tiltják a jogszabályok, hogy magánszemélyek pumát vagy tigrist tartsanak” – kezdi Hanga Zoltán, a Fővárosi Növény- és Állatkert szóvivője.

Kép

Sheba, a 6 hónapos puma a Hurst családnál (Lancashire, 2012) - Kép: Profimédia - Red Dot

„Vannak országok, ahol a szabályozás nem ilyen szigorú, például az Egyesült Államokban, és bizonyára Oroszországban is hasonló a helyzet. Azokban az országokban, ahol az állatok tartásának szigorú szabályai vannak, ezeket egyrészt az állatok védelme, jóllétük biztosítása érdekében állapítják meg, másrészt természetvédelmi okokból, hiszen nagyon sok fenyegetett faj megritkulását részben az okozza, hogy nagy a kereslet irántuk kedvtelésből tartott állatként. Harmadrészt azért, mert egyes állatok komoly veszélyt is jelenthetnek akár az állattartóra, akár másokra, ha mondjuk elszabadulnak. Attól függően, hogy pontosan milyen állatról van szó, akár halálos balesetek is történhetnek.”

„De egy állatszerető ember számára nemcsak azért kerülendők bizonyos állattartási helyzetek, mert a gazdi rosszul járhat, hanem azért is, mert rosszul jár az állat is, ha például nem tudnak gondoskodni a speciális igényeiről.”

Aránytalanul nagy a kockázat a veszélyes állatok tartásánál!

„Magyarországon az Állatvédelmi törvény egyik, 2015-ben megállapított végrehajtási rendelete szabályozza a veszélyes állatok tartásának módját. Ez a jogszabály természetesen a veszélyes állatokat is felsorolja, három kategóriába osztva őket. Vannak a különösen veszélyes állatfajok, ebbe a körbe tartoznak például a nagymacskák, a nagytestű majmok, de a mérgeskígyók jó része is; aztán vannak a közepesen veszélyesek, köztük jó pár termetesebb hüllő, számos ragadozó madár, kisebb testű macskafélék, de például a zebrák is ebbe a körbe tartoznak. És végül ott vannak az elővigyázatosságot igénylő fajok, mint a strucc, a tevék vagy éppen a dámszarvasok. Nagyon leegyszerűsítve azt lehet mondani, a közepesen veszélyes és az elővigyázatosságot igénylő fajokat bizonyos feltételek esetén, engedéllyel magánszemélyek is tarthatják, de a különösen veszélyes állatok tartása magánszemélyeknek egyáltalán nem engedélyezhető. A jogalkotás logikája itt az volt, szerintem nagyon helyesen, hogy a különösen veszélyes állatok tartását csak ott engedélyezik, ahol ezt közérdek (például állatkerti tartás) indokolja. Ahhoz viszont, hogy egy magánszemély csak azért tarthasson ilyen állatot, mert tetszene neki, nem fűződik közérdek, és az állat veszélyessége miatt aránytalanul nagy a kockázat” – avat be a szóvivő.

Pici majmot sem lehet? Pedig olyan cukik!

„Majmokat sokan szeretnének tartani, de nyilván egészen más az állatkertben vagy természetfilmben látni őket, és más dolog megosztani velük az otthonunkat. A nagyobb termetű fajok veszélyesek, és szinte mindegyiknél vannak természetvédelmi célú korlátozások, tehát emberszabású majmot vagy mondjuk páviánt nemigen tarthat senki kedvtelésből. Kisebb testű fajokat lehet, de ott is csak megfelelő eredetigazolással” – mondja Hanga Zoltán, aki arra is figyelmeztet, hogy a majmoknak egész mások a lakberendezési elképzeléseik, mint az embereknek, és általában a szobatisztaság sem jellemző rájuk. „Ezért is látni gyakran, hogy a kedvtelésből tartott majmokra pelenkát adnak, aminek semmi köze az állatok igényéhez.”

„A majmok különösen hozzáértő gondoskodást igényelnek, nagy kihívás olyan körülményeket biztosítani nekik, ahol valóban jól érzik magukat.”

Tigrispitont bezzeg lehet?!

Szinte minden második évben megszökik egy piton a gazdájától, rettegésben tartva ezzel a helyi lakókat. Hogy milyen szabályok vonatkoznak arra, aki ilyen állatot tart, s szükséges-e a lakóközösség beleegyezése, arról a szóvivő a következőket nyilatkozza:

„Ha valaki mondjuk tigrispitont szeretne otthon tartani (ez a faj az egyik legnépszerűbb óriáskígyó a terraristák körében), be kell szereznie a tervezett tartási hellyel közvetlenül szomszédos lakóingatlanok tulajdonosaitól, vagy – amennyiben a tulajdonosnak nem az érintett lakóingatlan a lakóhelye – az ott életvitelszerűen tartózkodóktól a hozzájáruló nyilatkozatot. Ez éppen azért került bele a jogszabályba, mert ha az állat netalántán kiszökne, az a szomszédokat is érinthetné.”

Lehet orosz rulettet játszani, de kérdés, hogy megéri-e

Különleges állattal, vadállattal egy fedél alatt élni tehát nem életbiztosítás, és még a szomszédok sincsenek biztonságban! Még akkor sem, ha a gazdi tisztában van házi kedvence szokásaival, idegrendszeri sajátosságaival. Egy pár hónapos kölyökállat nagyon aranyos és cuki, de ne feledjük, hogy igenis képes fájdalmas sérüléseket okozni, ráadásul egy nap megnő…

„Újrakezdés. Bátorság. Minden fronton.” címmel egész napos rendezvénnyel készül a Női váltó online magazin szerkesztősége. A Női váltó Fesztiválon tabuk nélkül beszélnek az előadók és kerekasztal vendégek a saját történetükről, sikereikről, bukásokról – többek között Pataki Zita, Krizsó Szilvia műsorvezetők, kommunikációs szakemberek, Péter Petra rádiós műsorvezető, Kende-Hofherr Krisztina (KHK) motivációs előadó, Váczi Rozi a Matyodesign, Forray Niki a Balloon World alapítója. Kónya Beáta Instagram szakértő külön workshopon beszél arról, hogyan lehet az Instagramon márkát építeni, de külön képzésen lehet elmélyülni a Tik-Tok üzleti lehetőségeiben is. Aki tapasztalt modelltől tanulna, azt is megtehetni a Harmonikus megjelenés 5 titka workshopon, amelyet Cseh Myra egykori modell és Ilkaházi Júlia tartanak.

Gyerekek mellől sok családnak fontos, hogy a rugalmas munka lehetősége, ezért egy viszonylag új szakmáról, a virtuális asszisztenciáról is szó lesz, amelyről bővebben a Virtuális Irodaház alapítója, Szabó Ági tart workshopot. De szépségsarok és tanácsadás is várja a fesztiválozókat.

„Szeretnénk megtartani és még szélesebben tartani azt a védőhálót, amivel évek óta támogatjuk az olvasóinkat a Női váltó magazinnál. Fontos, hogy a nők érezzék, nincsenek egyedül! Néha mi is elfáradunk ebben a sorozatos újratervezésben. Ez a nap viszont most csak a miénk, végre csak magunkkal foglalkozunk. Bemutatunk többféle életutat és hozunk jó példákat, a workshopokkal pedig tudást adunk, ha valaki éppen most készül vállalkozni vagy egyszerűen csak fejlődne, legyen rá lehetősége” – mondta Békéssy Olga, a rendezvény megálmodója, a Női váltó alapító-főszerkesztője.

A Női váltó Fesztiválon fontos szerepet kap a nőkkel kapcsolatos előítéletek felszámolása és az egészségtudatos élet is. Csatlós Csilla coach és Szalay Ágnes pszichológus a kiégésről és az életközepi válságról beszélgetnek. De szó lesz a tudatos test képről és a menopauzáról is, illetve arról, miért nem mindegy, hogyan kommunikálunk és ezzel hogyan tudjuk befolyásolni az életünket.

A rendezvény azért is különleges, mert kiemelt helyet kapnak a vállalkozók a tematikában. Nekik szerveznek networkinget a hivatalos program után a rendezvénynek helyt adó hotel dunai panorámás teraszán.

„Vállalkozóként nagyon fontosnak tartom, hogy helyet és teret biztosítsunk a kapcsolódásoknak, a közösségépítésnek, és minden fronton támogassuk a vállalkozó vagy vállalkozást tervező nőket, anyákat. Végre személyesen tudunk megint ismerkedni, jó együttműködéseket létrehozni vagy szimplán új barátokra lelni.”

A Női váltó Fesztivál programját itt találjátok. A nv10 kóddal pedig 10% kedvezménnyel tudtok jegyet venni az eseményre.

Április 21-én délután a belvárosban voltam, még lett volna egy órám az egyetemen. Csörgött a telefonom: a keresztanyám hívott, baj van otthon, ég a tuja. A hivatalos szervek tájékoztatása szerint a tűz 16 óra 5 perckor ütött ki, a szemináriumom negyed ötkor kezdődött, tehát az első lángnyelvek híre juthatott el hozzám – de nem sejtettem, hová fajul majd a dolog. Felhívtam a páromat, megkértem, hogy nézzen rá a házra – ekkor még azt hittük, komolytalan az egész. Nem volt az. Noémi sírva hívott vissza: nem tudja, mi történik, óriási a füst. Akkor már az egész utcát elárasztotta.

Több barátomtól kaptam fotókat, a település különböző pontjairól küldték, kilométerekkel arrébb is látszott a gomolygó feketeség.

Épp akkor léptem ki a teremből, amikor a tanár megérkezett. Annyit tudtam csak mondani, hogy kigyulladt a házunk, és én most hazamegyek. Végigrohantam a Móricz Zsigmond körtéren, édesapám épp a környéken dolgozott, beugrottam mellé a kocsiba, gázt adott. A tűzhöz képest iszonyú lassan értünk haza. A kocsiban egyfolytában beszélt valaki, hívogattuk egymást azokkal, akik már tudtak a helyzetről. Mindenki sírt. A Budakeszi út bedugult, ezért a Korányi Szanatóriumnál kiszálltam, az autósorok között futottam a házhoz. Mire odaértem, már omlott a tető. Világossá vált, hogy semmit nem lehet kihozni. Az egész utcából kitereltek mindenkit. A kutyáimat környékbeli, ismeretlen emberek fogták a sarkon.

A nagymamám nyolcvanhat éves, nehezen mozog. Mivel az elején behúzta a függönyöket és becsukta az ablakot, mert azt hitte, odakint tüzelnek, nem érzékelte, hogy menekülnie kellene. A párom a tuja lángba borulása után szólt az unokaöcsémnek, hogy hozza ki a nagymamámat, akit aztán a tűz gyors terjedése miatt rohamtempóban kellett leráncigálni a lépcsőn.

Még bent voltak, amikor elkezdtek durrogni az ablakok, berobbanni az üvegek. Ahogy kiértek, leszakadt mögöttük a tető.

Az unokaöcsémet füstmérgezéssel kórházba szállították. A nagymamám egy köpenyben, két zoknival a zsebében hagyta el a házat. Fél óra elég volt, hogy a fölső két szint összedőljön.

A körben állók, akik végignézték az egészet – a beszakadó ablakokat, az összeomló födémeket, a recsegő gerendákat –, sokkos állapotban voltak. Ha mindent láttam volna, én sem éreztem volna másként. Így is kétségbeestem, de az első gondolatom az volt, hogyan fogjuk mindezt újraépíteni. Kellett tizenöt perc, hogy összeszedjem magam. Az oltás több órán át zajlott. Amikor késő este a tűzoltók kampókkal húzkodták ki a tetőből a maradék szigetelést, eldöntöttem, hogy munkához látok. Videókat, képeket készítettem, hogy később használhassuk azokat, amikor a nyilvánosságtól segítséget kérünk.

A tűz, amely porig égette a házunkat, gyújtogatás következtében lobbant fel, a feljelentést megtettük, azóta a rendőrség már előállította a gyanúsítottat.

Az egyetlen épületrész, amely kvázi sértetlen maradt, a nagypapám régi műhelye volt. Minden odaveszett, egyetlen fényképet sem lehetett megmenteni – de az újjáépítéshez szükséges eszközökön nem fogott a tűz.

Kép

Kép: Ispán Péter

Újraépítés... ez már a negyedik tetőzet lesz majd, amit felépítünk. A nagyszüleim 1958-ban házasodtak össze, a nagypapám akkor egy egyszintes házat épített. Még az egyháztól vették a telket, barackfák voltak rajta. Később édesapámmal kezdték el felhúzni a második szintet, és amikor ő tizennyolc éves lett, a nagypapám szívinfarktusban meghalt. Onnantól kezdve apukám egyedül dolgozott. A két kezével tette rá a második tetőt. Ez majdnem harminc évig szolgált minket, és az utóbbi három évben cserélte le – már velem együtt. Idén februárban lett kész. Új tetőhéjazat, kémény, lambéria, ereszalja, cserepek. A bádog kora tavasszal került a tetőre, hétszázötvenezer forintba került. A később megspórolt pénzből jött volna rá a hőszigetelés és a fal színezése. Hát, most se pénz, se ház.

*

Azt látom, hogy leginkább a szüleim rogytak meg, mert azt gondolják, ők azok, akik ebben illetékesek, nekik kell megoldani ezt a helyzetet. De hála Istennek én is nagyon sokat tudok tenni. Szeretném, ha édesapám látná, hogy ezt most nem kell egyedül csinálnia. Akkor, tizennyolc évesen magára maradt a feladattal, de most itt vagyok én is. Ez most nem csak az ő terhe.

A nagymamám próbálja magát tartani. Nekem csak a gyerekkorom égett le, neki az egész élete. A három nemzedék keze nyomát őrző otthona, a legkedvesebb emlékei, fényképek, apró tárgyak mind odavesztek.

Én is sok játékot, könyvet, kisautót és labdát félretettem, hogy később majd a saját gyermekemnek adhassam. De a tárgyakat most el kell engedni.

Nem gondolok arra, hogy miért éppen velünk történt meg mindez. Több értelmét látom a helyzet pozitívumait keresni. Az első, hogy mindannyian túléltük. A második, hogy már most érzem: erősebb lettem. Az elmúlt időszakban volt olyan gondolatom, hogy túl könnyen megy az élet – nagyon jó párkapcsolatom van, lassan befejezem a tanulmányaimat, épül a ház, megy a vállalkozás –, mégis volt hiányérzetem. Édesapámról gyerekkorom óta tudom, hogy ő a két kezével teremtett elő mindent: neki volt valamiféle útja A ponttól B pontig. Én egy ideje úgy éreztem, mintha eleve a B pontba születtem volna bele. Most viszont szereztem egy százéves hátrányt, ahonnan lehet fejlődni, amire majd vissza lehet mutatni, hogy tessék: ez az én startvonalam, innen indultam.

Ebben a helyzetben az egész családunk látja, mennyi mindent tudnak adni az emberek, hogyha akarnak. Ez nagyon vigasztaló.

Mert így nemcsak kérnünk kell, hanem napról napra tapasztalhatjuk is, hogy van mit megköszönnünk, és így nem rokkanunk bele a ránk váró feladatba.

Már hússzor járt Afganisztánban. A családja nem izgul önért, amikor útra kel?

Természetesen minden útnak megvan a maga kockázata. A folyamatos kapcsolattartás és az állandó elérhetőség – ami biztonsági okokból is nagyon fontos – azonban sokat segített. Az első egy-két út persze emlékezetes volt mindenki számára. Fontos mozzanat volt, amikor néhány afgán kollégánk Magyarországon járt, és találkozott a családommal, így már tudták, hogy kikkel dolgozunk kint, voltak személyek, akikhez kötni lehetett a távollétemet. Az évek múlásával egyfajta rutinná alakultak az utak számomra és a család számára is.

Amikor kint járt, mit érzékelt a változásokból?

Az a nagyon vibráló és intenzív élet, amely korábban volt, este teljesen megszűnt, és napközben is lelassult. Sok bolt bezárt, az embereknek nincs pénzük, ők is bezárkóztak.

Ha én is tagja lettem volna a delegációnak, nőként most több félnivalóm lett volna, mint a tálib hatalomátvétel előtt?

Különbséget kell tennünk a helyiek és a külföldiek között. Egy magyar nő esetében, aki segélyszervezeti munkatársként utazik az országba, nincs nagy változás. Persze vannak kulturális szabályok, öltözködési, utazási előírások, amelyeket mindenkinek be kell tartani, de a probléma nem ezzel van. A helyi nők életében következtek be jelentős, de nem egységes változások. Korábban bíróként, katonaként is dolgozhattak, sőt olyan nőről is tudunk, aki „hadúrként” funkcionált. A társadalom teljes spektrumában megjelentek a nők, ma pedig városonként, régiónként változik minden. Az afgán közszolgálati tévében nem látni bemondónőt, de a kereskedelmi csatornákon igen, ráadásul az arcuk is látszik, csak fejkendőt viselnek. Vidéken mindig konzervatívabb, zártabb volt a közösség, de országszerte azt tapasztaljuk, hogy sokat romlott a nők helyzete.

Hogyan segíti őket a szervezet?

Korábban is voltak programjaink, amelyek egyedülálló anyáknak szóltak, például olyanok, amelyek megélhetéshez juttatják az itt élőket. Jelenleg táskakészítést, ruhakészítést és más szakmákat tanulhatnak, ehhez kezdőcsomagot biztosítunk, és a piacra jutást is támogatjuk. 

Kép

Bálint Gábor - Kép: Magyar Ökumenikus Segélyszervezet

Az emberjogi visszaéléseken túl Afganisztánban most a legnagyobb problémát az egész országot érintő éhezés jelenti. A UNICEF adatai szerint az alultáplált gyerekek száma fél év alatt megduplázódott. Milyennek látta a helyzetet, amikor év elején kint járt?

A huszonnegyedik órában vagyunk. Jelen pillanatban Afganisztánban a túlélésért küzdenek az emberek.

Vannak, akik a gyerekeiket is eladják, jellemzően a lányaikat egészen minimális összegért, hogy a család többi tagja enni tudjon.

Emberkereskedőkhöz kerülnek ezek a gyerekek?

Ez teljesen más világ, itt nem feltétlenül a bűnözés irányítja a dolgot. Egyes éhező családokban, ahol van 8-10 gyerek, eladják általában az egyik lányt egy távolabbi rokonnak dolgozni, vagy gazdag embernek a faluban, akár jövendőbeli feleségnek, akár házimunkára. Jelenleg az a helyzet, hogy ha nem segítenek a segélyszervezetek, az éhezés még nagyobb mértékben terjedne az országban.

Afganisztánban mintegy 40 millióan élnek. Hogyan választja ki az Ökumenikus Segélyszervezet, hogy kiket támogat?

A térségekben, ahol dolgozunk, az emberek házról házra mérik fel az igényeket. Emellett több szereplővel – állami szervekkel, minisztériumokkal, helyi hatóságokkal, segélyszervezetekkel – koordináljuk a programokat. Az ENSZ Világélelmezési Programja keretében most 15 ezer tonna élelmiszert osztunk ki több mint 200 ezer embernek, amit komoly előkészítő munka előz meg.

Nem úgy megy, hogy megjelenünk egy teherautóval, és ledobjuk a csomagokat.

Mazár-e Sarifban és egy kisebb vidéki tartományban is folytattunk megbeszéléseket, a két vezetés között nagy különbség volt. Érezni lehetett, hogy olyan új tartományi vezetőkről van szó, akik az elmúlt 20 évet azzal töltötték, hogy folyamatosan harcoltak az akkori kormányerők és a nemzetközi haderő ellen. Volt, aki nagyon szúrós szemmel nézett minket. Sok szempontot szem előtt tartva tárgyaltunk, végül jóváhagyták az összes programunkat, sőt még írásban is elfogadják a projekteket. Furcsán hangozhat, hogy egy olyan országban, ahol szó szerint éheznek az emberek, és minden kaotikus, van valamiféle adminisztráció, de létezik, és ha betartjuk a szabályokat, garantálnak egyfajta biztonságot, ha elfogadjuk, hogy kizárólag humanitárius segítségnyújtást végezhetünk.

A tárgyalások után mi a következő lépés?

Azokban a városokban, ahol dolgozunk, az embereink házról házra járnak, és felmérik az igényeket. Van-e a családban fogyatékossággal élő, esetleg nő vagy gyerek-e a családfő?

A kulcsszó a rászorultság, mi nem vizsgáljuk az okokat, hogy ki miért került olyan helyzetbe, hogy azonnali segítségre van szüksége.

Később ezek az információk adatbázisokba kerülnek, majd folytatjuk a segélyprogram végrehajtását, az élelmiszer és egyéb segélyek kiosztását. Persze rengeteg egyéb lépést, eljárást is elvégzünk, ezekről reggelig tudnék beszélni. Jelenleg elsősorban az ENSZ Világélelmezési Programjával közösen dolgozunk.

Kép

Kép: Magyar Ökumenikus Segélyszervezet

Milyen hosszú távú fejlesztési programokon dolgozik a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet?

A kétezres évek eleje óta sok vidékfejlesztési, oktatásfejlesztési és egészségügyi, illetve rehabilitációs programot hajtottunk végre, de most az az elsődleges, hogy az embereknek legyen mit enniük. Persze a segélyezés mellett a megélhetést is támogatni kell. Nagy a munkanélküliség: alapvetően egy szűk, angolul tudó rétegnek hirdettünk meg állást, mégis háromezren jelentkeztek rá. De ott van például a Jövedelmet a munkáért program, amelynek keretén belül öntözőcsatorna- és gátépítéssel, vidékfejlesztési programokkal is foglalkozunk. Afganisztán hegyes vidék, gyorsan lefolyik a víz a magasból, és ez árvizet okozhat, viszont, ha például felfogjuk egy víztározóval, akkor már tudnak öntözni, állatokat itatni. Vannak terveink arra, hogy ezeket a programokat új lendülettel beindítsuk.

Hogyan hat az orosz-ukrán háború az afganisztáni válságra, az éhezésre, az élelmezési programokra?

A beláthatatlan politikai kölcsönhatások mellett a közvetlen hatás máris érzékelhető. Ez egyrészt az afganisztáni segélyezésre elkülönített nemzetközi források csökkenésében, másrészt az általános áremelkedésben jelentkezik.

Az alapvető élelmiszerek ára néhány hónap alatt 30-40 százalékkal emelkedett, a munkanélküliség tovább nőtt, az 1-2 ezer forintos napi bérek – már annak, aki van olyan szerencsés, hogy talál munkát – csökkentek.

A háború előtt úgy tűnt, hogy sikerült elhárítani a tömeges éhezés kialakulását. Az afgán központi bank befagyasztott pénzkészletének feloldása is reménykedésre adott okot. Most azonban olyan beláthatatlan folyamatok indultak el – nem csak Afganisztánban –, amelyek arra engednek következtetni, hogy a stabilizációs erőfeszítések ellenére újabb komoly krízishelyzet alakulhat ki az országban.

Egy másik szempont, hogy amíg korábban úgy tűnt, az afganisztáni válság lesz az időszakot leginkább meghatározó humanitárius krízis, a szomszédos országban kialakult helyzet miatt az elmúlt hónapokban mi is az ukrajnai munkákra összpontosítottuk az erőforrásaink jelentős részét. Ez viszont egyáltalán nem jelenti azt, hogy a donorok, illetve segélyszervezetek megfeledkeztek volna a többi válságról; az Ökumenikus Segélyszervezet is folytatja nemzetközi humanitárius munkáját többek között Irakban, Etiópiában, Afganisztánban, és ahol számítanak rá.

FRISSÍTÉS: A tálibok május első hetében elrendelték, hogy teljes testet elfedő burkát kell viselniük a nőknek Afganisztában a nyilvános helyeken – írja a Euronews. A radikális iszlamisták tavaly augusztusi hatalomra jutása óta ez a legszigorúbb jogkorlátozás a nőkkel szemben. A tálibok erényügyi hivatalának egyik tisztviselője elmondta, hogy először azonosítani fogják azokat a nőket, akik nem hordják a burkát, majd tájékoztatják a gyámjukat. Közölte, hogy a nőket meg kell büntetni, az apjukat, vagy a legközelebbi férfi rokonukat pedig be kell vinni az illetékes osztályra magyarázatért. Rosszabb esetben a férfiak börtönbe is kerülhetnek, vagy elbocsáthatják őket állami hivatalukból.

– „Ritka csillagzat szükséges ahhoz, hogy egy házasság elbírjon két olyan embert, aki nagyon sokat ad az életéből a tudománynak és az akadémiai életnek” – fogalmazott Veronika közel 10 éve. A tudománynak köszönhetik a megismerkedésüket is? 

Veronika: Én frissen végeztem az orvosi egyetemen, pár hónapja dolgoztam a Gyógyszerkutató Intézetben, amikor ott azt mondták, hogy van valaki, aki nagyon jó a szakmában, és meg kéne tőle tanulnom valamit. Vizi E. Szilveszternek hívják, és egy magyarországi, belső tanulmányútra kellene mennem hozzá. Azóta sem jöttem ki ebből a tanulmányútból. 

Szilveszter:

Egy év után házasodtunk össze, ennek 46 éve. A közös értékrend és a szakma mai napig kovász, összetartó erő. 

Veronika: Mi egyébként csak ebben az első egy hónapban dolgoztunk együtt, aztán én visszakerültem az egyetemre, a szakmai utunk nagyon hamar szétvált. Nemcsak azért, mert a férjem farmakológus, én biokémikus vagyok, ebben valahol az is benne volt – bár ekkor még nem egészen tudatosan –, hogy önálló szakmai világot szerettem volna. Több olyan házaspár ismert a tudományban, ahol a nőnek nagyon sokat kellett küzdenie, hogy szuverén, egyenrangú kutatónak ismerjék el. Talán ezt szerettem volna elkerülni. De ismerjük egymás világát, rengeteget beszélgettünk otthon a tudományról – szerintem talán kicsit többet is, mint kellett volna. Most már inkább a nagyobb ívű szakmai-közéleti dolgokról esik szó, mára kicsit „helyre raktuk” magunkat, mert az élet annál bonyolultabb, szebb, érdekesebb is, hogy csak a saját szakmánkkal töltsük az időnket a munkahelyen, útközben és még itthon is. 

– Milyen tudós szemmel tekinteni a világra? 
Szilveszter: A felfedezés, az új megtalálása nagyon izgalmas dolog! 
Veronika: Eleinte nem tudni, mekkora jelentősége van annak, hogy odakerül az ember elé valami, ami nem volt addig ismert. De hogy megláttam, felismertem valamit, az egy hihetetlen öröm. Szerintem ezt csak a tudomány tudja megadni. 
Szilveszter: A tudós ember mindig az abszolútot, az igazságot keresi. 
Veronika: Ha a mi szakmánkban valaki eltéveszti az igazságot, véletlenül, mert bemegy egy zsákutcába, onnan ki kell jönni. Ha valaki esetleg direkt manipulálná az eredményeket, az meg lelepleződik.

Itt csak az igazság áll meg, és ettől ez egy nagyon szép, tiszta világ. 

– Ezt az örömet, ami említettek, mennyire tudják megosztani egymással? 
Veronika: Ez azért nem úgy van, hogy elmegy az ember dolgozni, felismert valamit, és otthon elmeséli. Hanem egy lassú, sokszor keserves folyamat során épül valami, ami egyszer csak összeáll.
Szilveszter: Ami ennek a személyes részét illeti, az az, hogy az egyik házastárs olyan módon váljon segítőtárssá a másik számára, hogy elismerje őt. Sok karrier azért szakad meg, mert nem kapja meg valaki a társától azt a néha csak apró, de fontos és időben jövő támogatást, amelytől úgy érezheti, hogy amit csinál, az nemcsak a társának, de a családnak, sőt a társadalomnak is fontos. Én úgy érzem, hogy ebben sokat tudtam, akartam adni.
Veronika: Igen, nálunk sosem volt meg az a féltékenység, feszélyezettség, ami sok férfire jellemző, amikor a párja is boldogul egy pályán. Sőt, a férjem részéről mintha egyenesen egy elvárás lett volna, hogy csináljak valami értékelhetőt a saját szakmámban. Ha visszatekintek a sok évtizedre, a mérleg egyértelműen pozitív, de egyes fázisaiban az életünknek ez nem mindig esett olyan nagyon jól.

– Egy fiuk született. A kisgyermekes időszakra hogyan emlékeznek vissza?

Veronika: Az szép, de nagyon nehéz időszak volt az életünkben. A férjemnek volt egy korábbi házassága és onnan egy kislány, ami önmagában sem könnyű felállás. És azt is látni kell, hogy az emberrel minden, ami nagyon igénybe veszi, nagyjából 30 és 50 éves kora között történik. Egyszerre van kisgyerek, egyszerre kell építeni – esetünkben a semmiből – egy életet, és ekkor van intellektuálisan is a teljesítőképessége csúcsán. Főleg a fiunk első tíz éve, az ő kisfiú kora volt nehéz: mind a ketten rengeteget dolgoztunk, de az mindig egyértelmű volt, hogy a családnak van prioritása. A fiunk szakkifejezéseket használt a vacsoraasztalnál – mert annyit hallotta a szüleit a tudományról beszélni –, ami viccesen hatott, de azért ezt nem írom a javunkra. Az a nagyon sok munka, amit mi beletettünk a szakmánkba, ugyanis nem tette a tudományt vonzóvá a gyerekünk számára. Ő, amikor eljött a pályaválasztás ideje, nem akart orvos lenni, és nem akart tudós lenni. A férjem nem örült ennek, én viszont úgy éreztem, hogy nagyon jól döntött: közgazdász lett, egy sikeres, önálló világgal.

– Mit gondolnak, mi volt az a fő erőforrás, amiért Önöknek ebben a sűrű és sok szempontból meghatározó időszakban is sikerült helytállniuk, és egymástól sem sodródtak el?

Szilveszter: Fogtuk egymás kezét – ez ilyen egyszerű. Sok problémát kellett megoldanunk, de mindig együtt tettük.
Veronika: Ugyanakkor tudtunk különválni, amikor muszáj volt. A férjem olykor sok hétre elment külföldre, miközben én nem tehettem, hiszen ott volt a kicsi gyerekünk. Például, amikor a fiunk két hónapos volt, hat hétre kiment Amerikába dolgozni. De ekkor sem merült fel, hogy nemet mondjunk erre a lehetőségre.

Szilveszter:

Ennek az az alapja, hogy én mindig azt akartam, hogy ő érvényesüljön, ő pedig azt, hogy én.

Veronika: 46 év után ezt már egyszerű így látni, de amikor az ember 30 éves, ott van egy kisgyerekkel, millió gonddal, egy éppen felépült, de még félkész, üres lakásban, akkor ez azért nehezebb döntés. De valahol mégiscsak egyértelmű volt, hogy ez a helyes.

Kép

Kép: Éder Vera

Szilveszter: És azért ez jövedelmet is jelentett. Egyébként a két kezemmel építettem az első lakásunkat, Veronika pedig imádkozott, hogy hétvégén essen az eső, hogy ne kelljen minden hétvégét az építkezésen töltenem. Az akkori fiatal értelmiségieknek általában nem volt arra pénze, hogy megvegyen egy kész lakást. Mi egy nyolclakásos társasházba szálltunk be; minden hétvégén mind a nyolc tulajdonos ott dolgozott egyetlen szakember, egy kőműves vezényletével.
Veronika: Mi, lányok pedig mint Kőműves Kelemennék, vittük a férjeinknek az ebédet. Később aztán eljött az a helyzet, amikor én álltam döntés előtt: vagy megyek külföldre dolgozni, és van fejlődésem a tudományban, vagy nem megyek, és akkor feladtam az esélyét is annak, hogy jó kutató váljon belőlem. A férjem akkor olyan fázisában volt a pályájának, hogy nem jöhetett. És akkor az lett a kérdés, hogy elmegyek-e Angliába egy évre, két évre a gyerekemmel, a férjemmel pedig találkozunk annyit, amennyit a helyzet megenged, vagy sem. A férjem volt az, aki azt mondta, hogy menni kell. Így a családi Ladával végigutaztam Európán, majd át a csatornán, megérkeztem Délnyugat-Angliába, ahonnan aztán másnap egy nyilvános telefonról felhívtam a férjemet bőgve, hogy hazamegyek. Ő pedig nyugtatott. Tehát mindennek ára van. Nem tudom, hogy melyikünknek volt nehezebb az angliai életünk, az akkor 8 éves gyerekemnek vagy nekem, de nagyon biztattuk egymást, mindig mondtam neki, hogy ez most egyikünknek sem könnyű, de egyszer neked ez majd nagyon jó lesz, és tényleg így lett.

– Szilveszter, Ön még az Akadémia elnökeként elindította a Mindentudás Egyetemét, később Az év ismeretterjesztő tudósa címet is elnyerte. Miért olyan fontos Önnek a tudás átadása a szélesebb közönségnek?

Szilveszter: Kötelességemnek érzem a megszerezett tudás továbbadását, ez közérdek. A Mindentudás Egyeteme hatalmas siker lett. De volt egy tíz éven át tartó televíziós sorozatunk is a Duna TV-ben, a Törzsasztal, amely a mindennapi, Európa-szintű problémákat, és főleg a magyar kisebbségsorsot járta körül.

– Veronika egy teljesen új világban merült, amikor megírta első szépirodalmi könyvét.

Veronika: Nagyon fontos volt az életemben az oktatás, hogy folyton kapcsolatban lehettem egy fiatal, tudásra vágyó generációval, rendkívüli örömöt adott. Kicsit ezt éltem meg a könyvírással is: ez egy másfajta tudásnak, tapasztalatnak, életszemléletnek az átadása, amely hosszú ideig érlelődött bennem. A könyv regény, de megélt dolgokon alapszik. Egy olyan történet, amely mások életét meséli el: Magyarországról indult és Amerikába elszármazott, ott sikeres életet élő zsidó emberekét, egyikükkel barátság fűz össze. Azt szerettem volna megmutatni, hogyan őrizték meg ezek az emberek a magyar identitásukat – vagy akár hogyan próbáltak meg leszámolni vele, jórészt sikertelenül.
Szilveszter: Amikor olvastam a kéziratot, ahogy készült, azt láttam kibontakozni, hogyan találkozik egymással a zsidóság és a kereszténység – ha tetszik, az Ó- és az Újszövetség – két orvosnő barátságában.

Nagyon büszke vagyok a feleségemre mint írónőre is!

– Hogyan telik most egy napjuk? Mit tartanak fontosnak életük ezen szakaszában?

Veronika: A férjemnek szinte ugyanúgy: reggel elmegy és délután hazajön, én a pandémia alatt rájöttem arra, milyen fantasztikus itthonról dolgozni. Ugyanúgy munkával telik az életünk, ez nálam most főként az akadémiai feladatokat jelenti. És hát a család nagyon fontos! Az a bizonyos kislány, akiről szó volt, nagyrészt velünk nőtt fel, és már ő is nagymama. Három fantasztikus gyereke lett, és egy nagyon szép élete. Van egy szűk családi mag, 12 fő, akikkel majdnem minden vasárnap összegyűlünk nálunk, a nagy asztal körül.
Szilveszter: Nem kötelező, mégis mindenki jön, ez nekik is fontos. Ismerjük egymás problémáit, tudjuk, hogy kinek mi a gondja, a kedvenc süteménye, amiből például karácsony előtt a feleségem hatfélét készít.
Veronika: Amikor az ember a rétegeket felrajzolja magának, hogy hogyan is épül fel az élete, a család ott van mindennek az alapjaként. Ez egy olyan szeretetalapú szövetség, amely egyben tart lelkileg. Nagyon hálásak vagyunk a férjemmel, hogy annak idején megkaptuk az esélyt a találkozásra. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

A cikk támogatója a Média a Családért Alapítvány.

Azt tudom, hogy édesapja, az otthont alapító Bartha József sokat tesz a most felnövő korosztály gyökereinek, lelki egészségének megőrzéséért, de azt nem, hogy pontosan mi vezette két évtizede a Tulipán „elültetésére”…

Édesapámnak valóban fontosak a magyarság gyökerei, velem együtt vallja, hogy Wass Albert művei a székely humor és a történelmi adatok keverékével segítenek megérteni Erdélyt, a román–magyar viszonyt, a felmenőink életét a Romániához csatolás után. Arra pedig akkor figyelt fel, milyen sok magyar gyerek nő fel árván román intézményekben, amikor édesanyámmal örökbe fogadtak egy kisfiút. Ez adta a Tulipán Gyermekotthon ötletét, amit Wass Endrének hála meg tudtunk valósítani.

Ön szinte kezdettől a Tulipánban dolgozik: előbb tanárként a gyerekek nevelésében segített, majd 14 éve átvette édesanyjától az otthon vezetését. Az első generáció felnövését végigkísérte. Mi lett velük, belőlük?

Az első csapat indulásakor a legkisebb gyerekünk féléves, a legnagyobb kétéves volt. Mára kikerültek az otthonból, de hazajárnak, miközben élik a saját kis életüket. Húsvétkor is jöttek a fiúk „öntözni”. A többség Marosvásárhelyen állapodott meg, van munkájuk, lakást bérelnek. Van, aki nem végezte el a tanulmányait, a 29 gyerekből talán három-négy nem találja még a helyét. Olyan is akad, aki külföldre ment szerencsét próbálni, de azt mind tudják, hogy hozzánk mindig hazajöhetnek.

A vér szerinti családjukkal ők mennyire tartják a kapcsolatot?

Egyetlen gyerek tartja olyan szorosan az édesanyjával, ők együtt is dolgoznak külföldön.

Amúgy minket tekintenek az igazi családjuknak, mondják is, hogy olyan vagyok nekik, mint egy édesanya.

Ez csak azért nem esik jól, mert nem vagyok még olyan öreg, hogy huszonöt éves gyerekeim legyenek! (nevet) De május elején mindig boldog anyák napját kívánnak, ami nyilván simogatja a lelkem.

Most hány gyerek él az otthonban?

Jelenleg tízen vannak, mert a Covid-időszak nehéz volt, majdnem be is kellett zárnunk. Nem is mertem új gyerekeket hozni, fájt volna a szívem, ha végül máshol kell elhelyezni őket. Az első generáció kirepülésével négyen maradtak, idén kezdtük újra feltölteni a házat. Még vannak szabad helyeink, akár Ukrajnából érkező árvákat is el tudunk szállásolni a vendégszintünkön, ha kell.

A legtöbben milyen okból, illetve családokból kerülnek önökhöz?

Sajnos azt kell mondjam, megbolondult a világ, a legtöbb eset ugyanis ma már bántalmazás. Régebben inkább a szegénység volt az oka egy gyerek elhagyásának, ám most a rendőrség veszi el a szülőktől a kicsiket, a tíz gyerekből hat bántalmazás miatt került hozzánk. Egy testvérpár anyagi gondok miatt jött, a szüleikkel tartjuk is a kapcsolatot, ám nem lenne esélyük taníttatni őket, pedig ügyesek, értelmesek. Évente kétszer hazamennek, így a szülők is nyugodtak, s a gyerekeknek jövőjük is van. Árva gyerekünk jelenleg nincsen, őket többnyire örökbe vagy nevelőszülőkhöz adják.

A bántalmazott gyerekek biztosan lélekben bezárkózva érkeznek. Mennyire nehéz eljutni a lelkükhöz?

A szabályokat, a rendet általában pár hónap alatt megszokják, de a lelkükhöz eljutni akár éveket is igénybe vehet.

Van olyan gyerek, akinek tán sosem jutunk el teljesen a lelkéig. Nehezen nyílnak meg, félnek. Az első, amit nyújtani tudunk nekik, a biztonság. Napi szinten éreztetnünk kell velük, hogy biztonságban vannak, bármi történjen is, számíthatnak ránk, mert ezek a gyerekek korábban nem számíthattak a felnőttekre. Sokan attól tartanak, ez is csak egy átmeneti időszak, de mi azért küzdünk, hogy aki hozzánk jön, az itt is maradhasson, mert a Tulipán nem átjáróház.

A legtöbben egész kicsiként kerülnek a védőszárnyaik alá, s azt mondja, az újonnan érkezők többségét otthon bántalmazták. Ez azt jelenti, hogy…

…sajnos azt, hogy az egész kicsiket is bántják. Két éve van nálunk egy nyolcéves fiú, akit a sürgősségiről szedett össze a rendőrség, mert az édesanyjuk kaszával szabdalta a gyerekeit. A nagyobbnak a lábát vágta el, a kisebbnek a fejét törte be… Ezekben az ügyekben büntetőeljárás is hiába indul, sajnos rendre felmentik őket. Van egy 15 éves lányunk, akit három-négy évesen kitett az édesanyja kéregetni, s ha nem végezte jól a dolgát, szivarvégeket égetett el a testén. A lány most, kamaszodva látja magán a hegeket, s nagy feladat megértetni vele, hogy ettől ő még gyönyörű és értékes, a hegek nem fogják tönkretenni az életét. Minden korosztály új feladatot hoz, miközben próbáljuk a lelki sérülést is gyógyítani, amit otthon kaptak. Van pszichológusunk is, de sokszor a szakácsnőnek hamarabb megnyílnak, mint a pszichológusnak.

Egy-két szelet csoki vagy süti, és a szakácsnő máris többet tud róluk, mint bárki a házban! (nevet)

Hányan foglalkoznak a gyerekekkel, kik a munkatársai?

Öten vagyunk, plusz két korábbi gyerekünk, akik most önkéntesek. Az egyikük hallássérült, megvan a korábbi lakhatásuk és ellátásuk a házban, másutt nehezen tudnának elhelyezkedni. Mivel kétéves koruk óta velünk vannak, a korábban megtanult szokások szerint segítik a kicsiket. A nevelőnők pedig ugyanazok, akik tíz vagy húsz éve – hogy a személyzet is állandóságot jelentsen a gyerekeknek, úgy vettem fel őket, hogy ez egy család, nem egy munkahely. Ők édesanyák is, itt élnek a faluban, s amikor bejönnek, úgy ölelik át a gyerekeket, mint a sajátjaikat. Néha el is viszik őket magukhoz például közösen meggyet vagy cseresznyét szedni, hogy lássák, milyen egy saját otthon, kizökkenjenek kicsit az itteni rutinból.

Ha már gyümölcsszedés, az otthon falai között milyen feladatokat kapnak a fiatalok?

Fontos, hogy akik nálunk nevelkednek, megtanulják, mi a házimunka meg a kerti munka. Saját zöldséges kertünk, gyümölcsösünk van, ahol együtt végezzük a szezonális teendőket. Ha ülnének a házban reggeltől estig kiszolgálva, később is ezt várnák el az emberektől. Nálunk viszont a szobájukat ők teszik rendbe, az ágyukat maguk vetik meg, a szennyest leviszik a mosodába. Megszokják, mi az, amit más nem tesz meg helyettük. A nagyok főznek, mosogatnak, mosnak is. Nem mondom, hogy minden rózsaszín, mert vannak ebből küzdelmek, hiszen minden gyerek egyéniség – de működik.

Van lehetőségük külsős ismeretségeket szerezni, barátságokat is kötni?

Az én 15–17 éves kamaszodó gyerekeimmel is együtt szoktak szülinapozni, és ide is meghívunk a faluból, az iskolából gyerekeket, osztálytársakat. Volt, hogy Hollandiából jöttek diákok, s helyi rendezvényekre is megyünk, hogy a falubeliek is megismerjenek minket. Járunk templomba, a gyerekek a helyi lelkésznél konfirmálnak. Karácsonykor színdarabokat adnak elő, verset mondanak, a falu is látja, hogy ebben az otthonban zajlik az élet. Szoktunk vendégeket hívni Pápáról, Gyuláról, Békéscsabáról, Budapestről, Pécelről, sok magyarországi csoport jár hozzánk. Olyankor három-négy napig csupa közös program, kirándulás van, mintha nyaralnának.

Adományokat is kapunk tőlük, a gyerekeknek nagyon fontos tudni, kitől érkezik. Tíz év múlva is emlékeznek rá, hogy ki mikor mit hozott nekik, s ez a hála mindenkit boldoggá tesz.

Említette a húsvétot, a karácsonyt. Hogyan tudják a közös ünnepeket meghitté, családiassá tenni?

Karácsonykor a gyerekek kihúzzák egymás nevét, s ajándékokat készítenek. Ez arra is jó, hogy ne csak azt tudják, milyen kapni, hanem azt is, milyen adni. Március 8-án a nőket ünneplik az iskolában, olyankor összegyűjtik a kis zsebpénzüket, hogy a nevelőnőknek is vehessenek egy-egy szál virágot. Egy szál virág, a saját csokoládéból egy darabka valakinek, és máris nemcsak kaptam, hanem adtam is. Ez nagy dolog azoknál, akik annyi szörnyűségen mentek keresztül. Sokszor mi, felnőttek is csak nézünk, nem tudjuk elhinni, hogy ekkora gyerekeknek miket kellett átélniük. S amikor az ember egy-egy pillanatra belefáradna a mindennapos ügyintézésekbe, akkor a gyerekek csinálnak vagy szólnak valamit, megkérdezik, hogy vagyok, esetleg kapok tőlük egy kis rajzot, amire az van írva, hogy „köszönök mindent”, s ez egy leírhatatlan energiabomba nekem.

Szóba került az imént a templom. Érezhető, hogy a vallás is ad nekik egyfajta kapaszkodót?

Van, aki úgy került ide, hogy azt sem tudta, meg van-e keresztelve. A 15 éves lányunk maga kérte, hogy kereszteljük meg, s mi vállaltuk a keresztszülőséget, mert nekik ez is egy újabb biztos pont. Kezdetben a gyerekeket a faluból való családok keresztelték meg, a bántalmazott gyerekeknél viszont kényesebb a helyzet, nekik házon belül vagy a már kikerültek közül kell keresztszülőt találnunk. Hozzájuk külsős embert nehéz volna közel engedni, óvjuk őket, nehogy pár év múlva megint valakitől el kelljen szakadniuk, s újra sérüljenek.

Kép

Idősek otthona épült a gyermekotthon mellett - Kép: Tulipán Gyermekotthon

Van lehetőségük a gyerekeknek az iskolán túl különórákon részt venni?

Sajnos nem igazán, mert aki idekerül, az gyakran iskolába sem járt előtte, úgyhogy a délutáni tevékenység arról szól, hogy próbáljuk a kiesett időt behozni. Ha egy hetedikesünk harmadikos-negyedikes szinten áll, vagy egy harmadikos írni-olvasni sem tud, csak azért járhat a kortársaival a helyi iskolába, mert az igazgatóval és a tanárokkal nagyon jó az együttműködésünk. Nyitottak, segítőkészek, küldenek anyagokat a felzárkóztatáshoz.

Ha nyolcadik osztály végére annyira felhozzuk a gyerek tudását, hogy utána elvégezhet egy szakiskolát, már megérte.

Van, aki a körülményei miatt nem tudott tanulni, s most gimnáziumba, matematikaversenyekre jár. Más zenét tanult, s ugyan kiment külföldre pénzt keresni, ott is zongorázik egy bárban, azaz nem hagyta abba teljesen.

Ebben az a jó, hogy akik kikerültek, és később visszajárnak, példaképei is lehetnek a kisebbeknek.

A kicsik nagyon figyelik, ki hova jutott, s akár a nagyobbak hibáiból, akár a sikereikből tanulnak. Nekem is könnyebb úgy példát felhozni, hogy eljönnek, s maguk mondják el, mennyire bánják, hogy mondjuk nyolcadik végén nem figyeltek oda a tanulásra, vagy érettségi előtt otthagyták az iskolát. Akik kikerültek, már tudnak mesélni az életről, nem csak mi, felnőttek „osztjuk az észt”.

Május 7-én fontos esemény lesz az intézmény életében: a gyermekotthon mellé ugyanazon a telken egy idősek otthonát is megnyitnak. Ez az ötlet honnan jött, s hogyan valósult meg?

Egy olyan újításban gondolkodtunk, ami némi anyagi biztonságot nyújt a gyermekotthonnak is. Csernai Pál világhírű futballedző, aki Németországban élt és dolgozott, még életében jelezte, hogy hajlandó minket támogatni, ha elé teszünk egy tervet, amely a gyermekotthon jövőjét biztosítja. Az idősek otthona lett ez a gondolat, ami két generációt összehoz, hiszen az unoka és a nagyszülő az a két korosztály, akiknek biztosan szükségük van egymásra. Csernai úrnak annyira tetszett az ötlet, hogy belevette a végrendeletébe a támogatásunkat. Néhány hónappal később – egy héttel az előtt, hogy hozzánk utazott volna – sajnos elhunyt.

A támogatásából épült idősek otthona azonban 36 férőhellyel most megnyílik. Fürdőszobával, előszobával ellátott modern szobákkal, teljes ellátással, konyhával.

Az időseknek egyénre szabott programokkal, igény szerint a gyerekekkel közös időtöltéssel. Hét biztos lakónk már van, ők a héten beköltöznek, a többi helyet orvosokkal, önkormányzatokkal, lelkészekkel egyeztetve folyamatosan töltjük fel. Talán nem véletlen, hogy nem tudtunk hamarabb megnyitni, hanem pont a 20. évfordulónkat sikerül ezzel az ajándékkal ünnepelni. Mindig is úgy gondoltam, hogy a Jóisten bölcsen rendezi a dolgainkat odafent.

A Tulipán Gyermekotthon 2022-ben elnyerte a Highlights of Hungary verseny nagyköveti díját az idősek és a gyermekek újszerű összehozásáért mint különleges, példaértékű kezdeményezésért.