Ma egyre több kézműves pékséggel találkozhatunk, sokan dolgoznak ezen a vonalon, ön azonban már harminc éve tevékenykedik pékként. Mi hívta erre a területre?

Nem péknek készültem, eredetileg gépész és lakatos szerettem volna lenni, de csak fél évig jutottam a képzésben: addigra éreztem, hogy az nem az én világom, és az oktatóim is visszajelezték, hogy túl sokat mosok kezet, tartózkodom az olajos, piszkos dolgoktól. Beláttam, hogy ez nem fog működni, s közben eszembe jutottak a mamám régi történetei a pék szakmáról. Ő gyerekként péksegéd volt, sokat mesélt ennek a szépségeiről, de a saját gyerekkoromból nekem is szép emlékeim voltak egy iskola melletti pékségről, onnan ered a pacsni iránti szeretetem is. Ekkor módosítottam az elképzeléseimet, elkezdtem pékségben dolgozni, és ez magával is ragadott.

Mennyit változott a pék szakma az elmúlt három évtizedben?

Komoly mesterektől tanulhattam, 1994-ben a Fortuna Pékségben kezdtem a pályafutásomat, ott egy év alatt dagasztó lettem – ez akkor még nagy szó volt. Laci bácsinak hívták a vezető péket, aki hiába volt már nagyon öreg, ő volt a karmesterünk: a liszteszsákokat már nem tudta megemelni, de vezényelte a munkát, mi pedig követtük őt. Számomra ez adta meg a szakma alapjait. Voltam táblás, dagasztó, műszakvezető, termelési igazgató és termékfejlesztő is, szinte az összes piacvezető pékségben megfordultam, láttam 4-5 fős csapatokat és 200-300 főt foglalkoztató pékségeket is.

Aztán a kisebb lányom, Ida születésekor úgy döntöttem, nem akarok többet adalékanyagot használni, a tiszta, hagyományos pékszakmát szeretném képviselni.

Akkor másodmagammal ki is vettünk egy üzlethelyiséget, de vállalkozói tapasztalat és anyagi háttér hiányában ez a projekt csak fél évig tartott. Aztán találkoztam későbbi kollégámmal, Szabó Péterrel, akivel azóta is együtt gondolkodunk, de hosszú út vezetett idáig.

Miért döntött a kézműves irány mellett?

Túl sok kenyérgyárat láttam, és abba az irányba nem voltam képes továbbmenni. Termékfejlesztőként azt tapasztaltam, hogy hiába mutatok be valamit, végül gazdasági okok miatt nem az, nem úgy kerül a vásárlók elé. A természetes alapanyagokat felváltják az adalékok, amelyeknek hosszú távon kifejezetten negatív hatásaik vannak, sokkal könnyebben váltanak ki például allergiát. Szerettem volna valami mást, természetesebbet. A magam részéről ezt nem küldetéstudatnak tartom, egyszerűen visszatérésnek a gyökerekhez, ebben próbálok fejlődni.

Közel két évre ott is hagyta a vállalkozást, és kitanulta a kovászos kenyér készítésének módszerét.

Vajda József, a Pékműhely vezetője egyszer arról írt a közösségi médiában, hogy a mai pékek nem tudnak élesztő nélkül dolgozni, ezért nem is igazán pékek. Elmentem hozzá megnézni, hogy ez mit is jelent, aztán ott maradtam tanulni. Jó gyakorlat volt, hagyott dolgozni, valóban megtapasztaltam, milyen az élesztő nélküli kenyér. Nagyban segítette a munkámat, hálás vagyok ezért az időszakért, mert kevés vállalkozó biztosít ekkora teret egy tanulónak. Két év alatt elsajátítottam a kovászos kenyér sütésének csínját-bínját, és csak ekkor mertem újrakezdeni: innentől vált igazán fontossá, hogy tiszta kézműves pékséget indítsunk, ahol csak kovásszal dolgozunk. Ennek köszönhető, hogy jelenleg már három budapesti pékségünk van, de még szeretnénk bővülni, erre igény is van.

A célunk olyan termékeket eladni a vásárlóknak, amelyek a lehető legkevesebb nem kívánt nyomot hagyják a következő nemzedéken.

Egyre gyakrabban tér vissza az a dilemma, hogy kovász vagy élesztő. Mennyiben befolyásolja a választott alapanyag a kenyér minőségét?

Ezt nem úgy érdemes nézni, hogy melyik a jobb, egyszerűen mindkettő más. Nálunk 18 órán keresztül készülnek a kovászos kenyerek, a hosszú bomlási folyamatnak köszönhetően kevesebb bennük a szénhidrát, ezért a gluténérzékenyek és a cukorbetegek is bátrabban fogyaszthatják. Csak olyasmit használunk, amiről tudjuk, mit tartalmaz, a péksüteményeknél is csak természetes alapanyagok jöhetnek szóba, ezért nincs is olyan termékünk, amihez ne kötődnék.

Ebben az esetben mit jelent a személyes kötődés?

Mindegyik termékhez van közöm. A munkatársakkal közösen ötletelünk, eltelik egy kis idő, mire meg is valósul valami, de az mindig közös eredmény. Emellett számomra a pacsni és a szilvásbukta a gyerekkori emlékeket is idézi. Az ilyen emlékek miatt nem is foglalkozunk újhullámos termékekkel, úgy látom, túl sok olyan magyar sütőipari termék van, amely jogtalanul kezd feledésbe merülni, mi ezeket igyekszünk visszahozni a köztudatba.

Szeretnénk az olyan autentikus termékeket népszerűsíteni, mint a diós csiga, a búrkifli vagy a tepertős pogácsa.

Ezt a vállalást nem könnyíti meg a mostani időszak. Az elmúlt két évet a világjárvány határozta meg, idén februártól pedig az orosz-ukrán konfliktus nyomja rá a bélyegét a mindennapokra. Van olyan vásárlói magatartás, amelyet érdemes lenne elsajátítani?

A pandémia ideje alatt be kellett zárnunk, azok voltak a legnyomasztóbb hetek. Ez a szektor sokáig megúszta komolyabb érvágás nélkül, azonban a háborús konfliktus hatásai már most érezhetők. Több liszt és gabonafajta érkezett eddig Ukrajnából, ezek idén nem lesznek elérhetők, gyakorlatilag napról napra emelkedik az élelmiszerek ára. Bízom benne, hogy a vásárlók a minőség mellett döntenek majd ebben a nehéz helyzetben is. Érdemes odafigyelni a pazarlás helyes értelmezésére is: a visszajelzések alapján a kovászos kenyereink ára ugyan magasabb, mint a bolti kenyereké, de akár egy hétig is fogyaszthatók. Így arányaiban a kézműves kenyerek nem drágábbak nagyüzemi társaiknál, azonban egészségesebbek. Remélem, egyre több vásárló keresi majd ezeket a tiszta termékeket.

A tiszta termékek képviselete mellett üzletükben megváltozott munkaképességű kollégákat is foglalkoztatnak, ugyanakkor ezt nem használják marketingcélokra.

Ez Péter kollégám ötlete volt, ő már egy korábbi cégében is foglalkoztatott megváltozott munkaképességű munkatársakat. Én megmondom őszintén, először rettegtem: azon gondolkoztam, hogyan lesznek képesek ellátni a munkát.

Mára azonban azt látom, hogy aki szeretne dolgozni, az fog is. Rövid idő alatt minden előítélet megszűnt bennem, nagyon jó lett a csapatunk, együtt tudunk kiváló kenyereket és péksüteményeket készíteni.

Azonban ez nálunk nem reklámfogás, mára sokan tudnak erről a lehetőségről, de nem azért döntöttünk emellett, mert jól hangzik, hanem mert ezt tartottuk fontosnak.

Igazán hangsúlyosak voltak a gyermekkori emlékei. Hogy tapasztalja, saját gyermekeinek mit tud átadni a hivatásán keresztül?

Azt látom a lányaimon, hogy ugyanúgy tekintenek a megváltozott munkaképességű társainkra is, mint bárki másra. Örülök, hogy ezt az elfogadást már át tudtuk nekik adni. Emellett számukra már az a minőség a természetes, amellyel a pékségeinkben találkoznak, remélem, ez az egészségesebb, tudatosabb életmód velük marad.

Az írónő döntése

A két figura számos látványos különbözősége ellenére egy tőről fakad, már csak azért is, mert egyetlen teremtő és fantáziadús agy termékei. Gondolhatnánk, hogy találkozásuk és erőik összeadása egy kettős nyomozás kapcsán természetszerű és logikus lépés lett volna az életműben. Agatha Christie-re valóban erős nyomás nehezedett mind a kiadója, mind az olvasói irányából: találkozzanak a figurák, lássuk meg, mire jutnak egymással és egy különlegesen furmányos, velejéig gonosz elkövetővel!

Végül maga az írónő akadályozta meg legendás hősei találkozását, határozott döntést hozott arról, hogy e pikáns kaland számára nem biztosít regénybéli helyszínt. Agatha Christie halála után került elő az a hangfelvétel, amelyen a közös szerepeltetésről szóló gondolatát megosztotta: „Poirot, a tökéletes egoista nem szerette volna, ha kioktatják a saját mesterségében, vagy hogy egy élemedett vénkisasszony tegyen neki javaslatokat.” Egy másik interjúban Dame Agatha hasonló érvekkel állt ellen a felvetésnek, ezzel is bizonyítva, hogy gondolkodott az ötleten, és egyértelműen elvetette azt.

A szerző szerint a két bravúros elme nem bírta volna elviselni egymást, és mivel valakinek meg kellett volna gyanúsítani a vélhető elkövetőt, nehéz és hálátlan feladat lett volna eldönteni, hogy a szerző kinek kedvezzen.

Óriási személyiségbéli és módszertani különbségeik miatt Agatha Christie szerint elképzelhetetlen lett volna, hogy ők ketten együtt nyomozzanak, így annak ellenére, hogy szívesen meghallgatnánk köztük egy briliáns vitát, és kíváncsiak lennénk arra, melyikük kerekedne felül, erre a jelenetre sajnos már nem számíthatunk. Vagy mégis?

A bűn természete

A kis belga magándetektív és az (akkor még) képzeletbeli falu, St. Mary Mead (azóta egy angliai település felvette ezt a nevet) idős lakója sokban hasonlít egymásra. Mindketten korosabb, egyedülálló emberként kerültek be a történetekbe, így a szerzőnek szembe kellett nézni azzal a problémával, hogy a szereplői élettartama beleférjen a regény által átfogott időbe. Mindkettőjük munkamódszere az emberi lélek ismeretére épül, fergeteges autós üldözésekbe vagy ujjlenyomatok vadászatába nem bonyolódtak, nem is volt erre szükségük. Miss Marple gyakran a pletykára és a falusi élettapasztalatára alapozta gyanúit, míg Poirot inkább az éles megfigyelések általi logikus következtetésekben hitt. Közös tulajdonságuk, hogy mindketten ugyanúgy gondolkodtak a bűntettek hátterében lapuló emberi gonoszságról.

Agatha Christie regényeiben átélhetjük a pattanásig feszülő izgalmat, a kiélezett jeleneteket és mindenkor az igazság győzelmét. Nem véletlen, hogy némelyik filológus a jó detektívregényt a népmeséhez hasonlítja:

„A régi népmese nem más, mint évszázadok, évezredek előtti korok detektívtörténete”, illetve a „mának a detektívtörténet a népmeséje”. (Pásztor Árpád)

Nem csak a történet fordulatossága, a cselekmény, a jó történetvezetés vitte sikerre ezeket a műveket. Mint egy igazán mély lelki hátteret és mondanivalót is hordozó népmesének, Agatha történeteinek a hátterében is kimunkált gondolati állásfoglalás fedezhető fel, amelyet mindkét főszereplője közvetít. Ez a szinte filozófiai mélység pedig a detektívek bűnről vallott állásfoglalása. „Nem, a gonoszság nemcsak az ember képzeletében él, a gonoszság létezik!” – kiáltja nekünk Agatha Christie.

A bűn irodalmi kódolása a nagy krimiíró hölgy olvasatában sosem úgy jelenik meg, mint orvosi eset vagy homályos személyiségzavar. Gyilkosainak egyetlen esetben sem adja meg azt a felmentést, hogy tettüket valami megváltozott agyi berendezkedés vagy régebben átélt trauma, idegesség indokolta volna.

Agatha Christie mindkét főszereplője folyamatosan képviseli az írónő álláspontját: a bűn választott viselkedésforma, amelynek valódi mozgatórugója az igent mondás a gonoszságra.

Ma már érzékeny képalkotó eljárásokkal kimutatható a pszichopata agy felépítésének eltérése a neurotipikus agytól – vajon változik-e emiatt a gonoszság megítélése? Mit szólna ezekhez a kutatásokhoz a krimiíró hölgy?

Lesz-e Christie-univerzum?

1990-ben, Agatha Christie születésének 100. évfordulóján az angliai Torquay vasútállomására egyszer csak befutott a méltán legendás hírű Orient expressz. A következő pillanatban kisebbfajta csoda történt, ha csodák esetében egyáltalán lehet méretről beszélni… Hercule Poirot (David Suchet) virágcsokorral a kezében várakozón fordult a beérkező vonathoz, amelyről Miss Marple (Joan Hickson) szállt le. A két színész korábban sosem találkozott egymással, ahogy a két regényszereplő sem. De a párhuzamosok ebben a csodálatosan végtelen pillanatban mégis találkoztak, és az ikonikus kalapkát viselő viktoriánus vénkisasszonyt a belga magánnyomozó segítette le a vonatról, teljes pompájában, a sétabotjával egyetemben.

A filmes világban az utóbbi időben divat egyfajta univerzumot teremteni, hiszen minden ember ösztönösen vágyik arra, hogy embertársaival közös mítoszokat éljen meg.

Ilyen közös mítosz a Biblia vagy a görög-római hitvilág. Ezt az alapvető emberi beállítódást – gyári beállítást – számos filmalkotás igyekszik kielégíteni, mint például a Marvel-moziverzum vagy a Gyűrűk Ura-trilógia. Néhány éve a Poirot-legenda is erre a sorsra jutott: Kenneth Branagh új meglátásokkal és nézőpontból rendezi sorra a Poirot-műveket, és az a hír járja a rajongók között, hogy a rendező az utolsó tabut is ledönteni készül: forrásanyagként használva a művet, gyökeresen mást akar létrehozni, mint az eredeti elképzelés.

Ebben a változatban talán megtörténik a lehetetlen, és a szelíden viselkedő, törékeny, hófehér hajú hölgy együtt nyomoz majd a rendőri tapasztalatokkal rendelkező belga úriemberrel. Talán Jane leszúrja őt egy kötőtűvel, vagy összeköltöznek St. Mary Meadben, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak…

Nem állítom, hogy kíváncsian várom.

Krisztinán kívül még szülők millióinak okozhat kellemetlen pillanatokat, amikor gyermekük száján trágár kifejezések csúsznak ki idegenek vagy ismerősök füle hallatára. Balkuné Szűcs Emese gyermek- és ifjúsági klinikai szakpszichológust kérdeztük a jelenségről:

„A káromkodás és trágárság indulatlevezető funkcióval bír, a minket ért stresszre adott válasz, az agresszió levezetésének egy formája. Ez a megnyilvánulási forma a verbális agresszió része. Ha valaki autót vezet, és hirtelen más szabálytalanul bevág elé, akkor az életveszélyes helyzet miatt akarva-akaratlanul kicsúszik a száján egy kevésbé kulturált kifejezés. Ilyenkor valóban csökken a feszültség, ez normális.

A trágárságnak lehet helye és ideje gyermeknél és felnőttnél egyaránt, hiszen, ha valaki ettől megnyugszik, ha el tudja engedni a mérgét, akkor akár hasznos is lehet.

Persze korántsem mindegy, hogy milyen szavakkal tesszük mindezt, pláne nem gyerekként. Nagyon valószínű, hogy az őskorban is léteztek indulatkifejező hangadások, a keresztény kultúrkörben viszont már súlyos bűnnek számított a szitkozódás, különösen a káromkodás, amely vallásos kifejezések indulatos, obszcén szavakkal összekapcsolt használatát jelenti” – mondja Balkuné Szűcs Emese.

Mást jelent, ha ovisként, mást, ha iskolásként trágárkodik a gyerek

A szakember felhívja a figyelmet arra is, hogy nem mindegy, mennyi idősen kezd trágár szavakkal dobálózni a gyermek. Egészen más okból trágárkodik vagy káromkodik ugyanis egy hároméves, mint egy hétéves.

„Ha egy hároméves kisgyerek száját hagyja el egy-egy csúnya szó, a szülők nagyon meg szoktak döbbenni. A kicsik modell útján tanulnak, szivacsként szívják magukba a hallottakat, így környezetük – főként a szülők – igen fontosak ebben a korban. Ha kicsúszott egy csúnya szó a szülő száján, nem ördögtől való dolog bocsánatot kérni.

Ha az utcán vagy az óvodai csoportban hall valakitől egy trágár kifejezést a csemete, nem azért kezdi el mondogatni, mert az indulatát akarja levezetni, csupán mintát követ.

Ilyenkor még nincs tisztában a csúnya szavak jelentésével, annyit érez csupán, hogy ezek a szavak érzelmileg telítettek. Idővel világossá válik számára, hogy egy-egy ilyen szóval képes a leginkább felhívni magára a figyelmet: miközben kimondja a csúnya szót, huncutul néz, kuncog, és várja, hogyan reagálnak a felnőttek. Ha a csúnya szavakkal figyelemhez tud jutni a kisgyerek, ez a viselkedése garantáltan rögzül. A legjobb, ha ilyenkor nyugodt hangnemben megfogalmazzuk az igényünket, azaz, hogy ez egy csúnya szó, mi nem használjuk, és tőle is ezt kérjük. Valamint tegyük fel a kérdéseket neki és magunknak: hiányzik valami a gyermek életéből? Odafigyelek eléggé a szükségleteire? Vagyunk eleget szabad levegőn, és játszunk is?

Míg ovis korban csak játékból, egymás heccelése miatt ismételgetik a gyerekek a csúnya szavakat, iskolásként már indulat is kapcsolódik hozzájuk.

Megtanulják, hogy ezzel ki tudják ereszteni a gőzt, és már azt is tudják, körülbelül mi a szó jelentése.

Fontos tehát megvizsgálni, vajon nem egy feszültebb, stresszel teli időszak az okozója a gyerek csúnya beszédének. Sok beszélgetésre lehet ilyenkor szükség, hogy a szülő is megértse, mi zajlik a gyerekben. Ösztönözzük, hogy próbálja elmondani trágár szavak nélkül, hogy mi bántja, mire gondol, mit érez éppen” – javasolja a pszichológus, aki hangsúlyozza, hogy teljesen értelmetlen ilyenkor retorziót alkalmazni, mert az csak olaj a tűzre.

„Általánosságban elmondható, hogy ha a gyermek számára biztosítjuk a mozgásos feladatokat, és teret adunk a szabad megnyilvánulásainak, akkor sokkal kisebb igénye lesz arra, hogy a feszültségét agresszív formában, például verekedéssel, káromkodással vezesse le.”

Ezzel a módszerrel sikeresen leszoktathatod óvodáskorú csemetédet a trágár szavak használatáról

A szakpszichológus az alábbi módszert javasolja:

Gyermekünknek rajzoljunk egy kacskaringós utat, amin keresztül fel lehet jutni egy csodaszép várba. Ebbe a várba csak úgy juthat fel, ha összegyűjti az összes matricát.

Ha a gyermek meg tudja állni, hogy egész délután nem beszél csúnyán, kaphat egy matricát.

Ha egy hét alatt megszerez 5 matricát, hétvégén kaphat egy kisebb ajándékot. Nem kell költséges dolgokra gondolni, lehet az ajándék egy szuper közös program, például egy kirándulás is. Ha a gyerekünk feljut a képzeletbeli várhoz, nagyobb ajándékot is kaphat, így folyamatosan küzdeni fog, lesz valami, amiért megéri hátrahagynia a csúnya szavakat.

Ha valamelyik nap trágár kifejezéseket használ, nem szabad visszavenni az addig megszerzett matricákat tőle! Aznap legyünk vele együttérzők, és mondjuk ezt: „Nagyon sajnálom, de most nem tudunk matricát ragasztani. Holnap majd biztosan sikerül!” Ha otthon sikeresen leszoktattuk őt a trágárkodásról, akkor az óvónővel is meg lehet beszélni, hogy figyelje a gyereket és a kortársakat, s osztogasson ő is matricákat.

Kísérletek igazolták, hogy a szitkozódás képes megnövelni a fájdalomküszöböt. (Épp ezért nem ritka, hogy a vajúdó nők száját káromkodás vagy trágárkodás hagyja el – erre bőven látni példát vígjátékokban is). Az angliai Keele Egyetem egy kísérletében a résztvevők kezét jeges vízbe mártották, ami általánosan alkalmazott teszt a fájdalomküszöb mérésére. Mint kiderült, azok az alanyok, akik a jeges vizes „kínzás” alatt trágár indulatszavakat használhattak, jobban tűrték a fájdalmat, mint azok, akiknek csendben kellett viselniük a megpróbáltatásokat. A szitokszavak átlagosan 32 százalékkal növelték a résztvevők fájdalomtűrő képességét.

– Hogyan derült ki, hogy Tamás vesebeteg? 
Tamás: Még csak iskolás voltam, amikor édesanyámat elkezdték dializálni. Ő is átesett transzplantáción, de cadaver, vagyis halottból származó vesét kapott, ami után még 13 évet élt. Korábban anyukám bátyja is veseelégtelenségben halt meg, tehát elég nagy volt a családi halmozódás. 
Anyukám halála után egy orvos ismerősünk éppen egy európai genetikai kutatásban vett részt, és bevonta az én népes családomat is a vizsgálatba, amelyből feketén-fehéren kiderült huszonnyolc éves koromban, hogy én is hordozom ezt a betegséget.

A fiatalabbik bátyámat egy évre rá el is kezdték dializálni, majd transzplantálták, így ahogy elkezdtek romlani az eredményeim, tudtuk, hogy nálam is el fog jönni ez az időszak. 

Noémi: Ennél a típusú betegségnél a teljes veseleállás harminc és hatvan év közötti embereknél szokott bekövetkezni. Tamás még csak 37 éves, de talán az gyorsította be a folyamatot, hogy 2021 márciusában elkapta a Covidot, és a hetekig tartó láz és betegség nagyon megterhelte a veséit is. Évek óta próbáltunk szigorú diétával harcolni a betegség ellen, de innentől ez különösen fontos lett. Mindenképp el akartuk érni, hogy Tamás még azelőtt új veséhez jusson, hogy elkezdik dializálni. 

– Noémi, mióta tudod, hogyha egyszer eljut Tamás a transzplantáció fázisáig, akkor te kész vagy odaadni az egyik vesédet? 
N.: Hat éve volt egy súlyos belső vérzésem, amibe majdnem belehaltam. Az egyik utolsó mondatom az volt Tamáshoz, hogy ha velem baj történik, azonnal nézessék meg a vesémet, hogy a bátyjának jó-e. Végül szerencsésen felépültem, és pár évig még Tamás is jól volt, így nem foglalkoztam a kérdéssel napi szinten. Aztán valahol olvastam egy házaspárról, a feleség tizenhat évvel ezelőtt odaadta a veséjét a férjének. Akkor szembesültem vele, hogy tényleg létezik ilyen, de azt hittük, még bőven van időnk, bár ahogy teltek az évek, bennem egyre gyakrabban feljött a gondolat. Érdekes, hogy amikor elkezdtünk otthon a transzplantációról beszélni a fiainkkal, akkor a nagyobbik gyermekünknek, Adorjánnak az volt az első gondolata, hogy az ő apukája nem kaphat akármilyen vesét, annak a legjobbnak kell lennie. Egy cadaver vesénél amellett, hogy sokkal hosszabb és kiszámíthatlan a várakozási – így általában dializálással töltött – idő, sose lehet igazán tudni, hogy milyen állapotú szerv kerül az emberbe. 

– Hogyan reagált Tamás, amikor elmondtad neki a tervedet? 
N.: Azt mondta, ez szóba sem jöhet, épp elég teher az ő betegsége a családnak, Isten ments, hogy én is az egészségemet kockáztassam. Aztán rávettem, hogy legalább az orvosát kérdezze meg a lehetőségekről. Magyarországon az élődonoros vesetranszplantáció még a betegek körében sem annyira ismert. 
T.: Évente körülbelül 30 élődonoros veseátültetés történik hazánkban, ezek nagy része vérrokonoknál: szülő-gyerek viszonylatban vagy testvérek között. Nagyon ritka, hogy egy házastárs adja oda a másiknak a veséjét, részben mert sajnos egyre kevesebb az olyan házasság, ami erre képes, még a nagyon szép, szentségi házasságban élőknél sem mindig egyértelmű, hogy meg tudják hozni egymásért ezt a nagy áldozatot. Persze az is igaz, hogy általában nem is adódik ilyen éles döntési helyzet, mert nincs meg a házastársak között a szükséges biológiai egyezés, hiszen nem vérrokonok. Amikor láttam, hogy Noémit nem tudom lebeszélni, már csak abban reménykedtem, hogy időben kiderül, ha nem ez a mi utunk. 
N.: Ehhez képest még több mint két hónappal a műtét után sem telik el úgy nap, hogy ne jutna eszembe a főorvos úr biztató mondata: „Szülő-gyerek viszonylatban szokott csak lenni ilyen jó immunológiai egyezés.” 
T.: Kiváltságosnak érzem és tekintem magam, mert már önmagában az óriási dolog és hatalmas lehetőség, hogy élő embertől kaphattam vesét, hiszen ez sokkal jobb esélyeket ad számomra, az pedig, hogy a feleségem volt a donor, mindennél többet ér.

Mai napig szinte felfoghatatlan és példaértékű, amit tett értem, értünk, a családunkért. Nap mint nap újra bizonyosságot nyer számomra, hogy milyen nagy kegyelemben részesültem.

Az, hogy mi ennyire egyezünk, tényleg egy csodával ér fel, és talán szerepet játszik benne, hogy 15 éve egy háztartásban élünk. De fontos a pszichológiai rész is: 15 éve szeretjük egymást. 
N.: Én azt gondolom, az is számíthat, hogy van már két gyerekünk, azaz az én szervezetem már kétszer kilenc hónapig erőteljesen dolgozott a Tamás genetikájával. 

Kép: Éder Vera

– Mik voltak a műtét előtti időszak nehézségei? 
N.: A legtöbbször engem vizsgáltak, ez elég fura érzés volt, hiszen nem is nekem volt bajom. Sokszor úgy éreztük, talán mert ritkaságszámba megy az élődonáció, hogy az orvosok néha azt sem tudták, hogy viszonyuljanak hozzám. Többször is éreztem úgy, hogy betegként kezeltek, pedig nem vagyok az, éppen ennek köszönhetően lehettem donor. Ilyenkor egyébként a rengeteg vizsgálat – amellett, hogy alkalmas donor lennék-e Tamásnak – azt is hivatott kideríteni, hogy nem kockáztatom-e az egészségemet azzal, hogy odaadom egy vesémet. 
T.: Elég stresszes volt a műtét előtti pár hónap, rohantunk, hogy megússzam a dializálást, ahogy tudtuk, pörgettük a dolgokat. Ha kellett, tízszer telefonáltunk egy nap, néha az orvosok agyára mentünk, de muszáj volt harcolni. 

– Miért volt ennyire fontos, hogy elkerüljétek, hogy esetleg pár hónapig dializálják Tamást? 
N.: Én nagyon sok olyan tanulmányt olvastam, amikből kiderül, sokkal nagyobb eséllyel fogadja be az új vesét a szervezet, ha nincs előtte dialízis. Az egyik orvos azt mondta, már egy hónap dializálás után is egyértelműen látszik a különbség. Ráadásul ez nem egy kellemes beavatkozás. 

T.: Valószínűleg arról van szó, hogy ha elkezdik a dialízist, akkor a szerv ellustul, de amíg folyamatos küzdésben van a szervezet, addig egy új vesét is könnyebben műkődésbe hoz.

N.: Sokan nem tudják, hogy a dialízis következményeképpen a folyadékháztartás nagyon felborul, így egy kezelés alatt akár négy-hat liter folyadékot is leszednek az emberről. Ez az állandó ingadozás borzasztóan megterhelő az egész szervezetnek, de a szívnek és az érrendszernek különösen. 

– Előbb Noémit műtötték, aztán toltak be téged, Tamás. Nem lehetett könnyű az a pár óra egyikőtöknek sem. 
T.: A műtét előtt pár nappal beállított hozzánk egy barátom, hogy rendbe rakná a kertet, ami elég ramatyul festett, sajnos a nyári hónapokban egyáltalán nem volt időnk kertészkedni. Ekkor arra gondoltam, hogy ha a jó Isten még arra is gondol, hogy a virágok hogy lesznek, akkor rólunk ne gondoskodna? Mielőtt betoltak a műtőbe, még sikerült megtudnom, hogy Noémivel minden rendben van. Ezek után már csak attól féltem, nehogy ne fogadja el a szervezetem a vesét, mert akkor Noémi nagy áldozata mind felesleges lett volna. Szerencsére nem így történt. 
N.: Anyaként nagyon nehéz volt megélni az óriási felelősséget, hogy én döntöttem így, és ennek nem szabad, hogy negatív következménye legyen a gyerekeim életére nézve. Szintén időbe telt elfogadni, hogy pont, amikor a legnehezebb volt a gyerekeinknek, az operációnk alatt, nem lehettünk mellettük. 

– Kinek könnyebb az élete egy vesével? 
T.: Noémi a vesekapacitása felét elvesztette: a vese nemcsak a méreganyagok kiválasztását végzi, hanem a vitamintermelésben, vérképzésben, a hormonháztartásban is részt vesz. Csoda, hogy máris a normál tartományban vannak az eredményei, mert ez sokszor évek alatt sem éri már el a műtét előtti szintet. Noémi szervezetének ez egy nagy megterhelés, az én testem viszont örül, mert kapott egy működő vesét, aminek következtében sokkal jobban vagyok, mint az operáció előtti hetekben.

Még azért gyengék vagyunk, de napról napra egyre többet sétálunk. A legnehezebb most a gyerekeknek, mert ők januárig nem mehetnek be az iskolába, hogy nehogy hazahozzanak egy betegséget. 

N.: Bár sok tanulmányból értesültünk róla, mire számíthatunk, de a műtét utáni eredményeket megtapasztalva már a saját életünk is bizonyítja, az élődonoros transz­plantáció azonnal jobb értékeket és túlélési esélyeket ad a beteg számára. Már a műtét előtt is megfogalmazódott bennünk, de most már biztos, hogy a következő években nagyon fontos feladatunk lesz, hogy népszerűsítsük az élődonoros transzplantációt, ami idővel csak egyre fontosabb lesz, hiszen az orvostudomány fejlődése és a társadalom egyre egészségtelenebb életvitele miatt egyre kevesebb a cadaver donor-szerv, viszont sajnálatos módon a vesére váró betegek száma évről évre növekszik. Jelenleg is több mint 1000 ember vár vesére hazánkban, ami figyelembe véve az évi műtéti számokat, legalább 3-4 éves átlag várakozási időt jelent. Ez megterhelő nemcsak az egyén, a család, de az egészségügy számára is. Az élődonáció lehetőséget ad arra, hogy tervezetten, akár a dialízist is elkerülve meggyógyulhasson és teljes életet élhessen egy vesebeteg. 
T.: A gyerekeim szerint, amióta az anyjuk veséje bennem van, én is rendmániás lettem. Komolyra fordítva a szót, úgy érzem, sokkal nagyobb a felelősségem, mint annak, aki egy halott ember veséjét kapta. Mostantól egy rossz szót sem szólhatok Noémire (nevet).

Életem végéig 12 óránként kell kilökődésgátló tablettákat szednem, és a pontosságra nagyon odafigyelek. Vannak is erről kimutatások, hogy aki élődonáció­ban részesült, fegyelmezettebben szedi az orvosságait, és jobban vigyáz magára.

A műtét óta valóban erős küldetéstudatunk lett: segíteni szeretnénk a sorstársainknak, és máris nagyon sokan hívnak fel, érdeklődnek, hogy kell ezt csinálni. Ez a közös ügy még jobban összekovácsol minket Noémivel. 
N.: Tényleg igaz, hogy a donor azt érzi, életet adott. A műtét nyomai is egy császármetszésre emlékeztetnek. Boldog vagyok, hogy megtettem, és ha újra dönthetnék, gondolkodás nélkül újra megtenném. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2022. januári számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

A cikk támogatója a Média a Családért Alapítvány.

Azt gondolná az ember, az említett esetszám növekedésének oka az is, hogy a megkésett fejlődésmenet korai jeleit ma hamarabb felismerjük, mert finomodtak a diagnosztikai eljárások.

Boros Boglárka: Valóban több esetet ismerünk fel, de a kérdés ennél árnyaltabb. A szülők ma tájékozottabbak, a problémaészlelés szintje jóval korábban kezdődik, hiszen rengeteg információhoz férünk hozzá. Sokkal több aggódnivalója és tudása van ma már egy családnak annak kapcsán, hogy a gyereknek mikor mit kellene csinálnia. Megnövekedett a szülői szorongás és odafigyelés mértéke. A másik szempont, hogy a szűrők beállítása hatékonyabb lett: ma Magyarországon a védőnő és a gyerekorvos az élet első évében mindenki számára biztosított, hozzájuk kötelező is elmenni. A védőnők az utóbbi években jóval felkészültebbek lettek a problémák észlelése terén. A harmadik szempont pedig az, hogy valóban megnövekedett a fejlődési eltérést mutató gyerekek száma.

Mi lehet ennek az oka? Mindenről a „kütyük” tehetnek?

Boros Boglárka: Nem kizárólag az okoseszközök állnak a háttérben, a növekvő környezeti terhelés tényezői erősítik egymást, összefonódnak, és a gyermeki idegrendszert fokozottabb mértékben terhelik. Több információ éri ma a gyerekeket, hangosabb lett a világ, miközben a mozgásukra szabadtéren kevesebb a lehetőség.

Mi azt gondoljuk, hogy a kisgyermekkori szükségletek alapvetően nem változtak az elmúlt 20 évben, viszont a társadalmi hatások olyan intenzív változáson mentek keresztül, amit a gyermeki idegrendszer már nem képes követni.

Tárgyi tudásban megnőtt a gyerekektől elvárt szint, viselkedésben pedig gyakran lejjebb tesszük a lécet, mivel a teljesíthetetlenül magas mérce egyenes úton vezet magatartási zavarokhoz. A méhen belüli fejlődés során az anyát ért hatások szerepe is jelentős, erre vonatkozóan kutatások is folynak.

Mohácsi Nelli: Gósy Mária nyelvész kutatásai például azt támasztották alá, hogy az a percenkénti szószám, amellyel gyerekkorunkban beszéltünk, sokkal kisebb volt, mint a mai. A mi gyerekkori meséinket a mai generáció kevésbé tudja meghallgatni, mert nem érik el az ingerküszöbüket. Akkor a percenkénti szószám 80 volt, ma ez az érték 120… Ezzel bombázzuk a fejlődő gyermeki agyat! Nekünk, szakembereknek szinte mutatványokat kell bemutatnunk, hogy elérjünk a gyerekekhez. Egy pedagógus, aki csak áll az osztály előtt, és szóbeli üzeneteket küld, egyszerűen nem jelenik meg a gyereknek. Esetleg, ha feltesz a fejére egy csápot, ami villog…

Boros Boglárka: Mi kora gyermekkori fejlesztéssel foglalkozunk, tehát az óvodáskor végéig kísérni tudjuk az ellátásra szoruló gyerekeket. Az óvodai vizsgálatokat elvégzik, de a fejlesztéshez gyakran nem áll rendelkezésre elég szakember, ezt a hiányt tölti ki például a mi alapítványunk. Sok kétségbeesett szülő jelentkezik hozzánk, de annyira sok lett a gyerek, hogy jelenleg mi is csak szeptemberre tudunk vizsgálati időpontokat kiadni. Minden esetünk nagy figyelmet igényel.

Mi a tipikus útja ma egy családnak, ha azt érzékelik, hogy a gyerek valahogy nem megfelelően fejlődik, lassabban fordul hasra, vagy sajátos monotóniával babrálja a tárgyakat?

Boros Boglárka:

Az észlelés és a diagnózis elég korán megvan, de sokszor nincs olyan szakember, aki az adott problémában segíteni tudná a családot.

Például gyakran megállapítják, hogy a gyerek Dévény-terápiát igényel, de az állami keretek között nem elérhető. A családnak ilyenkor nincs más lehetősége, mint magánúton keresni szakembert. Az evésterápia vagy az író-rajzoló készségfejlesztés is nagyon hiányzik az állami színtéren. A családok sokszor magukra hagyva harcolják végig ezt az időszakot, keresik a fejlesztés lehetőségeit lakóhelyen belül, pénztárcán innen…

Mohácsi Nelli: Fontos tudni, hogy a Szakértői Bizottság által előirányzott terápiák csupán javaslatok, tehát az állami intézményekre nézve nem kötelezettségek. Ha van pedagógusuk, akkor kirendelik a gyerek mellé, ha nincs, akkor nem… Nálunk, ha elvégezzük az állapotfelmérést mondjuk egy szerdai napon, a következő hétfőn már ellátást tudunk biztosítani a gyermeknek.

Az időfaktor ebben a korai időszakban létfontosságú.

Boros Boglárka: Sokan már eleve nálunk kezdik a folyamatot, és civil szervezetként mi irányítjuk a családot az állami ellátórendszerbe, hogy igénybe tudják venni azt, ami jár – és jut is – nekik. Amikor érkezik hozzánk egy gyerek, mi a szülővel is elkezdünk dolgozni. A család életébe ekkor belép egy kulcsfigura, akivel legalább hetente találkozni fognak, akivel mindent megosztanak a gyermekükről. Mi szoros együttműködésben igyekszünk a szülőt hatékonnyá, a családot működőképessé tenni.

Kép

Kép: Freepik

Mohácsi Nelli: Egyre több gyerek jelenik meg halmozott problémával, bonyolódnak az esetek, egy gyereket gyakran két-három szakember lát el.

Látom, hogy ma már párterápia, pszichodráma is szerepel a szolgáltatásaitok között, szélesedik a paletta, és halad a probléma gyökere felé.

Boros Boglárka: Húsz éve még fejlesztési fókuszú munka zajlott az intézményünkben, most családközpontú intervenció zajlik, ahol a beavatkozás mértékét, formáját és milyenségét a gyerek és a család állapota határozza meg.

A szülő nálunk mindig partnerként van jelen, alapelvünk az, hogy együtt próbáljuk megérteni a gyereket.

Rengeteg típusú fejlesztőcsoportunk van, a pszichés nehézségek is nagyobb figyelmet kaptak. Itt már a család van a középpontban, amihez széleskörű szaktudás és összetartó teammunka szükséges. A korai fejlesztésben nincs előre meghatározott tanterv, minden eset egyedi.

Mohácsi Nelli: Ez a munka így, együttműködésben változatos, kreatív és felemelő. Ez ment meg minket a fenyegető kiégéstől is, mert ebben a munkában önállóak és szakmailag szabadok lehetünk.

Boros Boglárka: Az ADHD, az autizmus spektrumzavar és a szorongásos képek mértéke is növekedést mutat, ezen belül jellemzően a kommunikációs zavarok, a nem szervi okokból nem beszélő gyerekek aránya és a nyelvi késések száma is növekszik. Az étkezési zavarok is nagymértékben szaporodtak.

Mohácsi Nelli: Azok a természetes fejlesztési lehetőségek, amelyek régen maguktól értetődően jelen voltak, ma alig kapnak szerepet. Például gyalog hazamenni az óvodából, és minden fűszálnál, csigánál, katicabogárnál megállni.

Az idegrendszer megnyugszik ettől a tempótól, és attól is, ha a szülő tartalmas válaszokat ad, nem „ühüm”-mel és telefonnyomkodással intézi el, mert ettől nem nő a gyermek szókincse, és érzelmileg sem lesz gazdagabb.

Fára mászás, útszéli padkán egyensúlyozás helyett sokan szívesebben viszik a gyereküket fejlesztésre. Pedig a fára mászás rengeteg területet fejleszt az agyban: távolság, térérzékelés, döntésképesség, viselkedésszervezés, végrehajtó funkciók… A bevásárlóközpontok ma tele vannak gyerekekkel, pedig az ottani zajszint mellett egy csecsemő alvása kevésbé pihentető, a nagyobb gyerekek számára meg ijesztően nagy a tér, és minden csillog, ami megterheli az idegrendszerüket. Egy másik példa a pelenkázás: nem mindegy, hogy mennyi bőrkontaktussal, szemkontaktussal, közös idővel, beszéddel jár, hogy hányszor forgatjuk közben a babát, mennyi tapintási, egyensúlyi inger éri, miközben mégis biztonságban van…

Boros Boglárka: A korai életkorban még tapasztalati úton tanulunk: mozgunk, fogunk, szagolunk, érintünk, és ezek a tapasztalatok az idegrendszeri érést segítik. Az elektronikus eszközök csak vizuális és hangi ingert keltenek, ami a gyerek számára valójában a megfosztottság állapota: mindent csak két dimenzióban lát, tehát egy hamis világot tapasztal. Miért egy tableten fésülje egy képzeletbeli baba haját, ha megteheti egy igazin is? Ha nem biztosítjuk a nagymozgásokat, nem alakul megfelelően a finommozgás, a beszéd, a gondolkodás és az érzelmi fejlődés sem. Fontos lenne rátalálni arra, hogy a gyerekkel töltött idő és játék a felnőttet is tölti, és hogy a gyermeki fejlődés motorja valójában nem önmagában a fejlesztés, hanem a szülő szerető jelenléte, a dédelgetés, az együtt töltött minőségi idő.

Mohácsi Nelli: Sok szülő először nálunk hallja: „Tancevare, cincinare…”, és bár eleinte még azt gondolja, hogy ennek semmi értelme, de ha látja a változást a gyereke arcán, otthon ő is erre fog táncolni a babával.

És még egy nagyon fontos dolog: merje a szülő a gyerekét irányítani!

Mert lehet, hogy a gyerek örül, ha megszerzi a hatalmat, de akkor ott bujkál benne a félelem is: ha nem a szülő az, aki vigyáz rám, akkor mi lesz velem, ha jön a sárkány?

A szülők alapvető mintát jelentenek a gyerekek életében, viselkedésükön keresztül a picik magukba szippantják az élet alapjait. Megtanulják, hogyan reagáljanak a különböző helyzetekben, többek közt azt is ellesik, miként lehet bánni az örömteli és a szomorú pillanatokkal. Az érzelmek megismerésének, a különféle érzelemkifejezési módok elsajátításának az otthon a fő színtere, így ott némi mértékletességet betartva bátran megmutathatjuk önmagunkat a problémás helyzetekben is.

„Fontos, hogy kifejezzük az érzéseinket a gyerekek előtt, hiszen mi vagyunk az elsődleges minták, akiktől tanulni tudnak arról, hogyan lehet az érzelmeket kezelni – mondja Sarkadi Bálint klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta. „Sajnos a társadalmunk nincs arra szocializálva, hogy az érzelmeket szabad kommunikálni, ha viszont ezt egészen kicsi kortól tudjuk erősíteni a gyerekekben, olyan személyekké válhatnak, akik tisztában vannak a saját érzéseikkel, és azokat énazonosan meg is tudják élni, mutatni.

Számtalan helyzetben látom az idősebb generációknál, de még a harmincasoknál is azt a hozzáállást, hogy az érzéseket el kell nyomni, nem szabad ki- vagy megmutatni. Ez nem egészséges, ahogyan az sem, ha rászólunk a gyerekekre, tipikusan ilyen a »nem sírunk« megjegyzés.

Ilyenkor megkérdőjeleződik az adott érzés (szomorúság, düh, fájdalom), disszonancia jön létre az egyénben, ami végső soron belső feszültséget, szorongást okozhat, és a későbbi életre is kihathat. Ezért is fontos, hogy a gyerekek megtanulják: az érzelmeket ki lehet mutatni, és szabad róluk beszélni.”

Működjünk természetes módon!

Mindannyian emberek vagyunk, akiknél időnként elszakad a cérna. Idegesen térünk haza a munkából, érzelmi sokk ér minket és sírva fakadunk, összeveszünk a párunkkal, az édesanyánkkal, az édesapánkkal, vagy épp feldühítenek minket a világban zajló események. Habár nem mindegy, milyen dózisban kapják, látják feszült énünket a gyerekek, alapvetően nem szükséges rejtegetnünk előttünk a valódi érzéseinket. Ők nagyon kíváncsiak a világra, aminek része az emberi működés és az érzelmek is, amiket a picik előtt sem érdemes magunkba fojtanunk.

„A szülők olykor vitáznak, összezördülnek egy-egy konfliktushelyzetben, ez teljesen normális, és ezt jó, ha látja a gyerek is. Anya és apa összeveszhet, ezzel nincs semmi gond, hiszen a gyerekek is vitatkozhatnak a játszótéren például egy homokozólapáton” – magyarázza a szakember.

„Ilyenkor az a legfontosabb, hogy vegyük figyelembe a kicsik érzéseit is, és konfliktus idején magyarázzuk el nekik, értessük meg velük, most éppen mi történik. Ebből tanulhatnak, miközben megnyugszanak, ha azt érzékelik, hogy valójában minden rendben van.”

„A gyerekek nagyon figyelnek, mindent magukba szívnak a nehéz szituációkban is, amikor megpróbálnak empatizálni a szülőkkel, és kapcsolódni hozzájuk.”

A pszichológus azt is kihangsúlyozza, hogy lényeges (lenne) megerősíteni a gyerekeket abban, hogy nem kell félniük, ha negatív érzelmek ütik fel a fejüket otthon. Ennek legjobb módja, ha növeljük a biztonságérzetüket, és biztosítjuk őket afelől, hogy annak ellenére, hogy most apa és/vagy anya dühös, ingerült, veszekszik, még nincs semmi baj. Bármi történik is, fontos tudniuk, hogy az nem hat a velük való kapcsolódásra.

„Nem árt tisztában lenni azzal sem, hogy a gyerekek nagyon sok helyzetet össze tudnak kapcsolni, megjegyeznek egy-egy mondatot, szituációt, ettől pedig félelem, szorongás tud kialakulni bennük, amiről viszont nem biztos, hogy beszélnek, sőt az sem biztos, hogy ez nyilvánvaló számukra – teszi hozzá a szakértő. „Elképzelhető, hogy csak hetek, hónapok vagy évek múlva derül ki, hogy volt egy frázis, amit elkaptak, memorizáltak, és az komoly szorongássá nőtte ki magát bennük. Ezért is különösen fontos a velük való állandó kommunikáció” – hívja fel a figyelmet a szakpszichológus.

Ha eltörik a mécses

A sírás természetes dolog, ugyanolyan reakció, mint az öröm, ebből kifolyólag nem takargatnivaló, sőt a kicsik előtt is fel lehet vállalni.

Ők nyitottak erre, tudnak hozzá kapcsolódni, odajönni, vigasztalni. Számukra ebben nincs semmi szégyellnivaló, hiszen amikor például elesnek és elkezdenek síni, azt is teljesen magától értetődőnek élik meg, ha viszont felnőttként olyan helyzetet hozunk létre, amelyben szégyellnivalónak, gyengeségnek állítjuk be a sírást, akkor ők is így fognak érezni.

„Ilyen esetekben azt kellene erősítenünk, hogy bár az érzelmek kimutatása nehéz, bátorságra vall – ebben például remek példát mutathatunk. Idő kell ahhoz, hogy a gyerekek megértsék, és megtanulják kezelni a különféle szituációkat, és kialakuljon egy jó kommunikáció köztük és a felnőttek között az érzésekről. Ez egy folyamat, amelyben különösen fontos az első három év. Ebben az időszakban lényeges megfelelően kommunikálni és hitelesíteni az érzéseket. Jobb, ha nem várjuk el a gyerekektől, hogy kicsi felnőttek legyenek, és már tudják kezelni a dolgokat, inkább vegyük figyelembe, mennyi idősek és éppen milyen korszakban vannak (például a dackorszakban, amikor ellenállásban működnek, és akár dühkitöréseik is lehetnek). Ha ezt szeretettel és odafordulással kezeljük, idővel megtanulják, hogy amikor feszültek, arról is beszélhetnek, és kimutathatják, akárcsak apa vagy anya.”

Egyszer fent, egyszer lent

A szakpszichológus szerint nem jó, ha olyan gyerekkort biztosítunk a kicsiknek, amelyikben nincsen szomorúság, sem fájdalmak. Persze mindenki azt szeretné, hogy a gyermeke boldog legyen, keveset sírjon és szomorkodjon, ám ezeket ez érzéseket nem lehet kiiktatni a legfiatalabb évekből sem.

A különféle emóciókra érdemes úgy gondolni, és például úgy kommunikálni a gyerekek felé is, hogy ezek olyanok, mint a felhők az égen: egyszer sötétek és borúsak, eső is eshet belőlük, máskor meg hófehérek, átengedik a napfényt, és mosolyt csalnak az arcunkra.

Ha így tudunk tekinteni az érzésekre, vagyis folyamatosan változó dolgokként, az segíthet megküzdeni a különféle szituációkban. Ennek a gondolkodásmódnak az elsajátítása, majd átadása a gyerekek mentális egészsége szempontjából is kulcsfontosságú lenne. 

„Gyakran veszem észre, hogy az emberek a negatív érzelmeket nem akarják megélni, sem kimutatni, a pozitívakat viszont bátran – mondja a Budapest Pszichológia – Pszichológia és Pszichoterápiás Központ vezetője. Azt, hogy ennek mi a hátulütője, remekül szemlélteti az Agymanók című animációs film, amelyben Derű, az egyik manó szeretné átvenni a teljes irányítást, kizárva az olyan érzéseket, mint a bánat, a harag. Terve balul sül el, mert kiderül, hogy a szomorúság az az érzés, ami által igazán lehet kapcsolódni másokhoz. A mozi nagyszerű tükröt mutat, és kicsit megérteti, hogy miért is fontos az emberi kapcsolatainkban megengednünk magunknak a negatív érzéseket, és éppúgy megélni a mélységeket, mint a magasságokat.”

Tess Marie Mata. Meghalt tízévesen. Szerette a Tik-Tok-on látott táncokat, Ariana Grande-t és a Houston Astros baseballcsapatot. Egy ideje már spórolt a zsebpénzével, hogy a családjával elmehessen Disney World-be, de már soha nem juthatnak el oda együtt. Eliana „Ellie” Garciá, a család öt lánya közül a második legidősebb gyerek. Szerette az Encanto című animációs filmet, a pomponcsapatokat és a kosárlabdát. Arról álmodozott, hogy egyszer majd belőle is tanár lesz, de golyót kapott kilencévesen. Jose Flores Jr. Negyedik osztályos volt. Energikus gyereknek jellemezték, aki szerette a baseballt és a videójátékokat. Annabell Guadalupe Rodríguez tízéves volt. A családja azt mondta, hogy ugyanabban az osztályteremben volt, mint az unokatestvére, akit szintén meglőttek és megöltek. A kisiskolás Amerie Jo nemrég kapott telefont a születésnapjára. Már nagyon vágyott rá.

A szemtanúk szerint azzal próbált segítséget hívni a támadás során, mert meg akarta menteni az osztálytársait, de a többiekkel együtt ő is értelmetlen halált halt a Robb Elementary nevű iskolában, Uvalde-ben.

Eva Mireles pedagógus. 44 éves volt, amikor az ámokfutó végzett vele, miközben testével védte a rá bízott gyerekeket. Férje és lánya gyászolja.

Összesen 19 gyerek és két felnőtt halt meg az elmúlt évtized legbrutálisabb iskolai lövöldözésében a Texas állambeli Uvalde-ben. A hatóságok szerint az ámokfutó – akit a támadás során lelőttek – nem több mint egy órát töltött az iskolában, szenvedést hagyva maga után.

Gépfegyver mint születésnapi ajándék?!

Az elkövető, a 18 éves Salvador Ramos a helyi középiskolába járt. A két AR típusú gépkarabélyt legálisan vásárolta születésnapjára a helyi sportboltban, két különböző időpontban, egy másik napon 375 lőszert is vett.

Amerikában államonként eltérő fegyvertartással kapcsolatos szabályok vannak, Texas azonban mind közül a legmegengedőbb.

Egy fegyverboltban pusztító gépkarabélyt vásárolni majdnem olyan egyszerű, mint ma Magyarországon bemenni a dohányboltba venni egy doboz cigit.

Az Egyesült Államokban a legmagasabb a lőfegyverrel elkövetett gyilkosságok aránya a fejlett világban. A CNN átfogó statisztikai összesítéséből az is kiderül, hogy amíg Amerikában 100 ezer emberre több mint 4 lőfegyveres gyilkosság jut, addig Magyarországon, ahol nagyon szigorú szabályozás van érvényben, ez a szám mindössze 0,1. 

A hírportál szerint az Amerikai Egyesült Államok az egyetlen olyan ország a világon, ahol hivatalosan több fegyver van, mint ember: 100 amerikai polgárra 120,5 lőfegyver jut. A Gallup 2020. októberi felmérése szerint az amerikai felnőttek körülbelül 44 százaléka él egy háztartásban fegyverrel, és míg a felnőttek csaknem egyharmada úgy gondolja, hogy kevesebb bűnözés lenne, ha több embernek lenne fegyvere, a valóságban minél könnyebben férnek hozzá az emberek a gyilkos eszközökhöz, annál gyakoribbak a lövéssel kapcsolatos halálesetek, a gyilkosságok, öngyilkosságok és a véletlen balesetek.

Politika és fegyverviselés

Európaiként nehéz megérteni az amerikaiak fegyverekhez fűződő viszonyát, Amerikában ugyanis a fegyverbirtoklás 1791 óta alapvető állampolgári jog. Abban az időben a fegyverviselés jogának alkotmányos garanciáját az élet, a tulajdon és a szabadság védelme indokolta. Az őslakosok meg akarták védeni a területüket, ezért gyakran támadtak amerikai telepesekre, és az élelemszerzéshez is nélkülözhetetlen volt a puska vagy pisztoly. A 18. században ráadásul az Egyesült Államoknak még nem volt hivatásos katonákból álló reguláris hadserege, ezt a szerepet akkor a fegyverforgató civilek töltötték be.

A helyi viszonyok azonban sokat változtak azóta, és már éppen itt lenne az ideje az alkotmányt is ehhez igazítani. A demokraták is ezen az állásponton vannak, de még soha nem sikerült lényegi változásokat elérniük a fegyvertartás szabályozásával kapcsolatban.

„Itt az ideje, hogy tettekre váltsuk minden szülő, minden állampolgár fájdalmát ebben az országban. Világossá kell tennünk az ország minden választott tisztségviselője számára: itt az ideje, hogy cselekedjünk”, idézi az amerikai elnököt a Euronews. „Miért vagyunk hajlandók együtt élni ezzel a vérengzéssel? Miért hagyjuk, hogy ez megtörténjen? Az Isten szerelmére, hol van a gerincünk, hogy bátorságunk legyen szembeszállni a lobbikkal?” – tette fel a kérdést a demokrata Joe Biden.

A tapasztalat viszont azt mutatja, hogy a bátorság mellett leginkább hatalomra lenne szükség, amiből – egyelőre – úgy tűnik, hogy Amerikában még az elnöknek sincs elég ahhoz, hogy valódi változást érjen el. Az NRA (Nemzeti Lőfegyverszövetség) hivatalosan évi 3 millió dollárt költ a fegyverekkel kapcsolatos politika befolyásolására, de emellett még sokat költekeznek olyan alapokból is, amiket nehezebb nyomon követni.

Ahogy korábban is írtunk erről, a kongresszusi képviselőket az NRA nyilvánosan A-tól F-ig osztályozza az alapján, hogyan állnak a fegyvertartáshoz (Az A a jófiú, aki támogatja őket, az F pedig a rosszfiú), és folyamatosan azt szajkózzák, hogy minél több fegyver van az országban, annál biztonságosabb lesz. Csakhogy ez jól láthatóan nem igaz!

A Washington Post szerint a vérengzéseknél a fegyver az esetek 85 százalékában a gyilkos otthonából vagy valamelyik közeli ismerősétől származott, a történelem legfiatalabb iskolai lövöldözője pedig az az elsős kisfiú volt, aki azért lőtte le az osztálytársát, mert azt mondta neki, hogy nem bírja őt.

A Euronews híradása szerint néhány órával a texasi eset után be is terjesztették újra a szenátusban a fegyverviselés szabályozására már korábban megszületett törvényjavaslatokat. Az egyik általános háttérellenőrzést vezetne be a kereskedelmi célú fegyvereladásoknál; a másik háromról tíz napra hosszabbítaná meg azt az időszakot, amely alatt a szövetségi háttérellenőrzést el kell végezni a fegyver vásárlójánál. A republikánus képviselők már korábban sem támogatták ezeket a javaslatokat, így az elfogadásuk nem garantált.

Az USA-ban évente több kiskorú halálát okozzák a fegyverek, mint a rák

Amikor néhány évvel ezelőtt, mint a polgári fegyvertartás nagy ellenzője, vitába keveredtem egy amerikai egyetemistával a kérdésről, ő végső érvként azt hozta fel az alkotmányos joguk mellett, hogy ezt én úgysem érthetem, mert nem élek ott, a lőfegyver nem a kultúrám része. Lehet, hogy ez így van, de a számokat azért én is ismerem, és azok azt mondják, hogy az elmúlt bő évtizedben 311 ezer gyereknek kellett fegyveres erőszakot elszenvednie iskolákban. A Washington Post gyűjtése a halottakon és a sebesülteken túl azokat a gyerekeket is áldozatoknak tekinti, akik szemtanúi voltak az erőszaknak, vagy rettegve próbáltak elbújni a vérengzés elől. Tényleg áldozatok ők és a környezetük is, akiknek együtt kell élni ezzel a rettenetes tapasztalással és tudattal.

Mert ennyi borzalmat túlélni sem könnyű, és nem nehéz elképzelni, hogy mennyit szoronghatnak a szülők a tanítási napokon, miközben nálunk gondolatként sem merül fel ez a veszély, amikor elengedjük a gyereket az iskolába.

Az egész világnak elege van ebből! Szörnyülködünk a fejlődő országok, háborús övezetek borzalmain, hallgatjuk a világ csendőrének állandó kioktatását arról, hogy milyen a jó demokrácia, miközben a könnyeinkkel küszködve olvasunk arról, hogy gyerekek és tanárok halnak meg csak azért, mert iskolába mennek.

Itt volna az ideje annak, hogy az a 44 százalék feltegye magának a kérdést: melyik jog az erősebb? A második kiegészítéshez való ragaszkodás, vagy az emberek – köztük ártatlan iskolás kisgyerekek – élethez való joga?

Az uvalde-i lövöldözés kapcsán Matthew McConaughey is megszólalt
A hollywoodi filmcsillag, Matthew McConaughey Uvalde-ban született 1969-ben. A színész részvétét fejezte ki a támadás után, és a fegyveres erőszak elleni küzdelemre szólított fel. „Mint azt mindannyian tudjátok, ma újabb tömegmészárlás történt, ezúttal a szülővárosomban, a texasi Uvalde-ban. Ismét tragikus módon bebizonyosodott, hogy nem vagyunk képesek felelősségteljesen kezelni a törvényeink által biztosított szabadságjogainkat. Az igazi kihívás tehát most az, hogy minden amerikai nézzen mélyen a tükörbe, és tegye fel magának a kérdést: »Mi az, amit igazán értékelünk? Hogyan orvosoljuk a problémát? Milyen apró áldozatokat hozhatunk ma egyénileg, hogy holnap egy egészségesebb és biztonságosabb nemzetet, államot és szomszédságot őrizhessünk meg?« Nem lélegezhetünk fel ismét, nem kereshetünk kifogásokat, és nem fogadhatjuk el ezt a tragikus valóságot status quo-ként" – nyilatkozta McConaughey. 

A tartalomból:

• A szülésre felkészülés időszakáról;
• A várandósgondozásról;
• A szülésről;
• A gyermekágyról;
• A császármetszésről és az azután következő gyermekvállalásról;
• A kismamák érzékenységéről és annak tiszteletben tartásáról, orvosi hozzáállásról;
• Az anya, a gyerek, az édesapa és a segítők szerepéről a szülőszobán;
• A közösségi oldalak helye a szülés idején és azután;
• A Császárvonal (szakmai) szerepéről.

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

A Spiritusz podcast a Képmás magazin pszichológiai podcast műsora. Önismeret, család, párkapcsolat, gyermeknevelés - bátorító beszélgetések a lelki egészségért. Vendégeink a lélek bonyolult működését jól ismerő szakemberek és olyan ismert személyiségek, akik bátran beszélnek küzdelmeikről és felismeréseikről. A boldogsághoz önmagunk és a többi ember viselkedésének megértésén keresztül vezet az út. A második évadban a műsorvezető Bóna Judit, a KarcFM műsorvezető-szerkesztője. 
A Spiritusz podcastot megtalálja a Spotify-on, a népszerű podcast applikációkban, a Képmás.hu podcast rovatában és a Képmás magazin Youtube-csatornáján. Bárhol is hallgatja ezt a podcastet, kérjük, iratkozzon fel rá, hogy értesülhessen az új adások megjelenéséről.

Drávaszög a Duna és a Dráva ölelésében bújik meg. A délszláv háború előtt magyarok, horvátok és szerbek éltek itt egymás mellett békében. 1991 nyarának végén a drávaszögi Csúzán Dékány Zsuzsanna tanárnő írni kezdett egy iskolai füzetbe. „29-én tantestületi értekezlet és pótvizsga. Kevés gyerek van itt, hol lehetnek? Hol és hogy vizsgázhatnak? Az iskola környékén is lövöldözés csak úgy, a levegőbe. A pótvizsga után Vesnáék elvisznek Monostorra, talán kivehetem a fizetésemet a bankból. A rendőrállomás szétlőve, a kirakatok bezúzva, nagy deszka (?) táblák az üveg helyén. A pénzt sikerült felvennem.”
1991. június 25-én Zágrábban kikiáltották a Horvát Köztársaság függetlenségét. A Jugoszláv Néphadsereg harci gépei még aznap este megjelentek a főváros felett. 1991. július 2-án szerb fegyveresek szállták meg Drávaszöget, hogy „felszabadítsák” a „horvátok uralma alól”. Kezdetét vette a hét évig tartó rettegés.

A telefonvonalakat elvágták, a villanyt kikapcsolták, házkutatásokat tartottak, és éjszakánként magasra csaptak a narancs­színű lángok a szurdokokban. Magyar és horvát könyveket, iratokat égettek.

A szerb szabadcsapatok mindent meg akartak semmisíteni, ami nem cirill betűkkel íródott. 

Hadiállapot az iskolában 

A csúzai ház udvarán virítanak a rózsák. Törékeny, fehér hajú asszony áll a kapuban. „400-an laknak most Csúzán. A legtöbben magyarok. Sokan elmentek innen akkor, és kevesen tértek vissza. Elmentek, mert féltek, bennünket gyávának, sőt árulónak tartottak. Pedig a maradáshoz is bátorság kellett. Mi éppen úgy féltünk, mint ők. Csak ők emiatt elmentek, mi meg maradtunk. Miért kellett ebből ideológiát gyártani? Mi a hűség és mi az árulás? Mindenki nem mehet el! A horvátok azzal vádoltak minket, itt maradottakat, hogy kiegyeztünk a szerbekkel, a szerbek azzal, hogy titkon támogatjuk az usztasákat (a Horvát Ifjúsági Mozgalomból alakult militáns szervezet tagjait – a szerk.). Majdnem minden horvát elmenekült, annyira rettegtek a szerbektől. A hercegszöllősi iskola, ahol tanítottam, korábban horvát–magyar tagozatos iskola volt. A megszállás idején ez is, mint minden más intézmény és hivatal, szerb vezetés alá került. A kollégáim közül, aki nem jött be tanítani, annak fel kellett mondania. Kivéve, ha az illető szerb volt. Annak nem mondtak fel. Sokan elmentek a bizonytalanba, meg visszajöttek, elmentek meg visszajöttek. Várták, hová forognak a dolgok. Aztán nem jöttek többet. Itt hagyták az öregjeiket, a betegeiket, a házaikat, a földjeiket meg a gyökereiket.” Kérdezem, hogy mi az, ami erősebb volt a félelemnél, mi tartotta Csúzán. „A gyerekek, akik néhányan itt maradtak a szöllősi iskolában, és a szüleik. Velük akartam maradni.

A nagybeteg édesanyámat sem hagyhattam magára. Emlékszem, azt mondta, hogyha megölik, akkor itt öljék meg a saját udvarán. Azokban a nehéz időkben gyalog jártam át Csúzáról Szöllősre. Nem mentek a buszok, az emberek nem ültek autóba sem.

Nekem mennem kellett. Vártak a gyerekek. Minden reggel elindultam, és nem voltam biztos abban, hogy este még hazajövök, próbáltam nem gondolni arra, hogy mi fog történni velem.”
A tanárnő tudta, hogy a tanítványai is rettegnek. Az iskolai szünetekben nem mertek kimenni az osztályteremből, arra kérték őt, hogy csináljanak még feladatokat, hadd teljen el biztonságban az a tíz perc. Együtt maradtak és tanultak. „A szerb kolléganőknek nem tetszett a dolog, kérdőre vontak: »Miért nem engedted ki a gyerekeket?« vagy »Nem akarsz bejönni hozzánk a tanáriba, büdösek vagyunk neked?« De nem minden szerb ember viselkedett így” – teszi hozzá. Máig tisztelettel emlékezik arra a szerb iskolaigazgatóra, aki sokszor pártfogásba vette. „A háború előtt a tantestületben nem volt téma, hogy ki milyen nemzetiségű. Háromnyelvű környezetben dolgoztam. Az Ivicákról tudtam, hogy horvátok, a Milosokról, hogy szerbek, de a Mariakról már nem. Azok lehettek szerbek is, horvátok is. A háború alatt nem tudtam kimondani a kenyér szót szerbül, azt, hogy hleb. Horvátul kruh, de nem volt ajánlatos ezen a nyelven megszólalni, egy veknit kértem hát, az én nyelvemen.”

Iskolai füzetek közé rejtve

Ülünk a kis utcára néző szobában. „Mindig itt aludtam. Abban az időben viszont nem bírtam lehunyni a szememet. Állandóan hallottam a nehéz katonai bakancsok dobogását, egy percre sem szűnt meg. Megállás nélkül fel-alá masíroztak az utcában” – emlékezik vissza Zsuzsanna. Amikor megkérdezem, szokott-e a háborúról álmodni, eszébe jut egy történet: „Az édesanyám nagyon beteg volt, hála Istennek túlélte a háborút. 2002-ben combnyaktöréssel kórházba került. Kockázatos műtétje volt, és amikor kitolták a műtőből, jókedvűen mesélte, hogy mindent hallott ugyan, de semmit sem érzett az operációból. Másnap felhívtak a kórházból, hogy azonnal jöjjek, mert az édesanyám átkerült az intenzív osztályra. Rohantam be hozzá, és amikor meglátott, úgy nézett rám, mint egy kísértetre, közben pedig ezt mondogatta: »Te itt vagy? Az nem lehet! Hiszen láttam, láttam, ott voltam, amikor agyonvertek!« Két napba tellett, mire el tudtam neki magyarázni, hogy rémálma volt.”
Zsuzsanna korábban nem vezetett naplót, de az írás segített feldolgozni az átélt borzalmakat. A könyvespolcon tankönyvek és füzetek közé állította a naplót. Hiszen mindenki számára nyilvánvaló, hogy egy tanárnál rengeteg iskolai holmi van. Bízott abban, hogy ha arra kerülne a sor, úgysem fogják végignézni a sok füzetet. 

Kép

Kép: Páczai Tamás

„Leöljük a magyarokat”

„Poklat C’emo madare – Leöljük a magyarokat” – olvasta a cirill betűs feliratot iskolába menet Zsuzsanna. Egy szőllösi kerítésre véste valaki gyöngybetűkkel. „1997-ben történt. Azt gondoltuk, már véget ért az öldöklés. Azokban az időkben a fiatalok is fegyverhez jutottak, meg kábítószerhez is. Én akkor már Laskón tanítottam. Karancson lelőttek egy tizenhárom éves kislányt. Jó tanuló volt, példás magaviseletű. Erről soha nem beszélnek, az ügy nem kapott nyilvánosságot. Az addigi szerb hatalom már nem igazán, az új horvát pedig még nem működött rendesen. Egy fiatalokból álló csoport droggal, fegyverrel felszerelkezve szórakozott, az egyikük lelőtte a lányt. A gyilkos is kiskorú volt.

Az emberek most sem beszélnek szívesen ezekről a dolgokról, amin nem lehet csodálkozni, hiszen a mai napig közöttünk élnek az elkövetők, az áldozatok és a tanúk.”

A drávaszögi Bellye, ahol az első fegyverek eldördültek, nem messze van Csúzától. A meggyilkoltak civilek voltak. Idős, magányosan élő horvát és magyar emberek, akikkel otthonukban végeztek. Boljevicet és nejét, Jagodát 18 helyi civil, nem szerb lakos meggyilkolásával vádolta a pélmonostori bíróság. Ügyüket talán még most is tárgyalják. Bellye túl messze van Hágától.
„Az egyik kolléganőm férje is ott nyugszik Bellyén a temetőben. Állatorvos volt. Rögtön a kezdetekkor átmenekítette a családját Magyarországra, ő pedig visszajött a faluba, amíg tudott, ingázott a két ország között. A saját háza ajtajában lőtték agyon Bellyén. Ő volt az egyike annak a tizennyolcnak.”
1993. január 1. és 5. között a baranyai szerb hatóságok alkut ajánlottak a drávaszögi falvak lakóinak. Mindenki elhagyhatja a lakóhelyét, ha a jugoszláv hatóság javára írásbeli nyilatkozatban lemond minden vagyonáról, és többé nem tér vissza. Hátrahagyott házaikba szerb menekültek költöztek be.

Drávaszög falvainak lakóit névtelen telefonálók kezdték fenyegetni, ablakokat törtek be, házakba lőttek be, hogy megfélemlítsék és távozásra bírják az itt maradottakat.

Augusztus elejétől a szerb katonai hatalom a falvakból kényszermunkára hurcolta a férfiakat. Lövészárkokat, tankcsapdákat ásattak velük. Amikor a helyzet súlyosbodni látszott, az ENSZ Biztonsági Tanácsa békefenntartó katonákat küldött a volt Jugoszlávia háborús övezeteibe, köztük Drávaszögbe is. „Ki tudja, mik történtek volna még, ha nincsenek itt a Kékek?” – mondja Zsuzsanna, majd hozzáteszi, hogy az ENSZ katonák igyekeztek nem beleavatkozni a helyi konfliktusokba. 

Miért nem mentem el?

Zsuzsanna háborús árvaként nőtt fel. Özvegy édes­any­jának az ötvenes években kétszeres normát kellett teljesíteni a szövetkezetben ahhoz, hogy etetni tudja a gyermekeit. Zsuzsanna jó eszű lány volt. Baranyai Júlia kiváló néprajztudós, író és tanár figyelt fel rá az iskolapadban. A horvát tanítóképzőt végezte el, mert a magyar messze volt, és az ösztöndíjából nem tudta volna finanszírozni tanulmányait.
„Vért izzadtam, de elvégeztem. Aztán pedig évek múlva a matematika szakot. A magyar nem adatott meg. Horvát középiskolába jártam, ott érettségiztem, de később Szőllösőn a magyar gyerekeknek anyanyelvápolás címén mégiscsak taníthattam” – emlékezik vissza a tanárnő.
„És a szerelem?” – bukik ki belőlem hirtelen, és abban a pillanatban meg is bánom hirtelenségemet. „A szerelem!” – sóhajt fel csendesen Zsuzsanna.

„Sokáig talán azért sem mentem férjhez, mert anyám olyan fiatalon megözvegyült, és irtózott attól, hogy a falu a szájára veszi, ezért éveken keresztül, a köszönésen kívül nem beszélt férfiakkal.

A családom nőkből állt. Nagynénik, nagymama, egyetlen kivétel az öcsém, de ő meg gyerek volt. Ezt a mintát tanultam meg anyámtól. A délszláv háborút is együtt vészeltük át. Két nő. Aztán amikor a háború véget ért, az anyám már nagyon beteg volt. Az én erőm is elfogyott. Nem bírtam egyedül ápolni, emelni, forgatni, fürdetni. Volt a faluban egy asszony, akinek az egyik férfi rokona borzalmas családi körülmények között élt Apatinban, egy háborús veterán szerb ember volt a veje, aki gyűlölte az apósát. Folyton szóváltásba keveredtek. »Ha nem távozom innen, egyikünk a börtönbe, másikunk a temetőbe fog menni« – panaszkodott sokszor, aztán ide, Csúzára menekült a rokonaihoz a családi konfliktus elől. Itt kerültünk össze. Ő is elment azóta. Nem mondom, hogy micsoda nagy szerelem volt, de szerelem volt. Figyelmességgel és gyengédséggel. A biztonságot jelentettük egymás számára.”
Csend ereszkedik a kisszobára. „Gyerekekből soha nem volt hiányom. Az iskolán kívül szakköröket, táncházat vezettem. Műsorokat rendeztem. Mindig ott voltam, ahol a gyerekek voltak. Ők az én családom.”
Kimegyünk az udvarra. Nyoma sincs a háborúnak, minden csupa rózsaillat. „Nem akarok visszamenni Budapestre. Itt szeretnék maradni Csúzán!” – mondom búcsúzás helyett. „Ugye akkor most már érti, hogy én miért nem mentem el innen?” – kérdezi a tanárnő, és szelíden elmosolyodik. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2022. januári számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Diploma mellé élethivatás

Éppen 150 évvel ezelőtt, 1872-ben, egy középosztálybeli londoni családban született Emily Davison egy majdnem 50 éves özvegyember és egy 23 éves fiatalasszony harmadik gyermekeként. A középiskolát olyan kiváló eredménnyel végezte, hogy ösztöndíjat nyert az egyetemi tanulmányaihoz, majd irodalom szakra járt a Londoni Egyetemre egészen addig, amíg 1893-ban meg nem halt az apja. Ekkor a csonka család már nem tudta kifizetni a több mint egymillió-kétszázezer forintos tandíjat, így Emily kénytelen volt az egyetem helyett dolgozni. Napközben nevelőnőként tevékenykedett, esténként pedig tanult. Igénytelen életet élt, szerényen öltözködött, és nemsokára összegyűjtött annyi pénzt, amennyiből beiratkozhatott az Oxfordi Egyetemre, hogy végre megszerezhesse a diplomát.

Le is tette minden vizsgáját, mégpedig dicséretes eredménnyel, ám ekkor szembesülnie kellett az akkori világ egyik elképesztő igazságtalanságával: Oxfordban a női hallgatók – hiába végezték el az egyetemet – nem kaphattak diplomát.

Csalódottan állt munkába megint: különböző iskolákban volt tanítónő, családoknál dolgozott magántanárként és nevelőnőként. Aztán tett egy harmadik kísérletet is a diploma ügyében: megint a Londoni Egyetemre ment, ahol végül fogcsikorgatva, elégséges eredménnyel diplomázott 36 éves korában.

Ezek a csalódások valószínűleg összeadódtak a lelkében mindazzal az általános elégedetlenséggel és felháborodással, ami a nők helyzetével kapcsolatban felhalmozódott benne. 1906-ban belépett egy olyan közösségbe, amelyet sokak értetlensége és megvetése kísért: a Nők Társadalmi és Politikai Uniója nevű szervezetbe. Ezt az akciószövetséget Emmeline Pankhurst, a korai feminizmus egyik legkarizmatikusabb és egyben legradikálisabb szószólója alapította és vezette. A követelésük egyszerű volt, de a korabeli Nagy-Britanniában – mint a világ szinte összes országában – teljesen elképzelhetetlen: szavazójogot akartak szerezni a nőknek.

A cél érdekében: erőszak, éhségsztrájk, harc a rendőrökkel

Talán éppen a célkitűzésük radikális volta miatt ez a szövetség nem a megszokott eszközökkel küzdött a céljaiért. A kezdeti próbálkozások – újságcikkek, beszédek és felvonulások – semmi változást nem hoztak sem a konzervatív, sem a liberális politikai közösségben. Az Unió úgy döntött, hogy a nagy horderejű társadalmi változások kikényszerítésének nincs más módja, mint az erőszak.

Kezdetben egyszerűen felháborodást akartak kelteni, ezért közbeszólásokkal zavarták meg számos köztiszteletben álló politikus – persze kizárólag férfiak – beszédeit. Bár ezek az akciók komoly felháborodást keltettek, és akár rövidebb börtönbüntetéseket is eredményezhettek, a várt eredményt nem hozták meg. Emmeline Pankhurst kifejtette, hogy eljött az ideje a szabályos gerillahadviselésnek. Hogy ezt mennyire komolyan gondolta, azt jól bizonyítja az 1905-től kezdve Anglia-szerte fellángolt erőszak.

Emily Davison ennek az egyre radikalizálódó szüfrazsettmozgalomnak a legelkötelezettebb képviselői közé tartozott, és ahol csak lehetett, az események középpontjában állt. 1909-től kezdve már a munkát is abbahagyta, és kizárólag a mozgalomnak élt.

Női bajtársaival együtt politikusokat inzultáltak az utcán, ablakokat törtek be, és gyakran a rendőrökkel dulakodtak, ami a hatóságokból is egyre hevesebb reakciókat váltott ki. Egy-egy ilyen akcióért néhány hetes börtönbüntetést lehetett kapni, és a bezárt ajtók mögött nem bántak kesztyűs kézzel a kitaszítottá vált lányokkal, asszonyokkal. Emily azért kapta az első, egyhónapos elzárását, mert húsz társával együtt tüntetést szervezett Asquith miniszterelnök ellen, és szabályosan verekedésbe keveredett a rendőrséggel. Egy másik hasonló eset után már két hónapra csukták le, ekkor azonban ő is emelte a tétet, és a börtönben éhségsztrájkot kezdett.

Öt nap alatt majdnem tíz kilót fogyott, ezért kénytelenek voltak szabadon engedni. Két hónap múlva megint az utcán volt: az ország éves költségvetéséről szóló, kizárólag férfiak számára nyitott politikai összejövetelen ablakokat tört be. A büntetése két hónap lett volna, de éhségsztrájkkal megint kikényszerítette, hogy két nap után elengedjék. Ettől kezdve többször is letartóztatták hasonló cselekményekért.

Sosem fogyott ki az ötletekből: kétszer is megpróbált például elrejtőzni a Westminster Palotában, hogy személyesen is beszélhessen a miniszterelnökkel. Egyszer a fűtőrendszerben bújt el, egyszer a kápolna egyik szekrényében; az első alkalommal egy rendőr fedezte fel, másodszor – rendkívül megalázó körülmények között – egy takarító.

Volt, hogy egyszerű elzárást kapott, volt, hogy kényszermunkára ítélték. Egyszer elbarikádozta magát a cellájában, ekkor nagy nyomású slaggal, negyedórás küzdelemben kényszerítették megadásra, majd kórházba kellett vinni, és melegvizes palackokkal visszaállítani a testhőmérsékletét.

Durvuló módszerek, robbanásig feszült helyzet

Mivel a sok hasonló eset miatt a helyzet kezdett kicsúszni a kormány ellenőrzése alól, bevezették a börtönökben a kényszertáplálás módszerét. Emily éhségsztrájk-kísérleteit is ezzel a módszerrel törték le. Négyen-öten megragadták, egy székbe ültették, leszorították, majd az orrán keresztül egy csövet vezettek a gyomrába. Egy tölcséren zabkását, tojást és más, lágy halmazállapotú ételeket töltöttek belé. Ez az eljárás brutális volt, és komoly lelki traumát okozott, ráadásul komoly sérüléseket lehetett szerezni általa. Több lázadó szüfrazsett, például maga Emmeline Pankhurst is, élete végéig nyelési és emésztési panaszokkal küzdött.

A mozgalomalapító lánya, Sylvia szerint Emily Davison volt „a militánsok közül az egyik legmerészebb és legvakmerőbb”. A fizikai és lelki megpróbáltatások viszont őt is megviselték.

Egy újabb cellafoglalás és kényszertáplálás után átmászott a börtön belső folyosójának korlátján, és a tízméteres mélységbe vetette magát. Csak azért maradt életben, mert a zuhanását felfogta az odahelyezett fémháló, bár ő onnan is szinte fejest ugrott a földszintre.

Több csigolyája és bordája eltört, valamint komoly agyrázkódást szenvedett. „Szándékosan tettem” – írta – „mert az emberi élet feláldozásán kívül semmi más nem hívhatja fel a nemzet figyelmét arra a borzalmas kínszenvedésre, ami a nők osztályrésze.”

A női választójogért folytatott mozgalom sikertelensége egyre erőszakosabb akciókra sarkallta az Unió tagjait. Voltak, akik postaládákat gyújtottak fel, mások veszélyes vegyi anyagokat öntöttek beléjük, vagy kezdetleges időzített bombákkal szerelték fel őket. Emily egy ízben korbáccsal támadott meg egy járókelőt egy pályaudvaron, mert azt hitte, hogy David Loyd George-ot, a brit államkincstár kancellárját találta meg álruhában. Egy ízben egyikük egy fejszét dobott Asquith miniszterelnök felé Dublinban, de egy másik kormánytagot talált el helyette, majd még aznap négy aktivistanő egy dobozban puskaport helyezett el a Királyi Színházban, mialatt a kormányfő éppen egy telt házas matinéelőadáson vett részt.

A szüfrazsettek találták fel a levélbombák modern változatát is: a kancellárnak és a miniszterelnöknek is küldtek belőlük, és bár egyik sem a célszemély közelében robbant föl, több postás súlyos égési sérüléseket szenvedett.

Szabályos terrorcselekmények voltak ezek, éppen úgy, mint az, amelyben a miniszterelnök házát, illetve a Nemzeti Bank épületét készültek felrobbantani. Az összeesküvéseket időben felfedezték, és több ízben is kiderült, hogy a gyújtószerkezet egy közönséges gyertya lett volna. Szándékosan tönkretettek vasúti jelzőberendezéseket, egy manchesteri vonatot pedig sikerült is felrobbantaniuk. Készítettek olyan bombákat is, amelyek nitroglicerint tartalmaztak: ezt a saját laboratóriumaikban szimpatizánsok állították elő.

Elképesztő halál a derbin – és a küzdelem eredménye

Az 1910-es évek elejére a szüfrazsettmozgalom legradikálisabb harcosai valóságos háborút folytattak a kormány és az állam ellen. Okoztak ugyan kárt és veszélyt, de ők maguk is elfáradtak, kiégtek a küzdelemben. Emily Davison egyre frusztráltabban és elkeseredettebben próbált érvényt szerezni az igazának.

Kilencszer volt börtönben, és majdnem minden alkalommal éhségsztrájkot is folytatott. Ezek során 49-szer ment keresztül a kényszertáplálás procedúráján. Testileg és lelkileg is megtört, semmibe vette a saját életét, és másokét is.

1913-ban határozta el, hogy valami látványosan szimbolikus akciót fog végrehajtani, amivel felhívja a világ figyelmét a küzdelme jogosságára. A híres epsomi derbit választotta ki a céljai eléréséhez. Ezen az országosan ismert és kedvelt lóversenyen 1780 óta a mai napig is minden évben százezrek vesznek részt, így ez kiváló alkalomnak ígérkezett a példaértékűnek szánt demonstrációra. A verseny napján, június első szombatján Emily a Nők Társadalmi és Politikai Uniója irodájába ment, és elhozott onnan egy zászlót a szövetség lila-zöld-fehér színeiben. Vett egy vonatjegyet Epsomba, majd odaérve elfoglalta a helyét a pálya belső ívén felállított kordon mögött.

Kép

Emily Davison temetése - Kép: Picryl

Ami ekkor történt, rendelkezésre áll filmfelvételen is, mivel az egész eseményt három kamera rögzítette. A régi fekete-fehér képeken jól látható, amint a lovasok közelednek a kanyarban, majd Davison alakja átbújik a korlát alatt, és a vágtázó állatok közé gyalogol. A zászlóval a kezében – látszólag tudatos választással – az egyik lovas elé lép, és a zászlóval a ló kantárja felé nyúl. Ma már nehéz eldönteni, hogy naivitás, elkeseredettség vagy önpusztító szándék vezérelte a mozdulatait, amikor a ló 50-60 kilométeres sebességgel elgázolta, majd az állat és a zsoké is a földre zuhanó nő mellé esett.

A lovast Herbert Jonesnak hívták, és V. György király Anmer nevű csődörét lovagolta éppen. Davison valószínűleg hidegvérűen kiszemelte magának a közeledő párost, és példát akart velük statuálni. Talán a kantárra akarta fűzni a zászlót, ezt már sosem tudjuk meg.

Anmer az ütközés erejétől szinte szaltózva zuhant keresztül a lovason. A zsoké agyrázkódást kapott, Emily viszont súlyos koponyaalapi törést szenvedett, és hiába operálták meg, a kórházban 40 évesen meghalt.

A botrány elsöprő erejű volt. A nőmozgalmak saját mártírjuknak tekintették Emily Davisont, a temetésén 50 ezer ember demonstrált. A Suffragette című újságban Jeanne d’Archoz hasonló, szárnyas szentként ábrázolták, és saját cikkéből idéztek: „…Újra bemutatni a Kálvária tragédiáját a még meg sem született nemzedékek számára: ez a harcos aktivista utolsó, tökéletes áldozata.”

A következő évben kitört az első világháború, és a minden korábbinál hatalmasabb horderejű események egy csapásra eltörölték a szüfrazsettmozgalmat. Az aktivisták a haza szolgálatát választották, és a háborúban folytatták a munkát. A szüfrazsettekről aztán néhány éven belül a történelem gondoskodott: a teljes női választójogot 1928-ban vezették be Nagy-Britanniában.

Anmer, a király méregdrága, telivér lova egy politikai játszma eszköze lett: királyi gesztusként soha többé nem versenyezhetett. Helyette tenyészcsődörként folytatta az életét egy angliai farmon. Lehet, hogy ő járt a legjobban.